II. Agapét (946-955)

A század középső éveiben, Rómában lezajlott politika eseményekről, és Agapét (Agapitus) pápa uralkodásáról szerény részadatokat olvashatunk Frodoard, Soractei Benedek és Farfa Krónikája feljegyzéseiből. Agapét pápáról ugyanúgy nem rendelkezünk biografikus szerzeménnyel, mint három elődje életéről, és még a pápává szentelése dátuma is csak Jaffé és Duchesne közös saccolásának következtében van meghatározva 946 május 10-ében. A Patrologia Latina gyűjteményében 22 levél és adományozó oklevél származik Agapét pápától. A majd tíz évig regnáló pápa, megválasztását – elődeivel egyezően –, II. Alberiknek köszönhette, akit kezdetben odaadóan szolgált.

Az Itáliából kiebrudalt Hugó királyt, 948-ban érte utol vége, és Torino városában székelő fia, a még mindig fiatalembernek számító Lothár király, két évre rá, 950-ben váratlanul szintén elhunyt. Nem betegségben halt meg, hanem II. Berengárnak sikerült megmérgeznie, hogy véglegesen pontot tehessen a Burgundiai-ház itáliai jelenlétére. A gyilkosság után Berengár, kora erkölcsi normáihoz igazodva, Lothár özvegyét, a csinos és bájos, Adehaidot, saját fiához szerette volna feleségül kényszeríteni. A történelmi feljegyzésekből úgy tűnik a szépséges és még mindig fiatal királyné nem nagyon óhajtotta derekát beadni Észak-Itália új urának, amiért Berengár először Como várába, majd Garda vártornyába záratta. Berengár politikai manőverezése és fokozatos erősödése nem volt ínyére a pápaságnak – no nem a fiatal királyné meghurcoltatása volt a baj –, hanem mert a pápai intézmény számára követelt Pentapolis és a volt ravennai exarchátus adóit Berengár nem volt hajlandó átutalni Rómának, és ez már elég indítéknak számított az erőszak alkalmazására. Nincsenek pontos adatok, de nagyon valószínű, hogy pápai ügynökök segíthették megszöktetni Garda várából az özvegy királynét, mert szökése után Reggio püspökénél, Adalhardnál talált menedékre. De a pápa nem csak Berengárban látott halálos ellenséget.

A hatalma elnyeréséért Agapét pápa semmi hálát, elkötelezettséget nem érzett Alberik herceg irányába, kétszínűen a szemében hízelgett, míg közben azt leste, hogyan tudná az útjából félreállítani. Itália északi felén a burgundi és az ivreai pártok mögött felsorakozó bárók szüntelenül forrongásban tartották a megyéket, zsoldosaik egymás birtokait prédálták, anarchiát, nyomort teremtve mindenfelé. A déli részeken az arab hordák garázdálkodása lehetetlenítette el a normális, békés élet menetét, de a nyílt rabszolga kereskedelmet elősegítő, – abból hasznot húzó – dél-itáliai 'hercegek' és városi elöljárók sem voltak sokkal különbek a szaracénoknál. Alberik hercegségében (principatum) béke és nyugalom honolt; az energikus herceg megfékezte bárói túlkapásait, felügyelte az utak biztonságát, elősegítette a római szenátus működését, törvényességet, jogrendet garantált az alattvalóinak. A pápaság ahelyett, hogy örült volna a viszonylagos, békés társadalmi kibontakozásnak, és a hívők lelki kívánalmai kielégítésére koncentrált volna – féltékenységében – inkább Alberik herceg elpusztításán, és a saját intézménye számára oly kívánatos szúpréme politikai hatalom megszerzéséért fáradozott. Titkos emisszáriusok, hétpróbás egyházi ügynökök jöttek-mentek Róma és Ottó magdeburgi udvara között, nagyzoló ígérgetésekkel szédítették és kitalált meséikkel izgatták, hergelték a német uralkodót. Mintha a Karoling udvart háborgató démonok keltek volna újra életre; ugyanaz a esdeklés, könyörgés, burkolt fenyegetőzés, melyben ugyanazon ferdítés és hazugságok sora ismétlődött. Ottó tájékozatlan naivságát kihasználva egyre tüzelték, hogy jöjjön gyorsan a hadával, mentse meg Szent Péter kiváltságos örököseit a gonosztól. A pápaságnak akkor már több évszázados gyakorlata volt a cselszövésben, az orcátlan árulásban, a siránkozásba, ha mást nem is, de azt jól eltanulták szellemi elődeiktől, a zsidóktól: hogyan kell szórni a hamut fejükre, a szegény elnyomottat megjátszva tépni a csuhát. A sok hazudozás és ármány meghozta gyümölcsét, Ottó 951 tavaszán Itáliába vonult.

A seregei átkelését irányító Ottó. A 'fényesszakállú' elődje, Nagy Károly példáját követve, 951-ben mihelyt járhatóvá vált az Alpok hágója, a katolikus egyház védelmére Itáliába rohant, hogy a szentatyát megmentse a sátáni erőktől.

Akadálytalanúl, szinte egy kardcsapás nélkül foglalta el Észak-Itáliát; először hűbéri esküre kényszerítette Berengárt, elvette tőle királyi címét (detronizálta), majd Páviába vonult, ahol Lombard királlyá koronáztatta magát. A koronázás után egy másik fényes ünnepségsorozat kezdődhetett meg, miután feleségül vette a meggyilkolt Burgundi Lothar özvegyét Adehaidot, mely házasság tovább erősítette hatalmi helyzetét és az újonnan megszerzett uralkodói jogait. Észak-Itália egységesen meghódolt Ottó előtt és a gyors sikerélményekben részesült német uralkodó a kényelmes Páviában töltötte a telet.

Mindezen sikerek ellenére a pápaság továbbra is elégedetlen maradt, és csalódottan fogadta, hogy képtelen volt keresztül vinni a számára legfontosabb politikai változást, Alberik elmozdítását. Ottó ekkor mér nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy Róma urát, Alberiket megtámadja. A következő évben (952), Ottó a mainzi érsek vezetésével fényes küldöttséget menesztett Rómába, hogy a látogatását – pontosabban –, a pápával történő találkozását előkészítsék. A követséget minden fenntartás nélkül beengedték a városba, ám a felfuvalkodott germán főpapok nem óhajtották tiszteletlátogatásukkal Róma tényleges urát köszönteni, hanem Alberik palotáját szándékosan elkerülve egyenesen a Lateran palotába mentek. A tüntetően ellenséges viselkedés nem csak Alberiket, de Róma nemességét és polgárságát is felháborította, mert Alberiket tekintették uruknak és nem a pápát. Róma és Lazio népének nagyon is megfelelt Alberik vezetése, melynek része volt a pápai hatalom megnyirbálása és nem óhajtottak több hatalmat biztosítani a papoknak. A pápa helyett Alberik és a római szenátus válaszolt a német királynak: ne jöjjön, nincs szívesen látva, ha mégis megjelenik zárt kapukra fog találni. A kudarc után Ottó visszatért hazájába és Lorraine hercegére, Konrádra bízta Észak-Itália kormányzását. (Frodoard, Ann. 952.) Konrád sikeresen sakkban tartotta Berengárt, egyre kisebb mozgásterületet hagyva neki űzte, szorongatta, míg az végül elkeseredésében megadta magát a német hercegnek. A következő évben, Augsburgban megtartott diétán, a behódolt Berengár hiába kapta vissza képletesen a lombard vaskoronát; Ottó elvette tőle Verona és Aquila városait és a hozzájuk tartozó megyékkel együtt, azokat öccsének, Bajor Henriknek adományozta. Berengárnak – a pápaság legnagyobb bosszúságára nem maradt más lehetősége, minthogy Ravennába húzódjon vissza és ott várja sorsa jobbrafordulását.

Alberik még midig fiatal férfinak számított, amikor 954-ben több hónapos betegeskedés után elhunyt, tragikus betegsége és halála magán hordozta a többszöri, folyamatos mérgezés jeleit, ami mesterkedés mögött legnagyobb ellensége a kétszínű pápa állhatott. Soractei Benedek finoman fogalmazva tudatja: „A dicsőséges Alberik herceg egyszer csak bágyadni, hervadni kezdett.” (c. 34). Halála előtt a Szent Péter Bazilika oltárja előtt összegyűlt római nemességtől még sikerült kieszközölnie, hogy Róma vezető férfiai hűségesküvel kötelezzék el magukat, hogy Agapét halála után, fiát, Oktaviust választják pápává. A 22 évig hatalmon lévő Alberik kora adottságaihoz képest emberségesen és igazságosan kormányozta Rómát, megtörte a Közép-itáliai bárók féktelen prédázását, többször sikeresen állt ellen külső, hódítószándékú erőnek, de legfőbb érdeme a papok hatalmának megnyirbálásában mutatkozott meg. Négy pápát temetett el és négy pápa felszenteléséhez járult hozzá, de azt sosem gondolta volna, hogy negyedik választottja arra merjen vetemedni, hogy őt megmérgezze. Alberiket az egyházi krónikások 'kegyetlen zsarnoknak', 'gonosz despotának' tüntetik fel, aki visszaszorította az Egyház hatalmát, másodrendű szerepre kényszerítette a jóságos szentatyát. Ezen üres vádaskodások ellenében, Alberik türelemmel, megértéssel viselkedett a pápasággal; elnézte a pápa cselszövéseit, megbocsájtotta árulásait, az egyházi intézményeknek, birtokoknak védelmet nyújtott, nem avatkozott bele az egyház belső dolgainak intézésébe, de nagyon helyesen, a hercegség politikai, gazdasági ügyeiben megtiltotta a papok beleszólását. Alberiket szerette és tisztelte Róma népe, ezért fia hatalomöröklése akadálytalanul biztosítva volt. Alberik ideje előtti elhunytával fellazult a közbiztonság és az erős kéz hiányát a vidéki papság is sajnálattal élte meg, mint arról XII. János levelében (epistola 6.) olvashatunk, ahol Subiaco apátja, Leó kesereg: „amióta a szépemlékű Alberik úr eltávozott az élők sorából, sok gonosz történés zúdult ránk, amit kénytelenek voltunk elszenvedni.”

Apja halála után, Oktavius hercegi öröksége méltóságába lépve, fiatalkorát (mindössze 17 éves) meghazudtolóan rutinos határozottsággal tartotta egybe apja kormányát, elősegítette a római szenátus továbbműködését és magát is a testület tagjai közé választatta. Alberik emléke iránt érzett tisztelet és hűség megakadályozott minden kihívást az örökössel szemben, míg a tehetetlen pápaság nem rendelkezett kellő anyagi és politikai erővel egy nyílt lázadás kirobbantására. Agapét hiába pusztította el Alberiket, nem keletkezett hatalmi űr, melybe besétálhatott volna és a római polgárok támogatásával Oktavius zavartalanul gyakorolhatta hercegi hatalmát. A következő év (955) őszén, kilenc év regnálás után elhunyt Agapét pápa. Avval a keserű tudattal hagyta el az árnyékvilágot, hogy ellensége fia követi őt a legfőbb egyházi méltóságban, egy kamasz, aki a saját hercegi házának érdekeit az egyetemes Egyház fölé fogja helyezni.

XII. János (955-964)

A világtörténelem legfiatalabb pápája.

A század elején Marozia és I. Alberik házassága megalapította Róma legerősebb dinasztiáját, minek befolyása fiuk, II. Alberik halálával sem fogyatkozott meg és így nem volt kétséges, hogy Agapét elhunyta után ki fogja elfoglalni a megüresedett pápai trónt. Soractei Benedek úgy tudja, hogy Oktavianus klerikális neveltetésben részesült, de egyházi hivatallal, méltósággal nem rendelkezett. Fiatal korára való tekintettel pappá vagy szerpappá sem lett szentelve, ezért még az egyház kötelékében sem tartozott. Mégis mikor eljött az ideje néhány hét alatt pápát csináltak belőle és az alig 18 éves herceg, XII. János néven minden ellenállás nélkül foglalhatta el Szent Péter trónját.

XII. János életéről, cselekedeteiről, elsősorban, a XI. században szerkesztett Katalógus, Soractei Benedek, Prümi Regino continuatorja, valamint a Salernói Krónika ismeretlen szerzője értesít, de tovább adatokra lelni Frodoard Annalesében, Veronai Ratherius és XII. János leveleiben.

Az ifjú pápa két énje, természete menthetetlenül keveredett karakterében, amiért az életet habzsoló csinos lovag, Oktavianus nehezen fért bele XII. János bíbor köpenyébe. A dogmák és doktrínák ingoványában vergődő papok felháborodva szemlélték az új pápa viselkedését, Róma aranyifjúságának szabad mozgását a Lateran palotában, akik bizonyára kellemesebb társaságot nyújtottak az egyházfőnek, mint a kiszáradt, megkeseredett öreg püspökök, dékánok. 65O év után ismét nevetés és vidámság zaja hallatszott a pápai palota folyosóin, divatos, színes ruhákban öltözött világiak jöttek-mentek a komor termekben, a megszokottól eltérő, kötetlenebb viselkedéskultúrát gyakorolva egy humánusabb légkört hoztak létre, mely megbotránkoztatta a méltóságteljes suttogáshoz szoktatott egyházvezetést. A sötétlelkű papság nem a jókedvet, hanem a szorongásokkal teli félelmet tartotta ildomosnak; a térdepelés, a bűnbánó vezeklés, a gyötrődéssel járó elkeseredés jobban megfelelt mentalitásuknak, mert nem létezett számukra felemelőbb érzés a mások szerencsétlenségénél. De hiába volt a felháborodás, a csendes gyűlölködésnél többre mégsem futotta tőlük: a pápa népszerűsége erősebb volt náluk. Nyílt lázadáshoz gyengék voltak, és távoli reményük, Ottó túl messze volt és túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy beleszólhasson Róma egyházfegyelmi ügyeibe. A Lateran palotában rendezett kicsapongó ivászatok, dorbézolások erős túlzásnak hangzanak, és mindazok ellenére, hogy János pápa a maga korosztályából és világi körökből származó nemesifjúkkal vetette magát körbe, azok társaságában érezte jól magát, mégis a legjobb tudása szerint megpróbálta komolyan venni egyházfői hivatását. Mayence püspökének, Vilmosnak küldött levelében, arra buzdítja a püspököt, hogy „határozottan lépjen fel azok ellen, akik a helytelen életvitelükkel romlást hoznak az Úr Egyházára.” (Jaffé, 3674). Igaz, János pápa közel sem élt istenes életet, de ez nem akadályozta abban, hogy másokat – mint pl. Trier érsekét, Henriket –, jó és igaz éltre ösztökéljen (Jaffé, 362).

Az energiától duzzadó János pápa, talán bizonyítani szándékozott klérusa és világi tisztelői előtt, mikor a pápai hivatalának megbecsülését, a keresztény hagyomány komolyan vételét, és egyháza szolgálatát, erősítését úgy próbálta demonstrálni, hogy célul tűzte ki a korábban 'elveszett' egyházi patrimóniumok visszaszerzését. A vitatott uradalmak, falvak tulajdonjoga körüli viszály sokszor évszázadokra nyúlt vissza, és eredetét vizsgálva mindig az egyház kapzsiságából származó csalfaságot és direkt hamisítást találni. Sokszor idegen frank uralkodók adományoztak a papoknak olyan birtokokat, mely sosem volt az övék, máskor haldokló beteg emberekből csalták ki végrendeletük megváltoztatását, amiben persze az örökösök nem akartak belenyugodni. Nemcsak a Pápai Állam területén, de szerte az egész félszigeten több olyan fondorlatosan szerzett birtok, udvarház étezett, melyeket a jogos örökösök nem voltak hajlandók átadni, és azon ingatlanok helyszínei, melyek még nem voltak tényleges papi hatalom alatt, rendszeresen fegyveres összetűzések helyszínévé váltak. A tettrekész pápa olyan toszkáni, spoletói és római nemesekből szervezett hadat, kiknek nem volt birtokjogi vitája az egyházzal, majd páncélt húzva maga állt élükre és rátámadt Capua és Beneventum hercegségeire. Az értelmetlen kaland kudarcba fulladt, miután Salerno hercege, Gisulf szétkergette a pápai sereget. A dicsőségesnek semmiképp nem nevezhető eseményről egyedül a Chronicle Salernum (Salernói Krónika) ismeretlen szerzője számol be, aki művében, – mint egy hűséges alattvaló – természetesen rendkívül előnyösen tünteti föl urát, Gisulfot.

A béke megkötése érdekében, János és Gisulf személyesen találkoztak Terracinában, de megbeszélésükről nem maradt fenn jegyzőkönyv, a salernói krónikás pedig nem tartotta fontosnak beszámolni a megállapodások mikéntjéről. Az eredménytelen és értelmetlen Dél-itáliai hadi kiruccanás nem vette el harcias kedvét a pápának, és figyelme hamarosan átterelődött ivrea örökös őrgrófjára, II. Berengárra. Oktavianus pápa megváltoztatta politikáját és új irányt szabva Berengár lett a Katolikus Egyház első számú ellensége. Berengár különösen gyűlölt személynek számított a római klérus szemében, mert elfoglalta a pápaság magának követelt Ravenna és Emilia területeit. Ezeket a vitatott területeket kizárólag papok által hamisított okmányok alapján követelhette magának az egyház, hiszen eredetileg longobárd és görög tulajdonban voltak. Pápai legátusok ismét egymásnak adták a kilincset Ottó udvarában, még Milánó érseke, Walpert is felkerekedett és német honba utazott egy kis izgatás, háborúra való uszítás végett. A pápa megint sereget gyűjtött, de tanulva a korábbi sikertelen kiruccanásból, már másodszorra nem állt élére hadának, ami bölcs döntés volt, mert Berengár legyőzte a pápai hadat majd mérgében rátört az egyház romagnai birtokaira. Az itáliai német liga a pápa mellé állt, minek következményeként most már tényleg lángba borultak a megyék, égtek a falvak, hullott a nép, mert a papság nem volt hajlandó lemondani a világi hatalomgyakorlásról és elképzelhetetlennek tartották, hogy intézményük csak a hívek lelki felemelkedésével törődjék. A felesleges háború kirobbantása jogalapot képezett a germán uralkodó római ügyekben történő beavatkozásra, egy tényleges fegyveres invázióra. János pápa a germán hadak behívásával megosztotta az apja által nehezen felépített egységet, hiszen a legtöbb római nemes és polgár hallani sem akart egy idegen uralom bevezetéséről. A római urak továbbá nem voltak érdekeltek az ő életterüktől messze eső ravennai birtokok hovatartozásárban, számukra mindegy volt, hogy azok jövedelme Berengár vagy a pápa zsebébe köt ki: hiszen abból ők így sem úgysem kaptak semmit. Ha János megmaradt volna Oktavianusnak hatalmas, erőskezű uralkodó lehetett volna belőle, ám, mint XII. János egyre népszerűtlenebb vezetővé vált, akitől félni kellett, mert a német uralkodó behívásával elengedhetetlenül olyan helyzetet hozott létre, melyben a volt barátai, tisztelői jogai könnyedén csorbulhattak. A római vezetők közül sokan féltek az idegen hadak ide-oda vonulásától, birtokok feldúlásától, élelmiszertáraik megdézsmálásától és úgy látták, hogy egy ilyen 'barbár' invázió csak az egyháznak lehet hasznos és kellemes. Ottót sokáig lefoglalta az izgága fiaival való vesződés, és a lázongó bárói körüli civakodás, emiatt 961-ig képtelen volt országát elhagyni. Ám 961 őszén, még a tél beállta előtt, jelentősnek mondható sereggel átkelt az Alpokon és minden akadály nélkül Páviába vonult. Berengár és bárói megerősített váraikba vonultak vissza, elkerülve minden nyílt összetűzést a sokkal erősebb germán hadakkal.

A következő év februárjában, Ottó Róma alá érkezett és az ókor császárhagyományát követve Néró Mezején állította fel táborát. A pápa, aki még nem is olyan régen a város falairól, fegyverrel kezében kész lett volna Ottóval megküzdeni, most tárt karokkal fogadta a németek királyát. Igaz, az akkori bátor herceget még Oktavianusnak hívták és nem János pápának. És ez a János pápa a római nemesség legnagyobb sajnálatára 962 február 2-án, birodalmi pompa közepette római császárrá koronázta Ottót, miáltal közjogilag létrejött az 1806-ig fennálló Német-római Birodalom. A császári koronáért cserében, Ottó átadta a pápaságnak a híres adománylevelét, a Diploma Ottonianumot (Privilegium Ottonis), melyben a korábbi papok által összefércelt hamisításokat jóváhagyva megerősítette a sok orcátlan álnokságot. A Monumenta Germaniában (Leg. II-164) található dokumentum hitelességét már korábbi egyházi szerzők (Muratori, Beretta, Goldast) teljes egészében elvetették – rámutatva –, hogy megírásához egy másik hamisítványt (Ludovicianum) vettek mintául. Persze az egyház vezetőit soha nem zavarta a hamisítás erkölcstelensége és a több változatban fennmaradt – pápaságnak fogadott – 'Ottó Esküt' (Mon. Ger: IV.-29) ugyanolyan gátlástalan szemtelenséggel vetették papírra a papok, mint az uralkodók nevében hamisított adományozó okmányokat. Emlékeztetném az olvasót, hogy a keresztény vezetőség mind a mai napig – félrevezetően – hamisítások tömkelegére hivatkozik, hiteles forrásként idézi azokat, és a legotrombább példányokat leszámítva az összes többi kétséges dokumentum közléseit érvényes, igaz adatnak tekinti. Az Ottó adománylevél körül felvetődött kétségek elosztása végett a Diploma Ottonis eredetinek mondott példányát – szakvéleményért – a Vatikán, a Bécsi Egyetem középkori okmányszakértője, prof. Theodor von Sickel rendelkezésére bocsájtotta. Érthető módon XIII. Leó vonakodott az engedély megadásától, de Sickel professzor másik tanulmánya a Liber Diurnus kéziratáról kifejtett véleménye pozitívan hatott az engedély kiadásában. Sickel megállapítása szerint (Das Privlegium Otto's I.), az okmány nem eredeti, hanem a birodalmi kancellária által később készített másolat, minek megkülönböztetett jelentőségét a gondosan szerkesztett stílusa, harmonikus ornamentikája, bíbor pergamenre írt aranybetűi bizonyítják. Az okmányban 962. február 13. dátum van feltüntetve, mint keletkezési dátum, de a „mi tiszteletes urunk és lelki atyánk, Leó” bejegyzés nem János pápát szólítja meg, hanem a későbbi VIII. Leót (964-965), más szóval az irat szerkesztője nem tudta, hogy melyik pápa regnált 962-ben. Mi történt az eredeti okmánnyal és miért a később kibocsájtott példányt őrizték meg helyette? A korábbi hamisításokat szem előtt tartva ezt az okmányt is egyházi hamisításnak lehet elkönyvelni. Még felsorolni is sok lenne a birtokokat, járásokat, megyéket melyeket Ottó császár garantált a pápaságnak, olyan területeket, melyek sosem voltak egyházi ingatlanok. Ha fizikailag nem is volt lehetősége a pápaságnak birtokába venni ezeket a területeket, mégis évszázadokon keresztül a hamisított dokumentumok alapot szolgáltattak a követelőzésre, zsarolásra, kiváltságok, juttatások megszerzésére. Az egyezkedések részeként a pápa szövetséget esküdött Ottónak, és azt is megígérte, hogy nem fog lepaktálni Berengárral vagy fiával, Adalberttel a császár ellen. Ottó nem ismerte a történelmet, nem tudhatta, hogy a megkönnyebbült árnyékszéki sóhajnál is kevesebbet ér egy pápai ígéret.

A császár és János pápa napokon át egyezkedtek a felügyeletük alá került földek, jövedékek újraosztásáról és még a mindig szabadon lévő Berengár javai elkobzásáról.

Ottó római látogatása, ha másra nem is volt jó; megdermesztette az északi grófok vetélkedését, Rómában pedig hatalomra juttatta a germán-pártot valamint a legfelsőbb egyházvezetésben hirtelen germán klérustagok kerültek kulcspozíciókba. Ottó császár udvarában élő Liutprand, ekkor már a jól jövedelmező, gazdag Cremonnának volt püspöke, és mindezen itáliai eseményt szinte kizárólag az ő munkájából (Historiae) ismerünk. János pápa és Ottó kellemes napokat töltöttek el egymás társaságában, hű szövetségesként és barátként váltak el egymástól, mely búcsúra érthetetlen okokból nagyon gyorsan – mindössze két héttel Ottó Rómába érkezése után –, február 14-én került sor. Állítólag Berengárral történő gyors leszámolás érdekében hagyta el az uralkodó oly sebesen Rómát, mindenesetre a campagnai uradalmak népe hálaimákban mondott köszönetet a feneketlen bendőjű germán zsoldoshad elvonulásáért. A német főpapokkal feltöltött Lateran palota levegője hamarosan fuldoklóvá vált Jánosnak, és mikor a pápa rádöbbent, hogy a császár az itáliai hívei közreműködésével felügyelni, befolyásolni óhajtja döntéseit, ellenőrzi, lesi lépéseit, akkor kibúvót keresve korábbi ellenfeléhez, Berengár fiához, Adalbert őrgrófhoz fordult. Evvel párhuzamosan János pápa ellenségei – miképp azt Liutprandnál olvashatjuk – mindenféle erkölcstelen kicsapongással vádolták meg a pápát az uralkodó előtt. Vádaskodásukat mesterien kiszínezve adták elő, hogy kuplerájjá változtatta a pápai palotát, részeges tivornyákat tart, kiskorú gyermekekkel fajtalankodik és Jézus Krisztus helyett az ördögnek áldozik. Ez időben (963), Ottó hol Páviában, hol meg az ostrom alatt álló Montefeltro közelébe lévő Szent Leó erődítménye alatt tartózkodott, ahova Berengár zárkózott be híveivel. A császár csalódott bosszússággal vette tudomásul a pápa köpönyegforgatását és az ügy tisztázása végett követeket küldött Rómába.

Hónapokig várt a válaszra, míg végre megérkezett a pápai küldöttség, egy Demetrius nevű lateráni agent, a pápai 'protoscriniarius' (kincstári kamarás) tisztségét betöltő Leó (aki hamarosan ellenpápakánt, VIII. Leó névvel lép fel Jánossal szemben) vezetésével. Az uralkodó, a montefeltroi Szent Leónak nevezett templomerődítmény alatt felállított császári táborban fogadta őket, és rendkívül irritálta, hogy a felvetett kérdések tisztázása helyett még őt szeretnék kioktatni. A pápai küldött, János és Adalbert összekacsintásának tényét megkerülve szemére vetette az uralkodónak, hogy János pápa egyházpolitikájával szembefordult római főpapokat fogadott kíséretébe, valamint felhívta a császár figyelmét, hogy az ostrom alatt álló templomerődítmény a Szentszék tulajdonát képezi és a pápaság igényt tart annak birtokbavételére. A császár ingerülten válaszolt, hogy majd a Szent Leó erőd további sorsáról csak a jelenlegi uzurpátor kiűzése után lehet tárgyalni, de addig is választ követelt, a pápaság által titokban küldött, de a császár emberei által elfogott levelekre, melyek a bizánci udvarnak és a magyaroknak lettek volt címezve. A leleplezett üzenetekben a pápa segítséget kért a német császár ellen. Amíg a pápai megbízottak ötölve-hatolva mentegetőztek, magyarázgattak, addig Berengár fia, Adalbert dicsőséges hercegként vonult be Rómába. Adalbert először a Rómaiak nevében segélykérő követséget küldött a bizánci császárhoz, majd a szaracén rablófészekbe, Fraxinetumba látogatott a mezítlábas haramiák segítségnyújtását remélve: eredménytelenül. Utána Korzikába vonult sereget és befolyásos szövetségeseket toborozni. Katonai tábort hozott létre, ahol az udvartartását is berendezte, onnét küldte a János pápához hű papokat, mint titkos követeket és segítségükkel folytathatott további tárgyalásokat a pápasággal, valamint minden olyan nemessel, aki ellene volt a germán térnyerésnek. A sikeres egyeztetéseket követően Civita Vecchiában zavartalanul partra szállhatott népes kíséretével és Róma kitárt kapukkal fogadta annak a Berengárnak fiát, aki még egy éve a pápaság legnagyobb ellenségének számított. A felháborodott Ottó undorral vette tudomásul a lateráni árulást, de csak az ősz beköszöntére volt képes hadait úgy átrendezni, hogy Rómába mehessen számon kérni a pápát.

Róma ekkor politikailag kettészakadva, önmagát marcangolva küszködött; a germán párt a Johannipolisban (a megerősített Szent János komplexumban) ütötte fel székhelyét, az ellenük fellépő, Adalbert köré csoportosult római párt a pápa védőszárnya alatt, a Leonita Városba vonták erőiket össze. Ottó Rómába érkezése kiváltotta János pápából a harcoslovag Oktavianuszt; díszes papi lepleit páncélra cserélte, maga állt a hadak élére, és a császár meglepett egységeit a Tiberis folyóig verte vissza. Ottó azonban túl erősnek bizonyult, serege egyre szorosabbra fogta a hurkot a római-párt körül, akiknek hathatós ellenállásra semmi esélyük nem maradt. János pápának és Adalbertnek menekülnie kellett, János pápa – Liutprand szerint – a pápaság kincseivel megrakódva Adalbert gróf társaságában Tibur várába menekült. A hátrahagyott hívek fegyverüket letéve megadták magukat és zálogként, családtagjaik közül túszokat adtak át a német hadvezetésnek, majd ismételten hűségesküt fogadtak a Német-római császárnak. November elején a császár zsinatot hívott egybe János pápa elítélése végett, ahol az egybegyűlteket felszólította a pápa bűnei felsorolására: „mely bűnök még Ibériában, Babilonban és Indiában is jól ismertek voltak”. A keresztény karakternek megfelelően püspökök, dékánok, akik még néhány hete körbelihegték János pápát, most egymásután és egymást túllicitálva sorolták a 'züllött' pápa bűneit. A vádaskodást János, Narni püspöke kezdte, majd a korábban belső bizalmasnak számító – szintén János – kardinál-diakónus folytatta; istállóban szentelt fel diakónusokat, szimóniát követett el, mikor egy tízéves gyermeket szentelt Todi püspökévé, a Lateran palotát nyilvánosházzá változtatta, gyújtogatásra, csonkításokra adott parancsot, páncélt mert viselni, továbbá kockázás közben Jovehez, Vénuszhoz és más démonokhoz fohászkodott, boros serlegét az ördög egészségére ürítette ki és a misék végén soha nem vetett keresztet magára. A gyűlés végén a klérus egy emberként megesküdött („örök kárhozat legyen sorsunk, ha nem a színtiszta igazat vallottuk”), hogy a felhozott vádak mind igazak és levélben szólították fel az elmenekült pápát, hogy azonnal jelenjen meg előttük Rómában a vádak tisztázása végett. A levél kézbesítői nem tudták a címzettet megtalálni, mert az, mint azt Catinoi Gergely írta (Farfa Historiae): „erdőkben bujkált vadállat módjára” (more bestiae). Az egybegyűlt püspökök kimondták a pápa elmozdítását, hitszegőnek, közönséges bűnözőnek nyilvánították és megfosztották minden egyházi méltóságától.

A nagygyűlés határozata után üresen maradt a pápai trón, és a trónfosztott pápa távolmaradásából eredő bizonytalanság sokakban keltett félelmet, amiért a kétségbe esett római klérus egy másik pápa kinevezéséért könyörgött a császárnál. Az uralkodó tettetett szerénységgel elhárította kérésük teljesítését és nagylelkűen a főpapokra bízta a kényes döntés meghozatalát. Ám ugyanakkor Ottó, a német főpapok segítségével a rendkívül hajlékony, miniszteri szinten kormányzó lateráni kincstárnokot, Leót szemelte ki az egyházi regnálásra. A császár már a Montefeltro-i hadi táborban felfigyelt a gyors észjárású, intelligens főhivatalnokra és most jóindulatúan szemet hunyt a korábbi követjárást vezető – akkor az érdekei ellen mesterkedő – Leó pimaszságának. Ha figyelembe vesszük az akkori itáliai, de főleg a római klérus alacsony szellemi, műveltségi szintjét, soraikban elsőbbséget nyert analfabetizmust, az általános kulturálatlanságot (a züllöttséget nem is említve), akkor bizony nem volt könnyű dolga a keresztényvezetésnek a megfelelő kandidátus megtalálásában. Ezért eshetett meg, hogy felszentelt egyháztag helyett egy laikust, a korábban már említett, kincstári kamarás Leót, a sok primitív bíborossal szemben, az egybeterelt zsinat túlnyomó többsége érdemesebbnek tartotta a pápai hivatal betöltésere. Leó legalább tudott írni, olvasni és a számtanhoz is konyított valamit. Annak megoldására, hogy még pap sem volt, Ostia kardinálisa, Sico mindennap magasabb rangba szentelte; először ostiarius (szerpap), majd akolitus (oltárszolga), utána a szubdiakónus, diakónus, presbiter rangját nyerte el, végül a hatodik napon, december 6-án megkaphatta a pápai tiarát. Ottó nagyon meg volt magával elégedve, banketteket, lakomákat rendezett és a karácsonyt is Rómába töltötte. Jól érezte magát a vatikáni palotájában, hiszen a selyempárnákon heverészni sokkal kényelmesebb volt, mint a Montefeltro katonai sátor primitív sivárságában üldögélni a kemény tábori ágyon. Csak az ármányokkal teli papsággal ne kellett volna vesződnie.

Oktavianus akármilyen gyenge szereplésű volt XII. János pápa köntösében, mégis csak a legendás Alberik herceg fia volt és sok római hű maradt hozzá, főleg az olyan nemesek és polgárok, akik hagyományosan esküdt ellenségei voltak a germán pártnak. Ezek az emberek nem ismerték el Leót pápának, kinevezését törvénytelennek vélték, Ottóra és germán kíséretére idegen barbárként tekintettek. A fényes ünnepségek árnyékában az egyre erősödő forrongás mágnesként húzta az elégedetlenkedőket a város központjába. Az elkeseredés 964 január 3-án fegyveres zendülésbe csapott át, mikor a Rómaiak egy nagyobb csoportja meglepetésszerűen rátört a Vatikán komplexumában tartózkodó Ottó rezidenciájára, ám a császár testőrsége visszaverte a támadókat. Liutprand szerint János pápa pénzelte a felkelőket, „Szent Péter Bazilika és az összes római katedrális minden vagyonát ígérve nekik” továbbá azt állította, hogy János ügynökei szervezték, robbantották ki a sikertelen felkelést. A megtépázott lázadó fegyveresek a Szent Angelo templomában barikádozták el magukat, de sorsukat nem kerülhették el: Ottó személyesen vezette ellenük a német katonaságot és kíméletlen mészárlást rendeztek közöttük. Az életben maradottak térden csúszva könyörögtek az uralkodó kegyelméért, jelentős pénzösszegeket adtak át a császárnak cserében az életükért, és hűségük zálogaként, a saját családtagjak közül száz túszt adtak át a császári hadvezetésnek. Rend lett, de milyen áron? A császár még néhány hétig Rómában maradt és mivel a január 3-ai vérengzés rányomta bélyegét a közhangulatra, megosztotta a klérust, gyászba borította a város nagyobbik felét, ami egy olyan helyzetet teremtett, melyben a császár egyre jobban bánta a római ügyekben történt beavatkozását: ezért egyre kényelmetlenebbül kezdte magát érezni. Méreg és elkeseredés öntötte el szívét, mert eredetileg nem így gondolta küldetése beteljesülését, és Spoleto hercegével, (egy másik) Adalberttel történő tárgyalásokra hivatkozva csomagolni kezdett.

Máskülönben sem maradhatott örökké Rómában, ezért felszabadult megkönnyebbülést érezhetett, mikor végre maga mögött hagyhatta a hazugságokkal és ármányokkal teli várost. Mindössze néhány hét telt el azután, hogy a császári hadak Rómát elhagyták és az addig eltűntnek vélt XII. János, díszes nemesi és papi kísérettel máris megjelent a városban. A császár által magára hagyott VIII. Leónak nem volt más választása, mint a germán nemesek és papok csoportját magaköré gyűjtve meneküljön, meg se álljon Ottó Montefeltro melletti táboráig, ahol az érkezése nem váltott ki különösebb meglepetést. Közben a Szent Leó erődítményében szorult Berengár és felesége Willa megadták magukat és a császár a királyi párt, a többi elfogott lombard gróffal együtt a németországi Bramberg várába hurcoltatta. De János pápa ekkor – 964. februárjában – már visszatelepedett laterani palotájába, majd gyorsan zsinatot hívott egybe, melyen 'betolakodónak' nyilvánították Leót, a császár által foganatosított kinevezése pedig annullálva lett. Azok a főpapok, akik nem jelentek meg, erőszakkal állíttattak elő és közülük bizony soknak kellett a pápa megbocsájtásáért könyörögnie. Volt aki elnyerte a pápa kegyességét, de több egyházfőt börtönbe vetett, megcsonkított, kivégeztetett János pápa, míg másokat papi hivatásuktól megfosztva kiközösített. János nevű bíboros, aki még nem is olyan rég a pápai küldöttséget vezette németföldre, és Ottó behívása érdekében fáradozott, most nagyon rosszul járt a november elején megtartott zsinaton történt János pápa elleni vádaskodás miatt. XII. János a hazudozások miatt levágatta a kardinális orrát, nyelvét kitépette és jobb keze két ujját szintén levágatta, hogy még véletlen se tudjon velük áldást osztani. Porto püspöke, Albano pl. szánta-bánta vezetőszerepét VIII. Leó felszentelésében és olyan szépen hízelgett Jánosnak, hogy az mindent megbocsájtott neki, ugyanakkor Sico kardinális még időben olajra lépett, így János nem állhatott bosszút rajta. Beköszöntött a tavasz Rómában és János pápa helyzete egyre szilárdabban nézett ki, ami mindjobban bosszantotta a császárt. Az uralkodó kényelmetlenségét tovább fokozta, hogy a szó szerint a nyakába szakadt, VIII. Leó és népes kísérete, olyan zavaró alakok, akik miatt elhagyta Rómát.

Ottó Camerinóban ünnepelte a húsvétot, Leó 'másodpápa' közreműködésével, serege átrendezése, utánpótlás megszervezése és az Alpokon túli ügyek irányítása kötötte le idejét. Egyelőre képtelen volt hamarjában Rómába szaladni, és türelemre intette az állandóan körülötte toporgó Leót. Már épp nekilendült volna Ottó, hogy szétcsapjon Rómában az elégedetlenkedő pártütők közt, mikor meghozták udvarába János pápa halálhírét. Marozia unokája, Alberik herceg fia mindössze 27 éves volt, és az, hogy egy ereje teljében lévő fiatalember csak úgy máról holnapra hirtelen meghaljon, bizony magyarázatra szorulna. Magyarázat helyett inkább hallgatást találni, mint a Liber Pontificalis Katalógusában, vagy csak néhány szó, ahogyan Regino continuatorja mindössze annyit ír, „a mennyek akaratából reménységei nem válhattak valóra, mert 964. május 14-én elhalálozott”. Az akadémia történészei azt az elferdített spekulációt fogadják el 'hivatalosnak', amit Ottó odaadó híve, Liutprand Cremona püspökénél olvashatunk: „Egy bizonyos éjszakán, Róma falán kívül, házasságtörés bűnét elkövetve az ördög csapott le rá; a homlokára mért csapást nyolc napig szenvedte, mielőtt kilehelte volna lelkét.” (Hst. c. 19) A nagy tudású Gregorovius szintén hajlamos hitelesnek elfogadni ezt a magyarázatot, és a feljegyzést úgy értelmezi, hogy az ördög alatt azt a féltékeny férjet kell érteni, akinek a feleségével a pápa – Róma falain kívül – huncutkodott. A férj meglepte – talán valamilyen szénakazalban – az asszonyát becstelenítő szentatyát és mindjárt hókon vágta valami súlyos tárggyal. A valóságban, inkább Ottó vagy Leó ügynökei gyilkolhatták meg János pápát, persze ilyesmit mindig szégyelltek feljegyezni az egyház és a Német-római császár makulátlanságát szem előtt tartó historikusok. XII. János nem volt se jobb, se rosszabb százada pápáinál, sőt pontosabban kifejezve: ugyanolyan kétszínű, hatalomra éhes, mindenre kapható egyházfő volt, mint az előtte lévő hosszú évszázadok bármelyik pápája.

V. Benedek (964)

V. Benedek, XVI. században készített kenotáfiumja (*), mely az eredeti (X. században készült), korábban az 'öreg' hamburgi dómban kiállított faragvány pontos másolata.

Nagyon sokan sóhajthattak fel megkönnyebbülten János halálhírét hallva, különösen VIII. Leó érezhette magát könnyűnek és a megváltozott helyzetnek köszönhetően a császárnak sem kellett Rómába sietnie. A csinált pápa, Leó nagyon gyorsan rádöbbent, hogy hiába lett eltéve lábalól ellensége, János; a Rómaiak nem akarták vissza városukba, nem küldtek hódoló követséget hozzá, hivatala szentségét továbbra sem ismerték el, mert sértette az önérzetüket, hogy Leó trónra emelése az ő megkérdezésük nélkül történt. Szent Péter sírja felett elhangzott zengzetes esküjüket semmibe véve, Róma nemessége és a klérus nagyobbik fele Leót ismét trónfosztottnak nyilvánította ki majd János hirtelen halálát követő véres utcai összecsapások elcsitulása után megint zsinatot tartottak, melynek folyamatában új pápát választottak egy Benedek nevű pap személyében. Ezt követően az ismételt császári tiltással szembefordulva, még abban a hónapban (május) keresztény egyház fejévé szentelték jelöltjüket, aki V. Benedek néven foglalta el a pápai trónt. Benedek mentségére tudható, hogy csak avval a feltétellel volt hajlandó elfogadni a tiarát, ha Róma vezető családjai biztosítják, hogy ténylegesen kitartanak mellette minden külső fenyegetés ellenére. Ismét két pápája volt a Szentszéknek; az egyik Észak-Itáliában, a császár udvarában heverészett, míg a frissebbik, a lateráni palota pompájában szédelgett a hirtelen kapott hatalom mámorában. A római vezetés rögvest követséget menesztett Rieti városában tartózkodó császárhoz döntésük ismertetése végett, valamint az általuk választott pápa beiktatásának utólagos császári elismerés és beleegyezés kieszközöléséért. A feldühödött Ottó nem fogadta követségüket, felháborította a néhány hónapja tett esküjük megszegése, az ő választottjának semmibevétele; hogy ellene mernek szegülni akaratának és új pápát mertek választani, hogy még ráadásul követséget mernek küldeni hozzá orcátlanságuk elismerésére. A tisztes követség örülhetett, hogy a császár visszaengedte őket Rómába és így épp bőrrel megúszhatták kirándulásukat. Nem telt el sok idő, amíg Ottó seregével Róma falai alatt megjelent; körbefogta, blokád alá vette a várost, melynek polgársága bezárt kapukkal fogadta törvényes uralkodóját. A jól felszerelt, fegyelmezett német katonaság erőfölényével szemben hiábavaló volt a védők hősiessége vagy az, hogy Benedek személyesen az ostromlott falakon járva biztatta, lelkesítette a harcoló római egységeket. Az sem ért semmit, hogy a császárt és katonáit kiátkozással fenyegette meg a pápa, mert néhány hét után elfogytak a tartalékok és éhínség ütötte fel fejét a városban. Mikor már a kóbor kutyákat is felfalták az éhes Rómaiak, Benedek pápa bejelentette a pápai trónról való lemondását; Róma kapuit megnyitották, és Ottó, mint egy ókori cézár látványos bevonulást produkálva örvendeztette meg a semmiből előkerült római híveit. A pompás bevonulás fényét még külön emelte, a mellette lépkedő – arannyal, bíborral felcicomázott – Leó pápa, meg az őket követő germán főpapok motyogás-szerű zsolozsmája. A zendülő város életben maradt vezetősége még aznap délután ott térdelt, esküjüket mormolva Szent Péter sírja előtt, és pontosan azt a hűségszöveget ismételték, amit nem régen áthágva csúnyán megszegtek. A Farfa Krónika szerint a császár nagylelkűen amnesztiát biztosított számukra és figyelmét inkább a Lateranban összehívott szinódusra irányította.

Teljes pápai ornátusban, kezében főpásztori botot tartva állott Ottó elé a Lateran palota ítélőtermében Benedek pápa, és mikor a császár goromba, udvariatlan módon megkérdezte tőle, hogy hogyan merte elfoglalni Szent Péter trónusát, mikor az általa is megválasztott Leó volt a törvényes pápa, fejét lehajtva csak mélyen hallgatott. Benedek válasz helyett csupán kegyelemért volt képes rimánkodni és Liutprand szerint, földre vetette magát Ottó császár és a mellett üldögélő VIII. Leó előtt, ettől a mély megalázkodástól várta sorsa jobbrafordulását. Annak ellenére, hogy ott helyben kimondták és végrehajtották intronizálását; ollóval szétvágták köpenyét, süvegét, darabokra törték pásztorbotját, Benedek mégis megúszta. Lehet családjának, barátainak, de elsősorban megvesztegetéseknek köszönhetően nem közösítették ki az egyházból, sőt diakónusi rangját is megtarthatta. Ottó mielőtt elhagyta volna a barátságtalan várost, még egyszer megesküdőtette a római nemeseket, habár tudhatta, hogy esküjük semmit sem ér, de az általa antipápának tekintett Benedeket mindenesetre magával vitte, majd Hamburgba küldte kolostori fogságra. VIII. Leó a császári párt fegyveres támogatásával biztosan regnálhatott, legalábbis a következő év tavaszáig, mikor is hirtelen lebetegedett és egy-két nap alatt kilehelte lelkét. Miképpen az a X. sz. jó néhány pápájánál fennáll – valószínű, hogy az ő halálát is a méregkeverők segítették elő.

A római nemesi családokból, tágabb-körű rokonságukból kikerült klérus és a város világi vezetősége, VIII. Leó halála után nem mert pápaválasztó gyűlésre összeállni, hanem helyette követség ment Rómából Ottóhoz, abbeli kérelmüket tolmácsolva, hogy a császár helyezze vissza az Egyház legfelsőbb hivatalába az elmozdított Benedeket. A díszes követség csak német földre érkezése után értesült, hogy július 4-én Benedek pápa is eltávozott az élők sorából. A jóval később élt brémai Ádám írja a Gesta Hammaburgensis (Ges. Hamb.), hogy idősebb atyáktól hallotta: „Hamburg érseke, Adaldag különös tisztelettel övezte a gondjaira bízott Benedeket”, ami feljegyzést nem kell komolyan venni, mert azt már csak nem írhatta, hogy ezt a pápát is eltették láb alól. Thiemar (Krónika, IV. 39.) arról számol be, hogy Benedek csontjait, Adaldag utódja, Razo valamikor, a 980-as években Rómába szállította, ám római sírhelyét képtelen meghatározni a történelemtudomány. Néhány VIII. Leónak tulajdonított bullát érdemes még megemlíteni, melyek közül párat 1084-ben, IV. Henrik és Guibert hamisított, míg a korábbi idők folyamán különböző okmánygyűjteményben (Ivo, Panorm. VIII. 135., Gratianus, 63-23., Mon. Ger. II.-167) szintén VIII. Leó nevében hamisított okmányok kerültek.

(*) Kenotáfium: jelképes síremlék, azok emlékére, akik már nincsenek odatemetve.

Nekik mindig jól ment. A kiváltságokat élvező papi réteg mindenhol erőszakkal szerezte meg hatalmát, ezer éven keresztül butaságot, babonát terjesztve tartotta tudatlanságban az embertömegeket.

Elvitathatatlan tény, hogy a X. sz. elején az ördög által sugallt pogány eszmeiség már rég halott volt, mégis – nehezen érthető okok miatt – hithű igaz keresztények sokasága végezte igen rútul, mely jelenség okára a későbbi apologéták megtévesztő félrevezetéssel próbáltak választ adni. Az elméletek hosszú sorában figyelmen kívül hagyták a legfontosabb tényezőt, mégpedig a nyugat-európai átlagember szellemiségének alásülyedését. A mai történelemírás szintén elhanyagolja kihangsúlyozni, hogy a középkor embere lényegesen erkölcstelenebb, züllöttebb volt, mint a császárkor átlag polgára; műveltsége, tudományos ismerete, alkotóképessége jóval a II. századi átlag ember szintje alatt állt. Csak egy példát említve: a II. században milliók tudtak olvasni-írni szerte a birodalomban, míg a középkor évszázadaiban csak egy elenyészően vékony réteg ismerte az írás tudományát és azok is mind egy vallásnak, a kereszténységnek voltak elkötelezett tagjai. A keresztény papság a Karoling kor kezdete óta Nyugat-Európa majd minden régiójában döntően befolyásos, hatalmas birtokokkal rendelkező, világi dolgokat diktáló, politikai fordulatokat meghatározó erő volt. Mindene megvolt, csak épp képtelen volt pótolni a korábbi korok erkölcsrendjét, a régi világban megszerzett polgári műveltség vívmányait, és a tudományos ismeretek elővitele helyett, vallásos mesékből származó hamis doktrínákkal próbálta behelyettesíteni a régi rend értékeit. A hagyományos értétkrend hiányában a kereszténység képtelen volt megfelelő neveltetést, oktatást nyújtani így nem csodálkozhatunk, hogy ha ezen századok világi vezetőinél sem alakulhatott ki pozitív etika vagy közösségi szinten mérhető egyenes tartás. Természetesen az ókorban is léteztek kegyetlen, bárdolatlan uralkodók, szadista vezetők, de szép számmal voltak mellettük kitűnő, hivatalukat lelkiismeretesen betöltő konzulok, hadvezérek, szenátorok csoportjai. Volt egy művelt, alkotóképes középosztály, miből mérnökök, orvosok, építészek, feltalálók, gazdasági szakemberek kerültek ki, akik egy olyan dinamikus, előrehaladott társadalmat hoztak létre, melynek ismereteit, vívmányait – több mint ezer évvel később –, csak a XVII-XVIII. századokban érte utol emberiségünk. Evvel szemben a legsötétebb középkor évszázadaiban szinte kizárólag olyan figurákat találni, mint Berengár, aki egyszerűen meggyilkolta feleségét, Bertillát, mikor ráunt és ugyanakkor olyan papságra bukkanunk, kiknek szeme sem rezdült az ilyesmire.

920 májusában Liége püspöke, István eltávozott az élők sorából, és Együgyű III. Károly, Francia (franconia) királya – az ősi szokásjognak megfelelően – saját jelöltjét, egy Hilduin nevű papot helyezett a megüresedett püspöki székbe. A mindenre kapható karrierista Hilduin atya korának jellegzetes papi példánya volt, és még meg sem melegedett az új hivatalában, máris hála helyett szembe fordult jótevőjével és összeszövetkezett annak legnagyobb ellenségével, a Lorraine-i Gilbert herceggel. Károlyt megdöbbentette Hilduin hűtlensége és magától értetődően megpróbálta elmozdítani hivatalából az áruló főpapot. Károly király felszólította Hilduint, hogy húzzon el Liégeből és a város püspöki hivatalát Prüm apátjára, Richterre ruházta rá. A durva papi csuhát levető és a finom püspöki bársonykelmébe bújt Hildiun persze nem akarta otthagyni a Liége-i püspöki palota pompáját, nem fogadta el királya határozatát, helyette a pozícióját megerősítő felszentelésért Köln érsekéhez, Hermannhoz látogatott. Papi ember létére zsoldos martalócokból állt kísérete, és Hermannt fegyverrel kényszerítették a püspöki felszentelés szertartásának végrehajtására. Az ilyen fajta árulás, köpönyegforgatás elfogadott normális viselkedésnek számított az egyházvezetők között, mivel szemben a becsületes, erkölcsös főpap típusa ezekben az évszázadokban olyan ritka, mint a fehér holló. De a nemesség sem állt tudásban, praktikus dolgok kivitelezésében magasabb szinten, mint papjaik vagy jobbágyaik, még a kiemelten gazdag kulturális múlttal rendelkező Itáliában sem volt jobb a helyzet. A világi nagyok sem viselkedtek tehát eltérően a vallásvezetőktől, mire példa Eudes, Párizs grófjának testvére, Róbert gróf, aki az egyik pillanatban még a törvényes ura előtt térdepelve csókolgatta az esküje hitelesítése végett Nagy Károly keresztjét, a másik pillanatban már a hízelkedést és talpnyalást elfelejtve hirtelen királlyá koronáztatta magát, majd fegyverrel fordult törvényes uralkodója ellen. III. Károlynak nagy nehezen sikerült leverni a lázadó Róbertet, pihenni mégsem tudott, mert azonnal egy másik udvari talpnyaló gróf, a burgundiai Rodolf akart király lenni. Minden báró, gróf azt leste mikor kire lehet orvul rátörni, ezt tanulták az apjuktól ezt a viselkedést látták a papok közt és a züllött életvitel olyan természetes volt soraikban, mint évente csak egyszer mosakodni. Hamarosan, 923-ban Aquitánia grófja, Vermandois-i Heribert csapdába csalta Károly királyt, várfogságra vetette és a balszerencsés király, az életéből hátramaradt hat évet Heribert várfogságában tengette végig. X. János pápa megpróbált közbejárni Károly érdekében – kiátkozással fenyegette meg a cselszövő grófot –, de erőlködése a siker helyett egy olyan szélsőséges szituációba sodorta az eseményeket, melyben a pápának beleegyezését kellett adnia Heribert fia, a mindössze öt éves Hugónak Reims-i érsekké történő felavatásához. A perverz pápai hozzájárulással egy ötéves gyermek foglalhatta el Reims érseki hivatalát. A komikus helyzet bizarrságát az sem tudta enyhíteni, hogy a pápa Soissons püspökét nevezte ki a gyermek érsek gyámjaként, valamint ráhárult az érsekség gazdaságának felügyelete is.

Egy másik szentéletű pap, Gigny monostor apátja, Wido fegyverrel elfoglalta Cluny monostorát és eltulajdonította a Rómába küldendő járandóságát. A pápát érzékenyen érinthette a jogosnak vélt adó elvesztése, miért is segítséget kérő levéllel fordult a nagy hatalmú Rodolf királyhoz. A pénzéhes Rodolf inkább kiegyezett a rabló apáttal és jutalék fejében eltekintett minden korrigálástól, hiszen a rabszolgasorban tartott parasztság által kitermelt javakat ő is, és Wido apát is ügyesen el tudta herdálni. A minden értékes eszmeiséget, magasabb erkölcsi normát hiányoló nyugat-európai vezetés gyöngesége volt az, ami megteremtette, elősegítette a külső, 'idegen' erők térnyerését. Egy szervezett, egységes Itáliában elképzelhetetlen lett volna a mezítlábas arab hordák térhódítása, mint ahogy egy szervezett Frankoniában sem arathattak volna túl sok sikert kalandozó őseink. De ez már egy teljesen más történet.

Egészen a X. sz. elejéig mindenhol jobbára romok borították Európa nyugati felét vagy a romokból kiszedett kövekből épített egyházi épületek.

Mindezen nehézségek ellenére a X. sz elejétől régészileg alátámasztható építkezések kezdődtek el Európa nyugati felének egyes részein; néhány évtized alatt templomok, kolostorok, várerődítmények nőnek ki szinte a semmiből. Ugyanakkor az egyre inkább benépesedő régi római alapítású városok falait kezdik újjáépíteni, és a korábbi évszázadok fellelhetetlen épületei helyébe jó minőségű, erős konstrukciók kerülnek. Sok történész szerint a magyar és viking hadak rendszeres betörése kényszerítette a nyugati királyságokat, grófságokat a falak felhúzása előnyével járó önvédelmi taktikára, és ezeket a betöréseket látják a X. sz. építkezéshulláma mögött.

Felesleges külön fejezetet írni a soron következő két pápáról (VI. Leó és VII. István), mert személyük, uralkodásuk tettei belevesznek a középkor adatszegény homályába, és így elég néhány mondatban megemlékezni róluk. VI. Leó (928-929) mindössze néhány hónapig élvezhette a bíborharisnya melegét; ő is, mint két elődje a Theophülaktosz család (Marozia) kreálmánya volt, és nagyon valószínű, mikor már nem volt szükség rá ugyanez a banda tette el láb alól. A kor krónikásai közül egyedül Frodoard említi személyét, mindössze három rövid sorban és, hogy egyáltalán VI. Leó cselekedett valamit pápaként, arra egyedül bizonyíték, a Dalmát egyház számára kibocsájtott bulla, mely a Patrologia Latina gyűjteményében őrződött meg (T. 132).

A több mint két évig pontifikáló VII. István (929-931) kormányzásáról teljes a homály, kormányzására ismét Frodoard néhány sora, valamint Jaffé és a Patrologia Latina gyűjteményeben található Francia és Itália kolostorai számára kibocsájtott adományozóokmányok tanúskodnak, és ha ezek az okmányok nem hamisítottak akkor elmondhatjuk, hogy ez a pápa sem lett feleslegesen megválasztva.

XI. János (931-935)

Marozia fia ténylegesen még két évig sem gyakorolhatta pápai hivatalát; bűnben született, fiatalon került hatalma csúcsára, és fiatalon, gyalázatos körülmények között lelte halálát.

930-ban a Pápai Állam (Róma) leghatalmasabb vezetője, Marozia asszonyság elvesztette második férjét, toszkánai Guidot, majd nemsoká annak féltestvéréhez, Provencei Hugó királyhoz ment feleségül. (Vagy inkább ő vette férjül Hugót.) Marozia ekkor már nem fiatal csirke – kb. 37-38 éves –, de még mindig vonzó, csábos asszonyka lehetett, mert mint Gregorovius említi, a nálánál jóval fiatalabb toszkánai Lambert szintén versengett az özvegy kegyeiért. Marozia fiatalabbik fia, II. Alberik kiskirályként basáskodott Rómában, míg János fiának a Trastaver- Santa Maria bíborosi székét szerezte meg. A következő évben Marozia elérkezettnek látta az időt, hogy a gyermekkori szeretőjétől, III. Sergius pápától származó János fiát beültesse Szent Péter trónjába. 931 márciusában szentelték fel a keresztény egyház élére a mindössze 23-24 év körüli Jánost. Ekkor úgy tűnt, hogy Marozia ligája a leghatalmasabb itáliai erő, Róma nemessége, polgársága Marozia kezében volt, idősebbik fia ült a pápai trónon, míg az ifjabb fiú Róma hercege volt, ráadásnak a legfrissebb szövetséges, a harmadik férjjelőlt Páviából irányította Itália északi részét. Hugó gondtalan hataomgyakorlását elősegítette, hogy a vele 'szegről-végről' rokon toszkánai, spoletói hercegek, bárók látszólagosan meghúzták magukat, akkor még nem mertek nyíltan Hugó király ellen fordulni és el akarták kerülni a szerencsétlen toszkánai herceg, Lambert sorsát. Lambert ellentétben keveredett féltestvérével Hugóval, mikor riválisként lépett fel az akkor már éltes matrónának számító Marozia kegyei elnyeréséért folytatott küzdelemben. A tét egyértelmű volt: aki feleségül veszi az özvegy Maroziát az lesz Itália leghatalmasabb ura.

Liutprand atya mielőtt cremonai püspökségét megszerezte volna, apródként, ill. amolyan mindenes tányérnyalóként lustálkodva élte át fiatal éveit provenci Hugó király páviai udvarában, és talán az urával közösen átdorbézolt éjszakák bódítóhatású emlékei késztették – a később historikussá lett Liutprandot –, hogy csupa szépet és jót írjon gazdájáról. Liutprand elfogultan magasztalja Hugót, kiemelve bátorságát, körültekintő, óvatos politikáját, keresztényi életfelfogását, papok iránti tiszteletét, liberális gondolkodását, sőt egyenesen filozófusnak nevezi Hugót. Kihangsúlyozza, hogy Hugó mennyire kereste a szentéletű emberek társaságát, mit pl. a Cluny-i apát Odó lelki irányítását, ám ez a jámbor keresztényi szellemiség, a gyakorlatban minden ájtatos buzgalom ellenére mégsem mutatkozott meg, hiszen a kéjvágyó, élvezethajhász király botrányos orgiái messzi földön híresek voltak. Felesége mellett még három szeretőt tartott a páviai udvarban, akiket kéjes hódolat és csodálat vehetett körül, legalábbis erről tanúskodik Liutprand, aki püspök létére, mindhármójuknak görög istennők neveit adományozta. Marozia második férje, a toszkánai Guido halála után, provenci Hugó hatalma további növelésére látott lehetőséget, és annak megkaparintásáért tett első lépésében eltette láb alól feleségét, Aldát, hogy az ne lehessen egy Maroziával kötendő házasság útjában. A második akadály féltestvére a fiatal Lambert herceg volt, aki szintén Marozia kezére pályázott és emiatt Lambert herceg egykettőre összeakasztotta bajszát Hugóval. Az akkor kialakulóban lévő 'kereszténylovagi etika' szabályainak megfelelően Lambert párbajra hívta ki Hugót. A bajvívást a fiatalabb és ügyesebb Lambert nyerte meg, így elméletben övé lehetett volna Marozia keze, azonban a ravasz Hugó nem sokkal a párbaj után vendégségbe hívta magához a mit sem sejtő naiv herceget Páviába, majd elfogatta, megvakította és börtönbe vetette. Lambert herceg további sorsa ismeretlen. Hugó Lambert birtokát és 'Toszkánia Őrgrófja' címét, a Franciaországból importált testvérének, Bosonak adományozta, pedig Lambert birtokai vagy az őrgrófi cím elvételéhez nem lett volna semmi joga, mert a toszkáni grófságok soha nem voltak alárendelt hűbériségi viszonyban Páviával. Így tehát Marozia indirekt, passzív szerepet játszott Lambert herceg tragédiájában, hiszen hagyta – sőt élvezettel szemlélte –, hogy Itália két nagyja az ő megkopott bájaiért harcol.

Marozia és Hugó király esküvője. Marozia ekkor még nem tudhatta, hogy milyen tragikus vége lesz mindennek.

A korlátlan hatalomvágy, a mindenkin átgázoló gátlástalan törekvés élvezete hajtotta Maroziát előre, és célja elérésében Marozia hajtotta a keze elnyerése érdekében lezajlott versengés végső győztesét Hugót, házasságuk mielőbbi nyélbeütéséért. A vőlegényi szerepbe csöppent Hugó király Marozia rámenős ösztökélésére hagyta ott a kényelmes és biztonságos Páviát, és menyasszonya óhajának eleget téve, 932 március közepén Róma falai alá érkezett. Mint a régi nagy császárok, Hugó a hadával Néró Mezején ütött tábort, onnét vonult be – a hajdani cézárok látványos felvonulását mimikázva – nemesei, lovagjai fényes kíséretével a Szent Péter komplexusba, ahol a római klérus teljes egyházi pompával várta. Rég nem látott ünnepségsorozat vette kezdetét, Marozia fia, János pápa eskette össze Hugó királyt Maroziával; zúgtak a harangok, városszerte nyárson sütötték az ökröket, ingyen mérték a bort és több százszor elénekelték a Ta Deumot. Beteljesedett Hugó álma és végre – igaz, utolsó érkezőként – nyugodtan nyújtózkodhatott ki Marozia sokat látott ágyában, mely valamikor még, talán II. Sergius pápa idejében maga a mennyország lehetett. Maroziának nagyon tetszett, hogy most már nem csak egy egyszerű "senatrix et patricia", hanem igazi királyné és a politikai sikerekbe szédült kurtizán úgy érezte, hogy innét már csak egy ugrás, hogy idősebbik fia, római pápaként német-római császárrá koronázza új férjét és belőle meg császárné legyen. Marozia a bíbor után vágyott, míg kapzsi ura meg Róma jövedelmét bezsebelő tényleges úr szeretett volna lenni a városban. Hugó és Marozia problémája ott kezdődött, hogy Rómának már volt egy mindenható kiskirálya, – Marozia fia, Alberik személyében – és két dudás nem fért el egy csárdában. Hugó, Marozával kötött házassága óta, rendre összezörrent az arrogáns magaviseletét elfogadni képtelen római nemesekkel és részleges hatalma védelmét csak nagy létszámú zsoldos bandákkal tudta biztosítani. A ravasz Hugó úgy gondolta, hogy az ifjú Alberiket semlegesíteni tudná, ha elveteti vele leányát akit, mint a meggyilkolt édesanyját szintén Aldának hívtak. De terve részben vált be csupán, mert mikor Alberik eljegyzésbe lépett Aldával, boldogan elfogadta a leányzót, ám mostoha apját, Hugót továbbra is utálta. Marozia és fia között teljesen felbomlottak az erős szálak, semmissé lett a családot összetartó öntudat amiért a herceg anyja új férjét hibáztatta és bosszúból Alberik titokban Hugó király és saját anyja ellen szervezkedett, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor kirobbanthat egy fegyveres lázadást. Liutprand szerint a 'burgundi' (Hugó) egy felhevült pillanatában arcul ütötte a nyegle legénykének számtó Alberiket, aki felháborodott őrjöngéssel végig sikoltozta Rómát. Színjátékának nem maradt el hatása, a város nemessége, polgársága – főleg a szabadrablás reményében – mind fegyvert ragadva állt Alberik mögé, és Róma ismét véres utcai harcok színterévé vált. A római lázadók egyre inkább felülkerekedve sarokba kezdték szorítani a királyt, és akik még nem rég ujjongva ünnepelték Hugót, örök hűséget esküdve csókolták meg gyűrűjét, most sorra elhagyták a burgundiai betolakodót. Hugó kevés kísérettel, szinte az utolsó pillanatban menekült el Rómából, magára hagyva 'vadonatúj' mátkáját-aráját, Maroziát, és idősebb mostohafiát, a keresztény világ legszentségesebb vezetőjét, XI. Jánost. A győztes Alberik testvérét, Jánost szobafogságra vetette, míg saját anyját – a leghíresebb római kurtizánt – a Hadrianus Mauzóleum tömlöcébe dugatta. Innentől nincs adat Marozia sorsát illetően, halála évét, körülményét senki nem jegyezte fel, dehogynem ágyban, párnák közt hunyt el, arra mérget lehet venni. A következő évben, 934-ben Hugó sereggel tört Rómára, falait heteken keresztül elkeseredetten ostromolta, minden siker nélkül, végül is – mint Liutprand írja – kárpótlásként, alantas vágyai kielégítése végett végig gyilkolta, pusztította Campagnát, mielőtt visszakotort volna Páviába. (IV. c. 2) Hugó mozgási területét és lehetőségét nagyban korlátozta a rendszeresen Észak-Itáliába érkező magyar hadak potyázása, akik 933-ban, majd két év múlva, 935-ben végigprédálták Hugó királyságát, 937-ben Capuáig hatoltak és Hugónak minden esetben nehéz aranyakért kellett a békét megváltani.

Alberik herceg a féltestvérét, János pápát a halálág saját lateráni palotájában szigorú házi őrizet alatt tartotta, minek időpontja Duchesne szerint 935 december, míg Jaffé szerint 936 januárjában következett be. Mindössze 27-28 évet élhetett.

Soractei (Szoraktész) Benedek a pontos dátum megadása nélkül, XI. János pontifikálása idejére magyar hadak csatáját említi Róma 'Porta Giovanni' kapuja előtt anélkül, hogy tudatná az ütközet kimenetelét. Odébb arról számol be – megint évszám nélkül –, hogy a magyarok seregét Rietinél, Lombardi József (talán Szabina hercege) teljesen megsemmisítette. Benedek határozatlan feljegyzése egyértelműen mutat rá a középkori keresztény történelemírás megbízhatatlanságára.

VII. Leó (936-939)

Róma mindenható ura, Alberik herceg, a fiatalon elhunyt féltestvére, XI. János kiiktatása után, egy naivan egyszerű, önálló gondolkodásra képtelen szerzetest szeretett volna a keresztény egyház élére állítani olyat, aki képtelen beleszólni az ő kiskirályi hatalomgyakorlásába. A számára megfelelő jelöltet egy bencés szerzetes személyében találta meg, akit Alberik óhaja szerint, 936 év legelején választatott pápává a római klérus. Leót amolyan igazi isten szolgájaként (servus Dei) ismerte mindenki; szerény, lassú felfogású, hiányos képességű, műveletlen, vallási dogmák merevségében rekedt idős pap volt, de pont a sok gyenge tulajdonságnak köszönhetően felelt meg Alberik igényének.

A reimsi szerzetes, Frodoard, VII. Leó megválasztásának évében látogatott Rómába, ahol Leó pápa szíves vendéglátásba részesítette, valamint engedélyezte számára a Lateran palota levéltárának tanulmányozását. Frodoard hálából csupa szépet, jót jegyzett fel a pápáról; 'tiszteletreméltó atyának' (egregius pater), legáldottabb bencésnek mondja; kinek gondolatai az isteni hatalom és kegyesség körül formálódnak, és akinek a világi események, hívságok nem sokat jelentenek. Hatalomra jutása semmit sem változtatott mély vallásosságán, megmaradt rajongó áhítattal fohászkodó, imádkozó egyházinak, egyszerűségével kiváltotta minden jámbor és hitbuzgó egyházi tiszteletét.

Leó pontifikálásának második évére esett, hogy Hugó király ismét elég erősnek érezte magát Rómát megtámadni és immár másodszor próbálkozott meg falai bevételével. De mielőtt Rómára támadt volna bebörtönözte, majd kivégeztette testvérét, a korábban Lambert birtokát, címét elnyerő Bosót. A gyilkosság mögött nem Boso hűtlensége, pártütése állott, hanem egyszerűen Hugó megbánta, hogy Lambert jól jövedelmező birtokait átgondolatlanul Bosónak adta, és azt három évvel később a törvénytelen fiának, Hubertnek óhajtotta adományozni. A meggyilkolt Boso aranyai és feleségétől elrabolt ékszerek komoly részt képeztek Hugó új zsoldosserege kiállításában. Jelentős számú, erős haddal érkezhetett Hugó Róma alá, és a máskor oly nagylegény Alberik, Hugó erős hadai láttán kisfiúként húzta magát össze. Hirtelen ő találta magát abban a sarokban, ahol nemrég még Hugó vergődött és egyetlen megmaradt szövetségesével, a szerény életű pápával közösen próbált kiutat találni. Megoldásként követet szalasztottak Cluny-ba, Odó (*) apátért, mert jól tudták, hogy a szenteskedő apát nagy befolyással bír a babonás értelmetlenségeket különösen kedvelő Hugóra. A saját fontosságától meghatódott Odó apát nyomban Rómába sietett és a két főúr közötti béketárgyalás irányítójaként ide-oda cikázva végül is egyességre juttatta a szemben álló feleket. A béke létrejöttében, Odó buzgólkodása mellett inkább szerepet játszott Hugó király seregében kitört éhínség, minek mizériájában Hugó katonái már a saját lovaikat voltak kénytelenek felfalni. A nehezen összehozott egyezség pontjai között szerepelt, hogy Alberik ténylegesen feleségül veszi és uralkodásában maga mellé emeli menyasszonyát, Aldát. Feltűnő módon a tárgyalásokon nem esett szó Hugó feleségéről, Maroziáról, mely egyértelműen azt jelenti, hogy Marozia már nem volt életben. De, ha a hős-keresztény lovagkirály nem hitvese kiszabadításáért rontott Rómára, akkor nehéz megérteni hadjárata célját és gyakorlati hasznosságát.

Alberik és VII. Leó Rómáját, a nagytudású Gregorovius ekképpen jellemzi: „Nehezen képzelhető el a polgári réteg megléte egy olyan városban, mely hemzseg az egyháziaktól, ahol nem létezik ipar, és gyakorlatilag nincs kereskedelem. Klérus, nemesek, szolgák és nincstelenek lakták, a tanult, művelt középréteg, – mely mindenhol a polgári jólétet, szabadságot képviselte – teljesen hiányozott Rómából. Mikor ebből a korból származó dokumentumok gondos átvizsgálásával próbálunk a Rómában kimutatható iparágak nyomára bukkanni, akkor csak olyan 'mesterségekről' értesülünk, mint lanista (ügyvezető), opifex (alkotó-irányító), canducator (népvezető), sutor (javító-illesztő), negotiator (közvetítő), még véletlen sem találni egy kovács, gyapjúkészítő, aranyműves vagy bármily kézművesszakma képviselőjének címét, rangját.” Közép-Itália egyházi és nemesi birtokain a nyomorult sorba kényszerített parasztság maximális kizsákmányolása biztosította a papok munkanélküli lebzselését és a nemesek gondtalan jólétét, míg a pápaság intézménye a föld/termény adó feletti külön jövedelmekre tett szert az adományokból és az ún. 'Péter-fillérek' behajtásából. Volt tehát pénz, kincs is akadt Rómában, de nem annyi, amennyiért érdemes lett volna komoly háborút folytatni. Velence, Milánó, Firenze vagy Nápoly, mind jobban álltak anyagilag, volt aktív iparos, kereskedő osztályuk, ott több érték volt rabolni. Műveltségben, tudományos dolgok ismeretében sajnos ezek a városok is hasonlóan elmaradottak voltak, mint Róma –, de mégis mindegyik sokkal élhetőbb, módosabb városoknak mondhatta magát a pápai székhelytől.

A másik oldalról szemlélve igazságtalan lenne nem megemlékezni a számos papfészek; kolostor, monostor, zárda (Szent Pál Apátság, Monte Cassino, a Santa Maria kolostora az Aventinuszon, Szent Lorenzo, Szent Ágnes stb.) ujjá szervezéséről, kiépítéséről, restaurálásáról, mely munkálatokban Alberik és VII. Leó igencsak szorgalmasan kivették részüket. Ezek ketten Odót, Cluny apátját bízták meg a monostori fegyelem kidolgozásával, gyakorlati alkalmazásának bevezetésével. A szerzetesek és apácák életét megkeserítő szigorú regulákat és a felesleges pótcselekvések végnélküli sorát a keresztény ideológia pontos bemagolásával és a feltétel nélküli engedelmesség szigorú betartásával egészítette ki Odó. Úgy érezte, hogy túl laza légkör uralkodik a monostorkban és a hit érdekében keményíteni kell az addig megfogalmazott szerzetesekre vonatkozó előírásokon. Odó atya alapnormának állította fel számukra a szigorú böjtölést, a bódító italok elutasítását, a testi örömök teljes megvetését, miközben ő maga véletlenül sem utasította volna vissza a boros serleget Alberik herceg lakomáin, és szemét sem takarta el, amikor a hercegi banketteken, két fogás között a táncoslányok a pucér hátsójukat riszálták előtte.

VII. Leó jelentéktelen szürke kisemberként ült a pápai trónon, tényleges hatalmat nem gyakorolt, helyette mások irányították a római ügyek intézését, és talán ennek köszönhetően valószínű, hogy ő a X. század első pápája, aki természetes halállal távozott el az élők sorából. A középkori pápaság kitűnő ismerője H. Milman írja róla és az őt követő három utódjáról; „hatalmuk gyakorlásának jelét nehéz meglátni Rómában, hivataluk értékére, tiszteletére semmi jel nem mutat, szentséges kegyességük tekintélyét még ennél is nehezebben lehetne meglelni.” ( History of Latin Christianity, III.)

(*) Odó atya dolgait biográfere Salernoi János, 'Vita Odonis' c. művében ismerteti.

VIII. István (939-942)

VIII. István életéről, kormányzásáról nagyon kevés adat maradt fenn és talán ez a hiány késztethette a XIII. században tevékenykedő dominikánus 'tudós' atyát, Martinus Polonust műve, a Chronicon Pontificum et Imperatorium (Pápák és császárok krónikája) megírásakor, hogy saját elképzelései szerint olyan történelmi adatokat közöljön, amiket őmaga talált ki. A valós alapokat nélkülöző históriateremtés természetesen szent hagyománynak számított a keresztények által összefércelt történelemben, és ezért nem csodálkozhatunk azon, ha későbbi akadémista történészek szintén egyugyanazon szent hagyomány keretében kritikátlanul ismételték Polonus közléseit. Polonus szerint István német származású volt, akit hivatala megszerzéséhez rokona, I.Ottó (936-973) segítette hozzá. Ottó mindössze három éves volt István hivatalba lépésekor, ezért személyét belekeverni értelmetlen. A római bíborosok igényét semmibevevő germán döntés felháborodást váltott ki Rómában a 'gyűlölt teutonnal' szemben, Alberik emberei rátámadtak a pápára, arcát megcsúfították, azaz megcsonkították, „hogy a nép előtt ne tudjon megjelenni.” Ennek ellentmond a Liber Pontificalis katalógusa, miszerint István római családból származott, valamint az a tény, hogy ebben az időben Ottónak még semmi befolyása nem volt a római eseményekre.

Szintén téves közlésnek tekinthetjük, hogy VIII. István megkoronázta és királlyá kente fel 'Tengerentúli' Lajost, mert semmi adat nincs Lajos Rómába látogatásáról, vagy, hogy István valaha is Frankóniába ment volna. Mindenesetre, Burgundi Rodolf elhunyta után, Frankónia nagyjai Tengerentúli Lajosnak ajánlották fel a koronát, abban bízva, hogy nem hagyja ott angliai királyságát, nem jön tényleges hatalmat gyakorolni frank földre. Az őt megválasztó nemesek mérges elkeseredéssel reagáltak, mikor kis idő elteltével Lajos király, a tényleges hatalom gyakorlását átvéve kezébe vette a frank területek kormányzását. Lajos annak a Károlynak (Egyyügyü) volt fia, akit Vermandois-i Heribert orvul elfogatott, majd várfogságra vetett. Az akkor gyermek Lajost úgyszintén markaiban szerette volna kaparintani, de anyja még időben áthajózott vele Angliába, hogy néhány év múlva, mindössze 16 évesen visszatérhessen és elfoglalhassa Franciaország trónját.

Elsőként a Loire és Szajna folyók közti területek ura 'Nagy' Hugó, a fentebb már említett Vermandois urával, az álnok Heriberttel szövetkezve, fordult törvényes királya, 'Tengerentúli' Lajos ellen, de mivel Hugó egy mindent eldöntő csatára gyengének érezte magát ezért inkább az egész pártütő bandával együtt a gyermek szász Ottó udvarába futott. Ennek a Hugónak volt fia Capet Hugó, aki az 1328-ig uralkodó Capeting dinasztia alapítójaként tartunk számon. István pápa, Lajos király megsegítésének érdekében legátusát, Damasus atyát küldte Frankhonba, Francia és Burgundia nemeseinek címzett levéllel, melyben a kiátkozás terhe mellett a törvényes királyuk elismerésére, és a király számára kijáró kötelező engedelmességre szólította fel őket. A pápai küldöttség sikertelen útja dacára, két év múlva, 942-ben István pápa bíborosi palliumot küldött Vermandois-i Hugónak és ismét a kiátkozás büntetését figyelembe helyezve, szubmisszióra szólította fel a zendülő urakat. Vesztegetések, zsarolások, fenyegetések kusza ármányának köszönhetően Franciaország nagyjai kiegyeztek királyukkal és rövid időre – leszámítva a magyar hadak betöréseit – béke köszöntött a frank-germán területekre. Az ilyen béke annyit jelentett, hogy a frank grófok megállították a nagyobb szabású felvonulásokat, miáltal részlegesen szünetelt az 'ellenséges' földek prédálása, a parasztság gyilkolása, valamint kevesebb lett a terménybetakarítást követő szabadrablás. Nem csupán a nagy bárók, de a városi polgárság, de még a vidéki kisnemesség is falak védelme mögött élt, és támadás esetén a földtúró nincstelenek is igyekeztek fallal körülvett erősségekbe menekülni. Az ókori császárkor jelentős számú, gazdag városaitól eltérően, VIII. István idejében az itáliai és frank-germán területeken jó ha volt féltucat olyan város, melynek lakói száma meghaladta a 1O–12 ezret.

Az irányítani képes, művelt vezetőréteg és a közbiztonság teljes hiánya az emberek életminőségét visszaszorította az ókor előtti barbár szintre, megbénította a hosszútávú kereskedelmet, negatív hatással volt a helyi kézműipar fejlődésére. A mélyre zuhant társadalmak vergődését jól jellemzi a primitív bányászat, minek termelékenységét, mívelési kultúráját a Római Birodalom előtti állapotokban találjuk. A középkor ezen szakaszában az évszázadok óta vajúdó fejlődéshiány jellemzi a közép és dél-itáliai a területeket, ahol a korábbi császárkorszak II.-III. század gazdasági termelésének elenyésző százaléka volt jelen csupán; az ipar, bányászat, mezőgazdaság művelése az etruszk-római kort megelőző kezdetlegesen fejletlen szintre zuhant vissza. A IV.-V. században elkezdődött gazdasági zsugorodás a VIII-IX. sz. sűrű sötétségében tetőzött majd minden javulás, előrelépés nélkül stagnált a X. sz. közepéig, amikor már végre egyes vidékeken (Észak-Itália) valami fejlődés elkezdődött, ám egészen a XI. sz. elejéig kellett várni az általános társadalmi, gazdasági fejlődés újbóli beindulására. Túl kényelmes, de ugyanakkor félrevezető minden bajt, romlást, degradációt Európa-szerte a vikingekre és a magyarokra rákenni, helyette inkább az olyan keresztény neveltetésben részesült, keresztény szellemiségtől átitatott urak között kell keresgélni az évszázadok sötétségéért felelősöket, mint a Guidók, Lambertek, Berengár és Hugó-félék. Továbbá határozottan rá lehet mutatni az egyház intézményére, Európa lezüllesztéséért, mert gorombán elpusztította a korábbi értékeket és helyette egy gonosz, nehezen élhető világot teremtett.

A középkori egyháziak erkölcsszintjét, ill. lelki váltságát láthatjuk meg Farfa monostorának történetében, mikor 936-ban, Roffred apát újjáépítette a monostorkomplexumot, majd egy évvel később két bizalmas embere, Campo és Hildebrand meggyilkolta (Farfai Hugó, 'Destructio Farfensis'). A gyilkos papok később a király házi káplánja segítségével behízelegték magukat 'tanácsadónak' Hugó király páviai udvarába, majd Hildebrand megszerezte magának Fermo uradalmát, ahol saját részére az apát rangját/címét adományozta oda, azaz illegálisan egyházi méltóságot teremtett magának. Mindkét pap nős ember volt és Campónak – feleségétől, Liuzától – hét lánya és három fia született, akiket a legnagyobb luxusban nevelt fel. A farfai monostor birtokai teljes jövedelmével Campo rendelkezett, amiből megvesztegethetett udvari hivatalnokokat, főpapokat. Az apátok példáját követve a szerzetesek szintén megnősültek, a monostoron kívül laktak magánházakban (Farfa Krónika), a kötetlen szabadságot preferáló szerzetesek elhordták a kegytárgyakat, csontokkal üzérkedtek és állítólag még a birodalmi aranypecséteket is lelopkodták a kolostor levéltárában őrzött adományozó oklevelekről. Az áldatlan állapot ötven éven keresztül tartott – írja Gregorovius – egészen addig, míg Alberik tejhatalmat adott a militarista Odó apátnak a szerzetesi reformok végrehajtására. Alberik természetesen nem a papok regulázásában volt érdekelt, hanem inkább a jól jövedelmező olaj és szőlőtermelés javaiból óhajtott potyázni, míg Odót a pénz nem nagyon érdekelte, számára a Cluny-i monostor szigorú fegyelme, a fanatikus légkör kialakítása volt a lényeg. Rómából először Odó két ügynököt küldött Farfába, akik ultimátumban akarták Campót távozásra kényszeríteni. Campo azonban nem fogadta őket, mire az ügynökök visszaszaladtak Rómában, teleóbégatták Alberik fülét a monostor fertőjéről és azt hazudták, hogy Campo éjszaka meg akarta őket fojtatni. Ezek után Alberik fegyvereseivel tört rá Farfára, Campót elűzte és saját emberét, a Cumea-i Dagobertet nevezte ki apátnak. Dagobertet öt évvel később megmérgezték. Soractei Benedek egy összeesküvésről számol be VIII. István regnálása idején, mely mögött Benedek és Marinus nevü püspökök álltak, de részt vett benne Alberik két húga is. Az egyik lánytestvér valamiért ellene fordult konspiráló társainak és tervüket kiteregette Alberik előtt.

A megtorlás nem maradt el. (c. 34.)

Egy idő után a frank-germán bárók kiegyeztek IV. Lajossal, és viszonylagos béke köszöntött a frank-germán és az Észak-itáliai részekre. Ekkor Provencei Hugónak lehetősége lett volna az általa irányított országok politikai-társadalmi megszilárdítására, felvirágoztatására. Ám se Hugónak sem a többi főúrnak, főpapnak nem volt érdeke olyan felesleges dolgokkal vesződni, mint a közbiztonság, kereskedelem, ipar fellendítése ezért az ilyesmi folyamat helyett azt látjuk –, mint azt Frodoard írja –, hogy 940-ben az Alpok lábánál, Fraxinetro határában a szaracénok ismét egy (angol) zarándokcsoportot mészároltak le. A példás neveltetésben részesült Hugót soha nem érdekelte népe jóléte vagy megvédése, és a szaracén bandák kiirtása helyett inkább még több szenvedést zúdított Itália lakóira; erős zsoldossereget szervezett a kisnemesség és a tőle független bárók ellen, fél Itáliát végig sarcolta, rabolta majd rátört Alberik Rómájára. Az ilyen mentalitású világi nagyok és az őket oktató, nevelő papok együttesen voltak a létrehozói, megteremtői annak a szellemiségnek, melyben a tudomány, a vallástól független eszmék, elvek, gondolatok szabad áramlása meg volt kötve. Az egyház által kialakított társadalmak nyomasztó légkörében minden haladás meg volt bénítva és az ebből fakadó szellemi igénytelenség így mindenre rányomta bélyegét. Őseinket bármilyen negatív folyamatban hibáztatni igazságtalan, hiszen a magyar nemzetségfők erkölcsileg, emberileg sokkal magasabb síkon álltak, mint a nyugat-európai nagyurak, és a magyar táltosok népüket segítő, testüket gyógyító, lelküket irányító munkássága összehasonlíthatatlan az erőszakos, babonákkal megtöltött, ostoba kereszténypapok ártalmas tevékenységével. Európa nyugati világát ördögi körforgásban táncoltató erők prímásai – a világi urak mellett – a papok, püspökök és pápák voltak. Kisajátították a korábban egyetemesnek számító tudás lángját, miáltal megteremtették a középkori sötétséget; aktív közeget képviseltek, szerves elemei voltak annak a sok történésnek, mely félelmetessé és nyomorulttá változtatta ezen századok embertömegét. A pápaság politikai hatalmának háttérbe szorítása ezekben az évtizedekben biztosan hasznosan és felüdítően érintette a római polgárokat, ilyen szempontból a Theophilaktosz klán és a római főnemesek politikája haladónak mondható. A világhatalomról álmodozó pápasági intézmény soha nem mondott le a nagyratörekvő ambícióiról és az egyház képviselői minden jelentős politikai mozzanatban aktívan részt vállalva hozzájárultak a tragédiák sorozatához. Mások által irányított, jelentéktelen pápák, mint VIII. István, igaz semmi vizet nem zavartak, de tehetetlen semmittevésük csak a középkor szellemi tespedéséhez volt képes hozzájárulni, ezért semmiképp nem tekintendők pozitív figuráknak.

II. Marinus (942-946)

II. Marinus (Márton) elődjéhez és utódjához hasonlóan, Alberik herceg választottja volt, „kinek parancsa nélkül, a békét szerető szentember még a kezét sem merte felemelni”, írja Soractei Benedek. Életéről uralkodásáról szinte semmi megbízható adat nem maradt fenn és az egyetlen kortárs feljegyzés, mely Augsburg püspöke, Ulrik (Udalric), Gerárd nevű jegyzőjétől ered, a Patrologia Latina gyűjteményében található: 'Vita Udalric'. Gerárd leírja, hogy gazdája háromszor járt Rómába és többször találkozott Marinusszal. Sajnos ez a kézirat is megbízhatatlan a kronológiai elcsúszások miatt; Ulrik püspök első látogatását a 9O9 évre írja, mikor még Marinus talán csak szerpap lehetett; a másodikat 965-re helyezi és kihangsúlyozza: „Róma hercege, Alberik nagy tisztelettel fogadta őt.” Gerárd olyan alapvető ténnyel sem volt tisztában, hogy II. Alberik 965-ben már 11 éve halott volt. Ulrik harmadik látogatását 971-re mondja, ami megint nehezen képzelhető el, mert akkor Ulrik már jócskán benne járhatott a nyolcvanadik évtizedében és ennyire idős korban az adott középkori körülmények között egy ilyen utazás elképzelhetetlen lett volna. Ezekután nem csodálkozhatunk, ha Gerárd az események sorrendjét teljesen összekeverve írja, hogy Ulrik első látogatásán Marinus pápa nagy szeretettel fogadta, megkérdezte, mi a nemzetisége, honnan jött. Mikor elmagyarázta, hogy ő az augsburgi eklézsia szerzetese, aki Adalberon püspök fennhatósága alatt tevékenykedik, a pápa – mintegy távolbalátó jós –, így válaszolt neki: „Adalberon püspököt elérte vége és utódjaként temagad, Ulrik rendeltettél.” Az akkor már szentnek számító Ulrik hihetetlennek tartotta a pápa kijelentését és visszautasította a pallium elfogadását. Marinus pápa szomorúan, és megint csak, mint egy jós ezt válaszolta neki: „ha nem fogadod el az augsburgi püspökséget most, mikor az még sértetlen, akkor majd el fogod foglalni, mikor az romokban fog állni, és azt akkor neked kell újjáépíteni.” És valóban 923-ban magyar hadak prédálták fel Augsburgot, kolostorát felégették, és lehet akkori püspöke, Hiltinus ennek következtében halt meg, ám az bizonyos, hogy Ulrik az évben lett felszentelve Augsburg püspökévé.

Valójában erről a pápáról sem tudunk semmit, néhány – kolostor számára kibocsájtott – bullájából következtethetünk, hogy támogatta a szerzetesrendeket, valamint szinódusokat hívott néha egybe intézménye kiváltságainak megerősítésére.

Marinus nem sok érdeklődést mutatott a 945-ben Hugó és II. Berengár között kirobbant háború iránt, a jelek szerint hidegen hagyta, hogy a viszály ismét lángba borította Itália északi részét. Mivel Róma hercegének, Alberiknek nagyon megfelelt az északi nagyok között zajló pusztítás, így a pápa is elégedett volt avval, hogy a római egyházi birtokok helyett egymás birtokait prédálják az északi hatalmasok. A germán királyi liga által felajánlott zsíros ígérgetéseknek engedve, Hugó királyt sorra hagyták magára a lombard bárók és végre-valahára, az Ottó német király által támogatott II. Berengár kikergette Hugót Itáliából. Mindennek ellenére a megmaradt Hugó-pártiaknak 946-ban, a Milánóban tartott nemesi gyűlésen sikerült elérni, hogy Hugó fiának, a népszerű Lothar hercegnek hagyják meg – szimbolikusan – apja lombard koronáját és az Itáliában fekvő, de a Burgundi Ház tulajdonát képező birtokok, ingatlanok kezelését. Ha volt is valami tehetség, építőszellemű adottság Lothar királyban, akkor azt képtelen volt érvényesíteni, mert a szerencsétlen körülmények sorozata továbbá az apja által átörökölt antipátia rányomta bélyegét a kibontakozásra áhítozó herceg sorsára. Gonosz erők és még gonoszabb emberek ármánya miatt sorsa a jelentéktelen szürkeségbe torkollott, aminek nem is lehetett más a vége, mint tragédia. Ugyanolyan jelentéktelen szürkeségben tengette végig regnálását Marinus pápa is, mindenki szerencséjére szerepe lekorlátozódott a Lateran palota termeire, a szűkkörű egyházi ceremóniákra és a látszólagos politikai ajánlásokra.

Baronius fényt óhajt látni a jelentéktelen szürkeségben és, hogy ezt más is látni vélje, így ír: „II. Marinus pápa teljes egészében az egyház belső élete szolgálatának szentelte napjait az egyházi intézmények és a klérus megújítására, reformálására törekedett, valamint odaadó alázattal bazilikák kajavitásán fáradozott, és áhítatosan segítette a szegényeket. Leveleiből láthatjuk, mindent elkövetett a keresztény hercegek közötti szent béke kiépítéseben.” (Hist. Eccles. 943)

IX. János (898-900)

A szegényes források minőségére jellemző, hogy a IX. század utolsó egyházfője uralkodásának kezdetét és végét csupán találgatni lehet.

Még mielőtt röviden ismertetném IX. János pontifikálását érdemes megemlíteni a 897 évben megválasztott két egyházfőt, kiknek neveit ugyan ismerjük, de ezenkívül szinte semmi biztosat nem lehet róluk tudni. Az elsőt Romanusnak (Románusz) hívták, kinek nevét és apja nevét (Constantin) említi a Katalógus, hallott róla továbbá Frodoard és Andrea Dandolo (Krónika), valamint két későbbi püspöki kinevezési okmány tanúskodik kormányzásáról, melyek a Patrologia Latina gyűjteményében kaptak helyet. Valamikor augusztus és október között gyakorolhatta hivatalát és a spoletói-ház híve lehetett. Halálának körülményei ismeretlenek. A következő pápa, II. Theodórosz mindössze huszonvalahány napig volt az egyháza élén és a változatosság kedvéért egy Formosus pápát támogató vezetőt láthatunk személyében. Auxilius harmadik művében egy csacska legendát tákolt össze, miszerint a hónapokkal korábban Tiberis folyóba dobott Formosus pápa tetemét a víz, a portói Szent Acontius templomnál partra vetette. A csodás módon felbukkant holtestet Theodórosz pápa nagy pompával a Szent Péter Bazilikában temette el újra. (Tractatus qui Infensor et Defensor dicitur, c. 4.). A két emberöltővel később ügyködő Liutprand még rátesz egy szentséges lapáttal, a meg nem történt eseményre, mikor azt írja, hogy a szentek képmásai áhítatosan meghajtották fejüket Formosus újratemetésén a Szent Péter bazilikában. (Antapodosis, I. 31)

Mivel Jánost Formosus szentelte fel presbiterré, így nem csodálkozhatunk azon, ha első intézkedése egy a Formosus pápát rehabilitáló zsinat összehívása volt. A zsinati határozatok semmisnek nyilvánították a 'hullazsinat' döntéseit, jegyzőkönyveit elégették, VI. Istvánt elítélték, Formosust visszaemelték a pápák sorába, és visszahelyezték korábbi méltóságukba a másik párt által megfosztott egyháziakat. A hatodik kánonban a lélekben az egyház fiává fogadott Lambert felkenését megerősítették, míg a barbár módon, alattomban megszerzett Berengár-féle felkenést érvénytelennek nyilvánította a díszes papi gyülekezet. Jogosan kérdezheti meg az olvasó, hogy hogyan is van ez a támogatás? Hiszen a szentséges méltóságában visszahelyezett Formosus Lambert ellen volt és Berengárt, mint Arnulf hívét, akkor az egész klérus támogatta. Ha János pápa tényleg Formosus-párti követőként helyesen akart volna eljárni, akkor nem állhatott volna Lambert mellé, hiszen Lambert a szégyenletes 'hullazsinaton' vállalt szerepével foltot ejtett a pápaság makulátlanságán és így János döntése furcsán következetlen. János mégis összemelegedett Lamberttel és még abban az évben együtt szervezték Ravennában a következő zsinatot, melyen 73 itáliai püspök vett részt. A zsinat legfontosabb döntése az egyházi tized hatóság általi behajtását szorgalmazta, azaz a papi dézsma harácsolását erősítette. Néhány héttel a zsinat után, 898 október 15-én Lambert császár hirtelen vadászszerencsétlenségben meghalt, ami Berengár előtt új lehetőségeket nyitott. Egyedül II. Adalbert őrgróf számíthatott komoly ellenfélnek Berengár számára, hiszen a Provance-ben székelő francia uralkodó 'Vak' Lajos (Boso fia), abban az évben még nem rendelkezett kellő haderővel ahhoz, hogy döntően bele tudjon szólni az itáliai nagyok harcába. Berengár elméletben Itália egyeduralkodója lett, de gyakorlatban mégsem volt képes lépni, mert még az év nyarán egy félelmetes új ellenség lepte el Észak-Itáliát: a magyarok. A fejlettebb hadi kultúrával rendelkező magyarokkal szemben hiába lépett hősiesen fel Berengár, mert minden vitézsége ellenére szeptember 24-én, a Brenta folyó melletti csatában súlyos vereséget szenvedett. A magyarok hadjárata megbénította Észak-Itáliát; Berengár sebeit nyaldosva Bergamo várába zárkózott be, míg a tettre kész itáliai bárók II. Adalbert mögé sorakozva egyértelműen III. (Vak) Lajost óhajtották megválasztani Itália királyának, különösen miután hírét vették, hogy még ez év novemberében hosszú és súlyos betegség után elhunyt Arnulf király is. János pápa mindössze néhány héttel élte túl az általa ellenzett és elhanyagolt, beteg német uralkodót: rövid betegség után, 900 január 6-án halt meg, és nagy valószínűség szerint VI. István hívei mérgezték meg, hogy bosszút álljanak a 'mesterüket' ért szégyenért.

János pápa kormányzása alatt ismét felizzott a morvák egyházi életének irányítása körüli versengés, melyben a pápaság és a német püspökségek előjogokat szerettek volna gyártani a morva nép feletti pásztorkodáshoz. Történészeink nyugodt magabiztossággal állítják, hogy Szvatopluk levelet írt IX. Jánosnak, holott a levélnek nincs meg sem az eredeti példánya, sem a római másolata; kortárs egyháziak nem említik, és tartalmáról csak későbbi, kétes értékű szláv krónikákból tudunk. A bajor püspökségek és a pápaság közti nézeteltérések bizonyságára inkább elfogadhatóbbnak tekintendő Hatto mainzi érsek és Theodmar salzburgi érsek levele (Labbé, IX. és Pat. Lat. t. 131), melyekben a szláv népek feletti jurisdictiót maguknak követelik.

IV. Benedek (900-903)

Benedeket is Formosus szentelte pappá és úgyszintén a hányatott életű pápa hívei egyengették útját a legmagasabb katolikus hivatal elnyerésében és így azon sem csodálkozhat senki, hogy megerősítette a hullazsinat eltörlését és Formosus döntéseit. A kormányzásához kötődő egyetlen és legfontosabb történelmi esemény volt, mikor 901. februárjában, Rómában császárrá koronázta, a 'szépemlékű' II. Lajos császár unokáját – Boso fiát –, III. (Vak) Lajost. Lajos, aki akkor Provence királya volt könnyedén léphetett fel a meggyengült Berengárral szemben és diadalmasan vonulhatott Itálián keresztül. A koronázást követő tavasz további hadi sikereket hozott Lajos császár számára és hatalma csúcsát láthatjuk Ludovico Muratori által fellelt és 12 kötetes művében kiadott (Annali D'Italia), 901-ben keletkezett okmányban, minek tartalma szerint a császár a pápával közösen elnökölve, a római nemesség részvételével, a Szent Péter Bazilika melletti palotában törvényt ülve polgári és egyházi ügyekben hoztak döntést. A diploma érdekessége, hogy aláírók között fellelhető a Theophilaktosz és a Crescenteii név. Lajos sikere nem tartott sokáig, mert Berengár kis idő múlva újabb hadtesteket volt képes felállítani, és miképp azt Duchesne-nél olvashatjuk, a következő évben (902) felülkerekedett Lajos császáron, kiüldözte őt Itáliából és megeskette, hogy többé nem lépi át az Alpokat, lábát soha nem teszi be Itáliába. Lajos 905-ben megszegte esküjét, de ez már egy másik fejezet története …

Érdemes még talán megemlíteni a velejéig romlott nápolyi püspök, Athanasius 902-ben bekövetkezett csúfos halálát, mikor a fellázadt nép őrjöngve szétkaszabolta a kegyetlen tirannust. Benedek pápa egy megbízható 'vonalas' papot (István) szentelte fel Nápoly püspökévé, amivel a város egyházjogi értelemben visszatért Róma felügyelete alá.

V. Leó (903)

Erről a pápáról sem tudunk szinte semmit. A 'Katalógus' (Roman Catalogue) bejegyzése szerint Leó Ardeából „egy Priapi nevú helységből” származott, de egy XII. századi legenda (Bretagne Szent Tugdual Legendája) szerint, a szentéletű szerzetes, Tugdual Rómába zarándokolt, nevét bretagne-i Leóra változtatta, majd nemsokára a klérus pápává választotta. Auxellius és Eugenius Vulgaris, valamint más későbbi szerzők műveiből nyerhetünk kevéske adatot Leóról és az őt likvidáló ellenpápáról, Krisztoferről. Leó mindössze két hónapig uralkodott; Duchesne szerint júliustól szeptemberig, míg Jaffé augusztus és szeptemberre mondja ugyanazt. Rövid kormányzása alatt volt ideje egy különös bullát (Epistola Tuitionis) Bologna városa számára kiadni, melyben minden adófizetés alól felmentette a várost.

A következő 'biztos' adat a Szent Damasus templom bíborosa, Krisztofer erőszakos fellépése, mikor ellenpápaként magához ragadta a hatalmat; felszenteltette magát, beült a pápai trónba, miközben Leó pápát börtönbe vetette. (Auxilius, D. 60). Leó pápa további sorsáról nincs több értesülésünk, valószínűleg megfojtották cellájában és nem szükséges feltétlenül elfogadnunk Vulgaris állítását, hogy ő is – Krisztoferrel együtt – Seregius pápa által lett meggyilkolva. A Katalógus szerint, Krisztofer fél évig volt pápa, és mindamellett, hogy sosem lett legitim egyházfőnek elfogadva, mellképe mégis ott büszkélkedett a Szent János Bazilika pápákat ábrázoló mozaikképek sorában.

III. Sergius (904-911)

A X. sz. első felében pontifikáló egyházfőkről, a római és közép-itáliai politikai eseményekről erősen hiányos és sokszor ellentmondásos értesülések maradtak ránk, főleg Liutprand (Antapodosis), Soractei Benedek (Krónika), Frodoard, János Dékán, (De Eccl. Lateran), az ismeretlen szerzőtől származó Paneg Berengarius Imp tolmácsolásában, valamint későbbi egyházi szerzők; Baronius, Mansi, Muratori, Jaffé feljegyzései, okmány-gyűjteményi szolgáltatnak még kevéske bepillantást a kor eseményeibe. A középkor történelmének szakértői ezenfelül katalógusok, kódexek, levelek, adományozó okmányok tartalmát is figyelembe veszik. Modern történészek közül talán legpontosabban McBrien's (Lives Of Saints) foglalja egybe, azt az egyetlen dolgot, amit érdemes Sergiusról megjegyezni: „Az egyház hosszú történelmében nagyon kevés pápa vetélkedhetett gazemberségben, az elvetemült gyilkos III. Sergiusszal, aki főszerepet játszott elődje, Leó és az őt követő ellenpápa, Krisztofer meggyilkolásában.”

A közvetlen előtte pontifikáló egyházfőkhöz hasonlítva, a szokatlanul hosszú ideig uralkodó Sergius korábbi szereplése már említve volt Formosus pápa kormányzásának ismertetésében. Sergius, Formosushoz hasonlíthatóan legalább olyan hányatott, cselszövésekkel teli múlttal rendelkezett mint az általa gyűlölt elődje, Formosus. Sergiust, karrierje kezdetén V. István szentelte fel diakónusnak, és hamarosan az egyik legbefolyásosabb római főpapként szőhette intrikáit. Formosus kellemetlen tüskének tekintette a feleslegesen ellene forduló főpapot és a hatalomra jutása után politikai megfontolásból, Caere püspökévé szentelte a számára veszélyesen bajt keverő Sergiust. Evvel a kinevezéssel elmozdította Rómából a befolyásos ellenlábasát és tényleg elegánsabb megoldásnak látszott, mint éjszaka megfojtani a hálókamrájában. Pedig jobban járt volna, ha megfojtatja. Sergius talán három évig lehetett Caere névleges püspöke, de püspöki hivatalának hátat fordítva idejét inkább a spoletói és toszkániai grófi birtokokon töltötte, a többi Guido-párti cselszövő egyháziak és világi urak társaságában. Arnulf király, 895-ben történt Itáliában érkezése után, spoleto-párti fegyveresek kíséretében elsőként tért vissza Rómába, hogy Formosust hatalmából elmozdítsa. Nemsokára személyesen vezette Rómában a véres utcai harcokat, a harcias matrónával, Agiltrudával együtt védték a várost, mikor Arnulf király frank-germán osztagai ostrom alá vették. Az ütőképesebb, jobban felszerelt katonasággal szemben a Rómaiak menthetetlenül alulmaradtak, és miután Arnulf hadvezetése nagynehezen bevette a várost, Sergius Agiltruda társaságában, az éj leple alatt volt kénytelen távozni. A különösen harcias főpap Rómából történő menekülése után, Adalbert őrgróf toszkániai udvarában talált biztos menedéket. Onnét próbált szervezkedni új híveket toborozni, ám Formosus halála után mégsem esett rá a római klérus választása. A jobb összeköttetésekkel rendelkező és legalább olyan erőszakos, másik 'spoletói partizán', István több támogatóval rendelkezett. Minden irigykedés ellenére Sergius jó viszonyt épített ki az új pápával és lelkesen támogatta a néhai Formosus pápa személyét, és a még hivatalban lévő híveit elítélő, VI. István által foganatosított zsinati döntéseket. Ezenfelül aktív részese volt a hullazsinat megszervezésének, élen járt az ellenpárti püspökök üldözésében, az egyházi és polgári javak elkobzásában. István pápa halála után ellenpápaként lépett fel Romanus és IX. János pápákkal szemben. IX. János elég fegyverest tudhatott magamögött ahhoz, hogy a mindig pattogó méregzsák papot kikergesse Rómából, majd biztos, ami biztos egyházi átkokkal sújtotta. Ekkor végre visszatért egyházmegyéjébe, Caerébe, de nem nyája lelki szükséglete szolgálata végett, hanem, hogy onnét szövögesse nagyratörő álmait. Sergius többször hangoztatta Formosus általi kinevezések, felszentelések érvénytelenségét, és így saját püspöki beiktatását is illegálisnak tekintette, kihangsúlyozva a püspöki kinevezésének kényszerített, ráerőltetett jellegét. Ezért aztán boldogan élt a lehetőséggel, és lemondott rangjáról, mikor VI. István annullálta Formosus pápa felszenteléseit, így ismét diakónus lett belőle. Liutprand szerint, diakónusi tisztségben békésen éldegélt Adalbert udvarában és többé már nem sóvárgott Szent Péter székére – a mese szerint mindaddig –, míg Krisztofer erőszakos hatalomátvétele fel nem háborította annyira, hogy ismét fegyvert fogva átvegye a keresztény egyház legfőbb irányítását. Frodoard tovább szépíti Sergius csendes szerénységét, mert szerinte Sergius, Róma népe hívásának tett eleget, mikor zsoldosai élén bevonult a városba.

A tisztogatások és leszámolások után, 904 január 29-én szentelték pápává az akkor diakónusi ragban tetszelgő Sergiust és első lépésként példaképe, IV. István szellemében megkezdte Formosus emlékének megújult rongálását valamint a velejáró Formosus-hívek kiszorítását a római klérusból. Formosus lejáratásának lehetünk tanúi, mikor Sergius pápa, VI. Istvánhoz írt epitáfiumában, „dölyfös betolakodónak” mondja Formosust, míg egy episztolában Uzes püspökét feddi meg, amiért annak idején püspökké szentelte Formosust. (Ep. 2. Pat. Lat. t. 131.) Még a megválasztásának évében (904) szinódust hívott egybe, ahol megint elítélték az össze-vissza átkozott Formosust, ismét megerősítették a hullazsinat határozatait, amely megfosztotta rangjuktól azokat a papokat, akiket Formosus szentelt föl. Az érintett papság közül többen exiliumba vonultak, míg mások megalázkodva megtagadták Formosust és és újbóli felszentelésért folyamodtak. Úgy nézett ki, hogy a Formosus-pártiak teljesen eltűntek a klérusból, de a helyzet mégsem volt megoldva, mert a Rómától távolabb működő püspökök, – akiket Formosus szentelt fel – nyíltan Sergius ellen fordulhattak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a zsinati határozat értelmében a Formosus által beiktatott püspökök hivataluk gyakorlásából származó pappá, szerpappá történő felszentelések is mind illegálissá váltak és így a furcsa helyzet miatt, ezek az emberek jogtalanul gyakorolták papi hivatásukat.

A 'távoli' Nápoly biztonságából Vulgarius és Auxilius védelmükbe vették a zsinati döntés miatt üldözött egyháziakat, valamint Formosus pátoszát is tovább suvikszolták, a kiérdemeltnél próbálták szebbé tenni a dicstelenül megholt mesterük emlékét. Formosus másik 'rajongója', Nola püspöke, Leó kérésére Auxilius egymásután jelentette meg pamfletjeit, melyekben kiállt a formosusi kinevezések, felszentelések érvényessége mellett és az akkori Szentszék döntései figyelmen kívül hagyását szorgalmazta. Vulgarius sem maradt el messzire tőle, az egyházi nyelvezettől eltérő stílusban irt verseiben a 'domináns pompa' irányadása helyett a szerény püspöki megértést javasolta a Formosus kinevezetteivel szemben. Kihangsúlyozta a zsinati döntések ellenében a klerikus lelkiismeret jobban meghatározhatja a békés engedékenységet, és ennek az ellenszegülésnek jegyében szólította fel a kardinálisokat a 'római büszkeség' megújult gyakorlására. Vulgarius odáig merészkedett, hogy egyszer fejére olvasta Sergiusnak mindkét elődje meggyilkolását, míg egy másik helyen becsvágyónak és gonosznak nevezte a pápát. Éles hangnemű versei megmagyarázása végett a pápa Vulgariust Rómába rendelte, amire Vulgarius a pápának címzett hízelgő válaszában könyörögve kérte Sergiust, hogy hagyja őt meg kolostori cellája békéjében. Más szóval, Vulgarius nem tekintette kötelezőnek a pápai idézés teljesítését, hiszen a pápának nem volt törvénykezési vagy végrehajtási hatalma Nápolyban, de azért az 'Invectiva' c. munkájában, kicsit visszafogta hevességét: Formosus ügyét úgy védte, hogy közben eltekintett Sergius pápa személye vagy határozatai bírálásától.

Erre az időre (905) esett a szerencsétlen III. Lajos (kb. 882 – 928) – Boso és Ermengard fia – Itáliában elszenvedett megcsonkítása. III. Lajos elméletben német-római császár is volt, mert mint emlékszünk, 901-ben IV. Benedek császárrá koronázta a Rómába bevonuló francia királyt, ám a császári cím tekintélye úgy megkopott akkorra már, hogy egy közepes birtokkal rendelkező gastaldnak több hatalma és tekintélye volt Itáliában,mint a német-római császárnak. Talán ezen a szégyenletes állapoton szeretett volna változtatni Lajos, de az is lehet, hogy pápai ügynökök csalták Itáliába; mindenesetre valamiért királyságát otthagyva, jelentéktelen számú fegyveres kísérettel Itáliába ment. Legnagyobb ellensége, Berengár olyan volt, mintegy elpusztíthatatlan gumibábu; szétverték, megfutamították, elzavarták és másnap már megint ott volt; sereget gyűjtött, gyújtogatott, csapdát állított, lest vetett. És ez az eltaposhatatlan görcs, 905. augusztusában váratlanul lecsapott a Verona városában tartózkodó Lajos császárra; kísérete nagy részét felkoncoltatta, míg a szerencsétlen sorsú Lajost élve fogták el. Berengár nagylelkűen megkegyelmezett a császárnak, de szemeit kivágatta, és a megcsonkított királyt – kevés életben hagyott emberével – kitoloncoltatta Itáliából. A valóság józan mezsgyéjéről leszédült Berengár méltatást és elismerést várt kegyességéért és csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy még ezek után sem nyerhette el a hőn óhajtott császári címet, mert se becsülete sem támogató bázisa nem volt Rómában. Bajait tovább fokozta a magyar hadak ismétlődő betörése, mely mindig szomorú eredményt hozott Észak-Itália vérszomjas urának.

 Marozia, aki az ujja köré csavarta Róma nagyjait.

A római arisztokrácia vezetője III. Sergius idejében egy Theophylaktus (Theophülaktosz) nevű tusculumi nemes volt, kinek neve más római vezető (konzul, dux) nevével egyetemben szerepel egy 901 feb. 4-én kelt római placetum regium-on (Mansi, XVIII. 239). Theophylaktus viselt dolgairól, személyéről, azonkívül, hogy gazdag, hataloméhes főúr volt, semmit sem tudni, mint Vulgarius szűkszavúan írja: „Róma ura volt”, míg más feljegyzések 'vestariusnak' (pápaság kiadásait felügyelő hivatalnok) mondja. Sergiust, jóval mielőtt még pápává szentelték volna bensőséges közeli kapcsolat kötötte Theophylaktus felesége, Teodóra asszonysághoz aki nagyon sokáig a legfőbb támogatója és oltalmazója volt Sergiusnak. Későbbi egyházi szerzők, mint Baronius (Annales, 912), lehet igazságtalanul nevezik Teodórát 'szégyentelen szajhának', mert minden könnyűvérűsége ellenére közel sem volt annyira romlott, mint titkos szeretője Sergius pápa. Teodóra maga is gazdag, befolyásos és főleg magas erkölcsi normákkal rendelkező családból származott, ami persze nem nagyon akadályozta a cinkosként való összejátszását kiskorú leánya megrontásában, mikor még gyerekkorban lévő Maroziát a kéjenc pápa ágyába dugták. De az is elképzelhető, hogy Theodórának nem volt elég ereje határozottan fellépni a beteges Sergiusszal szemben és elkeseredett tehetetlenséggel kellett tudomásul vennie, hogy kiöregedett, s a félelmetesen gonosz szeretője helyette a zsenge leányát ölelgeti. Sergius pápa ekkor 45 éves volt, Marozia még nem töltötte be a tizenöt évet, és így Sergius pedofilnak tekinthető. Arról egyetlen történész sem tesz említést, hogy mit szólhatott Theophylaktus papa a felesége és leányai szeretőihez. Liutprand, szintén „szégyentelen szajhának” nevezi Teodórát (Antapod, II.), és igazán több tiszteletet is adhatna, mert mégiscsak Teodóra asszony volt a nagymamája a későbbi II. Alberik hercegnek és XI. János pápának. Továbbá, ha elfogadjuk – márpedig miért ne fogadnánk el –, hogy a nagytekintélyű patrícius Crescentii dinasztia ősanyja Teodóra volt, akkor igazán jelentéktelen körülmény a buja múlt vagy a szeretők magas száma. A lesújtó véleményekkel szemben Vulgarius, 'szentséges, tiszteletre méltó, isten-félő matrónának' mondja a ledér mamát, akit az Isten követendő, fényes példaként állított a többi ember elé. Leányai, Marozia és az ifjabb Teodóra legalább annyira tudatos hatalomvággyal vetették magukat a Pápai Állam politikai ügyeibe, mint szüleik, vagy még azoknál is jobban; hiszen a két leányzó bájaival behálózta a gazdag és befolyásos római bárókat, főpapokat. Marozia leghíresebb szeretője III. Sergius pápa volt, aki felcsinálta a híres kurtizánt. Romlott kapcsolatuk 'gyümölcse' egy fiúgyermek lett, aki majd hamarosan XI. János néven pontifikál. Néhány évvel később, ahogy egyre bővült Marozia ismeretségi köre, a szeretői közé fogadta X. János pápát is, akivel megválasztása előtt és utána is szoros szerelmi viszonyt tartott fenn. Mindenki szerencséjére, ebből a kapcsolatból nem lett gyerek. Marozia politikai hatalmának bizonyítására, Dümmler (Auxilius és Vulgarius), a Bramberg Kéziratgyűjteményéből egy Vulgarius által, Maroziának írt levelet közöl, melyben Vulgarius atya Marozia védelméért esedezik, valószínű Sergius pápa ítélőszéke előtti megjelenés elkerülése végett. Teodóra és két lánya kétségtelenül befolyásolta a város vezetését, sokszor önkényes erőszakkal változtatták a pápaság vezetőit, hivatalnokait és így Róma politikáját is részben ők irányították, amiért ezt az időszakot 'pornokráciának' (ringyó-kormányzásnak) nevezi az egyházi múlttal foglalkozó történelemtudomány.

Sergius pápa 911-ben hunyt el, de halála pontos dátumát, körülményét nem ismerjük. Mivel Rómában, a X. sz. első felében, egészen a német pápákig a Theophylaktus család, – pontosabban Marozia és az ifjabb Teodóra – alakította a politikát, ezért elképzelhető, hogy az általuk trónra segített Sergiust is ők mozdították el a legszentebb apostoli székből, mikor az már nem képviselte kellően érdekeiket. Abban az időben a hatalomból történő 'elmozdítás' a mérgezést jelentette. Ne felejtsük itt el, hogy Formosus pápa bebörtönzésével, de különösen a 'hullazsinat' szervezésével, és végül a két elődje meggyilkolásával Sergius sok ellenséget szerzett magának, de szép számmal akadt olyan méltóságától megfosztott püspök, dékán, akik szívesen megfojtották volna egy kanál vízben. „Nyolc év rövid ideje alatt, nyolc pápa volt törvényellenesen hatalomba juttatva és megdöntve, trónjáról letaszítva.” Írja Gregorovius a 896-tól (VI. Bonifác), 904-ig (III. Sergius) terjedő nyolc évről.

Sergius egyetlen érdeme – ha azt egyáltalán érdemnek lehet tekinteni –, hogy rendbe hozta, új tetőszerkezettel látta el a VI. István idejében beomlott laterani, Szent János Bazilikát; tíz oszloppal megerősített új oldalhajóval bővítette ki, tribunját mozaikkal ékesítette, falait freskókkal díszítette, új oltárát emeltetett, amit ezüsttel borított be. „Az újjávarázsolt, díszes bazilika kedvenc és szeretett épülete lett a következő pápáknak, és innentől számítva kétszáz éven keresztül a legtöbb pápa ide temetkezett a hagyományosan megszokott Szent Péter Bazilika helyett” – írja Gregorovius.

Sergius pápa halálának évében, német földön, fiatalon elhunyt az utolsó Karoling uralkodó, Karintiai Arnulf törvényes fia, Gyermek Lajos (893-911). Hatto mainzi érsek az ő nevében adta ki a 'Ludovicus Rex Germaniae' c. dekrétumot, melyben őseinkre vonatkozóan így fogalmazódott meg az egyházi óhaj : „... Ugros eliminandos esse” (rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.)

Sergius utódja, a két évig uralkodó III. Anastasius (911-913) személyéről, cselekedeteiről, állama eseményeiről a forrásszegénység miatt semmit sem tudni, mindössze Frodoard sírfelirat másolásai és néhány oklevél tanúskodik, hogy volt egy ilyen nevű pápa is.

Anastasius beiktatásával egy időben fiatalon elhunyt az utolsó Karoling uralkodó, Karintiai Arnulf törvényes fia, Gyermek Lajos (893-911) kelet-frank király. Elhunyta a Karoling-ház német földi kihalását jelentette. Az őt követő frank származású Konrád, Arnulf családjával volt rokonságban és a 'szegről-végről' való rokonságnak köszönhetően néhányan őt is Karoling uralkodónak vélik.

A következő pápáról, a mindössze fél évig uralkodó Landusról (913-914) pontosan annyit tudunk, mint elődjéről, Anastasiusról: semmit! Hogy egyáltalán létezett Landus, arra Jaffé Regesztárjában található 'Ravennai Dokumentum', valamint egy 1896-ban, Rómában talált bronzérme a bizonyíték. Az érmét Cerotti ismerteti a 'Bibliographi Di Roma' c. művében.

X. János  (914-928)

Karrierjét Bolognában kezdte el Péter püspök támogatásával, aki dékánná szentelte és amolyan titkárféleként használta. A ravennai érsek megbízásából többször megfordult Rómában, ahol összeismerkedett, a pápai vestarius, és konzuli tisztséget viselő Theophylaktusszal, de feleségével Teodórával még annál is jobban összeismerkedett – olyannyira –, hogy elődje, Sergius nyomdokait követve ő is egyik kedvenc szeretője lett Teodórának. Teodóra ágyától már nem lehetett hátralépés. Előszór Péter püspök halt meg, minek hírére a Bolognába visszatérő János, „a kánoni előírásoktól eltérően foglalta el a bolognai püspöki széket” – írja az 'Invectiva in Romam' c. mű ismeretlen szerzője –, majd Jánost „Lucifernek” nevezi. Nem sokkal később, Kailo, ravennai érsek halála után megint erőszakhoz folyamodva, Teodóra segítségével János elfoglalta Ravenna érseki székét. Kilenc évig viselte tisztjét Ravennában, már amikor nem Rómában, Teodóra asszony ágyában huncutkodott. Kilenc év után Teodóra elérkezettnek látta az időt, hogy szeretőjéből pápát csináljon, és attól függetlenül, hogy a megválasztását illetően nem maradt ránk pontos leírás, mégis elég biztonsággal kivehető kép tárul elénk a fellelhető korabeli feljegyzésből; Invectiva, Liutprand, Ostiai Leó, Szent Benedek Krónikája. Ezek arról tudósítanak, hogy János törvénytelenül jutott hatalmához, amit a krónikások az 'invasor et intrusus' szavakkal fejeztek ki. Hatalomra kerülésének kezdetén, X. János megint csak romlott elődje, Sergius útját követve elhagyta Teodóra híres ágyát és leányának, Maroziának lett az új szeretője. Marozia akkor egy törvénytelen kapcsolatból származó kisfiút nevelgetett, kinek a nemrég elhunyt Sergius pápa volt az apja, és aki nemsokára XI. Jánosként fog a pápai trónra kerülni.

X, János életét szemlélve számos hasonlóságra lelhetünk, mely egyezik a VIII. Jánossal történt dolgokkal. Mindkettőt pártoskodó liga emelte hatalmába, mindkettő erős államférfiként kezdte uralkodását, mindkettő erősíteni óhajtotta a Szentszék szláv területek feletti befolyását, mindkettő hadvezérként harcolt a szaracénokkal és mindkettő erőszakos halált halt. Dél és Közép-Itáliában, János hivatalba lépése idején, a szaracénok újabb afrikai hordákkal soraikat feltöltve egyre nagyobb területeken garázdálkodtak és a főleg egymás ellen acsarkodó dél-itáliai bárok képtelenek voltak hathatósan fellépni ellenük. Campania, Sabina, Toszkánia 914-ben ismét az ebek martalékává lett, tanyák, falvak égtek mindenfelé, a termény betakarítatlan maradt, megszűnt a kereskedelem, miközben a vidék nemessége, a biztonságot nyújtó várfalak mögül leste a mezítlábas hordák tombolását. Senki ne gondoljon itt klasszikus értelembe vett hadsereg hódítására, központi hadvezetéssel, szervezett katonasággal, ami jelentősnek számító ütőerővel rendelkezhetett volna, hanem ez helyett laza szövetségben álló, hiányosan felszerelt muzulmán rablóhordákat láthatunk, összlétszámuk nem haladta meg a 4-5 ezret. Ha valami csoda folytán föltámadhatott volna egy császárkori légió, akkor az néhány hónap alatt képes lett volna megtisztítani Itáliát a szaracénoktól. Nem a szaracénok voltak erősek, bátrak vagy okosak, hanem a sötét középkor Itáliája volt elkeserítően gyenge, gyáva és ostoba. X. János idejében, már több mint két generáció óta szüntelenül folyt a szaracén bandák rablótámadása, ámbár néha-néha komolynak feltüntetett hadjáratok zajlottak ellenük, de ezek politikai előnyeit kimutatni lehetetlenség. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a déli grófságok rendszeresen szaracén harcosokat fogadtak zsoldjukba, valamint a búsásan jövedelmező rabszolga-kereskedelem általi cinkos szövetség ezer szálon futó kötelezettsége lépten-nyomon akadályozta a hathatós fellépést. A 910-es évek elején a muzulmánok korábban még sosem látott vérszomjas szemtelenséggel vetették rá magukat Itália gyengén védett vidékeire és már a Pápai Állam létét fenyegették. Erre az időre alaposan megváltozott a félsziget sorsát irányító figurák rendje; a nagyhatalmú spoletói Lambert és Toszkánia őrgrófja, Adalbert már rég nem voltak Itália politikai porondján, híveik máshol szerveződtek, az oly erős szövetségek felbomlottak és a sors furcsa fintora úgy hozta, hogy a félsziget legnagyobb ura a kevés tehetséggel megáldott Berengár lett. Erre a helyzetre illik talán mondani: vakok közt félszemű a király.

János pápa a kora politikai változásaihoz igazodva egy ütőképes szaracén-ellenes front kiépítésére szánta el magát, de Róma tényleges uralkodócsaládja, a Theophylaktus klán – legyenek azok volt bármennyire is hatalmasok a városban és környékén –, egy ilyen volumenű terv végrehajtásához gyengének bizonyultak. Ezért a pápa az egyre nagyobb hatalomra szert tevő Berengárhoz fordult, tőle remélve a harci osztagok félállítását. Hivatalosan még mindig a 905-ben megvakított III. Lajos volt a német-római császári cím tulajdonosa, és úgyszintén ő volt Itália felkent (Róma által szentesített) királya, ám mindez a mindennapos gyakorlati életben semmit nem jelentett. A császárság és a pápaság közötti korábban fennálló szövetségi viszony, most érvényét vesztette, és János pápa nem is érezte magát semmiképp elkötelezettnek Lajossal szemben, ezért hivatalba lépése után ügynököket menesztett Berengár udvarába. Benne látta azt az erős mentort, aki támogató szövetségese lehet, aki képes lenne az Egyház érdekeit fegyverrel védeni, biztosítani tudná a pápai adószedők zavartalan működését, és mindezért cserébe császári koronát és királyi titulust ajánlott fel. Még az év novemberében a Friuli őrgróf Rómába érkezett, és a Panegyricus Berengarii c. mű ismeretlen szerzője zengzetes hexaméterben szerkesztett leírásában olvashatunk Berengár fényes bevonulásáról, pompás fogadtatásáról, és fenséges koronázásáról. János pápa evvel a húzásával elárulta – sunyin hátba szúrta – a német-Római császár és Itália királya hivatalos méltóságát viselő III. Vak Lajost; mindkét koronát el kellett vennie tőle, és mindkét koronázást semmissé kellett nyilvánitani mielőtt Berengár egyházi felkenést végrehajtotta és mielőtt a titulusok átadását foganatosította volna. Történészek elkerülik annak magyarázatát, hogy János pápa hogyan volt képes III. Lajos trónfosztását keresztülvinni. Milyen indokok szerepelhettek határozata kommentárjában, amit a pápai lektor olvasott fel a koronázást megelőzően, és milyen törvényekre támaszkodott a pápa döntéshozásakor? Vagy egyszerűen annyira arcátlan volt, hogy még a formaságokra sem adott, rendezett egy koronázási cirkuszt, és nem érdekelte a korábbi egyházi felkenés, a királyi és császári szentségek átadása. A megdöbbentően sötét időszak – papok által feljegyzett – eseményei kusza kérdések sorát szülheti, melyek bizonytalanságában belezavarodhat a történelmet kedvelő érdeklődő. Történészeink egyöntetűen ismételgetik, hogy Itália királyait a VI. századtól mindig Páviában, és kizárólag a longobárdok vaskoronájával koronázták meg. III. Lajost Páviában 900-ban kenték királlyá és így, mint Itália királya más felségjelet – mint a vaskorona – nem is kaphatott. Az lehetetlenség, hogy a királyi hatalmát leginkább szimbolizáló tárgyat leadta volna a páviai csomagmegőrzőben, azaz azt magával kellett vinnie frankhonba. És ugyanezt kellett csinálnia avval a császári koronával is, amivel 901-ben, IV. Benedek Rómában császárrá koronázta. Elképzelhetetlen, hogy az ilyen pompás császári-királyi ünnepségen műkoronát, hamis királyi jelvényeket használjanak és ami érthetetlen, hogy miért nem voltak ezek a koronázási tárgyak III. Lajos birtokában, mikor 915-ben Berengár megkapta a császári koronát. Mert ha a birtokában volt, akkor mit raktak Berengár fejére? Szűkebb hazájában, Provence-ban még hét évig bírta a királyi hatalmat a megvakított Lajos, császári vagy Itália királya címéről soha nem mondott le.

Berengár-ábrázolás egy XII. századból származó kéziratból.

Hasznos lehet talán néhány mondatban ismertetni Berengár eddigi pályafutását.

Berengár (kb. 845 – 924.) frank nemesi családból származott, és attól függetlenül, hogy 'Friuli Őrgrófja' címét viselte, semmi köze nem volt a VIII, századi Friuli longobárd hercegekhez, Ratchishoz, vagy Rotgausushoz, magasrangú származását mégsem lehet vitatni, hiszen anyja, Gizella révén Jámbor Lajos volt a nagyapja. A becstelen köpönyegforgatás az egész életét végigkísérte, ármányokkal teli uralkodásának impotenciáját csak a hadvezetésben mutatkozó tehetségtelensége múlta felül. Először Német Lajos odaadó híve, Adalberttel és Lamberttel testvéri szövetségben, ám hamarosan ellenük fordulva Karlmann leghűségesebb követőjévé vedlik át, de nem sokkal később a német-párttal is szembekerül, pontosabban Arnulffal, aki le szeretett volna számolni a megbízhatatlan őrgróffal. (Nem sokára azonban mégis kibékültek) II. Guido itáliai király rövid távolléte idején, 888-ban sunyin beoldalgott a gyengén védett Páviába és hívei segítségével Itália királyává koronáztatta magát, igaz egy évvel és két fájdalmas vereséggel később trónfosztott lett az új királlyal, Guidóval szemben. Éveken keresztül folytatódik a patt-játék a frank-germán és az itáliai nagyok között, melynek részeként Berengár, a tehetségtelen gazdájával, Arnulffal szövetségben 893-894-ben és 896-ban sikertelen és felesleges hadjáratokat vezetett Guido ellen, majd még az évben (896) árulóként ura, Arnulf ellen fordult és II. Adalbert toszkán őrgróffal szövetkezett ellene. Az évben halt meg Guido herceg és fiával, Lamberttel békét kötött Berengár, de csak azért, hogy azt az első alkalommal megszeghesse. A fiatal Lambert herceg gáláns lovagként, bátor harcosként tiszteletet vívott ki magának, emellett jómodorú és jóindulatú uralkodónak bizonyult, és mivel hatalma erős lábakon állt, ezért Berengár meghunyászkodva a képmutató hízelgés mögé rejtőzve várta azt a pillanatot, mikor hátba szúrhatja a mit sem sejtő herceget. Két évvel később sikerül meggyilkoltatni Lambertet és úgy nézett ki, hogy végre álma beteljesedett és ő Itália leghatalmasabb ura, ám a következő évben súlyos nyakast kapott a sorstól: 899-ben a magyarok szétverik seregét, birtokait feldúlják, falvait megégetik és Berengár rendkívül szerencsésnek mondhatta magát, hogy irháját képes volt épségben elhúzni a brentai csatatérről. Két évvel később (901), Kövér Károly császár fogadott fia, III. Lajos serege élén bevonult Itáliába és szintén vereséget mért a lesből rátörő Berengár hadára, akinek ismét sikerült meglógnia a csata végén. A hatalom és a pénz imádata nem hagyta Berengárt nyugodni, minden vereség, kudarc ellenére, mint egy keljfeljancsi állt talpra, egy év múlva zsoldosbandája élén már megint azt lesi: kit lehet kirabolni, rabszolgának eladni, orvul elveszejteni. 905-ben végre igazi siker koronázza a sok jellemtelen intrikát, mikor rámosolygott a véletlen szerencse: a felületlen hanyagsággal védelmezett, III. Lajost, orvul megrohanta, kísérő nemeseit, apródjait leölette, és elfogta a balsorsú királyt. Először kitépette szemeit, majd az istenfélő, kegyeletes uralkodó pózát felvéve nagylelkűen megkegyelmezett, és megengedte, hogy a megkínzott lázas királyt visszaszállítsák provence-i székhelyére.

Minden erőlködés ellenére mégsem sikerült Berengárnak birtokait vagy hatalmát jelentősen növelnie Spoleto, Firenze, Milánó gazdagsága ugyanúgy elérhetetlen maradt számára, mint korábban volt, Rómával inkább a rossz viszony volt jellemző, mint a jó, és a várt megbecsülés jobban távolmaradt tőle, mint korábban bármikor. Tíz évig nem hallani róla semmi említésre méltót, egészen a császárrá koronázásáig. Cserében a császári titulusért a pápa zászlaja alá kellett vonulnia, zsoldossereget kellett felállítania, pedig semmi kedve nem volt se pénzt költeni se háborúba menni. A koronázási ünnepségeket a dél-itáliai bárókkal, és bizánci hivatalnokokkal való egyeztetések követték, melyek eredményeképp sikeres szaracénellenes műveletek kezdődtek el déli megyékben. Meglepő módon Berengár nem állt a hadak élére – pedig, a fegyveres alakulatok javát ő bocsájtotta a pápa rendelkezésére – hanem inkább visszatért a biztonságos Veronába, ahol már korábban gazdag, kényelmes udvart rendezett be. Talán jobb is, hogy Berengár nem állt a hadak élére, mert hadvezérnek igen csak pocsék volt, hadi tudománya megrekedt a kereskedőkaravánok rajtaütésén. Mindenesetre az ő érdemének tekintik az itáliai bárók összefogását, melyhez még a fiatal bizánci uralkodó, Konstantin császár is csatlakozott. Konstantin felszerelt egy kisebb hadsereget, és hajóflottillát, minek élére Nikolasz Picingli stratégát nevezte ki. A görög hadvezér – több mint valószínű némi pajesz húzogatás után – meggyőzte a szaracénok két 'jóbarátjának' számító nápolyi és gaetai hercegeket az arabokkal megkötött szövetségük helytelenségéről, és így ők is kénytelenek voltak a szaracénellenes ligához csatlakozni. Pricingli flottáját Carigliano folyó öblébe helyezve csapataival partra szállt, két tűz közé szorította az arabok által létrehozott rablótanyát, miközben nekilátott a környéke megtisztításához is. Rómában a pápa igen nagy lendülettel fogott hozzá a közép-itáliai bárók fegyveres szövetsége létrehozásának, szervezési munkájának gyümölcse gyorsan beérett, és néhány hét alatt (916. június) sikerült Campániát és Szabinát teljesen megtisztítani az arab bandáktól. Az ellentámadások élén, János pápa vezetése alatt a hadakat Theophylaktus és Alberik herceg vezette, Tivoli és Vicovaro mellett mértek vereséget az arabokra, míg Rieti hercege, Agiprand Trevinél futamította meg a mezítlábas haramiákat. Az egyik legveszélyesebb haramiafészeknek számító Carigliano hamarosan elesett, míg a másik fronton Sutri és Nepi grófságok urai Baccanónál győzték le a szaracénokat. Majdnem teljes volt a siker, mert leszámítva néhány kisebb jelentőséggel bíró tengerparti városerődöt, a nyár végére egész Dél-Itália megtisztult a szaracénoktól.

János pápa győztes hadvezérként térhetett vissza Rómába – a krónikák mégis furcsa módon hallgatnak a hálaadó ünnepségsorozatról, melynek a pápán kívül részese lehetett még Alberik, Theophylaktus és természetesen a győzedelmes harci egységek. Mindössze Soractei Benedek emlékszik meg röviden a győzedelmes hadjárat utáni lelkes római fogadtatásról. A sötét középkorban elért kevéske pozitív eredményt sosem volt képes megőrizni az egyházi és világi nagyokból álló vezetőség, a szerzett előnyt mindig elherdálták, és ez így volt az itáliai szaracénok ellen vezetett sikeres hadjárat után is. 916-ban a pápaság és az itáliai bárók előtt ott volt a lehetőség, hogy véglegesen megszabaduljanak az araboktól, de a hadjárat folytatása helyett az őnelégült hetykeségtől eltelve visszatértek váraikba, hogy azt folytassák amihez tényleg értettek; a szomszéd birtokai kirablásához, az egymás javai marcangolásához. Mindenesetre egyszerűbb volt a védtelen udvarházakat kirabolni, mint a szaracénok ellen tovább harcolni. Itália nagyjai ekkor tehát végleg megszabadíthatták volna a félszigetet a muzulmán fertőzéstől, de az ilyen irányú akarat hiányában a muzulmánok még 170 évig (a sziciliai Noto elestéig) kártékonykodhattak Itáliában.

Ebből a példából láthatjuk, hogy a X. sz. elején, Itália urai elképzeléseiben nem létezett egy összetartó erejű eszmeáramlat, hiányzott a nemzet fogalma, nem léteztek országos intézmények, hiszen ország, Olaszország sem létezett. A keresztény ideológia képtelen volt vonzó mágnesként fellépve maga köré állítani az eltérő érdekek melletti értékeket, közös egységbe kovácsolni a nemesek harciasságát egy élhetőbb társadalom létrehozásáért. A katolikus egyház egységet teremteni már azért sem volt képes, mert maga a papság – vagy legalábbis túlnyomó többsége –velejéig korrupt volt. Ha meglett volna az összefogás az idegen afrikai betolakodókkal szemben, akkor az arabok sosem lettek volna képesek lábukat Itáliában megvetni, az őslakósággal keveredni, és akkor a mai dél-olasz sem lenne az a sötét hajú/bőrű, sziesztázó, lopásra mindig hajlamos, lusta népség, mint ami.

A koronázást követő néhány év viszonylagos békéjét ismét pártütés bontotta meg; Ivrea őrgrófja Adalbert, Milánó érsekével, Lamberttel szövetkezve Berengár császár ellen fordultak, csatlakozott hozzájuk Berengár veje, Odelricus, aki a veronai palotagróf tisztségét töltötte be. Adalbert első próbálkozásként, II. Lothár és Waldrada unokáját, Arlesi Hugót csalogatta Itáliába – mondván, övé lehet a császári korona, ha ügyesen rajtaütnek Berengáron. Az itáliai politikában tapasztalatlan, hadvezetésben tehetségtelen Húgó, úgy gondolhatta, hogy egy ilyen hadjárat nem igényel több energiát, mint a Gascone-i bárók udvarházai elleni csetepaték, és habár több ezredet vitt magával, a kezdeti parádés felvonulás után alaposan felsült. Mindössze Lombardia néhány nyugati járását foglalhatta el, azokat is csak pár napra, és hamarosan annak örülhetett, hogy sorozatos csatavesztések után Berengár szabad elvonulást engedélyezett neki és az erősen megtépázott zsoldosseregének. A sikertelen Hugó kaland után néhány békésebb esztendő következett, de három évvel később megint összeálltak a lázadó nagyok, ám most már Berengár saját unokája, II. Berengár is a császár ellen fordult. Berengár ekkor állhatott karrierje csúcsán és ezekben az években kétségkívül Itália legnagyobb urának számított, Friulitól Milánóig eső területek az egész Pó-síkság, cameriói, spoletói őrgrófságok, valamint egész Toszkána a birtokába tartozott. Az ilyen méretű erőfelhalmozódás, a Rómához túl közeli térnyerés kiváltotta a pápaság aggódását, mert hagyományosan minden itáliai uralkodó 'túlzott' megerősödésében kényelmetlenséget és veszélyt látott a kúria.

A 920 körüli időben már rég elmúlt annak napja, mikor a pápa két oldalról megcsókolta Berengár orcáját, és fiának nevezte őt a Szentlélek nevében. A kevéske fennmaradt történelmi feljegyzések között nincs pontos adat, leirtás arra, hogy a pápaság milyen mértékben, hogyan vett részt a császár elleni pártütésben, de az elég valószínűtlen, hogy Alberik spoletói őrgróf és felesége Marozia támogatása nélkül összejöhetett volna egy ilyen méretű lázadás. Abban az időben márpedig Marozia, Alberik, X. János pápa a Theophylaktus családi maffia tagjai voltak Közép-Itália leghatalmasabb figurái és Berengár után az öreg Theophylaktus volt Itália legnagyobb ura. A zendülő országnagyok kimondták Berengár trónfosztását és transzjurán Burgundia uralkodójának, II. Rudolf királynak ajánlották fel Itália koronáját. A naiv Rudolf talán tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelhette Itáliát, főnemeseit pedig odaadó, hűséges híveinek, és nem tudta képzelni, hogy micsoda darázsfészekbe lép be, mikor az itáliai nagyurak ajánlatát elfogadva a következő év tavaszán (922) seregével átkelt az Alpokon, ahol a pártütő nagyurak már vártak rá. A szövetségesei nélkül maradt Berengár nem esett kétségbe, és aranyait nem sajnálva a korábbi esküdt ellenségeit, a magyarokat hívta segítségül. A magyar hadak rávetették magukat a császárral ellenséges nagyurak seregeire, birtokaira, felégették Páviát, melyről Liutprand azt írta, hogy szépségében még a híres Rómát is felülmúlta. A magyar hadsikerek két év lélegzetet biztosítottak Berengárnak, de mivel annak annyi ellensége volt, mint pipacsvirág az árokparton így sorsát nem kerülhette el: 924-ben, Veronában bérgyilkos végzett vele. Halálával a római császár megkopott címe 37 évig gazdátlan maradt, mígnem egy másik germán (szász) király ismét elnyeri a koronát, de addig még sok víz folyik le a Tiberis folyón.

Berengár meggyilkolása után Rudolf egyedüli győztes figuraként állt Itália porondján, és hatalma még tovább erősödött, vetélytársa, közép-Itália legnagyobb ura Theophylaktus halálával. A görög származású római 'keresztapa' elhunyta utána János pápa elérkezettnek látta az időt, hogy ő üljön az asztalfőn, mikor az osztozkodás folyik, és pozíciója erősítése végett testvérét, Pétert pápai kancellárrá és Róma prefektusává nevezte ki. Kétségtelen, hogy Péterben a pápa megbízható szövetségest talált, aki minden tekintetben védte, kiszolgálta bátyját. A következő évben (926) I. Alberik spoletói herceget érte utol végzete (valószínű megmérgezték), kinek magára hagyott özvegye, Marozia nem sokat búslakodott, és egy évre rá férjhez ment a nagyhatalmú toszkánai őrgrófhoz, Guidóhoz. Marozia ekkor már régen letudta, hogy valamikor X. János szeretője volt, és sajnálkozva tekinthetett az elhízott, öregedő pápára, akinek már semmit sem jelentett a korábban átizzadott közös éjszakák varázsa. Ekkorra a pápa pápa már régen barátságtalan viszonyban volt a Theophylaktus családdal, évekkel korábban összezördült Marozia első férjével, Alberikkel, majd ellenséges viszonyban keveredett az új férjjel, Guidóval is. Akármilyen indítékok, kifogások mögé rejtették az ellenségeskedést a bajok lényege mindig pénz az anyagi javak bitorlása körül hánykolódott és János pápa minden igyekezetével azon volt, hogy minél vastagabb tortaszeletet kanyarítson ki maga és egyháza számára. Ebben az erőlködésben főszerepet kapott a nagyurak egymás elleni kijátszása, a másik folyamatos gyengítése, minek érdekében a pápa nem bánta cserbenhagyni korábbi szövetségeseit vagy éppen megmérgezni azt, akit még néhány napja pompás áldásokkal tisztelt meg. János pápának hűség, szövetség fogalmai nem léteztek; először Berengár tetszett néki, majd Hugót szerette volna maga mellett látni, utána meg Rudolfnak hízelgett, miközben Európa uralkodóinak azon kesergett, hogy a Theophylaktus klán szabja ki számára a római politika szennyes posztóját.

A befolyásos riválisok elhalálozása után Burgundi Rudolf irányítása alá esett Itália északi fele és ott addig szilárdíthatta hatalmát, míg szembe nem került ivreai őrgróf, Adalbert (nem tévesztendő össze I. vagy II. Adalbert toszkánai hercegekkel) özvegyével, Irmengard asszonysággal, aki második felesége volt Adalbert őrgrófnak. Irmengard testvéreivel (Lambert, Guido), valamint a mindig elégedetlenkedő lombard bárókkal erős Rudolf-ellenes ligát hozott létre. Nyíltan szembeszálltak törvényes urukkal, de ligájuk csak azután volt képes felülkerekedni, és Itália törvényes királyát kiűzni, miután Milánó érseke, Lambert váratlanul elárulta és cserbenhagyta Rudolfot. Lambert püspök Itália leggazdagabb főpapja volt és orcátlan árulásánál fontos figyelemben venni, hogy Rudolf Itáliába csalogatása, majd megkoronázása mögött az egyház, de főleg a milánó érseke állt. Ezek után megdöbbentőnek tűnhet, hogy Lambert érsek a kiemelkedő szerepvállalás ellenére milyen könnyedén elárulta szövetségesét, majd szemrebbenés nélkül vett részt Rudolf trónfosztását kinyilvánító egyházi ceremónián. A teljesen magára maradt Rudolfnak 926 tavaszán menekülnie kellett Itáliából és amíg a megszégyenített uralkodó menekült az egyik hágón kifele, addig egy másik hágón, fényes hadi kísérettel egy másik uralkodó vonult be, a magabiztosak méltóságával, hogy elfoglalja a számára felajánlott itáliai trónt. Itália új reménysége nem volt más, mint az egyszer már sikertelenül próbálkozó Provencei Hugó, aki mamája, Berta révén féltestvére volt a lázadó toszkánai testvérek, Irmengard, Lambert, Guido 'triumvirátusnak', ezenfelül, Hugó ugyancsak rokonságban állt Maroziával, meg az egész Theophylaktus famíliával. Hugót is Páviában koronázták Itália királyává, felkenése hitelességét utána X. János erősítette meg, mikor ő is szentolajjal kente meg a későbbi Mantuában esett találkozáson. János pápa nem jószántából ment Mantuába, hanem mert túl veszélyessé vált számára Róma, és Péter zsoldosai egyre gyengébbnek mutatkoztak a pápaság ellen fellépő római nemességgel szemben. A mantuai tárgyalásokon János állítólag felajánlotta a császári címet Hugónak, cserében védelmet kért volna római ellenségeivel szemben, akik nem voltak mások, mint Hugó testvérei. Hugónak persze esze ágában sem volt saját féltestvérei és a római Theophylaktus bűnszövetkezettel szembefordulni, inkább szép lassan odébb oldalgott, mert közben a pápa testvére, Péter a zsoldjába fogadott magyar hadakkal jelent meg a színen. A probléma abból adódott, hogy a pápa, a mantuai tárgyalásai után nem térhetett vissza Rómába, mert egész egyszerűen Róma népében ismét felszínre tőrt a pápa és intézménye nélküli létezés vágya. A pápákat soha nem a tisztelet vagy a szeretet tartotta trónjukon, hanem mindig az erőszakos fegyveres erő, mely nagyon sokszor az idegen agresszor terrorjában mutatkozott meg, mint ebben az esetben is, mikor János a 'pogány' magyarokat bérelte fel trónja megtartása végett. A sokat tapasztalt Hugónak semmi kedve nem volt feláldozni a nehezen összeterelt zsoldoshadát, és nyílt csata helyett inkább visszavonult – Páviát magára hagyva –, a jól védhető Milánóba. Onnét a kényelmes biztonságból szemlélte, ahogy a magyarok felprédálják itáliai szövetségesei birtokait. A 927-es évben a pogány magyar hadak szétszórták Lambert és Guidó csapatait, lángba borították Emiliát, Toszkániát, Laziót és Dél-Itália egyes részeit. Jaj volt annak, aki időben nem talált menedéket valami jól védhető várban..Történészeink elfelejtik kidomborítani azt a furcsa történelmi fintort, melyben a legszentségesebb keresztény püspök a sokat köpködött, gyűlölt pogány magyaroknak köszönhette, hogy 927-ben visszatérhetett Rómába.

Látványos visszatérése után ismét a Lateran palota lett a hatalom középpontja és azt se felejtsük, hogy a két leghatalmasabb római úr, az öreg Theophylaktus és Alberik herceg sem élt akkor már. A pápa ellenségei közül mások a magyarok által lettek felaprítva vagy elűzve és az akkor keletkezett hatalmi vákuum láttán János pápa úgy gondolta, hogy megnyílt előtte a pálya. Egyetlen ellensége maradt Rómában, a még mindig erős pozícióban lévő korábbi szeretője, Marozia. A minden hájjal megkent asszonyság férje menekülése óta egyedül élt palotájában, ami a városba látogató bérgyilkos latrok menedékeként is szolgált. A számtalan kacskaringós szálon futó érdekek, csoportullások rohamosan változó ingoványában János pápa képtelen volt biztonságosan eligazodni, és hibát követett el, mikor teljesen elfordult a kétszínű Rudolf királytól. Ez miatt elvesztette a Rómában élő királypárti nemesek támogatását, minek következményeként a pápa védhetetlen kiszolgáltatottságba került a Theophylaktus családdal szemben. Egyetlen támogatója, a konzuli rangra emelt testvére, Péter volt, aki vezető szerepet próbált betölteni Róma védelme és közbiztonsága érdekében. Liutprand tudósít, hogy a magyarok által alaposan elnáspángolt Guido (Marozia új férje), a következő évben sunyi ravaszsággal harci osztagokat csempészett be Rómába, akik egy óvatlan pillanatban lerohanták a Lateran palotát. (Ant. III. 43) Pétert a pápa jelenlétében koncolták fel, János pápát tömlöcbe vetették, majd néhány nappal később megfojtották. Egy szégyenletes élet szégyenletes befejezése.

János egyetlen maradandó sikere az akkor zajló dalmát térítés sikeres beteljesedésében mutatkozott meg, melyben a római fennhatóság garantálása mellett, a pápának sikerült még azt s elérni, hogy a Spalato központú dalmát egyház a latin rítusú liturgiát vegye fel.

Érdemes röviden beletekinteni ezen kor társadalmai világi, egyházi uralkodóinak, vezetőinek viselkedéskultúrájába, hatalomgyakorlásába, melyből felmérhető, feltérképezhető erkölcsszintjük, a keresztény hitből fakadó mentalitásuk, szellemiségük. Hosszú évszázadokkal e kort megelőzve a keresztény papok Európa nyugati feléből teljesen kiirtották a bálványimádást, a pogány vallásosságot, betiltották az önálló gondolkodást, felégették a könyvtárakat, széttördelték a régi istenek szobrait, templomaikat lebontották: teljes volt a győzelem. A sok gonosz pogány eszme elpusztítása után minden lehetőségük megvolt egy keresztényi bölcsesség által irányított, krisztusi szeretetben élő, emberségében igazságos földi paradicsom létrehozására, hiszen, a sátáni pogányság felszámolásával már minden akadály megszűnt. A 'démoni' pogány értékek, tudományos vívmányok szét lettek taposva, mint a gonosz kígyó feje, ezért a győzedelmes papság alkotó, népeket gazdagító áldott állapotának kellett volna beköszöntenie. Földi jóléttel, magasztos gyönyörűségekkel megtöltött világnak kellett volna elkezdődnie, a szentírás próféciáinak és az isteni rendeltetésnek megfelelően. Új Jeruzsálemnek, új Rómának és új Babilonnak illett volna virágoznia, hiszen az egyházi babonák már generációk óta hirdették a hamarosan bekövetkező ezer éves sátáni hatalom végét. Minden egyházi praktika ellenér a több száz éves monopoláris helyzetből kormányzó vallásuralomnak, az ezredik év felé közeledve mégsem sikerült magát az emberek szívébe belopva megváltoztatni észjárásukat, gondolkodásukat, de hogyan is sikerülhetett volna ilyesmi, mikor az egyházvezetők sem voltak különbek, mint az útonálló duhaj bárók. A papok által tanított keresztény hit szépsége, erkölcsrendszerének igazsága lukas zengedezés maradt az oktalan tudatlanságba taszított köznép számára. A nép nem szerette, nem respektálta a keresztény intézményt, mint azt X. János esetében láthatjuk, mikor Róma népének esze ágában nem volt a pápát megvédeni, ám a kilátástalan szegénységnek köszönhetően mégis sokan a vallásőrületben kerestek megkönnyebbülést.

Miközben az itáliai főurak értelmetlen háborúkkal vesződtek, a félsziget megyéi áldatlan állapotát a nyomor és elmaradottság jellemezte. A kilátástalan, emberhez méltatlan életből sokan a vallás segítségével szerettek volna kitörni, mert a vég nélküli templomjárástól, az önsanyargató vezekléstől és a bűnbánó zarándoklástól várták sorsuk jobbrafordulását. Úgy gondolták, ha az isten megbocsájtja bűneiket, akkor az életkörülményeik is jobbá változnak, ám sorsuk jobbrafordulása helyett, még rosszabb lett, mert a keresztényi babonák értelmetlensége inkább összezavarta, megháborította a mennyei segítséget váró közösségeket és egyéneket. Mégis mentek. A zarándokcsoportokba verődött szerencsétleneket a közbiztonság teljes hiánya éppúgy nem tudta visszatartani, mint a főbb útvonalak mellett a sorjába akasztott haramiák látványa, és az utakra tódulva éhes-beteg farkascsordaként vonszolták magukat az egyik szent helytől a másikig. A kevés számú, elnyomó feudális bárókat és az őket kiszolgáló réteget leszámítva a köznép mindenfelé borzasztó nyomorban élt, képzeletükben Róma jóságokban bővelkedő város volt, ahol a hithű zarándok égi majd földi jutalomban részesülhet. Ezért sokan utolsó hajszálként kapaszkodtak a Rómába történő zarándoklathoz, csodákban reménykedtek és nem láthatták, hogy kilátástalan mizériájukra kigondolt megoldás sokszor rabszolgaságba és halálba hajszolhatja őket. Egy ilyen tragikus esetet említ Frodoard: „Fraxinetó szaracénjai Rómába igyekvő angliai zarándokok sokaságát gyilkolták halomra, akik Szent Péter Bazilikájába igyekezve szerettek volna Urunkhoz esedezni.” (Annales, 923) A szaracénok generációkon keresztül lesték a Rómába vezető utakat, és rendszeresen lecsaptak a gyenge védelemmel rendelkező zarándok csoportokra; a gyengéjét legyilkolták, a többit eladták Dél-Itália valamelyik rabszolgapiacán.

 A hajnali kapunyitás után nemsokára egy félelmetes menet vonult át a Porta Appián, majd jobbra fordulva a Lateran palota felé vette útját. A csuklyás, fekete és szürke csuhába öltözött szerzetesek méltóságteljes kimértséggel lépkedtek egy öszvér által húzott, fekete lepellel letakart kordét körbefogva, miközben Jézust Krisztust, a szent apostolokat és az összes mártírokat dicsőítő zsolozsmákat énekeltek. Késő este indultak el Porto városából, miután kihantolták az akkor már kilenc hónapja ott elföldelt Formosus pápa tetemét, majd egész éjszaka gyalogoltak, mindössze két rövid pihenőre állva meg, hogy elrebeghessék hálaadó imájukat Szent Kristófnak, aki a mennyekből felügyelte útjuk zavartalanságát. Annak idején Formosust Porto városában, a portói bazilika bejáratánál temették el, – mert ellenségei és ellenfelei megakadályozták, hogy a kiátkozott pápát a Szent Péter Bazilikában helyezzék végső nyugalomra. Egyszerű mészkőkoporsóba fektették, majd sírját a padlóborítást képező márványlappal fedték le. Formosust teljes pápai öltözékben ravatalozták fel, hímzett palástban, bíborharisnyában, pápai süveggel a fején, majd vastag vászonba burkolták és úgy helyezték a koporsóba. A kihantolást végző szerzetesek a koporsót nem hozták magukkal, mert a laterani főjegyző, Adomar atya, aki az exhumálást felügyelte feleslegesnek tartotta azt is Rómába cipelni, inkább ő kuporodott a kordé végébe nehezéknek. Nyugtalan gondolatokkal és háborgó lélekkel vonulhatott a csapat minden tagja, mert egy olyan valaminek voltak részesei, amibe ha megpróbáltak belegondolni, a borzadály öntötte el szívüket. A Servius Tullius fal tövében összezsúfolt szegényes házak ablakzsalui mögül a koránkelő polgárok kíváncsi félelemmel lesték a menetet, de egynek sem volt bátorsága kimenni és megszólítani a dünnyögve éneklő szerzeteseket, egy sem merte megkérdezni volna, hogy ki fekszik a fekete lepel alatt. Már napok óta városszerte suttogták a vének, hogy ördögidéző szeánsz lesz a Lateránban, maga a sátán fog eljönni az itt rekedt démoni lelkekért, akik hónapok óta bénító bizonytalanságban tartják a várost. A Quatuor Coronati Bazilikájából a hajnali misét elhagyó és a lateráni palotába igyekvő Benedek rendi szerzetesek térdre borultak a menet előtt és még jobban fejükre húzták csuklyáikat, mintha az több védelmet biztosítana a gonosz ellen, aki Szent Péter és Szent Pál földi birodalmát akarja szétzúzni. A beavatott barátok, püspökök számára kétségtelen volt, hogy a karácsonyi ünnepek után az alvilági sötét erők rombolták szét a Lateran palota Szent János bazilikáját, mikor az a délutáni kis mise után összeomlott, maga alá temetve nyolc társukat.(1) Számukra kétségtelen volt, hogy Formosus pápa bűnei miatt sújtja egyházukat az isteni igazságszolgáltatás, és feljebbvalóiktól minden szerzetes már napok óta tudta, hogy a szentatya a mai napon korrigálni fogja az elkövetett vétkeket.

Három nappal korábban a város másik felében levő Porta Flamini-án keresztül egy másik menet vonult be Rómába; a fényes hadi oszlop élén, Lambert császár és harcias mamája, Ageltruda lovagolt, aki uralkodói hatalmat jelképező ezüst buzogánnyal kezében férfi módjára ülte meg a lovat. Társaságukban, öszvérek hátára erősített utazókosarakban a spoletói püspökök, jogászok zötykölődtek, akik tudósai voltak nemcsak az egyházi kánonok rendjének, de a longobárd és a frank királyi törvénykezésnek is. Mögöttük rendezett sorokban háromszáz válogatott félnehéz páncélzatú kopjás vitéz lovagolt: Lambertet követő fegyveresnemesek, akik a spoletói haderő színe-javának számítottak. A környező negyedekből összefutó nép pártállástól függetlenül örömmel fogadta a fényes menetet, melynek érkezése pénzt, ajándékot, alamizsnát jelentett; elszállásolásuk, a sok étel-ital elkészítése, felszolgálása, a kegytárgyak eladása sokaknak hozhat hasznot, és a lovakat is etetni-itatni, csutakolni kell, amiért szintén csurran-csöppen az ezüstdénár. A német, Arnulf-pártot támogató római arisztokraták, egyházi méltóságok elmenekültek a városból, vagy házaikba zárkózva rettegve várták a helyzet jobbrafordulását. Megint mások, akik még nem régen Formosus pápa és Arnulf császár saruját csókolgatták, most hajbókolva siettek 'örök' hűségükről biztosítani a fiatal Lambertet. Néhány órára úgy nézett ki, hogy Rómának ismét megbékülést, egységet teremtő, erőskezű császára van Lambert személyében, akit szeret a nép, és elfogad a nemesség. Azok, akik így érezték a lelkes hangulatú fogadások, és a gazdag bankettek láttán, hamarosan csalódtak, mert Lambert nem a város felvirágoztatása végett jött, hanem a bosszú hajtotta, hogy elégtételt vegyen valahogy a rajta elkövetett megaláztatás miatt. Formosus pápa képmutató, áruló viselkedése vérig sértette Lambertet, aki nem csak teljes erkölcsi rehabilitációt követelt magának, hanem a halott pápa megszégyenítését, megalázását is keresztül szerette volna vinni, hogy elrettentésül példának állíthassa mindenki elé, aki a spoletói ház vesztére merne törni. Lambertet, Ageltrudát, szűkebb kíséretükkel a Laterán palotában szállásolták el és már az első napon lefolytatott megbeszélésen megállapodás született Formosus pápa megszégyenítéséről. Másnap egy szerzetescsoport élén Adomar atya Portónak vette útját, aki egy különleges pápai passzussal volt ellátva feladata elvégzésének megkönnyítésére, hogy küldetését minden akadály nélkül hajthassa végre. A nem minden napi feladattal megbízott csoport harmadnap hajnalán érkezett vissza Rómába, ahol a pontos utasításokkal ellátott palotaszolgák már várták őket.

A január végére nem jellemző, szokatlanul enyhe, verőfényes reggel köszöntötte a Lateran palota nagytermében összesereglett, zsinati gyűlésre megjelent római klérust, akik a kellemesen melengető reggeli nap fénye után fázósan foglalták el a számukra kijelölt helyeket a gyengén megvilágított terem falai mellett felállított lócákon. Senki nem tudta pontosan, hogy mióta és miért nevezik a helyiséget a 'Nőstényfarkas Termének', de azt mindenki tudta, hogy itt születtek Adorján, Miklós és János pápa alatt is a csonkításokat, az életfogytiglani elzárásokat hozó ítéletek, a súlyos, kiközösítő végzések, a nehéz átkokat és a halálos ítéleteket is itt mondták ki a sátán szolgáinak számító ellenségek felett. A langyos, dél felől fújó szellő nem tudott behatolni a terembe, mert az ablakait takaró táblákat csukva hagyták és a sarkokban elhelyezett, vaskosarakban izzó faszén képtelen volt a nyirkos, hűvös hodály levegőjén változtatni. A terem bejáratával szemközti végében, pódiumra felállított díszes trónban méltóságteljes, egyenes tartással ült István pápa, szigorú tekintetét hol jobbra, hol balra vetette, mintha a lehajtott fejjel üldögélő püspökök soraiban lapuló démonokat kutatná. Trónja mellett jobbra Lambert császár foglalt helyet, mögötte kényelmetlen feszültséggel álldogáltak bárói és írástudói, míg István másik oldalán a pápai ítélőszék főügyésze, Serverus atya állott. Serverus mögött félkaréjban foglaltak helyet a pápai bírák, jogtudósok, akik egyformán jártasak voltak a biblikus és a kánonjogi precedenciák ismeretében. A mögöttük húzódó falra felaggasztott fáklyák fénye még tűrhető fényerővel világította meg a terem közepén felállított üresen hagyott, magas támlájú, faragott karosszéket, de már a bejárat felőli részt alig-alig érte lángjuk világa. A teremben semmi zaj, hang nem hallatszott az ajtó mellett álló, laterani sekrestyés hangos imádkozásán kívül, melynek egyenletes ritmusa hideglázhoz hasonló borzongást váltott ki a bűnös múlttól terhes egyháziakból.

Mintha előre meg lett volna beszélve, mikor a sekrestyés kántálása befejeződött mindannyian a bejárat felé fordultak, és tágult szemekkel nézték, amint négy szolga egy nemezlapon nyugvó holttestet visz a terem közepére. Letették terhüket az ott álló szék mellé, majd a teljes pápai díszbe öltöztetett, megfeketedett hullát a székbe helyezték, úgy, mintha az kényelmesen hátradőlve karjait a karfán pihentetve ülne, a fejét meg a szék magas támlája párnáján pihentetné. A kilenc hónapos hullán alaposan látszott a romlás, a rothadás és a megfeketedett összeaszott testből kiáramló dohos bűz hamarosan az egész termet betöltötte. A folyosó sötét homályából egy fekete köpenybe burkolózott jogtudós dékán lépkedett elő, zavartan megállt a holttest mellett és idegei megnyugtatására a hóna alatt szorongatott papirusztekercseket kezdte el rakosgatni, miközben kámzsáját még jobban ráhúzta fejére. Jobb az ha senki nem jegyzi meg arcvonásait – gondolta –, mert sokan még később is rosszallóan úgy emlékeznének rá, mint a gyűlölt Formosus védőjére, pedig mindenki tudja, hogy kinevezése nem önkéntes jószántából eredt, hanem a pápai ítélőszék parancsára történt.

A pápa intésére az ügyész érces hangon nekilátott a halott pápa bűneit sorolni, kezdte mindjárt a bolgár uralkodót félrevezető, egyházi érdekeket sértő ármánnyal, minek segítségével Formosus teljes joghatóságú főpásztori hatalmat akart magához ragadni. „A katolikus egyház hagyományos rendjét akartad megbontani, Róma székének mindenek feletti elsőbbségét merted kétségbe vonni, minek érdekében a bolgár missziós munkát sem restellted tönkretenni. Mered-e tagadni bűneid?” A kérdés után támadt hirtelen csendben a teremben ülő egyházfők megbabonázva nézték a hullát, mintha az képes lenne olyan dolgokra válaszolni, amire még a nagyon öreg szerzetesek is csak homályosan emlékeztek. Mit is rendelt Miklós pápa, hogyan is mesterkedett Phótiosz? A mozdulatlan pápa védője kitekerte az egyik papiruszlapját, mintha abból olvasna valamit, olyasmit motyogott, hogy ilyen alantasságra nincs példaértékű védőbeszéd, amire hivatkozni lehetne. „Engedély nélkül elhagytad nyájadat, megtagadtad hivatalod szolgálatát, semmibe vetted a Szentszék atyai hívó szavát, mikor az megidézett bűneid meggyónására” – sorolta tovább Formosus bűneit az ügyész – „A Szentatya ellenségeivel szövetkeztél, majd erőszakosan elfoglaltad Szent Péter trónját, idegen barbárokat szabadítottál rá a Pápai Államra, és fejetlenséget teremtettél mindnyájunk vesztére. Mit tudsz védelmedre felhozni?” István pápa szenvtelen arccal nézte a terem közepén trónoló hullát, rövidlátó szemeivel csak homályosan tudta kivenni alakját, és a mellette félénken billegő diakónus formáját is csak egy sötét, hosszúkás foltnak látta, de azért jól hallotta Formosus helyett válaszoló védő dadogását: „Tanácsosaim, bizalmasaim port hintettek szemembe, démoni praktikával vették el eszemet, ezért vétkeztem ilyen súlyosan az egyházam ellen Szentatyám. Világi nagyok fenyegettek, és kényszerítettek olyan lépésekre, melyekkel szégyent hoztam az apostolok szentséges nevére. Bocsáss meg Szentatyám, miként a Mindenható is megbocsájtja ...” Ekkor az ügyész durván rákiáltott: „Elég a képmutató félrevezetésből!” Majd a háta mögé fordulva az ítélőszék döntését kérte.

Kínos csend ült a teremre, és a papírzörgésen, a bírák tompa suttogásán kívül csak néhány fojtott köhécselés hallatszott, no meg a védőügyvéd sarujának csoszogása, amint az óvatosan kihátrált a teremből. Mikor becsukták mögötte az ajtót, még nyomasztóbb csend ülte meg a tanácstermet. Lambert mosolyogva nézte az őt megalázó pápa megfeketedett maradványát, talán ő volt az egyetlen, akit nem zavart a fertelmes bűz, az egyházi etikettet semmibe véve lábát maga mellé húzta, mintha csak apródjaival kockázna sátrában és észre sem vette, hogy a kíséretében lévő fiatal bárók a bűztől émelyegve a falnak dőlve izzadnak a nem mindennapi színjátéktól. A máskor oly nagyhangú klérus tagjai, most fejüket lehajtva magukban imádkoztak, szívüket halálfélelem járta át, lelküket az örök életbe vetett hit elvesztésének bizonytalansága kerítette hatalmába, és most már csak a bátrabbak mertek néha a halott pápa tetemére pillantani.

Porto jelenlegi püspöke, Szilveszter, ifjúkora óta ismerte Formosust és restelkedve gondolt arra, hogy korábban képtelen volt meglátni Formosus sátáni praktikáit, sőt éveken keresztül jámbor rajongással tekintett föl rá. Most görnyedten, összehúzódzkodva ült padja kemény deszkáján, a hideg nyirkosság mely öreg csontjaiba hullámokban hatolt, belülről rázta a főpapot, mitől néha úgy megremegett, mint akit a tavaszi szövődményes láz rontott meg. Azért imádkozott, hogy minél hamarább kikerüljön innét, ki a szabadba, a napfényre, ahol már nem kell félni az ördögi erők megjelenésétől, testbeöltésétől. Úgy érezte, kriptába van zárva, mintha a halál ülne mellette, pedig a mellette szuszogó kövér püspök, Albano püspöke, Péter nagyon is hús-vér ember volt, aki egy pillanatra sem volt képes nyugodtan ülni; előre-hátra billegett ültében, arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, és róla sem volt nehéz megmondani, hogy elméje máshol jár. Ő sem volt képes figyelni, követni, a pápai ítélőszék bírájának szavait, megérteni az ítélet indoklását, a kiszabott büntetést, mindössze annyi hatolt a hosszú, nehezen megfogalmazott bírósági végzésből tudatába, hogy a döntés az 'Örökkévaló Isten' akaratát fogalmazta meg, mely az Ő Szentegyháza védelmében fogantatott. Az ítélet felolvasása után ismét kinyílt a nagyterem szárnyas ajtaja és Szilveszter, Péter meg az összes érsek, bíboros önkéntelen mozdulattal szegezték tekintetüket a terembe lépő Lateran tömlöc három pribékjére, akik feladatuk fontosságának tudatában vulgáris pökhendiséggel vonultak a terem közepén álló székhez. Rongyos, zsákszerű koszos öltözéküket vérfoltos, durva bőrkötény fogta körül, ők voltak a Lateran komplexus legfélelmetesebb figurái, kezükre kerülésétől rettegett minden cselszövő bíboros és ártatlan szerzetes.

A hulla fejéről először a málladozó pápai süveget vették le, utána a cipőjét, bíborharisnyáját húzták le, ezeket ollóval kettévágták, majd megtaposták. Lassan, óvatosan nyúltak a bomlásnak indult tetemhez, hogy nehogy szétessen darabjaira, miközben leszaggatták róla díszes ornátusát, minden darabot megtapostak és csak az alsóneműnek számító szőrcsuhából készült hosszú inget hagyták rajta, ami már félig bele volt rohadva a halott pápa összeaszott húsába. Az egyik pribék nehéz egyenespengéjű kést húzott elő övéből és levágta a halott pápa mutató és középső ujját, mert a sátáni pápa evvel a két ujjával osztogatta a hamis áldást, és evvel a két ujjával kente fel szent olajjal a kereszt jelét az uzurpátor Arnulf homlokára. A levágott ujjakkal így most már minden áldás, szentelés, felkenés érvénytelenné vált és ismét helyreállt a korábban meghasonult katolikus egyház harmóniája. Ekkor István pápa felállt trónjából, karjait felemelte és érces, zengő hangon megátkozta a hullát, majd még egyszer végigjártatta tekintetét a terem két oldalán ülő püspökökön, leste, hogy melyik mer mozdulni, pisszenni, vagy nem a kellő alázatos tisztelettel visszatekinteni. A termet elsőnek a pápa Severusszal hagyta el, majd nyomában titkárok, bírák követték. Utánuk Lambert császár és kísérete követte őket, de az érsekek és püspökök csak azután távozhattak, hogy aláírták a pápai törvényszék elítélő határozatát és a zsinati döntéseket szentesítő aktákat.

A pribékek dolguk végeztével, Formosus megcsonkított testét és a megszaggatott, szétvágott pápai díszöltözékét visszahelyezték a zsákvászonra és elhagyták vele a termet, majd morbid csomagjukat kivitték az utcára, hogy a népnek is legyen egy kis szórakozása. A palota előtt összesereglett tömeg eszelős üvöltéssel fogadta a meggyalázott pápa tetemét, hiszen megvoltak győződve, hogy a hullán vett elégtétel véglegesen megszabadítja a várost a gonosztól, minek részeként a szentatyának már sikerült kiűzni az összes bennrekedt démont a gonosz pápa holttestéből. Formosus testét végighurcolták a városon, útjukban a felhergelt tömeg rohadt zöldséggel dobálta meg, a bátrabbak közel merészkedtek hogy leköphessék a világukat megrontó pápa maradványát. Végül a tömeg becsmérlő kórusától kísérve a Tiberisbe hajították Formosus testét, mert nem akadt volna olyan itáliai episzkopátus, mely engedélyt adott volna, hogy földjébe temessék el.

Epilogus

Lambert visszatért városába Spoletóba, István pápa figyelmét és energiáját pedig egyre inkább az ellenséges 'német-párt' megerősödése kötötte le, és a hullazsinattól számítva még fél év sem telt el, mikor végzetesen megfordult számára a kocka. Az év júliusában az eddig meghunyászkodó egyháziak és arisztokraták felülkerekedtek, rátörték Istvánra a palotát, és a pápát saját palotája tömlöcébe vetették. Harmadnapra megfojtották cellájában és testét névtelen sírban, az idegen zarándokok számára fenntartott temetőben hantolták el.

(1) Valós tény, hogy a Lateran Palota bazilikája 897 elején összeomlott. Rodolfo Lanciani az itáliai régészet donja így ír róla: „Konstantin császár óta minden templomot, és így a Lateran bazilikát is hanyag gondatlansággal építették fel. Az építőanyagokat más műemlékek, építmények bontásából szedték össze a kivitelezését suta hozzánemértés jellemzi. A IX. században a bazilika már erősen omladozó állapotban lehetett: a templomhajó falait támasztó oszlopok mind más méretűek, eltérő formájuk voltak, és ráadásul különböző minőségű és fajtájú kövekből, márványokból voltak kifaragva, eltérő szilárdsággal és teherbírással. A tetőszerkezet súlya helyenként megnyomta a falat; először megroggyant, majd az egész összeomlott.” (Destruction of Ancient Rome)  

Marinus (882-884)

Különösen kevés, szegényes forrással rendelkezünk Marinus vagy más néven I. Márton pápa uralkodásáról, melyek többsége a Fuldai Évkönyv folytatójától, Frodoardtól, kisebb jelentőségben a nápolyi Auxilius (*) és Eugenius Vulgaris-tól származnak, amihez még hozzászámíthatjuk a különböző gyűjteményekben fennmaradt Márton pápa gyér levelezésének kivonatait.

A római arisztokrácia és főpapság pártokra szakadt képviselői változatlanul folytatták az egymás elleni harcot, minek egyik részletét láthatjuk Frodoard feljegyzésében olvasható 'superista' Gergely meggyilkolásában, „kinek véres tetemét nem restellték végigvonszolni a Szent Péter Bazilika kövezetén, beszennyezve annak szentségét.”. Lapotre, 'VIII. János Pápa' c. művében, a meggyilkolt Gergelyt azonosítja avval a főpappal, aki kalapáccsal zúzta be VIII. János fejét. Az áldatlan állapot megsegítéséért, a tényleges császár végre rászánta magát, hogy Itáliába látogasson. Kövér Károly 883. húsvétja után érkezett Berengár észak-olaszországi grófságába, ahol az egész nyarat – jobbára semmittevéssel – töltötte el. Vadászgatott, seregszemlézett, de a puszta jelenléte, harci egységei prédálásai, az amúgy is anarchikus állapotokat még jobban összezavarta a német király. Gyenge akaratú, határozatlan uralkodó volt, aki még saját híveit sem tudta megfelelően irányítani és nem véletlen, hogy Spoleto új hercege, Guido minden gond nélkül, szégyentelenül packázhatott vele. Az uralkodó frank és sváb egységei hatástalan csetepatékba bonyolódva vergődtek a fiatal Guido itáliai seregével. Döntő ütközet kikényszerítése nélkül, erőtlenül vitézkedett Károly csapata, és mire nagy nehezen Berengár is felállított egy hadtestet Guido ellen, akkorra meg a frank seregben, – mint már annyiszor – a malária járványa tört ki. Károly a halálos kórtól megrettenve, sietve visszatért hazájába; vele iszkoltak nemesei, harci osztagai, és a magára maradt Berengár Udine várába vonult vissza, anélkül, hogy megmérkőzött volna Guido hadával. Lángba borult falvakat, forrongó városokat és soha nem látott elkeseredett gyűlöletet hagyott maga után Itáliában az utolsó német-ági Karoling császár.

Márton valamiért megbocsájtott Formosusnak, feloldotta János pápának tett esküje kötelezettsége alól, és visszahelyezte Portó püspöki székébe. Ellenben Phótiosznak már nem tudott és nem is akart megbocsájtani, nem felejthette el amikor a Nyolcadik Egyetemes Zsinat után Phótiosz döntése miatt 30 napra becsukták a császári palota tömlöcébe, és azt a szégyent, ahogyan kizavarták Bizáncból, ezért egyfajta elégtételt véve ő is kiátkozta a bizánci pátriárkát.

Az Angol-Szász Krónika (A.-S. K.) említi, hogy Marinus pápa Alfréd király kérésére elengedte a Schola Anglorumot sújtó összes adót, továbbá abban az évben Sighelm és Aethelstan vezette küldöttség átadta Alfréd király által, egyházi adó gyanánt küldött összeget. A krónika közlését megpróbálták alátámasztani a római Museo della Terme-ben őrzött, Alfrédnak tulajdonított három ezüstéremmel, melyeket 1884-ben találtak a Vesta Szüzek Házában. A teljes kincslelet, 830 db. Angliában vert ezüst pennyt tartalmazott, melyek a IX. század utolsó évtizedétől a X. század közepéig lettek kibocsájtva, de mivel mind Marinus uralkodása után készült, ezért az ő korával összekapcsolni, bizony pontatlanság. A következő pápáról még ennyit sem tudunk …

III. Adorján (884-885)

A mindössze egy évig uralkodó Adorján cselekedeteiről semmi adat nem maradt fenn, Phótiosz újbóli elítélésén kívül csupán annyit tudni róla, a Fulda Évkönyv rövid bejegyzése nyomán, hogy 885 júliusában III. Kövér (Vastag) Károly császár meghívására Wormsba igyekezett, ahol a császár diétát (birodalmi gyűlés) hívott egybe. Útközben, Nonantula mellett hirtelen utolérte a halál és ott, a helybeli kolostorban temették el.

V. István (885-891)

A LP. egyes variánsaiban egy – mindössze 21 rövid fejezetből álló – befejezetlen életrajzot találni V. Istvánról, ám ezek mind frank-germán területeken íródtak meg és nagyon valószínű, hogy Rómában egyetlen sort sem jegyeztek fel róla kortársai. Ami a LP-ban olvasható az szinte mind István kiválasztását, ünneplését, felszentelését, valamint bőkezű ajándékozásait ecseteli, kivéve az utolsó hármat, ahol egy fantasztikus csoda-cselekedetet tulajdonít a pápának. Szerzője talán a Fulda Évkönyvéből vette át a mindent elpusztító borzalmas sáskahad rémséges járását, amit a pápa először úgy próbált megoldani, hogy a népet fizetség ellenében kiküldte a sáskák begyűjtésére. Egy pint (kb. fél liter) sáskáért 5-6 dénárt fizetett, legalábbis a Pápák Könyve szerint. Ez azonban sehova nem vezetett ezért a pápa könnyezve imádkozott majd megáldott néhány vödör vizet és megparancsolta a 'mansionarii'-nak (áldozati edények, kelyhek felügyelője), hogy ebből a vízből hintsenek cseppeket a földekre, mezőkre a sáskáktól történő megszabadulás végett. „Mikor ezt megcselekedték, a Mindenható Isten kegyelembe részesítette a népet és egyetlen sáska sem maradt életben.” (n. 21.) Nagyon kevés levélkivonat maradt fenn István levelezéséből, melyek kizárólag későbbi kollekciókban (Britannica, Tripartita, Gratian, Ivo Panormia-ja, Anselm) őrződtek meg. Szvatopluknak küldött, híres-hírhedt levele (Pat. Lat. t. 129) kései hamisítvány.

Arra az időre, mikor V. István felszentelése zajlott a Karoling-ház már visszavonhatatlanul a végét járta és így nem sok jelentőséggel bírt a fényes ceremónián jelenlevő birodalmi missus reprezentációja: egy beteges uralkodó és egy még betegebb hatalom szomorú képviselői voltak csupán. Kövér vagy más néven 'vastag' Károly (839-887) ekkor négy éve viselte a császári koronát, testvérei sorra elhaltak mellőle; Karlmann 880-ban, III. Lajos két évre rá. A Karoling-ház nyugati ágában még kiábrándítóbb volt a helyzet; II. Hebegő Lajos 879-ben bekövetkezett halála után fia III. Győzedelmes Lajos és Karlmann közösen trónra kerülve követték apjukat a nyugati-frankok feletti uralkodásban. Mindketten nagyon fiatalon, még István pápa pontifikálása előtt elhaláloztak. István beiktatásának évében a keleti ág Kövér Károlyát ültetik a nyugati frankok trónjára, aki a nyugati számítás szerint II. Károly, míg a kelet-frankoknál III. Károlyként van megjelölve. Így aztán ember legyen a talpán, aki nem zavarodik össze a történelmi ismeretek olvasásában, mikor ugyanazt az uralkodót hol második, hol harmadik Károlynak mondják, miközben van itt is, ott is még egy második és harmadik Károly is. De túllépve a történelem 'technikai' buktatóit, a római papságot sem izgathatta nagyon a frank-germán uralkodók rendje, elhullása, hacsak azoktól nem származott kézzelfogható haszon, gyakorlatban érvényesíthető előny. Az öt évvel korábban német-római császárrá koronázott Kövér Károlyban természetesen csalódott a pápaság; a Pápai Állam érdekeit sem megvédeni, sem képviselni nem tudta, ráadásul még nemtetszését fejezte ki, hogy az ő megkérdezése nélkül szentelték Istvánt pápává. A sértődött Kövér Károly Rómába küldte Vercelli püspökét, Liutwardot a pápa elmozdítása végett, de Liutward és az őt támogató püspökök még arra is gyengének bizonyultak, hogy egy hosszabb misét egyenes derékkal végig hallgassanak a Szent Péter Bazilikában, nemhogy erőszakosan beleszóljanak a Lateran belügyeibe.

István pápa ugyanazokkal a problémákkal szembesült hivatalba történő beiktatása után, mint az előtte pontifikáló pápák; fejetlenség és zavargások uralkodtak mindenfelé Itáliában, melyben szabad teret kapott a szaracénok által ismételt prédálás, zaklatás, az itáliai bárók ellenséges viselkedése és a saját klérusán belüli széthúzás, ami egyenlő volt az arcátlan banditizmussal. Az égetően fontos itáliai ügyek, problémák rendezése mellett – csudamódon – a pápáknak éppen elég idejük maradt a konstantinápolyi pátriárka, Phótiosz elleni ismételt támadásra, hiszen a műveletlen pápákat rendkívül irritálhatta, hogy Bizánc pátriárkájának több tudás van a kisujjában, mint az egész római klérus fejében. István levélben uszította VI. Leó császárt Phótiosz elzavarására, aki hallgatott a rosszindulatú, gonosz pápára és száműzte Phótioszt. A pápai arrogancia példázatára ideidéznék két mondatot leveléből: „ … Az irányodba érzett szeretetünk, rákényszerít minket, hogy felszólítsunk, hogy kemény csapást mérjél ki az igazságot megmásító Phótioszra, és büntetésed szigorúbb legyen, mint az előző uralkodóink elnéző hozzáállása. (…) Figyelmeztetünk Téged, aki fiunk vagy a Szentlélekben, hogy nehogy valaha is a Római Anyaszentegyház ellen fordulj.” (Ep. 1., Labbe, VIII.)

A hasznavehetetlen és esetlen Kövér Károly gyengekezűségét megelégelve, a német főrendek 887-ben a Triburban tartott birodalmi gyűlésen elmozdították királyukat hatalmából és helyette Karlmann törvénytelen gyermekét, Arnulfot (850-899) emelték trónra. Néhány hónappal később a szerencsétlen trónfosztott Kövér Károly meghalt és így ismét megüresedett Itália királyi trónja, valamint a német-római császári címnek sem volt tulajdonosa. Hiába volt a fiatal Arnulf jó keresztény, erőskezű, erényes lovag, a pápa mégis visszautasította elismerését – mondván – Szent Péter utódja nem vehet számba egy fattyút, ezért Istvánnak másfele kellett szövetséges után nézni. Franciában nem keresgélhetett, mint elődje VIII. János, mert Hebegő Lajos fia, Együgyű Károly mindössze nyolc éves, míg másik fia, II. Karlmann akkor már három éve halott, és harmadik fia, III. Győzedelmes Lajos annál is régebben, 882-ben (szintén nagyon fiatalon) távozott el az élők sorából. Karlmannak és Lajosnak nem voltak gyermekei. Ebben az időben különben sem lehetett volna komoly hatalommal bíró uralkodót találni a Nyugati-Frank királyság területén, mert a hajdan volt Frank Birodalom egysége a nyugati részeken semmisé lett, az abban rejlő erő megszűnt, és különálló, egymással sokszor ellenséges részekre bomlott. A közép-Francia bárók, Párizs grófját, Odót (Eudes), a Capetingek ősét választották királynak, Provenceben már néhány éve Boso a király, mire ráadásul Rudolf grófot Felső-Burgundia királyának kiáltják ki az ottani nemesek. Normandia, Bretagne, Aquitania, Gascogne uralkodói teljesen függetlenek mindenkitől. Arnulf a szász és sváb területek ura. Itáliában két hatalmas úr verseng a megüresedett királyság trónjáért; Berengár és Guido. 888-ban, Guido a szövetségese és rokona, a reimsi bíboros, Fulco (Fulk) meghívására Franciába látogatott, hol a főhatalmú érsek kiáltványában Franciaország királyává nyilvánította ki Guidót, sőt még egy püspök, Langresben meg is koronázta. A frank-germán papság többségét, abban az időben a nagyhatalmú Fulco irányította, akik így Fulco unokaöccse mellé álltak, és az összeköttetéseiket kihasználva megszerezték a római klérus támogatását, Guido királyi címének elismerésére. Miközben Guido Reimsben az egyházfőkkel tárgyalt, Berengár mindenki mást mellőzve, méltóságteljesen bevonult Páviába és királlyá koronáztatta magát. A visszatérő Guidónak nem maradt más lehetősége, mint felvenni a harcot Berengárral, miből – két heves csata után – Guido került ki győztesen. A következő év tavaszán (889), a Páviában összesereglett nemesek és egyháziak kimondták Berengár trónfosztását, és helyette Guidót koronázták Itália királyává. Nem egész két év múlva, mikor Guido még jobban megerősödött, István pápa először fiává fogadta, utána császárrá koronázta. Elméletben Guido vazallusa volt a Karolingoknak és mégis az augustus címét viselte, minek furcsa ténye még jobban rávilágított a Karoling-ház alkonyára.

István pápa nem sokáig gyönyörködhetet fogadott fia császári tündöklősében, mert néhány hónappal Guido koronázása után őt is elvitte az ördög, és halálával Guido elvesztette legerősebb római támogatóját.

A Fuldai Évkönyv megbízhatatlanságának másik bizonyítékát láthatjuk Ratisbon hibás bejegyzésében, mikor a 890-es évre írja, hogy Arnulf Pannoniába, Omuntesberch-be látogatott, hol Szvatoplukkal közösen birodalmi gyűlést rendezett, és ahova István pápa legátust menesztett. A pápa állítólag Szvatoplukon keresztül kérlelte a német királyt egy Guido elleni fegyveres beavatkozásra. Az évkönyv jegyzője nem lehetett tisztában az egyházfő és a király viszonyával, mert V. István pápa pont nem ismerte el Arnulf jogosultságát az uralkodásra, ráadásul nyíltan Guidót támogatta, tehát legátusa nem környékeztethette meg ilyen kéréssel Arnulfot, különösen nem egy szláv vezéren keresztül. Ebben a papi feljegyzésben is annyi igazság van, mint egy másik, a morva fejedelemmel kapcsolatos közlésben, miszerint István pápa koronát küldött egy Honorius nevű ügynökkel Dalmáciába Szvatopluknak. (Mansi, Zsinati Akták, XII.) Tudniillik, ebben az esetben, a zsinati jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy Szvatopluk Dalmáciának volt királya és nem a Cseh-Morva részeknek volt ura. A keresztény kéziratok csak úgy hemzsegnek a sok kitalált hamisságtól, mire példának felhoznám még, hogy Andrea Dandolo megismétli V. István koronaküldését Szvatopluknak – egyenesen Dalmáciában –, ahol a dalmáciai zsinaton még a 867-ben meghalt, Mihály császár legátusai is ott voltak, a szintén már rég halott, Cirillel egyetemben. (Chron. 1. VIII.) Hát így írták a papok a történelmet …

Megjegyzés

Az egyik hozzánemértő és rosszindulatú olvasóm felhívta mások figyelmét, hogy az én pontatlan és elfogult írásaim helyett olvassák a Wikipédiát. A magyar nyelvű wiki az angolból átvéve írja – forrásmegjelölés nélkül –, hogy: „886 elején Kövér Károly találkozott az új pápával, V. Istvánnal és valószínűleg tárgyalt is vele fia elismeréséről …” Nos, ilyen találkozás nem volt; a LP. vagy a Fulda Évkönyv ilyesmit nem említ, de Gregorovius vagy Kinder Mann sem tud erről a találkozásról, ám a 'pontosnak' mondott wiki, ezt is mindenkinél jobban tudja. 

Formosus (891-896)

Formosus pápa és kora eseményeire fő forrásunk a Fulda Évkönyve és Cremónia püspöke, Liutprand feljegyzései mellett, a nápolyi Auxilius és Vulgarius egyházi írók munkái. A nápolyi származású Auxiliust, Formosus szentelte fel dékáni tisztségébe, aki hálából hűséges híve maradt a pápának még a halála után is. Auxilis a pápa halála után visszatért városába, ahol 910 körül több értekezést írt Formosus védelmében, valamint bátor hangnemben bírálta a Formosust és az általa felszentelt egyháziakat elítélő pápai döntéseket. A másik 'Formosus-partizán', Eugenius Vulgarius azon kevés egyházfik közé tartozott, akik ismerték a klasszikus költőket és ő maga is poéta volt. 907 körül retorikát és grammatikát tanított Nápolyban, ahol ugyanebben az időben röpirat-formájú kiadványokban emelte fel szavát Formosus pápa mellett. A Patrologia Latina gyűjteményében hét levél található Formosus pápától.

Az első biztosra vehető említés 864-ben mint Porto püspökét említi, majd mint Miklós pápa, 866-ban Bulgáriába küldött legátusa vezetőjeként szerepel neve. 869-ben II. Adorján pápa a német udvarba meneszti Formosust, hogy segítse elő Lothár és felesége, Teutberga közötti nézeteltérés eksimítását, majd 872-ben, Gauderic püspök társaságában ismét a pápai érdekeket képviselve Trent ben találjuk, Német Lajos és Engelberga asszony körül somfordálva. VIII. János, 875-ben két másik püspök társaságában őt küldi a franciák királyához, Kopasz Károlyhoz a császári korona felajánlásával és a király Itáliába történő látogatása kieszközölésére. Küldetése sikeres kimenetelének ellenére Formosus mégis hátraarcot pördülve Kopasz Károly ellen fordult és a franciaellenes német párthoz csatlakozott. Még abban az évben, János pápa által egybeterelt zsinaton ismét kiközösítették, minden papi méltóságától megfosztották, majd néhány héttel később – biztos, ami biztos – újból kiátkozták, kiközösítették, de most már a római kolostorok, zárdák 'beszennyezésével' is megvádolták. Mikor János pápa 878-ban Franciába látogatott, akkor a Troyesben összehívott zsinat részben levette Formosus fejéről az átkot, abban az esetben, ha nem látogat Rómába és ha eltekint a papi hivatás funkcióitól. János pápa haláláig gyűlölte Formosust és sosem bocsájtotta meg köpönyegforgatásait. Utódja, Marinus már sokkal engedékenyebb volt; visszahívta Rómába a cselszövő papot, és Porto püspökségét is visszaszolgáltatta számára. Majd nyolc éven keresztül semmi említésre méltót nem hallani Formosusról, ami azt is jelentheti, hogy csendes békességben meghúzhatta magát III. Adorján és V. István uralkodása alatt is.

891 szeptemberében végre beteljesedett Formosus püspök régi álma, mikor a római klérus és arisztokrácia java része pápává választotta. A hányatott múltú, ellentmondásos politikát folytató főpap kendőzetlenül németbarát érdekeket képviselt, és hivatalba lépése után egyre szorosabb szövetséget próbált Arnulfal és a magyarok által nemrég megtépázott Berengárral kiépíteni. Itália törvényes királyával, a német-római császár címét hivatalosan viselő Guidóval szemben nem volt lehetősége, sem kellő ereje nyíltan ellenszegülni, ráadásul kezét kötötte még a Guidö-párt római vezetője, Sergius dékán is, aki komoly kihívást jelentett pápai hatalmának. A pápának bármennyire nem tettszett is, mégis alkalmazkodnia kellett az általa megvetett Guidóhoz, Itália tényleges urához, aki következetes, határozott irányítással viszonylagos békét teremtett a félsziget középső és északi részén. A pápa képtelen volt elhárítani a Guido-ház tekintélyét emelő Lambert – Guido fia – társcsászárrá való koronázását, és fanyaloghatott bármennyire is, mégis 892-ben, Ravennában Lambertet olajjal kente fel, és saját kezűleg tette fel Lambert fejére a császári koronát. (Ne zavarjon meg senkit a spoletói-ház uralkodói neveinek – Guido, Lambert – rendszeres ismétlődése, mert ez inkább megkönnyíti az események követését; egy Guidó, egy Lambert …) A pápa ravasz róka módjára kiszolgálta, teljesítette Guido kéréseit, miközben ügynökei segítségével fegyveres lázadásra, polgárháború kirobbantására ösztökélte Berengárt. Berengár 892-ben rá is rontott seregével a spoletói birtokokra, de a hadiszerencse Guidónak kedvezett, és Berengárnak menekülnie kellett, egészen az Alpokon túlra, Arnulf királyhoz. Formosus nem akart tanulni a kudarcból és ahelyett, hogy meghúzta volna magát, ahelyett, hogy örült volna a városok, megyék újbóli fejlődésének az ipar, kereskedelem magához térésének, inkább parancsoló hangnemű levelet küldött Arnulfnak és Itália lerohanására, törvényes ura elűzésére szólította fel a német királyt. Arnulf kitartó hergelése mellett, más babérokra is vágyhatott és talán Formosus nem akart sokmindenben elmaradni elődjétől, a mindenkit fenyegető, átkozódó Miklós pápától, na meg fontosnak tarthatta beleavatkozását a francia belügyekbe, mert többek közt kiátkozta Boso testvérét, Burgundia hercegét, Richárdot, és Dijon grófját, Manessest, továbbá Fulkkal együtt a normann támadásokat hősiesen visszaverő Odo (Eudes) gróf ellen fordult és a sokkal gyengébb tulajdonságokkal rendelkező Együgyű Károlyt támogatta ellene. A kiátkozásokkal egy időben utasította Reims érsekét, Fulkot a kiközösítő ítélet nyilvános megismétlésére, kihirdetésére. Később Fulkkal is összezörrent a pápa (Heriland kinevezése miatt), maga elé idézte, hogy méltóképp megfenyíthesse.

A pápa Arnulfhoz küldött levelei és ügynökeinek tevékenysége meghozta eredményét: Arnulf erős haddal 893-ban átkelt az Alpokon; Pávia, Milánó megrémült vezetősége azonnal kapitulált, sőt még Guidó leghűségesebb szövetségesi, Toszkána őrgrófja, Adalbert és testvére Bonifác is megadták magukat a német túlerőnek. Mégis, érthetetlen ok miatt Arnulf megállította dicsőséges vonulását és visszafordult hazájába. A pápában egy világ omolhatott össze, mikor megértette, hogy Guido és pártja nem lesz megsemmisítve; hogy ezek után is újraérvényesül a két szemben álló párt versengése, előtérbe lép a belharcból fakadó bizonytalanság, mely veszélyezteti széke tekintélyét. A pápa számára a helyzet, akkor sem változott – sőt rosszabbodott –, mikor Guido császár a 894. év évének végén hirtelen agyvérzésben elhalálozott. A halott császár fia, a megnyerő külsejű, gyors észjárású, lovagi erényekkel felvértezett Lambert széleskörű népszerűségnek örvendett, és személyes varázsának köszönhetően az apjától elpártolt nemesek sorra elkezdtek visszaállni a spoletói-párt soraiba.

Formosus tehetetlenül szemlélhette Lambert térnyerését, klérusa jórészének elpártolását és a hőn szeretett német királyának a messze távolságbavesző alakját, aki nem segíthetett rajta, mikor a spoletói követek egyértelművé tették, hogy nincs más választása, mint teljesíteni uruk akaratának végrehajtását. Így a pápának a következő év elején nem maradt más lehetősége, minthogy megerősítse császári méltóságában a Rómába látogató Lambertet, majd álnok módon, ünnepélyes egyházi keretek közt megtartott laterani fogadáson atyai szeretetéről és hűséges támogatásáról biztosította a fiatal uralkodót. Ugyanakkor, miközben Lambertnek hízelgett, az uralkodó háta mögött megint levélben szólította fel Arnulfot Itália megtámadására. Arnulf, talán a pápa hergelésére, még a tél beállta előtt (894) átkelt az Alpokon, hogy hatalmából elmozdítsa Lambertet és korábbi szövetségesét, Berengár őrgrófot, aki valamiért kiesett kegyeiből. Sváb egységeit Bologna, Firenze bevételére küldte, míg ő maga a derékhadával, minden összetűzést elkerülve, Lucca városába vonult kitölteni a telet. Berengár, Adalbert váraikba húzódtak vissza, de Lambert sem volt elég erős egy nyílt összecsapásra, ezért visszavonult Spoletóba, hogy ott várja ki a helyzet jobbrafordulását. A német hadak Itáliába érkezése óriási felháborodást váltott ki Rómában, amit lázongások, véres összecsapások követtek. A spoletói-pártot mélységesen megbotránkoztatta a pápa kétszínű viselkedése, lázadásukat Sergius dékán irányította és nemsokára Lambert anyja, a harcias Agiltruda is bevonult seregével Rómába, hogy fia pozícióját erősítse. A pápát elfogták és az akkor még romos állapotban álló Angyalvárba zárták. Úgy tűnik, hogy akkor egy kis időre Róma katonai parancsnoka egy asszony volt, aki mellesleg annak az Adelgisusnak volt a lánya, aki II. Lajos császárt Beneventóban foglyul ejtette. Tőle örökölte tehát harciasságát és hősiességét a császári anya, ám Agiltruda katonái és a római polgárság már kevésbé volt hősies a jobban felszerelt, túlerőben lévő német haddal szemben és így rövid, de heves ostrom után letették fegyverüket. „A Szentatya és a város megszabadult ellenségeitől.” (F. An. 896). Agiltruda asszony maga köré gyűjtötte a szétzilált egységeket és spoletói serege jó részével kitört Rómából, hogy Spoletóban csatlakozhasson fiához, Lamberthez. A győzedelmes németek első dolga a pápa kiszabadítása volt, aki hamarosan teljes díszben, klérusától körbevéve, a Szent Péter Bazilika legfelső lépcsőjén a hamis méltósággal fogadta az előtte hajbókoló, majd a meghatottságtól térde rogyó német királyt. Ezt követően egymás mellett lépkedtek végig a szájtáti népséggel megtöltött bazilikában, ahol a pápa az oltár előtt ünnepélyesen megtagadta Lambertet, majd egy szuszra megkente és császárrá koronázta Arnulfot. Másnap a pápa és az új császár a Szent Pál bazilikában fogadta Róma polgárainak hódolatát. A ceremónia részeként esküvel fogadtatott hűséget velük, mely eskübe belefoglaltatta: „... és semmi segítséget, támogatást nem nyújtok Lambertnek, vagy anyjának Agiltrudának, és soha nem adom meg magam Agiltrudának, vagy fiának Lambertnek, sem szövetségeseinek.” A német párt minden hatalmat magához ragadott, ellenfeleik elbújtak, elmenekültek vagy római szokás szerint átálltak, és Arnulf a frissen szerzett császári hivatala színlelt fontosságával próbálta rendezni a város kusza ügyeit. A rendezettség és viszonylagos béke látszata nagyon rövid idejű volt, mert Arnulf mindössze tizenöt napot maradt Rómában, Farold grófot nevezte ki a város kormányzójának, majd hadi népét csatasorba állítva Spoleto bevételére indult. Spoleto ostromából mégsem lett semmi, mert mielőtt a császári had elérhette volna falait Arnulfot megmérgezték; testét hirtelen bénító nyavalya támadta meg, amiért borzasztón megijedt, és sürgősen elhagyta Itáliát. Liutprand (**) szerint Agiltruda mérgezte meg Arnulfot. (Antap. I. 32) Arnulf később sem tudott betegségéből felépülni, egyre gyengébb lett és 899 novemberében elhalálozott.

Farold gróf is hamarosan csomagolt és a korábban égre-földre esküvő nemesek, főpapi méltóságok mind kezdtek elszállingózni a hitszegő egyházfőtől, és Formosus ismét magára maradt. Csak néhány hónap telt el Arnulf koronázás után, mikor Formosus hirtelen ágynak esett és meghalt. Négy év, hat hónap és két nap uralkodás után, 896 április 4-én jött el a halál Formosusért, habár nem maradt fenn pontos feljegyzés, de az inkább valószínű, hogy megmérgezték, minthogy természetes halállal halt volna meg. Formosus tetemét hívei Portóba szállították és ott is temették el.

Formosus halála után ismét fellángoltak az erőszakos ellenségeskedések, a leszámolások, és véres bosszúállások követték a spoletói frakció felülkerekedését. „Baljóslatú sötét felhők ereszkedtek Rómára, melynek és félelmetes világa árnyékokkal borított valósága fedetlenül tárulkozik elénk az ősi krónikások leírásában; az erőszakos, otromba bárók, analfabéta arisztokraták a konzulok, szenátorok rangját bitorolták, soraikból kikerülő brutális, nyomorult pápák még tovább gorombították a szerencsétlen város életét” –, írja Gregorovius. Nyolc év alatt nyolc pápa váltotta egymást Szent Péter trónján, kiket rivális frakciók helyeztek hatalomba, és ugyanezek a klikkek voltak felelősek erőszakos, – általában mérgezéssel járó – elmozdításukért is.

VI. Bonifácot 896 áprilisában választották meg pápává, de mindössze 14 napig viselhette a tiarát. Kortársai szerint utódja, VI. István ölette meg. Mivel csak ilyen rövid ideig uralkodott, 898-ban IX. János pápa a római zsinaton érvénytelenné nyilvánította Bonifác uralkodását.

VI. István (896-897)

A spoletói hercegi családdal szoros rokonságban álló István, Bonifác meggyilkolása után teljes önbizalommal állhatott a római klérus és nemesség elé, hiszen maga mögött tudhatta Lambert fegyvereseit, valamint a németellenes csoport minden tagját. Megválasztása megkérdőjelezéséről szó sem lehetett. Pályafutását valamikor a Campániában lévő Anagni püspökeként kezdte, de ő is inkább a spoletói palota pezsgő életét élte, mintsem Anagni sivár kolostorának rosszul fűtött menzáján majszolja a tejben főtt kását. István kezdettől fogva híve és partizán harcosa volt a Spoleto-háznak és elkeseredett ellensége minden germán befolyásnak. Hivatala gyakorlásának kezdeti szakaszáról mindössze annyit tudunk, hogy megpróbálta Reims érsekét, Fulkot Rómába rendelni (sikertelenül).

Továbbá, hogy büntetésképp megfosztotta egyházi méltóságától, Vezelay püspökét, Argrimot, aki Formosustól nyerte el palliumát. A következő év (897) januárjában összehívott zsinatig semmi más adattal nem rendelkezünk István pápáról.

(*) Auxilius, jobbára a X. sz. elején alkotó, nápolyi származású egyházi szerző, Formosus pápa követője, ékesszólású védelmezője. Három munkája ismert; "Libellus de ordinationibus …” – "Tractatus qui …" – "Libellus super …” Közeli munkatársa, Eugenius Vulgarius úgyszintén védőiratokat (plamflet) jelentetett meg Formosus pápa védelmében, melyek közül a legismertebb: 'De Causa Formosus' c. mű.

(**) Módosabb lombard család gyermekeként 922 körül látta meg a napvilágot és egészen fiatalon már ott serénykedik – apród minőségben – Provence-i Hugó udvarában. Mikor Hugónak menekülni kellett Itáliából, Liutprand nem követte urát, hanem inkább átpártolt a győztes Berengárhoz. Tíz évvel később (956) valamiért Berengárral is összevész, és I. Ottó szász királyhoz szaladt menedékért. Ottó később a cremóniai püspökséget adományozza, aminek a 972-ben bekövetkezett haláláig maradt ura.

Három munkája maradt ránk; Antapodosis, Nagy Ottó Dolgai (Liber de rebus gestis Ottonis magni imperatoris) és a bizánci követjárásról írt 'Relatio' (teljes nevén: Relatio De Legitione Constantinopolitana). Történelmi munkáit nagyra becsülik és teljesen hitelesnek tartja mindet az akadémista történetírás, pedig a harmadik művében jóval későbbi időben hozzáadott szerkesztést lehet kivenni.

Egyetlen X. századi kézirata sem maradt fenn, kivéve az Antapodosis 994-ből származó másolata, mely Abraham, Freising-i püspök gyűjteményéből származik. Az értékes kéziratot évszázadokon keresztül Freising kolostor irattárában őrizték.

VIII. János (872-882)

VIII. János pápa 875 december 29-én Rómában, Német Lajos igényét semmibevéve császárrá koronázta Kopasz Károlyt. Ebben az időben a császári tekintély már kevesebbet ért, mint egy pápai áldás.

VIII. János a középkor első pápája, kinek idejétől számítva megszakad a pápai biográfiaszerkesztés több évszázados tradíciója, kivéve az erősen hiányos és befejezetlen, V. Istvánról feljegyzett kivonatot. A pápai 'életrajzok' a XI. század végéig egyszerű katalógus formában folytatódnak tovább; ritkán rövid jegyzetekkel kiegészítve, az egyházfők pontifikálásának éveit feltüntetve, esetleg még a pápa származását említik. Nem biztos, hogy a töretlen pápai folytonosság alátámasztását bizonyító katalógus kézirataiban felsorolt adatok kortárs bejegyzések; nyugodtan készülhettek generációkkal később is. Hogy miért szakadt meg az évszázados tradíciója a pápai biográfiaszerkesztésnek, arra számos spekulatív elmélet próbál választ adni. A középkori évszázadokon átívelő pápai kancellária kézirathiányát szegényesen pótolja a korabelinek mondott frank-germán évkönyv-krónika irodalma, a Monte Cassino-i szerzetesek kéziratai, melyekhez még hozzásorolható a szintén frank-germán területeken szerkesztett és többszörösen átmásolt levélgyűjtemények figyelembevétele. Természetesen a római (laterani) kézirathiányt semmi sem pótolhatja.

Az egyházi szerzők szerint a laterani scrinium (irat/levéltár) megszakítás nélkül működött az egész középkor folyamán, és a pápai leveleket, határozatokat, zsinati döntéseket átmásolták, majd az értékes dokumentumokat könyvtárakban helyezték el. Ezek a könyvtárak azonban nyomtalanul eltűntek, a legjelentősebbnek számító laterani könyvtárral egyetemben, melyet a normann Guiscard semmisített meg, mikor 1084-ben felperzselte a Lateran komplexum egyik szárnyát, melyben a pápaság leggazdagabb könyvtára volt. Állítólag létezett egy másik pápai könyvtár is Rómában, az ún. 'Chartularia Toronyban', melynek anyagát II. Frederick pusztította el 1244-ben. A Pápai Állam középkori okmányhiánya inkább keresendő a kereszténység kizárólagosságra való türelmetlenségben, ami kiszorította a klasszikus műveltséget és nem tűrte a világi tudományok tanítását. A papság elképzelhetetlennek tartott egy az egyháztól kívülálló, művelt réteg létezését, csak azok tanulhattak írni-olvasni akik intézményeikbe tartoztak. A sötétség homálya nem véletlenül volt a legsűrűbb Rómában, a fundamentalista kereszténység fellegvárban, ahol még a pápai kollégium többsége is írástudatlan volt. Gregorovius így ecseteli a IX. sz. Rómájának szellemi szintjét: „A nagytudású, bölcs Phótiosz pátriárka, – akit Miklós pápa kiátkozott –, ha valahogy megjelent volna a IX. századi Rómában, tudását, műveltségét a római klérus természetfeletti fenoménnak vélte volna: egy sem akadt közöttük, aki ismerte volna azon filozófusok, költők, tudósok nevét, művét, kiknek töredezett, megcsonkított, de még mindig meglévő szobrai megtalálhatóak voltak a Trajanus Forumán. A római papok, kardinálisok tudatlansága, műveletlensége lehangoló, szomorú érzéssel töltötte el az odalátogató keleti egyházfőket.” Évszázadokon keresztül nem létezett Rómában a lateráni scriptoriumon kívüli történelemírás; senki nem irt krónikát, nem jegyzett évkönyvbe eseményeket, és ami volt, a LP. feljegyzései, azok is szegényesen, interpolálva, sokszor később szerkesztve, magányosan szerénykedve tanúskodnak egy olyan korszakról, mikor Rómát elborította a sötétség. Itália más részein sem volt sokkal jobb a helyzet, de egy picit azért mégis jobb volt. Velencében Agnellus megírta a velencei érsekek történelmét, János Dékán összeállította városa, Nápoly püspökeinek biográfiáit és ezenfelül még ott voltak Monte Cassino lelkes 'történész' szerzetesei, mint pl. Erchempert. Rómában ritka kivételnek számított az ottani átlagos műveltséget jóval meghaladó Anastasius Bibliothecharus, aki azonkívül, hogy latinra fordította Theopanész, Niképhorosz és Szünkhellos György történelmi munkáit, több pápa életrajzának kéziratait is rendezte, kibővítette a korábbi katalógus és kalandár formában feljegyzett szűkszavúságot, és más események hozzátoldásával harmonizálta az adatszegény pápák életrajzát. A IX. sz. utolsó harmadának kevés számú szerzői között még talán említésre érdemes Anastasius kortársa, Himmonidész János. Aztán mintha elvágták volna az alkotni képes római írástudók listáját. A jelenlegi Vatikán Könyvtárat V. Miklós (1447-1453) alapította. A könyvtár legrégebbi levélgyűjteménye a III. Ince (1179-1180) pápa korától rendezetten dokumentált, több mint 2000 kéziratból álló 'titkos' regiszter. A laterani kancellária folyamatos működésének és gazdag kéziratanyaga létezésének ellentmond a 936-ban Rómába látogató reimsi szerzetes, Frodoard szerzeménye. Frodoard útjának legfőbb célja az volt, hogy a verses történelemkönyvében szereplő pápák életéhez adalékokat gyűjtsön. VII. Leó pápa szívesen fogadta a germán szerzetest, akinek a később befejezett művéből látható, hogy hozzájuthatott a lateráni könyvtárban tárolt LP. kézirataihoz. Frodoard 936 után fejezte be művét, de I. Miklós pápa halálától (867) Frodoard kéziratforrása teljesen megszűnik, és innentől a szerző kizárólag pápai sírfeliratok (epitáfium) közléseire támaszkodott. Más szóval egy több mint 60 évet átfogó időszakról, a XI. Jánosig uralkodó húsz pápáról semmi tényleges tartalommal bíró feljegyzést nem talált a rendelkezésére bocsájtott pápai irattárban, és furcsa módon még II. Adorján vagy V. István életének töredékeiről sem talált információt. Frodoard atya ezekről a pápákról a nevükön kívül semmit nem tudott meg, és pl. a VIII. Jánossal kapcsolatos események anyagát is a pápa sírfeliratából és a Reims érsekéhez küldött leveleiből merítette. VIII. János cselekedeteiről egyetlen sort sem talált a laterani irattárban.

A hiány pótlására már a középkorban születtek próbálkozások, például a LP. második részének nevezett folytatás, a reimsi diakónushoz tartozó Szent Giles szerzetesházának könyvtárosa, Vilmos Péter szerkesztésében, 1142-ben készült Pápák könyve, mely Szent Pétertől II. Adorjánig (872) nagyjából az eredeti LP. kéziratanyagát követte. Innentől megszakad Vilmos Péter forrásanyaga, műve folytatását katalógussal és saját maga által szerkesztett életrajzokkal bővítette ki II. Honorius pápáig (1073-1130) bezárólag.

(János leveleivel külön kell foglalkozni.)

Szomorú tényként könyvelhetjük el, hogy a pápai regiszter VII-X. századi anyaga teljes egészében elveszett és emiatt az összes erre az időre eső pápai levél mind csak – főleg frank-germán kolostorokban készült – másolatok másolata, melyeket így képtelenség összehasonlítani a római kancellária 'eredeti' dokumentumaival. Kivételt képez ez alól VIII. János (872-882) leveleinek kompilációja, mely Monte Cassino kolostorának gyűjteményében őrződött meg. A 314 levélből álló gyűjtemény a 876-tól János haláláig terjedő hat év leveleit tartalmazza, és legnagyobb hibája, hogy egyetlen lapja sem származik a IX. századból, hanem az 1070 és 1080-as évek közötti másolat. A mintának használt IX. századi kéziratokból egyetlen papiruszlapot sem őriztek meg, még töredék-formában sem. A kéziratgyűjtemény jelenleg a Vatikán könyvtárában található 'Registrum Vaticanum, 1.' cím alatt. A másolást két ismeretlen szerzetes végezte Desiderius apát és Gaetai János irányítása alatt, akiből később II. Gelasius pápa lesz. A híressé vált levelek mind a mai napig vitákat váltanak ki: hogy a másolatok mintái vajon levélvázlat, piszkozat vagy a már tökéletesített, végleges forma átírásai voltak-e, vagy mennyire pontos, hűséges az átmásolt szöveg, melyek eredetijét senki sem ismeri, vagy hogy milyen célokat szolgált a levelek másolása és mennyi azokban a kiegészítés, a pótlás (kodicillus). Az 1080-as Monte Cassino-i levélszerkesztés előtti idők kánonistái (Regino, Bruchard, vagy a '74 Titulus' szerzője) nem ismerték ezt a 314. levélből álló gyűjteményt, csak a 876 előtti levelekről volt tudomásuk. A 876-os év előtt kibocsájtott, VIII. Jánosnak tulajdonított 62 levélből 55 levélkivonat került be a Collectio Britannica-ba, majd onnét Deusdedit, Chartresi Ivo és a 'Collectio Tripartita' dekrétumgyűjteményeibe. Csak ennek a 62, 'korainak' mondott János-levélnek a kivonatai kerültek be a Nyugat-európai kánonkollekciókba, a többi – Monte Cassino-i – levél 200 évig ismeretlen volt, ezért a levélgyűjtemény autenticitása nyugodtan megkérdőjelezhető.

Számunkra, magyarok számára azért fontos a Monte Cassinóban összeállított János-levélgyűjtemény, mert csak ezekben esik szó a pápaság és a szlávok viszonyáról, ill. ebben a gyűjteményben található a híres, 880-ban kelt Industriae Tuae kezdetű bulla - amellyel VIII. János lehetővé tette a szláv nyelv használatát. Az eredeti bullában (ha volt ilyen) valószínű, hogy csak ez szerepelt, míg a szláv uralkodó nevét (Szvatopluk) a Fulda Évkönyvből átvéve a XI. századi másolók illesztették be, olyan látszatot keltve, mintha a szláv vezért ismerte és megszólította volna VIII. János. A szláv uralkodó nevének addíciójára szükség volt, mint jogalapot képező 'bizonyítékra', mellyel a pápaság a morva egyházterületek feletti elsőbbségét óhajtotta hangsúlyozni. A frank-germán okmányokból kitűnik a salzburgi, és passaui püspökségek határozott törekvése, melyben ezeket a területeket a saját ellenőrzésük alá szerették volna vonni. Nem volt mindegy, hogy hova, kinek a kincstárába folyik be a morva egyházterületek adója; hogy hány kézen vándorol át a befizetett arany, és abból mennyi vész el a fösvény német főpapoknak köszönhetően. Ezért volt szükség az Industriae Tuae összefércelésére.

Fontos továbbá hozzátennem, hogy másik II. Adorján pápának tulajdonított levél – melyre szintén nagy előszeretettel hivatkoznak a tót és az akadémista labanc történészek – szintén kései hamisítvány. Tehát nincs semmi alapja annak az állításnak, hogy II. Adorján (Hadrianus) pápa Metódot 870-ben Sirmium (Pannonia) érsekévé nevezte ki. A Phillip Jaffe által szerkesztett 'Regesta Pontificum Romanorum'-ban található okmány (Ep. 43. J2924.) hamisításához a Monte Cassino-i XI. századi VIII. János (Ep. 255.) levele szolgáltatta a mintát. Ugyancsak hamisnak könyvelhetjük el a 239-es sorszámmal ellátott, VIII. Jánosnak tulajdonított levelet is (a 879-ben kelt levélben, többek közt szerepel, hogy 'Pannonia Püspöke' (Metód) Rómába lett rendelve), valamint a Jaffe gyűjteményben (2973) meglévő Moimirnak írt válaszlevelet. De folytatni lehet a sort a Jaffe gyűjteményében is megtalálható VIII. János további leveleivel; a Kocel, 'Pannónia Hercegének' (2972), Szvatopluk, 'Pannonia Fejedelmének' (3319) címzett okmányok szitén hamisak, tehát amikor a hivatásos történészek ezen dokumentumokra hivatkoznak, akkor végeredményben a történelemtudományt csúfolják ki. A legközönségesebb hamisítványt, VIII. János 293. számú levelét, az Industriae Tuae-t lejjebb szintén említem. A dicső szláv múltat hangsúlyozó történészek szintén emlegetik II. Moimir (Muntimir) és Szvatopluk Rómába írt leveleit. Louis Leger, (A history of Austro-Hungarian from the ealiest time) című, tévedésekkel megtöltött, erősen elfogult munkájára hivatkoznak, ill. tudálékosan azt használják hiteles forrásnak. Leger a 1879-ben megjelent könyvében a Philippe Labbe, 'Sancrosancti' gyűjteményében (IX. 498), és Gian Domenico Mansi 31. kötetet kitevő kollekciójában (XVIII. kötet) található levelekre hivatkozik. A levelekkel csak egy baj van: mindkettő lényegesen később íródott hamisítvány, mely tény figyelembevételétől Leger szándékosan eltekintett. Leger félrevezető pontatlanságát vette át Hergentröther, és a XIX. századvégi germán akadémia, ill. ezt ismételgetik ma is a tót és a wikipédista történészek.

A VIII. János életével, cselekedeteivel foglalkozó ismertetések egyöntetűen a morva nép térítése körüli rivalizálás viszályával, a szláv népek feletti pásztori fennhatóság megszerzéséért tett római törekvéssel kezdik elbeszéléseiket. A viszályt elmérgesítette, hogy a morvák térítésével megbízott Metódot 871-ben Friesing püspöke foglyul ejtette, és rabságából csak két és fél év után szabadulhatott ki a pápai legátus (Anconai Pál) határozott fellépésének köszönhetően. A fentebb említett Monte Cassino-i levélgyűjtemény anyagából írt történelem szerint János pápa határozottan figyelmeztette Német Lajost, hogy Pannónia pásztori főhatóságának joga a pápaságot illeti, és követelte Metód érsekségébe történő azonnali visszahelyezését. A Metód ellen elkövetett goromba bánásmód miatt megdorgálta a német püspököket és elítélte Salzburg érsekét, Alwint. A szláv lelkek megmentéséért végbement, éveken keresztül húzódó versengést, valamint az egyház és a szlávok közti politika viszonyát a rendkívül ellentmondásos történelmi jelleg miatt jelen tanulmányban ismertetni lehetetlenség.

Ezért néhány évet átlépve, 875 kora tavaszához érve legelőször II. Lajos császár betegségéről és haláláról értesülhetünk, melyet szomorú veszteségként könyvelt el a római egyházvezetés. A Brescia városában elhunyt II. Lajosnak nem volt fiúgyermeke, csak egy lánygyermeket (Ermengard) hagyott, így Pávia királyi trónja megüresedett. 'Itália Királya' címe a császári titulussal karöltve, együtt várta következő hordozóját. Az elhalálozott Lajos császár mindkét nagybátyja – Kopasz Károly, Német Lajos – egyforma kapzsi sóvárgással, egymással vetélkedve óhajtották megkaparintani az itáliai királyságot és a magasztos cézár címét. Lajos király özvegye, Ingelberga, Német Lajos pártját fogta, de friuli hercege, Berengár, – aki anyja, Gizella révén Jámbor Lajos unokája volt – Német Lajos két fiát, Kövér Károlyt és Karlmannt támogatta apjukkal szemben. De mint kiderült, a német párttal rokonszenvező nagyok minden erőlködése kárba veszett erőpocsékolás volt, mert a császári-királyi címet – a velejáró birtokokkal együtt – II. Adorján pápa egy korábbi, titkos megállapodás értelmében már odaígérte Kopasz Károlynak (II. Ad. ep. 34.), és ennek tudatában nem lehet csodálkozni, hogy VIII. János a francia király megválasztása mellett határozott. A pápa döntését elődje ígéreténél jobban befolyásolhatta az erős, nagyhatalmú Károlytól elvárt hathatós segítségnyújtás kieszközölése, ami egyet jelentett 'Szent Péter ellenségei' fegyveres legyőzésével, a pápaság intézményének önzetlen védelmével. Kopasz Károly boldogan elfogadta János pápa meghívását, és rövid időn belül seregével Rómába vonult, ahol 875 december 17-én a pápa a Római Birodalom császárává koronázta. A koronázási ünnepségek után az új császár Páviának vette útját, ahová nemsokára VIII. János is követte. Károly hamarosan birodalmi gyűlést (diétát) hívott egybe, minek fénypontjaként az itáliai főrendek Itália királyává választották. Kopasz Károly nem maradhatott Itáliában, hiszen a jóval gazdagabb francia királyság ügyeinek intézését nem lehetett Páviából irányítani, de maga helyett felesége (Richilda) testvérét, Boso herceget bízta meg az itáliai királyság vezetésével. A Páviában megtartott ünnepi ceremóniák után az új császár visszatért Reimsbe, de nem sokkal hazaérkezése után, az amúgy gyáva Károly valahogy mégis megbátorodott, mert mikor Német Lajos halálát meghallotta, sereggel vonult Lotharingia hozzá nem tartozó részébe. Hadi kalandja azonban kudarcba fulladt, mert szerencsétlenségére Német Lajos második fia, III. Lajos Andernachnál csúfos vereséget mért rá.

Mint az várható volt, Kopasz Károly nem tudta és nem is akarta sereggel támogatni a pápát, hiszen meggyengült országa még a normann betöréseket sem volt képes kivédeni, nemhogy Itáliában új frontokat nyitva háborúkba tudjon bocsátkozni. A páviai ünnepségről visszatérő pápát egy elégedetlen, cselszövésre, pátütésre mindig képes nemesség várta egy hasonlóan kétszínű klérussal egyetemben. Német Lajos itáliai hívei, Ingelberga, Berengár, Toszkána őrgrófja, Adalbert, Spoleto hercege, Lambert szították a méreg és a harag tüzét, és meglepő módon soraikban találjuk Porto püspökét, Formosust is. Azt a Formosust, aki még néhány hónappal korábban lelkesen egyengette Gadericussal és Arrazói Jánossal a francia király, Kopasz Károly itáliai útját. Igazából Formosus óvatosan lavírozott Itália hatalmasai között, sehova nem kötelezte el magát teljesen, senkinek sem akart őszinte híve lenni, csak a saját karrierjét tartotta szem előtt, melynek célpontja nem volt kevesebb, mint a pápai trón megszerzése. Róma gazdag, befolyásos családjai, állami, egyházi tisztségviselői hol ide, hol oda esküdtek hűséget, és rangjukhoz méltatlan viselkedésükkel még sötétebbé, félelmesebbé tették koruk kegyetlen világát. A Lateran palota hadnagya, a nomenklatúra (pápai titkár) Gergely, és unokaöccse György, István a secundicerius (államtitkár), Sergius, a katonai egységek parancsnoka (magiszter), mind tipikus bűnözők voltak, a kevés vagy semmi erkölcsi elkötelezettséggel nem rendelkező, züllött római arisztokráciát képviselték. György például büntetlenül, egyszerűen meggyilkolta első feleségét, hogy elvehesse a gazdag családból való Konstantinát, aki a nemrég elhunyt III. Benedek unokahúga volt. Sergius is 'szép' családból származott, hiszen unokaöccse volt I. Miklósnak, ami jogot biztosított számára az erkölcstelen duhajkodáshoz, és botrányos magánéletével szüntelenül kavarta a kedélyeket. Mikor forróvá kezdett válni a talaj Gergely és György talpa alatt, az éj leple alatt több templomot kiraboltak, majd a spoletói hercegség területére menekültek. Sergius és István hamarosan követték őket és egy egész szép kis lator kompánia alakult ki a spoletói herceg védőszárnya alatt. A megbotránkozott pápa 876 áprilisában szinódust hívott egybe, ahol kiátkozták a rabló-tolvaj főpapokat és arisztokrata bűntársaikat. A Portus püspökségének székét otthagyó Formosust szintén ezen a szinóduson közösítették ki. A híres püspököt megfosztották továbbá székétől és eltiltották minden egyházi tisztség viselésétől. Formosus megbuktatásában fontos szerepet kapott az a tény, hogy Bulgária térítésének elszalajtása fájóan érintette a római klérust, és bűnbakot keresve többen Formosus intrikájának tulajdonították a csúfos kudarcot. Még VIII. János pápa is ellene fordult, mikor egyik levelében (Ep. 24, Pat. Lat. t. 126) úgy írja, hogy Formosus rávette, majd esküvel kötelezte Boriszt, hogy az rajta kívül senki mást ne fogadjon el a főpásztori tisztség betöltésére. Pedig Borisz Bizánchoz történő fordulásának valódi oka Miklós pápa helytelenül makacs politikáján kívül inkább Bazileosz császár (867-886) összeköttetéseinek tudható be, aki gyermekkorát és ifjú éveit, – mint magasrangú túsz – a bolgár kán udvarában töltötte, ahol sok barátra lelt. Az ifjúkori barátságokat felhasználva érte el saját pátriárkája előnybe helyezését a római katolikusokkal szemben.

Majdnem pontosan ismétlik önmagukat a történelmi események 876-ban, mikor az arabok, – mint 30 évvel korábban –, megint lerohanták a Római Állam területét; Toszkánát, Campagnát és Latiumot. „Zárdák, monostorok, domusculteák váltak a földdel egyenlővé, lakóit legyilkolták vagy rabszolgának hurcolták el, és Campagna kietlen pusztasággá változott.” (...) „Városok, erődök, falvak tűntek el nyomtalanul, lakói elmenekültek, püspökei, papjai szétszóródtak. A megmaradtak Róma falai közt keresnek menedéket és a kegyetlen pusztítást látván már csak abban reménykednek, hogy Isten megmenti a várost a végső pusztulástól. Róma környéke olyan borzasztó csapásokat szenvedett, hogy egyetlen felnőttet vagy gyermeket ott többé találni nem lehet.” – írja elkeseredetten többek közt Kopasz Károlynak küldött leveleiben (Ep. 21, 30-34.) VIII. János. Mindemellett a dél-itáliai városállamok sok esetben szövetséget kötöttek, kereskedtek a muzulmánokkal és rendszeresen fogadtak fel zsoldjukba arab bandákat. A szaracén befolyás annyira megerősödött II. Lajos halála után, hogy Nápoly, Amalfi, Salerno és Gaeta – írja Erchempert – a muzulmánokkal közös frontot kialakítva együttesen léptek fel a Pápai Állammal szemben.

Az úszó erődökhöz hasonló dromónok, hosszú évszázadokon keresztül próbálták megvédeni Bizánc felségvizeit. 

Hogy a pápai államot fenyegető tragikus helyzeten segítsen, 877 tavaszán János először Salernóba utazott, ahol sikeresen meggyőzte Guaiferius herceget, hogy bontsa fel a muzulmánokkal kötött szövetséget, majd onnét Amalfiba vette útját. Pulcharius, Amalfi grófja szintén hajlandó volt egyezkedni a pápával, de Nápoly ura, II. Sergius visszautasította a muzulmánokkal megkötött egyezségek felbontását, főleg elképzelhetetlennek tartotta a város kikötőjében létrehozott, rendkívül jól jövedelmező rabszolgapiac megszüntetését. A pápát fájóan érintette a nyers elutasítás, kiátkozta Sergiust és szintén átkot hirdetett ki Nápoly városára, majd utána Guaiferius seregét zsoldjába állítva rajtaütött a nápolyi hercegségen. A kezdeti szerény siker után azonban sok eredményt nem ért el, ami még jobban feldühítette, és démoni sugallatnak engedve 22 foglyul ejtett nápolyi kisnemest lefejeztetett. Nápoly harcászatilag túl kemény dió volt a pápának, de persze nem adta fel küzdelmet, és nápolyi ügynökein keresztül megkörnyékezte Sergius testvérét, Athanasiust, aki mellesleg Nápoly püspöke volt. A nápolyi kaland után a pápának sikerült kiegyeznie a Gaeta és Amalfi kikötőiben állomásozó görög hadiflotta parancsnokaival (Gregoriosz, Theophilaktosz), flottájukat kibérelte, görög katonaságát, legénységét, evezős rabszolgáit a pápaság szolgálatába állította. Senki ne gondoljon egy jelentős ütőképességű hajóhadra, ám az akkori feltételeknek megfelelően, a több mint egy tucat dromonból álló flotta mégis komoly kihívást jelenthetett a kisebb, sebezhetőbb arab hajóknak. A dromon típusú bizánci hadihajók először I. Jusztinianosz császár alatt híresültek el, és Belizár is ezekkel szállította csapatait Itáliába és Észak-Afrikába. Egy ilyen hajó többszintes, 170 láb (kb. 60 m.) hosszú, elöl-hátul tornyokkal megerősített, száz evezővel meghajtott, de mégis lassú mozgású vízi jármű volt, dárdahajító és 'görögtüzet' kibocsájtó szerkezetekkel felszerelve. Ami talán a legfurcsább a bizánci hadihajókban, hogy Jusztinosz császár ideje óta semmit nem változtak, kivitelezésük, építésük nem fejlődött, és ez is, mint annyi más hasonló dolog, a sötét középkor megrekedését, megállását képviseli. Lassú mozgásuk ellenére mégis végzetesek voltak egy kikötőben vagy folyótorkolatban meglepett arab hajóhaddal szemben, mely hajók védtelenek voltak a vízen úszó masszív 'erődök' ellen. A pápa Portóban maga állt a flotta élére, és Circe-nél sikeresen beszorított egy kisebb arab flottát; 18 hajót elsüllyesztett, 600 rabszolgát kiszabadított és az arab kalózok nagy részét felkoncoltatta. A pápai hadvezetés csodatételeivel kapcsolatban (nem úgy mint a dromonoknál) határozott fejlődést látni, mert amíg Leó pápa fekete mágiával semmisítette meg a szaracén hajóhadat, addig János már mint tengeri admirális vezette győzelemre a pápai flottillát.

Rómába történő visszatérése után értesült János pápa a nápolyi Sergius bukásáról, amit eredetileg ő készített elő, és amit szintén ő pénzelt. Athanasius semmiben nem volt különb testvérénél; pap létére és püspöki rangját semmibe véve harácsoló, fösvény, világi élvezeteket kergető életvitelt választott magának, és amikor a pápai ügynökök kellőképp behálózták a nápolyi palotát, elérkezettnek látta az időt cselekvésre. Az éj leple alatt maga vezette a torokmetsző brigantikat a palota termein, folyosóin át; testvérét az ágyából rángatta ki, majd brutálisan, egy kampós villával saját kezűleg tépte ki szemeit. A sebeitől vérző, fájdalmában agonizáló testvérét Athanasius 'azon melegében' kordéra rakatta, és Nápoly volt ura úgy érkezett meg Rómába; véresen, piszkosan, elfertőződött sebei miatt lázban fetrengve az 'ezerszer megáldott szentatya' elé. János pápa a keresztény könyörületességnek eleget téve bevágatta Sergiust –abban az állapotban, ahogy megérkezett – a Laterán tömlöcébe, és hagyta, hogy az iszonyatos kínok között még napokig ott szenvedjen, míg el nem ragadta a megváltó halál. A pápa megdicsérte és pénzjutalommal tüntette ki Athanasiust, ám öröme nem volt hosszú életű, mert az nemsokára legalább olyan hitvánnyá vált, mint amilyen testvére volt. Herceggé koronáztatta magát, miközben püspöki címét is megtartotta; kegyetlen despotaként uralkodott, és még a testvérénél is több szaracént fogadott zsoldjába, akik segítségével folyamatos háborút vívott a pápai állammal, valamint az összes többi a szomszédos hercegségekkel. A pápa ekkor jobbnak látta, ha kiegyezik a szaracénokkal, akik évi 25.000 ezüst 'mancusi' adó megfizetése mellett hajlandóak voltak a békére (Ep. 89.). Ezek után hátat fordított Itália déli részének, hogy minden energiáját egy erős, a pápaság érdekeiért síkraszálló uralkodó megtalálására fordíthassa.

A pápaság számára Itália északi részein sem volt rózsásabb a helyzet. A páviai udvarnak csak névlegesen volt ura, mert Boso herceg visszahelyezte udvarát Dél-Franciaországba, és még látogatóba sem ment Itáliába, míg Lambert, Spoleto hercege látszólag az új császárt, Kopasz Károlyt szolgálta, de közben szégyentelenül kacsingatott Német Lajos fiaira is. A pápai államtól északra lévő megyék, városok többsége német-párti volt, de még az ottani egyházvezetés is megoszlott, vezetőik közül jó néhányan szembehelyezkedtek a pápai akarattal. Német Lajos 875-ben hunyt el, és fiai nem elégedtek meg az apjuktól örökölt javakkal, hanem telhetetlenül mind az itáliai királyság megszerzéséért epekedett, ám egyikőjük sem volt elég erős ahhoz, hogy magához tudta volna ragadni a hatalmat. A következő év nyarán Kopasz Károly jelentős haddal Itáliába látogatott és a hozzásiető pápával Vercelliben találkozott, onnét mentek együtt Páviába, az itáliai királyok székhelyére. A sors úgy hozta, hogy nem tudtak sokáig örvendeni egymás társaságának, elmaradtak az ünnepi misék és a fényes bankettek, mert annak jött híre, hogy Karlmann nagy sereggel közeleg. A gyáva Károly még nagyon is jól emlékezett az andernachi vereségnél rátörő halálfélelemre, és most rémülten maga köré gyűjtötte seregét – még azt sem várta meg, hogy igaz-e a hír –, s rohamléptekkel indult vissza királyságába. A pápa csalódottan tért vissza Rómába, ahol nemsokára Kopasz Károly halálhírét vette. Történt pedig, hogy lázbetegség ütött ki a menekülő királyon, és zsidó orvosa antidotuma – talán rosszul lett kikeverve – fél nap alatt végzett a császárral. Károly váratlan halála még jobban felkavarta az amúgy is sötéten zavaros itáliai politika vizét. Itáliában most már könnyedén győzedelmeskedett a 'német'-párt, és Lamberttel élükön az előző évben elhalálozott Német Lajos fia, Karlmann császárrá koronázását szándékoztak keresztül vinni, amihez elengedhetetlen volt a pápa közreműködése. Karlmann ekkor már Észak-Itáliában, Berengár birtokán táborozott kísérőivel és zsoldoscsapatával, onnét irányította hívei erőlködését. A pápának esze ágában sem volt császárrá koronázni Karlmannt, és szándéka elpalástolásra bonyolult tárgyalásokba bocsátkozott, úgy húzta az időt, ahogy tudta, csak ne kelljen a beleegyezését adnia. A tél beálltával minden magyarázatot mellőzve megszakította a tárgyalásokat és bejelentette, hogy tavasszal Franciaországba szándékszik utazni. A pápa lépése felháborította a Karlmann nevében tárgyaló Lambertet és Toszkánia őrgrófját, Adalbertet, akik válaszként a következő év kora tavaszán bevonultak Rómába, megszállták a Lateran palotát és a Szent Péter komplexust, a pápát pedig házi őrizetbe vették. A pápa tudta, hogy nem merik megölni, és hogy Lambert sem vesztegelhet sokáig Rómában, ezért durcásan ellenszegülve játszotta a hős mártírt, miközben lepergett róla minden fenyegetés, könyörgés és szép szó. A sikertelenségében megszégyenült Lambertnek tényleg el kellett hagynia Rómát, és a pimasz pápa még átokkal is megfenyegette az elvonuló herceget, ha mégegyszer be meri tenni a lábát a pápai államba. Megkérdezhetné persze valaki, miért nem volt jó kandidátus Karlmann a pápának, hiszen ő is volt legalább olyan jó katolikus, mint bármelyik testvére vagy nyugat-frankhoni unokatestvére. Ebben az esetben is inkább arról volt szó, hogy a pápa az, aki a választás előjogát magának fenntartva nem engedhette meg, hogy helyette holmi lombard hercegek döntsenek, és már csak azért sem fogadhatta el Karlmannt. Dacos önfejűségét követve hallani sem akart a német királyok igényéről, és 878 tavaszán elindult Franciaországba.

A pápa Frankhonba történő utazása lehetetlen lett volna a szárazföldön, mert Rómától északra Karlmann feldühödött hívei azt megakadályozták volna, ám a szaracénokkal történt kiegyezésnek köszönhetően Portóból biztonságosan áthajózhatott Marseille-be. Először Arlesbe, Boso herceghez sietett, majd együtt mentek Troyesbe, ahol a 'Hebegő' Lajos várta (846-879) őket. János pápa a szánalomra méltó Lajost Franciaország királyává koronázta, országa egyházi és világi méltóságai előtt, arról azonban nincs tudomásunk, hogy az itáliai királyságot, vagy a császári koronát felajánlotta volna. De ha már ilyen szépen összejött a sok érsek, püspök, János az alkalmat megragadva hamarjában megszervezett egy gyors szinódust is. A tisztes püspöki kar előtt – azok beleegyezésével – János kiátkozta Lambertet, Adalbertet az összes korábban elmenekült főpappal együtt, és végül utoljára, még egyszer kiátkozta Formosus püspököt. Ez volt minden 'érdemi' eredmény, amit elért Franciaországban, mert a Lajos királlyal megtartott tárgyalásokon egyértelművé vált a pápa előtt, hogy a király nemcsak dadogós, de szellemileg is hátramaradott, és így alkalmatlan az itáliai viszályok rendezésére. Lajos király nem volt képes semmilyen vezető hivatalt betölteni, sokszor betegeskedett, testét állandóan nyavalyák gyötörték és mindössze két évvel élte túl apját, Kopasz Károlyt. Elkeseredés és a gyors tenniakarás kapkodása játszhatott szerepet János elhamarkodott döntésében, mikor Boso herceget vélte a legmegfelelőbbnek a páviai királyi trón betöltésére. Boso, Lombardia névleges hercege, Kopasz Károly unokatestvére volt és új felesége nem volt más, mint Irmengard, II. Lajos császár egyetlen leánya és örököse. A pápa szemében Boso volt az egyetlen főúr Európában, aki képes lett volna Karlmannak ellenszegülni és rendet tenni a szétzilált Itáliában. A pápa kegyes jóindulattal figyelmen kívül hagyta, hogy Boso megmérgezte első feleségét, miután arra ráunt, de ez a tény, ilyen fontos körülmények között nem jelenthetett gondot, és különben sem a pápák feladata volt ilyen kicsinységekkel foglalkozni.

János pápa egy évet maradt Franciaországban, többnyire Boso társaságában, akit a karácsonyi ünnepek alatt fiává fogadott. A lakodalmakon és vadászatokon kívül jobbára imádkozással és szövetségesek felkutatásával töltötte idejét, majd a következő év tavaszán Boso herceggel tért vissza Itáliába. A nagy hatalmú főúrnak hiába volt jelentősnek mondható zsoldoshada, mégsem kezdhetett háborút, mert Berengár, Lambert, Milánó ura, Anspert, mind ellenségesen viselkedett irányában, sőt még anyósa, Engelberga sem támogatta. Boso belátta helyzete kilátástalanságát, de azért Pávia városáig kísérte a pápát, majd sarkon fordult és visszatért uradalmába, Provence-ba. A pápának sem maradt más a csalódásokkal teli bolyongása után, mint visszamenni Rómába és tovább folytatni a szokásos, cselszövésekkel teli, többkulacsos vatikáni politikát, melynek tényleges vesztesei – a szaracén támadásokat leszámítva – sosem a püspökök vagy a papok voltak. És bizony a pápai politika ismét bizonyította szégyentelen jellegét, mert János nemsokára minden indok nélkül elpártolt fogadott fiától, Bosótól, minden ok nélkül despota kényúrnak nyilvánította, aki nem méltó a római Anyaszentegyház támogatására. Teljes hátraarcot fordulva hirtelen ő is német-párti lett, és az akkor már egyre komolyabban betegeskedő Karlmann testvérét, III. Lajost kezdte el csábítgatni a császári cím felvételére. A szüntelen pápai cselfogás, fortélyoskodás végül rákényszerítette a három német-ági királyi testvért (Karlmann, Lajos, Károly), hogy maguk között döntsék el, kié legyen az itáliai királyság és a Birodalom Császára sokat nem mondó titulusa. Kövér Károlyra, a legfiatalabbra esett választásuk, aki nem sokat teketóriázott; seregével bevonult Páviába, ahol királlyá választatta magát, majd 880 karácsonyán Rómában János pápa császárrá koronázta. Ha volt valami halvány reménység a pápában, hogy Károly majd az egyház bajnoka lesz és megsegíti Rómát, akkor az hamarosan szertefoszlott, mert Károly ki nem állta a pápa erőszakosan mesterkedő ármánykodásait, személyét, karakterét megvetette, társaságától viszolygott, ezért mihelyt tehette, sietve visszatért királyságába. Annyira nem érdekelte Róma sorsa, hogy egy esetben sem küldött legátusokat vagy királybírákat, és hagyta, hogy a korábban kialakított császári jogok, privilégiumok gyakorlása elenyésszen.

A következő évben Lambert elhalálozott, de evvel nem csökkent János pápa ellenségeinek száma, mert a helyébe lépő Guido ugyanott folytatta a mindenkivel szembeni ellenségeskedést, Itália bomlasztását, ahol apja abbahagyta, és lehet, hogy az ő közreműködésének is szerepe volt János pápa halálában. A pápa még tanúja lehetett 880-ban Karlmann halálának, majd az ifjabb Lajos 882-ben bekövetkezett végének, amit csak néhány hónappal élt túl. János nem érhette meg a 882 év karácsonyát; először megmérgezték, majd napokig vergődött borzalmas kínok között, és mert a méreg csak nem tudta megölni, ezért a 'superista' (gazdasági felügyelő) Gergely kalapáccsal bezúzta koponyáját.

A morva ‘birodalommal’ kapcsolatban, talán hasznos lehet az alább közölt néhány bekezdés.

 A híres, a szlávok által nagyra értékelt Industriae Tuae fényképmásolata, melynek eredetije természetesen nincs meg, és - ami helyette van - a XI. századi másolat (hamisítvány) szövegének tartalma téves történelmi szemléletet szült. Már maga a címzés is otromba, utólagos hamisítvány: „Szeretett fiunk, kiváló herceg, Szvatopluk.” A levélben a pápa szintén megerősíti Winchinget (Vichinga) a Nyitrai Püspökség hivatalában történő beiktatásában, mely egy olyan IX. századi püspökség volt, ami csak a később élt papok fantáziájában létezett. Habár a levelében megengedte a szláv nyelv (glagolitic) liturgikus használatát, mégis kegyesen – külön – engedélyezte Szvatopluknak a latin liturgia használatát, mert a latinul kitűnően beszélő szláv zsupán anyanyelve helyett annyira ragaszkodott a latinhoz.

A IX. sz. tündöklő tót fejedelmei és azok birodalmai meséjéhez két germán kézirat, a Fuldai Évkönyv és a 'Conversio Bagoariorum et Carantanorum' (Bajorok és Karanténok Megtérése) (*) szolgáltat kétes értékű hivatkozási alapot. Ezenkívül néhány szláv krónika, valamint hamisított, interpolált pápai levelek jöhetnek még számításba, legalábbis a kritikamentes akadémista történetíróknál. A bizonytalan mondavilágra alapozott, visszamenőleg alkotott történelem két jellegzetes műve a Metód élete és a Szlávok királysága.

Vita Methodii

A Metód élete c. mű meghatározhatatlan időben, de történészeink szerint valószínűleg a X. században és valahol 'Nagy Morvaországban' készült. Szerzője ismeretlen, de talán egy Gorazd nevű pap írta. A Fuldai Évkönyv szláv neveit (Rastiz-Ratislav, Zwentibold-Szvatopluk, Kocel) felhasználva egy sosem volt szláv hatalmat sugall. Ha egy ilyen komolynak számító munkát képesek voltak szláv papok valahol 'Nagy Morvaországban' a X. sz. elején megírni, akkor érthetetlen, hogy miért nem voltak képesek lemásolni a pápai leveleket, de különösen a rendkívül fontossággal bíró VIII. János bulláját.

A Metód-legenda megemlíti, hogy a 882-ben Morvaországból Bizáncba tartó Metód egy magyar "királlyal" találkozott: "Megérkezve pedig a Duna tájékára egy magyar király akarta Őt látni."

Regnum Sclavorum

A Regnum Sclavorum (Szlávok királysága) c. krónikát egy ismeretlen dukljai szerzetes írta a XII. sz. második felében. A krónika kitalált gót-szlovén uralkodókat és hozzájuk erőltetett hamisított eseményeket sorol fel az V. sz. végétől a X. sz. közepéig, majd a X. sz. közepétől a XII. sz. közepéig már jobbára valós szláv királyok hiteles történelmét ismerteti. A krónika XII. században írt eredetije nem maradt fenn, csak a XVI. században alkotó Marko Maruli latin nyelvű fordításából ismerjük, melyből nem tudni, hogy mennyi az originál, és mennyi a Maruli általi hozzátoldás.

A kitalált szláv birodalmak és fejedelmek létezésének alátámasztására nincs egyetlen kortárs okirat sem, és az azt propagáló akadémisták kizárólag időben jóval később – szláv papok által – szerkesztett krónikákra hivatkoznak. Ilyen krónika például a prágai cseh szerzetes, Cosmas Pragensis műve, a 'Chronica Bohemorum', mely szintén XII. századi alkotás.

 Így néz ki egy papok által összefércelt középkori hamisítvány, mely pontosan annyira otromba és közönséges, mint a tótok korai történelme. Privina történelmi jelentőségére tót történészek boldogan hivatkoznak a Bécsi Nemzeti Levéltárban található középkori adományozó oklevélre, amit – a tót akadémisták szerint – Német Lajos állította ki 860 február 20-án; melyben igazolja, hitelesíti a Blatnohrad (Zalavár) környéki földek Privina általi odaajándékozását a Passau melletti Niederalteich monostorának.

                                                                                            Nem árt talán, ha röviden áttekintjük a IX. sz. végi frank-germán uralkodók neveit.

A Karoling-kor középső/utolsó szakaszában két ágra szakadt uralkodó hercegek, királyok történéseit olvasva zavaró lehet a nevek azonossága, mert Német Lajos fiai Karlmann, Lajos, Károly ugyanazokat a neveket kapták, mint Hebegő Lajos fiai; Karlmann, Lajos, Károly.

Nyugati Frank királyok; Kopasz Károly fia, II. Hebegő Lajos, akinek fiai; II. Karlmann (866-884), 18 évesen vadászaton – ismeretlen körülmények között – halt meg, III. Együgyű Károly, (879-929), III. Győzedelmes Lajos (863-882)

III. (Vak) Lajos (kb. 882 – 928), Alsó-Burgundia és Itália királya valójában már csak félig Karoling király, anyja Ermengard hercegnő által, aki II. Lajos német-római császár leánya volt. (Apja Boso herceg)

Keleti-ág, Német Lajos fiai: legidősebb Karlmann ( 828-880), Kövér Károly (839-888), aki II. Károly is, mint keleti frank király, és III. Károly is, mint a Nyugat Frank Királyság ura, III. Ifjabb Lajos (830-882),

Karlmann: Bajorország és a délkeleti grófságok …

III. Lajos: a Rajna-vidék

Kövér Károly: Alamannia 

 Miklós pápa fején nem a szokásos korona abronccsal körbefogott pápai süveg látható, hanem az egyiptomi fáraók homlokra simuló, hátul megkötött, vízszintesen csíkozott díszkendője (klaft vagy más néven khat), mely szintén mintát szolgáltatott a zsidó imakendőhöz. Kezében a behajtott végű pásztorbot helyett jogarszerű botot tart, mely világi hatalmát óhajtotta jelképezni. Jobbról-balról démonok őrzik, míg felül kígyószarvas ördög, alul pedig szakállas, ijesztő démon vigyázza. A kép akaratlanul is visszatükrözi Miklós jellemző vonásait, a lelkivilágából eredő jellegzetes félelemkeltő légkört.

I. Miklós (858-867)

Anastasius Bibliothecarius gondos szerkesztésén kívül Miklós pápa LP-ban található életrajzát más szerkesztők különböző korokban lemásolták, kibővítették és mint a legtöbb VIII-IX. századi pápai életrajz, a XI. században, Deusdeditnek köszönhetően nyerte el végleges formáját. A LP. adatain kívül főleg a Szent Bertin Évkönyvek nyújtanak még betekintést a kor eseményeibe, valamint a több mint 150, Miklós pápának tulajdonított, ám sok esetben megbízhatatlannak számító levéltöredék, kivonatanyag, melyek terjedelme 400 oldalt tesz ki a Monumenta Germániae gyűjteményében. Levelei először kisebb gyűjteményekben – például Vienne érseke, Ado, vagy Hincmar érsek gyűjteménye – kaptak helyet, ill. kerültek másolás formájában megőrzésre, majd később – főleg a halála után – nagy népszerűségnek örvendtek, amire példaként említhetnénk, hogy 47 leveléből 116 kivonat került be Gratianus Dekrétumgyűjteményébe. De Gratianus korát megelőző elterjedésük első lépcsőjében Regino, Burchard és a 'Collectio Deudecim Partium' játszott jelentős szerepet, majd további átvételt láthatunk Charters Ivo, Lucca-i Anselm és más kollekciók (Tripartita, Britannica) anyagában. Bár a legidősebb épségben maradt kézirattöredék, melyet I. Miklósnak tulajdonítanak (Biblioteca Vallicelliana, D. 38) Rómában található, nem a lateráni regiszterből hagyományozódott ránk, hanem egy IX. század végén, Reimsben készített másolat. Rothad, (†869) Soissons püspöke gyűjteményében 15 levél szerepel Miklós pápától, melyeket 863 és 865 között küldött Soissonsba. Ezek a levelek is másolat formában maradtak fenn, és kizárólag a Rothad püspök és Hincmar reimsi érsek közötti nézeteltérésekkel foglalkoznak. Talán a legértékesebb adatokat tartalmazó levélgyűjtemény a 'Paris, B.N. Lat. 1557' elnevezés alatt található kollekció, melyben 45 levél Miklós pápától, 27 levél pedig II. Adorján pápától származik. Külön kéziratcsoportot alkot az ún. Beauvais (Vat. Lat. 3827) gyűjtemény, mely a 860-866 közötti évek Miklós pápa és Phótiosz pátriárka egymás közti disputáját tartalmazza. Más kisebb, vagy időben későbbi gyűjtemények említésétől az egyszerűség kedvéért eltekintenék.

Nem kétséges, hogy Miklós megválasztását II. Lajos segítette elő, sőt szövetségesként mellé állt a korábbi bajkeverő Anastasius, és apja, Arsenius, aki a későbbiek folyamán Miklóssal szövetkezve kimagasló érdemeket szerzett a pápai diplomácia területén.

Történészeink Miklós pápáról alkotott véleményeit: „a középkor egyik legnagyobb hatású keresztény vezetője volt”, „a középkori pápaság egyik legmarkánsabb alakja”, „rátermett reformpápának bizonyult”, „jelentős államférfiúi képességekkel rendelkezett,” „magas erkölcsi erővel, kitartó akaraterővel bírt” – nehéz megérteni vagy tetten érni, mert ő sem volt erkölcsileg vagy szellemileg különb az elődjeinél. Kilenc éves pontifikálását végig veszekedte, ármánykodta; világi nagyságokkal dacolt, makacskodott, sorozatosan fenyegetőzött, kiátkozott, kiközösített olyanokat, akik neki valamiért nem tetszettek. Arrogánsan beleszólt mások magánéletébe és ugyanolyan pénzéhes volt, mint bármelyik elődje. Királynak, 'isteni fejedelemnek' képzelte magát és világhatalomra való törekvését nehéz lenne elkendőzni. Semmilyen hatalmat nem ismert el maga felett, magának tartotta fenn a legfőbb bírói és törvényhozói jogot, ezenfelül teljhatalmat követelt magának minden püspök, pap felett.

A LP-ban a Miklós pápáról írott feljegyzések között – mindjárt az elején – egy olyan mozzanatot találunk, mely jól jellemzi az egyház kapzsiságát, a pápák anyagi telhetetlenségét: harmadnapra, hogy Miklóst pápává szentelték, a Rómában tartózkodó II. Lajos császár és a pápa ünnepi bált rendeztek, ahol egymást dicsőítették, éltették és a végén a pápa atyai csókokkal tüntette ki a császárt. „Mikor mindez véget ért, Őfőméltósága, az uralkodó a várost elhagyván székhelyét 'Quintus'-ba (Rómától északra, a Milvianus híd mellett, ahol St. Leucius bazilikája állt egykor) helyezte át.” Ezt követően, másnap az „áldott prelátus” (pápa) ünnepi menet élén látogatóba érkezett a császárhoz; eltársalogtak a császári pavilonban, majd bankettet ültek.” (...) „Őfensége a cézár a bankett végén értékes ajándékokkal halmozta el az 'áldott prelátust”. Ha Lajos a megelőző napokat a pápa társaságában töltötte, akkor hogyhogy nem volt ideje és alkalma átadni a sok ajándékot az 'áldott prelátusnak'? Mert valami oka lehetett azokat nem odaadni, hiszen Lajos nem tudhatta előre, hogy a pápa rögtön utánaered. Ezek szerint, ha a pápa nem lohol utána Quintusba, akkor a sok ajándékot Lajos magával viszi, és ezért elképzelhető, hogy a pápa pontosan azért ment Lajos császár után. A ravasz Miklós érezhette szellemi fölényét az írni-olvasni nem tudó, babonás császárral szemben és egész egyszerűen azért ment utána, hogy még egy kicsit megkopassza. Eltérő okot, indokot nehéz idemagyarázni, mert a LP. bejegyzéseiből más következtetést levonni nem lehet.

Óriási lendülettel fogott intézménye további gazdagításához Miklós pápa, és vagyongyarapítását kezdte mindjárt János, Ravenna érseke megregulázásával. Ravenna, Pentapolis, Emilia soha nem tartozott a római püspökséghez: annak elorzásában hamisított dokumentumok fabrikálása és a pápaság által tüzelt véres testvérháborúk szítása játszott közre, de az ott lakó nép, az odavalósi papság, amikor csak lehetősége nyílt rá, visszautasította a jogtalan és kényelmetlen római fennhatóságot. Ravennai Jánosnak a IX. sz. közepére sikerült pozícióját annyira megerősítenie, hogy képes volt megvédeni területeit, elkergetni a pápai adószedőket, sőt volt bátorsága a legszemtelenebb pápai ügynököket tömlöcbe vetni. Miklós pápa három követelőző követséget menesztett Jánoshoz, kiátkozással fenyegette meg, ami egyet jelentett egy nyílt hadüzenettel. Hiába próbált János utolsó mentsvárként a császártól (II. Lajos) segítséget kérni, mert az természetesen az erősebb, nagyobb hatalommal rendelkező Miklós mellé állt, és így a ravennai érsekből pincsikutya, míg a volt bizánci területek népéből a pápaságnak adózó boldog alattvaló lett.

Miklós pápának nemcsak lelki problémái lehettek, de személyiségzavarban is szenvedhetett: hol papnak, hol meg királynak hitte magát (rex et sacerdos), bár néha szerényen csak 'Krisztus földi helytartójának' (Vicarius Cristi) vallotta magát, aki Isten akaratát tolmácsolja, és az isteni hatalom birtoklása felhatalmazást ad számára császároknak, királyoknak parancsolgatni. Ennek a beképzelt arroganciának lehetünk tanúi abban a pápai reakcióban, mikor a konstantinápolyi zsinat 861 májusában jóváhagyta Phótiosz kinevezését, s miután erről Miklóst értesítették, az válaszképp írt egy parancsoló hangnemű levelet (Ep. XLVI.), melyben utasította a bizánci császárt, Mihályt, hogy azonnal helyezze vissza székébe Ignatiosz (Ignác) pátriárkát és zavarja el Phótioszt. A görög udvar sértőnek és otrombának minősítette Miklóst levelével együtt, minek következményeképp a helyzet tovább mérgesedett, és a felfuvalkodott pápa két évre rá kiátkozta Phótioszt, ami a teljes egyházszakadáshoz vezetett. Miklós nagy ellenfele korának talán legműveltebb teológusa, a bizánci Phótiosz pátriárka volt, aki nem volt hajlandó elismerni, hogy a római szertartásrend az egyedüli helyes liturgia, és visszautasította a keleti egyházak feletti tényleges pápai joghatóságot. Miklós pápa addig dörgedelemezett, írta provokatív leveleit, míg 867-ben egy Phótiosz által vezetett zsinaton a pápát eretneknek nyilvánították és kiközösítették (kiátkozták) az egyházból.

Miklós makacs akaratossággal vetette bele magát mások szerelmi ügyeibe, és átkozódva fenyegette meg még II. Lajos testvérét, II. Lothárt (855-869) is, amiért Valdradát akarta szeretni Teutberga asszony helyett. Kopasz Károlyt és Német Lajost – mint valami lovászfiúkat – utasította, hogy azok parancsoljanak rá Lothárra a pápai akarat véghezvitele érdekében. Erőszakos, arrogáns leveleivel teleszórta Európát, még Ingeltrud hercegnőt is kiátkozással fenyegette meg, ha nem bújik azonnal vissza férje, a burgundi herceg, Boso ágyába. Kiátkozta és megalázta Günthert, Köln érsekét és Theutgaudot, Trier püspökét, mikor azok követként Rómába mentek, csak azért, mert nem voltak hajlandóak úgy táncolni, ahogy Miklós fütyörészett. Mikor Günther és Theutgaud jelentette a 'pipogya' II. Lajosnak a pápa arrogáns viselkedését, az nagy haragra lobbant – és a Bertin Évkönyvben, Hincmar leírásában olvashatjuk, hogy nagy haddal mindjárt le is ruccant Rómába. A pápa az éj leple alatt kisurrant a Lateran palotából, átladikázott a túloldalon lévő Szent Péter Bazilikába és ott elbújt egy régi poros kriptában. Felelősségre vonásra nem került sor, mert Lajos súlyosan megbetegedett és seregestül visszavonult Páviába. Ez a római kardcsörtető látogatás csak egy a Lajos-féle suta felvonulások sorában, mely szintén minden érdemi eredmény nélkül újfent bizonyította az uralkodó sutaságát. Erről a 864-es évben esett császári látogatásról egy sort sem ír a LP. Természetesen a leghatalmasabb frank érsekkel, Hincmarral is összeugrott a 'mennyei jóságot sugárzó, háromszorosan áldott szentatya', mert féltékenységében nem bírta elviselni, hogy az érsek bizonyos dolgokat másképp lát, mint ő, valamint irigyelhette, hogy a reimsi érsek műveltebb, lényegesebben nagyobb tudású nála.

Miklós pápa életrajzírója talán maga sem tudta, mit is irkál a LP. 67. fejezetében, mikor a IV. Gergely pápa által újjáépített és védelmileg megerősített Ostiáról azt mondja, hogy az romokban hevert és Miklós pápa újból felépítette, falakkal, tornyokkal és vaskos kapukkal erősítette meg. IV. Gergely nagyszabású építkezései óta alig telt el húsz év, és érthetetlen, hogy miért állt volna húsz évvel később romokban az általa megerősített Ostia, mikor azt az arabok meg nem ostromolták, és semmilyen más had azt meg nem támadta. Ez a bejegyzés egy olyan felesleges duplikáció, mely csak a pápai regiszter korábbi feljegyzését ismétli, nem törődve azzal, hogy az esemény minden valóságalapot nélkülöz. Ostia városának a IX. századi létezését, pontosabban Gergely és Miklós építkezéseit régészetileg lehetetlenség alátámasztani.

A nagy hatalmú bolgár kán, Borisz 866-ban fényes követséget küldött Rómába hitbéli kérdésekkel és hazája számára keresztényi térítést szorgalmazó kéréssel. A követség egy 106 kérdésből álló levelet adott át Miklósnak, melyben a kán a helyes keresztényi élethez kért eligazítást. A pápa boldogan válaszolt a hozzá intézett kérdésekre a híres 'Responsa Nicolai ad consulta Bulgarorum'-ban (Miklós pápa válasza a Bolgár kérdésekre). A válaszlevelet Porto (Portus) püspöke, Formosus vezette követség nyújtotta át a bolgár uralkodónak, és milyen kár, hogy ezt a nagyon fontos dokumentumot nem tartotta  megőrzésre méltónak sem a bolgár, sem a római kancellária, mert eredeti példánya, ill. lateráni másolat nem maradt fenn. A LP. beszámol a bolgár követség Rómába érkezéséről, akik értékes ajándékokkal kedveskedtek a pápának, továbbá, hogy a bolgár 'király' hitbéli kérdésekkel fordult a pápához, de elfelejti megemlíteni, hogy Borisz már korábban megkeresztelkedett a bizánci rítus szerint. A Bertin Évkönyv megbízhatatlanságát láthatjuk az idevonatkozó feljegyzésben, miszerint Borisz meg nem nevezett fia is részese volt a küldöttségnek, és mikor a Benevento várában tartózkodó II. Lajos tudomást szerzett a bolgárok gazdag ajándékáról, akkor a kincseket magának követelte. Ha Borisz fia valóban tagja lett volna a bolgár követségnek, akkor azt a Pápák Könyve büszkén megemlítette volna, mert a pápaság presztízsén minden uralkodó, király, herceg látogatása nagyot emelt. Továbbá a Bertin Évkönyvet jegyző pap közel sem ismerte az általa említett történelmi szereplők karakterét, mert ha ismerte volna, akkor nem írt volna le olyat, hogy a pipogya Lajos a kincsek átadását követelte a kapzsi és arrogáns Miklós pápától. Ugyancsak valótlan történéseket állít a Bertin Évkönyv, mikor azt írja, hogy 864-ben Német Lajos személyesen találkozott Borisszal, aki akkor megígérte Lajosnak, hogy felveszi a kereszténységet. Ilyen találkozás sosem volt, és Borisz soha nem járt német földön.

Ha bízhatunk a Fulda Évkönyvek pontosságában, akkor Borisz ugyanabban az évben (866), mikor követséget küldött Rómába, egy másik követséget is menesztetett Német Lajoshoz, hasonló kérelemmel tarsolyukban: „Bolgárok követsége érkezett a frank királyhoz, akik elmondták, hogy uralkodójuk – meg még sokan mások – felvették a keresztény hitet és kérlelték a királyt, hogy ne utasítsa vissza kérésüket, és küldjön olyan egyházi férfiakat, akik megfelelően képesek a keresztény igét terjeszteni.” A következő év (867) feljegyzésében pedig már ezt olvashatjuk: „Lajos király teljesítette a bolgár követség kérését és a passaui Ermanichot, papok, dékánok kíséretével bolgár földre küldte, a bolgár nép katolikus hitre való tanítását bízva rájuk. De mire azok odaértek, ott már Rómából odarendelt egyháziakat találtak, akik már mindenfele kereszteltek, hirdették az igét, minek okáért a bolgár király engedélyével visszatértek hazájukba.” Borisz követsége augusztus közepén érkezett meg Rómába, és a pápai misszionáriusoknak nagyon gyorsnak kellett lenniük, ha a némi késéssel befutó német hittérítők már a következő évben római papokat találtak mindenfelé. Mindenesetre a sváb szerzetes, Ermanich és csapata feleslegesen utazgatott át Európán oda-vissza, és még szerencse, hogy jámbor, keresztényi szellemiségük nem engedte meg a szégyenérzetet. A római hittérítők hada „az igazság forrásában fürdette az igére áhítozó bolgár népet és átadta nékik a keresztény vallási gyakorlatokat, szokásokat, majd azok a szentatya tanácsait követve kikergették az 'idegeneket' (pogányokat) országukból” (LP. n.73). Borisz még abban az évben mégegy követséget küldött Miklóshoz, melyben kérelmezte Formosus püspök bulgáriai főpásztori kinevezését. A pökhendi pápa visszautasította Borisz kérését; Formosust hazarendelte és helyébe más, jelentéktelen papokat küldött a cári udvarba. A válasz nem maradt el: a felháborodott bolgár uralkodó kizavarta országából a római papokat és az országa feletti egyházi joghatóságot átengedte a bizánci pátriárkának. Miklós pápa korlátolt, helytelen politikájának eredményeként Bulgária örökre kiesett a katolikus érdekszféra alól.

Papjai elzavarását, vagy Formosus visszaérkezését Miklós pápa már nem érte meg: a többi pápához viszonyítva fiatalon, 48 évesen hunyt el.

II. Adorján (867-872)

Fő forrásunk II. Adorján pápa életét illetően ismét a LP. A szerző – Lapotre szerint – Anastasius Bibliothecarius barátja és közeli munkatársa, Himmonidész János diakónus, akinek I. Gergely életrajzát is köszönhetjük. Ezenkívül a Patrologia Latina-ban található pápai levelek, Hincmar levelei, Évkönyve, Anastasius levelei Vienne érsekének, Adónak, Cirill cselekedetei, Metód élete, valamint lényegesen később íródott szláv legendák (Pannon Legenda, Morva Legenda) megbízhatatlan közlései szolgálnak még forrásul.

Adorján pontifikálása kezdetén az itáliai nemesség a pápai állammal szembeni, generációk óta fennálló elégedetlenségének ismételt feltörését láthatjuk Lambert zendülésében, mikor Spoleto hercege hódító despotaként Rómába vonult. A LP. feljegyzései szerint ingatlanokat kobozott el, katonáinak megengedte a rablást és a lányok, asszonyok meggyalázását. Tettének, viselkedésének indítóoka nem világos, de ahhoz, hogy Lambert (Guido fia) sereggel Rómába vonuljon, kellett valaminek történnie. A római főpapok azon nyomban követséget menesztettek és feljelentést tettek Lajos császárnál, aki – állítólag – éppen akkor Dél-Itáliában aprította a szaracénokat. A fegyveres segítségnyújtás így hát Lajos elfoglaltsága miatt elmaradt, ám a helyzet mégis megoldódott valahogy, mert Lambert visszatért Spoletóba – a pápának egy hajszála sem görbült meg –, és Adorján hamarosan elég erősnek érezte magát, hogy ünnepélyesen kiátkozhasson mindenkit, aki Lambert herceget támogatta értelmetlen kalandjában.

Adorján pápa enyhébb mértékben, de tovább folytatta elődjének az államegyház dominanciájára törekvő politikáját, minek lényeges része a pápai monarchia legfelsőbb döntéshozatalának érvényesítése volt. Kizárólag a pápák döntenek, hogy ki kap koronát, ki lesz kiközösítve, kinek kell kolostorba, zárdába vonulnia, és kinek lesz megbocsájtva. 868 februárjában feloldotta a Waldradára kihirdetett egyházi átkot és elnéző engedékenységgel II. Lothár királyt Rómába hívta egyeztető tárgyalások végett. Lothár 869 júliusában érkezett Rómába. Kideríthetetlen, hogy mi értelme volt ennek a látogatásnak, mert semmi érdemleges döntés, esemény nem történt, hacsak az nem, hogy Adorján pápa Monte Cassino kolostorában az Úrvacsora áldását személyesen szolgáltatta ki Lothárnak és a közben odatévedt másik 'bűnös' alaknak, Günter püspöknek. Hogy mégis legyen valami ésszerű magyarázat az itáliai leruccanásra, ezért született az az elképzelés, miszerint a Lothár, Waldrada és Thiutberga asszony közti szerelmi háromszög problémájának prolongálását láthatjuk Lothár 869-ben megtett látogatásában, melynek eredeti célja a válásához és az újbóli házassághoz (Waldradával) való pápai beleegyezés elnyerése lehetett. Ha egyáltalán hitelt lehet adni Hincmar ezen közlésének … Szerinte Lothár értékes ajándékokkal halmozta el a pápát, miután az nagy kegyesen hajlandó volt őt fogadni Monte Cassinóban, majd egy eskü kicsikarása után nyögve-nyelve méltóztatott az áldozás szentségeit kiszolgáltatni a királynak. A pápa a keresztény hókuszpókusz elbohóckodása után szigorúan, súlyos átkok kilátásba helyezésével megtiltott mindenfajta érintkezést Lothár és szerelme, Waldrada között. (Ennek ellentmondva Regino mindezen eseményeket Monte Cassino helyett Rómában látta lezajlani.) Ezekután tényleg érthetetlen a megszégyenített uralkodó viselkedése, ugyanis Hincmar szerint: „szégyentelenül loholt a szentatya sarkában, mikor az Rómába visszatért. Lothár római fogadtatása gyalázatosan sértő volt, az egyházi méltóságok közül egy sem jött tisztelegni elébe, és semmiféle fogadtatásban nem részesült, amikor kíséretével beoldalgott a Szent Péter bazilikába. A szállásának kijelölt közeli palota szobái piszkosan, kitakarítatlanul várták érkezését.” Adorján megtiltotta Lothárnak a Szent Péter bazilikában tartott ünnepi misén való részvételt, de utána meghívta asztalához a Lateran palotába.” Lothár minden eredmény nélkül, csalódottan hagyta el Rómát és Luccába érkezve a balsors további csapásai érték, mert az ott várakozó hívei között súlyos malária járvány kitörését találta. Hiába menekült gyorsan tovább: nem jutott messzire, Piacenza városában augusztus 10-én utolérte a vég.

Az idős pápát 868-ban súlyosan érinthette az a családját ért tragédia, melyben feleségét és leányát elvesztette. Történt pedig, hogy a már korábban említett Arsenius püspök másik fia, Eleutherius, – Anastasius Bibliothecarius testvére – beleszeretett Adorján pápa egyetlen lányába, aki Adorján volt feleségével, Stephaniával élt egy számukra kijelölt polgárházban. A pápa lánya nevét nem ismerjük, de azt feljegyezték, hogy vőlegénye volt, akivel hamarosan összeházasodtak volna. Eleutherius erőszakkal elrabolta a pápa lányát, házasságba kényszerítette, és kinevette a felháborodott szülőket. Adorján pápa természetesen feljelentette Eleutheriust a császárnál, aki egy királybíró (missi) Rómába való küldéséről határozott. A királybíró ítéletét nem volt nehéz előre megjósolni, ezért Eleutherius apja, Arsenius püspök, aki mellesleg Itália egyik leggazdagabb embere volt, fia megsegítése érdekében elhagyta Rómát és Beneventóba ment (ebben az időben évekig Beneventóban székelt a császári udvar), ahol Ingelberga császárné töretlen támogatására számíthatott. A fösvény császárné pazar ajándékok fejében mindig is szívesen segített Arseniusnak, ám a dúsgazdag főpap most hiába vitte magával a kincsekkel megrakott ládikáját, mert néhány nappal Beneventóba érkezése után váratlanul, hirtelen meghalt. Nem jár rossz nyomon az, aki mérgezésre gyanakszik, mert a pápai hatalom szemében már régóta szálka volt az 'impérium párt' vezetőjének számító hortai főpap. Mikor Eleutherius meghallotta apja halálhírét, rádöbbent helyzete súlyosságára, elvesztette fejét, és bestiálisan meggyilkolta frissen szerzett feleségét és felesége anyját. Néhány nappal később Eleutheriust a királybíró emberei koncolták fel. A pápa elkeseredésében Eleutherius testvére, a könyvtáros Anastasius ellen fordult, külön szinódust hívott egybe Anastasius elítélésére, vádbeszédében megrágalmazta az őt hűségesen szolgáló tudós papot, hogy felbujtóként ő volt a tragédia előidézője. A pápa által egybeterelt szinódus természetesen elítélte Anastasiust, ismét jogerőre emelte IV. Leó korábban felfüggesztett megbélyegző ítéletét, és a Lateran könyvtárosát megint kiátkozták (most már negyedszerre). Mindezek ellenére Anastasius valahogy tisztázhatta magát, mert a következő évben már ő vezette a Konstantinápolyba menesztett pápai követséget.

II. Lajos császár az „Itália megmentője” tiszteletreméltó nevet kapta a történészektől, de hogy mennyire, hol és mit mentett meg Itáliából, azt határozottam felmérni már sokkal nehezebb. Mint azt korábban olvashattuk: a bizánci és római érdekek ütközése folyamán, valamint a dél-itáliai hercegek marakodásában az ellenséges felek nem egyszer arab zsoldosok segítségével próbálták pozíciójukat erősíteni. Itália déli részén II. Adorján pápa idejében Mofareg-ibn-Salem volt az úr, aki még IV. Leó pápa pontifikálása alatt, 853-ban fészkelte be magát Bariba. Lajos császár a 860-as évek közepe táján udvarát áthelyezte Beneventóba, melynek erősségét főhadiszállásként használva, onnét átháborúzgatott a szaracénokkal, mígnem hősiességét 871-ben siker koronázta és elfoglalta Bari városát, valamint ibn-Salemet foglyul ejtette. Ekkor furcsa módon hadseregét magára hagyva, katonáira bízta a háború folytatását és a szaracénok végleges felszámolását, míg ő maga Beneventóba vonult vissza. A Benevento várkastélya egyik szárnyában kényelmes pompa között berendezkedve élő Ingelberga boldogan fogadta győzedelmes férjét, különösen örvendezhetett a sok zsákmányolt kincsnek, miből sosem volt elég számára. Talán a zsákmányolt arany után sóvárgott Adelgisus (Adelchis) herceg, – amit Lajos hozhatott magával Bariból, – vagy talán végképp elege lett a kastélyába 'betolakodott' császári párból, mindenesetre elég vakmerő és forróvérű lehetett Benevento új ura, mert zsoldosaival nekitámadt a frankoknak és háromnapos küzdelem után foglyul ejtette Lajos császárt feleségével, udvartartásával együtt. Lajos császár foglyul ejtésének híre hamar elérte Rómát, és a felháborodott pápa rögvest követeket, ügynököket menesztett Beneventóba, akik ráijesztettek Adelgisusra, bebeszélték neki, hogy egy másik nagy erejű szaracén invázió készülődik, minek kivédése Lajos császár nélkül nem lehetséges. Benevento hercege nem akart és nem is mert a szaracénokkal harcolni, főleg nem volt kedve két tűz közé szorulni, ezért inkább Lajos szabadon bocsájtása mellett döntött. Ekkor már egy hónapja raboskodott Lajos császár, akinek a déli végeken hagyott seregéről is rossz hírek érkeztek: a vezér nélkül maradt had megrekedve egyre csak fogyott, és kénytelenek voltak korábban felszabadított falvakat, járásokat átengedni az araboknak. De mielőtt Adelgisus elengedte volna Lajost, a császárnak meg kellett esküdnie a szentírásra és az összes szent emlékére, hogy szabadon bocsájtása után Benevento hercegségébe nem tér többé vissza és nem áll bosszút Adelgisuson. Egyházi elöljárók és nemesek előtt letett ünnepélyes esküje után a császár és kísérete elhagyhatta Beneventót, és a vérig sértett, megbotránkozott Lajosnak – miután kipihente magát – első útja Adorján pápához vezetett, hogy az esküje alól feloldja. Az ünnepélyes abszolúció valamiért csak a következő évben történt meg, legalábbis az akkor Szent Gallenben szorgoskodó Regino szerint. Regino helytelenül a következő pápát, VIII. Jánost nevezi meg a Lajost az esküje alól feloldozó pápának, mint írja: „Urunk születésének 872-ik évében Lajos császár Rómába érkezett, ahol a pápánál, a főrendi gyülekezetek jelenlétében panaszt emelt Adelgisus herceg ellen.” (Kr. an. 872) Regino atya eltévesztette a pápa személyét, míg Hincmar ugyanarra az évre Lajos császár római látogatásával kapcsolatosan azt írja, hogy „a pápa Pünkösd napján (május 18.) megkoronázta Lajost, majd az ünnepi szertartás végén egymás társaságában körbelovagoltak a Lateran negyed pápai 'államában'.” Lajos akkor már 22 éve volt császár, ennek tudatában Hincmar 'koronázási' közlése értelmetlen.

A hajdani vitéz Karolingok utódjai az Avar Birodalom állítólagos elpusztítása után, két generációval később nagyon elsatnyulhattak, hiszen Nagy Károly unokája semmitmondó erőtlenségét megláthatjuk abban is, hogy éveken keresztül hiába, minden eredmény nélkül pöszmögött néhány ezer mezítlábas arab martalóccal, majd egy feudális főúr minden gubanc nélkül nélkül foglyul ejthette, mint valami izmaelita kalmárt. Serege sem lehetett sokkal különb uránál, Barit hamarosan visszafoglalták a szaracénok, a dél-itáliai hadjárat abbamaradt, katonái egy része máshoz szegődött zsoldba, és Adelgisus megbüntetéséből sem lett semmi. A következő években a gyengekezű és tehetetlen Lajos császár a szó szoros értelmében felemésztődik az itáliai hercegek, grófok cselszövései, pártütései kusza hálójában, és megváltás lehetett számára a 875-ben bekövetkezett halála. Bari bevételéról, Lajos császár foglyul ejtéséről, Lajos római látogatásáról a több száz mérföldre tevékenykedő papok (Regino, Hincmar) feljegyzéseiből tudunk, és egyszerűen semmi magyarázat nincs arra, hogy a kortárs, Rómában élő pápai életrajzíró miért nem tud a látogatásról, koronázásról, eskü alól való feloldásról. Ezen korszak itáliai eseményei ismertetésénél is elmondhatjuk, hogy a történészeknek a középkori, lateráni irattárra (scrinium) vonatkozó utalása, hivatkozása értelmetlenül hangzik, mert legyen volt annak bármily gazdag anyaga, abból még kivonatos másolásban sem maradt meg semmi, leszámítva a kevés mennyiségű Pápák könyve kéziratait. Vajon miért hagyta ki a Pápák könyvéből a jegyző ezeket az egyház számára kiemelten fontos eseményeket, melyek példaértéke az egyház további tekintélyét növelhette volna? Evvel párhuzamosan felvetődhet a kérdés, hogy az akkori 'világ' másik felében élő papok kitől kaphattak részletes beszámolókat a római, dél-itáliai történésekről és ha volt ilyen 'tudósító', akkor az miért küldött eltérő beszámolókat? A Monte Cassinóban szorgoskodó Erchempert (*) történelmi feljegyzései többségében hitelesek, ezért ő irányadó lehet a germán feljegyzések ellentmondásainak feloldására. Tehát ha Itália fontos politikai eseményeit nem említi a lateráni jegyző, akkor miből is tevődik ki a LP. idevonatkozó fejezete?

Nos, II. Adorján biográfere főleg a bolgár térítés körüli problémák további bonyolódását részletezi, és a 22. fejezettől csak ezzel foglalkozik. Mint azt korábban említettük, 866-ban a bizánci rítus szerint kereszténységre tért Borisz kán a konstantinápolyi egyházi hatóságtól független érsekség létrehozását szerette volna kieszközölni Miklós pápától, Formosus püspök főpásztori irányításával. Miklós visszautasította Borisz kérését és helyette alacsonyabb rangú presbiterek kinevezését erőltette, amit a bolgár kán nem fogadott el. A pápa saját makacsságának demonstrálására Formosust és Pál püspököt visszarendelte Rómába, akik 867-ben, már az új pápa, Adorján felszentelése után érkeztek vissza Itáliába. Adorján pápa végső lépésként Szilveszter szubdiakónust küldte a bolgár uralkodóhoz, aki válaszként Szilveszterrel az élen kergette ki országából a római misszionáriusokat, és szégyenszemre a már korábban ott tevékenykedő Leopardus püspöknek, Grimualdnak és Trevi-i Dominicnek is távozniuk kellett. A római katolikusokban csalódott bolgár kán fényes küldöttséget menesztett Konstantinápolyba népének szélesebb körben történő kereszténységre térítése érdekében. A bolgár követség 870 februárjában érkezett meg, nagyjából egy időben az Adorján pápa által indított, Anastasius vezette legátus érkezésével, és nemsokára elkeseredett vita kerekedett, hogy kinek van elsőbbsége, törvényes joga a bolgár nép megtérítésére, kit illett a bolgár nép feletti egyházi főhatóság. A LP. 14 fejezeten (n. 46-60) keresztül ismerteti a tárgyalást, minek végén a római legátus Ignatius pátriárka markába nyomta II. Adorján levelét, melyben a pápa, – mint valami vazallusának – megtiltotta a keleti egyház fejének, hogy papjai bolgár földön térítsenek, püspökséget alapítsanak. A pátriárka a római küldöttséget megszégyenítve megtagadta a levél felnyitását vagy tartalma ismertetését, és szigorúan kötötte magát a zsinaton született döntésekhez. De Róma számára Bulgária nem a bizánci tárgyalások sikertelensége miatt veszett el, hanem már korábban, Miklós pápa rugalmatlan politikája miatt, és Róma legnagyobb bánatára Ignatius pátriárka hamarosan felszentelte Bulgária első görög püspökét.

A korábbi hagyományoknak megfelelően, az Anastasius által vezetett követség bizánci tárgyalásai semmilyen eredményre nem jutottak, ám ettől függetlenül a konferencia lezárása után a bizánci császár, I. Bazileosz (867-886) lakomát rendezett a pápai követség tiszteletére, ajándékokkal halmozta el őket, és Theódoszioszt a 'spathariust' bízta meg hazatérésük biztosításával, aki egészen Dyrrachium kikötőjéig kísérte őket. (LP. n.59) A magasrangú bizánci hivatalnok a kikötőben elbúcsúzott a római küldöttségtől anélkül, hogy hajót biztosított volna számukra a császári flottillából. Anastasius levelében (Patrologia Latina 129-39) olvashatjuk, hogy Anastasius (és szolgái) Dyrrachiumban különváltak a követség többi tagjától és egy Sipontumba tartó hajóra szállva biztonságosan megérkeztek Itáliába, majd Beneventót érintve utaztak Rómába. A követség többi tagja Ancona érintésével igyekezett elérni az északkeleti itáliai partokat, de szerencsétlenségükre szláv kalózok fogságába estek. A LP. írja, hogy a Dalmát partok horvát hercege: „Domagoi markába kerültek”. Domagoi horvát herceg (865-876) nevét szintén említi János Dékán 'Chronicum Venetum' c. műve és VIII. János pápa két levele. Mintha nem lett volna elég a Földközi-tenger kereskedelmét teljesen megbénító arab kalózflottillák terrorja, erre mintegy ráadásként a Spilt-Dubrovnik partszakaszt a szláv kalózok tették hajózhatatlanná. Az itáliaiak által 'paganiani'-nak és 'narentani'-nak nevezett szláv martalócok olyan elvetemültek voltak, hogy még egymás falvait is kirabolták, legyilkolták még a rokon családokat is, így mondhatjuk, hogy az elfogott pápai követségnek szerencséje volt, hogy a következő évben váltságdíj fejében kiszabadulhatott.

Adorján pápa halálának körülményeit, napját, hónapját nem jegyezték fel, és az élete utolsó két évére behelyezett szláv-morva térítés egyengetésén kívül semmi említésre méltó dologról nem tudunk.

Fontosnak tartom ismét megemlíteni és visszautasítani az olyan történések belemagyarázását a kor eseményeibe, melyek bármilyen szláv; Ratisláv, Kocel, Cirill, Metód kapcsolódásokat erőltetnek, Miklós vagy II. Adorján személyéhez kötve. Ezen pápák kortárs életrajzírói sehol még a nevüket sem említik a szláv uralkodóknak, sőt még Cirill, Metód itáliai látogatásáról vagy Cirill Rómában bekövetkezett haláláról sem jegyeztek fel semmit, és ebben a témában is germán papok feljegyzéseire, illetve később hamisított levelekre támaszkodó, utólagosan összetákolt történelemmel van dolgunk. Homályos mellébeszélés és szándékos félrevezetés jellemzi az egész Cirill-Metód szláv térítést, melyben tisztázatlan, hogy földrajzilag hol, merre jártak, kiket térítettek. Az akadémista történészek nem hajlandóak beismerni, hogy az általuk döntő bizonyítékként propagált, II. Hadrián levele (Ep. 43, J2924) kései hamisítvány és VIII. János levele (bullája) interpolált. Tényleg elgondolkodtató, hogy amíg a bolgár kudarcot részletesen bemutatja Miklós és Adorján életének jegyzője, vajon miért hagyta volna ki a sikertörténetnek számító szláv térítés diadalmas útját, Cirill és Metód dicséretét és azok római szereplését?

(*) bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3

 IV. Leó (847-855)

Leó pápa cselekedeteire fő forrásunk – mint a legtöbb pápa esetében – most is a LP., melyben a pápa életrajzírója az első 46 fejezetben hosszasan sorolja az egyházfő adományait, ajándékait, építkezéseit, reparálásait és csak aztán tér ki a politikai események tárgyalására. (Majd a történési narrációt rendszeresen megszakítva többször visszatér az ajándékok szétosztogatására, templomi restaurációkra.) Leó pápa eredeti levelei mind elvesztek, de kivonatok, töredékek mégis fennmaradtak néhány középkori gyűjteményben. Míg Leó pontifikálása idején nincs semmi adat a levelek ismeretéről, a nyugat-európai törvénygyűjteményekben történő beiktatásról, addig a XI. század végén számos ilyen kollekcióba bekerült. (Jaffé Regesta, Pat. Lat.) Kiegészítésként még Reims püspöke Hincmar néhány feljegyzése és az Angol-Szász Krónika (rövidítésemben: A-S Kr.) Alfréd királlyal kapcsolatban közölt adatai nyújtanak még kevéske betekintést a Leó uralkodása idejére eső történelmi eseményekre.

Sergius pápa hirtelen halála és a szaracénok pusztítása a LP. szerint félelemmel töltötte el a Rómaiak szívét és megtörte lelküket a rájuk zúduló sok tragédia és ezért egy határozott, energetikus főpap megválasztása mellett döntöttek. Minden szükséges sietség ellenére mégis három hónapig tartott mire Leó felszentelésére sor került, mely csak azután történt, hogy a spoletói longobárdok szétkergették az arab bandákat. Érthetetlen az a magyarázat, hogy azért volt szükség három hónapot várni a pápaszenteléssel, mert még Lothár császár beleegyezése nem érkezett meg. Milyen papi küldöttség ment volna már frankföldre engedélyt kérni, mikor nem csak Róma környéke, de egész Közép-Itália arab kontroll alatt volt? És milyen császári küldöttség hozhatott volna bármilyen belegyezést, mikor a frankok úgy felszívódtak, mint harmatcseppek a verőfényes napsütésben? Inkább a káosz és anarchia zavarodásának tudható be a késés, mely áldatlan állapot csak Guido herceg győzelmei után szűnt meg.

A következő évben (848) Leó nekiállott egy több száz éves hiány bepótolásának a Szent Péter Bazilika komplexum védőfallal való megerősítéséhez. A munkálatok négy évig tartottak és a feljegyzések szerint a patkó formájú fal a Hadrianus Mauzóleumnál kezdődött és a komplexumot körbefutva a másik oldalon a Tiberis folyónál fejeződött be. A három és fél kilométeres fal állítólag 4 méter vastag, 13 méter magas volt, három kapuval és 44 toronnyal volt megerősítve. A fal felhúzásának befejezte után 852 julius 27-én pompás ünnepség keretében (mezítlábas klérus, fejük hamuval megszórva, fennkölt körmenet, kis ima, nagy ima, éneklés, füstölés minden húsz méteren) a pápa megszentelte a falakat és kapukat, evvel 'átadta' a védelmi építményt. A LP. jegyzője itt is füllent egy nagyot, mert azt írja (n. 74), hogy az ünnepségek után a pápa pénzt, élelmet és ruhát osztott szét a nép között, míg a nemeseket arannyal, ezüsttel és selyem kelmével ajándékozta meg. Először is a pápaság nem a kincsek osztogatásáról volt híres, hiszen mindenhonnét, ha csak lehetett markolt, magának harácsolt, másodszor honnét lett volna az elszegényedett, ipar és kereskedelem nélküli Itáliában osztogatni való arany, ezüst és főleg selyemszövet? Az új védőfal méretére vonatkozó adatok Lanciani 'Destruction' és Gregorovius 'Rome' III. kötetéből származnak és sajnos azok alátámasztására megadott hivatkozások (Vita Leonis, Mirabilia, Codex Vaticanus 3851) főleg a kapukkal foglalkoznak, de a fal méreteit vagy a tornyok számát nem említik. De hát lehetett bármilyen méretű is a IV. Leó pápa által épített fal, mert abból mára kimutatni már semmit nem lehet, de Gregorivius feltételezése szerint az ő idejében (kb. 120 éve) még fel lehetett fedezni az eredeti fal halvány nyomait a pápai kertnél, IV. Sándor átjárója mellett a Borgónál, a régi pénzverde mellett, valamint a Porta Pertusa és a Porta Fabrica közelében. Átépítések, bontások, beépítések ellenére mégis csak furcsa, hogy egy ilyen komoly méretekkel rendelkező falból szinte semmi semmi ne maradjon Gregorovius idejére. Gregorovius a Leó pápa parancsára épített fal eltűnését VI. Sándor (1492-1503 ) és IV. Pius (1559-1565) építkezéseinek tulajdonítja és amit ma láthatunk a Vatikán körül az a IV. Pius pápa idejében teljesen átépített védőfal.

A pápaság történetét tárgyaló történészeink IV. Leó építkezéseit példaképp hozzák fel a kereszténység megújulási képességére, mely egy energikus akarattal teli pápa válaszának is tekinthető a szaracén pusztításokra. Róma második kikötője Civitavecchia (Centumcellae) a IX. század első felében már két arab pusztítást is elszenvedett, és IV. Leó idejére az egykor virágzó gazdag város elnéptelenedett és romokban állt, minek orvoslására a pápa egy új város megépítését rendelte el. Leó pápa személyesen tanulmányozta a régi város környékén elterülő vidéket és óvatos hozzáértéssel a romos kikötőtől 12 mérföld távolságra jelölte ki az új város helyét. Llewellin (Rome in the Dark Ages) a többi akadémista kollégájához hasonlóan egyszerűen kijelenti: „Az elpusztított Civitavecchia megmaradt lakosságát Leó pápa az új, általa épített, falakkal erősített városba telepítette, mely 12 mérföldre volt a pápai állam határától. A város az azt építtető pápáról Leopolisnak lett elnevezve.” Történészeink természetesen papi feljegyzésekből (LP. Vita Leo, n 99-103) merítették a város felépültét, az egykor volt tényleges létezését, ám azok a papok akik először megírták e dolgokat nem gondoltak arra, hogy ezer év múlva létezni fog archeológia, és lelkes szakmájukat szerető emberek az ő feljegyzéseiken fellelkesülve próbálják majd megtalálni az építmények, városok nyomait. Az egész középkor sötétnek nevezett időszakának a papi feljegyzésekből származó anyaga hemzseg a sok nagyzolástól, túlzástól, kitalációktól. Sajnos még az alapos felkészültségű Gregorovius sem kísérli meg a város földrajzi behatárolását és egyedül Kinder Mannál (The Lives of the Popes, II.) találtam bizonytalan utalást Leopolisra, miszerint az Corneto (Tarquinia) és Civitavecchia között lehetett egy „Circello nevű helység mellett, ahol a szőlődombok között még most is látni nyomait”. Köztudott, hogy Itáliában minden száz méteren találni valamilyen romot, épületmaradványt, de a jelen sorok írója 'Circello' helységét nem találta és a környéken senki nem tudott egy egész várost kitevő műemlékmaradványról. Hol volt tehát Leopolis? Pontosabban fogalmazva a kérdést: volt-e egyáltalán Leopolis? Továbbiakban értesülhetünk még, hogy Leó pápa falakkal, kapukkal erősítette meg Horta, Ameria városait és újjáépítette Portus városát, de amikor odamegy az érdeklődő turista és a IX. századi építmények után érdeklődik, akkor a válasz mindig: „beépítették, lebontották, átépítették …”

Mint korábban említettük, a templom építésben és cicomázásban sem volt rest Leó pápa, és a Borgóban végigsöprő tűzvész után teljesen újjáépítette a Santa Maria templomát – igaz –, ezt a templomot sem lehet IX. századi állapotában megtekinteni, mert a helyén álló Santa Spirito templomát évszázadokkal később építették. A szaracének által kifosztott Szent Péter Bazilika kincsektől roskadozó díszítéseit is helyreállította, sőt azokat még meg is toldotta; a főoltárt drágakövekkel kirakott aranylemezekkel borította be, saját és Lothár császár portréjával díszített aranytáblákkal ékesítette, melyek közül az egyik tábla 216 font súlyt nyomott. Az ametiszt és gyémánt kövekkel kirakott aranyozott ezüstkereszt, mely mindössze 70 font súlyú volt, szerény bizsunak tűnhetett csupán, és igazán elbújhatott az oltár mögé helyezett gyöngyökkel emeráldokkal, opálokkal beborított színarany cibórium mellett, minek súlya meghaladta az ezer fontot. A Pápák Könyve ismétlődve oldalakon keresztül sorolja a sok kincset; aranygömbök, drágakövekkel díszített kelyhek, templomi edények, ezüstláncon csüngő csillárok, keresztek és drága kelméből szőtt oltárterítők. Honnét, miből lett a pápaságnak hirtelen ennyi kincse és vajon melyik múzeumban látható ebből bármi is? Érdekességként megemlíteném Gregorovius idesorolható állítását, miszerint a Szent Péter Bazilikát korábban kifosztó arabok az onnét elrabolt drágaköveket zsidó kereskedőknek adták el, akik visszavitték azokat Rómába és eladták IV. Leó pápának. Gregorovius forrásnak egy ma már fellelhetetlen könyvet, W. Heyd 1879-ben megjelent, 'Geschichte des Levanthandels im Mittelalter' c. művét adja meg.

Ostiai ütközet

A pápai lakosztály négy egymásba nyíló loggiáját (csarnok-terem) díszítő Raffaello freskókból már korábban is közöltem képeket, és III. Leó pápa az arab hajóhad legyőzését megörökítő képe is ott látható. Az esemény ábrázolása mitologikus, mely ellentmond a feljegyzett történelmi adatoknak. A meseszép művészeti alkotás valójában nem más, mint a pápa 'szentséges' erejének győzedelmes meséje. 

A IV. Leó pápát körbevevő sok csodás esemény közé sorolható a Tiberis folyó torkolatában, 849-ben – szinte a semmiből – megjelent, Cesarius herceg admiralitása alatt irányított Nápoly, Amalfi, és Gaeta közös hajóhada. Az elméletben a Bizánci Császárság érdekkörébe tartozó városok hadi népe szövetséget ajánlott fel a pápának a közös mohamedán ellenség ellen. A pápa boldogan kivonult városából és megáldotta a hajókat, matrózokat, katonákat (n. 49-51) de hogy pénzt, vagy fegyvereseket adott-e a közös szövetségbe, arról nem szól a LP. A pápa és kísérete a szenteskedési ünnepségek után másnap visszatért Rómába, és csodák csodája egyszer csak megjelent egy tekintélyesnek számító arab flotta. Cesarius nyomban felvonult az egyesített keresztény flottillával, de mielőtt a tengeri ütközet elkezdődhetett volna iszonyú vihar támadt. A vihar közeledtére a keresztény hajók visszatértek a biztonságos kikötőkbe és az arab hajók – mivel nem volt hova behúzódniuk – mind odavesztek. Kellett-e ennél a csodánál fényesebb bizonyíték; hogy új szelek fújdogálnak IV. Leó pápával, hogy Jézuska meg a Jóisten nem fordult el a pápai államtól? Mivel nem az összevont flottilla semmisítette meg a szaracén hajóhadat, így annak megsemmisülését Leó pápa érdemének könyvelték el. Sokak meggyőződése szerint az átok és rontás 'mesterségét' a pápának kellett legjobban értenie és így az arabok legyőzése csakis a pápa érdeme lehetett. A későbbi idők költői, művészei is hasonlóan látták, – mint Giovanni de Udine, Raffaello – akik Leót örökítették meg a győzelem dicsfényével.

Három évre rá, hogy Guido herceg megtisztogatta Közép-Itáliát a szaracén rablóhordáktól, és két évre arra rá, hogy 850-ben Ostia partjainál megsemmisült egy jelentősnek mondható arab haderő, akkor mintha a semmiből került volna elő, II. Lajos Itália királya megjelent Rómában. Sajnos arról nem tudunk, hogy akadt akár egy római nemes is, aki megkérdezte volna: „Hát te meg merre csámborogtál három évvel ezelőtt, mikor ránk zúdultak a szaracénok? Miért nem voltál itt, hogy megvédjed királyságod legnagyobb és legfontosabb városát: Rómát?” Troyesi Prudentius évkönyvében közli, hogy Lajos életének fontos állomásaként a pápa mégegyszer megkoronázta a királyt, mert nem tartották elégnek azt, hogy korábban Lothár császár már egyszer megkoronázta fiát. Az egyház nem engedhette meg, hogy II. Lajos királyi tisztének ne a szentszék legyen a garantálója, hiszen szemükben Lajos sem volt több, mint Krisztus helytartója, aki nem vonhatta ki magát az egyház ideológiájának bűvköréből. Ezen indokon kívül a teljesen értelmetlen koronázás annyira volt fontos, hogy senki nem tudja annak dátumát, és utána két évig megint semmit sem hallunk Lajosról. 852-ben kereszténységet védő hős királyként megint feltűnik Lajos király, mikor sok vitéz élén rátámad az Itália déli részeit terrorban tartó muzulmánokra. Nem zengedeznek hadi sikerekről a papi historikusok, pedig Lajos ostrom alá vette Bari városát, ahol nem tartózkodott néhány ezernél több arab, mégsem tudta bevenni a várost. A teljes sikertelenségbe fulladt hadjárat úgy fejeződött be, hogy Lajos király, – mint aki jól végezte a dolgát – visszasomfordált Páviába. Lajos római látogatásáról vagy a koronázásról nem tesz említést a LP., és arról csak Prudentius Évkönyve értesít bennünket. Bertiani annalesében olvashatjuk, hogy a „Rómaiak panasszal fordultak Lothár császárhoz azért, mert fia semmit nem tett a szaracénok ellen és képtelen őket megvédeni.” (A. 853) Hát ilyen gyengekezű, pipogya királya volt Itáliának a IX. század közepén, ha volt egyáltalán tényleges Karoling királyság ezen a tájon. Na de sebaj, mert kárpótlásul talán nemsokára megjelenik Rómában egy másik keresztény király és fia, akiket lehetett ünnepelni, koronázgatni.

De mielőtt rátérnénk a mesebeli királyok római látogatására meg kell említeni az antipápának mondott Anastasiust a Szent Marcellus kardinálisát, aki nem elégedett meg hivatalával, és családi összeköttetéseit nagyravágyó tehetségével párosítva kihívást jelentett Leó pápa számára. A törekvő, tanult, művelt főpappal szemben jogosan félthette hatalmát Leó pápa, de mivel ő is tudta ”mitől döglik a légy”, minden hatalmával Anastasius ellen fordult és így Anastasiusnak hamarosan menekülnie kellett Rómából. A pápa riválisának számító kardinális rokonainál Aquileiában talált menedéket. Távollétében a megerősödött Leó-'párt' 850-ben kiközösítette az Anyaszentegyházból Anastasiust, majd biztos, ami biztos 853-ban Leó pápa még kétszer kiközösítette az ellenlábasának számító főpapját. A történetnek evvel még nincs vége, mert folytatódik a következő pápa – III. Benedek – alatt.

853-ban Ethelwulf angol-szász király fia, a mindössze öt éves Alfréd herceg, méltó kísérettel a ködös Albionból Rómába érkezett (Asserius, valamint az őt ismétlő A-S Kr. (Ad an. 853). A történelem megint megismételte önmagát, hiszen több mint száz év telt el azóta, hogy angliai királyok (Caedwella, Offa, Ina) utaztak Rómába és az utazásokból adódott korábbi problémák is ismétlik magukat. Egy szó, egy árva sor sincs papírra vetve, hogy hogyan utazott át Európán 'méltó kíséretével' Ethelwulf király fia, és ki garantálta számukra a biztonságos átvonulást? Pedig ez nagyon fontos lenne, mert a 840-860-as években különösen megszaporodtak a viking hajóhadak portyázásai és nemcsak az angol partokat, de az egész frank-germán terület északi részeit is évről évre megtámadták. De magában a széteső Frank Birodalomban sem volt béke, rend vagy biztonság; Jámbor Lajos három fia háromfelé húzott, és a köréjük csoportosuló nemesek, püspökök mind a saját érdekeiket kergetve még tovább bonyolították a tengernyi ellenségeskedést. Akármerre is haladhatott a hercegi menet (kétszer is, mert oda-vissza kellett menniük) mindenhol meg kellett szállni, át kellett haladniuk püspökségek, apátságok területein, tiszteletbeli látogatásokat illett tenni számos helyen, míg a 'másik oldalon' ezeket az eseményeket, látogatásokat meg illett volna feljegyezni az akkor ténykedő papoknak. Actard (Nantes), Herard (Tours), Remigius (Lyon), Wenilo (Rouen), Hincmar (Reims) stb. stb. mind leveleztek, évkönyveket, krónikákat írtak, mégsem akadt egy sem közöttük, aki találkozott volna velük, aki hallott volna az angol-szász herceg ide-oda utazásáról, és bizony ennek tudatában nagyon hiteltelenül állnak magányukban az A-S Kr. (vagy Asserius) idevonatkozó, amúgy is rendkívül hiányos feljegyzései. A mindössze egy kurta mondatban említett utazás ősforrása a wellsi származású Asserius atya lehetett, kinek 'Alfréd Király Élete' c. művének kb. a fele direkt átmásolása az A-S Kr. 851-887 évek bejegyzéseinek. (*) De ha elfogadjuk, hogy Asserius műve kései hamisítvány, akkor természetesen az A-S Kr. névtelen jegyzője tekintendő ősforrásnak. A középkor első felének tanulmányozásakor lépten-nyomon belebotlani olyan közlésekbe, adatokba, melyek csak egy forrásból származnak (mint jelen esetben pl. Asserius), és azok nincsenek más kortárs historikusok által megerősítve. A krónikákban, évkönyvekben szereplő, párhuzam nélkül álló események valódiságát jogosan meg szabad kérdőjelezni, főleg akkor, ha az észérv, a józan paraszti gondolkodás azt elfogadni képtelen. Ilyen a korábbi angliai királyok római látogatása, és pont ilyen Ethenwolf fia, Alfréd római útja is. Gondoljunk csak bele: ezek a papi jegyzők azt írhattak le, amit jónak láttak egyházuk, királyságuk érdemesítésére, tekintélyük növelésére, és az ilyen tiszteletbeli látogatások, ünnepségek, koronázások, áldások, szövetségkötések csak dicsőségére lehettek mindenkinek. Ezért tehát kinek lenne érdekében történésüket megkérdőjelezni, tiszta indíttatású, alázatos magasztosságukat kétségbe vonni? Az ilyen események hangoztatásával jól jár a királyság rendje, a pápai intézmény és a sötét középkor megvilágításán fáradozó akadémista történelemírás is. Mindenki jól jár tehát, csak mi – szerény tudással megáldott érdeklődők – nem, hiszen az ilyen adatok feltétel nélküli elfogadásával magunkat csapjuk be. Kinder Mann minden kétséget kizárva szögezi le: „IV. Leó életrajzírója a szó legigazabb értelmében kortársa volt IV. Leó pápának.” Ha ez így igaz, akkor miért nem ír egy sort sem Alfréd herceg látogatásáról, szimbolikus örökbefogadásáról, és konzuli kinevezéséról? Hogy lehet, hogy pont az a pap, aki ott él a pápai udvarban, akinek feladata minden esemény feljegyzése nem tud a királyfi látogatásáról?

A látszólagos királyi-hercegi jövés-menésből a nyugati keresztény világ együtt akarása, összefogása tükröződne ki, ha a földreszállt valóság nem mást vetítene elénk. Mint említettem, a longobárd nemesek itáliai szövetségeseikkel évtizedeken keresztül birtokrabló partizánharcokban egymást gyengítették. A déli részeken már hosszú generációk óta a bizánci és a pápai állam érdekei összecsapásának lehettünk szemtanúi, minek következtében ezek az országrészek úgy meggyengültek, hogy a IX. század első felében néhány ezer kóbor berber-arab egyszerűen besétálhatott és minden gond nélkül betelepedhetett. A Róma és Ravenna közötti rivalizálás évszázadokra, egészen a késő ókorig vezethető vissza, és versengésük sokszor gyilkosságokba, csatározásokba, rablásokba torkollott. Természetesen ezek mögött mindig a pénz, a jövedelem, és az anyagi javak után való vágyódás állt; az ideológiai (teológia) civakodás csak kifogás volt a másik megrövidítésére. A helyzet IV. Leó pápa alatt sem javult, sőt még inkább elmérgesedett IX. János 850-ben bekövetkezett ravennai érsekké avatása után. János szerette volna visszaállítani a régi idők független ravennai érsekségét, és elképzeléseiben testvére, Emilia tartományának ura, György herceg támogatását élvezhette. Az állapotokra jellemzően a Pápák Könyvében olvashatjuk: „György másik két nemes (Péter és Adorján) asszisztálásával megtámadta és meggyilkolta Lothár császár udvarába igyekvő pápai legátus követségét.” (Vita Nic. I. 25) Egy másik korabeli feljegyzésből (IV. Leó levél) értesülünk még egy garázda Gratianus nevű alakról, aki „talán 'magister militum' lehetett és különösen sok gondot okozott Leó pápának.” - Ez a pápai udvarban magas hivatást betöltő haramia nem habozott legyilkolni és kirabolni bárkit is, és „az utazók, zarándokok, kereskedők számára az ilyen szabadon garázdálkodó rablók miatt az utazás rendkívül veszélyessé vált.” (Capit. Boretius II. 84) A közbiztonság ilyen arányú süllyedése (az anarchikus helyzet egész Európára jellemző volt) miatt csakis nagy létszámú kísérettel volt biztonságos utazni, és amikor a Karoling királyok Rómába mentek, mindig hadsereg biztosította számukra a békés vonulás rendjét. Az angliai királyok nem hozhattak komoly fegyveres erőt magukkal, és így továbbra is nyílt kérdés marad, hogy ki garantálta számukra az Európán keresztül ívelő út biztonságát? De hogy mennyire bizonytalan a különböző erők és érdekek hovatartozása, minősítése a pápaság középkori homályában, arra pont jó példa a most említett Gratianus esete, kinek személyéről egyrészt megtudhatjuk, hogy bajkeverő haramia volt, másrészt a LP. 'Papal Consiliar' (bizalmas) és 'Superista' (elöljáróság parancsnoka) jelzővel illeti (n. 110). Sőt ennél továbblépve megtudhatjuk, hogy mikor egy Daniel nevű nemes – rangjára nézve szintén 'Magister Militum' – Lajos királynál feljelentette Gratianust a sok gazemberségéért, akkor Rómában a Szent Péter Bazilika melletti III. Leó által épített palotában megtartott tárgyaláson a papi bíróság Dániel ellen fordult és őt ítélték el.

Néhány nappal a tárgyalást követően, 855 július 17-én meghalt IV. Leó pápa, kinek nagyszabású építkezései és rendkívül bőkezű ajándékozásai megkérdőjelezhetők, sőt kétségeinket kiterjeszthetjük jó néhány személyével kapcsolatos politikai eseményre, történelmi 'tényre' is. A személyének tulajdonított cselekmények, utazások, tárgyalások valóságtartalma valóban mesés, pont olyan legendaszerű, mint mikor Leó pápa kezét kinyújtva a kereszt felrajzolásával megállította a Borgo negyedben pusztító tűzvészt. De a LP. szerint ilyen csodás cselekedet volt az is, mikor a pápa az orfeai Szent Lucia temploma közelében az embereket halálra ijesztő, 'bűzös leheletű' rémisztő kígyót elüldözte. A kígyó Orfeusz egyik szent helye közelében, hol valamikor szentély, szökőkút és Orfeusz szobor volt található, egy sötét veremben húzta meg magát, és onnét ijesztgette a környék megrémült népét. Leó pápa klérusa élén menetelve, himnuszokat énekelve vonult fel a gonosz kígyó legyőzésére, és a szentséges akciót a teljes siker koronázta. A gonosz kígyó, aki talán Orfeusz szellemét szimbolizálta, örökre eltűnt.

Befejezésül muszáj néhány mondatban IV. Leó levéltöredékeivel foglalkozni, mert téves az a hozzáállás, hogy a középkor történészei kritika nélküli magabiztossággal támaszkodnak adataira. IV. Leó pápa leveleinek tartalmát töredékes, kivonatos formában, kizárólag egy angliai kódexből, a 'Collectio Britanica'-ból ismerjük. A kollekcióba beiktatott negyvennégy levélrészletnek nincsen meg a vatikáni regiszter által készített eredeti kézirata, és a Vatikán archívumából hiányoznak a sosem készült másolatai is. IV. Leó pápa levelei sokáig ismeretlenek lehettek, mivel időben közeli gyűjteményekben, mint Regino, Burchard, egy sor sem található azokból. A levélkivonatok többsége a XI. század végére már bekerült több más gyűjteménybe is (pl. 'Collectio XII. Partium', 'Collectio Tripartita', Ivo dekrétumgyűjteménye), és a híres Gratianus dekrétumgyűjtemény szerkesztése folyamán huszonhat IV. Leónak tulajdonított kivonatot illesztetettek be a Collectio Britanicaból. A helytelenül 'reform' jelzővel kitüntetett itáliai kanonikusok, (Anselm, Deusdedit, San Krisogone-i Gergely) teljesen kihagyták saját gyűjteményeikből a Collectio Britanica Leó pápa levélkivonatait – kettőt kivéve, amit talán nem tartottak hamisítványnak.

A Collectio Britanica anyagát úgy ahogy van Paul Ewald (Pápai levelek a Britanica Kollekcióban, 1880.) kritikus kiértékelő tanulmánya óta hamisításnak kell tekinteni, és így IV. Leó 44. levélkivonata sem rendelkezik semmi autentikus értékkel. Kirívóan csalfa passzus pl. Reims érsekének, Hincmarnak a pallium-viselési joga, mely kivonatok (JE 2607, 2608) hamisítását a XX. század elején munkálkodó R. Parisot és J. Calmette a 966-ban meghalt Flodoard atyának tulajdonították. De a Nagy Alfréd (849-899) hatalmának pápai elismerésére, szentesítésére, királlyá történő felkenésére vonatkozó passzusok is mind hamisítások, és Janet Nelson – az Alfréd felkenéssel kapcsolatosan – rámutat a szövegben (JE 2645) található nyelvezeti sajátosságokra, és szóhasználata összetevőiből, a IV. Leónak tulajdonított passzusokat mind kései, 1060-1080 körül szerkesztett hamisításoknak tartja. Még egyszer felhívnám magyar történészeink figyelmét a középkori pápai levelek hiteltelenségére, hogy az itt közölt adatokat is vegyék figyelembe, mikor egy az egyben ismétlik a kritikus hozzáállástól viszolygó germán akadémista történelemírást.

III. Benedek (855-858)

Fő forrásunk III. Benedekre vonatkozóan is a LP.-ban található életrajz, melynek szerzője a szokás szerint ismeretlen. A Frank Királyi Évkönyvek éppen csak a nevét említi meg, míg az A-S Kr. egy mondat erejéig Ethelwulffal köti össze. Néhány Benedeknek tulajdonított dekrétum és levélrészlet a Patrologia Latina-ban lelhető fel (PL. 115 és 129).

Diadalmas menet vitte Benedeket a Szent Callixtus templomából a Lateran palotába – a LP. szerint –, és a törvényes választásról szóló dokumentumot aláírta a klérus és a római nemesség képviselete, úgy, ahogyan azt korábbi szerződések előírták. A császár számára készített értékes dokumentum eljuttatását a császári udvarba Anagni püspökére, Miklósra bízták. A díszes követség útja kezdetén, egy Eugubium nevű helység mellett 'véletlenül' találkozott Horta püspökével, Arseniusszal, aki nem rég tért vissza II. Lajos udvarából, hol a nunciusokat maga mellé állítva kieszközölte fia, Anastasius támogatását. Ez az egyházfő nem volt más, mint az előző pápa által háromszor kiközösített Anastasius, kinek apja – Arsenius püspök – gazdag és befolyásos, régi nemesi család gyermekeként Itália egyik leghatalmasabb urának számított. Arsenius kitűnően értett a hízelgéshez és amolyan házi talpnyalóként sokszor ott lihegett a határozatlan II. Lajos körül. A császárhoz indult követség megállításakor Arsenius egykettőre meggyőzte Miklós püspököt, hogy az ő fiát, Anastasiust támogassa Benedek helyett. A rokon urak, nemesek (Adalbert, Bernárd grófok) és pártütő főpapok (Radoald, Agatho) Horta városában gyűltek össze, és II. Lajos utazó királybírája (missi) támogatására számítva készültek Benedek elmozdítására. A LP. szerint a félrevezetett és rászedett missi Arsenius, Anastasius és szövetséges nemesei élén együtt vonultak be a Leonin negyednek elnevezett Szent Péter Bazilika komplexumába. A fentebb említett Magister Militum Gratianus, és Theodor scriniarius (főjegyző) rövid összecsapás után börtönbe került, míg Benedek többi híve elbujdokolt, minek következménye biztosította Anastasius gondtalan bevonulását a Szent Péter Bazilikába. Anastasius a saját kezével szaggatta le a bazilika szentélyboltozatára kifüggesztett reá vonatkozó kiközösítési ábrázolás-megformázást, melyet még IV. Leó pápa festetett oda a kor egyházi hagyományának megfelelően.

Eközben Benedek a Lateran palotában próbált elbújni, de nem sokáig lapíthatott, mert Anastasius kísérete élén behatolt, melynek egyik tagját, Bagnorea püspökét Romanust utasította Benedek pápa kidobására. Romanus buzgó lelkesedéssel hajtotta végre a rábízott feladatot, sőt még a pápa köpönyegét is leszakította Benedekről és ezen felül szégyenletesen többször megütötte. Néhány nappal később Anastasius 'bizonyos, korábban kiközösített papok' gondjára bízta Benedeket. Az itt említett papok, név szerint János és Adorján az előző pápa (Leó) által lettek kiközösítve 'bűneikért'. Közben a Benedek-párt sem tétlenkedett, fellázította a lázadásra mindig hajlamos római polgárokat meg a környékbeli kisnemeseket, és saját fegyvereseit igénybe véve elmozdították az ellenpápának számító Anastasiust. Anastasius híveit elkergették, többet kiközösítettek, kiátkoztak közülük és Benedeket visszaültették Szent Péter trónjára. A frank császári küldöttség – missivel az élén – a megváltozott erőviszonyokat elfogadva szintén Benedek oldalára állt.

Ethelwulf király: járt-e valaha is Rómában?

A következő érdekes bejegyzés a LP.-ban, Benedek életrajzának 34. fejezetében található: „Ebben az időben a Szászok királya … az imádság szentségéért otthonát otthagyva népes kísérettel Szent Péter és Szent Pál Rómájába érkezett.” Vajon miért hagyta ki a pápai jegyző az angol király nevét? Mert bizony a szövegközt üresen hagyta, ott, ahol a nevet illett volna feltüntetni. Ha tényleg kortársa volt a pápa életrajzírója III. Benedeknek, és természetesen Rómában lakott, akkor hogy nem hallotta/ismerte a városba érkező király nevét? Azt, hogy Ethelwulf fiával Alfréd herceggel érkezett, meg sem említi a biográfus, pedig mint contemporain illett volna tudnia, hogy Alfréd herceget első látogatása alkalmával (853) IV. Leó pápa nemcsak római konzulnak nevezte ki, de keresztfiává is fogadta a kis herceget, tehát nem akárkiről volt szó. Helyette más sületlenségeket ír a sok értékes ajándék szétosztogatásáról; aranykorona, aranytárgyak, díszkard, aranyszőttes kelme stb.: „és amikor a szentatya megkérte a királyt, hogy a népnek is adjon vagyonából, akkor a Szent Péter bazilikában minden püspöknek, papnak, dékánnak, nemesnek aranyat osztott, míg a köznépnek ezüst pénzt osztogatott.” Honnan hozta a sok aranyat-ezüstöt az angol-szász király, mikor a háborúkban legyengült országának annyi pénze sem volt, hogy a vikingek ellen ki tudjon állítani egy tisztességes hadsereget? Az A-S Kr.-ban azt olvashatjuk, hogy Ethelwulf király és fia, Alfréd herceg 855-ben elindult számos kísérettel Angliából Rómába, majd 856-ban egy éves távolmaradás után visszaérkeztek, és a király egy Judit nevű új feleséget hozott magával, aki Kopasz Károly leánya volt. És itt megint éles történelmi anakronizmusba ütközünk, mert a LP.-ban a 30. fejezet kezdeténél világosan a 857-858-as évszám van feltüntetve. A 33. fejezetben tárgyalja III. Mihály bizánci császár ajándékát, majd a következő fejezetben tér rá az angolok látogatására, tehát a két dokumentum összehasonlításakor több éves elcsúszást lehet látni. Sajnos a hatalmas tudású történészek (Gregorovius, Kinder Mann), mind elhanyagolják az ellentmondásokat és a történéseket úgy helyezik be a műveik keretébe, hogy az olvasó egy zökkenőmentes eseménysorozatot kapjon. Ám mihelyt belenézünk az okiratok feljegyzéseibe, rögtön kitűnik a sok ellentmondás. Ethelwulf és Alfréd herceg Római látogatásánál maradva az A-S Kr. és Asserius azt közlik, hogy az uralkodópár egy teljes évig maradt Rómában, míg a LP. úgy írja: „Mindezek után imádságait befejezve, (a király) beteljesítette látogatása célját és visszatért királyságába. Néhány nappal a hazaérkezése után élete véget ért, és az Úr magához szólította.” Evvel szemben az A-S Kr. szerint Ethelwulf két évre a megérkezése után halt meg.

Ethelwulf és fia római látogatása körüli ellentmondó feljegyzések még Gregoroviust is megkavarták – pedig ő nem vajmi Glatz-Fodor-féle sutykó történész –, mert Róma c. műve III. kötetében azt írja: „A pápát különösen megörvendeztette a két britanniai herceg, Ethelwulf, és a vele érkezett fia, Alfréd herceg Rómába érkezése: akik királlyá koronázás és a szentséges felkenés érdekében jöttek. Alfréd hercegből, később bölcs és hős uralkodó lett.” Csakhogy Gregorovius ezeket az eseményeket IV. Leó pápa kormányzása idejére mondja, és III. Benedek pontifikálása alatt semmilyen királyi-hercegi látogatást nem említ.

A királyi látogatás utáni két rövid fejezetben minden fontos dolog említése nélkül Benedek halálával záródik a pápai életrajz.

Az Angol-Szász Krónikáról, és Asseriusról bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3  

I. Paszkál (817-824)

Paszkál pápa, a feje körül a szögletes glóriával.

A Paszkál pápa uralkodásáról bejegyzett adatok a LP-ban szinte csak a pápa által végbevitt építkezések, restaurálások kétes mikéntjével foglalkoznak, melyek mellett az életrajzírója nem tudott időt szakítani egyetlen Paszkál pápához köthető politikai esemény említésére sem. A pápát dicsőítő szóhasználat, kifejezések, mondatrészek használhatatlanok, mert azok egyenes átmásolások III. Leó és II. Gergely biográfiái ömlengő feljegyzéseiből. Ezért ismét kénytelenek vagyunk a frank-germán iratokhoz, mégpedig Jámbor Lajos életrajzában közölt adatokhoz és az Évkönyvek Paszkál pápát említő közléseihez fordulni, mert megint szembenézünk avval a ténnyel, hogy a Karoling egyházi szerzők nélkül erről a pápáról sem tudnánk szinte semmit.

A Nyugat-római birodalomban Nagy Károly halála óta fia, Jámbor Lajos (814-841) az úr, aki a 'jámbor' nevet a papság kiszolgálásáért nyerte el, nem pedig mert tényleg jámbor módon kezelte a problémáit. Ott van mindjárt Nagy Károly unokájának (Pippin törvénytelen fiának) Bernárdnak az esete, aki a nagypapa beleegyezésével foglalta el Itália trónját, azután, hogy 810-ben, Milánóban az apja (Pippin) idejekorán, 32 évesen elhalálozott. Bernárd nem csak hűségesküvel kötelezte el magát Károlynak és fiának, Lajosnak, de odaadó tisztelettel szolgálta mind a császárságot, mind a pápaságot. Mégis, mikor Lajos fiának, Lothárnak szánta a zsíros jövedelmű itáliai trónt, Bernárdot – akkor nem valami jámbor módon – félreállítva, uralkodói jogaitól megfosztva kisemmizték. A minden ok nélkül megalázott Bernárd igazát keresni Chalon-sur-Saonnébe ment, hol törvényesen próbálta jogait megvédeni. De csak próbálta, mert egy egyháziakból és világiakból álló bíróság Lajos császár nevében (és persze Lajos beleegyező rábólintásával) halálra ítélte. Először szeme világától fosztották meg, majd meggyilkolták. Későbbi, bizonyíthatatlan papi kitaláció az, hogy Bernárd fegyveresen fellázadt, mely magyarázgatás csak arra szolgál, hogy kifogásokat keressenek a Bernárd király erőszakos félreállítására és bestiális meggyilkolására. Bernárd elintézésében –, mint minden más sötét ügyben – a pápai ügynökök alaposan kivették részüket. Egy másik léleknyugtató, önigazoló mese szerint Jámbor Lajos megbánta részességét az aljas gyilkosságban és 822-ben az Attigny-i palotájában Paszkál pápa és az egybeterelt egyházi vezetők asszisztálása mellett egy bűnbánó vezeklésnek álcázott paródiát bohóckodott végig. Bernárd bukásának kezdetét a 817-es, Aachenben megtartott birodalmi gyűlés döntéseiben találhatjuk, ahol Jámbor Lajos Lothárt társcsászárnak és utódul császárrá koronázta, egyben a birodalom legnagyobb részével együtt átadta neki a főhatalmat ifjabb testvérei felett. Pippin Aquitaniát, Lajos Bajorországot kapta és Lothár Itália királysága mellé még hatalmas területeket kapott a birodalom belsejében is. Bernárdot ezen a parlamenti gyűlésen nyomták félre tehát, és ez a 817-es osztás csak Lothárnak kedvezett. Lothár később, mikor lehetősége volt rá, megpróbálta érvényre juttatni a szerződést, de igyekezete csak gyorsította a Frank Birodalom szétesését. Testvérei hallani sem akartak arról, hogy minden nagyobb ügyben alávessék magukat a császár-bátyjuk akaratának.

Mivel a pápaság államhatalma kizárólag teológiai tételeken és vallási dokumentumokon nyugodott, így folyamatosan szükség volt jogilag is megformálni a világi hatalom gyakorlását. Elméletben minden egyházi épület, birtok, vagyon az apostolfejedelemé, Szent Péteré volt, de attól még nem volt kellőképpen megerősítve a zsonglőrködéssel megszerzett sok ingatlan tulajdonjoga, és ezért nagyon kellettek a törvényesítő, világi fejedelmek adományozó diplomái. A gondos egyházvezetők odafigyeltek tehát a korábban adományként kapott birtokok, megyék, országrészek tulajdonjogának megerősítésére, és mint Pippin, vagy Nagy Károly esetében, úgy most, Jámbor Lajos uralkodása idejében is fontos volt egy ajándékozási diploma (Pactum Ludovicanum) hamis összetákolása. A Pactum Ludovicanum másolatának okmánya a Monumenta Germaniában (Cap. I. 323. n. 161) található. A frank-germán papok keresztény történelme szerint Paszkál pápa nomenclatorját (pápai tisztartó) Theodorét küldte a császárhoz egyezkedni a paktum elnyerése érdekében. A császár boldog meghatottságtól repdesve azon melegében kiállíttatta a kért okiratot, amit utána elhelyeztek a Vatikán okmánytárában. Eddig a mese. A valóságban jóval Paszkál és Jámbor Lajos halála után a római kancellárián hamisították ezt az otromba irományt, ahonnét kivonatokban átkerültek különböző kánon-kollekciókba. Ezeket a bejegyzéseket először a XI. századi tudós kardinális Deusdedit szerkesztette egybe és a saját kollekciójában került megőrzésre. (Cenni, Mon. Dom. Pontif. II.) Más szóval: XI. századi másolatoknál korábbi kéziratokkal nem rendelkezünk. A hamisítók nem szégyellték irományuk alá odakanyarítani Lajos császár, három fia, tíz püspök, 15 főnemes, 8 apát, a pápai bibliothecarius, mansionarius (pápai sekrestyés), és hostarius (szertartásmester) neveit, mely arrogancia nagyon is hűen visszatükrözi a középkori egyházvezetés gátlástalan mentalitását. Az irományban a császár megerősítette a pápai államot, lemondott az eddig gyakorolt törvénykezési jogáról, és a pápaválasztásba való beleszólásról. A hamisítók tudatlanságára (vagy arcátlanságára) jellemző, hogy beleszőtték a jogilag és ténylegesen a Bizánci Császárság birtokában lévő Szicília odaajándékozását a pápának, ami ugyanolyan nevetséges, mintha Jámbor Lajos Bagdadot vagy Alexandriát ajándékozta volna oda a pápaságnak.

Több feljegyzés szerint (Paschasius, Évkönyvek, Astronomus) Lothár király 822-ben, vagy 823-ban Rómába látogatott, ahol Paszkál pápa ceremoniálisan olajjal kente fel és még egyszer megkoronázta. Lothárt apja Jámbor Lajos már korábban, 817-ben saját kezűleg megkoronázta és a felesleges koronázási duplikációban megint azt az önkényes kizárólagosságra való törekvést találjuk, melyben az egyház a vezetőszerepét óhajtotta biztosítani. Megmagyarázhatatlan az, hogy a pápa életrajzírója nem tartotta fontosnak a császári látogatást, vagy a koronázási szertartást, főleg annak pompáját megemlíteni, és így a vatikáni regiszter hiányossága miatt az egész esemény lezajlása megkérdőjelezhető. Lothár Rómából való távozása után a pápaság uralma alá hajtott kisnemesség, néhány főpap támogatásával ismét fellázadt, mely zendülést a szokásos módon oldotta meg a pápa: egy Theodorus nevű primiceriust (pápai hivatalvezető) és annak Leó nevű unokaöccsét elfogták, majd tárgyalás nélkül megvakították, majd a Laterán Palota előtt lefejezték mindkettőt. Néhány Róma környéki nemes követséget küldött és panaszt emelt a császárnál a jogtalan és kegyetlen kivégzések miatt, mire válaszként a pápa a 'compurgatio' (egyházi méltóságok előtt megtett esküvel szentesített tagadás) alakoskodó rítusát végezte el a Szent Péter bazilika sok hazugságot látott falai közt. A pápa ártatlanságát hangoztató ünnepélyes eskü emelt szentségéről a Frankföldre menesztett pápai követség beszámolt Jámbor Lajosnak, aki boldogan elfogadta a pápa ártatlanságának 'bizonyítékát' és az ügyet lezártnak tekintette. Mondanom sem kell, hogy ezen eseményekből sincs egy sor sem a LP.-ban, ellenben írnak arról, hogy …

Paszkál pápa egyetlen dologban remekelt csupán: a szentek csontjai megtalálásában, raktározásában és azok bőséges haszonnal történő értékesítésében, de ebben aztán tényleg jó volt. Generációk jártak csodájára a pápa ügyességének, ahogyan például megtalálta az akkor már 600 éve eltemetett Szent Cecilia földi maradványait, melyeket sokáig eredménytelenül kutattak a szentcsontokra mindig éhes hivatásos ereklyevadászok. A keresztény történelem szerint a nyakán megsebzett Cecilia igaz keresztény módjára az utolsó leheletével egy Urbán nevű nevű püspökkel közölte, hogy a Trastevere negyedben álló palotáját az egyházra hagyja, majd utána testét kőszarkofágba helyezték és a Via Appián lévő Szent Callixtus katakombába temették el. Paszkál kezdetben a sírt hiába kereste, és már majdnem lemondott további kereséséről, mikor egy angyali hajadon jelent meg előtte a Szent Péter Bazilika egyik oldalszentélyében, aki közölte vele, hogy ő az a bizonyos Cecilia és pontosan megmondta a pápának, hogy hol találhatók meg az elásott csontjai. Így és ehhez hasonló trükkökkel bővült, gyarapodott Paschalis gusztustalan csontgyűjteménye, miközben úgy hízott, gömbölyödött a pápaság intézménye, mint vágás előtt a disznó. Korábbi idők pápái – kisebb-nagyobb mértében – szintén foglalkoztak csontkereskedéssel, de senki nem olyan szinten, mint Paszkál, akit üzleti ügyessége Itália egyik leggazdagabb emberévé lett.

Ez volt aztán az igazi földi paradicsom a sok műveletlen és félművelt egyházi ingyenélőnek: önbizalmukat és ősi lelkiségüket vesztett; kulturálatlan, analfabéta, testileg, lelkileg beteg, anyagilag elszegényedett embertömegek feletti basáskodás, a szerencsétleneken való élősködés, kiknek nem volt máshova fordulniuk, mert minden más alternatív lehetőséget kiirtott világukból a katolikus egyház. Az írástudomány kisajátítása az ipar és a gazdaság elzülléséhez vezetett, míg a pogány oktatás lefejezése után megszűntek az orvosok, ami még tovább növelte a katolikus egyház hatalmát, hiszen a korábban gyógyítható betegségek, fertőzések megfelelő kezelése, gyógyítása hiányával az elesettek száma nőtt. A rengeteg betegségben szenvedő, haláltól, fájdalomtól rettegő nép vigaszt, reménységet keresve özönölt a keresztény templomokba. Ennél boldogabb helyzetet nehezebben tudtak volna elképzelni a papok, akik mint beteg ember testében a bacilusok, úgy élősködtek a magatehetetlen tömegek segítségért kiáltó mizériáján. Egy olyan világban, ahol még hercegek, királyok sem tudtak írni-olvasni: összeszedett néhány csontot a csuhás, kiállított maga egy igazolást a csontok szentséges valódiságáról, amit aztán játszi könnyedséggel rálehetett sózni valamelyik germán vagy bajor grófra, de azokat sem kellett sajnálni, mert hazájukba visszatérve sokszoros búsás haszonnal adták tovább az értéktelen emberi maradványokat. Így eshetett meg, hogy 827-ben frankegyházi szélhámosok ellopták Szent Péter és Szent Marcellinus csontjait Rómából és azokat Soissonsba vitték, míg egy másik feljegyzés szerint, 849-ben a Reimsi Katedrális presbitere Rómába utazott csontokat begyűjteni az otthoni beteg emberek gyógyítása érdekében és milyen mázlija volt, mert pont megtalálta Konstantin anyjának, Helénának csontjait, de miként is kerültek a csontok Konstantinápolyból Rómába, arról már nem beszél az adatot közlő Siegbert. A IX. század első felében nem létezett jobb üzlet a pápaságnak, mint a csontok, szent-kacatok kiárusítása.

Nem tudjuk, hogy hány éves volt Paszkál pápa amikor hét évnyi kormányzás után 824-ben elhalálozott, mert az ókori és középkori évszázadokra vonatkozóan a LP. sosem közli a pápák születési évét és azt is mindig elhanyagolja megemlíteni, hogy hány éves volt az adott pápa római püspökké történő szentelésekor, de azt tudjuk, hogy a Paszkál elleni harag és düh megakadályozta a pápa Szent Péter bazilikában történő eltemetését. A LP. tévesen írja, hogy Paszkált a Szent Péter bazilikába temették, hiszen Theganus közlése szerint (Vit. Lud. c. 30.) Jenő pápa utasítására abba a Szent Praxedes nevű templomba temették, melyet még Paszkál kezdett el építeni.

Ebben a templomban egy érdekes mozaikot láthatunk, melyen Paschalis pápa a Szent Péter bazilikájának kicsinyített mását tartja kezében, feje körül négyszögű (kocka) glória ragyog. Pont ez az ábrázolás-forma bizonyság arra, hogy a Szent Praxedes temploma nem készülhetett a IX. század első felében, hanem jóval később fejeződhetett be, mikor Paszkál pápa emléke már teljesen elhalványult. A négyszögű glória azok feje fölött ragyoghatott csak a keresztény szimbolikában, akiket már életükben szentként tiszteltek példamutató magatartásuk és szentséges életvitelüknek köszönhetően. Paszkál pápánál ilyesmi szóban sem jöhetett. Paszkált jobbára gyűlölték és irigyelték a pénzszerző leleményessége miatt; senki nem tekintette szentnek, senki nem szerette, és a főpapok tettetett tiszteletét csupán a félelem vezérelte.

II. Jenő (824-827)

Az egyházi hivatal névtelen életrajzírója II. Jenő pápára vonatkozóan mindössze néhány felületes és hiányos sort közöl a LP.-ban, melyek nem konkrét politikai eseményeket említenek, hanem a pápa karakterét ecsetelik, természetesen csupa szép és jó dolgokat. (Az egyetlen politikai esemény a LP.-ban azon római főpapok, egyházbírók Rómába történő visszatérésére vonatkozik, akik még Paszkál pápa által lettek Franciába száműzve.) Az egész leírás egy hirtelen megkezdett előzetes vázlat, mely még egy oldalt sem tesz ki és természetesen közel sincs befejezve. A római kancellária kézirathiánya miatt ennél a pápánál is rá vagyunk szorulva a frank-germán irodalom kétes hagyatékára – közvetett és közvetlen utalásokra – mint az Évkönyvek, Paschhasius Radbertus: 'Wala Élete', valamint a különböző levélgyűjteményekben meglévő II. Jenő pápának tulajdonított kivonatos levélmásolatokra.

Mikor Jámbor Lajos mikor meghallotta Jenő hivatali beiktatását rendkívül megörült, hogy egy ilyen feddhetetlen életű férfiú került Szent Péter trónjára és Lothár fiát (aki társuralkodó volt), mindjárt el is küldte Rómába. Lothár az Itáliai nemesség és a pápaság intézményének viszonyát volt hivatva szabályozni az apja által kiadott Constitutio Romana kilenc cikkelybe szedett alkotmánya szerint, melynek szövege – Einhard szerint – a pápa hozzájárulásával lett megfogalmazva. Mint ahogyan azt korábban említettem: ennek a dokumentumnak sincs meg az eredeti kézirata, vagy a IX.-X. századi másolata, és szövegét csak későbbi, többször másolt formából ismerjük, amit a Monumenta Germaniában találhatunk meg. Az egyezmény politikai következményeit, a pápai intézményen belüli gyakorlati hatását kimutatni lehetetlenség, de a kilencedik zárópontjából látható, hogy kinek is kedvezett a Konstitúció: „Az egyház ura a római pápa, akinek mindenki engedelmeskedni köteles.” Hogy mennyire volt sikeres Lothár 824-ben lezajlott római látogatása, azt csak találgatni lehet, de fényes kíséretében ott volt Hilduin (*) atya, a Karoling-udvar hivatásos tanítómestere, aki úgy megtetszett Jenő pápának, hogy mindjárt kiállított egy adományozó okmányt, (Jaffé, 2562), melyben a Roueni Szent Péter templomát és a hozzá tartozó birtokokat Hilduinnak ajándékozta, és hogy teljes legyen az öröm, Hilduin megkapta Szent Sebestyén csontjait is, amit a híres oktató később a Szent Medárd apátságba helyezett el. A nemes nagylelkűséget alátámasztó adományozó okmány pont annyira valódi, mint Szent Sebestyén csontjai … A Hunnia és Moravia térítésével kapcsolatos II. Jenő pápa nevében kiadott bullát (Pat. Lat. t. 129, Jaffé 2566) szintén kései hamisításnak kell tekinteni.

Jenő pápa uralkodásának kora továbbá a képtisztelők (ikonolátria) és képrombolók (ikonoklaszta) felújult versengésével van még kitöltve, mely nézeteltérések mögött változatlanul a rendezetlen Dél-itáliai és szicíliai birtokok jövedelmének kölcsönös eltulajdonítása állt. Hasonlóan, mint száz évvel korábban III. Leó császár idejében, a képtisztelet és képrombolás témája most is csak egy olyan takaró szerepét töltötte be, mellyel lefedték az anyagi haszonért folyó küzdelmet.

Jean Mabillon 1675-85 között összeállított 'Analecta Veteris' c. gyűjteményes művében (I. 47. o.) egy ritka értékű, IX. századból származó dokumentumot közöl, melyet ő maga talált Reimsi kolostor irattárában. A kéziratban II. Jenő pápa által kitalált és foginasított kínzás, a hideg vízben merítés próbája részletes leírását találni, mely megpróbáltatásban kellett bizonyságra lelni a megkínzott személy bűnösségére vagy ártatlanságára. A vétekkel vádolt szerencsétlen kezét-lábát összekötözték, majd a mély vízbe dobták, hogy így derüljön ki ártatlansága vagy bűnössége. Ha nem süllyedt el akkor bűnös volt, és akkor utána kivégezték, ha elsüllyedt, akkor ártatlannak bizonyult. Igaz, ha elsüllyedt, akkor bele is halt a próbába, de akkor legalább tiszta lélekkel került teremtője elé. Legalábbis Jenő pápa beteges logikája szerint.

829-ben gyakorlatát Jámbor Lajos elítélte, érvénytelenítette, ám az egyház továbbra is szívesen használta egészen a negyedik Lateran Zsinatig (1215), ahol III. Ince törvénybe foglalta betiltását.

Csak találgatni lehet, hogy Jenő pápát hova temették; mert a befejezetlen LP. bejegyzés nem említi, míg Tiberio Alfarano által az 1580-as években készített pápai sírok listájában – azokat, akiket a Szent Péter Bazilikába temettek – nem szerepel.

IV. Gergely (827-844)

Jenő pápa halála után egy beteg öreg ember került a pápai trónra Bálint néven, aki a Pápák Könyve szerint negyven napig, míg Einhard szerint „kevesebb, mint egy hónapig uralkodott.” 827 októberében Bálint pápa halála után Gergely került a pápai állam élére, de hivatalba történő beiktatására csak a következő év márciusában kerülhetett sor, mert a császári beleegyezés nélkül a felszentelési ceremóniát nem lehetett végrehajtani. IV. Gergely pápa életrajzíróját kortársnak hiszik a vallástörténelem tudósai, mert az ún. 'Gregoriopolis' megépítéséről számol be, mely mesetípus megegyezett egy másik – későbbi – pápai város legendás létrehozásával, a Leonine vagy Leopoliával, amik valójában néhány közepes épületből álló templomközpontok lehettek és nem igazi városok. Fő történelmi forrásnak IV. Gergely cselekedeteivel kapcsolatosan megint csak az Évkönyvek, Radbertus (Wala Élete), valamint kisebb mértékben Agobard, és 'Nithardus Históriája' című munkája tekintendő.  

Jámbor Lajos nem véletlenül kapta a 'jámbor' nevet, mert uralkodása alatt olyan mértékben erősödött meg az egyházi szellem, mely az egész közélet rohamos elegyházasodásához vezetett. Olyan sötét alakok ragadtak Lajosra, mint pl. Aniane-i Benedek apát, kinek személyisége mai világunkra kivetítve egy talibán mullahnak felel meg. Így nem csoda, hogy Lajosnak a hatalomra jutása utáni első dolgai közé tartozott a humanista szellemet képviselő nőket, pontosabban Nagy Károly lányait kolostorba dugni, ahol fejüket kopaszra nyírták és felvetették velük az apácák durva öltözékét. A világi dolgok eszméit hirdető költőket és filozófusokat is száműzte az aacheni császári udvarból. 'Istenállamról' ábrándozott és helyette papállamot hozott létre, miben az elszemtelenedett főpapok még őt, a császárt is megalázták.

Ezekben az években bontakozott ki, majd került fontosságában mindennek elé a Karoling-ház belső ellentéteiből fakadó elkeseredett hatalmi harc, melyben Lajos császár fiai mind nagyobb falatot óhajtottak lenyelni, mint amire gyomruk emésztése képes lett volna. Jámbor Lajos gyengekezű határozatlansága különösen felesége, Ermengarde, 818-ban bekövetkezett halála után került előtérbe, mikor az új asszony Judit hercegné (*) teljesen behabarintotta a nálánál jóval idősebb császárt. „Az új császárné hamarosan a legfőbb hatalom gyakorlója lett” – írja Nithardus (Hist. II. 3) –, és miután 823-ban Judit nászából megszületett Károly fia, (aki Kopasz Károlyként vonult be a történelembe) Judit minden lehetőséget kihasználva, szívós következetességgel kezdett el küzdeni fia örökségének összehalmozásán a másik három féltestvér rovására. Mint emlékszünk, 817-ben Lajos császár felosztotta birodalmát három fia között, ami egy ideig megfelelő program volt, de egyszer csak lett egy másik kis császári poronty, akinek harcias mamája új osztást követelt fia számára. Talán a három idősebb testvér valamelyikének ötlete lehetett, hogy a hatalmi helyezkedés megfontoltan ravasz részeként bekerült a képbe Septimania hercege, a fiatal rámenős Bernárd herceg, (nem tévesztendő össze a korábban meggyilkolt Karoling Bernáttal, aki Nagy Károly unokája és Itália királyának, Pippinnek volt a fia) nevelőnek és gvárdiánnak a császári udvarba a gyermek Károly mellé. Az idősödő császár egyre kevésbé volt képes férfiúi kötelezettségének eleget tenni és semeddig nem tartott, amíg egyszer csak Bernárd herceg Judit császárné ágyában találta magát. „Judit illicit szerelme és a becsvágyó Bernárd nyílt törtetése” nem csak a keresztény egyház képviselőit háborította fel, hanem kitűnő ürügy volt egyeseknek a lázongásra, pártütésre. Habár a pártütés irányítója Lothár volt, mégis először aquitaniai Pippin, (Jámbor Lajos középső fia) a 'birodalmi egység' helyreállításának szólamát zászlajára tűzve, lázadt fel 830-ban apja ellen a másik két testvére – Lothár, Német Lajos – teljes mértékű támogatásával. Az öreg császár nem lehetett valami jól felkészülve az ilyen zendülésre, mert néhány hét alatt a sarokba szorították, Juditot kolostorba zárták, de Bernárdnak sikerült elmenekülnie, míg Judit rokonai közül, akiket a lázadók elkaptak, azok nagyon rosszul jártak. (Theg. 36, – Ast. 959, – Nith. II. 3) A 'kocka' azonban hihetetlenül gyorsan forgott és Lajos néhány hónap múlva visszakerült császári méltóságába, Judit is visszatérhetett palotájába (mínusz Bernárd herceg). A következő év februárjában már Lothárt fosztották meg császári titulusától majd, hogy bőrét mentse Itáliába volt kénytelen visszahúzódni. 832 szeptemberében Lajos császár a lázadásra mindig kész fiát, Pippint elmozdította Aquitania trónjáról és királyságát legkisebb fiának a mindössze kilenc éves Károlynak adományozta, amivel gyakorlatilag érvénytelenné vált a 817-es Constitutio.

Ezek után más nem is következhetett, mint még egy rebellió, mely kirobbantását ismét Lothár irányította; 833 kora tavaszán zsoldosserege élén az Alpokon átkelve apja ellen vonult. A felvonuló zsoldos egységek között, – mint egy markotányosnő – ott zötykölődött IV. Gergely pápa is, aki a remélt konc megszerzése érdekében tartotta fontosnak a személyes jelenlét. Mert mi másért állt volna Lothár mellé és mi más lehetett az oka székhelyét otthagyni, és egy hadsereg részeként frank-germán területre menni? Magától értetődően az egyházi írók mind mellébeszélve szépítik a pápa pártosságát; Paschasius 'Vita Walla'-ja szerint a pápa nem csak a béke, de az egység érdekében is munkálkodott, 'hogy megmentse a birodalmat' (II. 14), majd odébb azt állítja, hogy Lothár kényszerítette a pápát arra, hogy vele menjen ((II.17). Hincmar II. Adorjánhoz irt levelében azt állítja, hogy Lothár 'rászedte' IV. Gergelyt a seregéhez való csatlakozásra (Pat. Lat. Ep. 27), míg Astronomus ehhez hasonlóan fogalmazva azt írja: 'Lothár könnyedén rábeszélte' a pápát, hogy vele menjen az Alpokon túlra (Vit. Lud. C 48). Jámbor Lajos hívei között lévő frank-germán püspökök ellenségesen fogadták a lázadó Lothár táborában szenteskedő Gergely pápát és a Monumentum Germanicaban található Agobard rövid traktátusából tudjuk, hogy a frank püspökök kiközösítéssel fenyegették meg a pápát. A frank főpapok többsége visszautasította a pápával való találkozást, de Jámbor Lajos szintén nem bízott benne.

Jámbor Lajos kezdetben elég erős volt fia serege szétveréséhez, de ahelyett, hogy frissiben lecsapott volna, felesleges tárgyalássorozatba bocsátkozott és amikor a két sereg 833 június 24-én Rothfeldnél szemben állt egymással, Lajos császárnak már minden hadi előnye elpárolgott. Rothfeld mezeje később – nem véletlenül – a 'hazugságok földje' (Lugenfeld) nevet kapta. Történt pedig, hogy a pápa – szándékosan bomlasztó tervvel tarsolyában – átruccant három napra Lothár táborából Lajos császár táborába tárgyalgatni, miséket tartani, ajándékokat osztogatni és véletlenül pont ez alatt a három nap alatt Jámbor Lajost otthagyták szövetséges bárói, seregestül átvonultak Lothár zászlaja alá. E három nap alatt elhangzott cselszövések, hamis eskük, ígérgetések, vesztegetések miatt kapta Rothfeld mezeje a 'hazugságok földje' megnevezést. A fentebb említett egyházi írók egymást túllicitálva próbálják bizonygatni a pápa ártatlanságát, hogy a szentatyának semmi köze nem volt a tömeges dezertáláshoz, és csak véletlen egybeesés történt, hogy a pápai látogatástól függetlenül már korábban elkezdődött a sok árulás … Más szóval, Gergely pápa semmilyen ármányban nem vétkes és csak a béke szellemében tevékenykedett a császár táborában. A saját serege által elhagyott Lajost ezután könnyedén megfogták és a soissonsi Szent Medárd kolostorába zárták. Feleségét Észak-Itáliába, Fortona zárdájába dugatta be Lothár, ahol felvetették vele az apácák durva öltözékét. Fiukat Károlyt, Prum monostorába adták le megőrzésre, miután a szúpréme hatalom ismét Lothár ölébe hullt. A történelem megint ismételte önmagát és mint a három évvel korábbi lázadásnál, most is megperdült az a 'kocka'; Lothár két testvére Pippin és Német Lajos fellázadtak bátyjuk ellen, visszahelyezték apjukat a császári trónra és az izgága Lothárnak nem maradt más lehetősége, mint visszamenekülni Itáliába. A papság megint nem maradhatott ki a változó politikai események fősodrából és nem csak mint folyamatosan pártoskodó köpönyegforgató – akarom mondani csuhaforgató – szerepében lépett fel, hanem mint a kialakult helyzet mindenkori szentesítője, kinek áldása nélkül lehetetlenség uralkodni. Ennek a színjátéknak volt része, mikor Jámbor Lajost St. Denis-ben, a püspöki kar visszavette az egyház közösségébe, s újra császári jogaiba helyezte, majd egy évre rá (835) Metzben a hét 'fő-szent' érsek (teljesen feleslegesen) újból megkoronázta.

Lajos császár második fia, Aquitania királya, Pippin 838 decemberében eltávozott az élők sorából, ami felpörgette testvérei hatalomvágyát, mert azok nem akarták elfogadni az elhunyt király fiának II. Pippinnek az örökléshez való jogát. A királyfiak új osztozkodást követeltek és apjuk, Jámbor Lajos dönthetett volna bárhogy, valamelyik fia úgy is, így is megrövidítve érezte volna magát. Most Német Lajos bontotta ki a lázadás zászlaját apja ellen, mivel kisemmizve érezte magát, mert úgy vélte, hogy apja a másik két testvére javára döntött az osztozkodásnál. Lajost a fia megfékezésére induló boldogtalan császárt a hadi táborában 840 június 20-án, 64 évesen érte el vége, és így szerencséjére nem láthatta széteső birodalmának teljes széthullását. Mint várható volt, Jámbor Lajos fiai egymás ellen fordultak az apjuk halála után és a messze Rómában trónoló pápa megint szükségét érezte a világi uralkodók dolgaiba való beavatkozásnak.

Troyes püspöke, Prudentius, a Szent Bertiani Évkönyvek jegyzőjénél olvashatjuk, hogy habár, ez alkalommal IV. Gergelynek nem is volt kedve személyesen Frankföldre utazni a 'béke' és az 'egység' érdekében, mégsem akarta kihagyni a mindig ott lappangó előnyszerzés lehetőségét, és maga helyett Ravenna érsekét, Györgyöt küldte el, aki boldogan elvállalta a pápai követség vezetését. A békéből és az egységből nem lett semmi, minek fő oka az volt, hogy Lothár meg akarta valósítani az atyja által 817-ben adott programot, mely egyértelmű lett volna a királyságok felszámolásával. És itt muszáj megemlíteni a 841-ben Fontanetum (Fontenoy-en-Puisaye) mezején lezajlott véres ütközet felesleges kegyetlenségét, hol Lothár a két testvérével (Német Lajos, Kopasz Károly) csapott össze. Nithardus Históriája keserűen emlékszik meg az eseményről: „Még soha ennyi vitéz csataföldön nem esett el. Átkozott legyen még a napja is!” A Fontaine-i csata után Lothár táborában találtak rá az ott megbúvó érsekre Lajos és Károly katonái, de a két uralkodó kegyesen elengedte Györgyöt, miután megszabadították kincsesládájától. Kincses ládikó? Nos a ravennai Agnellusnál olvashatjuk, hogy György valójában a saját pecsenyéjét ment sütögetni Lothár táborába és a magával vitt arannyal a győzedelmes új császárt akarta megvesztegetni, hogy az erősítse meg Ravenna függetlenségét és ratifikálja a görög császárok korábban kibocsájtott privilégiumait. Agnellus szerint az anyacsászárné, Judit segítette vissza Ravennába a porul járt Györgyöt, aki „szomorúan és talán bölcsebben, de mindenképpen szegényebben tért haza Ravennába.” (Kinder Mann fordításában) Dehát Gergely pápának és papságának nem a Frankföld felé kellett volna pislogniuk, hanem az egész Itáliát fenyegető szaracén muzulmán betörésekre.

Gergely pápa hatalomra jutásának évében, 827-ben az arabok Szicíliában partra szálltak és nem sokkal később elfoglalták Messinát és Palermót. Gondoljunk csak bele, hogy milyen állapotok uralkodhattak, ha néhány száz vagy maximum néhány ezer arab képes volt a lábát Szicíliában megvetni. A régi császárok biztonságot, jólétet nyújtó aranykora olyan távolinak tűnhetett a VIII-IX. századi szicíliai polgárnak, hogy talán igaz sem volt. Valamikor jómódú kereskedő-iparos városok, gazdag uradalmak, pazar luxus villák hirdették a sziget fejlettségét, ami az arab hódítás idejére már csupán két erő, a pápai állam és a Bizánci Császárság késhegyre menő versengése jellemez. Az egyre inkább hanyatló Szicíliában, ennek a két hatalomnak 'bölcs' kormányzása megmutatkozott az elszegényedett népesség, a jelentősen megcsappant vidéki lakosság kiszipolyozásában és az egymás javainak kölcsönös eltulajdonításában. Csak ebben és semmi másban. A nem éppen idillikus helyzetet még tovább rontotta Szicília görög kormányzója, Euphemiosz, mikor 827-ben fellázadt császára, II. Mihály ellen, és helyzete megszilárdítására arab zsoldosokat fogadott maga mellé. Nem beszélhetünk jelentős hadseregről, csupán néhány század szaracénról, ám ez a néhány száz is elegendő volt ahhoz, hogy átvegye a hatalmat, miután észrevették az egymást maró keresztények gyengeségét. Hamarosan elkergettek, kivégeztek mindenkit, akik útjukban állt, még több arabot hívtak Szicíliába és jelentős hasznot zsebeltek be a rabszolgának eladott őslakosságból. Szicília birtokbavétele után megsokasodtak az Itália nyugati partjára rázúduló arab rablótámadások; melyek egyre merészebbek, egyre rombolóbbak lettek. Városok, falvak sokasága néptelenedett el Genovától Reggióig; elhagyatottak lettek a kikötők, elpusztultak a hajóépítő műhelyek, és Itália történelmében először a nyugati partok nagyrészén megszűnt még a halászat is. És mégis IV. Gergely pápának nem a Róma küszöbén tomboló muzulmán bandák megfékezése vagy a saját keresztény alattvalóinak megvédése volt a fontos, hanem a több ezer kilométerrel odébb lejátszódó belpolitikai ügyekbe való belekontárkodás, minek érdekében nem volt rest Frankföldre menni, majd később odaküldeni bizalmasát, György érseket. Az ilyen zavarodott egyházpolitikai lépéseknek következményeképp a kereszténység szellemisége képtelen volt különböző népcsoportokat, eltérő politikai érdekképviseleteket összefogni, és egy frontot alkotva fellépni az arabok ellen. Hiányzott a régi világ összetartó ideája, erkölcsi rendje, társadalmi szervezettsége, egységes törvényessége, intézményei hatékonysága. Elméletben ebben az időben Lothár volt Itália királya, de gyakorlatban csak a volt páviai longobárd királyság területét bírta és az olyan megyékért, mint pl. Emilia, Toszkánia, állandó civakodás folyt, melyben a pártütés és az ármány képviselői nem foglalkozhattak olyan jelentéktelen eseményekkel, mint a muzulmánok térhódítása. Lothárt nem érdekelte a félsziget népének sorsa, pusztán avval törődött, hogy mennyi adót képes kipréselni itáliai alattvalóiból, és állandóan csak a Frank Császárság megkaparintása járt a fejében. 838-ban az arabok elfoglalták Brindisit, a következő évben Taranto partjainál tengeri csatában súlyos vereséget mértek a velencei flottára, minekutána az adriai települések, városkák szintén szabad prédáivá váltak az egyre jobban elszemtelenedő arab bandáknak.

Jámbor Lajos halála után 840-ben Lothár visszatért Frankföldre, hogy elfoglalja végre a császári trónt, de mielőtt elindult volna, itáliai királyságát fiának, II. Lajosnak adományozta. Három évre a forrófejű Lothár visszatérése után beteljesedett a Frank Birodalom széthullása és a verduni béke következményeként a birodalom három különálló királyságra bomlott fel. A verduni szerződés szerint a Nyugati Frank Királyság ura II. Kopasz Károly lett, aki a nyugati területek felett uralkodhatott, ezekből alakult ki Franciaország. A Keleti Frank Királyságot Német Lajos kapta meg, aki uralmát Bajorországban alapozta meg. A verduni szerződéssel érvénytelenné vált császári cím örököse, Lothár, Itália területein kívül megkapta még a birodalom középső részeit; Németalföldet, Lotaringiát, Elzászt, Burgundiát és Provence-ot. De térjünk vissza Itáliába …

Gregoriopolis hajdan volt létezésének bizonyítására a baloldali képen látható falat hozzák fel, melynek egyes részei állítólag a IX. században Gergely pápának köszönhetően épültek. A jobboldali képen látható kapu sokkal később épült, mint a IX. század, ám a hozzá nem értő turistáknak mégis, mint Gergely pápa városának épségben maradt részét mutogatják. 

Lothár fiát Lajost legalább annyira nem érdekelte a szaracén térhódítás problémája, mint apját: biztonságos kényelemben érezte magát Páviában. Tehetségtelen és szűk látókörű uralkodó volt, kinek még elméletben sem mozdult meg a fejében egy közös hadpolitikai tengely megteremtése a szaracénok visszaszorítására. Még az apját állandóan körbelihegő IV. Gergelynek sem nyújtott semmi katonai segítséget, pedig nagyon elkelt volna, mert a pápa pipogyasága lehetetlenné tette a Patrimonium Petri területeinek, falvainak megvédését. Mégis azt olvassuk, hogy Róma megvédésének érdekében Gergely pápa elrendelte a Tiberis folyó torkolatánál fekvő Ostia város újjáépítését, megerősítését. A császárkorban Ostiát 70-80.000 ember lakta; széles utcái, számtalan fürdője, temploma és jól kiépített kikötője volt, raktárakkal, hajójavító műhelyekkel, mindenfelé köves úttal kiépítve. A romjaiba omlott várost a VIII. században már csak néhány száz ember lakta, akik sólepárlásból tengették nyomorult életüket. És ez a helyzet egészen a XI. századig így is maradt, még akkor is, ha a keresztény történetírás egy csodálatos újjászületést szeretne elhitetni a hamis irományaira hivatkozva. A keresztény történelem szerint Gergely pápa adta ki az utasítást a város újjáépítésére, és az új keresztény város munkálatai 840 körül lettek befejezve. A csodálatosan rövid idő alatt megépített várost Gregoriopolis-nak (Gergely városnak) keresztelték el. A LP. szerint vastag, magas fal épült a város köré, a falak tetején kőhajító katapultok voltak elhelyezve, míg a falakat vizesárok vette körül és csak felvonóhidakon lehetett bejutni a megerősített városba (Vit. Greg. n. 39). Sajnos a régészek és építéstörténészek képtelenek pontosan behatárolni, vagy Gregoriopolis maradványait feltárni, mivel senki sem tudja, hogy pontosan hol helyezkedett el. Van aki az ősi Ostia falain belül a Porta Romana körül véli, és nem az általánosnak hitt középkori Ostia területén (Murray, 'Hand-book for Rome). Rodolfo Lanciani (The Destruction of Ancient Rome) c. könyvében erős túlzásnak tartja a LP. Gregoriopolis építkezésével kapcsolatos feljegyzéseit, mint írja, 1867-68 telén hiába próbálták megtalálni romjait Visconti professzorral és Lanciani arra a következtetésre jutott, hogy nem épült semmilyen fallal körbevett város, hanem a pápa az ősi város néhány romos házsorát feltöltette sáros agyaggal, és ezt a földhányást nevezték el 'falnak'. Felépült-e Gergely pápáról elnevezett város, vagy nem épült fel semmi: teljesen mindegy, hiszen a 846-os arab támadásnál az arabok ügyet sem vetettek a létező vagy nem létező Gregoriopolisra, mert mikor kikötöttek a Tiberis deltájában, utána egyenesen Róma ellen vonultak. Ezek után felvetődhet a kérdés, hogy vajon mennyi igaz a IV. Gergelynek tulajdonított római aquaductusok kajavitása, hiszen 834 óta folyamatosan betegeskedő pápa még az árnyékszék felé vezető folyosót is nehezen találta meg egyedül a lateráni palotájában.

Gregoriopolis megépítése utáni két-három év cselekményeiről semmit nem tudni, a LP. néhány ajándékozás bejegyzése után – befejezésnek – a kicsit több, mint 16 évig uralkodó IV. Gergely 844 januárjában bekövetkezett halálát említi.

(*) Judit a bajor Welf főúri család sarja, aki Itáliában Guelf néven váltak híressé és ők folytatták évszázadokon keresztül hírhedt harcukat a Ghibbellins családdal. 

II. Sergius (844-847)

A LP.-ban található II. Sergius Élete (Vita Sergius) ritka bepillantást nyújthat a pápák életét ismertető művek több szerző és más időszakokban elkészített összekomponálásáról. Miután a szerző a 18. fejezetig részletesen ismerteti Sergius pályafutását, rátér a pápává választás körülményeire és az azt szorosan követő politikai lépésekre, melyekben Lothár és fia, II. Lajos pápaságot érintő közös dolgait érintve az akkori idők politikai eseményeit tárgyalja. II. Sergius életrajzírója ezután hirtelen és minden átmenet nélkül megszakítja narrációját, és a pápa építkezéseit, ajándékozásait, templomi restaurációit kezdi sorolni. Innentől nem kétséges, hogy biográfusa ugyanaz a pap volt, mint aki IV. Gergely életrajzát írta, még akkor is egyértelmű az egyezés, ha a 19-39. közötti szakaszok két variációban maradtak fenn. A 39. fejezettől ismét egy másik szerkesztő keze nyomát láthatjuk.

Sergius életére utaló bejegyzéseket találhatunk még a Fulda Évkönyvekben (838-863), melyeket II. Lajos király bizalmasa, egy Rudolf nevű szerzetes írt, valamint a Troyesi Prudentius annalesében. A Patroligia Latina gyűjteményében található, Reims püspöke, Hincmar leveleiből további apró adalékokat olvashatunk ki Sergius pápával kapcsolatban.

Sergius annak a nemes római családnak volt tagja, aki már adott egy pápát V. István személyében a katolikus egyháznak, és ebből a családból fog hamarosan kikerülni a II. Adorján néven pontifikáló egyházfő is. Az alacsony rendű és magas rangú hívők és egyháztagok egyöntetűen választották pápává Sergiust IV. Gergely halála után, és mindössze egy János nevű jelentéktelen diakónus lépett fel ellenjelöltként. János dékán a Róma környéki kisnemesek segítségével betört a Lateran Palotába és megpróbálta a hatalmat magához ragadni, de gyenge támogatottsága miatt kudarcba fulladt kísérlete; embereit a „Quirites 'hercegeinek' lovashada szétkergette” (LP. n. 5). Raymond Davis felhívja figyelmünket, hogy János ellenpápaként történő fellépése leírásának (5. fejezet) szóhasználatát, fogalmazását az életrajzíró a nála több mint négyszáz évvel korábban alkotó Rufinus munkájából másolta át. Rufinus művében (Historia Eremitica II. 10) Damasus pápa és ellenjelöltje, Ursinus versengése szerepel, amit Sergius életének névtelen jegyzője a neveket felcserélve újra használt. Jánost egy meg nem nevezett kolostorba zárták, ahol később – több mint valószínű – megfojtották. Na most mikor Lothár császár meghallotta valahol Frankföldön a pápaválasztás hírét, nagyon megsértődött, mert az ő megkérdezése nélkül igen felháborítónak találta Sergius beiktatását. Utasította is hamarjában Lajos fiát, hogy erős had kíséretével menjen Rómába; tisztázza, hogy kit is illik megkérdezni a pápa választással kapcsolatban és kinek is szükséges a beleegyezése a pápaszentelés előtt. Fia mellé rendelte – további tekintély emelésére – Metz püspökét, Drogót (aki Nagy Károly egyik törvénytelen gyermeke volt, és így nagybátyja Lothárnak), és népes papi kísérettel töltötte fel a Rómába vonuló frank-germán hadosztályokat. A sereg miután Lajos király páviai birtokainak határát átlépte, kifosztotta Bolognát, majd ahogy a középkor szokása megkövetelte, útját végigrabolta Rómáig. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időben Itáliában a két longobárd hercegségen (Spoleto, Benevento) kívül csak az araboknak volt ütőképes hadereje, akkor érthetetlen a népes számú, erős frank-germán sereg felvonultatása, ill. elvonása a sokkal fontosabb – vikingek által pusztított – védtelenebb harcászati területekről.

Lombardia vaskoronája (Corona Ferrea)

Hogyan hiányozhatott egy longobárd király koronázásról a Lombard Királyság szimbóluma, a híres-neves vaskorona? A monzai katedrálisban (Milánó) látható, mindössze 8 cm széles, drágakövekkel kirakott aranyabroncs a kis formája miatt nem sok fejre illett rá, mégis a legendák szerint 34 uralkodót koronáztak vele. A korona eredetére számos legendát találhatunk, sok közülük a szélhámos ereklyevadász Szent Helénára (Konstantin császár anyja) vezeti vissza a korona pántjában található vékony vaspántot, mely a mesemondók szerint abból a vasszögből készült, amivel Jézust a keresztre függesztették. A korona ősiségéhez kétség nem férhet: az Ausztrál 'ANTARES' (Australian National Tandem for Applied Research) elnevezésű kutatócsoport 1996-ban megvizsgálta a méhviaszból és agyagból készült, drágakövek rögzítéséhez, ragasztásához használt keveréket, minek eredményeképp a korona elkészítési idejét 700 és 780 körüli időben határozták meg. A Pápák Könyve II. Lajos koronázásakor egyértelműen egy másik koronát említ, mely azt sugallja, hogy nem tudtak a longobárd nemzeti ereklyének számító vaskoronáról, mert ha tudtak volna, akkor nem hanyagolhatták volna el az említését. 

„Rómában Sergius pápa ünnepi pompa közepette felkente és a longobárdok ősi vaskoronájával királlyá koronázta Lajost.” - írja Prudentius (Ann. 844), de a LP.-ban 'értékes, királyi koronáról' tud, és igen furcsa az, hogy a longobárdok vaskoronáját nem említi, mikor pontosan leszögezi, hogy a pápa II. Lajost longobárd királlyá (nem Itália királyává) kente fel. Gyakorlatilag a koronázásnak csak szimbolikus értéke volt, mert Lajost már korábban apja, Lothár Itália királyává, – tehát nem csak az északi longobárdnak számító területek koronás urának – koronázta, amit a pápa nem vett tudomásul. Szerinte Lajos csak az 'ősi' páviai királyság ura lehet és erre a kettős értelmezésre hivatkozva a koronázás után megtagadta, hogy a pápai állam nemesei, vezető polgárai hűségesküt fogadjanak Itália királyának, Lajosnak. Helyette a jó messze trónoló Lothár császárnak esküdtek hűséget,és fiát, Lajost csak olyan jelképes királynak tekintették, aki még így hadsereggel a háta mögött sem diktálhatott Rómának. De hát mi értelme volt a hadi felvonulásnak, mikor a hadak ura még egy hűségesküt sem volt képes kicsikarni magának? Talán az olyan formaságért kellett a sok vitéz, hogy Lothár nevében Drogo püspök átadhassa – a már előtte rég megírt – császári beleegyezést az új pápa trónra emeléséhez? Mert azonkívül, hogy a germán és itáliai püspökök egy ünnepi nagygyűlés keretén belül megállapították, hogy Sergius megválasztása törvényes volt, nem sok minden történt, főleg nem olyasmi, ami a hadak szerepeltetését megkövetelte volna..

Illetve mégis majdnem történt valami: Róma falai alatt megjelent egy másik sereg, melynek Benevento hercege, Siconulf (Sikenolf) volt a vezére. Itália középső részét a IX. sz. első felében a longobárd származású nemesi családok között dúló kegyetlen hatalmi harc bomlasztotta, és szegényítette még tovább az amúgy is visszafejlődött országrészeket. A rokonsága számos tagjával hadilábon álló Sicardus herceget (Benevento urát) öt évvel korábban, 839-ben meggyilkolták, és a volt pénzügyminisztere, Radelchis kaparintotta meg az árván maradt hercegséget. A meggyilkolt Sicardus testvére, Siconulf, Salerno hercege – Conza és Campania hercege segítségével – hamarosan háborút indított a trónbitorló, orvgyilkos Radechis ellen, mely háborúhoz a könnyű haszonszerzés reményében csatlakozott Capua, Acerenza, Teano, Amalfi, Gaeta bárói és a nápolyi herceg is. Végeredményben komoly hadviselésről lehetetlenség beszélni, inkább lazán fegyelmezett zsoldosbandák tombolása, védtelen földművelők fosztogatása jellemezte ezeket a 'hadjáratokat', melyekben még a győztes is vesztesen végezte. Ezeknek a belső csatározásoknak lehetett része Siconulf herceg megjelenése Rómában 844-ben, aki természetesen nem ellenségként jött, hanem hódoló alattvalóként tisztelegni, és ráadásul egy zsák aranyat hozott magával Lajos király számára. Az arannyal biztosítani szerette volna magának a császári-királyi támogatást, hogy a császári udvar őt fogadja el Benevento törvényes urának, mely erkölcsi elismerés és esetleges tényleges támogatás nagyon elkellett volna a ravasz, trónbitorló Radelchis ellen. Lajos király boldogan elfogadta az aranyat, kegyesen nyugtázta Siconulf hűségesküjét, majd támogatásól biztosította Salerno hercegét, ami nem került semmibe. Sergius pápa is fogadta Siconulfot, aki a LP. feljegyzése szerint leborult a pápa előtt és megcsókolta a lábát. Utána mindenki, mint aki jól végezete dolgát ment a maga útjára; Lajos Páviába, Siconulf Salrenóba (n. 18), Drogo Frankföldre, tarsolyában egy hatalmát, presztízsét erősítő legátusi kinevezéssel.

A történelmi beszámolókból láthatjuk: voltak hadseregek Itáliában, és érthetetlen, hogy ha már felvonultak, akkor miért nem masíroztak le legalább Messinát vagy Brindisit visszafoglalni a mohamedánoktól? Vagy talán tényleg igaz az a feltevés, miszerint mindenkinek jól jött az az egyetlen folyamatos aranyszerzési lehetőség, ami a rabszolgák eladásából származott? A gazdaságilag összeomlott Itália semmilyen eladható terméket nem volt képes előállítani, ezért mikor megszorult valamelyik gróf vagy báró, a legegyszerűbb dolog volt összefogdosni néhány szerencsétlent, levinni a brindisi rabszolgapiacra, és máris volt pénz. Nem rossz minőségű frank ezüst járt fizetségbe az ilyesmiért, hanem az értékes arab aranydirham. Ezért végeredményben – a rabszolgákat leszámítva – senki nem bánta a Brindisiben pöffeszkedő arabokat, hiszen a pezsgő rabszolgagazdaságból csurrant-csöppent mindenkinek.

Sergius már a megválasztásakor a hatvanon felül járhatott és hosszú évek óta kegyetlen köszvény kínozta, minek következményeképpen sokszor testileg-lelkileg összetörve, lázasan fetrengett a betegségtől, hivatala betöltését ellátni, az állam kormányzását gyakorolni képtelen volt. Ilyenkor testvére, Benedek vette át a vezetést, aki Sergius életrajzírója szerint otromba, faragatlan ember volt, világi sóvárgásokkal és tahó viselkedéssel, szokásokkal terhelve. A biográfus páratlan sértő szavakat használ, melyek eddig ismeretlenek voltak a LP. szöveghagyományában. A 41. fejezetben olvashatjuk, hogy Benedek elutazott Lothár császárhoz az egyházi hatalom legfőbb méltóságának átvételéhez szükséges beleegyezést kieszközölni a császártól. „Rómába történő visszaérkezése után mindenkin keresztüllépve, önfejű őrülettel kezdett el kormányozni. Minden pénzügyi fizetést betiltott és csak az ő személyes beleegyezésével lehetett bárkit is kifizetni vagy bármire is pénzt kiutalni. Romlott erkölcsű, kicsapongó kéjenc volt, aki mindig az élvezeteket kergette, nem szégyellte Albano püspökségét sem jogtalanul kisajátítani, hogy az ördögöt így a vakmerő pimaszságával jobban kiszolgálhassa.” A LP. jegyzője „bűnös herézissel, simoniával” vádolja a főpapot; „püspöki hivatalokat nyilvánosan árulták” (…) „egyházi hivatalhoz csak vesztegetés által lehetett jutni.” Nem érti, hogy egy ilyen közönséges, gonosz alak hogyan tudta kezében tartani az egyházvezetést: „aki manipuláló ravaszságával mindenkit becsapott, kifosztott, és tönkretette nem csak a világ első városát, de minden várost, erődöt, határrészeket és a tengerparti területeket is.” Ha ilyen elkeseredett szavakkal ecseteli a pápaság helyzetét a LP. szerzője, akkor elképzelhetjük, hogy valójában milyen maffiaközpont lehetett a Lateran Palota. A 43. fejezet zárómondatában már majdnem kárörvendve írja: „ … az Isten nem tűrhette tovább egyháza szégyenletes állapotát, és büntetésképpen a pogányokat küldte a jó útra lépésre, javulásra képtelen római keresztényekre.”

846 augusztus 10-én levél érkezett Korzika grófjától, Adalberttől a pápai udvarba, melyben a gróf figyelmeztette a pápát, hogy egy 73 hajóból álló muzulmán had, 500 lovassal, több mint tízezer harcossal a Tiberis folyó torkolatának tart. Úgy tűnik, sem Sergius pápát, sem testvérét, Benedeket nem érdekelte különösebben a hír, mert senki semmilyen védőintézkedést nem foganatosított, így hát augusztus 23-án az arabok gond nélkül partra szálltak és 26-án már Róma falai alatt voltak. Tisztázatlan, hogy Adalbert miért nem értesítette a Páviában lebzselő II. Lajost, akinek állítólag volt hadserege, hogy az elindulhasson a saját királyságához tartozó Rómát megvédeni, hiszen Lajos nem a régi Nagy Károly-féle 'Regnum Italicum' ura volt csak, hanem egész Itália királya, mely fogalomba – elméletben – Róma is belefoglaltatott. Róma mindig hőzöngő, nagyszájú nemesei tehetetlenül nézték a biztonságot nyújtó Aurelius császár által épített falakról, hogy az arab hordák miképp dúlják, perzselik a környéket és tanúi lehettek a régi városfalon kívül elterülő Szent Péter Bazilika komplexus kirablásának. Onnét, a várfalról lefele nézve, talán elgondolkodhatott néhány római azon, hogy mennyit változott a világ azóta, hogy a várost már nem Jupiter és Vesta óvta. A város romjai alól, a szétzúzott istenek márványtöredékei talán rá is mosolyoghattak a falakon rémülten rettegő rómaikra, mondván: „amikor még minket tiszteltetek, akkor olyasmi nem létezhetett, hogy néhány ezer mezítlábas kalóz félelemmel töltse meg szíveteket, terrorizálja nyomorult életeteket, szégyent és gyalázatot hozva fejetekre és Rómára.”

A keresztény pápák hosszú sorának nem volt elég 500 év, hogy egy védőfalat építsen a 'nagy' Konstantin által építtetett Szent Péter Bazilika épületegyüttese és a mellette lévő Borgo negyed köré. Az arabok a LP. feljegyzései szerint a Szent Péter Bazilikát teljesen kirabolták; elvitték minden kincsét, a főöltár ezüst borítását, ezüst szobrokat, még a hatalmas méretű bronz kapukat is leszerelték a bazilika bejáratáról. (Néhol ezeket a kapukat ezüstnek mondja a LP.) Lanciani (Destruction of Ancient Rome) az egyházi történetírókra jellemző nagyzolással három tonna arany és harminc tonna ezüstre becsüli a zsákmányolt kincset, mely esztimáció már csak azért is nevetséges, mert egész Itáliában nem létezett ennyi arany-ezüst, és a pápai állam ebben az időben a Lateran Palotában őrizte vagyonát. Persze éppenséggel az ezüstborításokat és a bronzkaput leszerelhették, de akkor mi lett a sorsa a bronzkapuknak? Nos a történet folytatása szerint a sok rablott kincset hajóikra rakták a szaracének, de Szicília partjainál borzasztó viharba keveredett az arab hajóhad és mind a hetven valahány hajó úgy elsüllyedt, hogy még egyet sem sikerült azok közül a marin-archeológiának megtalálnia. Ha figyelemben vesszük, hogy már hosszú évtizedek óta szakemberek, és szerencsevadászok hada vizsgálja, kutatja a Földközi-tenger – főleg a partszakaszok – fenekét, feltérképezve minden zugát, rejtekét; akkor érthetetlen miért nem 'botlanak' bele a több mint hetven hajót kitevő roncsmaradványba, mert ha mást nem is, de az ezüstöt és a bronzkapukat ki kellene jeleznie a kincskereső műszereknek.

Az arab bandák garázdálkodása hetekig, hónapokig tartott és kiterjedt Toszkániára, Campagnára, sőt még Emiliába is betörtek anélkül, hogy bárki kiállt volna ellenük. Ez az áldatlan állapot így maradt a következő év (847) tavaszáig. Ezek után, miért ne lenne bárkinek is joga, hogy kétségbe vonja II. Lajos tényleges királyságát Páviában, vagy bármilyen frank haderő jelenlétét Itáliában. Mert bizony Itália középső részén még ma is ott fosztogatnának a mohamedánok, ha Spoleto hercege, Guido – longobárd katonai vezetéssel – fel nem veszi velük a harcot. A tényleges király hollétéről vagy az egekig magasztalt frank seregek hollétéről egy szót sem szólnak a máskor oly bőbeszédű pap-krónikások, pedig különösen Sergius pápának jött volna jól a nem létező frank jelenlét, hiszen 847 január 27-én úgy halt meg, hogy akkor még Róma környéke égett, a város még mindig reménytelenül körbe volt véve rablóbandákkal, és még a halálakor sem tudta megnyugtatni a pápa eltávozó lelkét egy segítséget nyújtó felmentő sereg híre.

(*) Hilduin, bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3 

Hiába volt Nyugat-Európa világának a politikai vezetése a frank uralkodó kezében, önálló kormányzást mégsem gyakorolhatott, mert döntéshozó hatalma kényszerű korlátokkal volt teleaggatva. A háborúk, házasságok ügyében, birtokok, javadalmak szétosztásánál, a törvénykezésben, a kül és belpolitikában: mindenhol az egyház teljességében óhajtotta érvényesíteni akaratát. Az egyház teljesen átvette mindenhol az államhatalmi vezetést, a közigazgatást, mivel minden hivatal, intézmény adminisztrációját, a másokkal történő írásos kommunikáció lebonyolítását csak ők tudták betölteni. A törvényerőre emelt határozatokat az egyház fogalmazta meg és az ő kezükben lévő államapparátus biztosította azok keresztülvitelét. Mivel a király – az egyház szerint – csupán az isteni akarat földi garantálója, így nagyon kellett vigyáznia, hogy ne térjen el a krisztusi szellemben való uralkodástól, minek lényegét megint csak a papok fogalmazták meg. A frank-germán püspöki kar Jámbor Lajos idejére olyan hatalommal rendelkezett, hogy saját törvényszéke ítéletet mondhatott a király felett, vétkeiért egyházi büntetéssel sújtsa és szimbolikusan 'trónvesztettnek' nyilváníthatta. A Karolingok alatt folyamatosan tovább erősödött az egyház világi hatalma; óriási birtokokon nyomorultul elszegényedett embertömegek felett uralkodtak, püspökök, apátok rabszolgákat, szeretőket tartottak, de udvartartásukból nem hiányozott a mindenre kapható ügynök, és a bérgyilkos sem. „A középkori keresztény egyházvezetés az akkori Európa javainak több mint egyharmadát tudhatta magáénak, uralkodóházaktól a kis grófságokig mindenki valahol fizette a sápot, de jól jövedelmező volt a kiváltságok, kegytárgyak árusítása is és az egyházi bíróságok általi szentesített vagyonelkobzási végrehajtások.” (Jeffrey Russel Burton, 'History of Medieval Christianity') De a társadalom minden fontosabb területén is öncélú dominanciára törekedtek, mint pl. a keresztény egyház megpróbálta visszaszorítani, ellehetetleníteni a kereskedelmet szem előtt tartva a VI. századi Gratianus kánont, mely kimondja: ”Aki azért vesz dolgokat, hogy utána haszonnal azt továbbadja, úgy kell arra tekinteni, mint a jeruzsálemi Templomból kivert kufárokra.”

„Az egyház, ahol csak tehette, hátráltatta a pénzügyi tevékenységet, (na nem a sajátját) stigmatizálta a kamatra történő pénzkölcsönzés gyakorlatát, miáltal a gazdasági befektetések nagymértékben megszűntek. Egyházi vezetők többször hatáskörükön túllépve beleszóltak a világi életben történő pénzügyi helyzetekbe és önkényesen adósokat mentesítettek a fizetéskötelesség alól úgy, hogy a hitelező mehetett panaszra a legközelebbi halpiacra.” (H. Daniel-Rops, 'Cathedral and Crusade') Ez a gazdasági életet megbénító egyházi viselkedés volt az egyik ok, amiért a középkor embere, társadalma olyan nyomorba süllyedt, hogy szinte semmi kézzel fogható, maradandó értéket nem volt képes hátrahagyni. És igen, ez a materiális hiány jogot adhat a kétkedő történészeknek az egész korszak valódiságát is megkérdőjelezni. Természetesen minden nyomor, visszafejlődés ellenére azért létezett egy vékony – szellemileg megbénult, értékes alkotásra képtelen – világi és egyháziakból álló vezetőréteg, akiknek volt mit beaprítani a bográcsba. „Mindezalatt a keresztény intézmény nagyon is profitáló szervezetté nőtte ki magát, hierarchiájában minden előrelépés simoniához (pénzügyi vesztegetések) volt kötve: történelmünk legalább negyven pápát tart számon, akik pénzért vásárolták meg Szent Péter trónját.” (Martin Malachi, 'Decline and Fall of the Roman Church')

A hajdani tündöklő Rómának minden ragyogása már rég megkopott, és a IX. század hajnalán pont az a romos szegénység jellemzi az örök várost, mint amiben a VIII. század elején szürkélkedett. Mintha teljesen megállt volna az idő; már rég nincsenek nagyszabású építkezések, a polgárság száma még mindig a 30-40 ezer körül mozog, és a jó nép pont ugyanolyan kilátástalan mizériában tengődött, mint száz évvel korábban. Előrelépést, haladást Itáliában és Rómában kimutatni lehetetlenség, pont olyan állapotok uralkodtak, mint száz vagy kétszáz évet azt megelőzően. Csak a szerzetesek, egyházi emberek száma emelkedett, minek következtében a város teljesen egyházközpont lett, minimális iparos-kereskedő réteggel, míg a többi lakos éhbérért szolgálhatta a papok szentesített intézményét. A Róma környéki nemesek ugyanolyan ellenségesen tekintettek az ő életterükbe benyomakodó egyházi birtokszerzésre, kiváltságok kisajátítására, mint száz évvel korábban, és ha tehették továbbra is lázongtak, elkergették a pápai adószedőket. Igaz, Pávia longobárd királysága már rég nem létezett; Spoleto hercegsége elvesztette a korábbi függetlenségét, Ravenna és Emilia is a pápa alá lett rendelve, de megvolt még teljes függetlenségében Benevento longobárd hercegsége, uralkodóik csak látszólagosan, szimbolikusan hajtottak fejet Szent Péter trónja előtt.

Megjegyzés: az 'évkönyvek' alatt (ha csak másképp nincs feltüntetve) mindig a Frank Birodalmi Évkönyveket 741-829 (Annales Regni Francorum) értem.

 III. Leó (795-816)

Habár a LP.-ban talán az egyik leghosszabb bejegyzés foglalkozik III. Leó pápa cselekedeteivel, életéről, személyéről, tetteiről mégis nagyon keveset tudunk. Pontifikálásának első időszakáról elég szegényesen ismertet, majd a bővebben részletezett Pascal-féle támadás eseményein kívül szinte semmi más politikai, történelmi eseményt nem közölnek velünk a pápai kéziratok – helyette – végtelenül hosszú felsorolásokban a pápa által épített, felújított, kicicomázott templomok, kegyhelyek, kápolnák munkálatait ecseteli. Tíz III. Leónak tulajdonított levelet találunk a Codex Carolinusban, de ismerve e gyűjtemény megbízhatatlanságát, így a bennük lévő közléseket óvatosan kell kezelni. A Patrologia Latina és a Monumenta Germania gyűjteményekben található még néhány más szerző által irt levél (pl. Alkuin, akit első számú forrásnak tekinthetünk a római nemesek lázadása leírásában), melyekben említik III. Leót. Ezeken kívül még más középkori szerzők is foglalkoznak III. Leóval: ilyen pl. Angilbert atya és egy középkori iromány a 'Carmen de Carolo Magno' mely csak szűkszavúan tér ki a pápára. Duchesne kiadásában megjelent LP.-ban az ismeretlen biográfus úgy dicséri a pápát, hogy már a papiruszlapok is belepirulnak a sok hamis ömlengésbe. „Túlságosan megbocsájtó, sosem mérges, mindig felejtésre kész, még akkor sem él a büntetés erejével, mikor annak kiszabása szükséges lenne. Gyengéd és melegszívű, soha nem válaszol gonoszsággal a gonoszságra és a jóságot mindig többszörösen adja vissza.” (H. Kinder Mann) Feltételezhető, hogy más lehetett a valóságban Leó pápa jóságával kapcsolatos igazság, mert mikor 799. április 25-én Lateran Palotáját elhagyva a lucinai Szent Lorenzóba indult nagy litániát tartani a felháborodott kisnemesek csoportja Paschalis, Campulus vezetésével rátámadtak a pápa menetére. A zendülők vezére Paschalis a korábbi pápa, I. Adorján unokaöccse volt és évekig ő látta el a pápaság piszkos ügyeinek intézését; a tisztogató bérgyilkos szerepét. I. Adorján halála után az új pápa által mellőzve lett, mert talán túl sokat kért szolgálataiért. Campulus, aki szintén az egyház kötelékébe tartozott, – ha minden igaz – a saccellarius (számvivő) hivatalát töltötte be a pápai kancellárián. (LP. n. XI.)

A körmenetben parádézó Leót a felháborodott nemesek megtámadták, kíséretét, testőreit legyilkolták, illetve megfutamították majd a pápát öszvéréről lerángatták, ruháját megszaggatták, az egyik szemét tőrrel megszúrták, nyelvét megsebezték, de nem vágták ki, mert a csonkító nem volt képes 'tiszta' munkát végezni a tumultusban. A sebeitől vérző pápát a lázadók a közeli Coelian dombon álló Szent Erasmo (St. Erasmus) kolostorába zárták, avval a szándékkal, hogy az ellene felhozott vádak alapján megtartandó tárgyalásig ott raboskodjon. Esküszegéssel, a rómaiak elárulásával és házasságtöréssel vádolták a pápát, mely vádakban bizony sok igazság lehetett. A kolostorban grúz szerzetesek gyógynövényfőzetekkel, kötésekkel látták el Leó sebeit és még aznap éjszaka, Albinus nevű papi titkár vezetésével megszervezték a pápa megszöktetését. Hiába őrködtek éber fegyveresek Leó pápára a szerzetesek kijátszották figyelmüket, miközben a pápát kötélen leeresztették az ablakon keresztül. A VIII. század pápái Spoletóval szemben mindig követelőző arroganciával viselkedtek, Leó mégis először odafutott menedéket kérni, de miután hűvös fogadtatásban részesült jobbnak látta tovább oldalogni Paderbornba a frank király védőszárnya alá. A kereszténység pajzsának és kardjának titulált Nagy Károly nyomban telesírta tündöklő szakállát a pápát ért gyalázat miatt és már ment is a fogkeféjéért meg a váltás fehérneműért, miközben a szolgák csomagolni kezdték a bárdokat, pallosokat, no meg azokat a csuda kardokat, amiből mutatónak csak egyet-egyet talál a régészet.

Még az év (799) november havában erős frank fegyveres kísérettel Köln és Salzburg érsekei társaságában Leó pápa visszatért Rómába, és a lázadók hamarosan ott álltak a pápai bíróság előtt. „A tárgyalásról semmi feljegyzés nem maradt fenn, de a cselszövőket bűnösnek találta a papi bíróság, de a büntetés kiszabását Nagy Károlyra bízták.” (P. Llewellyn) Károly király néhány héttel a pápa Rómába érkezése után szintén bevonult a romos városba és majdnem egy hónappal később december 23-án az egybegyűlt nemesek és főpapok előtt kihirdette halálos ítéletét a pápa ellen lázadók fejére. A keresztény történetírás itt sietve hozzáteszi, hogy Leó pápa kegyelmes könyörgésének engedve Nagy Károly megváltoztatta a halálos ítéletet, és csupán száműzetésbe küldte a zendülőket. Érdekes módon az egész Paschalis-Campulus zendülés leírásának ősforrását nem a pápai kancellárián találjuk meg, hanem Frankföldön Alkuin atya személyében, kinek Arnóhoz címzett leveleiben leírt történések szolgáltatták az alapot a többi, későbbi időben alkotó szerkesztőnek (pl. Lauriss Évkönyv, Einhard Évkönyv). Az idevonatkozó adatok tehát csak később kerültek át a Pápák Könyvébe az Alkuin-féle levélkollekcióból.

 Mikor a római nemesek 799 őszén ismét panaszt emeltek III. Leó pápa ellen: hamis eskütétellel, hivatali visszaéléssel és fajtalankodással vádolták meg, mire a főpapi vezetés egy tárgyalásnak nevezett paródiát rendezett Leó pápa tisztára mosdatására. Senki ne gondoljon itt egy igazi tárgyalásra, mert a főpapok gyülekezete mindjárt az elején kijelentette, hogy ők nem ülhetnek törvényt az Isten földi helytartója felett és az egész szentséges bohóckodás végeredményben egy esküformula elmondásából állott, melyben Leó letagadott mindent és mindenre esküdve ártatlanságát hangoztatta. Ezt a jelenetet örökíti meg az itt látható Raffaello festmény, mely a vatikáni apostoli palotában látható. (Ismerve a középkori egyház erkölcsi világát a pápa ellen felhozott vádak nagyon is valósnak hangzanak.)

 A következő 'nagy' történelmi mozzanat néhány nappal később jött el, mikor a Szent Páter Bazilikában, a 800-as év első napján megtartott nagymise celebrálása közben Károlyt császárrá koronázta a pápa: hirtelenjében úgy, hogy Nagy Károly előtte semmit sem tudott a császárrá történő koronázásról. A szerényen térdeplő és csendben imádkozó Károlyhoz Leó pápa váratlanul odasomfordált és mindenki legnagyobb meglepetésére egy koronát rakott a legyőzhetetlen keresztény király fejére. Az első kérdés talán az lehetne, hogy egy ilyen fontos szertartáson, – mint az újévi nagymise –, mikor az összes egyházfő süvegekben, sábeszdeklikben parádézik pont Károly volt fejéke nélkül, hajadonfőtt? Vagy talán a pápa az egyik korona tetejére rakta rá a másikat, mint mikor a kabaréban a bohóc az egyik cilindert rakja a másikra? Hát a szentolaj – ami elengedhetetlen a felkenéshez – az hol volt? Oda volt már készítve valahova vagy már korábban is ott lapult Leó pápa kaftánja alatt? Nagyon sokan foglalkoztak már ezzel a híres-hírhedt császárkoronázással, megpróbálták amolyan igazi keresztény-akadémista szellemben megmagyarázni, ám a sok belemagyarázással sem voltak képesek több fényt rávilágítani a nem mindennapos koronázás igazságra. Mert bizony a magyarázatok értéke, 'fénye' legalább annyira homályos és csak annyira valós, mint annak az 1365 gyertyának a fénye, ami Károly császár kopasz fejét megvilágította abból a hatalmas ezüstcsillárból, amit Adorján pápa késztetett. És milyen furcsa az, hogy az elbeszélésből Károly császári koronája nem őrződött meg és Adorján pápa hatalmas színezüstcsillárja is úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. A hosszúra nyúlt, kántálással és litániákkal megfűszerezett újévi ceremónia végén, csemegeként ráadásnak Leó pápa szent olajjal királlyá kente fel Nagy Károly kisebbik fiát, aki szintén Károly névre hallgatott.

Az egész császárkoronázási folyamat megfogalmazásának a lényege a 'Római Birodalom Császára' titulus önkényes elvétele volt a bizánci császároktól – amolyan büntetés-bosszú-képpen –, mert a Bizánci Császárság és általában a keleti egyházak sosem mutattak elég hajlandóságot a több síkon történő, szüntelenül új erőre kapó római ortodox követelések kielégítésére. Az elorrozás jogosságát igazolni kívánó hozzáállása szerint a bizánci bíbortrón 797 augusztus 6. óta betöltetlennek tekintették a római katolikusok, tehát szerintük nem volt legális bizánci uralkodó. Tudnunk kell, hogy ezen a dátumon Iréne anyacsászárné fiát VI. Konstantin Porphügoroszt megvakította és hatalmából elmozdítva átvette a Bizánci Birodalom irányítását. Mivel Iréne nő volt, ezért az elképzelhetetlen lehetőségnek számított a katolikus szemléletben, hogy egy nő császárnőként hatalmat gyakorolhasson. (A középkori egyházi felfogásban a nő nem sokkal számított többet egy baromnál; oktatásban, társadalmi életben, vagy bármilyen felelősségteljes irányításban női részvétel szóban sem jöhetett.) Tehát mivel az Iréne nevű görög nő semmi volt a római papok szemében, így a Birodalom Császára-címet 'aki kapja, marja' alapon lenyúlták és odaadták egy frank gróf unokájának.

Einhard – furcsa módon – a Károly életéről írt könyvében említi a római utat, de kihagyja a császári koronázás ismertetését és a 28-ik fejezetében csupán azt írja, hogy Károly elfogadta a császári titulust. A neki tulajdonított 'Királyi (vagy birodalmi) Évkönyvek' bejegyzéseit más írta, ill. hamisította és történészeink szüntelen hivatkozása Einhard szerzőségére legalább olyan hamis, mint jó néhány Alkuin leveleiben található 'biztosnak' vélt közlés. Mégis a különböző frank-germán annalesekhez vagyunk kénytelenek fordulni, mert ha nem ezt tesszük, akkor megszakad a történelmi elbeszélés, hiszen a Pápák Könyve vagy a görög Theophanész szinte semmi idevonatkozó érdemleges adatot nem közöl. Teophanész csak annyit közöl, hogy „december 25-én Leó pápa megkoronázta Károlyt a frankok királyát, aki utána Szicília ellen szeretett volna felvonulni, de ettől elállva inkább megkérte Iréne császárné kezét.” Az Évkönyvek szerint, a császárrá történő koronázása után Nagy Károly Rómában töltötte a telet, de nem a Palatinumban rendezte be rezidenciáját, hanem a Szent Péter Bazilikája mellett lévő episzkópal épületében, melyet kényelmes palotává alakíttatott át. A birodalmi nagykövet szintén ebben az épületben kapott elhelyezést. Gregorovius nem közli a palota nevét, sem pontos helyét, így aztán lehet keresgélni, hogy hol is volt, ha volt egyáltalán ilyen épület. Károly az ürességében sivár téli hónapok római tétlenségét imádkozásokkal próbálta agyonütni, ám lehet nagyon unhatta a sok templomjárás monoton litániáit, mert izgalmat keresve Pippin nevű fiát (aki már az avarok kiirtásában is jeleskedett) ráeresztette Benevento hercegségére, hogy legyen egy kis szórakozása a gyereknek, na meg neki is. A hadjárat kimeneteléről hallgatnak a feljegyzések, miből arra lehet következtetni: nem lehetett valami sikeres kaland, hiszen Beneventum hercegsége sosem hajtott térdet a pápa vagy a frankok előtt.

Ezen nagyszerű koronázás után évekig semmi jelentőségteljes dolog nem történhetett Leó pápával, mert a következő említésre méltó esemény személyét illetően 804-re esik, mikor a pápa ismét Frankhonba látogatott, mert talán unhatta a békés, nyugodt semmittevést Rómában. Fontos itt megemlíteni, hogy a LP.-ban az utolsó politikai esemény III. Leó pápát illetően Paschalis és társai száműzetésére vonatkozik a 26-ik fejezetben, innentől a 113-ik zárófejezetig kizárólag a pápa ajándékozásai, építkezései, restaurálásai vannak hosszasan (túl hosszasan) felsorolva. Tehát 801-től minden esemény a frank-germán egyházírók tollából származik, a történések párhuzamos említése nincs rögzítve a vatikáni kancellária jegyzői által. A rheimsi Szent Remi Bazilikában fogadta Károly császár a pápát és nyolc napot átimádkozgattak a különböző templomokban, katedrálisokban, de arról, hogy valójában miért is ment a pápa Frankföldre, miről is tárgyalt Károllyal nem szól egyetlen feljegyzés sem. Így az egész pápai látogatás értelmetlen és tartalomnélkülisége miatt megkérdőjelezhető. Gregorovius (Rome III.) pusztán spekulációkba bocsátkozik, mikor Velence hovatartozásának kérdését, Grado-i Fortunatus ügyét és a birodalom megosztottságának problémáját hozza fel, mint érdemleges tárgyalási okot, ám jegyzőkönyv vagy közös nyilatkozat nem készült a tárgyalásokról, és így tényleg marad csak a találgatás. Minthogy azt is csak találgatni lehet: miért írta Leó pápa azt Nagy Károlynak, hogy a pápaság hajóhaddal rendelkezik. Levelében írja: ''unum navigium nostrum'' (Ep. 8.), amiről – pontosabban a 'navigium' szóról – Kinder Mann leszögezi, hogy azt a pápa szóhasználatának megfelelően hadihajóként kell értelmezni. Milyen hadihajó vagy akármilyen hajó, az ami szóba jöhet, mikor a régészet csak bizánci (Kis-ázsiai) és arab hajók meglétét tudja kimutatnia az eddig talált hajóroncsokból a VII.-IX. századokból? A Szajna, Majna, stb. alsó folyásaiban talált – Karoling korra besorolt – hajóroncsok, valójában nem hajók, hanem csak néhány méteres csónakok és származhattak akár a Karoling korból is. Dehogy a Római Birodalom bukása után a kora középkorban bárhol is lett volna hajóépítő-üzem (nem ladik) Nyugat-Európában, azt még elképzelni is nagyon nehéz. A hatos számú, utólagosan 812-re behatározott levelében Leó pápa úgy írja: „felségvizeink biztonságosak”, mely közlést szintén nem vehetünk komolyan. Az arabok akkor már bő száz éve, hogy megüzenték mindenfelé a Mediterráneumba: „engedélyünk nélkül egy deszkát sem tehettek a tengerbe!”

Ha közelebbről vizsgáljuk Leó pápa 804. évi látogatását, akkor a fellehető adatokból még kétségesebbé válik az egész utazás megtörténte: „Mikor a császár november közepén meghallotta a pápa közeledtének hírét, fiát Károlyt küldte Szent Mauricé-be a pápa méltó fogadására, majd utána Reimsben találkozott a katolikus egyházfővel. Karácsony ünnepét Kiersiben együtt celebrálták, miután a császár Aachenbe kísérte Leót. Innét gazdag ajándékokkal megrakva bocsájtotta el, nemeseinek megparancsolva, hogy Bajorországon keresztül kísérjék vissza a pápát Itáliába.” A következő mondatában a négyhírű történész (H. Kinder Mann) határozottan állítja: „Januárban Leó pápa ismét Rómában volt.” (Forrásnak Einhard, Fulda, Amandi évkönyveket adja meg.) A tél kellős közepén hogyan utazhatott az idős pápa néhány hét alatt Kiersiből Rómába, mikor egy ilyen út nyáron is eltartott egy-két hónapot? Ráadásul, ha Bajorországon keresztül mentek, akkor útban Róma felé az Alpokon kellett átkelniük – télen –, ami egy mindig visszatérő papi értelmetlenség.

Miközben hosszú éveken keresztül ismét semmi érdemleges eseményt nem lehet említeni Leó pápával kapcsolatban, addig a frank-germán területeken folyamatosan masíroznak a fáradhatatlan hadak; hol itt volt háború, hol ott, és ez időben történt, hogy Nagy Károly két fia Károly és Pippin idejekorán elhaláloztak. Nagy Károly halála előtt egy évvel 813 szeptemberében birodalmi gyűlést hívott egybe Aachenbe és (Jámbor) Lajos fiát ezen a 'parlamenti' gyűlésen császárnak fogadtatta el. A koronázási szertartáson Lajost az apja a saját kezével koronázta meg a saját császári koronáját helyezte fia fejére minden papi közreműködés nélkül és ami a legérdekesebb, a szertartáson pápai legátus, itáliai hercegek, püspökök jelenléte nincs említve az évkönyvekben. Az aacheni parlament ugyanezen a gyűlésen szentesítette Kis Pippin törvénytelen fiának (Nagy Károly unokája), Bernardnak itáliai királlyá történő kinevezését.

814 január 28-án, 47 év uralkodás után, 73 éves korában meghalt Nagy Károly császár, és fia Jámbor Lajos egyeduralkodóként állt a birodalom élére.

Visszakanyarodva Rómába: a császár halál hírét hallva a következő évben a pápaság világi elnyomása alatt szenvedő itáliai nemesek, a korábban száműzött Campulus és Paschalis hívei eredménytelen lázadást kezdeményeztek, melyet a pápa ügynökei leszereltek és vezetőiket Leó pápa kivégeztette. A római lázongások és a brutális kivégzéseket követő felháborodás lecsillapítására Lajos császár Itália királyát, Bernardot (aki az unokaöccse volt) Rómába küldte. Bernard Rómába érkezése után megbetegedett, és miközben az elégedetlenség tovább forrongott Leó pápa is lebetegedve ágynak dőlt. A feljegyzésekből nem világos, hogy ez még abban az évben, vagy később 816-ban történt-e. A Róma környéki nemesek egyre bátrabban kezdték el visszakövetelni Adorján és Leó pápák által elorzott ingatlanjaikat, korábban meglévő adómentességi, vám, kereskedelmi kiváltságjogaikat A pápaság korábban gyakorolt és jól bevált megoldásként Spoleto urát Winichist bérelte fel a lázongások leverésére. Persze, lehet az már kötözködésnek néz ki, ha megkérdezi az olvasó; miért nem Itália Karoling királya Bernard vagy a jobbkezének számító vitéz Gerold gróf seregei csináltak rendet, mikor a tényleges uralkodói (katonai) hatalom az ő kezükben volt? Furcsa az is, hogy a LP.-ban egyetlen szó sincs ezekről a zavargásokról, kivégzésekről, és csak az Évkönyvekben, a több ezer kilométerre Rómától élő Karoling papok jegyezték fel ezeket a dolgokat a 815. évre: és azért nincs itáliai párhuzama az említésének, mert talán ebben az időben épp zárva volt a pápai kancellária.

Leó pápa életrajzírója a LP.-ban igencsak elrugaszkodik a valóságtól, mikor a pápa által szétosztogatott sok ezüstornamentikát sorolja, melyek összsúlya meghaladta a 20.000 fontot. Az arannyal persze szerényebb a derék redaktor, de még így is 1764 font súlynyi aranytárgyat osztogatott szét Leó, legalábbis az egyházirodalom szerint. Ezenfelül serlegek, drágakövekkel díszített könyvfedők, méterszámra selyem és drága kelme duzzasztotta az ajándékok hosszú sorát. Elődjeihez hasonlóan Leó is nagy restaurátor volt, még megismételgetni is fárasztóan terjedelmes lenne építkezéseinek sorozatát. Evvel szemben III. Leó kora Rómáját is a szegényes építkezés ill. még annak a szegényesnek is majdnem teljes hiánya jellemez, miként azt Gregorovius is kiemeli: „Ezen idők egyházi építkezései az V.-VI. századi építkezései nagyságát már nem voltak képesek elérni, hanem helyette kisebb méretű, gyengébb minőségű építményeket voltak csak képesek produkálni. A Karoling királyok számos pazar templomot hagytak ránk, míg Rómában ebből az időszakból semmi műemléket nem találni.” Gregorovius megállapításait figyelembe véve természetesen elbizonytalanodik a tanulni vágyó érdeklődő, mikor Leó biográfere 'lelkén rajta' pontossággal lejegyzett rengeteg művészi munkálatát, dekorálást, restaurálást, bővítést és átépítést olvassa, melyek kivitelezését – a Pápák könyve szerint – Leó személyesen rendelt el.

816. június 12-én természetes halál által távozott el III. Leó az élők sorából. Leó húsz évig bírta Szent Péter trónját és akaratos következettségével még annak ellenére is erősítette egyháza hatalmát, hogy közben majdnem meggyilkolták, egész Közép-Itália kisnemessége gyűlölte, és a forrongó elégedetlenség folyamatos lázongásokat váltott ki intézménye ellen. Természetesen III. Leó pápát az egyház szentté avatta, a Szent Péter Bazilikában temették el először, majd a XII. században földi maradványait véglegesen a Madonna Della Colonna kápolnájában helyezték el, közös sírban a másik három Leó pápa maradványaival egyetemben.

V. István (816-817)

Tíz nappal Leó pápa halála után már meg is volt az új pápa – Marinus fia István Dékán személyében –, akit 816 június 22-én szenteltek pápává, és V. Istvánként vonult be a történelembe. A mindössze hét hónapig pontifikáló egyházfőnek az első és egyetlen cselekedete abban állt, hogy meghívás nélkül Frank földre utazott, szinte bepottyant a frank király udvarába. A pápa utazásának tényét ugyanolyan határozottsággal kérdőjelezhetjük meg, mint ahogyan korábban is rámutattunk számos Karoling iratból származó, valós történelmi tényeknek bemutatott tévedések tarthatatlanságára. A problémát ismét a források megbízhatatlansága adja. Az igaz, hogy az Einhardnak tulajdonított Évkönyvek, valamint Astronomus és a LP. is megemlíti, úgy-ahogy leírják az utat – nem evvel van baj –, hanem a római diplomáciai irattár párhuzamosan haladó időbéli forrásnélküliségével. A LP.-ban V. István frakföldi útját említő bejegyzett részek (csupán néhány mondat a második fejezetben) nyugodtan készülhettek száz évvel később is és nincs bizonyítékunk, hogy a saját vatikáni archívumukat használták volna fel forrásként. Inkább úgy néz ki, hogy a később Rómába került Karoling irodalomi anyaghoz igazodva utólagosan írták be az idevonatkozó néhány mondatot. Gondoljunk csak bele …

Uralkodók, főnemesek nem indultak el csak úgy Európa egyik feléből a másikba, anélkül, hogy az diplomáciai úton ne lett volna előtte lelevezve, egyeztetve; az útvonal pontos kijelölésével, megállók, pihenőhelyek előkészítésével, kíséret kinevezésével, arról nem is beszélve, hogy a vidéki, helyi papság, nemesség ceremoniális hódolatát, tiszteletlátogatását sem lehetett kihagyni azért, mert mondjuk 'siet a szentatya'. Hol található tehát a nyoma a frank követség római megjelenésének vagy a frank királyi kancellária által kiállított és a Lateránba küldött meghívólevélnek? Az ősforrásnak tekinthető két Karoling-pap feljegyzésén kívül semmi más nyom nem utal V. István pápa utazására, ha csak nem követjük el azt a hibát, hogy a LP. utólagosan betoldott részeit hitelesnek vegyük. (Theganus atya alkotóideje legalább két évtizeddel későbbre esik, így az általa feljegyzett adatokat – a látogatást illetően – másodkézből származó értesítésnek tekinthetjük.)

Mindenesetre az új pápa ülepe még meg sem melegedett Szent Péter trónjában, mikor hirtelen kapta magát (csak a komornyikjának szólt, hogy etesse a macskáit) és máris ott zötykölődött az úttalan utakon a frank király palotája felé. Mikor Észak-Itáliába ért Bernard király is gondolkodás nélkül otthagyta kényelmes páviai palotáját 816 augusztusában, hogy személyében méltó kíséretet biztosítson István pápának. Nem sokkal később, még az év szeptemberében – mindenki örömére – a fényes pápai menet Reims városába érkezett. A pápa utazásának egyetlen célja és értelme Jámbor Lajos újrakoronázása volt, hogy a keresztény szentségek hókuszpókuszával megerősítse uralkodásában és ugyanakkor elkötelezetté tegye saját pápai intézménye számára. A pápaság számára roppant fontos volt a koronázás, mert 450 óta a bizánci pátriárka koronázta a Római Birodalom valódi császárának számító bizánci uralkodókat, és ha már egyszer elorozták tőlük a császári titulust a frank királyok számára, akkor már muszáj volt az új rend hatalmi helyezkedését maximálisan kihasználni. Jámbor Lajos sem bánta és nem is bánhatta a szentesítő ceremóniát, mert a papság az ő idejében már annyira erős volt, hogy az ájtatos odabiccentés nélkül még az árnyékszékre sem mehetett ki egy nyugodt könnyítésre. A szentségek kiszolgálása, keresztelés, utolsó kenet, áldás, átok, bűnök alól oldás és még az isteni misztérium kijelentése is ugyan olyan monopólium volt az egyház kezében, mint a világiak számára kiszabott – sokszor aprólékos – irányítás, parancsolgatás, melyhez egy hamisan kreált egyházi 'zsinórmértéket' vettek alapul. Így aztán, minden konkurencia nélkül sikeresen ment a gyarapodás. Frankföldön a IX. század elején az erdők, legelők, szántóföldek több mint egyharmada az egyház kezében volt. Megerősített monostorközpontok, falvak, uradalmak láncolata felett rendelkeztek és az írástudomány kisajátítsa révén minden uralkodói udvarban erős befolyással, döntéshozó hatalommal bírtak.

A frissiben megtartott ceremónián István pápa még egyszer megkoronázta Jámbor Lajost és feleségét Irmengardot, majd a császártól kapott ajándékokkal bőségesen megpakolva elindult vissza Rómába. (A bőséges ajándékozásról a Moissac Évkönyv az egyetlen ősforrás: „ … imperator muneribus multis.”). Igaz, István pápa sem ment üres kézzel a császári udvarba, – legalábbis a történészek szerint – , mert egy olyan pompás koronát vitt ajándékba, amilyet a világ még nem látott. Míg Kinder Mann – minden forrás megnevezése nélkül –, közli a Lajosnak vitt koronáról: „a legpompásabb, csodálatos korona, mely a legértékesebb drágakövekkel volt ékesítve”, addig Astronomus és Theganus (*) szerényebben azt közlik, hogy a pápa egy értékes koronát vitt magával Reimsbe. A korona eredetével kapcsolatban a költő Nigellusnál olvashatjuk a legjobban elrugaszkodott állítást, miszerint a korona Nagy Konstantin koronája volt. (II. v. 425) Irmengard asszonyság is kapott egy aranykoronát a pápától, mely szintén elveszett, így semmit sem tudunk róla.

Az utazással, ill. az ajándékozással kapcsolatosan egy érdekes feljegyzés került be a LP. II. 50. szakaszába, miszerint Lajos császár nagylelkűen egy közép francia birtokot (curtis), a Troyes melletti Vandeuvre-t is nekiadta 'az áldott Szent Péternek'. Erre a feljegyzésre hivatkozva, utódja Kopasz Károly elűzte a jogos tulajdonost Wigo herceget Vandeuvréből és a birtokot átadta I. Miklós pápának. Megint csak hiába keresnénk az adományozó okmányt a pápai irattárban, vagy annak másolatát az aacheni kancellárián, mert ilyen dokumentum nincs és nem is létezett soha. Helyette Hincmar (Annal. 865.), majd ötven évvel későbbi bejegyzését találjuk, mint ősforrást, és az egész ajándékozási mese Hincmar atya közléséből került be a Pápák Könyvébe. A vandeuvréi birtok elrablására felhasznált hamisított ajándékozási okmány további bizonyítéka az arcátlan birtokszerző papi viselkedésnek, mely nagyon is jellemezte a középkori egyházat.

„A pápa három hónappal Rómába történő visszaérkezése után 817. január 24-én elhalálozott.” – Közli velünk Gregorovius, és hát ebből automatikusan adódik a kérdés: ha szeptemberben érkezett a pápa Reimsbe, akkor milyen gyorsasággal zajlott le a sok szentséges esemény, melyek elvégzéséről oly részletességgel számolnak be történészeink. A sok imádkozás, a koronázási ünnepek, Theodulf atya Orleans érsekké szentelése, az Agnellus által említett 'hosszú és beható konferencia' (Vita Mart. 170.), és akkor milyen sebességgel kellett visszaszáguldania a pápának Rómába, hogy október közepe táján megérkezzen? Mert megérkezése után három hónapra már meghalt. Az idős pápa nem lovagolhatott és a tönkrement utakon sem zötykölődhetett egy nap túl sokat a primitíven összetákolt kordékban, taligákban. A rengeteg kincset, amit a pápa Lajostól kapott nem csak cipelni volt muszáj, hanem védelméről is gondoskodni kellett. Minél nagyobb a menet annál lassúbb a haladása. Egy ilyen nagynak számító útazás a középkori viszonyok közt egy idős embernek és népes kíséretének hónapokig tarthatott, míg a történészek állítása szerint ez megtörtént néhány hét alatt. A rövid idő alatt lezajlott ide-oda utazás ellentmondásos gyorsasága egyfajta ismétlése elődje III. Leó fél-Európán keresztül megtett, szintén hihetetlen rendkívül sebes átcikázásának.

A rendelkezésünkre álló történelmi kútfők észérvekkel való megvizsgálása után nyugodtan kétségbe vonható, hogy István pápa valaha is Frankhonba utazott, koronákat vitt, koronázott és ajándékokkal megrakódva tért vissza Rómába. Itt is inkább arról lehet szó, hogy történelmet farigcsáló papok, egyházi érdekeket szem előtt tartva elengedhetetlennek látták Jámbor Lajos általuk szentségesített uralkodói hatalomba emelését. Azt még elméletben sem lehetett megengedni, hogy egy császár az ő közreműködésük nélkül legyen beiktatva vagy nélkülük gyakorolja hatalmát. Ezért volt szükség az éppen abban az időben megválasztott beteges, öreg pápa mesebeli megutaztatására 

Érdekes dolgokat közöl Gregorovius a vezeklésüket végző, bűneiket 'szenvedéssel' lerovó zarándokokról, akik jelenléte még félelmetesebbé varázsolta a középkort. „Zarándokok seregei naponta ellepték Róma utcáit és néhányuk kolduló vagy erőszakosan követelőző viselkedése félelemmel tölthette el az ottani tisztességes polgárokat. Modern társadalmak az elzárás gyakorlatával különítik el a bűnözőket a többi embertől, míg a középkorban teljesen másképp álltak hozzá a bűnösök megbüntetéséhez. A gaztettét szánó-bánó latort a bíró (püspök, perjel vagy más egyházi főméltóság) bűne levezekléséért hosszú, – néha éveket kitöltő – zarándoklatra küldte, hogy végig imádkozva, térdepelve, csúszva-mászva érezze át vétkei súlyát: a kereszténység szentségeit felfedezve úgy tisztuljon meg lelke. A püspök igazolvány passzussal látta el a megtisztuló útjára induló bűnözőt, melyben beleírták az elkövetett vétkeit, büntetését, vezeklésének kötelező állomásait és bűnbánó zarándoklásának időtartalmát. Személyazonosságát igazoló dokumentummal is ellátták, melyen szintén hitelesítésként ott díszelgett a püspök aláírása és az episzkopális pecsét. Ezeket a dokumentumokat elméletben mindenhol köteles volt útja folyamán bemutatni a helyi egyházi intézmények vezetőinek, amiért cserébe mindenütt szíves vendéglátásra számíthatott. A bűnelkövető szabadon, minden gond nélkül utazhatott egyik állomásáról a másikba, míg meg nem érkezett a kijelölt szentélybe, zarándokhelyre, ahol az igazi bűnbánó vezeklőrituálékat véghezvinni köteles volt. A középkor büntetőtörvénye nagyon furcsán kombinálta a „brutális ítélet végrehajtást és a megbocsájtó angyali kegyelmet.” Gregorovius forrásnak a 'Formulae Könyvet' (Marculfi, Paris 1613.), és a 'Tractoria Legatorum' c. szerzeményt adja meg. Mivelhogy Gregorovius hithű keresztény volt, így nem részletezhette annak tényét, hogy az apa, testvér gyilkosság, a nemi erőszak, szolga, rabszolga meggyilkolása vagy éppen nem kívánt házasságon kívül született kisbaba falhoz csapása mind 'levezekelhető' bűnnek számított, a borzalmas halálos ítélet a felségáruláson kívül csak a kereszténység megtagadásáért, az egyház becsmérléséért és az egyházadó befizetésének megtagadásáért lett kiszabva. Talán felesleges külön kihangsúlyozni, hogy a megbocsájtó büntetésként kiszabott ájtatos sétafika csak a nemesek, lovagok, egyházi személyek esetében jöhetett számban, mint büntetés; a köznépre, rabszolgákra egészen más büntetőkódex vonatkozott.

(*) Astronomus, Theganus, bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3

 A VIII. század, vagy épp a IX. század eleji Nyugat-Európa történelmét Nagy Károly királyságának részletes tanulmányozásán keresztül érdemes megismerni, hiszen a pápaság és a Karoling birodalom története szorosan összefonódik. Szinte az összes adatot, – mely ezt a korszakot kitölti – a Karoling irodalom szolgáltatja. A 'pápák könyvébe' bekerült események forrási több esetben a Karoling kultúra műveiből származnak, mert ezen évtizedek római jegyzői szinte semmi érdemlegeset nem jegyeztek fel a világi történésekből. Lehetne úgy is mondani, hogy a frank-germán történetírás nélkül fehéren virító üres lapok állnának csak a történelemkönyvben. A legerősebb kapocs, mely a két feudális hatalmat összeköti az maga az egyház, mert a Karoling irodalom minden egyes műve papoktól származik. Ezért fontos egy külön tanulmányban Nagy Károllyal, és korát bemutató művekkel foglalkozni; hogy azok túlzásainak, hamisságainak leleplezése révén szembesüljünk helytelen történelemszemléletünkkel.

Nagy Károly életének megismeréséhez a legfontosabb forrás Einhard mester 'Vita Caroli' című műve, mely több mint nyolcvan X.-XI. századi (másolt) kéziratban hagyományozódott ránk. Einhard saját kézzel írt műveiből egyetlen eredeti papiruszlap sem maradt fenn – mind elveszett –, és csak másolatok másolataival rendelkezünk. Karoling kutatás jeles képviselője, Lewis Thorpe 'eredeti' Einhard keze munkájának tulajdonítja a Fulda monostorában található 'einhardi' szövegeket, melyek keletkezési dátumát a 788-791 közötti évekre teszi. (Magától érthetődően nem mindenki osztja Thorpe véleményét.) A jelentősnek mondható, Károly életét bemutató másolatgyűjteményből, Phillip Jaffé 1867-ben kiválasztott és kiadott egy példányt, – melyet leginkább autentikusnak tartott – az ún. 'Párizsi Kéziratot' (Bibl. Nat. fonds latin, 10758.), mely kiadvány azóta is meghatározza a középkorkutató történészek elképzeléseit. Einhard könyve, valójában könyvecske, mindössze 32 oldalt tartalmaz, mely túlzásokkal, tévedésekkel és szándékos hazugságokkal van tele. Tudjuk, hogy a Fulda-i monostor birtokában volt Suetonius, 'De Vita Caesarum' című művének, melyet Einhard kimásolt, kicsit átírt és így alkotta meg saját könyvecskéjét. Phillip Jaffé a Vita Caroli kiadásához írt bevezetőjében 32 passzust jelöl meg, melyek vagy tartalmilag, vagy szóhasználatban, mondatszerkesztésben egyeznek Suetonius írásával, és ezekből 20 az 'Augustus császár élete' fejezetéből lett kimásolva. Einhardnak tulajdonítanak egy annales (évkönyv) munkát is mely a 788. és 822 közötti éveket dolgozza fel, azonban a sok szöveg és tartalom eltérés miatt a két művet lehetetlen egy szerzőnek tulajdonítani. A másik fontos forrásmű, Notker, Szentgalleni szerzetes, 'De Carolo Magno' című életrajza, melyet Károly halála után, bő két generációval a IX. század vége felé írt.

Nagy Károly életéről, tetteiről Einhard és Notker életrajzán kívül még szép számmal találni feljegyzéseket, leveleket, rendeletgyűjteményeket, törvénygyűjtemények melyeket majdnem minden esetben hiteles kortárs dokumentumoknak fogad el az akadémista történetírás. A legfontosabbakat említve kezdjük a 'Annales Regni Francorum' (Frank Birodalmi Évkönyvek) két változatával, melyek 741-829 közötti időszak eseményeit ismerteti, míg az 'Annales Mosellani' (Moszellani Évkönyvek) 703-797 időszakát mutatja be. De más, – kevésbé jelentős – középkori művek (évkönyvek) is említik, tárgyalják Károly és kora eseményeit; Lorsch, Fulda, Salzburg, Murbach, stb. Továbbá forrásanyagként használják a károlyi kapitulárék korpuszát a 'Capitulari Regni Francorum'-ot, és a hasonlóan kétséges eredetű 'Codex Carolinus' (1) levélgyűjteményt, mely Nagy Károly pápákkal folytatott levelezését tartalmazza. Történészeink fontos és eredeti kéziratként hivatkoznak még a 'Liber Episcopis Mettensibus'-ra (Metzi Püspökök Története), mely Pál Diakónus szerzeménye, és az ismeretlen Fontenella kolostor szerzetesének 'Gesta Abbatum Fontanellensium' című történelmi munkájára.

A Nagy Károly neve alatt ránk maradt 270 okmánynak legalább a fele hamisított, mely iratokat nem egyszerre, hanem generációkon keresztül gyártották a francia és német kolostorokban.

A VIII.-IX. században a Karolingok és a pápák szövetsége volt az, ami irányt szabott Európa fejlődésének, vagy inkább vegetálásának. A kereszténység elsöprő győzelme már a VI. században felszámolta a pogány oktatást, elsüllyesztette az antik tudományokat, eltiporta a kutató, alkotó szellemet, minek következtében az antik világ jól bevált intézményei diszfunkcionálissá váltak, vagy teljes egészében megszűntek. A pogány világban 'közkincsnek' számító írás-olvasás tudománya a VIII. század elején már teljesen elenyészett, kivéve egy vékony papi réteget, akik az írás tudományának hatalmával visszaélve, csúnyán meghamisítottak mindent, amit csak akartak. Adománylevelek, kiváltságokat biztosító okmányok, zsinati határozatok, pápai levelek valódi háttérrel nem rendelkező dokumentumok megszerkesztése épp olyan könnyedén ment ezeknek a derék csuhás írástudósoknak, mint a történelmi események csalfa átírása vagy sosem élt személyek szerepeltetése. Az egykor hatalmas Római Birodalom utódállamainak népe még töredékekben sem volt képes semmit sem megőrizni korábbi műveltségéből, az ókor tudományos vívmányaiból, eredményeiből. A hanyatlás bénító hatása átjárta ezt a két évszázadot és a korábban virágzó pogány római társadalmat ezer évre visszavetetve elnyomorította az ipart, bányászatot, a hosszútávú kereskedelmet. Nincsenek monumentális építkezések, nem ásnak több csatornát; viadukt, híd, köves út, középület abszolút nem épült. Egyetlen önálló történelmi mű nem születik ezekben az időkben, és a VII. század második felétől vagy jó kétszáz évig számolva nincs egyetlen eredeti – abból az időből származó –, történelmileg figyelembe vehető okmány. Minden csak másolatokban létezik, leszámítva néhány bibliát, és szentirat-gyűjteményt: mintha Európa teljesen elfelejtett volna írni. És ebbe a sötétségbe ragyogó csillagként robban bele Károly király (majd császár), hogy szellemi pompájával beragyogja a fél világot.

A hirtelen fellángoló fénnyel egy csapásra megváltozott minden. A bölcs uralkodó színre lépésével Európa felvilágosodása megkezdődött; Aachenben iskolát, könyvtárat alapított, és mindenfelé szabályozta, emelte a szerzetesi oktatás színvonalát, alkotó, másoló műhelyeket létrehozva. De mindemellett Henri Pirenne úgy látja, hogy ebben az időben a világiak analfabetizmusa példa nélküli, és mégis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a nyolcadik század legnagyobb könyvtárának megalapítója nem tudott írni. Mindezek ellenére művészeket, gondolkodókat, gyűjtött maga köré, szellemi műhelyeket, egyetemeket alapított, erősen törekedve az antik kultúra visszaállítására. Az ő udvarában tevékenykedett Pál Dékán (Paulus Diakonus), akit egy biblia-magyarázat összeállításával bízott meg. Fővárosába, Aachenbe ötvösöket, fémöntőket, kőfaragókat, elefántcsont-faragókat (!) fegyverkovácsokat, takácsokat, stb. telepít, hogy udvarát ellássa minden hasznos jóval.

Károly volt továbbá a kereszténység hős védelmezője, a pápák megmentője, az egyház kardja, aki természetesen vezető teológus is volt, és mintha egyházfő is lett volna; egyházi (püspökségi) rendszereket szervezett, apátokat, püspököket nevezett ki. Tudósai az ő irányítása alatt szerkesztették meg a 'Libri Carolini' című egyházi vitairatot, és az egyházjog területén kifejtett munkássága szintén magáért beszél a sok ránk hagyományozott kánongyűjteményből. Károly udvarából szétáramló haladó szellemiség fénye beragyogta fél Európát, megújította a hervadó társadalmak mindennapos életét, virágzóvá varázsolta az elszegényedő tartományokat, termékenyen felélénkítette a mozdulatlanságba merevedő városait, falvait. De hát mennyi igaz ebből? Helyesebben kérdezve: mennyi bizonyítható mindebből?

A régészeti leletek jelentéktelensége nemhogy nem támasztja alá az írott feljegyzéseket, hanem egyenesen annyira ellentmond minden biztosra vett állításnak, hogy néhány kutató a leletszegénységre hivatkozva megkérdőjelezi még a 'nagy' császár puszta létét is. Károly birodalmának eltúlzott pompás nagysága mellett különösen érezni az ipari, kereskedelmi, agrárvilágra vonatkozó forrásszegénységet, és a még zavaróbb: fejlett műhelykultúrákra utaló régészeti nyomok hiányát. Károly a negyvenhat uralkodó évéből negyvennégyet végig háborúzott; Spanyolországtól Lengyelországig, Magyarországtól Kalábriáig aprította a sok gonoszt, lelkesen terjesztve közben a keresztény hitet. Ilyen sűrű ismétlődésekkel háborúzni, és földrajzilag ilyen hatalmas területet hadilag lefedni olyan feladatot jelentett, minek végrehajtása megkövetelte a részleteiben is alapos felkészülést, az olyan összehangolt szervezésfolyamatokat, melyekben grófságok, hercegségek láncolata egybefogva volt képes zökkenőmentesen működni. Csakhogy mindez a valós történelemben egy olyan 'birodalomban' kellett volna végbemennie, ahol a gazdasági élet teljes elszegényedése mellett a polgári lakosság 99% analfabéta volt, a maradék egy százalék meg a püspököknek dolgozott. Ki termelte ki a negyvennégy hadjárathoz szükséges anyagi értéket, mikor azt olvassuk, hogy: „Ezekben az évszázadokban a régi Római Birodalom területén élő köznép sosem látott nyomorban élt; aládúcolt kunyhókban, földbe vájt veremlukakban, régi római építmények romjai között húzza meg magát, ahol nem volt fűtés, világítás, vagy szellőzés. Rongyokban burkolóznak, és lábbelijük faháncsból készül, fémszerszámaik alig vannak, és télen ha nem akarnak megfagyni, akkor a jószággal kell hálniuk.” (Johannes Fried) Hol munkálkodott tehát az a réteg, aki lehetővé tette a 44 éves háborút? Károly 'szuper' hadserege évtizedeken át tartó működéséhez elengedhetetlen volt a több tízezer ember etetése-itatása, elszállásolása. Több ezer ló kitenyésztése, eltartása, szerszámozása továbbá százszámra, – vagy inkább ezerszámra – szekerek, sátrak előállítása, és még mennyi minden kevésbé jelentős dolog, melyeknek össze kellett harmonikusan illeszkednie ahhoz, hogy negyvennégy éven keresztül lehessen háborúzni, sokszor télen- nyáron egyfolytában. A seregek elszállásolására épületek, kiszolgálására raktárak, konyhák, mosodák, műhelyek, utánpótlására kiképzőtáborok létének sokaságát teszi szükségessé. A mindennapos kiszolgálásuk, a felszerelés, fegyverzet előállítása, karbantartása, a beteg katonák ápolása, stb. egy másik 'sereg' szolgát, iparost és szakmunkást igényelt volna meg. Azokat is el kellett valahol helyezni, nyomaikat fel kellene lelni az ásatások folyamán. Még a középkor későbbi, de már sokkal jobban szervezett évszázadaiban is mindig komoly ellátási gondot jelentett egy nagyobb had élelmezése, sőt sokszor egy néhány ezres királyi kíséret ellátása is botrányos kudarcba fulladt. Seregek mozgatásához társzekerek sokasága mellett, jól karbantartott utak, hidak, révátkelők, kompok szintén elengedhetetlenek lettek volna. Mindez lehetetlen egy gazdag, jól szervezett társadalom példás működése nélkül. Volt ilyen a középkor legsötétebb szakaszában? Volt ilyen a középkor bármelyik szakaszában? Pontosabban rávilágítva a problémák összetett valóságára nézzünk meg egy konkrét dolgot: a hadjáratok győzedelmességét biztosító frank acéllovasságot.

A negyvennégy év hadjáratai nehézlovassága több ezer harcosának, több tízezer darabból álló felszerelését valahol elő kellet állítani, ugyanúgy, mint a könnyűlovasság fegyverzetét és a gyalogság, – melyek száma a negyvennégy év alatt bőven meghaladhatta a kétszázezret – részére kardok, sisakok, pajzsok nagyüzemű előállítását is biztosítani kellett, amihez fémöntődék, kovácsműhelyek sokasága kellett társuljon. Evvel szemben nem pusztán károlyi időkből, de egészen a X. századig nagyon kevés vassalak, acélforgács, vagy komolyabb teljesítményű műhelykultúrára utaló régészeti nyomokat találni. Természetesen új időszámításunk első évezredéből, számtalan, üzemelésének pontos időpontját nehezen meghatározható öntöde, kovácsműhely nyomait lehet könnyedén felfedezni a Volgától a Gibraltárig, azonban itt nem három generáció alatt néhány száz kardot, és pajzsot kikalapáló műhelyekről van szó, hanem a csodás károlyi acélsereg mesés katonaságát kielégítő, hadfelszerelés előállítására képes üzemszerűen működő műhelyekről. Az ilyen volumenű acélkultúrának 'hulladékát' könnyű lenne megtalálni, hiszen a fémöntéshez, acélosításhoz mindig is nagy mennyiségű szenet használtak, aminek salak, hamurétegeit nem lenne nehéz megtalálni. A nagy teljesítményű öntödék gödrei, agyagminta töredékei szintén hiányoznak, pedig nagy szükség lenne a károlyi fémkatonákat ellátó üzemhelyek beazonosítására. Mégsem képes ilyesmit a német vagy a francia régészet felmutatni. Legalábbis nem a X.-XI. század előtti időkből.

De más irányból közelítve is problémás a károlyi lovassereg, mert hagyományosan a frank-germán törzsek nem rendelkeztek lovashadtestekkel, és a turáni népekhez viszonyítva kezdetleges lótenyésztési kultúrájuk volt. Gyalogosok voltak, akik hadba vonulásukkor ökrök és lovak által húzott szekerekkel közlekedtek, és lovon csak vezéreik, hadnagyaik forgolódtak. Hasonlóan a Római Birodalom lovasdandárjaihoz, a germán törzsek lovasosztagai is csak csekély ütőerejű egységeket képviseltek, inkább üldözésre, a hadvezetés gyors mozgásának elősegítésére és a tartalékerők átcsoportosítására használták a lovakat a szekérhúzáson kívül, mint nyílt kemény összecsapásokban. A harcászati lovas dandárok hiánya abból adódott, hogy ezek a népek nem ismerték a lovasharcos biztos megülését szolgáltató kengyelt és nyerget. Mert nyereg és kengyel hiányában a lovas nem képes magát megtartani a lóhátán a lándzsás gyalogossal, vagy a másik lovassal szemben. Nyugat-Európa, (beleértve a Római Birodalmat is) nem ismerte a kengyel és a nyereg használatát a IX. század közepéig, ill. ha kevés számban, elszigetelten ismerte is, hadsereg méretű elterjedését bizonyítani nem lehet. Míg a bizánci hadseregnél a VI. századtól bizonyíthatóan kimutatható a nyereg és a kengyel használata (Maurikosz bizánci császár 600 körül elismerően írt az akkor már elterjedt kengyel hasznosságáról), addig Wolfram von Steinen megállapítja: „A nyereg és a kengyel bevezetésének dátuma Nyugat-Európában nem állapítható meg pontosan, habár az biztos, hogy ez a reform legkésőbb a IX. század második felében megtörtént.” Nyereg, kengyel, sőt a patkó IX. század előtti kimutatása igen nagy kihívása a német régészetnek, nehézlovasságra utaló leletek előfordulását kimutatása – a X. század előtt –, pedig csak a fantáziában sikerült kimutatni. Kevés számban azért nyereg előfordult, mégpedig a turáni népektől eltérően a Meroving-Karoling nyergek vasból készültek, ami nagyon megdrágította előállításukat és minden praktikus érték ellenére nagy mennyiségben sosem gyártották. A régészeti források szegénységét figyelembe véve, nyugodtan leszögezhetjük, hogy vaskengyelek, vasnyergek, vagy a lovakat, harcosokat beborító páncélzatok nagybani előállítása a korra jellemző szegényes vaskultúra miatt csak egy gyenge feltételezés marad, minek következtében a mindig győzedelmes károlyi sereg elveszti fene nagy erejét. Egyes feltételezések szerint a hunoktól ellesett kezdetleges fanyergek is léteztek, de ezeket csak ideig-óráig lehetett használni (hasonlóan a vasnyergekhez), mert nyers kivitelezése hamar felsértette a lovakat. Persze gyalog és szekéren is lehetett haladni, egy jó katona simán legyalogolt napi 25-30 kilométert, ha nem esett az eső, és ha nem volt felázva a talaj. De még a legjobb erőben levő, lelkes sebességgel mozgó seregeknek is képtelenség lett volna az a száguldó tempó, amit a történészek diktálnának Károly seregének: Európa egyik feléből a másikba.

A keresztény történetírás imád oly fantasztikus túlzásokba bocsátkozni, mely kiemeli szereplői hősiességét, akadályokat legyőző bátorságukat, kitartásukat, mely nem ismer lehetetlen feladatot, és képesek olyan dolgokat végrehajtani, melyet közönséges halandó meg sem próbál. Ilyen fantasztikus teljesítmény volt, mikor II. István pápa tél közepén átkelt az Alpokon, mely ötletet Einhard megismételve Károlyt (meg az egész seregét) kétszer is átvonultatja a tél közepén a járhatatlan Alpesi hágókon. Az ilyen fantasztikus teljesítmények felsorolása még bizonytalanabbá teszi a közlések szavahihetőségét, és minél részletesebben vizsgáljuk a feljegyzéseket – Károly nagyszerű eredményeit –, annál több zavaró kétely bukkan fel, hiszen a spanyol hadjárata is megkérdőjelezhető, hasonlóan Bretagne elfoglalásához. És még kitudja mennyi minden kétes, ha a józan ész érveivel, logikájával vizsgáljuk az elénk tárt károlyi történelmet.

Ilyen jogosan megkérdőjelezhető esemény továbbá Nagy Károly pannóniai hadjárata, mely folyamán felszámolta, 'kiirtotta' az avar népességet úgy, hogy azokból hírmondó sem maradt. Az őseink történelmét is érintő téma érdekesen izgalmas volta miatt megérdemli egy külön tanulmányban történő tárgyalását.

(lásd cikkem: Nagy Károly és az avarok, http://oshon.blog.hu/) 

A papíron kimutatható károlyi gazdagság és a kor régészeti leletszegénység feloldhatatlan ellentmondásának másik példája a pénzérmék csekély mennyisége, hiszen a történészek szerint 47 Karoling pénzverőhely működött, és mégis több, korábban vert Meroving érmét találtak, mint Karolingot. Igazság az, hogy nehéz a középkori érmék meghatározása, mert évszámot az érmékre csak a XIV. századtól vertek, így marad a kép és a felirat mely alapján az érmeszakértők korukat meghatározzák. Akárhogy is nézzük egy ilyen pompás, gazdaságilag kitűnően működő birodalomnak, - mint amilyen Károlyé volt – sokkalta több éremhagyatékkal kellene rendelkezni, mint amit a múzeumokban felmutatni képesek.

Hasonló helyzetet találunk, mikor a régészet és művészettörténet képtelen alátámasztani az avaroktól Nagy Károly által zsákmányolt tizenöt szekér kincs meséjét, mert azon az egy 'Károly kannájának' elnevezett műtárgyon, és néhány Biblia díszborításán kívül más ékszerkincs leletet nem találni. (Ez a néhány ázsiainak mondott ékszerdarab kereskedelem útján is elkerülhetett Frankföldre.) Nem állja meg a helyét az a magyarázat sem, hogy ezt a temérdek kincset beolvasztották, mert jó ha van kb. 15-20 darab felmutatható aranypénzérme (és akkor mibe olvasztották be?), ami Károly korára azonosítható. Itt fontos figyelembe venni, hogy a Nyugat-európai pénzforgalom még a X. század végén is nagyon szerénynek mondható.

Nemcsak a pénzforgalom és a vasműveltség elterjedésének mikéntje, de az egész VIII. század gazdasági életének, termelékenysége erejének meghatározása is alapvetően fontos tényező kellene legyen, mert egy virágzó, jól működő, javakban bővelkedő gazdaság nélkül elképzelhetetlen, hogy egy ország negyvennégy éven át folyamatosan háborúzzon. Az már csak ráadás, hogy seregei több tízezer kilométert masíroztak télen-nyáron, elfoglaltak minden várat, várost, minden háborút megnyertek, miáltal Károly megkétszerezte apja birodalmát, és egy olyan birodalmat épített föl, amit még máig is csodálnak a Karoling történelemmel foglalkozó szakemberek. Jó lenne ha ez a csodálat képes lenne kimutatni az erős gazdasági háttér meglétét a VIII. században, melynek eddig fennálló hiánya kétségessé teheti azokat a dolgokat, eseményeket, melyeket sokáig természetesen megtörtént folyamatoknak hittünk.

Henri Pirenne, a virágzó gazdaság, és középkori jólét helyett egészen mást lát: „Mozgatható javak körforgása a legcsekélyebb mértékre zsugorodott. A haladás mindenütt hiányzik, minden területen visszafejlődés figyelhető meg. Galliának azok a vidékei, amelyek régebben a leginkább virágoztak, most a legszegényebbek.” – majd máshol írja: „A Türrén kikötők minden forgalom elől elzártak.” … „A nagykereskedők rétege eltűnt, nincsenek tőkések, akik haszonbérbe veszik az adóból befolyt jövedelmet, és hivatalnokok sincsenek, akik pénzt kölcsönöznének.” – Maurice Lombard is úgy látja, hogy „ebben az időben a pénzforgalom szinte nulla, a városi élet formái kihunynak, mert a kereskedelmi hálózat szétesett.” Márpedig mint azt korábban leszögeztük: erős gazdaság nélkül nem lehet negyvennégy éven keresztül háborúskodni, hódítani és mindig győzni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve ebben, és csakis ebben a környezetben lehet Károlyt és agyoncicomázott tetteit, európai történelmünkre kifejtett hatását elképzelni és pont az általános szegénységnek, nyomornak köszönhetően illene átértékelni e 'nagyszerű' uralkodó még 'nagyszerűbb' történetét.

Az okiratokból kiolvasható történelmet bizony más tudományágaknak is alá kellene támasztania, mert az ilyenfajta megerősítések nélkül összemosódnak a hihető meg a hihetetlen határvonalai. A kizárólag okiratokra támaszkodó Karoling történelem olyan helyzet elé állítja az érdeklődőt, hogy bizony, ha tényleg nem akar több évszázados űrt látni, akkor azt a keveset kell figyelembe vennie (elhinnie), ami van.

A szünet nélkül vívott háborúkhoz állandó katonaság szükségeltetik, akik ellátása mellé őszi és téli elszállásolást is biztosítani kell. Hiszen vegyük pl. a nyolcéves avar háborút. Hogy zajlott le? Minden év őszén Károly hazaengedte harcosait, majd azok boldogan ismét táborba verődtek, mikor eljött a tavasz? Vagy talán sátorban kitelelt Pannóniában a sok páncélos vitéz, vasvértjeiket zsírral kenegetve, hogy nehogy berozsdásodjanak? És a több ezer lovat hol tartották a mínusz tízfokos télben? Talán százasával istállókat építettek a sátortáborok mellett? Hogyan volt megoldva a hadsereg élelme, utánpótlása? A középkor legsötétebb időszaka után - a X. századtól – az állandó seregek elszállásolását várak, erődök láncolatával oldották meg, de élelmiszerellátásuk még az úgy-ahogy jól működő későbbi feudális társadalmakban is folyamatosan nehézségekbe ütközött. Persze itt rögtön rámutathat a hozzáértő történész azokra a feljegyzésekre, miszerint Károly és két utódja uralkodása alatt (768-855) 100 királyi palota, vár épült és számtalan udvarház, 'villa', mely ha valósan létezett volna, akkor egy ilyen láncolat már képes lett volna egy jelentősebb állandó sereg elszállásolására. Ezenfelül épült még ugyanebben az időben 417 nagyobb kolostor, és 27 katedrális is, és ebből a több száz építményből a régészet jó ha ki tud mutatni maximum két tucatot, a többi valójában csak papíron létezett, illetve még ma is léteznek – meseszerűen – az akadémista történelemírásban. Templomokkal is hasonló a helyzet, mint a várkastélyokkal, mert a több száz helyett jó ha van 10-15 épületmaradvány, amit határozottan erre a korra lehet datálni. Tényleg milyen érdekes, hogy Károly ideje alatt Loire és a Földközi-tenger közötti vidéken épült ötven kolostorból a régészet egyet sem talált meg. Csak nem homokból építették azokat?

Nem csak a halmokban álló arany-ezüst pénzből nincs szinte semmi még mutatóban sem, de abból a temérdek Károly kincsből sincs semmi, amit Einhard, könyve ötödik fejezetében hosszasan felsorol. Ez is, mint minden más később feljegyzett adat a csodálatos egyházi és világi műtárgyakról, kincsekről, művészettörténetileg kimutathatatlan, és így csupán a károlyi korszak kiszínezését szolgáló, glória fényében ragyogó dicső múltat teremtő bemagyarázás. Az egyházi szerzők egy olyan pazar múltat varázsoltak a papírokra, amire büszkén vissza lehetett tekinteni, ám ez nem volt több mint egy későbbi időben megfogalmazott vágy, óhaj, amit úgy próbáltak visszavetíteni a múltba, hogy valójában állításaikkal a jövőt szándékozták szolgálni. Természetesen vannak Károlynak tulajdonított ereklyetárgyak, ékszerek, ám ezek többsége csak névben Karoling, mert legtöbbjét Károly-koránál jóval későbbi időben készítették.

Kései utódok már ilyen szentimentális tisztaságban ábrázolták a már császárrá koronázott Károlyt, bíborharisnyával lábán, annak ellenére, hogy a frank-germán kultúrában egészen a X.-XI. századig ismeretlen volt a harisnya, vagy az alsónemű használata.

Lehetne még hosszasan boncolgatni a Károly királlyal kapcsolatosan felhozott nagyotmondásokat, és környezete nem létező szellemi sziporkázását is az egekbe lehetne magasztosítani, de hagyjuk is ott az egekben a nagy királyt, és térjünk vissza a földre, egy másik Károly-kép kialakításáért. Nagy Károlyról hatalmas irodalmi örökséggel rendelkezünk; tetteit, alkotásait 'kifordítva-befordítva' számtalan variációban vonultatta fel a történelemírás az utolsó ezer év folyamán. Ebből a gigantikus közléshalmazból természetesen lehetetlenség mindent elfogadni, ezért a történészek arra törekedtek, hogy az általuk elképzelhető, 'valóságos' történelmi elemeket egy következetesen érthető sorrendben mutassák be. Minden szűrés és válogatás ellenére még mindig sok lehetetlen, fantasztikus dolgot tartalmaznak a bemutatások, melyeket könnyű megkérdőjelezni és visszautasítani. Hiszen pontosan a túlzások, a szándékos hazugságok teszik az egész Karoling irodalom szavahihetőségét bizonytalanná, minek köszönhetően mindig visszatér a kérdés; mennyit, és mit kell elfogadni hitelesnek, mikor nemegyszer bizonyítható a szándékos hamisság?

Pippin fia Károly, európai történelmünk legsötétebb korszakának lehetett egy az átlagnál kicsit magasabb szinten álló uralkodója, aki (apja nyomdokaiban lépkedve) kétségtelenül szorosan összekötötte birodalmát a római pápasággal. Kizárt dolog, hogy valamilyen szenteskedő keresztény szellemiség töltötte volna el belső világát: a pápaságra szüksége volt, mert a egyházintézmény démonikus hatalma garantálta számára az uralkodási előjogot a többi frank főnemessel szemben. Erkölcstelenségében semmivel nem különbözött kora, vagy rokonsága romlottságától; testvérét a még csak 23 éves Carlomant meggyilkoltatta, majd később két kicsi fiát, és testvére özvegyét is eltette láb alól. De apósát, a longobárd Desiderius királyt is eltette az útból, majd annak családját is kiirtotta. A pápaság határ nélküli kapzsiságát segítve testvérháborúban szétverte, majd megszüntette a longobárdok itáliai királyságát. Ez minden: ennyit lehet kb. elfogadni, mint reálisan megtörténhetett károlyi eseményeket és ezen felül közölt hadjáratai, hódításai éppúgy megkérdőjelezhető, mint birodalma magas szintű kiépítése, gazdasági, kulturális vívmányai, stb. – hiszen a későbbi szász uralkodóknak mindent újra kellett kezdeni. Közel sem biztos, hogy tényleg négyszer járt Rómában, de mindenesetre a frank-germán politika elvette a bizánci császárokat eddig megillető 'Nyugat-Római Császár' címet (titulust) és azt Károlynak adományozta. Milyen érdekes, hogy a felkenési ceremónia pont a 800. év karácsonyán történt, mely varázslatos kerek szám így is szentesíteni óhajtott egy másik születést: a Nyugatrómai Császárság kezdetét.    

(1) Bővebben a Codex Carolinus-ról, Benedek Dékán-ról lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok

Témához kapcsolódó sorozat: 

http://kepeskeresztenyseg.blog.hu/2011/02/20/a_karoling_kor_regeszeti_hianyossagai

_es_bizonysagai_3

 I. Adorján

A sötét középkor kellős közepén pontifikáló I. Adorján pápát (772-795) nem lehet Nagy Károly (771-800) frank király (majd 800-tól császár) alapos ismertetése nélkül tárgyalni, mert a frank királyság és a római pápaság szövetsége markánsan meghatározta a keresztény vallás további európai térnyerését, és a papság világi hatalmának erősödését. Adorján pápa tevékenységéről nem maradt fenn annyi adat, mint kortársa Nagy Károly tetteiről, de még így is tetemesnek mondható az életével kapcsolatos feljegyzések. Beleolvasva az általános történelmi ismertetésekbe az érdeklődő jogosan kérdezheti meg: „Miért, minek köszönhetően 'sötét' ez a történelmi korszak, mikor olyan sok adat, esemény leírását tálalják fel nekünk a történészek, hogy a rengeteg megtörtént dolgot szinte alig lehet követni?”

A LP.-ban alapos részletességgel megírt életrajzot találunk Adorján pápáról, melynek már az elején, a negyedik fejezetben rátér a politikai események ismertetésére – pontosabban – hogy a pápa kiszabadította fogságukból az Afiarta Pál határozatai miatt bebörtönzött elöljárókat, bírákat, míg másokat visszahívott a rájuk kényszerített száműzetésből. Ezekből a döntésekből mindjárt látni lehetett Afiarta kegyvesztését és azt sem volt nehéz megjósolni, hogy hamarosan megfojtják. (Ami be is következett.) Az életrajz első felében említi még a tragikus sorsu Carlomant, és a még tragikusabb sorsu özvegyét, gyermekeit, természetesen elhallgatva, hogy mindnyájukat meggyilkolták. Hosszú fejezeteken keresztül olvashatjuk azt a folyamatot, melynek következménye a páviai lombard hatalom elpusztítása volt, és minden félremagyarázás, szándékos mellébeszélés ellenére is kilehet olvasni, hogy ki volt az erőszakos agresszor, ki is volt a kétszínű bajkeverő. Az életrajz második része később lett megszerkesztve és a LP.-ban történő beiktatásának idejét nem ismerjük. Adorján életének és kora eseményeinek alátámasztására a korról alkotott elképzelések megszilárdítására szívesen használja minden történész Adorján pápa 'Codex Carolinus'-ban található leveleit. Amikor akadémista történészeink mikor hiteles forrásként hivatkoznak a Codex Carolinusra, elfelejtik megemlíteni annak kétes eredetét, elhanyagolják a gyűjteménnyel kapcsolatos fontos részleteket, ellentmondásokat. Pontosan úgy, olyan határozottsággal idézgetnek a gyűjteményből, mint keresztény apologéták a Bibliából.

Ezért érdemes itt egy rövid kitérőt tenni és néhány mondatban megemlíteni a 'Codex Carolinus' gyűjteményt, ami állítólag Nagy Károly parancsára lett 791-ben összeállítva. A kollekció III. Gergely pápától I. Adorján (Hadrianus, 772-795) pápáig megszerkesztett pápai levelek másolatait tartalmazza. A 99. darabból álló levélmásolatból 49-ben Adorján pápát látják szerzőként, és ezt a 'nagyszerű' gyűjteményt Bécsben, a Nemzeti Könyvtárban őrzik. Sajnos van vele egy kis baj. Mégpedig, hogy egyetlen darabja sem származik a Vatikán pápai kancelláriájáról, vagy Nagy Károly korából, hanem a cologni (Köln) másolóműhelyben készültek Willibert (870-889) érsek irányítása alatt. Másképp megfogalmazva: van egy pápai levélgyűjteményünk, amelynek egyetlen pápai hivatalban megírt eredeti darabja sincs, de még a károlyi másolatokból sem maradt egyetlen példány sem. Az akadémista történelemírást nem érdekli a kérdés, hogy mi lett az eredeti okmányokkal? Ennek a hiányosságnak tudható be, hogy történészek és középkori okmányszakértők hamisítványnak tartják az egész gyűjteményt úgy, ahogy van. Detlev Jasper írja a bécsi kéziratgyűjteményről: „A levelekben semmilyen dátumozás nem létezik, pápák, uralkodók, történelmi események kronológiájában teljes összevisszaság uralkodik, éppen ezért a tudományosan meghatározható eredmények korlátoltak.”

Mindenesetre Adorján leveleinek megalkotói – tevékenykedjenek akár a római kancellárián, akár későbbi idők frank-germán egyházi hamisítóműhelyeiben – alapmintának használták I. Gergely pápa leveleit, I. Bonifác (418-422) és I. Gelasius dekretáliáit, valamint a 'Collectio Dionysia-Hadriana' (1) nevű törvénykönyvet, amit (állítólag) Adorján pápa személyesen adott át Nagy Károlynak 774-ben, amikor a frank király ájtatoskodni ment Rómába.

Talán a Codex Carolinustól független Adorján levelek inkább számításba jöhetnek, mert azok hitelességének elfogadhatóságát elősegítheti a levelek korábbi és szélesebb körben való elterjedtségének, másolásos használatának kimutathatósága. Ilyen Adorján-levél a 787-ben megtartott II. Nikea-i Zsinattal kapcsolatos levél ((Je 2448), egy másik Tarasius pátriárkához (Je. 2449), valamint két Nagy Károlyhoz küldött levele (Je 2483-2485). Ezek közül az elsőt (Je, 2448), a Konstantinosnak és Iréne császárnőnek küldött Adorján-levelet L. Wallach, 'Diplomat Studies' című művében vagy bő száz évvel később redaktált hamisítványnak mondja, mely vélemény más szakértők által (H. Ohme, M. Maccerone) refutálva lett. Adorján pápa életrajzához felhasználták még a Monumenta Alcuiniana valamint a Monumenta Carolina gyűjteményeit is.

A középkor egyházi jogalkotás-tudományát vizsgáló szakemberek rámutatnak Adorján irányt mutató befolyására a kánoni határozatok meghozatalában, illetve azok helyénvaló megfogalmazásában, amit a 'Capitula Angilramni' (1) gyűjteményen keresztül érvényesített, mely kollekció összeállítását Adorjánnak tulajdonítják. Ennyi rengeteg történelmi, egyházjogi feljegyzés ellenére hogyan tátonghat mégis sötéten ez a kor?

Képesített történészként elismert Paul Delaney-nek sem tetszik a középkor eme szakaszát jellemző 'sötét' szó leírása, és 'Walk in the Dark Ages' c. könyvében úgy írja, hogy egyre több történész fáradozik az adott évszázadok méltó fénnyel történő megtöltésén. Csakhogy minden kutató megáll a mindenki által hitelesnek elfogadott írott anyag rendkívüli szegénységénél, a kétes másolások eredeténél, ugyanakkor a kétséges dokumentumanyagra hivatkozó történészek nem akarják tudomásul venni az őket legjobban frusztráló kéziratszakértők megállapításait, melyek pont az általuk forrásként használt dokumentumok autentikuságát kérdőjelezik meg. Az ilyen történészek bosszúságára a középkori oklevélkutatás nem veszti el lendületét, és egyre több alapos tudományossággal megjelentetett tanulmány mutat rá indirekt és nyílt határozottsággal a valódinak vélt kéziratok hibáira, ill. az arra támaszkodó történelemszemlélet tarthatatlanságára. A régészettel még nagyobb problémák vannak, mert minden elvárással ellentétben a régészek képtelenek alátámasztani a középkori papok által feljegyzett állításokat. Pedig a régészeti leletek felvonultatása, bemutatása lehetne az a fontos tényező, ami ezt a korszakot megvilágíthatná, élénkebbé, színesebbé tehetné. Hiányoznak a paloták, grandiózus katedrálisok, középületek, és a lelkesen 'nagy építésznek' kikiáltott Adorján pápa még arra sem volt képes, hogy az ő korában már hatszáz éves toldozott-foltozott Lateran Palota helyett egy méltóbb pápai lakhelyet építsen. Üresen lengedeznek tehát a LP-ban az oldalakon keresztül felsorolt ragyogó adorjáni építkezés dicsekvései, mert a régészet a VIII.-IX. századra csak nagyon kevés és szegényes anyagot tud felmutatni.

Visszatérve a LP. névtelen jegyzőjének történelmi feljegyzéseihez – olvashatjuk –, hogy Adorján pápa Afiarta Pál elintézésével még korán sem volt megelégedve, és hatalmát féltve nekilátott az úgynevezett 'Afiarta párt' felszámolásának. A megbízhatatlannak bélyegzett egyházi méltóságokat (Gergely atya, Calvulus szubdiakónus, Leonatius tribun, Calventzulus kamarás, Lumisio atya stb.) Adorján letartóztatta és a Fórum Olitorium melletti 'Elephantum' nevű városi börtönbe csukatta őket. A LP. szerint Afiarta követőit nem végezték ki, hanem büntetésképp Konstantinápolyba száműzték őket. Figyelembe véve a VIII. sz. második felének politikai és gazdasági realitását, akkor nem sok valóságtartalmat találni ebben a közlésben, mert a pénzéhes pápaság nem hozott volna anyagi áldozatot csak azért, hogy az anyaszentegyházból kiközösített, rangjuktól megfosztott elítélteket hajókáztassanak bárhova is. A Földközi-tenger vizeit (Tirrén, Adria, Jón) arab kalóz flottillák hajózhatatlanná tették, ahol még a parti halászbárkák sem voltak biztonságban. Milyen hajótulajdonos és legénység merte volna megkockáztatni a rendkívül veszélyes utat a búsás haszon megszerzése nélkül? Talán a saját lelkiismeretük nyugtatására, vagy talán mások félrevezetésére került be a Pápák Könyvébe a kegyességet és megbocsájtást sugalló bejegyzés, ami ellentmond a középkor szenvedéssel, gyilkosságokkal teli mindennapjainak. Ebben a beszámolóban pont annyi igazság lehet, mint amikor az életrajzíró közli (n. 17.), hogy Adorján pápa 'megdorgálta', Ravenna érsekét Leót Afiarta Pál kivégzése miatt. (Hiszen a pápai ügynökök biztatták fel Leót, hogy ölje meg Afiarta Pált.) 

Adorján uralkodásának kezdetére érett be a generációk óta folyó erőszakos áskálódás gyümölcse, amit a pápaság a Páviában székelő longobárd királyok ellen folytatott. A katolikus egyház világi terjeszkedése útjában álló longobárdok természetes ütközőként akadályozták meg, hogy a pápaság abszolút uralma alá vonhassa Itáliát. Ezért a VIII. század pápái következetesen – semmi aljasságtól nem riadva vissza –, mindent elkövettek a longobárdok megsemmisítése érdekében. A kitűnően kiépített egyházi ügynökhálózat – a longobárd hercegek telhetetlen hatalomvágyát kihasználva – egymás ellen és az itáliai nemesek ellen fordította ezeket az urakat, és állandó feszültséget gerjesztve minden villongás, összecsapás mögött ők munkálkodtak, miközben trónon basáskodó pápák olyan falvakat, városokat követeltek arrogánsan a páviai udvartól, melyek sosem voltak a pápaságé. A pápaság határtalan terjeszkedési igényére példaként érdemes megemlíteni a LP-ban olvasható mesét, – amit később megtörtént eseménynek könyveltek el –, mely mesét kizárólag a pápaságtól mindig is független Spoleto és Reiti hercegségek bekebelezésének igazolására találtak ki. A katolikus fantázia szerint 773-ban, amikor Nagy Károly hadai először megjelentek Itáliában, a Spoleto hercegség elöljárói, egy kétes eredetű, Hildeprand nevű 'herceggel' az élükön, úgy megijedtek, hogy otthagyták családjukat, udvarházaikat és azonnal Rómába szaladtak a pápa védőszárnyai alá. (Spoleto igazi hercege akkor még mindig Theodocius, és így a LP.-ban szerepeltetett Hildeprand egy ismeretlen származású személy.) Természetesen ezek a megalázkodó urak városaikat, birtokaikat rögvest nekiajándékozták a pápának, levágták a germán szokás szerint hosszúra eresztett hajukat, és esedezve kérlelték Adorjánt, hogy alattvalói lehessenek a pápaságnak. Hogy ebből a történetből semmi sem igaz annak lényegében nincs jelentősége, mert a lényeg az 'adományozás' dokumentálásán van, amit bejegyeztek, és amiről – így már – írásos 'bizonyítékkal' rendelkeztek: csak az számított. Erre a dokumentumra már lehetett később hivatkozni, mely tovább erősítette a pápaság terjeszkedését. Hasonló helyzet áll fenn más – korábban a pápaságtól független – városoknál is (pl. Fermo,Osimo, Ancona), melyek birtokbavételét Adorján szintén kétes okmányok összetákolásával ármánykodta ki. Hogy mi történt Spoleto törvényes hercegével Theodociussal, arról nem szólnak a feljegyzések, de a papok által 'herceggé' avanzsált Hildeprandról néha mint szövetségesről, néha meg mint ellenségről emlékeznek meg. A sorozatos hamisításokra történő hivatkozás másik példájára lelhetünk a LP. 'Adorján Élete' ötödik fejezetében, egy a pápa által Desiderius királynak küldött levélrészlet idézésében. Ez a levél is, mint az összes többi longobárd királyoknak küldött levelek nyomtalanul elvesztek; nem készítettek másolatot sem a római sem a páviai kancelláriákon, amin nem is lehet csodálkozni, mivel ez a levélrészlet csak az időben később tevékenykedő pápai életrajzíró fantáziájának a terméke. A levélidézet a pápa területi követelőzésével kezdődik, rászól, kioktatja a lombard királyt, hogy az: „igyekezzen minél előbb a korábbi békeszerződések (a két páviai paktumra utal) hűséges betartásához." A két páviai békeszerződés szövegét nem ismerjük és a papi jegyzők hivatkozásán kívül nincs semmi bizonyság, hogy létezett valaha is ilyen dokumentum. A nem létező szerződések, meghamisított adománylevelek, a nem létező történelmi események dokumentálása úgy jöhetett össze, hogy előbb írástudatlanná kellett alakítani az egyházon kívüliek tömegét, így akármilyen okmányt odadughattak a frank grófok orra alá, hiszen azok úgy sem tudták elolvasni.

Adorján megválasztása előtti évben frankhonban érthetetlen módon meghalt Nagy Károly testvére Carloman, ami végeredményben magyarázatra szorulhatna, mert Carloman mindössze 23 éves volt mikor elérte vége. Miért és hogyan halt meg ilyen fiatalon Európa egyik leghatalmasabb hercege? A herceg halála után egy évvel már Adorján trónolt Szent Péter székében, és akkor történt, hogy Carloman özvegye Gilberga, két kisfiával elmenekült Frankországból, és a vele rokon longobárd királytól Desideriustól kért menedéket. Lehetséges szcenárió, hogy Károly a szökés híre hallatán döbbent rá arra a veszélyre, amit a királyfik – puszta létükkel – jelentettek a saját dinasztikus elképzeléseire. A hosszú évek óta szünet nélkül háborúzó, soha el nem fáradó frank sereg békét kötött a hitetlen szászokkal, hogy Nagy Károly, seregeit átcsoportosítva le tudja rohanni a gonosz longobárdokat, akik pofátlanul menedéket mertek adni a pusztulásra szánt özvegy királynénak, és két fiúgyermekének. Mert bizony, a jövőbeni potenciális trónkövetelő királyfi likvidálása volt a fő oka Itália 773-as lerohanásának, nem pedig az a hazugság hogy a longobárdok már megint halálosan fenyegették a 'szent mennyei jámborság' földi megtestesítőjének számító római pápát. Mindenesetre a LP. a szokásos terjedelmes mellébeszéléssel közli, hogy Desiderius elindult egy nagy sereggel a szentatya ellen, aki példamutató szerénységgel nem a zsoldos alakulatait küldte a longobárd királlyal megküzdeni, hanem Probatust a Farla monostor apátját, húsz főpapjával, hogy esedezésük meglágyítsa a szívét. Mikor ez nem hatott, és csak nyomult Desiderius Róma ellen, akkor Adorján három püspököt menesztett az ellensége táborába (Albanoi Eustratius, Palestrinai András, Tivoli Theodosius), akik megfenyegették Desideriust: ha nem fordul azonnal vissza, akkor kiátkozzák az anyaszentegyházból. Ettől a longobárd király úgy megijedt, hogy nyomban felszedte sátorfáját és visszasomfordált Páviába. (I. 493-494) Mikor a frank 'felmentő' hadak megérkeztek, Carloman özvegye Gilberga, két fiával Verona városába menekült, mely város vezetősége a közelgő frank hadak előtt kitárta kapuit – Gilbergát és fiait kiszolgáltatták, akiket később Károly parancsára megfojtottak. Természetesen ez az esemény, így sehol nincs leírva, hiszen a papok ilyet nem írhattak le a nagy-szent-keresztény királyról, aki annyi mindent tett az egyházért. De pontosan azért, mert minden szerző, minden évkönyv, kézirat, hallgat további sorsukról, úgy csinált minden papi írnok, mintha 773. után nem is lettek volna Carlomannak fiai és mintha nem is lett volna soha özveggyé vált felesége, ezért nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy a kor szokásának megfelelően Verona kapitulációja után Károly parancsára meggyilkolták őket.

Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a hivatalos történelmi események ismétlésébe, mégis fontos nagy vonalakban fontos megemlíteni, hogy Károly ebben a 773-774-es itáliai háborúban véglegesen legyőzte a longobárdokat és majd kétszáz éves királyságuk intézményét erőszakosan felszámolta. Nagyobb örömünnep nem is lehetett volna a római keresztények számára, mint a félig eretnek longobárdok szétverése, és amikor Nagy Károly Rómába látogatott kitörő lelkesedéssel fogadták. A LP. leírásából kiolvashatjuk, hogy a látogatást fantasztikus és hihetetlen események teszik emlékezetessé, melyekből annyit hiszünk el, amennyit racionális logikánk és történelmi jártasságunk megenged. Már a bevonulási ceremóniától kezdve minden részlet megkérdőjelezhető; mikor Károly király térden csúszva végig csókolgatja a Szent Péter bazilika összes lépcsőjét a lépcsősor tetején ácsingózó pápa lábai előtt, majd utána három napot avval tölt el, hogy végig imádkozza Róma összes templomát és szentélyét. Na de ez csak mind amolyan szentségesen langyos körítés ahhoz a lényeghez képest, ami ezután jön. A sok csúszás-mászás, térdepelés után Károly király úgy meghatódik a sok szentséges dologtól, hogy neki ajándékozza a pápaságnak szinte egész Itáliát, (még Korzikát is), csupa olyan országrészt, melyek felett tulajdonjoggal valójában sosem rendelkezett. Azaz, apja példáját követve ő is a másét osztogatta, ajándékozta oda. Az adományozási okiratot, az ún. 'Privilegium Hadriani pro Carolo'-t két példányban készítette el Károly, amit nemesei, püspökei (episcopi, duces, graphiones) aláírásukkal hitelesítettek. Az egyik okiratot Szent Péter sírjára helyezte, míg a másikat Aachen-i levéltárába küldte megőrzésre. Mégsem őrizték meg az eredetit sem és a másolatot sem. Valami természetfölötti csoda folytán a római pápaság és európai történelmünk talán legfontosabb középkori dokumentumának mindkét példánya szőrén-szálán eltűnt úgy, hogy még egy tisztességes másolat sem készült arról sem a frank, sem a római kancellárián. Pontosan ugyanaz a helyzet evvel az adományozási okirattal, mint Károly apja Pippin adományozó-levelével: soha senki nem látta azt, hiteles, kortárs másolata sem létezik, és a tartalmukra történő hivatkozások mind kitalált hazugságnak tekintendők.

A középkor legsötétebb időszakának vizsgálatakor nem lehet eleget hangsúlyozni a történelmi feljegyzéseket rögzítő atyák megbízhatatlanságát, valamint a tőlük eredő szándékos elírások, kitalációk, és hamisítások tömkelegének megtévesztő tényét. Történészeink képtelenek függetleníteni magukat a hagyományosnak tekintendő 'európai keresztény' felfogástól minek következtében történelmi eseményekként könyvelnek minden középkorból származó papi mesét. A kétes értékű közlések hitelesítését a tudományos szinten alkalmazott kritikamentesség torz történelemszemlélete táplálta (és még táplálja ma is), mely ugyanakkor visszautasít minden más szakágtól származó bírálatot és az oklevelek tartalma segítségével egy hamisságokkal telített középkori történelmet vetít elénk. Akadémista történetírásunk szándékosan elhanyagolja azt a folyamatot, ami a középkori egyház történelemírását létrehozta; melyben a lényeg az egyház világi gazdagságának biztosításából és a keresztény ideológia terjesztéséből tevődött össze. Ennek a történelemszemléletnek fontos, velejáró része volt egy dicső keresztény múlt felvázolása. A dicső keresztény múltban pedig kellettek a hős uralkodók, nem csak azért, hogy legyen mire büszkén visszatekinteni, hanem mert a nevükben hamisított adomány és kiváltságlevelek biztosították a későbbi uradalmak, városok birtoklását: a begyűjtött adók elosztását. Valahogy el van hanyagolva az a tény is, hogy minden histórián pap volt, méghozzá a saját intézményének jó hírét mindenekfelett tartó, különlegesen kiképzett 'ecclesia militans'. Kiváltságos kevesek közé tartoztak, akik az írás hatalmát kezükben tartva olyan történelmet írtak, amit akartak, miközben paptársaik többsége teljes szellemi sötétségben tengődve nem tudott sem írni-olvasni, sem számolni. A nagyfokú műveletlenség megmutatkozik a csak későbbi másolásos formában ránk maradt történelmi, teológiai munkákban, melyeknek vagy volt VIII.-IX. századi eredetije, vagy nem. Különösen feltűnő az európai kultúra fellegvárának tekintendő római alkotások (levelek, zsinati határozatok, vallásvita iratok) hiánya, mintha nem is létezett volna pápai kancellária vagy gazdasági ügyeket vezető kúria. Hol vannak tehát az adatokkal teleírt eredeti papiruszlapok? A középkor legsötétebb időszakának iratszegénységéről érdekes dolgot közöl Detlev Jasper, (Papal Letters in the Early Middle Ages), melyben egy száz éves vatikáni kézirathiányra rámutatva azt a kancellária teljes leállásának, megmagyarázhatatlan kihagyásának tartja. Európa egyházi levélgyűjteményeiben a Gratianus kollekció összeállításáig nem léteztek olyan pápai levelek vagy kánoni határozatok másolatai, melyek a VIII. század közepétől a IX. század közepéig tartó időszakból származtak volna. Más szóval, II. Istvántól (752-757), IV. Gergelyig (827-844), minden erre az időre besorolt pápai levél, zsinati döntés: hamisítvány, és ezen időszakra tulajdonított levelek (ill. kivonatok), csak a Gratianus dekrétumgyűjteménye megszerkesztése utána lettek bemásolás útján hozzáadva a már meglévő számtalan más Nyugat-európai gyűjteményhez. Természetesen az iratszegénység jól jött azoknak, akik valami dokumentum felmutatásával szerettek volna érvényt nyerni az őket valójában nem illető javakra. Ezen igyekezetnek köszönhetően aztán elkezdődött a hiánytpótló, utólagos okiratgyártás. A szemfényvesztő dokumentumok megszerkesztésében élen járt a pápaság, és az uralkodók nevében kibocsájtott hamisítványok közül már fentebb említve volt Pippin adománylevele, majd példának felhozva rámutattam a papok által kreált longobárd 'herceg' Hildeprandnak tulajdonított, de valójában soha meg nem történt Spoleto dukátusanak odaajándékozására, és harmadiknak kiemeltem Nagy Károly adományozó okmányának bemutatását. És most az orcátlan hamisítások említésénél sajnos meg kell állni néhány mondat erejéig Adorján pápa viselt és viseletlen dolgai tárgyalásával, mert még egy fontos pápai hamisítványról illik szólni, hiszen e dokumentum ismertetésének elhanyagolása bűn lenne.

Konstantin Donáció

Rómában a Quatro Coronati templom freskója Szilveszter pápát ábrázolja, amint átveszi Konstantin császár adományozó levelét.

Az ál-Izidor Gyűjtemény (2) talán leghíresebb kézirata a Konstantin Donáció, amiben Konstantin császár Szilveszter pápának (314-335) ajándékozta birodalma nyugati területeit, így Itália jó részét is, mivel az új főváros (Bizánc) alapítása után azokra a területekre már nem tartott igényt. A pápák állítólag már Nagy Károly korában merész határozottsággal használták, mint jogalapot képező dokumentumot itáliai területek, országrészek kisajátításához, azok jogtalan tulajdonba vételéhez. A műveletlen Karoling királyokkal könnyű volt elhitetni az adományozó okmány hitelességét és ennek révén elismertetni velük a pápaság jogosultságát ezekre a területekre, anélkül, hogy az uralkodóknak feltűntek volna az iratban előforduló ostobaságok. Ilyen pl. a „Szent Péter elkötelezett szolgája” kifejezés, ami Konstantintól elképzelhetetlen lett volna, vagy olyan légből kapott állítások, mint pl. Konstantin császár ki lett gyógyítva bélpoklosságából: Szilveszter Pápa szentséges imádkozásának köszönhetően. Továbbá példának említhetnénk még az iratból Konstantin császár megkeresztelését Szilveszter pápa által, ami valójában nem történt meg. Az iromány nyelvezete már eleve a gondatlan hozzá nem értést tanúsít, és így könnyű felfedezni szövegében a Vulgata, és a Breviarium Alaricianum 506 körül íródott nyelvészeti sajátosságait. Az irományt valószínűleg II. István pápa (752-757) kúriájában tákolták össze a hiányos ismeretekkel rendelkező titkárok a pápa parancsára.

Az adományozó oklevél alátámasztására további irományokat szerkesztettek, mint a 'Vita beati Sylvestri' és a 'Constitutum Sylvestri', mely dokumentumokkal még inkább meg lehetett szédíteni a középkor analfabéta világi nagyságait. A hamis dokumentumoknak köszönhetően létezik még ma is az a tévhit, miszerint Konstantin császár és Szilveszter pápa között barátságos jó viszony állt fenn, holott sosem találkoztak, mint ahogyan a Rómában 275 püspök részvételével megtartott zsinat is legenda csupán.

Az adománylevél két részből áll, és a második részben Konstantin elismeri „az Isten Fia földi helytartóságának folyamatosságából adódó, apostolok fejedelmének örökösödési szentségét betöltő pápai uralkodás jogosságát.”

„Elrendeljük és törvénybe iktatjuk, hogy Szent Péter örököse felsőbbséget gyakorolva rendelkezzék

Antiókia, Alexandria, Konstantinápoly, és Jeruzsálem püspöki széke felett, valamint a világ összes püspöke felett örökké tartó primátusa légyen.”

Majd nyolc pontba szedve részletezi bőkezű adományát. Az első pontban az 'áldott Péter és Pál Egyházának' adományozza „a saját tulajdonát képező keleti, nyugati, északi, déli területeket, név szerint; Júdea, Görögország, Ázsia, Trákia, Afrika és Itália, és a különböző szigeteket; mely feltételek alatt ezen területek a legszentségesebb Pápa, Szilveszter és utódai keze által legyenek adminisztrálva.” Tehát a császár, gyakorlatilag az egész Nyugatrómai Birodalmát nekiajándékozta a pápaságnak.

A második pontban Róma és a Lateran Palota odaajándékozását dekretálja, valamint felruházza a pápát: „diadémmal, tiarával, vállpánttal, mely az uralkodó nyakát övezi, palásttal, skarláttunikával, és minden uralkodói ékkel ...” Továbbá rendelkezik a birodalmi jelvények; „zászlók, lobogók, díszek, és minden uralkodói pompa garantálásával, melyek császári nagyságunk és hatalmunk dicsfényei.”

Harmadik pontban többek közt rendelkezik a szolgálókról, ajtónállókról, palotaőrökről, katonákról (de még a pápai lovasság paripáinak felcicomázására is kitér), akik a pápa fenséges uralkodói fényét hivatottak emelni. Kevés jelentőséggel bíró szenátorok cipőjének - mely különleges fehér szövettel van kibélelve – viseletét, használatát szintén elrendeli.

A következő pontban engedélyezi a „legszentebb Szilveszter atyának és utódjainak”, hogy

szabadon, saját belátása szerint szentelhet pappá, püspökké bárkit, továbbá a kedve szerint nevezheti ki a megbízottait az általa jónak látott egyházi hivatalokba, méltóságokba.

Az ötödik pontban a pápai diadém fontosságát hangsúlyozza ki a ragyogó tiarát, „melynek káprázatos fehérsége az Úr feltámadását reprezentálja.”

Egy ponttal lejjebb palotáját, Rómát, és Itália összes városát adományozza oda az „áldott szentatyának, Szilveszternek: a mindenség egyetemes pápájának.”

A hetedik pontban a császár kifejti; az adományozások miatt az a helyénvaló, ha a császárság világi hatalma máshol keres magának új erőközpontot, keleten, a bizánci tartományban, „ahol új város épül a nevünkben ...”

A nyolcadik zárópontban még egyszer foglalkozik rendeletei 'szent birodalmi' rendíthetetlenségén, esküdözve az élő Istenre, meg a borzasztó büntetés eljövetelére, ha mindez teljességgel nem valósulna meg.

Aki pedig lenézően, gúnyosan mer adományozó rendeleteire tekinteni az „szembesüljön Szent Péter és Pál ítéletével, a legalacsonyabb pokolban égjen örök kárhozatban …” Majd mintegy koronát téve a sok suta zagyvaságra, a császár kijelenti, hogy saját aláírással látja el a dokumentumot, és azt saját kezűleg elhelyezi az áldott Szent Péter sírján. Az irat – az év megjelölése nélkül – még dátumozva is van: „kelt Rómában, április Kálendus napját megelőző harmadik napon … ”

A hamisítvány megszerkesztése után megkezdődtek a másolatok elkészítése is, és a konstantini adományozás hamarosan minden komolyabb egyházi joggyűjteményben megtalálta helyét. Hét évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy a XV. századi humanista Lorenzo Valla, nyilvánosan meg merte kockáztatni a Konstantin Donáció hitelességének tényét. Ezért a vakmerőségéért Valla majdnem az inkvizíció karmai közt végezte. Persze a keresztény vezetőség még ezután is mint valódi iratot kezelte az adománylevelet, egészen Baroniusig, (Annales Ecclesiastici), mikor is végre nagy nehezen elismerték, hogy hamisításról van szó.

De visszatérve Adorján pápára …

Adorján pápa életének és korának eseményeit ott hagytuk abba, hogy Rómában Károly király és Adorján pápa egyezségre jutottak, miáltal a frank-római érdekek szövetségét még erősebb szálak fűzték egymáshoz. A gyümölcsöző látogatás után Károly gyors határozottsággal befejezte Pávia ostromát, és „a lombardok királyát, Desideriust és annak feleségét magával vitte Frankhonba” (n. 44.). Az Annales Laurissenses a 774-es évnél hasonlóan írja, de még megadja Desiderius felesége nevét is, Ansa – valamint közli, hogy lányukat és a páviai kincstár minden vagyonát Károly szintén magával vitte. Ansát Corbie zárdájába dugták be, míg Desideriust Szent Amand kolostorába zárták be, hol egy Adalfrid nevű pribék őrizte, (míg meg nem fojtották). Ezt követően Károly visszatért aacheni udvarába, mialatt Adorján pápa a fantáziadús hamisítói által fabrikált okmányokra hivatkozva nekilátott a korábban másokhoz tartozó falvak, városok, uradalmak elrablásához. Uralkodásának jelentős szakasza agresszív birtokbavételekkel, követelőzésekkel, és provokálással telt el, mert természetesen a szabad hercegségek, grófságok, városok nem akartak lemondani függetlenségükről, nem akartak adófizetői lenni a telhetetlen katolikus egyháznak. Az Adorjánnak tulajdonított 55 levélből 45 az, ami Nagy Károlynak lett címezve és tartalmuk szinte teljes egészében a pápai birtokgyarapítással kapcsolatos. Karoling ajándékozás ide vagy oda, Itália hercegei sorra megtagadták a pápai iga felvételét; Friuli grófja Rotgausus volt talán az első, aki elkergette a pápai adószedőket, Arichis Beneventum hercege és Reginald, Clusium (Chiusi) hercege 776-ban szintén visszautasították a pápai fennhatóság érvényesítését. A Pávia 774-es ostromakor biztonságos helyre menekített Desiderius longobárd király fia, Adalgis (Athalgisis) újra felbukkant és a pápai hódítások ellen lázadó nemesek élére állt. Még a pápa által kreált Spoleto hercegének, Hildeprandnak sem volt ínyére a pápai uralom, és inkább a frank király adófizetője óhajtott lenni. A csodálatos Nagy Károly a pápa segítségért könyörgő esedezését meghallván, csapot-papot otthagyva átkelt az Alpokon, hogy a szegény ártatlan, védtelen pápát megmentse. A pápa uszítására kirobbant újabb háború első áldozata Friuli ura, Rotgausus volt, aki nem tudott elmenekülni és elesett a túlerőben lévő frankokkal vívott csatában. Néhány lázadó nemes a biztonságosabb Dél-Itáliába ment, míg mások váraikba bezárkózva várták mi fog történni. Az országnélküli Adalgis királyfi görög földre menekült, hogy onnét hozzon segítséget. Fényes ütközetek és pompás vacsorák után Nagy Károly a tél beállta előtt serege nagy részével visszatért Frankföldre, mert látszólag helyreállt a rend. De a pápaságnak a 'látszólagos rend' nem volt elég, mert nekik birtokokra, adózó falvakra, fejet hajtó nemesekre volt szükségük. Ezen kitűzött cél érdekében a következő évben Adorján még erőteljesebben uszított, és Károly azonnali visszatérését követelte, hogy most már véglegesen számoljon le Szent Péter ellenségeivel, „akik már megint szervezkednek és ráadásul még veszélyeztetni merik a frank-római politikai szisztémát.”

A feljegyzések szerint erre az időre már Tasziló bajor herceg is belekeveredett a pápa ellen irányuló összeesküvés meséjébe, aki érthetetlen okok miatt Itáliában tartózkodott, mintha Bajorföldön, a saját otthonában nem lett volna elég égetően fontos probléma. A pápaság és a Frank Birodalom békéjét veszélyeztető konspirálókhoz csatlakoztak még a gonosz görögök is, akik el merték zavarni a pápai adminisztrátorokat néhány olyan Campaniai városból, melyekben kis idővel korábban fészkelték be magukat és jogtalanul átvették a városkák irányítását. Ezzel kapcsolatban jó tudni, hogy Dél-Itáliában, Szicíliában, Pentapolis és Ravenna környékén több százezer görög család élt, akik többsége nem követte a római katolikus hitet. Közösségük hátrányos megkülönböztetésbe részesült és ők is szálkának számítottak a pápaság szemében.

Károly király most először valami miatt képtelen volt ugrani a pápa vakkantására, és így Adorján meg kénytelen volt a vatikáni kincstár aranyaiból még egy zsoldos sereget felállítani, mert a háború nem állhatott meg a teljes győzelemig.

A lázadók vezére Arichis herceg hiába várta Adalgis visszatérését Konstantinápolyból a segítő görög seregek élén, – mert az bizony csak nem akart jönni – miközben a pápa zsoldos serege bevonult Terracinába, és Gaetába, majd végigpusztították Pentapolis görög falvait. Még több mint két évig folytak a csatározások, mígnem Nagy Károly (781-ben) hadai élén ismét Itáliába vonult, hogy a félsziget függetlenségre törekvő nemességét rákényszerítse a pápa hatalom előtti meghajlásra. A szabadságukért küzdő grófoknak semmi esélyük sem volt a nagy erőkkel felvonuló frank hadakkal szemben; Taszilót elfogták, de a többi felkelő vezér sorsáról nem ír a L.P.

És itt megint meg kell állnunk a történelmi események felsorolásával, rámutatva a L.P.-ban található adatoktól eltérő ill. az eseményeket anakronisztikus módon ismételgető pápai levelekre. Mert az egyházi történelemírók ugyanazt a helyzetet, ugyanazokkal a szereplőkkel szinte szóról-szóra megismétlik az egész eseménysorozatot hat évvel későbbre helyezve. Mert hat év béke után, 787-ben Arichis herceg, meg a görögök – és ami a legmeglepőbb –, Tasziló bajor herceg már megint ott szövetkeztek Róma árnyékában a jóságos szentatya elpusztítása érdekében. Károly király ismét Rómában terem, lesújt a pápaság ellenségeire; Arichist és idősebb fiát Romualdot meggyilkolták, újra elfogták Taszilót, akit kolostorba zártak, hercegségét frank grófok és katolikus egyházfők között felosztották. Tasziló további sorsát nem említik a historikusok, ám biztosak lehetünk abban, hogy a kor szokásának megfelelően először megvakították, kolostorba dugták, majd megfojtották. Ha tényleg igaz az a közlés, miszerint Taszilót korábban, 781-ben elfogták, abban az esetben kivégzése már akkor megtörténhetett, így a bajor herceg nem lehetett részese még egyszer egy későbbi lázadásnak. Csak a károlyi pátoszt szépre festő papi fantáziában létezett nagylelkű megbocsájtás, amiben Tasziló első elfogása után részesült: az igazi középkorban nem létezett a büntetés helyetti kegyes 'ejnye-bejnye'. Megint csak leellenőrizhetetlen furcsa adat az, hogy 788-ban Adalgis herceg – a meggyilkolt Desidirius király fia görög seregek élén ott harcolt Itáliában, és csatát vesztve meghalt az összetűzésben. Ráadásképpen a 'Hist. Gen.' (Lavisse és Rambaud) közlése szerint – ironikusan – Károly dicső hadait pont az Adorján pápával mindig ellenséges Spoleto és Benevento hercegségek hadai támogatták volna Adalgis királyfi legyőzésében. Honnét került elő Adalgis, mikor már szövetségese Arichis nem élt? Milyen görög sereggel érkezett meg Itáliába, mikor a Bizánci Császárság alig tudta saját határait védeni, mert nem volt elég katonája? Mennyi ebből a valós történelem és mennyi vajon a papi kitaláció? Csupa olyan kérdés, mely nem az olvasó érthetetlensége miatt merül fel, hanem az összevissza közölt, egymásnak ellentmondó, önmagát ismételgető rendszertelen papi közlések késztetik ki azok megfogalmazását.

Adorján pápa fokozott gazdasági, politikai térnyerését, külpolitikai sikereit az olajozottan működő diplomácia és a gondosan kiépített ügynökhálózat biztosította, melyben a jól fizetett besúgók, és mesterien kiképzett provokátorok jól megfértek a torokmetsző haramiákkal. Nevük sok esetben fennmaradt, de magától értetődően mindig úgy, mint akik csak hasznos és üdvös cselekedeteket vittek végbe az egyház megsegítésére. Atto dékán és Goteramnus atya, Maginarius (később Szent Denis apátja), az irattár vezetője Theophilactus, Rodicausus atya, Liuderik gróf, Radigaud abbé, és Adorján unokaöccse Paschalis, aki a legsötétebb gyilkosságokat, rablásokat intézte.

Talán nem árt ha tudjuk, hogy Adorján életrajzírója a 45-ik fejezettől kezdve kicserélődik, és minden politikai, történelmi közlés megszűnik, helyette ajándékosztás, papi tanyaközpontok (domuscultae) létrehozása, aquaductusok kijavítása valamint más építkezések, restaurálások felsorolása tölti ki a hátralévő fejezeteket. Tehát a 774-es évtől minden történelmi adat kizárólag Frankföldön tevékenykedő egyházi írók terméke. Adorján pápa életrajzírója büszkén sorolja fel a pápa építészeti nagyságát igazoló pazar alkotásokat, minek része volt Róma városfalának teljes restaurálása, és négyszáz vadonatúj torony megépítése. Ebből a 400 toronyból a régészet egyet sem képes megtalálni. Hasonló kétes és bizonyíthatatlan Róma viaduktjainak megjavítása (Sabatina, Acqua Paola), még kétesebbek a rengeteg arany és ezüst ajándékról írt feljegyzések – amit a pápa önzetlenül szétosztogatott –, hiszen a Nyugat-európai színesfém bányák (Ibéria, Korzika) akkor már 150 éve elhagyatottak voltak. Honnét lett volna a pápának ennyi aranya, ezüstje? De a mese megy tovább … A Szent Péter Bazilika számára egy olyan ezüstcsillárt csináltatott Adorján, melyben 1345 gyertya égett, míg az oltárra arany és ezüstszobrokat készíttetett. Milyen kár, hogy az egyházi múzeumokban egyetlen tárgy sincs kiállítva ebből a sok mesés kincsből, minek hiányában nyugodtan kitalációnak lehet tekinteni az egész Adorján-féle arany-ezüstben turkáló bőkezű gazdagságot.

Hosszú pontifikálása vége 795 év utolsó napjaiban következett be, és mikor Károly király hírét vette római szövetségese halálának, akkor – Einhard szerint – úgy sírt, mint egy kisgyermek, majd őszinte gyászát kifejezve fekete márványba aranybetűkkel vésett epitáfiumot küldött Rómába. Ez a márványba vésett 'remekmű' megmaradt – aránylag épp állapotban –, és ma is meg lehet csodálni a Szent Péter Bazilikában. Szakemberek kimutatták, hogy a márvány a belgiumi Meuse völgyéből lett kibányászva, ami Károly családjának birtoka. A tábla autentikusságát megkérdőjelezni nagyon nehéz lenne.

Megjegyzés. I. Adorján saját pénzt, ezüst dénárokat veretett, mely kollekció megtekinthető a Vatikán Múzeumában. Már önmagukban csak az érmék megléte elég bizonyság Adorján történelmi létezésére, amit Heribert Illig úr (Kitalált Középkor) helytelenül kétségbe von. Illig nem képes az Adorján pápától származó érmék hamisságát bizonyítani, ezért az érmék több száz év múlva történő – szándékos hamisítvány-inditatású – utánverésének illigi teóriáját megalapozatlan állításként tehetjük félre.

(1) Bővebben a Collectio Dionysia-Hadriana-ról lásd: 

(2) Bővebben az ál-Izidor Gyűjteményről: lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok 

 Négyszázötven éve annak már, hogy 'Nagy' Konstantin császár a felesége (Fausta) Lateran dombon álló palotáját neki ajándékozta Szilveszter pápának, hogy a katolikus egyház legfőbb képviselőinek – a pápáknak – legyen hol lakniuk. A palotakomplexus számtalan egymás mellé és egymásra épített önálló épület halmazából állott, melyek úgy bújtak meg a központi helyen felhúzott lateráni Szent János Bazilika árnyékában, mint tyúkanyó szárnyai alatt a kiscsibék. A Szilveszter pápa után pontifikáló 61 pápa mind hozzáépített valamit az eredeti 'pogány' palotához, ki egy szentélyt, ki egy tanácstermet, és bizony, ha Fausta valami csodaként visszatért volna a túlvilágról: biztos nem ismerte volna fel egykori római palotáját. A Lateran palota épületegyüttesébe tartozó kápolnák, keresztelőkápolnák, pápai, püspöki lakosztályok, irattár, adminisztrációs épületek, konyhák, ebédlők, raktárak, kincstárszobák, vendégházak, őrök, szolgák szállásainak kusza harmóniájára különös csend borult 769. augusztus 12. kora reggelén. A palotán belüli nagy tanácskozótermet, – melyet Zakariás pápa épített – ezen a reggelen zsúfolásig megtöltötte a katolikus vezetés színe-java; érsekek, püspökök, presbiterek és vezető teológusok csoportokba verődve halkan, szinte suttogva beszélgettek, míg néhányan imára kulcsolt kézzel adtak hálát teremtőjüknek, hogy a hamarosan sorra kerülő tárgyaláson nem őfelettük ítélkezik az Élő Isten mindent kiengesztelő igazságossága. A Szentatya által összehívott zsinat legfényesebb napja a mai; ítélkezés, az édes bosszú napja. A pápai lakomákra is használt teremben legalább 130-140 főpap halkan zümmögő, suttogó beszéde még jobban elhalkult, mikor meghallották a Tiberis folyó túlsó felén tornyosuló Szent Péter Bazilikából kiáramló templomi zenétől kísért kórus énekének távoli hangfoszlányait, amint azt befújta a szél a sarkig tárt ablakokon. A szentéletű, mindenki által csodált és rettegett István pápa a szerzetesekkel és papokkal zsúfolásig töltött bazilikában nagymisét celebrált, hogy megtisztítsa elméjét, megkeményítse szívét, mert anélkül lehetetlenség lenne számára az isten akaratának megfelelően ítélkeznie. A nagymise befejezése után a kiáradó tömeg, fekete-szürke színkeverékben 'pompázva' lassan kígyózva vonulni kezdett a város düledező romjai között a Lateran palota felé. Az inkább félelmetes, mint ünnepélyesen fennkölt menetben a kereszteket, zászlókat, egyházi jelvényeket hordozó, sötét leplekbe bújtatott szerzetesek rendezetlen csoportokban, énekelve követték a bíborral és arannyal díszített hordszékben ringatózó pápát

Mikor az ajtónálló szolgák kitárták a terem mesterien megfaragott nehéz ajtajait, – mely valamikor a boldogabb időkben egy római pogány színház bejáratát díszítette –, mindenki felállt és már senki nem mert megszólalni. István pápa egy tucatnyi tagbaszakadt, szőke, szakállas talpig felfegyverzett frank harcostól körbevéve méltóságteljesen, lassan, kimérten sétál végig trónjáig; élvezi az ünnepélyes csendet, a levegőben vibráló feszültséget, személye tiszteletet követelő méltányolását, és a lehajtott fejeket elnézve édes borzongással tekint elébe a napnak; az ő napjának, az édes bosszú napjának. Mindenki leült a sorokban elhelyezett hosszú lócákra, miután István elfoglalta helyét Szent Péter székében, ahova a krisztusi elrendelés adományozása vezérelte Istvánt, mert ki merné azt mondani, hogy ebbe a trónba Krisztofer és Sergius ültette bele? A két pápacsináló, Krisztofer és Sergius mellette áll a jobbján és látja, hogy fontoskodó nagyképűségüket nem tudja a mesterkélten felvett, áhítatos póz elpalástolni. „A ti időtök még nem jött el.” - Sziszegte hangtalan szisszenéssel, fogatlan száját meg sem mozdítva a pápa, majd mikor a másik oldalán álló Desideriusra, Pávia longobárd királyára és Theodocius, Spoletó hercegére tekint, átkok és egy súlyos fogadalom suhan át agyán: „Nemsokára veletek is leszámolok!”

Ő, a keresztény világ első embere, aki egy félénk, mindenki előtt hajbókoló, lúdtalpas szicíliai fia; már majdnem hatvan éves, apró, sovány ember, aki alig eszik valamit, a bódító italokat nem ismeri, és a nőket mélységesen megveti. Sikamlós túlélési ösztönének köszönhetően mesterien tekergette magát keresztül a mindig változó érdekek kusza mocsarában, és célját elérve – most – élet és halál uraként végre példát állíthat fel az összes utánajövő pápának, hogy hogyan kell azokkal leszámolni, akik meg merik bontani az Anyaszentegyház magasztos rendjét. Már lassan két hónapja annak, hogy Krisztofer és Sergius által összeterelt római klérus – akik a háta mögött valamikor lenézték és kígyónak merték hívni –, térdet és fejet hajtva hűségesküt fogadott a pápává szentelése után. Azóta már csak a gondolatukban merik kígyónak hívni, mert még mindenki élénken emlékszik a törvénytelenül pápává szentelt Constantinus vicedominusára, Theodore püspökre, aki egyszer mindenki előtt a Szent Péter Bazilika lépcsőjén, kígyónak nevezte Istvánt … Ezért István később, – miután Krisztofer bandája segítségével átvette a hatalmat – megparancsolta főpribékének Gratiosusnak, hogy vágja ki Theodore püspök nyelvét, mielőtt megvakítaná. Három napig hagyták Theodore-t szenvedni a lateráni palota tömlöcében, mielőtt nagy kegyesen megfojtották volna.

Azóta még a háta mögött sem meri senki kígyónak hívni Istvánt, – aki most – csak fejével biccent a pápaság vérebének, Gratiosusnak, és máris két fogdmeg egy béna emberi roncsot hurcol végig a nagyterem üresen hagyott középső részén, akit a trónja elé vetnek, mint egy krumpliszsákot. A nemrég még pápa, Constantinus az a nyomorult, aki István trónja előtt vonaglik, felállni vagy térdepelve esdekelni képtelen, mert eltörték mindkét térdkalácsát azon a fertelmes délutánon, mikor ráleltek és mikor szemeit tőrrel kivájták. A szilánkokra tört csontok nem tudtak összeforrni, testét azóta is lázak, nyavalyák gyötrik, és már majdnem két hónapja egy szűk cellában, a fájdalomtól félig már megtébolyodva várta, mikor jön el érte a megváltó halál. Moslékkal etették és hagyták, hogy a saját piszkában agonizáljon, de mégis életben tartották, mert részének kellett lennie a mai nap szentséges színjátékának, mely az egyházat ért gyalázatot volt hivatva lemosni. István megvető utálattal nézi az előtte remegő összetört embert, és valójában saját magát is megveti, amikor arra gondol, hogy kicsit több mint egy évvel ezelőtt, ő térdepelt ez előtt az ember előtt, megcsókolta palástja szegélyét, gyűrűjét és örök hűséget fogadott néki Jézus Krisztus nevére és az Élő-Isten szent misztériumaira esküdve.

Constantinus fejében összefüggéstelenül keverednek a múlt képfoszlányai, mint megannyi rémálom, melyekben az iszonyat és szenvedés maradandó rémsége mégis tudatta felfogóképességével, hogy azok valósan megtörtént események voltak, aminthogy az is fájóan valós, hogy most itt remeg a hűvös kőpadlón a kígyó előtt. Lelki szemei előtt látta öccsét, az éles szemű Passiviust, aki már a kezdet-kezdetén átlátott a szerényen meghúzódó, jóságos ártatlanságot sugárzó főpapon, az akkor még püspökként hajbókoló Istvánon, elméje visszavetíti amint az figyelmezteti, beleegyezését, engedélyét kéri, hogy az éjszaka leple alatt bemehessen és megfojthassa a kígyót a hálókamrájában. Nem hitt öccsének … És az a fertelmes nap, melynek borzalmai már kora hajnali órákban elkezdődtek, mikor fegyvercsörgés, üvöltözés és halálsikoly rázta fel álmából. Campagnai, és Róma környéki nemesek, szolgáik, fegyveres kísérőik, összesen ezerötszázan, testvére Antonio (Toto) vezetésével vigyáztak rá, kezükben tartva Rómát és felügyelve a Patrimonium Petri javaira is. Azon az éjszakán Krisztofer fia Sergius kalauzolta a longobárd Rachimpert zsoldos hadát, ő fizette le a római kapuőrséget, akik beengedték a zsoldossereget, hogy azok meglephessék álmukban a Róma környéki nemeseket. Borzadva éli át újból a volt pápa azt a pánikot, ami átjárta, mikor zavarodottan rohangált ide-oda a Lateran palota termeiben, folyosóin, menedéket keresve, míg végül a Szent Caesarius kicsiny kápolnájában bújt a katedra alá, ahol ott reszketett, míg meg nem találták. Másik két testvérét Totót és Paschalt nem tudták élve elfogni, megkínozni: fegyverrel a kezükben az utolsó leheletükig küzdöttek … Csak lassan, nehezen képes követni az egyházi vádló szavait, mondatait, és csak akkor tér egy kicsit magához, mikor másodszor csattan a kérdés: „Megbánod-e az Élő-Istent, és a Szentszéket meggyalázó tettedet?” Nehezen forog nyelve a szájában, de mégis érthetően könyörög a pápának: „Kegyelmezz Szentatya! Könyörülj rajtam, hagyd meg az életem!” A pápa élesen szisszenve veti oda kérdését: „Hogy merted elfoglalni fegyverrel Szent Péter trónját?” – „A római urak emeltek a trónra, kegyeletes és könyörületes voltam, senkit nem bántottam. Szánjál meg engem Szentatyám!” A pápa gúnyos mosollyal a szája szélén, összehúzott szemekkel néz rá az előtte ülő püspökökre, presbiterekre: „Ti mit gondoltok erről a latorról?” – Az első sorokban ülő méltóságok a pápa szavát megértve átkozódva, szidalmakat szórva felugrálnak és ütik, rúgják, köpködik a magatehetetlen vádlottat mindaddig, míg az ájultan ki nem terül a nagyterem kőpadlóján. Evvel véget is ért Constantin tárgyalása. Nem kell semmi ítéletet külön megfogalmazni, kihirdetni, felolvasni, mindenki tudja, hogy még az éjszaka Constantinust cellájában meg fogják fojtani, testét a városfalon kívüli szemétdombra vetik, ahol a kutyák fogják széttépni. Mást nem is érdemel, mert testét úgyis kivetné az ezerszer megáldott föld, ha ezt az Antikrisztust ebben a szent földben merné valaki eltemetni.

A következő vádlott egy Waldipert nevű longobárd származású pap, aki írnokként és udvari papként tevékenykedett Theodocius spoletói herceg udvarában amíg az oda nem rendelte a Rómában székelő Toto ellen vonuló zsoldoskapitánya, Rachimpert mellé, az összekötőügynök feladatát bízva reá. Miután Rachimpert zsoldosai győztek, és befejezték Toto emberei lemészárlását, Rachimpert ráparancsolt Waldipertre, hogy kerítsen egy csendes, szent életű szerzetest, aki jámborságával méltó lehet a pápa trónjára. Egy olyan valakit akart, aki spiritualitással tölti meg egyházát a szüntelen ármány helyett, jóindulatú békés pápát, aki biztos nem fog a longobárdok ellen fordulni. Átgondolatlan és értelmetlen terv volt, amit a longobárd kapitány a szokásos alkoholmámorában fogalmazhatott meg, és az is benne lehetett talán furcsa döntésében, hogy tetszelegni akart a többi longobárd báró előtt; hogy ő már olyan hatalmas úr lett Itáliában, hogy már a pápát is ő nevezi ki. Nem látta, hogy ostoba terve már a kezdeténél csúnya bukásra volt ítélve. A kapitány parancsa értelmében, Waldipert maga köré gyűjtötte a római longobárd párt vezetőit és az ő tanácsukat követve az Esquiline völgyében lévő Szent Vitus kolostorba maga vezette a longobárd nemesek követségét egy egyszerű jelentéktelen Fülöp nevű szerzeteshez, akit a longobárd elöljárók nagy nehezen megtudtak nevezni. A külvilág realitásától elzárt idős embert mézes szavakkal vették le lábáról, mindent elkövettek, hogy rábeszéljék a megüresedett pápai trón elfogadására. Az igénytelen tájékozatlanságban élő Fülöp elhitte, hogy a pápaságnak tényleg őreá van szüksége, hogy szentséges szerénységére, és áhítatos Krisztus-szeretetére építve óhajt haladni a katolikus vezetés. A naiv szerzetes meggondolatlanul elfogadta a felajánlást, Rómába ment a longobárd urakkal, akik a brutális Rachimpert bárdja árnyékában pápává kiáltották ki az egyszerűségében együgyű Fülöpöt. Krisztofer, Sergius, és a kígyó csúfnevet már rég kiérdemlő István elkeseredetten tiltakoztak; először a pápacsináló Rachimpertnél, aki gorombán elzavarta őket, majd Theodocius hercegnél, és végül Desiderius királynál. De közben előtte már az első napon mikor Fülöp Rómába érkezett újabb pénzszállítmány indult a pápai kincstárból (ami Sergius kezében volt) a frank királyi palotába.

Rachimpert miután nem kapott több aranyat Sergiustól – néhány nappal a botrányos longobárd pápaválasztás után – összegyűjtötte martalócait, és a római longobárd nemeseket, Fülöp pápával együtt magukra hagyva elvonult. Krisztofer Rachimpert kivonulása után késedelem nélkül magához ragadott minden hatalmat és első dolga volt, hogy megfenyegette a védelem nélkül maradt új pápát, aki akkor végre magához térve, azon nyomban elmenekült, vissza a csendes kolostori magányába. Mindez néhány nap alatt játszódott le és a hirtelen jött meggondolatlan, longobárd szeszély szülte pápa egyetlen segítője Waldipert, is menekülni kényszerült. A gazdája (Rachimpert) által magára hagyott Waldipert kétségbeesetten próbált lelki megnyugvást találni abban a tényben hogy nem önszántából tette, amit tett, hanem felsőbb parancsra egyfajta titkár szerepet kényszerült betölteni abban a pár napban Fülöp oldalán, mikor a Lateran Palota és Róma egy longobárd zsoldosmartalóc utasítási szerint ugrált, hajlongott. Nem politikai nagyravágyás vagy eklézsiai elismerésre való óhaj vezérelte Waldipert, hanem a szánalom, mikor az odaparancsolt kötelesség mellett segíteni is szeretett volna a teljesen útját vesztett öregembernek. Virrasztott mellette, együtt imádkozták át a szorongásokkal teli éjszakákat, melyeket a sötétségen kívül csak részeg duhajkodás és istenkáromló szitkozódás töltött ki. Egy ilyen átdorbézolt éjszaka után, kora reggel mielőtt Rachimpert kilovagolt volna a városból, magához hívatta Waldipert és üvöltve parancsolt rá, hogy viselje gondját az új pápának, míg nem kap másik utasítást. Utána hirtelen félelmetes csend borította be a Laterán Palotát. Elsőnek – félig titokban – Fülöp távozott. Két görög szerzetes segítette fel egy kordéra a botladozó öregembert és akik még néhány napja ott sürögtek-forogtak az öreg szerzetes 'pápa' körül, azok is mind hamarosan eltűntek, de neki Waldipertnek nem volt hova szaladnia. Mikor meghallotta, hogy Sergius utasítást adott letartóztatására kirohant a Lateran Palotából; félelmében a Pantheonba rohant be, és ott Szent Kozma szobrába kapaszkodva remegve várt valami isteni csodára. A csoda helyett István és Krisztofer vérebe, Gratiosus jött érte, aki ott helyben – miután leráncigálták Szent Kozma szobráról – kivágta mindkét szemét. Ma reggel mikor kihurcolták cellájából megkorbácsolták, majd durva szőrcsuhát húztak rá, és most ott térdel István pápa, a bosszúálló kígyó előtt. István pápa, a mellette álló Krisztofer, meg fia Sergius is mind jól tudják, hogy Waldipert, Rachimpert parancsára cselekedett, amire még a Spoletóban tartózkodó Theodocius herceg is rábólintott. Theodocius is ott állt a pápa másik oldalán és ő is tudta, mint mindenki más a teremben, hogy Waldipert ártatlan, de mégis fel kell áldozni a felkavart keresztény lélek megnyugtatásáért. A megkínzott, magába roskadt Waldipert csak szaggatottan hallja az Anyaszentegyház makulátlanságán foltot ejtő, égbekiáltó bűnéért kiszabott ítéletet. … „és minden áldott nap vágattassék ki testéből egy darab, mindaddig, míg az elítélt az iszonyatos kínjaiba bele nem pusztul. A büntetés mértéke példás lészen, kínszenvedése legyen intés, gyalázatos halála pedig figyelmeztetés legyen mindazoknak, akik a katolikus egyház bemocskolását tervezik.”

István pápa kéjes elégedettséggel dőlt hátra trónján, lehunyva apró, sötét szemeit és talán el is szunyókált arra a rövid időre, míg kirángatták az elítéltet, és becipelték a következő vádlottat. A nap harmadik vádlottját már néhány napja átszállították a Szent Vitus kolostor szerzetesi cellájából a Lateran pincebörtönébe. Ma reggel őt is felhozták a pincéből, nem nézték idős korát, megverték, megrugdosták Gratiosus pribékjei, majd őt is szőrcsuhába bújtatták, melynek már puszta viselete is bűnös beismerést szimbolizált megalázó durvaságában. A vádló hosszú, nyakatekert mondatokban próbálja kifejteni az idős szerzetes bűneit, mely erőlködés nem ment tovább mint a „szándékában volt elfoglalni a pápai trónt” üresen csengő gyanúsításánál. Mert az igaz, hogy a longobárd hadnagyok, nemesek, és polgári elöljárók Fülöpöt Rómába hozták, minden jóval ellátták, hajbókoltak előtte, majd másnap reggel az öreg szerzetest a szó szerint rátették a trónszékre és zengett Szent János bazilikája a 'vivát Papa Filippi'-től. Ám az inkább suta paródia volt csupán, mint a pápaszentelés felemelően pompás ceremóniája, azaz Fülöp nem rendelkezett a szentségekkel, és így nem számíthatott uzurpátornak. Nincs védőbeszéd, a földön görnyedten térdeplő Fülöpöt meg sem kérdik s mielőtt a vádló felolvasná az ítéletet, dicséretektől zengő cirádás mondatokban élteti a szentséges István pápa könyörületes, megbocsájtó jó szívét, mert példás büntetés kiszabása helyett Krisztus kegyességét szem előtt tartva megbocsájtott Fülöp szerzetesnek, hogy az cellájába zárva bűnbánatát vezekelve, imádkozással tölthesse hátralévő napjait. „Cellája ajtajára pedig írassék fel, hogy azt csak az élete végén hagyhatja el, koporsóban.”

István már kezdi kényelmetlenül érezni magát a nehéz köpönyege, pápai süvegje alatt, mert a nyári hőség ilyenkor dél körül megtelepszik még a hűvös kövezetű palotatermekben is, és így ceremónikusan beöltözve még nehezebben viselhető el az augusztusi meleg. „Mára ennyi elég is a zsinatból” – motyogja maga elé a pápa –, hiszen az egyházi méltóságok már kora reggel óta itt vannak, étel-ital nélkül, na meg a longobárd urak is toporognak, elegük van az álldogálásból, unják a nehéz latinsággal megfogalmazott szövegeket, és látszik rajtuk, hogy már nagyon mennének. István végre kegyesen int, hogy mára befejeződött a gyűlés és közben magában mosolyogva arra gondol, hogy hatalma további növelésében ez a mai nap csak a kezdet volt és a leszámolások folytatódni fognak, mert a kígyó nem aludhat, különösen akkor, ha fészke más veszélyes kígyókkal van teli.

Ugyanezen a zsinaton meghozott, a pápaválasztásra vonatkozó kánonok (törvények) eredeti kéziratai nem találhatók meg a vatikáni archívumban, és azokat csak Deusdedit, Anselm, Polycarpus, és Gratianus másolásos gyűjteményeiből ismerjük.

Epilógus

Még egy év sem telt el a 769-ben megtartott Lateráni Zsinat után és István pápa a longobárdok segítségével megbuktatta a pápaság két leghatalmasabb emberét Krisztofert és fiát Sergiust. A pápa mindkettőt megvakíttatta, nyilvánosan megkorbácsoltatta, majd a kor szokása szerint egy idő után mindkettőt megfojtották. A pápa leszámolt még saját vérebével, Gratiosussal is és a helyébe lépő Afiarta Pál gondos pontossággal irányította a zsoldjában álló torokmetsző brigantinokat. Több mint valószínű, hogy István pápa mérgeztette meg az idejekorán elhunyt Theodociust, mert a fiatal herceg élesen ellenállt minden területi követelésből eredő zsarolásnak.

A Nagy Konstantin által épített Szent Péter Bazilika, mely évszázadokon keresztül a keresztény ideológia fellegvára és világi hatalmának központi szimbóluma volt.

Habár történészeink nem győzik eleget hangoztatni a VIII. század 'gazdagon dokumentált' örökségét, mégis hivatkozásaikban a LP.-on kívül csupa olyan forrást adnak meg, mint pl. a Codex Carolinus, mely egy olyan, időben később íródott levél-másolatgyűjtemény, aminek hitelességét éppen keletkezési ideje teszi kétségessé. Sokszor a LP. közléseivel is probléma van, mert sűrűn előfordul, hogy a beillesztett részletek nem a római kancellária feljegyzéséire, (archívum anyagára) támaszkodnak, – mert ilyen nincs is –, hanem Beda, Pál Dékán, Fredegár, Einhard a forrásuk, akik meg minden forrásmegjelölés nélkül úgy írtak és azt írtak, amit akartak. Ám a megbízhatatlanság terén ezeket a szerzőket felülmúlja a sok ismeretlen másoló, akik leellenőrizhetetlen pápai levelekkel rendelkeztek, és ezeknek a leveleknek a másolataiból áll össze egy olyan középkori történelem, melyben több lyuk van, mint egy ementáli sajtban. Számtalan esetben még az sem segíti a történelmi adatok közti eligazodást, ha azok időrendben egymást követve logikusnak látszó sorrendet alkotnak, mert a racionalista észérv így is képtelen kétségek nélkül elmenni mellettük.

Példának felhoznám a következő Karoling egyházirodalom által feljegyzett történést, mely a frank másolók munkájából került a LP.-ba: a Quierzy-i megegyezés után Pippin hadjáratot indított a longobárdok ellen és hadai több győzedelmes csata után, szeptemberben, vagy októberben hozzáfogtak székhelyük Pávia ostromához. A jobban felszerelt, túlerőben lévő frankok beszorították a városba Aistulf királyt a a maradék, szétzilált seregével egyetemben. Néhány nap védekezés után Aistulf megadta magát, kegyelemért esedezve mindent megfogadott, mindenre megesküdött az őt legyőző frank királynak. Pippin elfogadta a longobárd király megalázkodását; majd még mielőtt beállt volna a tél a frank hadak elégedetten hazavonultak, a pápa meg diadalmasan visszatért Rómába. És mégis, – a LP. közlése szerint –, néhány héttel ezen események után, 755. januárjának legelején Aistulf longobárd hadai körbevették Rómát és falai heves ostromába kezdtek. Hogyan lehetséges egy háborút vesztett hadseregnek néhány hét alatt újraszervezni magát, és tél kellős közepén egy ilyen komoly, jelentős erő felvonultatását megkövetelő ostromba belefognia? Tudjuk, az itáliai telek enyhébbek, mint mondjuk a szibériai telek, de azért, aki már járt télen Rómában az tudja, hogy januárban ott is kutya hideg tud lenni. Egy akkora város ostromára, mint Róma nem elég néhány ezer harcos, hatékonyan körbezárni a várost, megfelelően biztosítani a falak, bástyák, kapuk környékét több tízezer emberre lett volna szüksége annak a longobárd királynak, aki néhány hete háborút vesztett. Egy nagyszámú sereg ellátása, szállásolása még a nyári hónapokban is mindig gonddal járt, hát még a tél közepén. Népes seregeket összegyűjteni, tartós ostromra felkészülni, ostromgépeket felvonultatni gondos tervezést, pontos logisztikai műveleteket igényel, amire nem elég néhány hét, főleg ha a közvetlen előzményekben vesztes csaták sorozata, és egy elvesztett háború áll. De hát kik és hol rögzítették ezeket az eseményeket, melyek hiányolnak minden ésszerű valóságfolyamatot, miközben suta ellentmondásosságukban kizárják a kortárs szemtanúi bizonyságát? Mert bizony fontos szem előtt tartani, hogy az idevonatkozó adatok forrása mind olyan állítólagos vatikáni kancellárián megalkotott levélmásolatokból származnak, melyek eredeti példánya egy esetben sincs meg. Más szavakkal megfogalmazva: el kell hinnünk, hogy a Frankföldön összegyűjtött Codex Carolinus, Patrologia Latina, Patrologia Grecque, stb. gyűjtemények másolói tényleg birtokában voltak az eredeti pápai kancellária által megszerkesztett leveleknek, melyeket ők – a másolók – teljes hűséggel adtak tovább az utókornak. A másolatok tartalmának elfogadását tovább nehezítik még, hogy nem tudni biztosan; hol készítették, hányban másolták azokat, és hogyan jutottak az eredeti pápai levelek a kopírozók birtokába. Tekintettel arra, hogy semmilyen más, egyházi íróktól független történelmi forrásanyaggal nem rendelkezünk, ezért a történési folyamatok nagybani felvázolását ezen leírásokhoz muszáj kötni, még akkor is ha számtalan logikátlan valótlanságot szükségszerűen kidobálunk a papi mesék 'történelméből'.

De térjünk vissza II. vagy III. István pápához és szövetségeséhez Pippin királyhoz, pontosabban ahhoz a tényhez, hogy a kettőjük közötti szövetség létrejött, melyben a két hatalomra éhes gócpont elkerülhetetlenül megtalálta egymást. Pippin a pápai áldás, felkenés-hitelesítés, ill. az egyházi legalizálás nélkül nehezen őrizhette volna meg hatalmát, és még nehezebben biztosíthatta volna utódjai számára a dinasztikus öröklést, hiszen az ősi frank törvények értelmében még az oldalági Meroving grófoknak is több joguk lett volna a frank trónra, mint Martell Károly fiának. Az egyházi hókuszpókusz párosulva a kolostorok, templomok jól működő politikai láncolatával hatékonyan támogatta, erősítette Pippin helyzetét, aki cserében országrészeket adományozott az egyre többet követelő pápának. Adhatta, mert nem a sajátját adta … Persze mindehhez szükséges volt, hogy Pippin valamilyen ürüggyel megtámadja az őt korábban hűségesen segítő longobárd nemeseket, amihez megoldásként a pápaság folyamatos longobárdokat heccelő provokálása szolgáltatta az egyfajta csalfa jogalapot. Akarta, nem akarta a háborút a frank király, muszáj volt neki a saját hatalma megőrzése érdekében hadbavonulni a rokon longobárdok ellen. Pippin egyértelműen megértette azt a veszélyt, amit az erőszakos, követelőző pápa, és a jól kiépített intézménye jelentett számára. Átlátta, hogy a pápának nem lenne nehéz egy másik frank grófot találni, akinek ebben az esetben minden további gond nélkül átadná azokat a szentségeket, áldásokat, tehát mindazt az isteni hozzájárulást, ami a szentséges legitimitást megadja az uralkodáshoz, és minek birtoklásával már esetleg egy új gróf lehet a király. Pippin figyelembe vette tehát azt a lehetőséget, hogyha nem teljesíti a pápai követeléseket, akkor a katolikus ügynökök könnyen megbuktathatják, és akkor – király ide, király oda – szintén mehet a kolostorba. 754-ben a frankok először támadtak rá a longobárdokra, amivel a longobárdok itáliai végnapjai elkezdődtek.

Két évvel később, 756-ban egy másik győzedelmes hadjárat után Pippin, fizetésképp hivatalosan is átadta II. Istvánnak az elfoglalt Exarhátust, a Pentapoliszt és Romagnát mégpedig olyan külsőségek közepette, hogy Rómába vonult és a meghódított városok kulcsait az ajándékozási okmányokkal együtt ünnepélyesen letette Szent Péter sírjára. Az egész esemény leírása megegyezik Konstantin császár bő négyszáz évvel korábban történt (szintén kitaláció) adományozási rítusával, aminek ismétlése kérdőjeleket állíthat fel. A frank király adományozásával olyan bizánci területeket adott át a pénzéhes pápaságnak, melyek sosem voltak az övéi. A szentséges adományozási cselekedet nem sok áldást hozott a frank király fejére, mert még abban az évben meghalt, igaz a pápaság ellenfele, a longobárdok kétszer legyőzött királya Aistulph is hamarosan eltávozott az élők sorából, majd egy évre rá a 'birtokszerző' II. István is átköltözött a keresztényi túlvilágba.

PÁL PÁPA

I. Pál (757-767) pápáról a LP.-ban egy rendkívül rövid életrajzot találni, mely nem tükrözi vissza pontifikálásának relative hosszú (tíz év) időtartalmát, és feltűnö módon megszakítja az előző évek politikai eseményei ismertetését, A mindössze hét fejezetből álló 'életrajzot' később írhatták és még később szerkeszthették be a Pápák Könyvébe. Ezenkívül hiteles forrásként fogadják még el a Codex Carolinus gyűjteményében található 31 levelet, melyeket a pápai kancellária írt, mindet Pippinnek címezve. (Kivéve kettőt, melyek Pippin fiainak – Carloman, Károly – lett elküldve volt.) A levelekben semmiféle dátumozás nincs, és nem lehet igényes pontossággal kikövetkeztetni azokból az események helyes kronológiai sorrendjét. Erre a tíz évre tehát főforrásunk az ismeretlen eredetű levélkivonatok adatai, mely adatok alátámasztására kortárs itáliai kéziratok nem léteznek.

A Pál tíz éves pontifikálásáról szóló történetben mintha csak az előző évtizedek – vagy talán évszázadok – eseményei lennének új köntösbe bújtatva, a régi események-mozzanatok új szereplőkkel feltálalva.

Az előző pápa II. István a halála előtt már olyan hatalommal rendelkezett, hogy megengedhette magának testvére, Pál diakónus utódjául történő megválasztását, miáltal suttyomban örökletessé tette a pápai trónt. Igaz, volt egy gyenge tiltakozásféle ellenjelölés Theophylactus archidiakónus személyében, de mélyebben senkit nem érdekelt a pápaválasztás mikéntje. A később élt germán papok utólagos történelem írása szerint, I. Pál idejében Desiderius (756-774) az ügyeletes mumus – akarom mondani a longobárdok királya –, aki a feljegyzések szerint még mindig fenyegeti a pápaságot, és ezenfelül a szemére vetették, hogy nem hajlandó visszaszolgáltatni a pápaságnak olyan falvakat, birtokokat, ami sosem volt a pápaságé. Spoleto ura Albion, és Liutprand (csak a névazonosság köti a korábbi királyhoz), Beneventum hercege a korábbi idők viszonyainak megfelelően, elődeik politikáját folytatva hol teljesen függetlenek, hol zsoldba állnak, hol meg menekülnek. A középkori Itália politikai képéhez még hozzátartoztak a teljes önállóságra törekvő városok (pl. Velence, Nápoly, Firenze), és a pápaságot közvetve érintő, saját akaratát érvényesíteni óhajtó Róma környéki kora-feudális nemesség, akik nyomást szándékoztak gyakorolni a korrupt pápaságra. A pápaság vezetősége mesterien lavírozott a frank, longobárd, latin nemesség egymás ellen való kijátszása révén, és közben biztosítani próbálta magának a politikai főhatalmi pozíciót.

Pál pápa elődjeihez hasonlóan szüntelenül uszította a frank királyt a longobárdok elleni fegyveres agresszióra, az egyik levelében nem röstellt olyan hazugsággal hergelni Pippint, hogy „háromszáz hajó, és a szicíliai hajóhad indult el Konstantinápolyból Róma ellen.” (Ep. 20.) Ugyanebben a levélben azt írja a pápa Pippinnek, hogy Desiderius egy fenyegető levelet küldött neki … Milyen kár, hogy ez a levél sem maradt fenn, még másolásos formában sem, és így felvetődik a gyanú, hogy a pápa csak kitalálta a fenyegető levelet. Talán ideillő érdekesség, hogy Theophanész említ egy bolgárok ellen indított hajóhadat, 766-ban, minek nagy része elpusztult egy borzasztó viharban az Euxine (Fekete) tengeren. Lehetséges, hogy ennek a bolgárok elleni hadjárat előkészítésének hír-foszlányai jutottak el Rómában, amit a pápa önkényesen kiforgatott, hogy ezzel is ingerelje a frank uralkodót? A 770. évek elején a pápát nagyon lesújtotta a fiatal bajor herceg, Tasziló házassága Desiderius király lányával Liutpergával, mert a longobárdok és bajorok közötti rokoni szálakon nyugvó szövetség sehogy sem illett bele a katolikuspolitika képébe. A házasságról megrökönyödésének ad hangot a pápa Pippinhez írt levelében (Ep. 27.), mely levélben továbbá türelmetlenül érdeklődik a frank király Aquitania hercege, Waifar ellen viselt háború kimeneteléról. (Mert tudniillik minél hamarabb befejezi Pippin a háborút Aquitaniában, annál hamarabb tud az ő kedvéért elkezdeni egy másik háborút a longobárdok ellen.) Görög és longobárd veszélyre történő folyamatos riogatás és fegyveres beavatkozás ismétlő követelése mellett álcának kisebb jelentőségű témák is kitöltötték a pápai leveleket, mint pl. a frank klérus lelkes törekvését, hogy tökéletesen elsajátítsák az egyházi zsolozsmák éneklését, valamint több frank szerzetes kinevezését egy kántorokat képző iskola vezetésére. (Ep. 41.)

Pál pápa építő, szépítő tevékenységét hangsúlyozza ki a L. P. mikor rámutat a pápa által rendezett pompás ceremóniákra, minek keretében a gótok és vandálok által megrongált katakombákból átszállították Róma kiemelkedő szentjeinek maradványait különböző templomok díszsírjaiba. A feljegyzések szerint, nem sokkal beiktatása után 757 október 8-án átparádéztatta Szent Petronilla, – aki a keresztény történelem szerint Szent Péter lánya volt – földi maradványait a Vatikán dombon lévő Honorius Mauzóleumba, mely emlékművet testvére II. István alakíttatta át keresztény templommá. Hogy életművét teljessé tegye építettet egy oratóriumot Szent Péter Bazilikában, valamint saját magának egy síremléket: amit sajnos a régészet még eddig nem talált meg.

Pál pápa elégedetlen emberként halt meg; nem sikerült egy véres testvérháborút kirobbantania a frank-germán népek között, csak apró méretekben volt képes gyarapítani a bátyjától örökölt feudális Pápai Államot és még minimális szinten sem volt képes elnyerni az itáliai nemesség tiszteletét, megbecsülését.

III. István

III. István pontifikálásáról – az egyházi történészek szerint – kortárs leírást találunk a LP.-ban, ami állítás erősen kétségbevonható, mivel a szerző szóhasználata arra utal hogy III. István életrajzát is ugyanaz a személy írta, aki elődje Pál pápa életrajzát, sőt az utána következő pápa (I. Adorján) életrajza első felét feljegyezte. Ezen évek eseményei követésében segíthet még két levél figyelembevétele Constantinus ellenpápától, továbbá másik öt levél István pápa kancelláriájáról, melyek részei a Codex Carolinus gyűjteménynek. Különböző kiadók, (Cenni, Mansi, Duchesne) megjelentettek más III. Istvánnak tulajdonított leveleket, töredékeket, melyek hitelessége – történészek által szintén forrásként használt, Creontius (1) tudósításával egyetemben – szintén megkérdőjelezhető.

I. Pál pápa halála után 767-ben Toto, Nepi hercege seregével Rómába vonult és saját testvérét, a még laikus Constantinust választatta pápává. Az hogy valaki világi emberke volt az egyik nap, majd pápa lett a következő héten nem volt új procedúra a pápaság történelmében és így elméletben még a sarki bohócból is pápát lehetett csinálni néhány nap alatt. Praeneste püspöke György Toto akaratának engedelmeskedve elvégezte a papi tonzúra átadását Constantinus számára, majd másnap György püspökké szentelte, ami után már semmi akadály nem állt a pápává kenése útjában. Nem csak Toto, de Constantinus másik két testvére, Passivus, és Paschal is kalandor, rablólovagok voltak, és az új pápa felszentelése után, már egy igazi haramia családból származó egyházfővel büszkélkedhettek a római katolikusok. Constantinust 767 július 5-én kenték pápává és egy évig sikerült a hatalomban maradnia.

Egy évvel később ismeretlen okok miatt a katolikus intézmény legbefolyásosabb főpapja, a pápai kúria főjegyzője, Krisztofer, és fia Sergius, aki a pápaság kincstárnoki hivatalát töltötte be, hirtelen megléptek Rómából. Először Theodociustól, Spoleto új hercegétől kértek menedéket azt hazudva, hogy az életük veszélyben forgott a campagnai bárók zsarnoki erőszakossága miatt. Nem lehet tudni, hogy mennyi kincset vittek magukkal vagy, hogy milyen ígéretek betartására esküdöztek, de az biztos, hogy ármánykodásuknak köszönhetően: a longobárdok megtámadták Rómát, meggyilkolták a nekik sosem ártó Totót, és Constantinus pápát, testvérével Passivusszal együtt elfogták, megkínozták, mindkettőt megvakították, majd börtönbe vetették őket. Passivust hamarosan megfojtották, de Constantinust még életben hagyták. A bajkeverő Krisztofer és fia Sergius mégsem voltak képesek megnyugodni, mert a longobárdok a saját emberüket, Fülöp szerzetest tették meg pápának, aki jámborsága miatt teljesen alkalmatlan volt egy olyan arrogáns hivatal betöltésére, mint amit a pontifikálás szerepe megkövetelt. Krisztofernek elég volt csak egyszer megfenyegetnie az idős galamblelkű szerzetest és az haladéktalanul visszamenekült Esquilinébe a Szent Vitus kolostorának magányos békességébe. Krisztofer és fia Sergius jelöltje, István a frankoktól is támogatott főpap ezután minden nehézség nélkül elfoglalhatta Szent Péter trónját. Azaz, volt még egy kis hivatalos dolog, egy apró ceremónia, amit szükséges volt végrehajtani a keresztény (szeretet) vallás tökéletes szertartásrendje szerint, és amit az egyházjog fegyelme ilyenkor megkövetelt. Hivatalosan még mindig a tömlöcben raboskodó Constantinus volt a pápa, ezért muszáj volt őt szentségeitől (pontificiusától) megfosztani. A lelkes egyházfők a keresztény ceremónia első lépéseként a megvakított Constantinust kirángatták cellájából, majd a megkínzott pápát női kengyelbe ültették, súlyokat akasztottak a lábára és úgy parádéztatták végig a városon. Végül a Lateran Bazilikában pontifikátusát semmissé nyilvánították, megfosztották szentségeitől; palliumát földre vetették, pápai cipőjét kettévágták.

Mindezen gonosz események irányítása mögött István, az új pápa állt. Az az István, akit a háta mögött már segéddékán kora óta mindenki csak úgy hívott: a kígyó.

(1) Creontius atya III. Tasziló (748-788) bajor herceg titkára volt és Rómába követként járt: feljegyzéseit a Bajor Évkönyvek (Annales Boiorum) őrizték meg az utókornak. Creontius eredeti írásai már a IX. század elején teljesen eltűntek és amit a Bajor Évkönyvekben találunk az csupán tartalmi rekonstrukciója egy olyan anyagnak, amit az időben később szerkesztett egyházi szerző ismert csak.

III. Gergely (731-741)

III. Gergely pápa életével kapcsolatos események két forrásból származnak csupán, a LP.-ban található rövid életrajz és a hírhedt 'Codex Carolinus' gyűjteményében fellelhető levelek. III. Gergely életrajírója LP.-ba bejegyzett első két évre vonatkozó képimádás/képpusztítás miatt felszínre került nézeteltérések adatait a történészek többsége hitelesnek és úgy ahogy pontosnak tekinti. Evvel szemben érthetetlen a jegyző hallgatása a pápai udvar és a longobárd királyság viszonyáról, és az információhiányt tovább növeli, hogy negyedik fejezet után – eltekintve Gallese rövid említésétől – semmilyen politikai eseményt nem ismertet. (A 14-ik fejezet hamisítvány) 

A képtisztelet-képrombolás mögé bujtatott vallási viszály sosem mérgesedett el volna olyan durván, ha nem kapcsolódik az – elméletben Bizánci Császárság tulajdonát képező – itáliai birtokok jövedelmének lenyúlásához. A Bizánci Császárság és annak arisztokráciája évszázadok óta jelentős földterületeket birtokolt Szicíliai és Dél-itáliai területén melyeken birtokok, udvarházak, tanyaközpontok sokasága állt. Ezek az ingatlanok minden létező jog alapján Bizánc császárának tulajdonát képezték. A pápáknak jogilag semmi semmi közük nem volt az ebből származó jövedelmekhez, adókhoz, mégis, mikor csak lehetőségük nyílt rá megdézsmálták, elzabrálták azokat. Az adókat mindenhol könyörtelenül behajtották, de mivel az exharcha képtelen volt fegyveresen megvédeni a bizánci birtokok jövedelmét, ezért a pápa – emberei segítségével – rendszeresen elorozta azt. Ez a jövedelemveszteség jobban fájhatott a bizánci államvezetésnek, mint a képcsókolgatás milyensége, vagy az egy évvel korábban megtartott római zsinat döntései. Az arany elvesztése lehetett az ok, amiért állítólag Leó császár 732-ben egy büntető hadosztályt szerelt fel. Hogy a pápa mégsem lett megbüntetve, a mese szerint annak köszönhető, hogy a császári sereget szállító hajóhad minden hajója elsüllyedt, és az egész sereg matrózostól-vitorlástól odaveszett. A 'mese' szót használtam, mert ha arra gondolunk, hogy a bizánci történelemírás nem tartotta fontosnak egy hajóhad és egy egész sereg elpusztulását megemlíteni, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ismét kitalált eseményről van szó. Az Adria-tengeren már hosszú évszázadokkal korábban alaposan kiismert, kitapasztalt, mindenki által használt hajóutak biztonságos közlekedési lehetőséget nyújtottak, és olykor-olykor megtörténhetett egy baleset, ám egy egész hajóhad zátonyra futása csak a papi fantáziában fordulhatott elő.

III. Gergely pápa uralkodása kezdetén történt az a dicső esemény, hogy a frank-germán haderő megállította az egyre jobban terjeszkedő muzulmánokat. Hispániában a 711-es és a későbbi muzulmán győzelmek biztosították az Észak-Afrikából történő folyamatos arab, berber és kisebb mértékű zsidó bevándorlást, megtelepedést. Egy évtized telt el csupán és 721-ben, majd 725-ben az új hódítók már elég erősnek érezték magukat, hogy a Pireneusokon átkelve megtámadják a frankokat. Aquitania hercege Eudo váltakozó sikerrel vette fel velük a harcot, mígnem Abdul Rahman megsemmisítő ütközetben megfutamította a herceget és elfoglalta Bordeaux városát.

A következő évben Károly herceg, a frank királyság mindenható majordomusa csodás seregével Tours és Potiers között szétverte a muzulmán sereget, de nem is akárhogyan; 375.000 szaracén harcos maradt ott a csatatéren, míg a frankok mindössze 1500 katonát veszítettek. Ezek után nem véletlen, hogy Károly megkapta a 'kalapács' (Martell) nevet. A győzedelmes csatáról Eudo herceg levélben értesítette II. Gergely pápát – igaz a levél nincs meg –, de a fényes győzelem adatait megőrizte a keresztény történetírás. És bizony pont az ilyen adatok jogosíthatják fel a kétkedő tanulni vágyót, hogy nem csak a 375.000 elesett szaracénra vonatkozó közlést, de a többi; hunokra, vandálokra, avar hadjáratra, stb. vonatkozó tudósítást is félrevezető hazugságnak tartsa. Sajnos szinte minden korai középkorba tartozó, konkrétnak tűnő közlés esetében az a helyzet, hogy lehetetlen meghúzni a határt a felnagyított túlzás és a valós események között.

A longobárdoknál a 730-as évek elején még mindig Liutprand a király, aki képtelen volt megakadályozni a pápai hatalom erősödését, mert Spoleto és Benevento hercegei longobárd származásuk ellenére pápai zsoldban Róma érdekeit védték. A longobárdok besötétítse érdekében a római egyházvezetés mindent elkövetett – még a pápák könyvébe is képesek voltak utólagos beiktatással történelmet hamisítani –, hogy azokat gonosz agresszorként tüntessék fel. III. Gergely életrajzírója a tizennegyedik fejezetben, Liutprand lombard király Róma elleni állítólagos akciójáró ekképpen fantáziál: „... sátrát a Campus Neronis mezején verte fel, majd végigpusztította Campagnát és sok római nemesre rákényszerítette a longobárd viseletet és fejük borotválását ...” A fejezet interpolált: történelmileg érték nélküli, és mégis az akadémista történelemírás forrásként használja. Mivel a pápaság és a longobárd udvar között fennálló status quo – terjeszkedési szándéka miatt – nem felelt meg a római papság igényeinek, 739-ben a pápai ügynökei sikeresen összeugrasztották Spoleto hercegét Liutprand királlyal. A pápai állam a jövőjét a longobárd területek teljes bekebelezése révén egy olyan Itáliában látta, ahol mindenki Rómának hódol és a pápaságnak adózik. A pápaságnak céljai érdekében szüksége volt a háborúra, hiszen ha marad a béke, akkor nem állt volna módjában követségeket küldeni Martell Károlyhoz, nem lett volna semmilyen hivatkozási alap testvérháborúra uszítani. Ezért a pápaság szüntelenül provokálta a longobárdokat, miközben az 'ártatlan', 'jóságos' szenvedő félt játszva egy igazi nagy pusztító háborúról álmodozott. Martell Károly nem csak rokonságban állt a longobárd királyi házzal, hanem közeli, hű szövetségese is volt, tehát az itáliai pápaellenes háború ürügye nélkül nem adódott volna megfelelő alkalom a pápaságnak egy beavatkozás követelésére. Martell Károlyban még ebben az időben volt elég tisztesség és figyelmen kívül hagyta a pápa kérését.

Az LP-ban található életrajzot – jogosan – hiányosnak és befejezetlennek találhatja az olvasó, amin az sem segít, hogy pontosan napra és hónapra (de évszám nélkül) közli III. Gergely halálát meg, hogy a Szent Péter Bazilikában temették el.

Zakariás (741-752)

Zakariás pápa korának történelmét és pontifikálásához köthető eseményeket a LP. bejegyzésein kívül még a Lorschi Évkönyvek (Annales Laureshamenses) kéziratmásolataiban olvashatjuk. A Lorschi Évkönyvek 703-tól 803-ig, míg egy másik verziója 741-től 829-ig ismerteti az eseményeket, ám nem kizárt, hogy kéziratai túlnyomó része kései hamisítvány. 

Zakariás pápa zavartalanul folytathatta elődei 'többkulacsos' politikáját, minek a lényege az Itáliában meglévő hatalmi központok egymás elleni kijátszásában, birtokok, várak elbitorlásában mutatkozott meg legelevenebben. Zakariás is úgy viselkedett, mint egy feudális világi főúr; beleavatkozott germán főnemesek, itáliai bárók egymás közti nézeteltéréseibe, jól működő kémhálózatot épített ki, saját zsoldossereget tartott, akik biztosították a pápai adószedők és hivatalnokok problémamentes működését. Zakariás beiktatása után hátat fordított a pápaságot többször megvédő, szövetséges Spoleto és Benevento hercegeinek és a korábbi ellenféllel, Liutpranddal személyes találkozót eszközölt ki. Még abban az évben, 741-ben Narni mellett találkozott a királlyal, minek eredményeként a pápa pénzzel és zsoldosokkal segítette a longobárd királyt korábbi szövetségesei ellen, és ezért jutalmul négy várost, és számtalan kisebb nagyobb uradalmat kapott cserébe. Liutprand királyról tudnunk kell, hogy élete utolsó szakaszában a haláltól és betegségektől rettegve egyre jobban vallásos lett és félelme enyhítésére a babonáktól duzzadó kereszténységben próbált vigaszt találni. Elbizonytalanodott gyengesége különösen a római főpapok megjelenésekor tört felszínre, és Zakariás pápa a Narniban történt találkozáson – mint egy jó lélekbúvár – meglátta a király vallási szorongásából eredő gyengeségét, amit ki is használt. Ezen a tárgyaláson – az LP. szerint – Liutprand olyan helységeket (Ancona, Osimo, Narni, Numana) ajándékozott önként a pápának, melyek sosem voltak részei az eredeti egyházi követeléseknek. Két évre a Narni tárgyalások után Liutprand Ravena rovására szeretett volna terjeszkedni és mivel a Bizánci Császárság képtelen volt katonai segítséget küldeni Itáliába, ezért Zakariás a felhevült politikai helyzetben ismét lehetőséget látott a beavatkozásra, intézménye hatalmának növelésére. A Bizánchoz tartozó területeket megvédeni képtelen Eutükhiosz exarcha megvédésének ürügyén Zakariás népes kíséretével elindult Ravennába, ám valójában nem segíteni akart, hanem mindkét féllel elfogadtatni a döntéshozó hatalmát, tudomásukra hozva az egyházi fennhatóságot. Egyöntetűvé óhajtotta tenni a pápaság követeléseit, miszerint Ravenna, Emilia és más bizánci országrészek, mint 'örökség' a pápaság intézményéhez tartoznak, még akkor is ha azok soha nem képezték a Patrimonium Petri részét. Jóságos, békítő alakoskodás mezében sunyin kihasználta, hogy az adott reálpolitika kényszere ezeket a területeket egyre inkább kivonta a konstantinápolyi ellenőrzés alól.

Az LP. szerint Zakariás és Eutükhiosz „Ravennától 50 mérföldre eső Aquila helység Szent Kristóf bazilikájában találkoztak.” A bejegyzést azért fontos megemlíteni, mert Aquila több mint 300 kilométerre van Ravennától, nem esik útba, ha valaki Rómából tart Ravennába, és ott sosem volt Szent Kristóf nevét viselő templom vagy bazilika. Az egész pápai utazásnak, tárgyalásoknak az elbeszélés szerint az a vége: miután Zakariás elhagyja Ravennát, felkeresi székhelyén, 'Ticinum' városában a lombard királyt és esdekelve könyörgött Liutprandnak Ravenna megkíméléséért, és a longobárd csapatok visszavonásáért. A pápai jegyző szerint Liutprand engedett a makacsságából, meghatódott a szentatya alázatos kuncsorgásától és teljesítette a pápa kéréseit. Ezek szerint a VIII. század közepén a pápai hatalom már olyan erős volt, hogy képes volt egy nagyszabású hadjáratot megállítani, elfoglalt területek visszaszolgáltatását kieszközölni, azaz visszavonulásra kényszeríteni a győzedelmes longobárd hadakat. Természetesen a pápa tevékenysége precedensként szolgált a császári hatalom jogköre gyakorlatának kisajátításához.

744-ben meghalt Liutprand, és utódja Ratchis (744-749) Friuli hercege, néhány évvel a megválasztása után elkerülhetetlenül fegyveres konfliktusba keveredett a pápasággal. Az ellenségeskedések mögött soha nem a krisztológiai félreértések álltak, hanem mindig ugyanaz a telhetetlen kapzsi vágy munkálkodott; növelni a pápaság világi hatalmát, feudális anyagi javait gyarapítani a másik kárára. Természetesen egy ilyenfajta terjeszkedést a longobárdok nem engedhettek meg, főleg úgy, hogy ők is még több hatalomra törve azt lesték, mikor, hol lehet valamit megkaparintani a vetélytársaiktól. Ratchis király 749-ben hadai élén rátört Pentapolisra, majd elfoglalta Perugiát. Zakariás pápa ekkor személyesen – mint egykor Leó pápa a hun királyt –, felkereste táborában a longobárd királyt, és „szentséges megjelenése, gazdag ajándékai, elegáns esedezése olyan mély hatással volt Ratchisra, hogy seregével elvonult, és visszaszolgáltatta a pápai hatóságoknak az elfoglalt területeket, városokat.”

A papi fantázia tovább jámborítja a LP.-ban a longobárd királyt, mikor elbeszélése szerint Ratchis a pápa földön kívüli tündöklésének hatására önként lemondott trónjáról, és kolostorba vonult. De ha már a longobárd királyt ilyen csúfosan meghibbantotta a papi kitaláció, akkor lányát és feleségét sem lehetett csak úgy parlagon hagyni, és így velük a klastromi fogadalmat tetette le a keresztény történelemírás, miszerint önként és boldogan zárdába vonultak. Ha ennek a közlésnek van valamiféle valóságalapja, akkor az csak az lehet, hogy Ratchis kolostorba kötött ki, de nem önként mondott le a trónról – a pápával való találkozás fenséges hatása miatt –, hanem erőszakkal mondatták le és dugták oda.

Nem tudom van-e értelme külön foglalkozni Zakariás bizánci tárgyalásaival, vagy a Monte Cassinoi kolostor javítgatásával, helyette inkább érdemesebb kiemelni a pápa önkényes és erőszakos beavatkozását a frank (galli) nemesek politikai belügyeibe, és annak az egyik 'eredményét': Carloman (Karlmann) herceg szerzetesi rendbe történő belépését.

Röviden felelevenítve történelmi ismereteinket, a VIII. század közepén Frankhonban hivatalosan a Meroving dinasztia III. Childerik nevű uralkodója volt a törvényes király, azonban a tényleges hatalom már rég átcsúszott Martell Károly királyi palotahadnagy (Major Domus) kezébe. Martell Károly halála után két fiára, Carlomanra és Pippinre száll Frankhon irányítása. Nemsokára, ismeretlen okok miatt Carloman herceg 747-ben Rómába költözött, és ott kolostorba vonult. A fiatal főúr, aki a kortárs nyugati világ egyik legjelentősebb vezéregyénisége lehetett volna elvonult a világtól.

Az egyházi krónikák egy Bonifác nevű ügynök kenetteljes rábeszélése eredményének tulajdonítják a nagy hatalmú főúr szerzetessé válását, de félreállításának igazi okát nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk. A frank szokásjog – hasonlóan az angolszászhoz –, megengedte, hogyha a helyzet úgy kívánja, a főnemesek elmozdítsák helyéről a régi uralkodót, és a szerteágazó királyi ház vezető grófjai közül új királyt válasszanak maguknak. A hagyományhoz kötött szokásjog természetesen nem engedett beleszólást az uralkodói döntésekbe külső, idegen személyeknek, intézményeknek, és így nem volt a pápaságnak legális lehetősége a frank uralkodói erőviszonyok átrendezésére. Persze a frank tradíciók, vagy jogok voltak azok, amik legkevésbé izgatták Zakariás pápát terve kivitelezésében, és hamarosan megfelelőnek találta az időt a frank belügyekbe történő beavatkozásra: mégpedig a törvényes frank király elmozdítására, és a vele összekacsingató Pippin hatalomra juttatására. Ezen pápai cselszövés végrehajtására, 751-ben a frank királyi udvarba érkezett a később szentté avatott Bonifác fedőnevű pápai ügynök, az a személy, kinek segítségével néhány évvel ezelőtt sikerült Carloman herceget kolostorba dugni. Még abban az évben fegyveres pribékek törtek rá a védtelen törvényes frank királyra, és Childerik királyt bezárták a Szent Bertin monostorba, ami felért egy szigorított fegyházbüntetéssel. Feleségét és kisfiát – a frank trón törvényes örökösét – elzárták valahova, több mint valószínű mindkettőt meggyilkolták.(1) Kicsit később, de még abban az évben Bonifác agent, királlyá kente fel Pippint – ám ez nem volt elég –, mert Soissons-ban, 752-ben Bonifác ismét királlyá kente, és biztos, ami biztos alapon 754-ben, Saint Denisben II. István most már harmadszor királlyá kente Pippint. Legalábbis az egyházi feljegyzések szerint …

Talán hasznos, ha megemlítem, hogy Einhard, és Notker könyvein kívül a Karoling-ház történelméről, nagyrészt az 'Annales Regni Francorum' (Frank Királyi Évkönyvek) gyűjteményére, Mosseles Évkönyv bejegyzéseire, valamint a később hamisított kapitulárékra, mint pl. a 'Capitular Regni Francorum' korpuszára támaszkodnak történészeink. Kisebb jelentőségű évkönyvek, krónikák, (Lorsch, Fulda, Salzburg, Pál Dékán, Trieri Thegan, Metz-püspoke, stb.) szintén a kutatók rendelkezésére állnak, ám a legnagyobb kihívás ezekkel a többször másolt dokumentumokkal a hamisítások és a későbbi kitalált betoldások kiszűrése. Ma jelenleg úgy állunk a kéziratkutatással, hogy az akadémista szerzők műveik megalkotásakor minden adatot hitelesnek fogadnak el a középkori germán okiratokból, kivéve természetesen a legotrombább hamisítványokat. Később nagyon sok adat ezekből a frank-germán ('Karoling') kéziratokból került át a LP.-ba, ami azt jelenti, hogy a LP. szerkesztőinek nem voltak birtokában saját, – római kúriájuk által készített – történési feljegyzések, biográfiák és adataik közlésekor ezekre az 'ál-Izidornak' is nevezett irományokra támaszkodtak.

A VIII. sz. közepén Itália népességének túlnyomó része romokban, odúkban lakott, rongyokban járt és szerencséjük volt, ha egyszer jóllaktak egy hónapban. A LP.-ban azt olvashatjuk a pápáról: „Nagyon szerette klérusát és megduplázta a számukra kifizetendő éves 'presbitériumot'; atyaként és jó pásztorként ölelte őket magához, és soha senkinek nem engedte meg, hogy akárcsak egyet is megbántson közülük.” (n. 28.) Mint láthatjuk, nem ment mindenkinek rosszul 

(1) A történelemkönyveket böngésző érdeklődőnek feltűnhet az az igyekezet ahogyan a középkori krónikaírók (papok, szerzetesek) becsmérlik, befeketítik az utolsó Meroving királyt, hogy ezzel is erkölcsi alapot szolgáltassanak a pápaság alattomos beavatkozásához. „Minden felelősséget nélkülöző, hasznavehetetlen” (Quedlinburgi Annales, III.) jelzőkkel illeti, míg Ademar, (Hist. II.) 'Insensatusnak', félkegyelműnek mondja, és végül Fleuri Húgó (Hist. IX.) „semmirekellő haszontalanul megvetendő embernek” mondja Childeriket. De még ha tényleg ilyen volt is Childerik király, fia és felesége erőszakos eltüntetésére – meggyilkolására – akkor sincs mentség. A cselszövő, királycsináló Bonifác galád tettét a keresztény történetírás, erényes cselekedetként tünteti fel, és ez a gazemberség később hozzájárult a pápai ügynök szentté avatásához.

II. István pápa (752-757)

II. István pápa valójában III. István pápa, mert II. István csak amolyan 'féligpápa' volt; mindössze három napig volt hivatalában, igaz, szabályosan volt megválasztva, de meghalt mielőtt pápává szentelhették volna. Ezért mindig II. István alatt is III. Istvánt kell értenünk. Történészek mindkettő variációt használják, és mindkettő helyes.

A LP.-ban található II. István életrajzát olvasva könnyen feltűnhet az olvasónak, hogy írója képtelen becsmérlő, lenéző jelző nélkül a longobárd király (Aistulf) nevét leírni; „istenkáromló, gonosz, romlott, dögletes, szégyentelen bűnöző” stb. Míg az erőszakos pápa említésénél mindig hozzáteszi; „áldott, angyali, kiváló, tökéletes, kitűnő” dicsérő jelzőket. II. Istvánról bő részletességgel ír a LP., ám a közlések hitelességét már az elején kétségbe lehet vonni, mikor tényként írja, hogy István nem sokkal felszentelése után Róma falain belül négy kórházat (xenodochia) teljesen felújított és gazdagon megajándékozott majd a siralmas egészségügyi helyzet javítása érdekében a város falain kívül két új kórházat építettet. Ebben az időben nemcsak Itáliában, de szerte Európában minimálisra csökkent mindenféle építkezés. A hetedik évszázad közepétől sorra megszűntek a kőbányák a kőfejtés a kőfaragás, kőszállítás mesterségeivel egyetemben. A régészet – különösen a VIII.-IX. századból nagyon kevés épületmaradványt volt képes feltárni, és az a kevés, ami van, az is mind lebontott pogány épületekből származó kövek, téglák felhasználásával épült.

Talán említenem sem kellene, hogy ezeket a kórházakat régészetileg kimutatni lehetetlenség. Különben is, minek kórházakat építeni, ha nincsenek 'medicusok', doktorok, hiszen a pogány iskolák, melyek a doktorokat adták, már kétszáz éve zárva voltak István pápa pontifikálásakor. István pápa kórházépítés meséje jelentéktelennek tűnik a nem sokkal későbbi – Frankhonba történő – utazásáról szóló meséhez képest.

Történt pedig volt: a gonosz longobárdok, még abban az évben (752-ben) lerohanták azt a kevés itáliai területet (exarchátust), mely még ténylegesen a Bizánci Császársághoz tartozott, és véglegesen felszámolták a császári intézményeket. Aistulf (749-756) király térnyerésével felborult az a politikai egyensúly, ami a pápaság erejének zavartalan növekedését biztosította jó kétszáz éven keresztül, megszűnt a harmadik itáliai 'erő'. Leszámítva az önálló városállamokat és a félig-meddig független longobárd grófságokat, Itáliában a császári exarchátus megszüntetése után már csak két egymással farkasszemet néző nagyhatalom maradt, és mivel az egyensúly bármikor, könnyen felborulhatott volna ez az állapot nagymértékben veszélyeztette a pápaság világi hatalmát.

A pápaság pénz és hatalomszerző terveinek meghiúsítását látta a longobárd királyság további erősödésében, ezért az akkor pontifikáló egyházfő, II. István – elődje politikáját folytatva – mindent elkövetett, hogy testvérháborút robbantson ki a frankok és a longobárdok között. A pápa gusztustalanul többször Pippin orra alá dörzsölte az őáltaluk nyújtott 'isteni rendeltetést', a mennyei hatalom hozzájárulásának legitimitását, melynek köszönhetően Pippin a többi frank gróf felé emelkedhetett. Sem Pippin, sem grófjai nem akartak háborút a longobárdokkal, hiszen azok, mint hű szövetségesek mindig támogatták a rokonnak számító frankokat, éppen ezért az újdonsült frank király húzta-halasztotta a válaszadást. Pippin idejében a frankok már több mint 250 éve, hogy kereszténynek számítottak még akkor is, ha a misék mind latinul mentek, és még a nemesek sem voltak tisztában az üdvtörténet keresztényi misztikájával, mégis a katolikus rítus szerint kereszteltek, házasodtak, temettek. A külsőségeket azonban látták, értették a pokol félelmetes kínjait, a lemondással járó rideg keresztényi valóságot és félték a papok rontást idéző fenyegetéseit. A pápa is észrevette a frankok között akkor már meglévő babonás tiszteletet, amit a saját intézménye által kreált szemfényvesztés kiváltott köreikben; Pippin isteni kiválasztásának szentessége köré formált kultusz hatását, a sötét templomok füstölőktől szagos, zord hűvösségében lezajlott szertartások szorongást keltő kényszerű tiszteletét. Ehhez jött még a félelmetes felvonulások menetei, ahol fekete leplekben bújt megszállottak egy keresztre feszített véres figurát hurcoltak körbe. A pápa megértette, hogy az egyházi áldás, a színházi előadáshoz hasonló kiátkozások, kiközösítések rítusai, a misék, körmenetek démoni pompája mind lelkileg befolyásolja, elborzasztja a frankokat, és mindez olyan táptalajt teremtett, melyben kényelmesen be lehetett ültetni a pápai akarat kúszónövényeit. … Bonifác és társai sötét munkálkodása alaposan éreztette hatását nemcsak a földbe vájt kunyhók nyomorában, hanem a frank grófok háza táján is, minek következményeképpen a pápa beleszólhatott a frank belügyekbe, befolyásával kikövezhette a testvérháborúhoz vezető utat.

Kolostorok, templomok papjai, mint megannyi előretolt helyőrség katonái előkészítették és biztosították a pápai akarat érvényre juttatását. Ennek tudatában – állítólag – a ravasz István pápa, a következő év novemberében frankhonba utazott. Minden történész, minden kiadvány bő részletességgel ecseteli István utazását, mint történelmi tényt, és én mégis odaírom: 'állítólag'. Odaírom, mert nem biztos, hogy az egyik oldalon felvázolt – egyházi írók által megszerkesztett – történelem elég következetességgel képes a másik oldalon lévő 'észérvet' meggyőzni, hogy higgyen el mindent, amit ezek az egyházi figurák összeirkáltak. A LP. szerint a pápa 753 október 14-én elindult Rómából Páviába, ahol személyesen esedezett Aistulf királynak, hogy önként mondjon le trónjáról, (ássa el magát), adja vissza az általa éppen csak meghódított járásokat, városokat. Természetesen ilyen értelmetlen ”visszaadományozást” egy uralkodó sem engedhetett meg magának, mert ha ilyet cselekszik, akkor lehet a saját emberei, akik harcoltak a zsákmányért, azok koncolták volna fel. Az eredménytelen tárgyalások után a pápa összecsomagolta cókmókját és durcásan nekivágott a télen teljesen járhatatlan Alpoknak, hogy a frank királytól kérjen fegyveres segítséget az addig őt vendégül látó longobárd király ellen. A longobárd király a katolikus történelem szerint annyira együgyű, pipogya fráter volt, hogy hagyta és még hathatósan segítette is egyetlen ellenségét, csak azért, hogy az a vele rokon frankokhoz menjen, azokat ellene lázítani, és tette ezt azért, hogy őt és királyságát elpusztítsák! A LP.-ban még gúnyolódik is a szerző, mikor felidézi, hogy a pápa „nyugodtan közölte a királlyal útjának igazi célját, aki mint egy felbőszült oroszlán, magatehetetlenül csak a fogát volt képes csikorgatni.” (n. 22.) Aistulf, állítólag korábban folyamatosan fenyegette a pápát, mindent megtett – akárcsak elődei – a pápaság legyőzésére, és mikor a pápa a kezei közé kerül, nem ejti foglyul, hanem még minden segítséget megad számára és népes kíséretének, hogy az ráhozhassa a bajt, a pusztulást. Ez nem történelem! Ez kitalált papi mese, melyben a megvetett longobárd uralkodót olyan félkegyelműnek mutatják be, aki képtelen felmérni a veszélyt, nem tudta helyzetét felbecsülni és így megzavarodva mindent megtett saját jövője tönkretételéért. De a folytatás sem semmi …

A pápa kíséretével együtt – tél közepén – átkelt az Alpokon, Ponthionban találkozott Pippinnel, aki a papi elbeszélés szerint a földre vetette magát a pápa előtt, majd a csúszás-mászás után lovászfiúként vezette annak lovát. Ebben az időben a frank nemesség egy része az erőszakos térítések ellenére még mindig csak látszólag volt keresztény, törzsi-nemzetségi szokásaik még éltek, és büszkeségük sem engedte volna meg, hogy királyuk egy távoli helység főpapja előtt a földön hemperegjen. Pippin az ilyen aktussal kiköszörülhetetlen csorbát ejtett volna tekintélyén, de az is elképzelhető, hogy a frank grófok felaprították volna királyukat ott a helyszínen.(A keresztény történelmet író papok visszatérő kedvenc hazugsága, hogy a pápák lábainál csúsztak-másztak az uralkodók.) A történelemnek beállított mese folytatása még hihetetlenebb, mikor a pápa veti magát a földre a frank király előtt és addig nem volt hajlandó felállni, míg Pippin meg nem esküdött a longobárdok elleni háborúra. A pápaság történetében nem ritka az ármány, cselszövés, vagy hamis eskü, de a megalázkodás, térdre rogyás – főleg egy félig 'barbár' gróf előtt – teljesen kizárt viselkedés. Elutazott-e a pápa valaha is Frankhonba: otthagyva majdnem egy évre Rómát és trónját? Ráadásul átkel az Alpokon tél közepén, longobárd segítséggel, seregeket hozni azok ellen akik útját lehetővé tették, akik megsegítették … Az egész történet nem csak degradálóan megszégyenítő a longobárdokra nézve, de részleteiben is meseszerűen logikátlan. Minden év november közepe-vége felé, mikor leesett az első nagyobb hó az Alpok legkönnyebben járható átjárója, a Brenner hágó járhatatlanná vált a kereskedők, utasok számára egészen a tavaszi hóolvadásig. Az ilyen fajta füllentés csak arra jó, hogy még hiteltelenebbé tegye az amúgy is már csontig kopott egyházi történelemírást.

Az igazi történet úgy szólhat, hogy a pápa ügynökei segítségével megfenyegethette Pippint, mondván: „Mi csináltunk belőled királyt, és meg is buktathatunk, ha nem azt csinálod, amit mondunk.”

Mindenesetre a hivatalos egyházi történelem tényként kezeli ezen eseményeket (még az Alpok tél közepi megmászását is), hiszen a felsorolt események nélkül nem lenne még egy (a harmadik) koronázás Szent Denisben, majd az utána következő Quiercy (Kiersey) megegyezés is nehezen jöhetett volna össze, na és a megegyezés utáni híres-hírhedt pippini adománylevél történelembe való beillesztése borzasztó nehéz lenne. Néhány mondatban emlékezzünk meg erről a fontos okiratról.

Pippin-adománylevél

Evvel az ajándékozási okmánnyal az a legnagyobb probléma, hogy elkészítése után soha senki nem látta, kortárs feljegyzés nem említi, és nem tudjuk hol őrizték ezt a ritka becses kéziratot. Eredeti példányát – furcsa módon – 'elvesztették', mintha nem egy kiemelkedően fontos iratról lenne szó, hanem valamilyen vásári kimutatásról. Az okmányok tartalmát egy homályos, pontatlanul megírt ill. átmásolt levélgyűjteményből, az ún. 'Fantuzzian Töredékekből' ismerjük. A Fantuzzian gyűjtemény összeállítására a Velencei Köztársaság kormánya adta ki a megbízást 1500-ban. A gyűjtemény összeállítói eredetileg 270 olyan dokumentumot válogattak össze, ami szorosan kapcsolódik a keresztény egyházhoz, vezetőihez, világi események egyházi viszonyaihoz. Nem lehet tudni, hogy a gyűjtemény válogatói milyen 'eredeti' adománylevél anyaggal rendelkeztek, mert azokból egy lapot sem tettek félre megőrzésre, és helyette két hibás – időben jóval később készült – másolattal rendelkezünk.

Már a legelején a címzés nehezen oldható anakronizmusba bonyolódik, mert a címzett a rég megholt Gergely pápának szólt: „Pippinus … Gregorio apostolica sublimitate fulgenti.” Miért címezte dokumentumát Pippin egy már rég nem élő pápának, és miért nem annak, aki állítólag ott volt mellette? Az irat szerint István pápa először engedélyért folyamodott a bizánci császárhoz a frankokkal történő, longobárdok elleni szövetségre lépés beleegyezéséért. Csakhogy a dokumentum szerint István pápa IV. Leó császárhoz (775-780) folyamodott kérelmével, aki akkor még nem volt császár. II. István idejében V. Contantin Copronymosz (743-775) volt uralmon, tehát hozzá illett volna folyamodni a pápai kérelemmel. De az egész bizánci császárhoz küldött folyamodvány-mese beiktatása a pippini adománylevél-gyűjteménybe értelmetlen. Tudniillik hiába volt a pápa – elméletben – alárendeltje a bizánci császárnak, az akkori itáliai erőviszonyok (különösen az, hogy a longobárdok nem voltak a császár szövetségesei) biztosították, hogy semmilyen engedélyt ne kelljen kérnie Bizánctól. Azt talán mondani sem kell, hogy ennek a kérelem-levélnek a bizánci iratgyűjteményekben nincs meg sem az eredeti, sem a másolatpéldánya.

A LP. felületesen, forrásmegjelölések nélkül emlékezik meg Pippin esküjéről, melyben esküszik, hogy Ravenna exarchátusát más területekkel együtt megszerzi Róma számára. Máshol, I. Adorján pápa életével foglalkozó fejezetben közli, hogy István pápa Pippintől kérte az 'elvesztett' városok, területek, itáliai provinciák odaadományozását az áldott Szent Péter utódainak a 'Patrimonium Sancti Petri' megvalósításának érdekében. I. Adorján (772-795) pápa több levelében említi az adományozást, és az egyik levelében (XCVIII.) nyomatékosan felhívja Nagy Károly figyelmét Pippin nagylelkű ajándékozására mondván: „ … mely írásban lett rögzítve, és ezért azt elvitatni időtékozlás.” (1)

Ennyi kevéske, silány módon rögzített nyom utal tehát a Quierzy megegyezés utáni Pippin-Adománylevélre, amiről – leszámítva a legelkeseredettebb vallásvédelmezőket – mindenki tudja, hogy egy sosem létezett dokumentum későbbi meghamisítása, amit értelmetlenség lenne komolyan venni.

Saját állama gyarapítása érdekében, hatalma növeléséért István pápa semmitől vissza nem riadva minden erkölcstelenségre hajlandó volt, amire jó példa az 'élve eltemetett' Ratchis esete: mikor is Aistulf halála után (756) valahogyan előkapta az elődje által 749-ben kolostorba dugott volt lombard uralkodót, az elhunyt Aistulf király testvérét Ratchisot. Az akkor már hét éve Monte Cassino kolostorában szenteskedő Ratchis a pápai ügynökök buzdítására elhagyta kolostori celláját és trónkövetelőként lépett fel Desideriusszal szemben. Ratchis híveket, fegyvereseket gyűjtött maga köré, nem tudta; hogy közben a háta mögött a pápai diplomácia kiegyezett Desideriusszal, hogy a pápa – fordítva egyet köpönyegén fegyveres segítséget ajánlott fel ellene Desideriusnak. Csak akkor jött rá, hogy milyen csúnyán átverték, mikor a pápa az 'istenfélő, tiszteletreméltó István atyát küldte hozzá', tarsolyában egy intő levéllel, ami egy hátbaszúrással volt egyenértékü. A hiszékeny, álmodozó Ratchisra többé már nem volt szükség és amilyen hirtelen előkerült kolostori homályából, ugyanolyan gyorsan eltüntették megint. További sorsáról, vagy haláláról a krónikák, évkönyvek nem szólnak.

Még négy év sem telt el azóta, hogy a longobárdok elfoglalták és felszámolták az 540-től fennálló bizánci exarchátus központját, Ravennát, és az elméletben még mindig bizánci alattvalónak számító római pápa légből kapott 'jogok' alapján magának kezdte el követelni a volt bizánci területeket. A ravaszul kigondolt aljas koncepció első lépéseként a pápaság ráuszította a longobárdokat a bizánci területekre, felszámoltatta velük a császári intézményeket, majd elterjesztette, hogy a longobárdok jogtalanul tartják megszállva a pápasághoz tartozó városokat, megyéket. A tudatlan frank grófnak (Pippinnek) is bemagyarázta, hogy ezek a területek az ő államát illetik és most már őt buzdította a longobárdok szétverésére, az 'ő földjeiről' történő elűzésükre.

(1) Chronicle Casenentis feljegyzéséből származik ez az adat, amely a Monumentuma Germanie Historica gyűjteményében található. (Lang, 487. old.)    

 A kép a különlegesen kártékony Szent Bonifácot ábrázolja, kezében baltával, amint Hessenben egy gyönyörű ősi tölgyfát vág ki keresztény istene kielégítésére. Fegyveres martalócaival ahol csak megjelent Bonifác mindenhol pogány szentélyeket, templomokat rombolt le, vérrel-vassal terjesztette Jézusa szeretetvallását, és még az élőfák sem kerülhették ki fanatikus dühét. Mikor pribékjei segítségével befejezte a tölgy kivágását büszkén felállt a tönkre és arrogánsan megkérdezte az elé térdepeltetett hesszenieket: „Hol van a mindenható istenetek hatalma, mert láthatjátok most, az én istenem erősebb a tieteknél.”

Edward Gibbon nyolc hatalmas/vaskos kötetben írta meg Róma hanyatlását, bukását. Minden későbbi történész forrásként használja, mint a legtárgyilagosabb, mindenkit felülmúló tudóst. Második kötetében többször foglalkozik Toursi Mártonnal.

Sulpicus Severus, 'Toursi Márton Élete' című művéből idéz: „Galliában, Tours püspöke Márton megszervezte és mindig az élen járt szerzetesekből álló csapatának, bálványokat, pogány szentélyeket, templomokat, oltárokat romboltak le, zúztak széjjel, de még a pogányok szent fáit is kivágták, hogy azok alatt ne lehessen többé szertartásokat gyakorolni." - Nos, milyen ember az aki évszázados épületeket szétver, vagy évszázados fákat kivág az istene nevében?

II. Gergely (715-731) pápa életéről a LP. bejegyzésein kívül még részadatokat olvashatunk Bedanál, Pál diakónusnál, Theophanesnél, és a sokkal később élt Andrea Dandolónál. (1) Életrajzírói felhasználták még Velencei János diakónus munkáját is, akit a Sagorninus melléknév különböztetett meg elődjétől, a másik velencei Jánostól. Mindenesetre ez a János (Sagornius) Orseolo Péter (991-1009) velencei dózse káplánja volt, tehát jócskán későbbi időben alkotott, mint a VIII. század eleje, ezért óvatosan kell kezelni a háromszáz évvel azelőttre visszanyúló közléseit. A másik velencei János (Hümodinész) I. Gergely (590-604) életrajzírója volt. A két Gergely pápa érdekes hasonlatosságaira sokan rámutatnak: pontifikálásuk időtartalma hasonló, mindkettő nemesi származású, mindkettő templom-kolostorrá alakíttatta át a családi palotáját, mindkettő titkárként szorgoskodott az őket megelőző pápák kancelláriáján, és mindkettő ravaszul alkudozva próbálta kordában tartani a longobárdokat. Mindkettő megjárta a konstantinápolyi császári palota termeit, ahol briliáns tehetségüket kibontakoztatva hűen szolgálták a pápaság érdekeit, miközben szövetségesek után kutatva azt lesték, hogy hogyan tudnák a katolikus ortodoxiát a keleti egyházakra ráerőszakolni. Végül, a pápai kancellária nyilvántartási kivonataiból (Deusdedit összeállításában) az derül ki, hogy II. Gergely ugyanolyan gazdasági szakértelemmel irányította a 'Patronomi Petrit' mint druszája I. Gergely. A sok hasonlóságnak köszönhetően kérdőjelezhetik meg egyes történészek II. Gergely pápa életrajzában közölt adatok komolyságát, egyháztörténelmi tevékenységét, személyével kapcsolatba hozott kétséges figurák szereplését. Mindehhez ráadásként hozzájön még – a bizonytalanság homályát növelve – a megtévesztő, nevében hamisított levelek ténye.

Szükséges itt egy kis kitérőt tenni, és megpróbálni egy példával bemutatni az úton-útfélén felbukkanó, – a tudomány által általánosan elfogadott és tanított, ám nyugodtan megkérdőjelezhető – múltbéli események valódi történéseit. Itt van mindjárt példának Wessex 'hatalmas-nagy' királya Ina, aki Beda (H. E. V.-7.) szerint 37 év dicsőséges uralkodás után összecsomagolt, feladta királyi hatalmát, és nyugdíjba vonult Rómába. Malmesbury atya tovább bővíti a mesét; a volt királyt egyszerű, jelentéktelen nyugdíjas életet élő embernek láttatja, aki az átlagpolgár ruháját viselve beleolvad az őt körülvevő római ismeretlenségbe. Későbbi történelemíró atyák, mint a XIII. században tevékenykedő Párizsi Máté már arról regél, hogy Ina király Gergely pápa beleegyezésével és támogatásával palotát épített. Római palotájában a nyugdíjas király angol egyházi iskolát nyitott (Schola Saxonum), hogy az angol királyi és nemesi házak tagjainak legyen hol megfelelő eligazítást kapni a hitvallási dolgok helyes mikéntjéről. Milyen kár, hogy ebből az angolok számára fenntartott iskolából egyetlen írott dokumentum sem hagyományozódott ránk, így hát marad a rege, melynek maga a főszereplője is megkérdőjelezhető. Tudniillik, Ina király személye csak Bedanál van említve, és minden más későbbi történész az ő közlése alapján ír egy olyan királyról, aki lehet, hogy nem is létezett. A középkori angol történelem megteremtője, Beda átvette a LP.-ból a pápák neveit, időbeli besorolásuk rendjét, tartalmi-szerkezeti elemeit, majd azokhoz igazodva hozzáköltötte saját elképzeléseit és így szinte a semmiből, mintegy benépesítette a dicsőséges angol keresztény múltat. A másik Rómába látogató angol-szász királyt 'Offának' hívták, de ő is – miképpen Ina király – végeredményben Caedwalla király példáját követte. Ő volt az első angol király, aki feladta királyságát és elment Rómába a ködös Albionból a VII. század végén, és akit I. Sergius (687-701) pápa Péternek keresztelt át, mert egy ilyen pogány névvel, mint 'Caedwalla' már mégsem lófrálhatott az ezerszer megáldott Lateran Palota folyosóin. A Pápák Könyve ezenfelül merészen azt meri még állítani, hogy a VIII. században külön volt Rómában görög, longobárd, frizian nyelvű egyházi iskola, ahol minden diák a saját anyanyelvén tanulhatta a katolikusok teológiáját. (LP. II. 6, és 27) Későbbi középkori történészek tovább kerekítették a megbízhatatlan adatoktól hemzsegő anyagot és ezek a további kitalált részletek – mint valós történelem –, a körbejárás után visszakerültek a LP.-ba, minek köszönhetően már a mai történészek is nyugodtan kijelenthetik, hogy állításaikat „számos forrás”, „több korai kútfő” támasztja alá.

Hasonló a helyzet egy másik II. Gergely pápához kötött figuránál, Theodo Bajor hercegnél is, akiről Pál Diakónus és a LP. feljegyzései alapján van tudomásunk. Theodo herceg is csak úgy felkerekedett és elutazott Gergely pápához elcsevegni a hittan helyes értelmezéséről, és hittérítő papok bajor földre küldéséről. Mi igaz ebből? Lehetséges, hogy volt a bajoroknak egy Theodo nevű uralkodójuk, aki engedélyt adott Szent Bonifác és társasága számára bajorországi térítésre, de azt már meg lehet kérdőjelezni, hogy csak úgy mint egy turista bajor földről egyszerűen átruccant Rómába.

Természetesen mindig is volt zarándoklat, mint ahogy zarándokok is léteztek: hol több, hol kevesebb.

Már az idők kezdetén is zarándokhellyé váltak a kiemelt tiszteletet élvező szent helyek, melyeket a ráérő rajongók folyamatosan látogattak. Róma – tradicionálisan – a legelső helyet foglalta el a szent hely bűvöletére vágyakozó istenfélő lelkek kívánságlistáján, és még a legsötétebb középkorban is képes volt magához vonzani a zarándokokat. Két értékes zarándokok számára készült városkalauz maradt fönn a késő ókorból, mely az Örök Város templomai, temetői megtekintéséhez és megtalálásához nyújtott segítséget. A két útmutató mű (Notitia Ecclesiarum Urbis Romae, De Locis Sanctorum Martyrum), eredetileg a VI. század második felében II. Pelagius pápa idejében lett először rögzítve és ma nagy segítséget nyújtanak régészeknek, történészeknek egyaránt. Talán jó tudni, hogy a VII-IX. század zarándokai kizárólag egyházi személyek voltak, királyokat, hercegeket csak a papi csalfaság csempészett közéjük. Egy ilyen egyházi személy volt az angliai Nothelm atya, aki római tartózkodása során lemásolta a pápai archívum anyagának egy részét – pl. I. Gergely levélgyűjteményét – és azokat visszavitte magával Angliába. Beda sokkal nehezebben írta volna meg műveit, ha nem lett volna Nothelm atya másolásai birtokában. Módosabb püspökök, apátok főleg ereklye csontokért, rozsdás szögekért és más 'szent' kacatok begyűjtéséért mentek, melyeket hazaérkezésük után többszörös áron rásózhattak a babonás frank grófnékra. 

A VIII.-IX. század a sötét középkor legsötétebb, legfélelmetesebb szakasza volt, a szegénységben tengődő szétdarabolt Itália nélkülözött minden központosított intézményrendszert, és így az ország nagy részén még a minimális közbiztonság sem volt sehol szavatolva. Az északi és a középső itáliai területeken elméletben (II. Gergely pápa idejében), egy longobárd királynak, Liutprandnak (ur. 712-744) kellett volna a hatalmat gyakorolnia, de lehetetlenség ezen terület városai, várurai Páviának való alárendeltségét kimutatni. Más szóval: nincs bizonyíték egy turisták, követségek biztonságos utazását garantáló, erős központosított páviai udvar kormányzására. A területi, rendi, hűbéresi viszonyok tisztázásakor még a longobárd kapitulárék is cserben hagynak, ha azokra próbálnánk hivatkozni, mert a gyűjtemény hetven dokumentuma közül eddig több mint a felénél merült fel, hogy hamisítvány. Róma környékén és Dél-Itáliában a hatalmat gyakorló megannyi nemesi család mind állig felfegyverkezve szünet nélkül háborúzott egymással, és a csóri kereskedőket éppúgy kirabolták, mint saját testvérük udvarházát. Hogyan utazott tehát Theodo herceg a prédára leső kiskirályok, rablólovagok, és harcias városállamok alkotta Itálián keresztül? Ha kisszámú kísérettel megy, akkor valaki valahol megtámadja, és váltságdíj fejében foglyul ejti. Ha népes, hadi kísérettel megy, akkor az ellátásuk ütközik komoly gondokba. Nézzük mit ír a történész Johannes Freid az akkori Itáliáról. „Ezekben az évszázadokban a régi Római Birodalom területén élő köznép sosem látott nyomorban él; aládúcolt kunyhókban, földbe vájt veremlukakban, régi római építmények romjai között húzza meg magát, ahol nem volt fűtés, világítás, vagy szellőzés. Rongyokba burkolóznak, és lábbelijük faháncsból készül, fémszerszámaik alig vannak, és télen ha nem akarnak megfagyni, akkor a jószággal kell hálniuk.” A Római Egyetem régészprofesszora, Riccardo Santangeli Valenzani írja a VIII. századi Rómáról: „A plebejusok birodalmi épületek romjai között törmelékekből összetapasztott sáragyag kunyhókban nyomorogtak, mely mindössze egy, néhány négyzetméteres helyiségből állt. Róma nemessége, arisztokráciája kétszintes, szintén bontott építőanyagból készült néhány helyiségből álló házban lakott. Régészeti kimutathatóságukat megnehezíti, hogy többnyire porladó, könnyen elenyésző építő anyagból húzták fel őket.” Ilyen körülmények között ki biztosított volna ellátást, szállást egy nagy létszámú bajor hercegi kíséretnek? A másik fontos dolog, hogy abban a korban az uralkodók, királyok nem hagyták csak úgy ott a nehezen megszerzett pozíciójukat, hiszen a tényleges hatalom elorozására mint a hiénák mindenhol ott leselkedtek a rokonok, rivális grófok és nagyurak. Egy ilyen elutazás az akkor uralkodó ordas törvények közepette egyet jelentett volna a politikai öngyilkossággal. Ha egy középkori uralkodó ilyen távolságot átölelő 'kalandos' útra indult, akkor azt mindig a hatalmuk erősítése érdekében tették, mindig az anyagi javaik növelése volt a hosszú út mögötti hajtóerő, és nem pedig hitigazságok megvitatása.

Wessex királya Ina, vajon hogyan jutott el Rómába? A pogány iskolák felszámolásával megszűnt a matematika, fizika, mérnöki tudományok tanítása, nem voltak meg a megrongálódott kikötők kijavítását végző szakemberek, de nem is volt rájuk szükség, mert a hosszútávú kereskedelem Európa szerte teljesen összeomlott. Az angol, francia, portugál tengereket viking rabló-kalóz flottillák szelték keresztbe-kasul, míg a Földközi-tenger nyugati részeit az arabok tartották ellenőrzésük alatt. Ideillik Henri Pirenne összefoglalása; „Mozgatható javak körforgása a legcsekélyebb mértékre zsugorodott. A haladás mindenütt hiányzik, minden területen visszafejlődés figyelhető meg. Galliának azok a vidékei, amelyek régebben a leginkább virágoztak, most a legszegényebbek.” – majd máshol írja: „A Türrén kikötők minden forgalom elől elzártak.”

Ina király és Theodo herceg útját később a papi fantázia teremtette meg, hogy példának állítva legyen mire hivatkozni, kegyesen figyelmeztetni az európai uralkodókat; „látjátok milyen alázatosan ragaszkodó, anyaszentegyházat tisztelő elődeitek voltak! Személyesen mentek el a szentatyához, hogy hitük hűségével erősítsék a katolikus vallást.” Tényleg ezért mentek volna?

Mert bizony épeszű embereknek másért, mint a pápa szentséges kisugárzásának áldása nem volt érdemes Rómába menni. Nem egész kétszáz éve – mikor Jusztinianosz elindította pusztító seregét Belizár vezetésével Itália szétverésére – már Róma hanyatlófélben lévő, egyre jobban elszegényedő város volt, de még mindig magán hordozta egykori pazar külsejének jellegzetességeit. A megkopott épületek romjai alól még imitt-amott kiragyogott a hajdani pogány grandőr nagyság fénye. Akkor a városban még 300 utcát használtak, 1800 arisztokrata villa, palota volt lakott és úgy ahogy karbantartott állapotban, két Capitolium állt a város központjában, ha bezárva is, vagy átalakítva, de meg voltak még a pogány templomok, továbbá magánpalotákban és templomi kincstárakban 80 aranyszobor és hatvan elefántcsont szobor akkor még mindig fellelhető volt. Működött a szenátus, léteztek hivatalok, szervezett városi őrség biztosította a rendet, még léteztek továbbá bordélyházak, vendéglők, vendégházak (borgók), fürdők, nyilvános latrinák, és még legalább tíz viadukt szolgáltatta a friss ivóvizet a város lakóinak. Működött még 24 keresztény templom (jobbára átalakított pogány templomok), két bazilika és léteztek menhelyek, árvaházak. II. Gergely idejére ebből már szinte semmi nem maradt – leszámítva az egyre jobban omladozó keresztény templomokat –, és Rómában akkor már száz éve csak földszintes barakkszerű házak épültek papok, szerzetesek elszállásolására, mert ezen idő pápáinak alkotó ambíciói kimerültek temetők, kripták, sírok cicomázásában. A VIII. század elején már egyetlen fürdő sem működött, Róma 'híres' latrináit betemették, mert az öblítővizet szolgáltató aquaeductus, csatornák megrongálódott hálózatát nem volt aki karbantartsa, mint ahogy senki nem renoválta az idő vasfoga által kikezdett palotákat, villákat. Sok helyen eltűntek az utcák is, mert a halmokban álló törmelék és szemét közt kivehetetlenné vált az utca egykori vonala. A polgárok többsége szó szerint romokban lakott, és az általános elszegényedés még jobban megnyomorította a várost, a Lateran Palota és a Szent Péter Bazilika körül százasával fetrengő béna koldusok nyomorúságából is látszott. „Az alacsonyan fekvő vízparti negyedek az emberi egészségre veszélyessé és ezért lakhatatlanná váltak. A tökéletesen kiépített birodalmi intézmények, melyek a császárok idejében kijavították, karban tartották a folyó gátjait, csatornáit már rég nem léteztek. A városon kívüli megrongált aquaeductusokból a szétfolyó víz mocsarakat hozott létre, melyek lázas, fertőző betegségek melegágyai voltak. (…) Az életet adó Aqua Virgó nevű föld alatt épített ivóvízvezetéke vonalába, a Campus Martius negyedében telepedtek a város polgárai, ott építették fel szegényes hajlékaikat.” (Peter Llewellyn, 'Rome in the Dark Ages') Még mielőtt Jusztinianosz hadai elindultak volna szent céljukat beteljesíteni, Rómának még mindig 250-300 ezer lakosa volt (az első évszázadban egymillió), mely szám Jusztinianosz pusztító háborúja után 40-50 ezerre csökkent, és ez a szám képtelen volt az azt követő 180 év alatt növekedni. Valenzani ezt a számot sokkal lejjebb redukálva 20-30 ezer főben határozza meg a VII-VIII. századi Róma polgárság létszámát. II. Gergely Rómájában minden harmadik férfi a pápaság intézményének volt tagja, vagy annak szolgált éhbérért. Járványok, fertőzéses betegségek tizedelték évről-évre a város népét és a forró nyári hónapokban a környék mocsaraiból áradó fojtogató bűz borította be Rómát. Jusson itt eszünkbe, hogy II. Ottó 983-ban Rómában, majd fia III. Ottó, 1002-ben – huszonegy évesen – Róma alatt, szúnyogcsípés által terjesztett maláriában haltak bele. (Minden alap nélküli kacsa az, hogy III. Ottót megmérgezték.) Mindennek ellenére az egyházi szerzők mégis azt akarják bebeszélni a világnak, hogy a középkor legsötétebb évtizedeiben királyok, hercegek, világi nagyurak igyekeztek folyamatosan Rómába, sőt volt akinek úgy megtetszett a lepattantság, hogy rögvest oda is költözött … Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy azért volt ott pénz, minden nyomor ellenére a püspökök, egyházi méltóságok jól éltek, Patrimonium Petri jövedelmeiből jutott továbbá a papi szerzetesi sáskahad eltartására, ami pénz meg még maradt ezenfelül, az ment a háborúkra, zsoldosokra, bérgyilkosokra, ügynökökre.

Benevento hercege 717-ben elfoglalta Cumae városát és a hozzátartozó birtokokat. Igaz, Cumae megye (vagy inkább járás), és a városka korábban a Nápolyi Hercegséghez tartozott, de volt területén egy pápai birtok is, aminek jövedelmét a katolikusok nem akarták elveszteni, ezért Gergely mindent elkövetett, hogy azt visszaszerezze. A pápa Nápoly hercegét, Jánost szólította hadba és addig nem hagyta békén, míg az be nem adta a derekát. A pápa pénzén felszerelt zsoldossereggel a következő év őszén, János meglepte a városban állomásozó longobárd helyőrséget, visszafoglalta Cumeát és a pápai birtok is visszakerült a jámborul idillikus egyházi feudalizmusba. A pápa további 70 font arannyal jutalmazta nápolyi Jánost. És ez a fajta 'elfoglalás', 'visszafoglalás', városkák, udvarházak kirablása, megyék többszöri adóztatása volt az ami uralta Itália mindennapjait.

A kortévesztés tipikus példáját láthatjuk a LP.-ban mikor helytelenül erre az időre (majdnem tíz éves késés) jegyezték be „az 'Agriani' népség kimondhatatlanul romlott fajtájának a szoroson való átkelését”, más szóval a muzulmánok partraszállását az Ibéria félszigetén, mely hibát egy másik, későbbi redaktor még ugyanabban a fejezetben (n. 11) korrektálni óhajtott. De az egész 11-ik fejezettel probléma van, mert az a nyolcadik fejezet után következik, majd azt a kilencedik fejezet követi, amit – ismét helytelenül a 12-ik fejezet követ. A 12–ik fejezet után a 10-ik fejezet jön, majd végre a 13-ik fejezettől helyre áll a megkevert 'káosz'. A 12-ik fejezetben is helytelenül, két év időtartalomra jegyzi a mohamedánok Konstantinápoly elleni ostromát, holott az valójában még egy évig sem tartott. A passzusok pontatlan beiktatásaiban későbbi atyák suta igyekezetét láthatjuk, akik megpróbálták átrendezésükkel valahogy enyhíteni az időrendi pontatlanságokat.

Miután Gergely pápa 722-ben és 723-ban ismételten megtagadta a konstantinápolyi kincstárnak járó adók befizetését a császári hatalom Itáliában székelő magas rangú képviselői a pápa meggyilkolása mellett döntöttek. Bazilus herceg, a 'cartularis' (irattár vezetője) Jordanes, szubdiakónus Lurion János, majd később Pál a patrícius – aki az exarcha rangját is sokáig viselte – éveken keresztül lesték az alkalmat a pápa kiiktatására, ám az óvatos vatikáni vezetés, meg a longobárd zsoldosok sikeresen megvédték a bizánci császárt meglopó Gergely pápát.

A kor adottságaihoz képest zsírosan jövedelmező pápai birtokokat Leó (717-741) császár is meg szerette volna csapolni, kárpótlásul az évek óta behajthatatlan jövedelemveszteségért, mert itáliai birtokai jövedelmét behajtó adószedőit a pápa ügynökei rendszeresen elűzték, legyilkolták. Ezért a császár 726-ban utasította a Ravennai exarchát pénzteremtő parancsa végrehajtására, – amiből nem lett semmi – mert a bőkezűen megfizetett longobárdok ismét megvédték a pápát. Egy évre rá, 727-ben egy másik herceg, Exhilaratus, Hadrián nevű fiával 'seregei' élén Rómára rontott, de a pápa zsoldjában álló osztagok mindkettőt felkoncolták. Még ugyanebben az évben a pápával éppen szövetségben lévő Liutprand király (valószínű a pápa beleegyezésével), megtámadta Classist, Ravenna kikötővárosát, majd később a seregei elfoglalták Ravennát is. 

Eutükhiosz bizánci exarcha sereget szervezett Dél-Itáliában, és 728-ban visszafoglalta Ravennát a longobárdoktól, majd érthetetlen módon – császári parancsra – Nápolyba vonult, hogy valahogyan onnét gyengítse a pápaságot. Mi értelme lett volna frissiben visszafoglalt szeretett városát – ami ráadásul sokkal közelebb volt Páviához – otthagynia, és Nápolyból próbálkozni a longobárd szövetséget elnyerni és azt a pápa ellen fordítani. Az eseménnyel kapcsolatban írja a LP., hogy a rómaiak és a longobárd hercegségek polgárai összefogtak és kijelentették inkább meghalnak, minthogy a szentatya ellen forduljanak. Eutükhiosz mégis szövetségre lépett a longobárd királlyal Liutpranddal; segítette legyőzni Spoleto és Benevento hercegeit, majd a két sereg (longobárd és az exarcha hada) Róma ellen vonul. Furcsa módon nem háború, azaz Róma lerohanása következett, hanem az ostrom helyett Liutprand király térdre vetette magát a szentséges fényességet sugárzó pápa előtt, majd Szent Péter sírjához vonult, ahol a földre borította királyi palástját, koronáját, dárdáját, királyságát felajánlva a pápaságnak. Ennek a feljegyzésnek még fenntartásokkal sem adhatunk hitelt, mert egy longobárd király, vagy egy herceg ilyet, hogy a saját országát elajándékozza ugyanúgy sosem cselekedett volna, mint ahogy nem küldte volna kincstára aranyait csak úgy Rómába.

Eutükhiosz látva fegyvertársa nyájas megalázkodását, hirtelen nem is tudta mit csináljon, (még a pápát is elfelejtette gyűlölni) így hát zsoldos martalócaival Rómában maradt potyázni. Erre az időre (kb. 729.) esik Petasius nevű, római gróf lázadása Toszkánában, aki a megyét szerette volna megszabadítani a pápai és bizánci adószedők brutális kizsákmányolásától, mert azok bizony felváltva zsarolták, fosztogatták Itália legtermékenyebb megyéjét.. A pápa azonnali megtorlást rendelt el a felkelőkkel szemben, pénzt és még több zsoldost biztosított a Rómában lebzselő Eutükhiosznak a lázadók leverésére. A túlerőben lévő zsoldossereg könnyedén legyőzte a felkelőket, Petasiust kivégezték, majd a győzedelmes exarcha a lázadó levágott fejét Bizáncba küldte Leó császárnak.

Attól függetlenül, hogy a császári exarcha Eutükhiosz, cimborája volt a pápának, Gergely mégis teljesen el akart határolódni a képromboló eretnek III. Leó császártól, de a félig pogány, félig katolikus longobárdokat is a gyehenna tüzére kívánta és ezért mindent megtett, hogy egymásra uszítsa őket, és hogy egymást gyilkolva gyengítsék, semlegesítsék a másikat és természetesen önmagukat is. A pápa hol evvel volt szövetségben, hol a másikat pénzelte, kémei, ügynökei ott voltak az összes hercegi, grófi udvarban alaposan kivéve részüket minden ármányban, összeesküvésben. 

(1) Velencei Dózse, Andrea Dandolo (1343-1354) összegyűjtötte a fellelhető korábbi egyházdokumentumokat, és azok alapján írta meg krónikáját.)

És ha már a 'képromboló-eretnek Leó császár említettem, akkor érdemes néhány mondat erejéig megemlékezni a képrombolás és a képtisztelet körüli túlontúl felnagyított csatározásokról.

A VIII. század elején a Bizánci Császárság néhány Dalmát és itáliai tengerparti várost leszámítva teljesen elvesztette befolyását hajdani birodalma nyugati része felett .

Leó császár talán maga sem tudta eldönteni miképp is kellene hozzálátni vergődő birodalma átszervezéséhez, és a külső és belső bajok zűrzavarát, a széthúzó erőket megszüntetni. Egyik oldalról a fanatikus vallási tűztől égő arabok, míg a másik oldalról a bolgár kánok hordái marták, dúlták a belső cselszövésektől is meggyengült birodalmát. Kortársa II. Gergely pápa (715-731) elődjei kétszínű politikáját követve ott szabotálta el az elméletben császárság tulajdonát képező itáliai birtokok utáni adófizetést, ahol csak tudta. Majd nemsokára rá, mikor Spoleto hercege, II. Farwald hirtelen jött szövetsége által pozíciója váratlanul még jobban megerősödött: emberei felkoncolták az adókat behajtani próbáló császári hivatalnokokat. A császári érdekeket képviselő, Ravennában székelő exharcha már jó ideje tehetetlenül nézte a Bizáncnak járó javak elorozását, de politikailag (hadilag) olyan gyenge volt, hogy még a saját udvarában sem volt képes a ganéjt eltakarítani, nemhogy Rómába menni a pápa felelősségre vonása végett. Spoleto ura, Farwald herceg ugyan labilis védelmet biztosított a pápának, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a pápa ennek segítségével megdézsmálhassa a császárságot megillető pénz egy részét. De ennél a védelemnél a pápa megbízhatóbb, erősebb szövetséges után sóvárgott és ezért szövetségkutató követségeket küldözgetett Frankföldre, a ténylegesen uralmat gyakorló Martell Károly udvarába. Az igazi támogatót Gergely pápa a távoli ország grófjai között kereste, mert a szövetségesének számító longobárd hercegek földjei a pápai állammal voltak határosak és a pápák mindig is sóvárogtak a hercegségi területek után.

Visszatérve Bizáncra, Leó császár néhány éves erőlködés után úgy, ahogy megerősítette birodalmát, megállította az arab nyomulást, ám saját államszerkezetének elegyházasodásával nem tudott mit kezdeni. Zavarhatta a papok, szerzetesek hivatali, közigazgatási térnyerése, meg a többi, sok dologtalan, gyakorlati hasznot nem hajtó egyházi népek eltartási költsége, amit a behajtott adókból kellett fizetni. Nagyon sok életerős fiatalember ahelyett, hogy a hadseregben keresett volna szolgálatot inkább felhúzta a szerzetesi csuhát és kolostorba vonulva szaporította az ingyenélők számát. Talán a képrombolás ürügye segítségével szeretett volna valami megoldást elérni, valahogy csökkenteni, korlátozni papsága fokozott világi térnyerését. II. Jezid arab kalifa által véghezvitt kép és más képzőművészeti alkotások pusztításának ténye, lehet belelkesítette Leó császárt, követendőnek találhatta azt a rombolást, amiben az arabok igencsak jeleskedtek az iszlám felvétele óta. Habár a császár a zsidókat megpróbálta erőszakos módon a keresztény hitre téríteni, mégis sok minden elnyerhette tetszését a zsidó törvényekből, mire a képellenesség egy példa.

Igazuk volt azoknak a judeo-keresztényeknek, akik a kultikus képek teljes betiltása mellett kardoskodtak, hiszen szent könyvük, a biblia világosan megfogalmazza az idevonatkozó törvényt: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek vizekben a föld alatt vannak.” (II. Móz. 20:4) Ennek szellemében megfogalmazott elvirai zsinat 36. kánona szintén pontos meghatározást nyújt: „Az egyházakban ne legyenek képek. Ezért határoztuk, hogy az egyházakban nem szabad képeknek lenniük, hogy a tisztelet és imádat tárgyát a falakra senki ne fesse.”

A kis-ázsiai monofizita püspökök mindenesetre örülhettek az elméleteiket alátámasztó rombolás lehetőségének, hiszen az egy természettel rendelkező Krisztust ugyanúgy nem lehet ábrázolni – szerintük –, mint magát az Istent. De egy ilyen 'istenuccse' civakodás-lehetőség végeredményben jól jött minden unatkozó „egyházherének”, mert lehetőséget adott önbizonyító szereplésre, no meg a marakodásból származó pozíciószerzés is kecsegtetően sarkallta a szemben álló csuhás társaságot az értelmetlen harcra.

Szeretném még egyszer kifejteni, hogy történészeink sokszor hamisan mutatnak rá egy-egy II. Gergely pápát érintő viszály indítékára, mintha az tényleg a képrombolás, ill. tisztelet miatt bontakozott volna ki. Valójában mindig a pénz, az ellopott adó, az elrabolt arany volt az igazi ok, ami a viszályokat gerjesztette. Ilyen eset volt, mikor római görög hivatalnokok a szubdiakónus Lurion János, és Marinus herceg 727-ben a pápa meggyilkolására szövetkeztek. Tervükre fény derült és az összeesküvőket kivégezték. (LP. I. 403-4)

III. Leó császár után fia, Konsztantinosz Kopronümosz (741-775) még folytatta a képellenességet, de az ő utóda IV. Leó (775-780) alatt már befejeződött és az egész téma belefulladt önnön jelentéktelenségébe. Valójában az egész képtisztelet-képrombolás körüli bizánci és római hiszti nem volt több egy biliben lezajlott viharnál, csak arra volt jó, hogy az igazi problémákról elterelődjön a figyelem. Az erre a témára vonazkozó egyházirodalmi irományok (Damaszkuszi János, Germanosz pátriárka) tartalmilag még silányabbak az eretnekek ócsárlásánál is.

Mielőtt rátérnék a VIII. századi pápaság tárgyalására, szükségesnek tartok egy fontos dolgot megemlíteni a Longobárdok itáliai jelenlétével kapcsolatban. Mikor 'longobárdokról' beszélünk – főleg a VIII. században –, akkor senki ne gondoljon egy germán eredetű népre, mely honfoglalás keretében benépesítette Itália északi tartományait. Mert annak ellenére, hogy a longobárd hódítás 568-ban végbement, a bevonuló germán családok száma nem lehetett több mint néhány száz nemzetség. „Sokféle népség jött velük Itáliába, mint bolgárok, suevek, gepidák, szászok, alamannok és pannóniai törzsek.” (Pallas Lexikon) A nemesek, a vezető katonacsaládok, és fegyveres kísérőik, valamint azok családtagjai germán ajkúak voltak, azonban a szolgálóik és a magukkal hurcolt rabszolgák nem. Mivelhogy a hódító longobárd hadakat nem követték germán telepes családok; kézművesek, bányászok, földművesek, és így ezen társadalmi rétegek betelepedése nem történt meg, az a néhány száz germán ajkú család (klán), aki a katonai hódítást végrehajtotta, nem volt elég ahhoz, hogy a germán nyelvet, vagy kulturális sajátosságokat meghonosítani. A longobárd vezetőréteg gyors latinizációja két-három generáció alatt lezajlott, hasonlóan a gótok korábbi itáliai beolvadásához. Tényként kezelhetjük, hogy a több évszázados gót-longobárd itáliai jelenlét ellenére a germán nyelv sehol, még időszakosan sem honosodott meg.

A harci osztagok közkatonái jobbára család nélkül, és többnyire fiatalon csatlakoztak az új hazát kereső germán 'királyokhoz', 'hercegekhez'. Ezek már a meghódított (adóztatott) népek lányaival nősültek, és az új hazában szerzett feleségek már a saját latin-italico nyelvüket tanították gyermekeiknek. Tehát mikor a VIII. század longobárdjairól beszélünk, akkor már csak neveikben longobárd emberekről van szó, akik között már csak a legöregebbek emlékeznek a walhallai hősök tetteire, neveire. Pontosan a gót és longobárd 'népek' példája adhatja meg azt a bátorságot, ami az V.-IX. századi honfoglalásokat végrehajtó 'nemzetek' etnikai összetételét – és így magát a 'nép'- vándorlását, 'népek' honfoglalását megkérdőjelezheti. Mert, mint látjuk a harcosokat kísérő 'nép' (asszonyok, gyermekek) létszáma minden esetben aránytalanul kevés volt, minek következtében ezen évszázadok hódítói sehol nem voltak képesek saját nyelvüket meghonosítani. (Ez a hozzáállás nyugodtan vonatkoztatható az avar és a magyar honfoglalásokra is, ahol a honfoglalók elvesztették nyelvüket és a már ott lakó ősnép nyelvét, műveltségét vették át.)

Sehol nincsen pontosan meghatározva a páviai longobárd királyi székhely területi, politikai hatalma. Észak-itáliai megyék, szabad városok, görög kézben lévő birtokok gazdasági vagy jogi viszonya a páviai udvarral közel sem világos, pedig ezek tisztázása szintén építően hozzájárulhatna a longobárd 'nép' későbbi teljes eltűnésének magyarázatához. Csak találgatni lehet az egymást követő királyok birtokában lévő városok, várak hatalmát, és messze áll az igazságtól az a történész, aki fél Itáliát egy központosított, egységes törvény által irányított királyságnak képzeli el. Politikai szeszélyek, intrikák végtelen sora változtatta a királyi, vagy hercegi befolyásokat, ellenségeket és szövetségeket váltogatva, sokszor egymást pusztítva, amely leginkább a római papságnak okozott örömöt.

Külön cikkben szeretném bemutatni azokat a dokumentumokat, melyekből a középkori történelmünket megírták, és most csak néhány mondatban szeretnék rámutatni azokra a nehézségekre, melyek az okiratkutatást körbeveszik.

A Liber Pontificalis-ban (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért L P.-nak rövidítem) - (1) és más dokumentumokban a történelmi események sokszor ellentmondásos felsorolása bizonytalanná teszi azok pontos dátumozását, ezért ezért sok megadott évszám csak körülbelüli meghatározás. A helyzetet az okozza, hogy a pápai titkárság a XV. századig nem használt okmányszerű datálást, helyette az ún. kis és nagy datálás gyakorlatát alkalmazta. A kis-datálás csak az okmány kiállítási helyét, napot és a pontifikátus évét adja meg, míg a nagy-datálás az elkészített irat megnevezését is megadja. Így a pápai okmányok nem adnak közvetlen felvilágosítást arról, hogy Krisztus után hányadik évben állították azokat ki. Kivétel ez alól XIII. János pápa (965-972) ideje alatt szerkesztett néhány irat, mely megadja az 'anno domini' datálását.

A középkor történelmének felvázolását nehezíti a rengeteg hamisítvány, melyek folyamatos említése és rövid bemutatása elengedhetetlen egy másik összefoglaló cikk keretében. Most csak néhány mondatban – példaképp – nézzük meg a longobárd királyi okmányokat, melyek számát 30-40 évvel ezelőtt még 70 eredetinek nyilvánított (másolásos) kéziratban határozták meg a szakemberek, aztán a kritikus oklevélvizsgálat szép lassan elkezdte ezt a számot lefelé farigcsálni, egyre-másra kimutatni a sokkal későbbi időkre jellemző sajátosságaikat-jellegzetességeiket. Mára ez a szám 20 dokumentumra csökkent, és senki ne legyen meglepődve, ha a jövőben további – longobárdoknak tulajdonított – oklevelek nyilvánítanak hamisnak. Néhány esetben a szakemberek pontosan meg tudják állapítani a hamisító személyét, mint ahogy az egyik longobárd okirat (D. 45) szerzőjét azonosították a 'Chronicon Vulturense' írójával, a Szent Vicenzo al Vultorno kolostorában tevékenykedő VI. János abbéval. Egy másik hamisító személyét ugyanabban a kolostorban szorgalmatoskodó Péter nevű diakónus személyében nevezték meg. További hamisítóműhelyek létezését lehet kimutatni Szent Pietro Cielben, d'Oro Páviában,és Monteamiata és Nonantola kolostoraiban. Eddig több mint tízezer középkori hamisítványt tartanak nyilván a szakemberek, melyek száma idővel természetesen növekedni fog.

Történészeink a VII.-VIII. század eseményei leírásánál könnyedén és ezért előszeretettel támaszkodnak a pápai levelekre, mintha azok mind egytől-egyig hitelt érdemlő dokumentumok lennének.

Nagy Szent Gergely pápa halálától (604) Konstantin pápa haláláig (715) eltelt száztíz év alatt huszonnégy pápa pontifikálásáról számol be a LP., de a nagy számmal ellentétben igen szerény mennyiségü kézirat hagyományozódott ránk. Ebből az időből származó több mint kétszáz fellelhető kéziratból – Pietro Conte, (VII. Századi Pápai Levelek) véleménye szerint – 71 eredeti, 80 'deperdita' (megrongált, olvashatatlan), míg 76 bizonyítottan hamisítvány. Ismételten felhívom olvasóim figyelmét, hogy amikor a középkori dokumentumok szakértői 'eredetinek' határoznak meg egy kéziratot, az valójában mindig másolat, mert ezekből az évszázadokból egyetlen egy, a vatikáni kancellária által megírt papiruszlappal sem rendelkezünk. Tehát minden csak másolat, mely anyag egy részét pontos hűséggel átmásolt dokumentumoknak tartanak a szakemberek, és így – szerintük – ezek az iratok eredetiek. 'Eredeti', mert tartalmát, stílusát, grammatikai sajátosságait, a benne idézett zsinati kánonokat, és más jellegzetességeket tekintenek meghatározónak, mint pl. a címzett megszólítása, nevén nevezett történelmi szereplők, stb. Továbbá más korai gyűjtemények anyagával való egyezés jegyei is megszabhatják az adott dokumentum autentikusságát.

Ugyanebből az időszakból, a középkori dokumentumok neves szakértője H. H. Anton, (Középkori Pápai Monostorprivilégiumok) húsz fellelhető – állítólag a pápai regiszter által kibocsájtott – kolostorprivilégium vizsgálata után azokat mind hamisítványnak nyilvánította.

A rövid bevezetés után térjünk rá az évszázad pápái bemutatására.

Konstantin (708-715)

A forrásszegénységből fakadó bizonytalanság Konstantin (Constantinus) pápa tevékenységével kapcsolatban is folytatódik a . A L. P.-son kívül Bedanál és Malmesbury-nél olvashatunk Konstantin pápáról, ám ezen szerzők több ezer kilométerre tevékenykedtek Rómától és legendaszerű feljegyzéseik történelmi értéke nyugodtan megkérdőjelezhető. Egy másik egyháztörténelmi munka is foglalkozik Konstantin pápával, a bő száz évvel később élt Agnellus, aki Ravenna érseke volt, és munkája bekerült a Rerum Italicarum, és a Monumenta Germania Historica gyűjteményeibe. A VIII. század elején járva az előbb említett 'bizonytalanság' mindenhol felüti fejét. Példának hoznám föl, hogy történészeink erre az időszakra három bizánci tetrarchát említenek (Theophilaktosz, Rizokoposzi János, Szkolasztikosz), ám ezekről a császári megbízottakról, személyükről vagy munkásságukról nincs semmi más adat (nevük nem szerepel bizánci okmányokban), a jóval később íródott LP. bejegyzésein kívül. Az ebben az időszakba besorakoztatott három longobárd király (Aripert, Ausprand, Liutprad) életével, tetteivel kapcsolatos kútfők keresésénél ismét csak a már említett forrásmunkákhoz érkezünk vissza, meg természetesen Pál Dékán (diakónus) Longobárd Történelméhez.

Konstantin pápává történő felszentelése előtti szerepéről semmit sem tudunk, és az első feljegyzett tevékenysége Félix ravennai pátriárka érsekké szentelése volt. A korábban Rómától független ravennai patriarchátus néhány éve elvesztette önállóságát, mikor Félix elődjét, Damián pátriárkát Sergius pápa érsekké szentelte. Felszentelése után Félixnek – elődjéhez hasonlóan – alá kellett volna írnia három, Róma által megkövetelt formulát (Liber Diurnus, 73-4-5), mely dokumentumok aláírásával elfogadta és szentesítette volna teljes alárendeltségégét. Az első formula a 'Promissio Fidei' hitvallási szabályzásokból állt, a második a 'Cautio', figyelmeztetés az eklézsiakormányzás döntéseinek kötelező elfogadására. A harmadik, 'Indiculum' nevű dokumentumot magának Félixnek kellett volna megírnia, ami egy ígéreteskü lett volna – minek lényege –, hogy soha nem lesz részese semmilyen egyházegységet megbontó szervezkedésben. A saját kezűleg megírt dokumentumot elkészítése után Félixnek a Szent Péter bazilika gyóntatójában kellett volna elhelyeznie. Félix atya, aki a maga nemében szintén beképzelt és felfuvalkodott volt, már éppen elég megaláztatásnak tartotta, hogy Rómába kellett mennie megcsókolnia a pápa köpönyege szélét, kezét, közben alázatoskodni, mint egy vidéki szerpapnak a katedrális érseke előtt. Félix atya ezeken rágódhatott, mikor elkeseredett mérgében megtagadta a második dokumentum (Cautiones) aláírását.

Konstantin pápát felháborította Félix vakmerősége, mert elvárta tőle a teljes meghunyászkodást: helyette a ravennai és római keresztényvezetők között ismét mélypontra zuhant az egyetértés. Nincs semmi konkrét adat arra vonatkozóan, hogy Konstantin pápa ármánykodása és uszítása mennyivel járult hozzá ahhoz, hogy a következő évben, 709-ben II. Jusztinianosz (Justinianus) megtámadta Ravennát. A LP. biográfiája szerint 'isteni' szándék állt Ravenna lerohanása mögött, és Félix, meg az őt támogató városi elöljárók az érsek szemtelen makacssága miatt kapta a büntetést. Ez a suta magyarázat elejét próbálta venni annak, hogy nehogy valaki arra merjen gondolni, hogy Constantin pápa egy bosszúálló diktátor volt, aki nem ismert ellentmondást. Mindenesetre Justinianosz kivégeztette a város vezető embereit, Félix érseket megkorbácsoltatta majd megvakíttatta, és utána Ponthusba száműzte.

Egy másik, későbbi magyarázat szerint 695-ben Jusztinianoszt megfosztották trónjától, orrát levágták, és a Krím félszigetre száműzték. Tíz évvel később hívei segítségével visszaszerezte a bíbortrónt, s mihelyt a hatalma megerősödött bosszúálló haragja Ravennára zúdult, mivel a trónfosztása érdekében munkálkodókat a ravennai görög arisztokraták személyében vélte felfedezni. 709-ben hajóhadat és sereget állított fel, élére Theodore Monstratikoszt nevezte ki, és rábízta a városvezetőség megbüntetését. Félix atya és Johannicus tudós főpap – akit kivégeztetett – volt az első áldozat … Ez volt az utolsó jelentősnek mondható katonai egység, amit Bizánc Itáliába tudott küldeni, és hogy mennyire volt jelentős vagy ütőképes a császári had, arra a meggyilkolt Johannicus fia, György hősies ellenállása a válasz, aki fellázította Emilia és Pentapolis lakosait Monstratikosz ellen. A száz évvel később alkotó Andreas Agnellustól tudjuk, hogy György legyőzte Monstratikoszt, és július 14-ét – a győzelem napját – ünnepnappá nyilvánították Ravennában.

Tehát erős volt a a Bizánci Császárság uralkodásvágya a VIII. század eleji Itáliában, de a vágy érvényesítésére szolgáló eszközök, intézmények (hadsereg, jól működő gazdaság, kereskedelem) már hiányoztak. Különösen a két Közép-itáliai longobárd hercegség Spoleto és Benevento (Beneventum) megerősödése óta a ravennai udvar számára megszűnt az egyenes, szárazföldi összeköttetés és ellenőrzés Róma, Nápoly, és a Dél-itáliai császári birtokok között. Ravenna közvetlen irányítása alá a VII. század végén már csak Emilia és Pentapolisz megyéi tartoztak.

Bizony rég volt már az – Konstantin pápa előtt bő ötven évvel –, hogy a bizánci császár parancsára Kalliposz exharcha betört a Lateran Palotába, kirángatta Márton pápát az ágy alól és magával hurcolta a császárvárosba. Akkor mások voltak az erőviszonyok, mert akkor a longobárd nemesek egy része ariánus volt, míg mások pogányok voltak közöttük; nem bíztak a pápaságban, és Rómában Bizánccal egyenértékű ellenséget láttak. Miután Aribert (ur. 652-663) király felvette a katolikus hitet, a longobárd hercegek, nemesek is elkezdtek megtérni a római egyházhoz, és Konstantin korára bármikor zsoldba álltak a pápa zászlaja alatt, ha megfizették őket. A pápaság élt is a lehetőséggel és teljesen beszüntette a pápai birtokok javadalmai után fizetendő adó megfizetését Bizáncnak, és ahol csak tehette a zsoldos longobárdok segítségével elszabotálta, lenyúlta még azt a pénzt is, ami a bizánci birtokok után a császárt illette volna meg.

Ezért hihetetlen az az állítás, hogy a császár utasította Konstantin pápát, hogy menjen azonnal Bizáncba, mert alá kell írni valamilyen papírt. II. Jusztinianosz császár egyszerűen nem volt olyan helyzetben, hogy bármire is utasíthatta volna a római pápát. Ez az út, ha megtörtént volna – miképp a LP. írja –, a pápa életéhez kötött legfontosabb esmény lett volna.

Pontosan az itt említett érvek miatt még az olyan biztosan bebetonozott történelmi eseményt is kétségbe vonhatjuk, mint Konstantin pápa bizánci útja. Tehetjük ezt nemcsak azért, mert egyedül a LP.-ból (I. 382, - I. 389-91) rendelkezünk információval erre az útra vonatkozólag hanem azért is, mert olyan eltorzult – legendába illő – mozzanatokat említ a pápa életrajzírója, melyeket történelmi keretbe helyezve nehéz elképzelni. Kizárt dolognak tarthatjuk, hogy egy olyan kegyetlen, dölyfös uralkodó, mint II. Jusztinianosz földre vetette volna magát és csókolgatta volna a pápa, vagy bárkinek a büdös saruját. A bizánci császár földi hasonmása volt a mennyei uralkodónak, trónja az Isten trónjának e világi megfelelője, – a pápákat mindenkor alattvalóiknak tekintették –, és ezért egy bizánci császár nem hempereghetett senki előtt, ráadásul nem koronával a fején. Az egész út lényege a 'Quinisext', más néven a Trulloi Zsinat határozatai megvitatása és aláírása lett volna, csak sajnos az idevonatkozó dokumentumok hiányoznak a bizánci kéziratgyűjteményekből, sőt ezenfelül: nincs semmilyen bizánci feljegyzés Konstantin pápa bizánci látogatásáról. A pápa császárvárosi útjáról és parádés bevonulásáról egyedül a sokkal később szerkesztett LP. szerzője ír. Történészeink ezt a bejegyzést kezelték és kezelik hiteles forrásként, holott nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a LP. szerkesztői sokszor valótlan, pontatlan adatokkal színezték ki szerzeményük 'történelmét'. De még másolatban sincs meg a császári levél, amiben a pápát magához rendeli, vagy a LP. által említett császári mandátum irata sem, amit a 'regionarius' Theophaniosz adott át Konstantinnak. Az is sajnálatos még, hogy mindössze egy Konstantin pápa kancelláriája által kibocsájtott dokumentumról tudunk, ami egy pápai bulla az Evesham-i Apátság alapításához, melyben a pápa Brithwald érseket ruházza föl az apátsági javak privilégiumával. A legnagyobb baj evvel a dokumentummal, hogy ez is egy később írt hamisítvány.

Konstantin a Pápák Könyve szerint 711. október 24-én érkezett vissza Rómába, azaz majdnem két évig volt oda. Miért is? Mi értelme is volt a kétéves bolyongásnak?

A Konstantin uralkodása alatt zarándokként Rómába érkezett Coenrednek (Mercia uralkodójának), és Offa – a keleti szászok, vagyis – Sussex királyának történetét is megalapozatlan papi kitalációnak vehetjük. Olyan óhajnak, amit még máshol is, más uralkodókkal is elismétel az egyházi fantázia.

713-tól haláláig megint csak nincs semmi adatunk Konstantin pápáról

Konstantin pápa pontifikálása alatt történt, hogy 711-ben a muzulmán seregek partra szálltak az Ibériai-félszigeten, majd három év leforgása alatt majdnem az egész félszigetet elfoglalták. Ha figyelembe vesszük a hódító sereg szerénynek mondható létszámát, (711-ben partra szállt afrikai muzulmánok száma 10-15 ezernél nem volt több), akkor jogos a kérdés: hogyan volt ez lehetséges?A válaszhoz tudnunk kell, hogy az V. évszázadban Hispániát elfoglaló vizigótok nagyjából változatlanul hagyták a római társadalmi intézményeket, adminisztrációt, jogrendszert, és adó-vám törvényeket. Mivel ezek a gót királyok generációkon keresztül az ariánus hitet követték, így hiányzott belőlük a vallástürelmetlenség túlfűtött agresszivitása. Meghagyták a pogány vallások gyakorlásának a szabadságát, és a pogány iskolarendszer zavartalanul működött tovább. Ennek köszönhetően voltak mérnökök, szakemberek akik karbantartották, kijavították a viaduktokat, hidakat, utakat, és még üzemeltek a bányák, fémolvasztók, volt kézműipar, és viszonylag fejlett mezőgazdaság. Továbbá teljes vallásszabadságot biztosítottak a birodalom minden más részében üldözött zsidóknak, minek következtében ezres nagyságrendekben történő zsidó bevándorlási hullámok követték egymást. Sajnos befogadták, és teljes szabadságot engedtek az ortodox katolikusoknak is, minek hosszútávú következménye a vizigót nemzet eltűnését eredményezte. A lassan de biztosan erősödő ortodox katolikusok egyre közelebb hízelegték magukat a vizigót királyi udvarhoz és sunyin meghúzódva ott álltak minden pártütés, minden lázadás mögött. Egy a vizigót nemesség között folyó vitát, ill. harcát kihasználva Leander érsek rávette Reccared királyt, hogy hatalma érvényesítése érdekében vegye fel a katolikus vallást. Reccared megfogadta Leander tanácsát és 587-ben felvette a katolikus vallást, majd példáját kötelezően követve a vizigót nemesség is áttért a római ortodox hitre. A két évre rá megtartott III. Toledói zsinaton már felvázolták a más meggyőződésű emberek háttérbe szorítását. Még egy évtized sem telt el a zsinatot követően és megkezdődött a pogányok és zsidók üldözése, sorra bezárták a pogány templomokat, iskolákat, színházakat. Papok, szerzetesek vették át a közigazgatást, oktatást, bíráskodást és az addig meglévő viszonylagosan biztonságos létet felváltotta a bizonytalan elszegényedés, minek következtében a lakosság elkeseredése egyre nőtt.

Az arab hódítás sikerességéhez, – gördülékenységéhez és gyorsaságához – továbbá hozzájárult még az egymást követő katolikus vizigót királyok primitíven brutális, tehetségtelen uralkodása, mely során elszegényítették, és legyengítették az egykor virágzó erős tartományokat. A keverék germán uralkodói réteg lenézte és megalázó szolgasorba taszította a spanyol-római őslakosságot. Ellenben más vallású emberek üldözése és megbüntetése terén mint jó keresztények csudamód jeleskedtek a gót nagyurak, rendszeresen élvezkedtek pogányok és zsidók megkínzásában, miközben leállt a kereskedelem, minimálisra csökkent a kézműipar, és a valamikor magas haszonnal működő bányákat mind egytől-egyig bezárták, minek eredményeképpen a bányászat több évszázados hagyománya is eltűnt. Nem épültek új viaduktok, hidak, az utakat és a régi középületeket senki nem javította már ki. A hajdani csinos, büszke római városok a VII. században romosan, piszkosan tengődtek, és ami kevéske építkezés volt, az mind kizárólag egyházi épületek felhúzásából állott. Ebben a szegénységben csak a papság érezte jól magát. Az anarchia szülte tragédia Erwig (ur. 680-686) király alatt tetőzött, mikor a félsziget lakosságának a fele elpusztult az ismétlődő éhínségek és járványok következtében.

Nem csoda hát, hogy amikor a muzulmán sereg megjelent, akkor a züllött gót nemesség – ami csak a zsidók levadászásában jeleskedett – képtelen volt ellenállni a fegyelmezett muszlim ellenségnek. A Gadualete folyónál 711-ben tizenkétezer berber harcos megsemmisítő vereséget mért az ötvenezres keresztény seregre. A gótok által korbáccsal hadba kényszerített, rosszul felszerelt őslakosokból összeterelt ezredek nem akartak harcolni, és az első összecsapás során megfutamodtak. A gót nemesség 'színtelen' java ottmaradt a harcmezőn és Roderik királyuk holttestét a kutyák marcangolták szét. 

(1) Bővebben a Pápák Könyvéről lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok 

A pápaság fennállásának kezdetét nem lehet korábbi időkben keresni, mint a II. Évszázad  közepe. A katolikus (egyetemes) egyház intézményének kiépítésére tett első lépések azonos időben kezdődtek, mint a misztikus zsidó megváltó, Józsua történetiségének kényszeredett bizonyítása. Mindaddig a zsidó Isten-Fiú történelemben betöltött szerepét egyértelműen és határozottan nem fogalmazták meg – még akkor sem, ha későbbi apologéták implicit valóságot véltek felfedezni egyes ókeresztény atyák írásaiban. A II. évszázad első felében a római, és az összes többi (Kis-ázsiai, alexandriai, stb.) keresztény gyülekezetnek még mindig zsidó vezetői voltak, habár tagságuk jelentős része egyre inkább már pogányokból, főleg görögökből állt. Vallásmozgalmuk minden szempontból jelentéktelen volt; a pogány értelmiség alig vett róluk tudomást, a hatóságok bizalmatlanul szemlélték őket és közelről sem úgy festettek, mint akiknek nagy jövőt lehetne jósolni.

Róma szegény, lepattant, túlzsúfolt negyede, a Transtiberina adott otthont a keresztény gyülekezeteknek, iskoláiknak, imaházaiknak; itt éltek, alkottak azok, akikre ma római őskeresztényként tekintünk.

Ez ideig még nem beszélhetünk katolikus ortodox felfogásról, teológiáról, és a pápaság semmilyen formában nem létezett. Jusztinosz atya (kb. 100-165) kinek több mint 20 éves római tevékenykedése alatt állítólag három pápa is uralkodott, ám Jusztinosz furcsa módon nem ír a pápaságról, egy pápa nevét sem említi, nem szól keresztényi szokásokról, vallásos szertartásokról és egyházi hivatalokról, hierarchiáról sem beszél. Nem hivatkozik és nem utal semmilyen kortárs keresztény tudós munkájára, nincs püspöki útmutatás, nem ismer semmilyen ortodox egyházat minek tanításához igazodhatna. Helyette ő maga volt az ortodoxia, ő az első atya, aki határozott vonalvezetéssel megfogalmazza a krisztusi üdvrend sorát, doktrínává emeli Jézus történelmi eljövetelét, igaz nála az esemény maga még nem tartalmazza Mária, Pilátus, Kajafás neveit, és az evangéliumok szellemisége szintén nagyon kezdetleges formában nyilvánult meg. Jogos a kérdés: Jusztinosz idejében a katolikusok egyházzá szerveződése elérte-e azt a formát, hogy pápaságról, pápáról lehetne beszélni? Minden kései bizonygatás (pl. Liber Pontificialis) ellenére semmi kézzelfogható, hiteles történelmi adattal nem rendelkezünk a II. évszázad közepe előtti pápaság létezéséről, nincs feljegyzés sem Jusztinosztól, sem senki mástól.

Új időszámításunk 2. százada közepén, Róma még mindig jelentéktelen, minimális keresztény élettel és más városok keresztény gyülekezetei előtt még minimálisabb tekintéllyel rendelkező város volt. Népesebb, viszonylagosan jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek, egyházak mind keleten voltak; Alexandria, Efezus, és Antiókia központokkal. Mivel ezek a vallásközpontok még nem rendelkeztek egységes szervezettel, intézményrendszerrel, így velük kapcsolatban sem beszélhetünk egy mai értelemben vett 'egyház' létezéséről. Ezekben a városokban is a zsidó szórványok hellenizált (júdeai törvények tradíciójától elfordult) prozelitái alapították, irányították a keresztény közösségeket. Ők hirdették, és bontakoztatták tovább Józsua Misztériumát, minek megfogalmazása már a kezdet-kezdetén ellenmondásokat szült, tekintettel a judaizmusban gyökerező örökségre. A II. évszázad elejétől mind több irat; evangélium, levél, mondás-példabeszéd-gyűjtemény látott napvilágot, melyek szerzői mind ezekből a hitehagyott misztikus elképzeléseket valló zsidó felekezetekből kerültek ki. Az iratok fokozatos elterjedésével megindult a városok közötti versengés a helyes tanértelmezés meghatározása jogának megszerzéséért, hiszen nem volt két egyforma tradíció Józsua Misztériumának tisztázására. Érvek, elméletek rangra emelésében mindig is nagy szerepet játszott az adott vallásközösség múltjának gazdagsága, méltóságot adó alapítók, híres tudós férfiak kiemelkedő elsősége. A kinyilatkoztatás gyűjtemények összeállítása mellett még hasznosan jól jött ezeknek a közösségeknek tekintélyük megerősítésében, ha alapításukat vissza tudták vezetni valamelyik apostol személyes közreműködésére. Mikor a misztikus bölcsek valamelyik apostolhoz kötődés tradícióját megfogalmazták nem a történelemhamisító  szándék vezette őket. Pogány mintákat véve alapul, pont úgy illesztették valamelyik legendás apostolt múltjukba, mint a pogányok mikor valamelyik templomuk alapítását Apollónak, vagy Jupiternek tulajdonították. Rövidnek mondható idő elmúlásával a misztikus Jézus, misztikus apostolaiból ilyen minőségű megjelenítésük ellenére nagyon gyorsan történelmi tényt csináltak. Így a II. század közepére a keleti városok keresztény gyülekezetei már jól megalapozott történelemmé átgyúrt legendákkal rendelkeztek, miszerint mindhárom egyházat egy-egy eredeti Jézus tanítvány alapította. Az apostolok által Jézus dicső koráig visszanyúló konnexió felmutatásával már lehetett büszkélkedni; Alexandria Márkot, – Antiókia Pált, – Efezus Jánost tartotta egyházuk alapítójának: míg Róma nem rendelkezett semmilyen direkt apostoli tradícióval. Múltjából minden olyan elem hiányzott, ami az ‘eredeti’ újtestamentumi zsidó tanítványok Rómában véghezvitt cselekedetei történetiségét igazolta volna. Nem voltak kegyhelyek, szentekre vonatkozó hagyományok, és apostoli síremlékek is hiányoztak. Igaz, az ilyenfajta külsőségek a zsidó megváltó misztériumát követőknek korábban nem voltak fontosak, mert még mindig Jeruzsálemet tekintették vallásmozgalmuk bölcsőjének, és így Jeruzsálemnek kellett volna a kereszténység központjának lennie, elméletileg. A gyakorlatban azonban másképp volt, mert a régi Jeruzsálem a háborúk folyamán elpusztult, és új pogány város Aelia állt a helyén. Kevés számú zsidó lakta, és még kevesebb mondhatta magát közülük Jézus Misztériuma követőjének. 'Hivatalosan' Jeruzsálem, a Caesaria eklézsia illetékessége alá tartozott, mely város keresztényei avval dicsekedtek, hogy Fülöp 'Evangélista' állítólag ott lakott és gyülekezetüket ő alapította. A kereszténység Jeruzsálembe történő szellemi központosítása nem vezetett sehová. A lassan kibontakozó ortodox római pápaságnak nagy szüksége lett egy mesés-csodás alakra, aki képes volt a tiszteletet parancsoló hitelességet megteremteni számukra.

A II. század közepén egyfajta egzotikus, színes, vallási ’kavalkád’ jellemezte Rómát, ahol a tradicionális görög-római istenek versengtek a Birodalom minden tájáról odahurcolt vallások isteneivel. Ezen belül, számottevő méretet képviseltek a Misztérium vallások, melyek közül sok hasonlított a zsidók által meghonosított Józsua Misztériumra, míg megint mások, csak halvány egyezéseket mutattak a zsidó Megváltóval. Görögök és zsidók által lakott városnegyedekben egymással vetélkedő, egymás befolyását, hatását gyengítő keresztény felekezeteket, iskolákat, ’egyházakat’ találunk. Létszámukat tekintve nem beszélhetünk többről, mint néhány tucat emberről. Ne felejtsük, ebben az időben még nem voltak keresztény templomok, püspöki paloták, kolostorok, stb. - a vallás mozgalma még messzi állt az intézményesítéstől. Ezek a felekezetek, iskolák mind sajátságosan hirdették igazukat, egymással harcolva a hiszékenységre hajlamos jónépért.

Az ’Örök Város’ mindig is vonzotta a filozófusokat, misztikusokat, varázslókat, biztos megélhetést találtak a csodálatos babonákra áhítozó nép között. Különösen az első évszázad végétől ezen emberek nagy többsége egyre inkább belekapcsolódott, ráállt a zsidó és görög negyedek írástudói viszálykodásaira, melyek vallásos lázban tartották gyülekezeteiket. A viszály oka egy zsidó megváltónak, Józsua Misztériumának helyes értelmezése volt. A Júdeából, vagy helyesebben mondva, az Alexandriából behozott történetet minden iskolában, felekezetben másképp tanították, összecsengő, egységes doktrínák nem léteztek. Sok evangélium, mondás-példabeszéd, imagyűjtemény hirdette a zsidó Józsua üzenetét, és Rómában erre az időre tehető az Evangéliumi iratok elterjedésének kezdete. Az idők folyamán később alakult ki az a megtévesztő hozzáállás, miszerint már az első század közepétől létezett olyan ortodoxia, mely jézusi tanítványok evangéliumait követve, hirdette a történelmi Jézust. Ez az irányvonal csak a II. század harmadik felétől kezdett elterjedni, a bibliai evangéliumok felbukkanásával, és a római keresztény iskolák, felekezetek még a bibliai evangéliumok megjelenése után is évtizedeken keresztül hiányolt minden összehangolt, egységes doktrínát. A történelmi Jézus köré formálódott tanrendszer soha nem tudta beolvasztani a gnosztikusokat, - akik még a második évszázad közepén az abszolút többséget alkották - és akik később is mindig hűek maradtak a misztikus pogány mintából kialakított zsidó Józsua sajátságos értelmezéseihez. A gnosztikusukon kívül, a keresztényekkel csak felületesen érintkező más pogány, megváltó-üdvözítő misztériumvallást követők eszméi, vallásgyakorlatai (ünnepek, rituálék) még nagyon sokáig befolyásolták a keresztény tanfejlődést, valamint mintát szolgáltattak a keresztény szertartások kialakításához. A bibliai Evangéliumok elbeszéléseiben nincs egyetlen cselekmény, mozzanat sem, aminek ne lenne meg a pogány vagy gnosztikus párhuzama, és a keresztény szertartásrend minden részét fellelhetjük korábbi vallások szertartásgyakorlataiban.

A keleti egyházak egymás közti viszonyában is pont Rómához hasonló szétforgácsoltság volt a jellemző. Levelezések, utazgatások ellenére jelentéktelennek mondhatók az elvi egyezések, dogmatikáik még gyerekcipőkben jártak és minden összhangot mellőztek. Természetesen a viták középpontjában náluk is Jézus földi, testben is tanúsított beteljesedésének helyes értelmezése állott, és mint Rómában: a keleti egyház bölcsei között is túlnyomó többsége azon az állásponton volt, hogy Jézus történetét allegorikusan, és nem betű szerint kell értelmezni. Ennek köszönhetően, a két évszázad múlva kialakult ortodox kereszténység nézőpontjából visszatekintve, a II. század közepéig tevékenykedő atyák, mind eretneknek könyvelhetők el. Az addig közkézen forgó levél -, apokrif -, imagyűjtemények mind eretnek vagy gnosztikus kategóriába sorolhatók, ide számítva a több tucatra becsült különböző korai evangéliumokat is. Ezek a szentiratok adták azt a muníciót, mellyel a későbbi litterális irányzatot követő atyák megtöltötték tanításaik igazát. Az Újtestamentumban található négy evangéliumból ez ideig még senki nem idézett: és ha már meg is íródtak, használatuk nem terjedt el. Ebben az időben tanúi lehetünk korábban nem ismert, kezdetleges formában megjelenő doktrínák megfogalmazásának, melyek alapját olyan művek adják, mint pl. antiókiai Szent Ignatiosz levele a Trallészieknek. Kis létszámú, de irodalmilag rendkívül aktív, vallásformáló, vallásszervező csoport történelemhamisító tevékenységének köszönhetően kezd minden lassan megváltozni. (Mind Ignatiosz személyét, mind levelei hitelességét sok kutató kétségbe vonja. Én is csak egyfajta irányadásképpen hoztam fel.)

A kereszténység létezésének ezen formája (a Rómában működő sok kis apró keresztény iskola, szétforgácsolódott felekezet) lassan kezdett megszűnni. Az elhunyt hívek közül végrendeletükben egyre többen kezdtek az ortodox egyházra örökíteni különböző ingatlanokat, főleg imaházaknak, iskoláknak használható épületeket. Róma pazarul gazdag palotái mellett az igazából viskónak számító örökségek jelentéktelennek tűnnek, ám mégis volt értékük, és a hozzájuk kapcsolódó anyagi érdekek megkívánták az erős központi irányítás kialakítását. Pontosan a kevéske ingatlanvagyonnak köszönhetően kezdett megváltozni az ókeresztények szegénységet hirdető, gazdagságot megvető felfogása. Ennek a szemléletváltásnak megvolt a másik előnye is: a magasabb társadalmi réteghez tartózók számára is egyre inkább elfogadhatóvá váltak.

Több elöljáró, presbiter szorgalmazására 156-ban Anikétoszt (Anicetus) pápává választották. Ő az első pápa, akinek történetiségét elfogadhatjuk, 156. előtt csak “fantompápákról” beszélhetünk. (Leszámítva római Kelement, akivel még fogunk foglalkozni.)

Anikétosz kortársa volt a szmirnai püspök, Polükárposz, ( meghalt, 167) aki a keresztény hagyományok szerint tanítványa volt a tizenkét apostol egyikének, Jánosnak. Hogy ez fizikai lehetetlenség, avval itt most nem foglalkozhatunk, ám személye már az első olyan korai atyák közé sorolható, aki határozott igyekezetet fejtett ki az egységesített keresztény egyház intézményesítésében. Nemsokkal Anikétosz megválasztása után, Polükárposz Rómába látogatott, hogy egyes hitbéli dolgokat egyeztessen a keleti egyházak és a római új pápaság között.

A keresztény egyház mesegépe azt állítja; Polükárposz ekkor (157 körül) több mint 80 éves volt, és szüksége is van erre a bizonyíthatatlan állításra, mert át kell hidalnia az időrendi lehetetlenséget, mely Szent Jánossal kapcsolatban merült fel. Ugyanis Jánosnak legalább 100 évet kellett ahhoz élnie, hogy Polükárposzt taníthassa. Még a mai világ egészségügyileg fejlett körülményei között is csak az emberiség piciny százaléka él tovább 80 évnél; abban az időben a 70 év körül járók, már olyan ritkaságnak számítottak mint a fehér hollók. Az új pápa szívesen fogadta a keleti főpapot, és a szmirnai püspökre támaszkodva egyetértést, fegyelmet, nézeteltérések megszüntetését szerette volna elérni a sok viszálykodó római szekta között. A béke nélkül az ő pápai tekintélye is veszélyben forgott.

Korabeli feljegyzésekből tudjuk, Polükárposz segítette az új pápát a húsvét-feltámadás ünnepének kialakításában, mert addig az egyházi rendtartásban a passiót és a feltámadást, helytelenül, mindig vasárnap formálták meg. A római egyház gyakorlatába közösen vezették be, jobban mondva ültették át a keleti egyházakban alkalmazott, zsidó Pászka ünnephez kötődő ’csúszó’ húsvéti ünnepek időbeosztását.

A legenda úgy tartja, Polükárposz kinyilatkozta Anikétosznak; ő személyesen ismerte Jánost, mindent tőle tanult, ami tudást most átad neki az mind a legtisztább apostoli hagyományokon nyugszik, és így szentséges igazságához kétség nem férhet. Róma első pápája nagyon minimális teológiai tudással rendelkezett, - a birtokában levő szent irományokat is csak felületesen ismerte – ezért hasra vágódott a nagy tudású keleti püspök előtt, mindent elhitt neki, már csak azért is mert minden elméleti és gyakorlati építő szándék az ő méltóságát is erősítette.

Meg kell állnunk egy pillanatra, mert nem tudjuk kinek is volt az ötlete Szent Péter megteremtése. Polükárposz nem csak okos volt (és nem csak a húsvéti ünnepek meghatározásához értett), de jól ismerte a keleti egyházakban meghonosodott ‘egyenes örökség’ vonalvezetés fontosságát is. Látta, Rómában nincs hagyománya az ‘eredeti’ tanítvány jelenlétének, és ismerte azoknak az apostoloknak neveit, akiket már lefoglaltak más keleti egyházak. Lehet, Péter az ő ötlete volt … 

Polükárposz termékenysége mellett Anikétosz pápa sem akart túlságosan elmaradni a csodás ötletekben, elvégre mégis ő volt az egyházfő: önbizonyításképpen gyorsan, melegében megtalálta Szent Péter addig nem létező síremlékét. Az, hogy a síremlék egy pogány szenté volt, akit az első századnál is régebben temettek oda: senkit nem zavart, senkit nem érdekelt a szentséges buzgó igyekezetben. Az is érdekes; más korábbi keresztények közül egy sem tudta, hogy létezik egy ilyen sír, ezért Péter sírját senki nem ismerte, pedig annak szent helynek kellett volna lennie már Anikétosz felfedezése előtt is. Mégsem ez a helyzet.

Rómában a Monte Vaticano szent helyként tartották számon már a város megalapítása óta. Több ősi szentély is állott ott, és még több szentéletű bölcs temettette oda magát az évszázadok folyamán. Anikétosz egy ilyen síremlékben vélte felfedezni Péter csontjait és így azok mint szent ereklye, bizonyságként járulhattak hozzá a pápaság másfél évszázadnyinak füllentett – de valójában csak éppenhogy elkezdődő – történetéhez. Sikerén felbuzdulva az új pápa nem sokára rá megtalálta azt a szent helyet is, ahova Pál apostolt elföldelték. Nagy volt az öröm és a dicsőség: lehetett még egy szentélyt emelni, most már Róma elmondhatta, neki van a leggazdagabb öröksége: Szent Péter és Szent Pál! Ez az örökség már jogalapot adhatott egy mindennek felett álló tekintélynek, mely előtt a műveltebb keleti-Egyházaknak illik meghajolni.

A II. század közepén Rómában élt és alkotott Markion (Marcion) a gnosztikus bölcs, aki kezdetben maga is támogatója volt a kora keresztény gyülekezeteknek. Markion sikeres és népszerű vallásos világnézetében nem csak a zsidó istent vetette el a 'törvényekkel' egyetemben, de tagadta Jézus történeti valóságát is, és dokéta evangéliummagyarázatával próbálta meg észhez téríteni a történelmesítő félművelt ortodox atyákat. Ebből következett, hogy teljesen elutasította Anikétosz önkényes hamisító buzgalmát, amiért is támogatását megszüntette, szakított az ortodoxokkal és saját egyházat alapított. Markion végeredményben Pál apostol gnosztikus tanításaira hivatkozva erőfeszítéseket tett a kereszténység megreformálására, mert egyre jobban úgy látta, hogy azt a valláscsinálók egyre erősebben  korrumpálják. A páli kereszténygnózis tanítása híressé és népszerűvé teszik a gnosztikus bölcset, és Markion iskolája köré csoportosult gnosztikus keresztények, nagyobb befolyással bírtak, sokkalta több követőre találtak, mint a félművelt Anikétosz és segítője Polükárposz. Anikétosz és társa a markioniták gnosztikus-páli tanításainak ellensúlyozására, Péter apostolt helyezte előtérbe, ő lett az a szent apostol, akinek tanításához illett igazodni az ’igaz’ keresztény egyháznak és közben Pál apostolt, ha nem is kell ellenezni, de mind személyét, mind tanítását Péter alá kell rendelni. Volt azonban egy kis gubanc; Pál valódi történelmi szereplő volt, több vallásközösség rendelkezett, másolt formában, de eredeti szövegű, Páltól származó levélgyűjteményekkel, míg Péter sokarcú mitológiai figura volt, nem volt tőle semmi írás, történelmi szerepéről semmi feljegyzés, a római zsidó szekták nem hallottak róla, tanítványait, iskoláját senki sem ismerte. Péter történelmi hiányát teljes egészében megtalálhatjuk, Pál Rómaiakhoz írott levele utolsó fejezetében, (16) mely személyes üdvüzleteket tartalmaz. Pál név szerint 29 római személyt üdvözöl akik az ottani őskeresztény egyház tagjai voltak. Hogyan lehetséges, hogy Pétert, - aki állítólag ezt a gyülekezetet megalapította – meg sem említi. Márkról, aki állítólag Péter legközelebbi munkatársa volt Rómában, szintén nem tud. Mikor Pál a levelét írta – a keresztény tanítások szerint - Péter és Márk életben volt és őnekik kellett volna vezetni a római keresztény gyülekezetet ... Pál meg még a nevüket sem ismeri.

A hiány kipótolására sorra születtek Szent Pétertől származó ’eredeti’ levelek, értekezések, személye történelmi szerepeltetése is megkezdődött, csodás, szentséges tetteiről korábban sosem hallott irományokat szerkesztettek és így Péterből néhány év alatt ’szuper’ apostol lett. Az időközben felbukkanó Márkot gyorsan összekapcsolták Péterrel, mint akik igazából társak lettek volna Rómában, és Márk Testamentumát úgy kezdték el hirdetni, mint a legeredetibb szentírást, olyan művet, mely tökéletességében Szent Péter írása is lehetne. Ebben az időben (kb. 160-170) megszületik az Apostolok Cselekedete nevű iromány, melynek majdnem a felét Péter kultusza megerősítésének szentelik. Jézus csodálatos cselekedeteit kicsit átírva átruházzák Péterre. Péter is csodákat művel, gyógyít, halottat támaszt fel, mint Csel. 9:40, feltámasztja Tábithát. Gyógyításban kifejtett hatalma meghaladja Jézust, mert neki elég volt: „ az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük“ (Csel. 5:15) ... „kik mind meggyógyulának“ (Csel. 5:16)

A tudós presbiterek kijelölték Péter ünnepnapját is, január 18. – ami nem egy légbőlkapott időpont volt. A zodiákus Mithrasz Misztérium első napja volt január 18, amire, főleg Rómában felvonulásokkal, és ünnepi misztikus játékok megtartásával emlékeztek meg minden évben.

De hát ki is volt ez a Péter? A keresztény hagyományok úgy vallják; Jézus legidősebb tanítványa, – a kőszikla – akire az Egyházát építette, valamint a történelemben tényleg létező, történetiséggel rendelkező Pálnak apostoltársa. Pálnál olvassuk azonban: Péter a régi zsidó hagyományok praktizálásától elszakadni képtelen, „ ... hogy énreám van bízva a körűlmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé.“ (Gal. 2:7) Ugyanez a Péter megy később Antiókiába, ahol találkozik megint Pállal, „szemtől szemben ellene állottam“ (Gal.2:4) Hogy lehet ez a Péter Jézus tanítványa, hiszen:

„ ... és vele képmutatóskodtak a többi zsidók“ (Gal. 2:13) Az a Péter akiről Pál apostol itt ír nem lehet ’Szent Péter’ - neki, különben is Rómában kellene ebben az időben tartózkodnia, alapítani, alakítani az ottani gyülekezetet. Pál apostol írásaiban szereplő jeruzsálemi Pétert, - aki Antiókiában is járt – nehezen lehetett beilleszteni, mint római keresztény egyházalapítót, ezért volt szükség a Cselekedetek Péterére.

Az irat (Apostolok Cselekedetei) másik felében megkezdődik az a hosszú folyamat, melynek célja a gnosztikus Pálból ortodox keresztény Pált csinálni. Pál apostolt, az egyetlen történelmi alakot nem lehetett kirekeszteni a keresztény vallásmozgalmak történetéből, ezt a luxust nem engedhette meg magának az alakulóban lévő ortodox egyház. Inkább levelei kijavítgatásába, átírogatásába fogtak, és mellette létrejött az ő stílusát kopírozó levelek gyártása, melyekben az üzenet már kevésbé gnosztikus, nem lóg ki annyira a hivatalos, történetiséget elhitető tanításokból. Pál apostol leveleinek gnosztikus exegézise mindennek ellenére nem veszített népszerűségéből, ezért a másik oldal erősítésére egyre merészebb, bugyutább mesék születtek, melyek Péter apostol tiszteletét voltak hivatva tovább erősíteni. Ezeket a csacska meséket, mint történelmi eseményeket tálalták fel az abszurd tünemények után áhítozó balga közönségnek. Ragadjunk ki egyet ezek közül. A keresztény történelem szerint, Néró császár római palotájában Péter apostol és Simon Mágus (másik misztikus figura) egymással versengtek, - Néró császárt szórakoztatva –, hogy ki a nagyobb varázsló, kinek van több hatalma. Simon Mágus levitációs tudását felhasználva felemelkedett a levegőbe, mindenki kápráztatására, azonban a mindig győzedelmeskedő Péter itt sem veszíthetett; válaszképpen, egy szentséges keresztény imával megtörte Simon levitációját, aki erejét vesztve lehuppant a padlóra.

Polükárposz a hatvanas évek eleje táján, félsikereket elkönyvelve visszahajózott Szmirnába, és Anikétosz pápa pedig 166-ban meghalt.

Szent Péter kultusza nem halt meg, hanem még generációkon keresztül mégjoban gazdagodott, további mesemotívumokkal bővült. Ezeket a később hozzáadott meséket – a korábbi kitalálásokkal együtt: a mai napig is történelemként szeretnék elfogadtatni a hozzá nem értő egyszerű emberekkel. Ilyen kései hozzáadás, az alexandriai Kelemen (kb. 140-215) és Órigenész (184-254) fantáziája által szült: Péter fejjel lefelé történt keresztre feszítése, valamint Péter sosem volt családja mártíromsága. Órigenész bizarr fantazmagóriáját – a fordított keresztre feszítést – sikerült teljesen bevezetni a köztudatba, annyira, hogy szerte a világban történelemként tanítják a keresztény és világi iskolákban.

1939-1949 között rendkívül fontos ásatásokat folytattak a Vatikánban, illetve a Szent Péter bazilika alatt. A jelenlegi oltárt is elmozdították és a régészek egy i.u. 160-ból származó síremléket találtak alatta. A sírbolt alatt egy másik sírt találtak; felirat, évszám, személyes tárgyak, - ékszer, csat, stb. - nélkül. Csak csontok voltak benne. Az ásatásokat felügyelő Monseigneur Ludwig Kaas a csontokat becsomagoltatta és elvitte egy titkos helyre, eldugta, mert azoknak fantasztikus szentséges dolgokat tulajdonított.

Majd, húsz évvel később egy lelkes keresztény kutató asszonyka, Margherita Guarducci véletlenül belebotlott a csontokba, Kaas idevonatkozó feljegyzéseivel együtt. Az asszonyka rögtön szaladt VI. Pálhoz, akinek megsúgta, és a fülébe ültette a bogarat: Megvan Szent Péter csontja!

A pápa azonnal elrendelte a csontok vizsgálatát, melynek szövete megvizsgálása után megállapították, hogy a csontok egy hatvan éves ember csontjai. Ez volt minden tudományos adat, melyen kívül semmi mást nem lehetett megállapítani. Ez azonban VI. Pálnak elegendő volt, 1968 június 26-án ünnepélyes keretek között bejelentette; ezek Szent Péter eredeti maradványai, ereklyeként a legnagyobb becsben kell tartani, mert ezek a csontok szintén bizonyítják Péter történetiségét.

Nos, Szent Péter Vatikán által hitelesített csontjai hűen reprezentálják nem csak Péter, de az egész kereszténység történetének meghamisítását, az erőltetett bizonyítást, hogy tényleg igaz a mese, itt nem mitológiáról van szó, minden úgy történt, ahogy az a keresztény iratokban írva vagyon.

Még néhány érdekes adat a szent-péteri csontok körüli hercehurcáról: Az első fellelt csontleleteket az oltár alatt ásott gödörből, 1950-ben átadták dr. Galeazzi-Lisi-nek, aki XII. Piusz háziorvosa volt, aki rövid vizsgálódás után merészen kijelentette, hogy az ásatásokból kapott sok csont (kb. 300 db, jobbára piciny töredékdarabkák), mind szent Péter testének maradványa. Az erősen elfogult, tudományosan alá nem támasztható szakvélemény szerint a csontok egy 65-70 éves férfiú maradványai voltak. A helyzet tarthatatlanságának köszönhetően, felkértek egy másik, (de kevésbé fanatikus katolikus) szakembert a csontok megvizsgálására, a Palermói Egyetem, Orvostudományok, és Embertani tanszékének professzorát, Venerand Correntit. Correnti szakvéleménye, azonban teljesen ellentmondott a korábbi megállapításokkal. Kimutatta, h a csontok három ember maradványai; egy 70 éves nőé és két ötven év körüli férfié. Továbbá a leletanyagban disznó és ló csontokat is felfedezett. A fanatikus vallásvédelmezők nem nyugodhattak bele a kudarcba.

Ezután jött Margherita asszonyság. Tudnunk kell itt, hogy Giovanni Battista Montini kardinális, – akiből később, 1963-ban VI. Pál pápa lett – jó barátságban volt a Guarducci családdal és Margheritát is jól ismerte. Margheritát segíttette Giovanni Segioni, (aki a vatikáni elöljáró Sampietrinek volt segédje) a Kaas-féle eldugott csontok újra felfedezésében. Ez a lelkes keresztény asszonyka írt egy fantázia könyvet a 'nagyszerű' felfedezésről 1965-ben, 'The Remains of St. Peter', ami végeredményben, mint döntő bizonyíték alapot szolgált a csontok, VI. Pál általi hitelesítésben.

A sírkamrában több pénzérmét is találtak, a legkésőbbi darab Augustus császár idejéből származott, – aki i. u. 14-ben halt meg – tehát abban az időben, mikor még az állítólagos Péter legény volt csupán … Koponyát abszolút nem találtak és a második 'szériából' hiányzanak a lábcsontok. Említésre méltó még egy másik egyházi szélhámos, Antonió Ferrua hivatalos vatikáni semmittevő, aki csodálatos módon az ásatásokon egy vakolatdarabkát talált 'Petr' felirattal ...

A Markioniták ellen felsorakozó ortodox atyák nem ülhettek ölbe tett kézzel és természetesen mindent megtettek saját egyházuk népszerűsítéséért. A cél érdekében nem  csak Szent Péter - mint egyházalapító -megteremtése volt fontos, hanem az  utána következő üresen tátongó időszak megtőltése - valós történelmi eseményként beállított - hamis adatokkal.  Amint azt már korábban említettem, Anikétosz volt az első Pápa, akiről biztosan tudjuk, hogy történelmi személy és akiről határozott tények állnak rendelkezésünkre, ám őelőtte semmiféle adat, vagy halvány utalás sincs, (római Kelement leszámítva) semmilyen pápáról, püspökről. Nem is lehetett, hiszen a mai értelemben vett kereszténység még elméletben sem létezett, hacsak a gnosztikus-zsidó szektákat nem tekintjük erőszakos arroganciával azoknak. Másképp fogalmazva: a kitalált Szent Péter és Anikétosz pápa között nem létezik valós történelmi tényként  kezelhető pápai sorrend.

A római ortodox vezetők tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy semmilyen komoly tekintélyt nem tudnának kivívni egyházuknak, ha nincs egy megfelelő, történelemben meghatározható, és történelmileg igazolható pápai sor, Szent Pétertől Anakétoszig. A fővárosban, a II. század harmadik részében már határozott elkülönültséggel kiformálódott az a katolikus irányzat, amellyel a 'főideológus', Irenaeus úgy-ahogy egyetértett, és melyet lelkes segítőkészséggel támogatott. Szükségük volt minden támogatásra a római ortodoxoknak, mert a nemrég elhunyt Anikétosz pápa elégtelennek bizonyult a katolikus egyház megerősítésében. Pedig, Anikétosz pápát a nagy tudású Polükárposz segítette, de erőlködésük mégsem volt elég a népszerűbb, misztikus tanításokat hirdető gnosztikus egyházak legyürkőzésére.

Irenaeus atya nem sokkal korábban, - valamikor Anikétosz pontifikálása idején – átírta Markion Evangéliumát, és terjeszteni kezdte a szintén általa átdolgozott 'Máté, Lukács, és János' fedőnevekkel megjelölt evangéliumokat is. Habár nagyra értékelhette, hogy Anikétosz és Polükárposz ügyesen behelyezték fókuszpontként Szent Pétert - mint a római püspökség megalapítóját - a katolikus egyház történelemének kezdetére, de éles szemmel kiszúrta a nem létező folytonosság zavaró hiányát is. Egy ilyen lista igazán nem tartozott a nehéz feladatok közé, és az első lista, minek létezésében biztosak lehetünk Irenaeus atyától származik.

Irenaeus, lyoni püspök alkotó ideje kb. 160-190 tájára eshetett, és a messzi távolból aggódva figyelhette és tanúja lehetett a gnosztikus-kereszténység népszerű terjedésének és a korai ortodoxia széleskörű mellőzésének. Különösen Rómára tekintett rosszallóan, ahol a gnosztikusok nagyra törő, elegáns valláselméleteikkel elorozták a térítésre alkalmas egyedeket. A római katolikus egyház hatékony megerősödését szerette volna látni, melyet csakis erős központi irányítással tudott elképzelni, egy olyan főpapi személlyel az élen, akinek egyházkormányzási jogosultságát mindenki feltétel nélkül elismeri. Ennek érdekében összeállított egy pápai névsort, Linusszal kezdte, akit állítólag maga Szent Pál ültetett a 'szent székbe'. A második pápa nála, Anaklétosz névre hallgatott, akit meg kitalálása szerint Szent Péter kent fel pápává. Egy ilyen dicső kezdetbe már tényleg senki sem tud belekötni. Még tíz pápát nevez meg (Anikétosz volt az utolsó), hogy pontosan – ővele - ki legyen a '12' varázsszám, minek különleges hatalommal bíró jelentése még elfogadhatóbbá tette listáját.

Az ókeresztény irodalom szakértői rámutatnak, hogy Irenaeus előtt már létezett egy másik lista, Hégesziposz listája.

Hégesziposz (kb. 110-180) atyáról szinte semmit sem tudunk. Minden információnk, – ami van róla – Euszébiosztól származik, attól a IV. századi atyától, aki az ókori világ a legbecstelenebb történésze volt. Hégesziposz életének hozzávetőleges dátumát is csak Euszébiosz közlése alapján határozhatjuk meg; mert összekötötte tevékenységét Antonius püspökkel, Anikétosszal és alkotóideje csúcsát Elenterus pápa idejére tette. Tőle tudjuk továbbá, hogy Hégesziposz öt könyvet írt, ami mind elveszett és ezekből mindössze nyolc passzus maradt fent: az is természetesen Euszébiosz közlése alapján.

„Készítettem egy listát a korábbi pápákról.” - írja Hégesziposz az egyik fennmaradt fejezetben. Ha tényleg volt ilyen lista, akkor Irenaeus talán onnét vehette a neveket és talán az évszámokat is. Az ma már kideríthetetlen, hogy hányan voltak az első, Hégesziposz által összeállított listán, mik voltak az eredeti dátumok, mert semmilyen más egyházi vagy világi forrással nem rendelkezünk. Ezért Irenaeus listáját kell az első kronológiai megnyilvánulásnak tekinteni, amit minden későbbi egyházi szerző felhasznált, beleértve Euszébioszt is.

Eddig tehát három személyt említettem a pápai névsor összeállításával kapcsolatban; Hégesziposzt, kinek vagy volt listája vagy nem, - a kicsit később élt Irenaeust, akit nagyon bántott, hogy ilyesmi nem létezik, - és a kb. 150 évvel később élt nagy mesemondót, Euszébioszt, aki akkor is füllentett: amikor kérdezett valamit. Ezeknek a korai próbálkozásoknak összehangoló kikerekítést adott a 'Liber Pontificalis' (1) című, pápai méltóságokat időrendben bemutató könyv. A könyv első szakasza II. Bonifác pápa (530-532) parancsára íródott, mert az ő idejében, Irenaeus és Euszébiosz listáján kívül még gyéren fellelhető volt néhány más korai atyától származó, megbízhatatlan, főleg dátumokban egymásnak ellentmondó kronológiai részadat. Ezek a feljegyzések hiányos eltéréseikkel csak zavarták az 'eredeti', egységre törekvő listát. Itt fontos megemlíteni a IV. században élt Szent Jeromos (342-420) levelezését Damasus pápával, mert írásában Jeromos, már a korábbi listán szereplő 'pucér' nevekhez hozzáköltött cselekményeket, eseményeket, melyeknek valós alapjuk nincs. Az ő tollát is a történelmi feljegyzések zavaró hiánya vezérelte. Mindenesetre Bonifác pápa parancsát teljesítő 'történész' Jeromos légből kapott közléseit hitelesnek vette, azokat ő is megtoldotta, és egész sor egyházi rendeletet, törvényt, cselekedetet talált ki a sosem élt pápák történelmi hitelesítésére. Bonifác pápa parancsára megszületett az első teljesnek mondható biográfiai sorozat; (Catalogus Felicianus) Szent Pétertől, III. Félixig, aki II. Bonifác elődje volt. (Meghalt, 530.) A második kibővített, pápai életrajzgyűjtemény, II. Hadrianusig, 872-ig közli az adatokat A nemlétező történelmi kútfők hiányának köszönhetően egyetlen egy fantom pápa trónolása sincs pontosan meghatározva. Minden gyűjteményben, könyvben, - beleértve az 1913-ban kiadott Katolikus Lexikont is -, ezekre a pápákra csak körülbelüli dátumozást találni.

Még egyszer térjünk vissza a történet elejéhez és kezdjük el a pápák bemutatását a rendelkezésünkre álló a soványka adatok alapján.

Linus (kb. 64-78)

Semmit nem tudunk róla, még azt sem, hogy élt-e egyáltalán ilyen nevű keresztény ember Rómában. Euszébiosz annyit közöl csak, hogy mártírhalált halt.

A nemsokkal utána élt és Rómában is tevékenykedő Tertullianus atya (160-220) nem hallott róla, nevét nem ismeri. Tertullianus tudomása szerint Péter és Kelemen között nem létezett más pápa. Liber Pontificalis redaktorja, így rákényszerült, hogy kiagyaljon valamit róla, mert még legenda formában sem volt személyéről semmi adat. Eszerint, római származású, Toszkánából való, az apját Herclaunusnak hívták. Egyetlen egyházrendeletet tulajdonítottak néki; hogy a nőknek be kell kendőzni a fejüket a templomokban és imaházakban. A kései szerkesztő pontos történelmi munkából másolhatta a fantom Linus valóban élt kortársait; Neró, Saturnius, Scipio, Capito és Rufus. Azt meri állítani, hogy Linus 15 püspököt és 18 papot szentelt fel. Vajon hol lehettek ezek a püspökségek, mikor a római reform-zsidó közösség maximum néhány száz tagból verődhetett össze? A mese szerint mártír lett belőle, de sok valláskritikával foglalkozó történész rámutat, Néró és Domitianus császárok közötti időben nem volt semmilyen keresztényüldözés Rómában, így a pápai mártíromsággal történő kacérkodás nem helytálló. Szent Péter mellé temették.

Anaklétosz (kb. 78-90)

Hasonlóan elődjéhez, semmit nem tudunk róla biztosan, kivéve, hogy ő sem volt zsidó. Euszébiosz Anaklétosz pápát is mártíromsággal magasztosítja föl, aminek nincs történelmi alapja. Tertullainus, vagy más korábbi atya a nevét nem említi, személyéről senki sem közöl semmit. Kivétel az V. században irkáló Szent Ágoston (Augustin), (2) aki összekeverve a dolgokat csak annyit közöl, hogy a sorrendben őt követő Kelemen előtte volt pápa. Liber Pontificalis hozzátoldja; sok papot szentelt fel, és Rómát 25 plébánia közösségre osztotta. (abszurd, lehetetlen állítás) A VI. századi redaktor kényszeredve érezhette magát valós történelmi szereplők felsorolásában, hogy így teremtsen nagyobb hitelt a maga által kitalált közlések elfogadásához. Anaklétosznál is sorakoztatja Vespasianus, Titus, Domitianus, Rufus neveit (valószinüleg Tacitus művéből merítve). Tizenkét évig volt pápa szent Péter és Linus mellé temették.

I. Kelemen (kb. 90-99)

Kelemen is zsidó származású volt, mint szinte az összes korai kereszténynek mondott szereplő, mely állapot csak a II. sz. végén, III. sz. elején kezdett lassan megváltozni. Ám ez cseppet sem zavarta szerkesztőt – már csak azért is – az első három pápát római származásúnak, a következő kettőt echte görögnek mondja, majd két római- két görög és ez így váltakozik Evaristuszig, akiről végre említi, hogy zsidó volt. Személyéről, munkásságáról semmit sem tudunk, kivéve híres levelét a Korinthosziakhoz, aminek következtében vallásvezető méltóságához semmi kétség nem férhet. Ő az egyetlen történelmi személy a fantom pápasorban. (Kelemen levelét egy külön tanulmányban már megpróbáltam bemutatni.) A keresztény tradíció (Euszébiosz, Liber Pontificalis) szerint, Trajanus császár bebörtönözte, Görögországban, egy kőbányában raboskodott mártíromsága bekövetkeztéig. Fogságában több rabtársát megtérítette, ami kiváltotta fogvatartói dühét. Sok könyvet irt a kereszténységről, melyet senki nem olvasott, hiszen még a címüket sem ismerjük és valaha volt létezésüket a VI. sz. előtt még említve sincs. 2 dékánt és 15 püspököt szentelt fel, akik mind abban az egyetlen római imaházban szolgálhattak, minek nevét, helyét senki soha fel nem jegyezte.

A sokáig neki tulajdonított 2. Kelemen levéllel nem érdemes itt foglalkozni, mert az csak egy nevében íródott kései hamisítvány.

Nincs arra jobb példa, hogy mennyire kitalált, át nem gondolt a korai pápák létezésé t alátámasztó igyekezet sántaságára, mint maga a pápák könyve, melyben I. Kelemen után következő pápának egy másik Anaklétoszt helyez be pápának a szerkesztő. Az egyházi történelemtudomány egyszerű, ártalmatlan duplikációnak mondja a második Anaklétosz szerepeltetését pedig a helyzet nem szimpla. Ha csak egy sima kettőzés lenne, akkor a vékonyan közölt mellékadatok is ismétlődnének, ám a második Anaklétosz nem Itáliában, hanem görög földön született, másképp hívták at apját, 9 év, két hónap és 10 napig regnált a 12 év,1 hónap és 11 nap helyett, mely az az első Anaklétosz kormányzási idejére van megadva. A Vi. századi szerzőt úgy látszik csöppet sem zavarta, hogy a második Anaklétosz kilenc évét lehetetlenség besajtolni egy logikus kronológiába, mégis egy fiktív időt teremtve odabiggyesztette. A Liber Pontificalis kéziratán kívüli összes pápai listából, névsorból, ismertetésből szándékosan hiányzik a második Anaklétosz említése, hogy evvel is elejét vegyék a felmerülhető kétségeknek, kérdéseknek.

Evaristus. (kb. 100-105)

Görög földön született, másik neve Aristus, és ő az egyetlen fantom pápa, akiről az egyház beismeri, hogy zsidó volt, - már ha élt egyáltalán. Családját Betlehemi zsidóknak mondták, és Euszébiosz csak annyit közöl róla, hogy Kelement követte a trónon, Trajanus 12. uralkodási évében és 8 évig volt pápa. Evvel szemben az LP. 9 év, 10 hónap uralkodási időt ad meg, míg későbbi hagyomány az akkor még koránt sem létező bíboros-intézmény létrehozását tulajdonítja Evaristusnak, mely állítás sértően történelemhamisítvány. 15 püspököt, két dékánt és 17 papot szentelt, mely azt jelenti – ha minden igaz –, hogy Evaristus idejében, Rómában minden második keresztény püspök, bíboros, dékán vagy pap volt. Őt is Szent Péter sírja mellé temették.

I.Sándor. (kb. 105-115)

Őróla sem tudunk semmit, a Liber Pontificalis is néhány olyan jelentéktelen mondattal intézi el, mint pl. Rómában született, rendeletével a szentelt vizet sóval kevertette, mielőtt szétspriccelték megtisztításra szánt keresztény otthonokban – mely közléseket lehetetlen független forrásokból leellenőrizni. Neki tulajdonítják a misében helyezett állandó középső főrész (kánon) bevezetését, amelyben az áldozati cselekmény végbemegy. Áldásaival embereket szabadított meg a gonosz szellemektől, sót és vizet használva 'ördögűzéséhez'. Állítólag lefejezték, mely adat az LP. kívül sehol máshol nem került említésre.

Sixtus (kb. 115- 125)

Talán humorosnak is felfoghatnánk Irenaeus által frappánsan kitalált nevet, ha nem történelemről lenne szó. Igaz a kereszténység történelme ebben az esetben is csak paródiája a valós történelemnek. A 'sixtus' hatodikat jelent, mely szintén mágikus varázsszámnak számított, és a számmisztikában kóválygó Irenaeusznak felüdülés lehetett ilyesmiken spekulálnia. A zsidó örökségű számmisztika megtörhette az egyébként szellemiekben rugalmatlan atya, fanatizmusba zárt világának egyhangúságát. Ezért a Sixtus nevet ragasztotta rá a hatodik pápára Irenaeus, mert fantáziája szerint csak is ilyen nevet érdemelt a Péter utáni hatodik pápa.

Euszébiosz a rá jellemző trehánysággal a 'krónikájában' Sixtus pápaságát, 114-124-re helyezi, míg a történelemkönyvében, 114-128 dátumot közli. (Még arra sem volt hajlandó, hogy legalább egyforma dátumot írjon a két szerzeményében.) Természetesen ő sem volt zsidó, rómainak mondták származását, az apját meg találóan 'Pastornak' hívták.

Vele is ugyanaz a helyzet, mint az előtte lévő pápákkal; semmit sem tudunk róla, nincs más egyházi feljegyzésektől független forrás. A Liber Pontificalis szerzője sem tudott semmit hozzáírni az életével kapcsolatban, így tőle eredőnek tüntet fel később bevezetett ediktumokat. Három vallási előírást (rendeletet) tulajdonítottak a sosem létező pápának. 1. Csak felszentelt pap érintheti meg a felszentelt kelyhet. 2. Püspökök, akik a Szent Szék elé lettek idézve, csak apostoli levél felmutatása után térhettek vissza és vehették át megint az egyházmegyéjük irányítását. 3. A mise bevezetőjében a püspöknek, papnak a hívekkel együtt kell mondani a 'Sanctust' (szentséget). Annak ellenére, hogy több mint tíz évig volt hatalmon papokon és dékánokon felül mindössze négy püspököt szentelt hivatalba, ami elődjei buzgóságához képest langyos igyekezetnek tűnhet. Őt is Péter mellé temették.

Teleszphorosz (kb. 125-136)

A helyzet itt is hasonló, mint elődjeinél: róla sincs semmi kézzelfogható adat. A mindenben olyan jól informált Irenaeus közli, hogy mártír volt ő is, természetesen nem zsidó, hanem görög. A Liber Pontificalis szerint, ő vezette be a karácsonyi éjféli misét és vasárnap celebrálta a húsvéti feltámadást. Az LP. Röviden közli még, hogy 12 papot, nyolc dékánt és 13 püspököt szentelt föl.

Ez minden. Nem sok ugye, egy pápáról, aki állítólag 11 évig uralkodott.

Hyginus (kb. 136-142)

Euszébiosz csak annyit közöl, hogy melyik évben halt meg, de a nevét Irenaeustól veszi, mert Hyginus nevét rajta kívül egyetlen kortárs keresztény szerző sem említi. Irenaeus írja, hogy a gnosztikus Valentinus az ő idejében érkezett Rómába.

A Liber Pontificalis már különböző egyházi törvények bevezetéseit tulajdonít neki, pl. meghatározta a klérus előjogait, kiváltságait, kimérte az eklézsia rangsorát, bevezette a 'keresztapa' szerepeltetését a baptista szertartásban. Természetesen ezekkel is úgy vagyunk, mint az őt megelőző pápák rendeleteivel; kortárs keresztény atyák nem ismerik, azokat nem említik s nem hivatkoznak rájuk. A Hyginus pápa által kibocsájtott eredeti rendeletek közül egy sem maradt az utókorra még másolattöredék formájában sem.. De hát, igazából nem is csodálkozhatunk azon, ha nincs semmi írott dokumentum a nem létező pápáktól.

Ő is mártírként végezte Auerilus császár állítólagos keresztényüldözése eredményeként. Ugyanez a később összeállított könyv közli még; görög volt, (tehát nem zsidó) és értett a filozófiához.

I.Pius (kb. 142-154)

Nem létező személyét még hiteltelenebbé alakítják a különböző korai meseköltő papok egymásnak ellentmondó adatai melyben trónra lépésének évét, regnálása idejét sem tudták összehangolni. Eusebiosz – Irenaeus adatát ismételve – 14 évig vélte pápai hatalomban (140-154) a Liberian Katalógus (146-1619) helyezte regnálását, míg az LP. kb. 145-től 19 év, 4 hónap és 3 napig mondja uralkodását, melynek vége ezek szerint 164 körülre eshetett. Evvel élesen ellentmond szmirnai Polükárposz 154-ben történt római látogatása, mikor is az egy másik Anakétosz nevű pápát talált ott.

Irenaeus és Euszébiosz tudatják velünk, hogy Markiont ő átkozta ki az egyházból. Ebből a 'kurta-farkú' tudósításból nem derül ki; hogy az ortodox felekezet Rómában, csak egy volt a sok egymással versengő szekta között és jelentőségnélküliségét ennek a csapatnak mi sem mutatja jobban, mint az általuk soha meg nem írt vallásirodalmi anyagok teljes hiánya. Markion minden kiátkozás ellenére nagyobb népszerűséggel bírt, mint az összes vele kortárs zsidó-keresztény gyülekezet együttvéve. Liber Pontificalis: Aquileia-ban született, nem zsidó, apja neve Rufinus. A biográfia gyűjtemény Piusnak tulajdonítja azt a kegyes rendeletet, hogy a zsidókat megkeresztelkedésük után belehet fogadni az ortodox egyházba.

A legmerészebb állítás, amit személyéhez kötnek mind a mai napig, hogy ő építette Róma legrégibb keresztény templomát a Santa Pudenziánát, melyről a régészet egyértelműen kimondta, hogy az az állítólagos Piusz ideje után jó kétszáz évvel később épült.

Piusz pápa személye pont annyira hiteles, mint Jaffé Regestájában található két piuszi levél, melyeket egy nem létező Justus nevű viennei püspöknek irt; hamis és orcátlanul groteszk.

Visszaérkeztünk 154. évbe, mikor is a fentebb már tárgyalt Anikétosz, pontosabban névrokona foglalja el a 'trónt'. Az ő halála (kb. 167) után következendő hét évben megint nem tudjuk pontosan mi is történik. Mivel senki nem rendelkezett biztos adatokkal erre az időszakra, így a keresztény történelemírás odavarázsolta az utolsó fantom pápát: Szótér pápát. (167-174)

Szótér pápa történelmiségét mindössze Euszébiosz támasztja alá, aki a pontos vonalvezetés érdekében megteremtett egy II. századi Dyonusius nevű korinthoszi püspököt, hozzátoldva hét levelét, melyeket Euszébiosz előtt senki nem ismert, nem idézett. Természetesen magát Dyonusius püspököt sem ismerte senki Euszébioszig, aki szerint a hét levél közül az egyiket Szótér pápának küldte Rómába. Egyháztörténelem c. munkájában (IV.-23) részleteket közöl Euszébiosz a sosem élt korinthoszi püspök leveléből, hogy legyen mivel hitelesíteni Szótér létezését. Szótér után következő pápák már valamivel elfogadhatóbban történelmi keretben, eseményekben elhelyezhető majdnem valós történelmi személyek. Az ő dicső szereplésükkel majd későbbi tanulmányokban fogunk foglalkozni.

Euszébiosz és munkatársai a római pápákon kívül elkészítették a sosem élt fantom püspökök sorát is, külön Jeruzsálemit, Antiokiait, és ha kellett még Karthágóban, vagy Ázsia bármelyik városában odakreáltak atyákat, püspököket. A fantom kategóriában sorolható egyházi emberekről nincs független történelmi adat, munkáik csak Euszébiosz által ismertek, sírjaikat a régészet nem találja. A fantom atyáknak, püspököknek tulajdonított vallásirodalmat, mind kései hamisítványoknak kell tekintenünk.

Külön tanulmányt lehetne írni a fantom mártírokról, kiknek kiötlésében Euszébiosz ugyancsak kimagaslóan jeleskedett.

Az egyháztörténelem összeállítói az itt bemutatott pápákról semmi határozott dolgot nem tudtak kiizzadni, és mégis mindegyiknél, Evaristus pápát leszámítva fontosnak tartották származásukkal kapcsolatosan kiemelni, hogy nem voltak zsidók. A történelemi valóságban pont az ellenkezője volt igaz, mert a II. század közepéig a Józsua-Jézus misztériumkövetők, – főleg a szektavezetés – jobbára zsidókból tevődött össze, nem csak Rómában, de szinte a birodalomban mindenhol, ahol jelentősebb számú zsidó szórványok éltek. Természetesen a későbbi keresztény-történelemszemlélet roppantul szégyellte a zsidó múltat, kényesnek találta azt, hogy generációkon keresztül mindenki zsidó az ősegyházban, és ennek eltitkolása céljából módosították, átköltötték múltjuk kétes vezetőfiguráinak származását. A valóságos helyzetet jobban visszatükrözi a II. századi szerzemény, ahol nem szégyellik annyira a zsidó ősöket: „ … és a római jövevények mind zsidók, mind prozeliták.” (Ap. Csel. 2:10)

A fentebb említett fantom pápák - a kereszténytörténelem szerint - majdnem mindet a 'Monte Vatican-ón' temették el, azonban a régészet egynek sem találta meg a sírját, történészek neveiket hiába keresik feliratokon, vagy a kortárs írók ránk maradt feljegyzései között.

(1) Bővebben a Pápák Könyvéről

lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok 

(2) Bővebben lásd: http://egyhazatyak.blog.hu

Rövid vallástörténelmi ismertetésemben Raymond Davis, 'The Book of Pontiffs' I. (Liber Pontificalis) fordítását is felhasználtam.

Így nézett ki Róma a fantompápák idejében, mikor még egymillió ember lakta, 300.000 szobor, dombormű, emlékmű ékesítette, számtalan iskolája, intézménye volt és polgárai nagy része tudott írni-olvasni.

Még mielőtt rátérnék Hippolütosz tettei ismertetésére fontos néhány mondatot ejteni I. Szótér után kinevezett Eleutherosz pápáról, aki Viktor pápa (Hippolütosz Rómában történő felbukkanásáig) előtt – állítólag – 15 éven át töltötte be a római püspöki hivatalt. Személyéről Euszébiosz munkájából értesülünk, aki több helyen – neve említésével – az általa ismert Hégesziposz feljegyzésére hivatkozik. Egyháztörténelmében (V.-4) szintén közöl egy Irenaeustól származó levélrészletet (Gall-egyház levele), melynek autentitása erősen megkérdőjelezhető, mert azt miképp Roberts-Donalson rámutat az Irenaeustól idézett levéltöredékek közül egyedül Viktor pápának címzett levéltöredék hiteles, mely egy Szír kéziratban is fennmaradt. (Kirsopp Lake, 'Ecclestical History'). A Liber Pontificalisban szereplő összes ókori pápáról szóló szegényes mondatok a VI. században alkotó Komplementertől (Catalogus Felicianus) származik, így Eleutherosz pápáról is ő az első, aki néhány mondatot képes közölni róla. Az ismeretlenség homályában burkozott Rómában tevékenykedő VI. századi papról semmit semmit sem tudunk, az Eleutherosz nevet Hégesziposztól-Euszébiosztól vette át, aki szerint egy Eleutherosz nevű korai keresztény a II. sz. második felében dékán, majd püspök volt Rómában. Nagyon valószínű, hogy Eleutherosz valódi történelmi személy volt, azonban a 'Komplementernek' (kipótló, kiegészítő) elkeresztelt papnak az a néhány sovány adat nem volt elég, még erősebb bizonysággal akarta lecementezni Eleutherosz valóságát. Ennek érdekében Euszébiosz gátlástalan stílusát átvéve kitalált egy sosem létező keresztény angliai királyt, aki szerinte levelet irt a Eleutherosz pápának. A királyt Luciusnak nevezte el és cseppet sem zavarta, hogy a Birodalom történelmi folyamatait rögzítő lelkiismeretes római történészek soha, sehol – még mint törzsfőnököt – sem említenek semmilyen Lucius nevű ókori albioni uralkodót. A VI. századi hamisító közlésére a VIII. században a saját keresztény történelmét tákolgató Bede nevű pap rácsapott, mint vak-varnyu a büdös sajtra, és máris egyre bővült, gazdagodott a korai angol keresztény király briliáns története, mely több mint ezer évig megkérdőjelezhetetlen tényként hirdette a keresztény történelemírás töretlen erkölcstelenségét.

A II. évszázad vége felé egy energikus, fiatal önbizalommal teli, tudós presbiter érkezett Rómába, hogy a szent gondossággal kidolgozott keresztény hittanát átadja az arra rászoruló hittestvéreinek.

A fiatal, jámbor szenvedélytől duzzadó atyát Hippolütosznak hívták, (kb. 170-235) a 'híres' lyoni püspök, Irenaeus tanítványa volt és nem kisebb feladat hárult rá, mint győzelemre jutattni a mestere által alapított vallásirányzatot. Lyon püspöke nem csak összeszedte és átírta azt a négy evangéliumot, melyet tetszése szerint kiválasztott a több tucat ismert ókeresztény szentkönyvek közül, hanem ő volt az első teológus, aki markánsan megszabta a keresztény hittan újszerű értelmezését is, minek középpontjában egy történelmi Jézus állott; aki feláldoztatott, és aki testileg feltámadt, majd felment a mennyekbe. Jézus Krisztus misztikus üdvrendjét generációkon keresztül allegorikusan, helyhez, időhöz konkrétan nem köthető formában képzelték el, melyben az események valós történése helyett a megváltás misztériuma állt. Józsua üdvösségének áldó misztériuma semmivel sem tért el Ozirisz, vagy mondjuk Attisz misztériumától, hiszen a szimbolikus tanítási rendszerek mögött a halál utáni élet, az újjászületés misztikája alkotta mindenhol a tanítás tartalmi lényegét. A II. század közepén egyes zsidó-keresztény vallásvezetők megértették, hogy az ő zsidó megváltójuk nem lesz képes előnyhöz jutni a többi meghaló-feltámadó istenhős között, hacsak nem különítik el valami eddig nem alkalmazott, igaznak hirdetett állítássorozattal. Mivel a zsidó-kereszténység az Izraelita vallásfelfogás gyökeréből bújt elő, így örökölte annak ostoba babonáját is: a test feltámadása utáni vágyakozást. Testben történő feltámadás nem képzelhető el misztikus istenekkel, meghaló-feltámadó hősökkel, tehát a korábbi misztikus Józsua a 'felkent' hús-vér alakban történő szerepeltetése elkerülhetetlen volt. Ez ideig minden ókori nép vallásfelfogásában természetes volt a lélekfeltámadása és a test törvényszerű elenyészése. Irenaeus ezt a felfogást kiforgatta, nála a meggyőződés sarokkövét a testi feltámadás csodája képezte, amit ráadásul meghatározott történelmi keretekbe illesztett. Ezt a zavaros és ellentmondásosan kidolgozott hittant vitte tarsolyában Hippolütosz atya Rómába, hogy az ott működő kereszténygyülekezeteket a helyes ortodoxia belátására bírja.

Rómába érkezése után tétlenkedés nélkül nekiállt a pápa ellen - mestere mindenkit kritizáló példáját követve - fondorlatoskodni. A római ortodox keresztény egyház feje akkor Viktor pápa (189-198) volt, aki már korábban kiváltotta Irenaeus nemtetszését. Irenaeus, Lyonból oda is pörkölt egyet a pápának, mert nem helyeselte a keleti egyházakkal folytatott politikáját. Viktor az egyház latinizációját szorgalmazta a görög nyelv, és kultúrsajátosságok visszaszorításával, ami nagyszámú görög származású keresztényt fordított ellene. Ráadásul, Viktor korábban kiátkozta a Kis-ázsiai egyházakat, mert nem értett egyet velük a húsvéti ünnepekre vonatkozó eltérő időrendbéli beosztásukkal. A Rómában élő jelentős számú görög közösségek keresztény csoportjait bántóan érintették a pápa görögellenes lépései és a belső viszonyok elmérgesedése miatt a szakadás elkerülhetetlenné vált. Ekkor egy másik ortodox egyház alakult Rómában, görög tagsággal, a 'pénzváltó' Theodotosz vezetésével. A frissen alakult egyház természetesen igyekezett a másik egyháztól eltérő hittant bevezetni; melyben visszautasították a szentháromság tanát, és azt az adoptionista elképzelést hirdették, melynek lényege, hogy Jézus egy közönséges halandó volt, azonban a keresztelkedésében a Szentlélek megtöltötte, ezáltal embertársai fölé emelkedett. Mondani sem kell, ez sem tetszett Hippolütosznak.

A két ortodoxnak mondható egyházon kívül ott virágoztak még Rómában a különböző gnosztikus-keresztény egyházak, melyek közül a tanult presbiter először a Montanistákat (1.) állította támadásai kereszttüzébe, különösen Noetosz és Szabelliosz atyákat bírálta nagy előszeretettel. A sok színű, és különböző formákban megjelenő Jézus-követő felekezeteknek köszönhetően akadt bőven elég támadási felület Hippolütosz számára. Hiszen hiába közeledett már a II. évszázad vége: még mindig nem volt a hívők birtokában egy egységes, mindenki által tisztelt és elfogadott keresztény hittanítási rendszer. A kezdetlegesen megfogalmazott ortodox dogmák összefüggéstelenül himbálóztak, mint műszak előtt a vágóhíd henteskampói.

Hippolütosz oktatója tanácsait megfogadva nem kereste a békés elmélkedés jámbor gyakorlatát, hiszen ha csak egy iskolát nyit, ahol szelíden tanítja az általa üdvösnek vélt hittant, akkor senki nem figyelt volna rá, csak egy lett volna a többi keresztény iskola vezetői közül. Ezért inkább az állandó kötekedést, viszálykodás feltűnést keltő eszközeivel próbált meg a figyelem középpontjába kerülni, minél nagyobb csinnadrattát csinálva becses személyének és műveinek. A filozófiát az eretnekség forrásának tekintette, amennyire lehetett elvetette. Munkássága magját képezte a minél jobban való eltérés, elkülönülés az ősi pogány-gnosztikus szokások, szertartások, templomi rituálék gyakorlatától, úgyhogy közben sunyi módon eltulajdonítja, kisajátítja a pogány vallásélet jellegzetes külsőségeit. Egy elkülönített szerkezetre épült új egyház létrehozásán fáradozott, melynek központi figurája egy zsidó származású történelmi személy, aki ugyanakkor a zsidó isten ellentmondásos reinkarnációja. Kiforgatott tanítása sikerét a babonaság és butaság elterjedésétől remélte. Egymás után írta lehengerlő műveit, melyekkel nem a keresztényi vallásrendszert terebélyesítette, hanem inkább más keresztény gyülekezeteket rongált, támadott, kritizált. Nagy alkotása a Refutatio, ('Összes Eretnekség Cáfolata') amiben sorban megtámadta az összes kortárs római keresztény és gnosztikus teológust. Beképzelt volt, túlértékelte saját műveit, és tanítómesterétől, Irenaeustól eltanult ortodox hitvallása, meg az ahhoz vezető út lelkesedéssel átitatott harcossága, abban a csalfa álomban ringatta Hippolütoszt, hogy a római keresztény elöljárók, presbiterek nagyra tartják őt, és őszintén elismerik személyét.

Így hát, mikor 198-ban meghalt Viktor pápa, - Hippolütosz legnagyobb felháborodására – az ortodox gyülekezetek elöljárói nem őt, hanem Zephyrinus atyát (198-217) választották pápává. Hippolütosz, természetesen jól ismerte Zephyrinus atyát, aki, mint mindenki más bírálatai célpontja volt. Korábban írt könyvében, (Refutatio) még nagyon finoman fogalmaz az akkor még archidiakónus Zephyrinusról, – akinek valóban problémái voltak az írás-olvasással – és műveletlen közembernek hívta munkájában (Philosophumena). Későbbi, másik munkájában az Apostoli Hagyományban (mikor kitör belőle az irigység) jóval élesebben támadja az akkor már pápai méltóságba emelkedett Zephyrinust. Többek között bírálta; az egyház fegyelmezetlenségéért, a méltatlan szertartásokért, kihangsúlyozva, hogy nem nem ért az egyházkormányzáshoz. Azt is a szemére vetette, hogy túl megértő az eretnekekkel szemben, és képtelen megtisztítani egyházát az eltévelyedettektől.

Zephyrinus nem volt egy keménykezű, határozott vezető, és alacsony műveltsége, kulturális szinvonala pontos tükörképe volt az ortodox kereszténységet irányító vezetőknek, és az alacsonyabb társadalmi rétegekből kikerült követőknek. Gyenge, jelentéktelen szerepe abban mutatkozik meg, hogy a 18 évnyi pápasága ellenére a Liber Pontificalis mindössze két liturgikus rendeletet tulajdonít néki. Határozatlan gyengesége kihatott a csodálatos megváltásra áhítozó 'lelkekre', akik, ha nem találták meg azt az irányítást, amire vágytak, akkor máshol keresték a bajaikra írt adó lélektani magyarázatokat. A különböző keresztény, és gnosztikus iskolák vezetői legjobb tudásuk szerint mindent megtettek saját tanításuk népszerűsítésére, és felekezetük bővítésére. Tehát nem lehet csodálkozni, ha Rómában több egymással rivális gyülekezet csatározásait látjuk, (igaz, nem kardokkal vagy vasdorongokkal, de mégis egy olyan barátságtalan környezetet teremtve), ahol a pápai tekintély már semmit sem jelentett a következő görög, szír vagy zsidó negyedben.

A Montanisták ebben az időben komoly bázisokat építettek ki nem csak Kis-Ázsiában, hanem Rómában is, ahol szintén nagyon népszerű volt Szabelliosz egyháza is. Ők tagadták a Logosz (itt, a keresztény tanokban: a testet öltött Ige) tartalmiságát, mely csak külsőségesen az üdvrendben nyilatkozott ki; a Fiú csak névleges, valóban az Atya szenvedett, az Atya jelent meg egészében és így Jézus csak névben létezett. Továbbá természetesen ott voltak még a gnosztikus-keresztények, pl. Markioniták, Valentinusok, akiket minden ortodox apologéta előszeretettel próbált rongálni. Hippolütosz atya éles hangú polémiáitól, bíráló támadásaitól várta el ortodoxiája kikristályosodását, és közben nem látta, hogy inkább elfordulnak, megijednek zélóta hevességétől. Hippolütosz mindenkit ellenségének tartott, már a 'Refutatio' előtt írt egy művet, 'A harminckét eretnekség ellen', minek már a címéből is látni lehet, hogy miben jeleskedett a derék atya. Elismerésre és egyházi tekintélyre vágyakozva, megírja az 'Apostoli Tradíciókat', melyben világosan megszabja a püspök, presbiter, diakónus szerepét, azok szertartásait, előírja az egyházi imákat, és azok rendjét. Pogány és gnosztikus gyülekezetektől szokásaikat összegyűjtötte, szertartásaik, templomi gyakorlataik rendjét átvette, majd azok mintái alapján meghatározta a saját elképzelt egyházának szentelési rítusait, a hozzátartozó imaszövegekkel. Olyan apró részdolgok sem kerülik el alkotó figyelmét, mint a böjt, keresztség, bérmálás, vagy éppen az özvegyekre, árvákra, szüzekre, neofitákra vonatkozó utasítások pontos lefektetése. Mindent elkövetett, hogy ő legyen az a hivatalos személy, aki kodifikálja az egyházi dolgokat, szokásokat, hogy bebizonyítsa: nincs rajta kívül még egy olyan nagy műveltségű atya, aki képes lenne a felelősségteljes feladat végrehajtására.

Majdnem húsz év telt el így, várakozva, hogy vajon mikor kapja meg az Úrtól a lehetőséget magasztos tervei véghezvitelére.

Zephyrinus halála után érte Hippolütoszt a legnagyobb csapás, mert a római egyházvezetés megint eltekintett feje felett, és az általa gyűlölt Callixtus atyát választotta pápává, aki az elhunyt pápa fődiakónusa volt. Hippolütosz mindig is megvetette, lenézte Callixtust, mert riválist látott benne és már korábban is teológiai nézeteltérések merültek fel közöttük. Callixtus pápa közbűntényes múltja szintén nagyon bántotta Hippolütoszt.

Történt pedig korábban volt: … Callixtus még a 180-as években rabszolgaként felvette a kereszténységet, bizalmába férkőzött gazdájának Carpophorosznak, aki elöljáróként vezető tisztséget töltött be a római keresztény egyházban. Gazdája segítségével egyre jobban beépült a gyülekezetbe és minden egyházi munkát, megbízatást lelkesen elvállalt. A gyors észjárással megáldott, simulékony Callixtus még Viktor pápához is bejáratos lett, ahol igen közel került több más egyházvezetőkhöz is. Carpophorosz naiv emberként megbízott a szintén kereszténnyé lett Callixtusban, és rábízta parókiájában elhelyezett pénzalap szétosztását az özvegyek, betegek és árvák között. A pénz azonban eltűnt, Callixtus meglépett, ám hamarosan nyomára akadtak, és elkapták egy Porthusba tartó hajón. Gazdája közbenjárására, - aki a naivitása mellett jószívű ember lehetett – aránylag olcsón megúszta tolvajlását. Csupán néhány évet kellett végigszenvednie egy taposómalomban. A szabadulása után rövid időn belül újra bajba került, ezúttal az egyik zsinagógában próbált meg pénzt kisajtolni néhány jómódú zsidóból. A próbálkozás verekedéssel végződött. A zsidók rögtön rohantak a hatóságokhoz, és feljelentették az erőszakos zsarolót. Callixtust, Fruscianus prefektus elfogatta, majd kényszermunkára küldte egy Szardinia szigetén lévő ezüstbányába. Nem sokáig volt ott. Megint rámosolygott Callixtusra a szerencse és összeköttetéseit kihasználva hamarosan megszabadult a bánya poklától. Hogy tudott kiszabadulni a biztos halált jelentő bányából?

Nos, évekkel korábban, mikor még Callixtus bejáratos volt Viktor pápához, megismerkedett egy Hyacinthus nevű presbiterrel és annak fiatal, csinos ágyasával Marciával, akivel ő is összeszűrte a levet. Marcia asszonynak nagy szíve lehetett, mert egyházi embereken kívül rendszeresen ágyba bújt másod unokatestvérével, Marcus Quadratus Annianus szenátorral is. Marcus Aurelius császár (161-180) halála után fia Commodus követte őt a trónon, és az új császár, érthetetlen módon maga köré gyűjtött néhány keresztény figurát is. Így lett a császár ágyasa Marcia, akit előző tulajdonosa, - Hyacinthus - nekiajándékozott a császárnak, mint egy tárgyat. Az okos és szép Marcia persze nem bánta az odaajándékozást, és a császári hálószobának köszönhetően hamarosan komoly befolyással bíró személy lett. Mikor tudomására jutott volt szeretője tragikus balsorsa, képes volt kieszközölni a császártól Callixtus szabadságát. Mikor szabadon engedték Callixtust, akkor még mindig Viktor volt a pápa, aki boldogan oltalmába vette a frissen szabadultat és egy vidéki keresztény temető kezelését bízta rá.

Röviden visszatérve Commodusra: a császárnak a végén semmi üdvös nem származott abból, hogy a keresztény Marciát ágyasaként tartotta, mivel az jócskán kivette részét a császár elleni összeesküvésben, minek a végét ismerjük: a császárt megfojtották.

Viktor pápa utóda Zephyrinus, maga mellé rendelte tanácsadónak a minden hájjal megkent Callixtust, aki mint a fél-analfabéta pápa jobbkeze serénykedett annak 217-ben bekövetkezett haláláig, - Hippolütosz nagy bosszúságára. Zephyrinus 18 évig töltötte be a legmagasabb keresztény méltóságot, és mikor végleg eltávozott e világból, a ravasz Callixtus nem habozott, azonnal elfoglalta a megüresedett trónt, még mielőtt az kihűlhetett volna. Tehette, mert a 'mellényzsebében' tartotta az akkori római egyházvezetést, kivéve Hippolütosz köré csoportosult 'ultra' ortodoxokat.

Hippolütosz hebegve-hápogva dühöngött, mert egy általa megvetett szélhámos, 'kalmár' foglalta el Szent Péter székét, miközben őt a magasan képzett rendíthetetlen harcost már megint mellőzték. Még ugyanabban az évben, 217-ben Hippolütosz ellene fordult a Katolikus Egyháznak és híveivel saját magát megválasztattva ellen-pápa lett. Még nem volt egységes keresztségi hitvallás, még nem voltak pontosan körülírt doktrínák, dogmák, még az alapkrisztológia-összhang sem volt meg, de már volt egy kettészakadt ortodox pápaság: két pápával.

Callixtus pápasága (217-222) majdnem pontosan egybeesett az egzotikusnak mondható transzvesztita Elagabalus császár (218-222) uralkodásával. A szíriai származású császár 14 évesen került a trónra és biszexualitását ügyesen egybemosta vallási fanatizmusával. Érzelmileg teljesen az anyja befolyása alatt állt, akivel beteges nemi kapcsolatot tartott fenn. Egymás után ötször nősült és rosznyelvek szerint a negyedik 'felesége' egy kocsihajtó férfiember volt. Méltón lépkedett azon az úton, melyet előtte olyan erkölcsileg romlott császárok tapostak ki, mint Tiberius és Caligula. Nőies selyemruhákat hordott, szőke parókát viselt, és imádta a saját tiszteletére megrendezett felvonulásokat.

Elagabalus, - Callixtushoz hasonlóan – főpap volt és vallásos megnyilvánulásának egyik fontos, külsőséges tárgyát egy díszkeretben foglalt fekete kő jelentette, melyet a szíriai Emesából hozott magával, mint szent ereklyét. Ezt a követ babonás félelemmel imádta és magával hurcolta mindenhová. Természetesen a napisten reinkarnációjának hitte magát és megkövetelte, hogy élő istenként tiszteljék. Feladatának tartotta, hogy a sokistenhitben tévelygő Rómaikat az egy isten hitére térítse, mely nemes terv megegyezett (külsőségekben) Callixtus pápa célkitűzéseivel. Elagalabus és Callixtus, ha nem is voltak barátok, de azért jól kijöttek egymással, vagy inkább egymás mellett. A nemi élet furcsaságainak megítélésében is hasonlított a pápa meg a császár. Callixtus kiakarta terjeszteni a keresztényi megbocsájtást a szexuális transzgresszióra és törvényesíteni szerette volna a szabad keresztények és azok rabszolgái között megkötendő házasságokat. (A római törvények ezt szigorúan tiltották.)

Ebben az időben nem csak Hippolütosz volt mélységesen megbotránkozva Callixtus egyházvezetési módszerein, de még Tertullianus atyának is égnek állt a haja a sábeszdeklije alatt Karthágóban, mikor olyanokat hallott, hogy a pápa gyilkosokat, bűnözőket, paráználkodókat fogadott be az egyházba, ha azok vezekelve megbánták bűneiket. (Tert. Pudicitia, I.) Rigoristák, és precizionisták bírálatára Callixtus bibliai példák idézésével próbált válaszolni, feleletében kihangsúlyozva: „Noé bárkájában 'tiszta' és 'tisztátlan' állatok is helyet kaptak”, – valamint – „Krisztus mondá, hogy a gyom együtt nö a gabonával.” (McCabe, 'Crisis in Papacy')

Érdekes módon mindkét embert, - császárt, és pápát – azonos időben és körülmények között érte el a vég. 222 márciusában, Julia Mease és lánya által vezetett összeesküvésben a császárt és az anyját megölték, majd folytatásképpen zavargások, lázongások törtek ki Rómában. A felhergelt nép minden valós vagy igaz vádnak hitelt adva, dühödt bosszúszomjjal vetette rá magát a meggyilkolt császár bizalmasaira, védenceire. Mivel a római pápa is Elagalabus kedvencei közé tartozott, sorsát ő sem kerülhette el. Rátörték palotája kapuját, majd az utcára rángatva meglincselték, és testét egy közeli kútba dobták. (Eamon Duffy, 'Saints and Sinners)

Callixtus halálával hiába vált szabaddá a pálya a Hippolütosz előtt, a népszerűtlen, mindenkibe belekötő ellenpápát megint csak nem választották meg törvényesen Szent Péter utódjának. A már harmadszor is hoppon maradt Hippolütosznak talán sohasem fordult meg a fejében, vagy beképzeltségében nemvolt képes észrevenni, hogy mindenkivel civakodó stílusa ellenszenvet vált ki, és így felesleges volt megrökönyödnie azon, hogy helyette inkább Orbánt (222-230) ültették Szent Péter trónjára. Ezt a döntést a sértődékeny Hippolütosz nem volt képes elfogadni, Orbánt trónbitorlónak tartotta és megmaradt ellenpápának. Saját 'udvart' tartott fenn, és a köréje csoportosuló keményvonalasok is rendíthetetlenül tovább támogatták. Maradt tehát a két pápa, ami azért lehetett jó egyeseknek, mert durcáskodó hisztizések esetén átlehetett lihegni a másik pápa táborába.

Nem változott a helyzet, I. Orbán halála után sem, amikor 230-ban, a római klérus Pontiaus püspököt nevezte ki pápának, - ismét – most már negyedszerre mellőzve a fanatikus, áltudós presbitert. Hippolütösz csalódása bizonyos szemszögből érthető; az egész életét, minden tudását beleadta, hogy a katolikus egyházat az ő általa elképzelt apostoli hagyományokba ágyazza, majd aszerint kormányozza, irányítsa. Hát bizony pont ez nem jött be!

235-ben a viszálykodó atyák akaratán kívülálló eseménysorozat megszüntette a kettős pápaságot: véget ért a pártosság, mert abban az évben Maximus Thrax császár (235-238) vette át a birodalom irányítását, aki minden volt, csak nem barátja a keresztényeknek. A felerősödött germán veszély épp elég álmatlan éjszakát okozott Thrax császárnak, és nem volt türelme az olyan zavaró dolgokkal bíbelődnie, mint a római keresztények viszálykodásai. A legegyszerűbb megoldást választva Pontianus pápát, Hippolütosz ellenpápával egyetemben, sok követőikkel együtt a császár kényszermunkára száműzte a korzikai ezüstbányákba. Pontianus ott is halt meg, - már az első évben – Hippolütosz a hagyomány szerint túlélte, kiszabadult és a következő év augusztus 13-án halt meg. Ez a feltevés azonban fenntartással kezelendő, mert hihetetlennek tűnik, hogy valakit ilyen hamar felmentettek volna a bányában végzendő kényszermunka alól.

1551-ben egy márványszobrot találtak az Ager Veranuson, - Rómában – melyet ma a Lateran Múzeumban őriznek és úgy mutogatják mint Hippolütosz szobrát. Ma már gondos régészeti szakvéleményekből tudjuk, hogy eredetileg a szobor feje és felsőteste hiányzott, letörött vagy leverték. Megrongálása után a szobor egy ideig kallódhatott, vagy a föld alatt nyugodott, míg rá nem leltek, majd restaurálták, kijavították és a megcsonkított szobor egy új, szakállas fejet kapott. A szobor valamikor egy epikureus (2) filozófusnőt ábrázolt, amire a szék karfájának oroszlánfejes díszítése is utal.

A szobor alsó és hátsó lapjain egy lista található, nagy része Hippolütosz műveinek címét tartalmazza. Ebből a katalógusból következtettek arra, hogy a szobor mást nem is ábrázolhatott eredetileg csakis Hippolütoszt. Ebből a hamis következtetésből kiindulva, Hippolütosz követői, talán még a III. évszázadban valahonnét előkerítettek egy megrongálódott női márványszobrot, amit átalakítottak és rávésték sebtében írásainak katalógusát. Azonban jellemzően, olyan munkákat is neki tulajdonítottak, amit nem ő írt.

Az első ellenpápa, Euszébiosz szerint 8 művet írt, Jeromos 19-re teszi azok számát, míg a mai vallásos jóindulat vagy 40 munkát tulajdonít neki. Ennek a 40 munkának mintegy egyharmada teljesen elveszett és csak a címüket ismerjük. A többi nekitulajdonított művet többszörös fordításon átesett örmény, kopt, szír, latin, stb. nyelven írva hagyta ránk az egyházirodalom. Modern valláskutatók azonban rámutatnak az eltérő stiláris különbségekre az eretnekeket támadó, ill. az exegetikai jellegű munkák között. Ennek következtében sokan csak 3 írást tulajdonítanak neki, (Refutatio, Contra Noetum, Apostoli Tradíció) míg a szentírás-magyarázatokat tartalmazó, szintén Hippolütosznak tulajdonított írások szerzősége erősen vitatott.

Callixtus pápa életéről fennmaradt adatok jó része a VII. században szerkesztett 'Acta Santa Callisti' kéziratából származik, amit a Trastevere negyed Santa Maria templom irattárában őriztek.

1.      Montanizmus: vallása a misztérium vallásokból kinövő profetikus, félig keresztény vallás volt, melynek tartalmát a zsidó apokaliptika jobban befolyásolta mint a gnosztikus miszticizmus. A közeli világvégét várták, hol a testek fizikai feltámadása bekövetkezik. A nőket egyenrangúnak fogadták el, sajátos egyházszervezetet építettek ki, és az ortodoxia élesen támadta tanaikat.

2.      Epikureus: Epikurosz (i. e. 341-270) ókori görög filozófusnak materialista tanítása, melyben a mozgás belső energiájával rendelkező anyag az elsődleges. Hangsúlyozza az emberi szabad akarat jelentőségét, etikájában elismeri a természetes élvezetek jogosultságát, de azt az értelemnek rendeli alá. Kihangsúlyozta a halál és az Istenfélelem megvetését, mert azt a lelki betegségek forrásának tartja.

A III. évszázad közepét átlépve egy gyengülő birodalmat találunk, melyet minden oldalról romboltak - kívülről támadtak, belülről bomlasztottak. 238-tól, Filippus Arabus halálától 268-ig terjedő 30 év alatt 28 császára, trónkövetelője, trónbitorlója, ellencsászára volt a Római Birodalomnak, akik mind egymással versengve, a birodalmat véreztetve próbálták hatalmukat megtartani, ill. még több hatalmat megkaparintani. Ebben az időben a kereszténység még mindig jelentéktelennek mondható vallásmozgalom volt, eltörpült a pogány vallások között. Nem volt egységes tanítása, hitvallása, doktrínája állandóan cserélődött, és az egyszerű, kereszténynek mondott hívő valláselképzelései inkább pogány-misztikus, mint ortodox keresztény volt. Ezt támasztják alá a reánk maradt sírdomborművek, katakombák falára festett misztikus istenek képei is. Jézust mindenhol Jó Pásztornak, Dionüszosznak, Orfeusznak ábrázolták, még nem találták ki a feszületen lógó véres test ábrázolását. Sok keresztény hívő Jézust a Nappal is azonosította és hogy ez mennyire mélyen és sokáig megmaradt, arra példaként láthatjuk, a majdnem 200 évvel később élt 'Nagy' Szent Leó pápa prédikációját, (Sermon, 27:4) melyben támadja azokat a keresztény hívőket, akik a Szent Péter templom lépcsőin a Nap felé fordulnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki, mielőtt bemennek a bazilikába.

Rómában, 251-ben – Cornelius pápa idején - 154 felszentelt pap volt, közülük 52 az ördögűző tisztségét töltötte be. Ugyanakkor a keresztény hívők száma jóindulattal 30-40 ezerre becsülhető, ami az egymilliós városnak csak 3-4 százaléka. Nincs tudomásunk arról, hogy a III. század közepén létezett-e Rómában keresztény templom, vagy bazilika, mint ahogy nyilvános, nyitott istentiszteletekről sem tudunk, csupán magánházakban berendezett imatermek, vagy magániskolákon belül kialakított imaszobák próbálták kielégíteni a tömegeknek nem nevezhető hívőközösség vallásgyakorlását.

De nézzünk meg egy másik példát, hogy máshol mi volt a helyzet. Észak-Afrika, három tartományában, ebben az időben 130 'püspök' serénykedett, ám ez a szám megtévesztő, mert sokszor minden második falunak volt egy 'püspöke' akik valójában csak presbiteri feladatokat láthattak el. Követőik számát a modern vallástörténész nehezen tudja meghatározni, mert csak az ortodoxok számíthatók igazán mai értelemben vett keresztényeknek, és akkor egész Észak-Afrikában, a III. század közepén jó ha néhány ezren voltak.

Erre az időre estek az első jelentősebbnek mondható keresztényüldözések, mikor is egy illír katona, Decius (249-251) lett Róma császára. Decius a belső bajkeverőktől is féltette birodalmát és minden keleti vallással szemben bizalmatlan volt, de különösen a kereszténységet vélte nagyon veszélyesnek. Birodalma erkölcsi és társadalmi megerősítése érdekében rendeletet hozott, mely előírta, hogy mindenkinek kötelessége visszatérni a régi római istenek tiszteletéhez. Bizottságokat állított fel, kik előtt egy egyszerű áldozatot kellett bemutatni az arra felszólítottaknak, amiről a szertartás után igazolványt (libellus) állítottak ki. Ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben majdnem minden második ember valamilyen 'idegen' istent követett, akkor mégsem beszélhetünk kegyetlen üldözésekről, gyilkosságok sorozatáról, mert az idegen istenekben hívők mind elmentek, áldoztak, majd hazamentek és az élet ment tovább. Még a keresztények nagy többsége is így cselekedett, kivéve egy vékony ortodox réteget, és azokat a szerencsétlen sorsú embereket akik démoni hatásuk alatt állottak. Elhitették velük a mennyei jutalmat, az örök életet Krisztus jobbján, dicsfényben, a boldogság véget nem érő extázisában. Rászedték őket: áldozzák fel magukat Krisztusért, az egyházért az értelmetlen dogmákért. De az is lehet, sokan közülük a halál előtti pillanatokban rájöttek, hogy meghintáztatták őket, és borzalmas pusztulásukat nem követi a beígért üdvözítő kegyesség, de akkor már késő volt ...

Ebben a történelmi háttérben az üldöztetés mértékének minden utólagos eltúlzása ellenére a római keresztényeknek még mindig elég szabadteret engedtek egy mérsékelt jelenléthez, és alaptalan az az állítás, hogy vallásukat csak titokban, a katakombák sötét járataiban gyakorolhatták.

Még csak 14 év telt el az első pápa-ellenpápa (Hippolütosz és Pontianus) halála óta és Rómának már megint két pápája volt: egy rendes meg egy ellen.

Fábiánus pápa halála után 250-ben, majdnem egy évre megüresedett a trón, majd az elöljárók végül is Cornelius atyát választották meg az egyház fejévé, aki tisztességes jószívű ember lehetett. Tudjuk ezt abból a tényből, hogy egyházpolitikájának fontos része volt a megbocsájtás, azon hívek visszafogadása az egyház kebelére, akik - mikor szorult a hurok a nyakuk körül - gyöngének bizonyultak a hatósági nyomással szemben, és engedelmeskedtek a hivatalos elvárásoknak. Ezeket az embereket a fanatikus ortodoxia megvetette, úgy tekintett rájuk, mint akik 'elbuktak'. Fájt az nekik, hogy nem mindenki makacs, halálfélelmet megvető zélóta a soraikban, mert bizony a keresztények túlnyomó többsége józan volt és inkább az életet választotta a kínzás, meg a halál helyett. Ha megkövetelték tőlük az áldozat bemutatását valamelyik tradicionális istennek, hát elmentek és bemutatták; nem szakadt le az ég, élhettek tovább, élvezhették az életet. Cornelius a szíve mélyén egyetértett ezekkel az emberekkel és nem akarta őket megbántani, elveszíteni. Ellenben nem mindenki gondolkodott úgy, mint Cornelius pápa, más keresztény vezetők megkövetelték híveiktől az öngyilkosságot, a hős mártíromságot: ha éppen úgy hozta a sors.

Ilyen volt Novatianus atya is, (kb. 200-258) aki már Fabiánus pápa körül is ott somfordált és aki meg volt győződve, hogy vakbuzgó hozzáállása egy szép napon adukártyává válhat a pápai trón megkaparintásáért folytatott küzdelemben. Magától értetődően, Corneliust gyengekezű, engedékeny egyházfőnek tartotta, aki alkalmatlan a vezetésre, nem úgy mint ő, aki a tiszta hit legyőzhetetlen harcosának szerepében tetszelegve büszkélkedett avval, hogy szívéből hiányzik minden kegyelem. Persze az is lehet: Novatianus csak ürügynek használta az új pápa emberséges viselkedését, jó indoknak, hogy csatát indítson a hatalom elnyeréséért. Célja elérésének érdekében maga köré gyűjtötte a hasonszőrű keményvonalas meg nem alkuvókat, és még az évben, 251-ben segítségükkel pápává választatta magát. Egyházában kihirdette: hittagadásra, házasságtörésre és gyilkosságra nincs bűnbocsánat, de ugyanakkor kevésbé fontos bűnökkel nem foglalkozott, azok elkövetésének elítélését nem szorgalmazta, azaz semmibe vette. (Furcsának hangzik a 'házasságtörés' elleni durrogása Novatianusnak, ha figyelembe vesszük, hogy a püspökök, papok, törvényes és törvénytelen gyermekeikkel körbevéve jártak misézni, és aki megtehette közülük több szeretőt is tartott.)

A szentségesség látszatát keltő ellenpápa ott acsarkodott a fővárosban, keverte a bajt, mígnem Valerius császár (253-260) uralkodása kezdetén jobbnak látta felszívódni Rómából, mert tudta, az új császárban nincs sok tolerancia olyan fanatikusokkal szemben, mint ő. Rejtekhelyekről tovább folytatta harcát, és áhítozott, hogy egy szép napon őt választják meg igazi pápának. Amiből persze semmi nem lett, és a mérgeskedéstől megaszalódott Novatianus csak messziről figyelhette, hogy amikor Cornelius pápa eltávozott az árnyékvilágból; senki nem szaladt hozzá a felkéréssel, nem hívták a pontifikátus betöltésére. Cornelius pápát Lucius, (253-254) követte, aki még egy évig sem uralkodott és az ő halála után Novatianus megint hoppon maradt, mert I. István (254-257) lett a pápai trón örököse. Novatianus atya tehát mindkétszer lecsúszott Péter trónjáról és haláláig megmaradt ellenpápának.

István pápát – Lucius utódát - sem hiába megválasztották meg: rövid pápasága alatt sikerült összeugornia az Észak-afrikai ortodox vezetéssel, egy bolhából elefántot csinálva. Olyan jelentéktelen és értelmetlen dolgokon civakodott Cyprianus karthágói püspökkel, mint érvényes-e az eretnekeknek kiszolgáltatott keresztség, meg elegendő-e az egyház kebelére visszatérő hitehagyottak visszafogadásakor a kézfeltétellel szentesített eskü, vagy még egyszer meg kell őket keresztelni. A virágnyelven elhangzott kölcsönös sértegetéseket István megunva 'Antikrisztusnak' nevezte Cyprianust és kiátkozta. Válaszképpen, Cyprianus zsinatra hívta össze a saját csapatát, ahol kimondták: nem tartoznak felelősséggel a pápának, csak közvetlenül az Istennek kell elszámolniuk döntéseikkel, és cselekedeteikkel. Erre válaszképp István pápa kiátkozta az összes Észak-afrikai püspököt. Persze, Cyprianus atyát sem kell nagyon sajnálni, hiszen néhány évvel korábban ő átkozta ki ellenlábasát, Felicissius atyát párthíveivel egyetemben. Mellesleg Cyprianus volt az, aki először fogalmazta meg és doktrinaként szegezte le ezt a tételt, amit a katolikus vallás rögtön a magáévá tett: 'Az egyházon kívül nincs üdvösség.' (extra ecclesiam salus non est)

A szokatlanul hosszú ideig uralkodó Dénes pápát (259-268) egy mondat erejéig érdemes megemlíteni: a rendkívül simulékony, könnyen hajladozó pápa addig hízelgett, esedezett Gallienus császárnak, míg az kiadta a 'tolerancia' rendeletét, mely védte a keresztényeket.

Még két generáció sem telt el és a toleranciáért esengők elfelejtették még e fogalom értelmét is, mintha szótárukban ez a szó sosem létezett volna.

A III. század utolsó negyedében a kereszténység nagyon megerősödött, világi hatalma vetekedett a császárság intézményeivel, befolyását éreztette a közhivatalokban, katonaságban, szenátusban és a gazdasági életben is. Diocletianus császár (uralkodott 284-305) aggódva figyelte ezt a példátlan térnyerést, de a társadalmat bomlasztó, birodalmára tényleges veszélyt jelentő hatását még sokáig nem ismerte fel, és ezért hosszú uralkodásának majdnem a végéig békésen élhettek keresztény alattvalói. Sajnos a bajok korai orvoslásával elkésett, túl későn próbált meg a sarkára állni. Mikor végre felocsúdott, akkor nem tűrhette már tovább, hogy egy állam uralkodjék az államban. A császár korábban vétett egy hibát: először a manicheus-keresztény szektákkal számolt le és csak jóval utána, Galerius (uralkodott, 305-311) erős nyomására kezdte üldözni a birodalom egységére és erkölcseire veszélyes ortodox keresztényeket. Valójában, 303 február 24-én kiadott ediktummal kezdődtek csak az ortodox keresztényüldözések. De birodalma megtisztítása nem sikerült, mert rendeleteit ahol csak lehetett elszabotálták, vagy csak tessék-lássék módon hajtották végre parancsait. Sok helyen a végrehajtó hatóságok megelégedtek a 'szen tiratok' beszolgáltatásával, vagy módosabb keresztények egyszerűen megvesztegették őket a hamis bizonylatokért. Diocletianus, ill. Galerius császár halála után az ortodoxok felhevülten megerősödve, és még jobban felpaprikázva kerültek ki az 'üldözésekből'. Ebből az időből egy pápát érdemes megemlíteni: Marcellinusz pápát, (296-304) aki Dioclatianus császár alatt visszatért a pogány hitre és a császár főpapja lett. Marcellinusz pápát mind a mai napig 'szentnek' és 'mártírnak' vallja az egyházirodalom, holott Duchesne egyértelműen bebizonyította, hogy ágyban, párnák közt érte utol vége, így hősies mártíromsága később kitalált mese. (Joseph McCabe, Rationalist Encyclopaedia) Négy évig 304-308 között nem volt pápája a keresztény egyháznak, mikor is a főpap megint fordított egyet köpönyegén, 308-ban megtagadta pogányságát, nevét Marcellra változtatta és megint keresztény főpap lett belőle. A Liber Pontificalis (hivatalos keresztény pápakatalógus) hamis módon, – talán mert szégyellik – két különböző embernek mutatja be Marcellinust és Marcellt, holott egy és ugyanazon személyről van szó. I. Marcellt, Maxentius (308-312) uralkodása alatt választották meg, és mindjárt szigorú törvényeket szeretett volna bevezetni azok ellen, akik gyengéknek mutatkoztak az üldözések miatt. Pont ő! A hívők sokaságát felháborította ez a hipokrita, keménykedő hozzáállás, hiszen tisztában voltak a pápa köpönyegforgatásával. A fővárosban ezért zavargások törtek ki, Marcellt elűzték trónjáról és menekülnie kellett Rómából. Néhány hónapra rá megbetegedett és meghalt Marcell főpap/pápa, aki kétszer volt megválasztva és kétszer pápaként felkenve.

Nagy Konstantin megtérésével, a Niceai zsinattal, Euszébiosszal: általában a kereszténység dicsőséges hatalomra jutásával már foglalkoztunk korábban, így hát az ismételgetések helyett ugorjunk át néhány évtizedet, amikor Rómában épp Liberius volt a pápa.

Anélkül, hogy belemennénk az évtizedeken át dúló ariánus viták tárgyalásába, témánk közepébe belevágva: 354-ben Constantius császár, aki a Nagy Konstantin fia volt, (ne tévesszük össze testvérével Constantinusszal, aki 340-ben meghalt.) Róma helyett inkább Milánóba tette székhelyét, csak hogy ne kelljen a volt főváros klérusával meg a pápával bajlódnia. Onnan szerette volna rávenni Liberius pápát Athanasius püspök elvei elítélésére. Liberius vakmerő pimaszsággal visszautasította a császár jóindulatú közelítését, mire a császár Liberius letartoztatására és Milánóba történő toloncolására utasította a római hatóságokat. A parancs Rómába érkezésekor a pápa hívei utcai zavargásokat kezdeményeztek, amivel nem sikerült megakadályozni a császár parancsának végrehajtását; Liberiust az ágyából rángatták ki éjszaka, majd Milánóba szállították. A csökönyösen megátalkodott pápa tovább dacolt a császárral és örülhetett, hogy makacssága ellenére a nyakán maradt a feje, mert a császár nagylelkűen csak kolostori visszavonulásra kényszerítette Liberiust egy eldugott helyre küldte, Trákia hegyei közé.

A megüresedett pápai trónt egy Félix nevű fődiakónus próbálta betölteni, de mivel nem volt elég keményvonalas, nem sok követőre talált a presbiterek és elöljárók között. Döntéseit nem ismerték el, trónját elkerülték, amolyan látszat pápa volt.

Száműzetése unalmas magányát megunva Liberius pápa 358. év elején elhatározta, hogy beadja a derekát és aláírta, hogy hajlandó elvi egyeztetések keretén belül elismerni az arianizmus főbb pontjait. Ezek után császári engedéllyel visszatérthetett Rómába, ahonnét rögtön kiűzték az éppen csak pápa Félixet és híveit. A dicsőséges visszatérés öröme nem sokáig tartott, mert Félix kellemetlenül kitartó szívós ellenfélnek bizonyult. A volt látszatpápa vidéki kisvárosokban híveket toborzott, harci egységekbe szervezte őket, majd élükön Rómába vonult. A gyenge helyi hatóságok képviseletei nem tudták, és nem is akarták megakadályozni Félix osztagainak térnyerését, akik több templomot, egyházi épületet elfoglaltak, és évekig ellenállva harcoltak igazukért. A gyűlölettől fűtött küzdelem hat évig tartott és az egész városra kiterjedt. Nyilvános helyeken, fürdőkben, köztereken, ivókban, ahol csak találkoztak a két párt képviselői, kitört a véres verekedés. Lehet, a legfelsőbb mennyei hatalom elégelte meg hűséges hívei ilyen formájú rajongását, mert 365-ben Félix hirtelen meghalt, rá egy évre Liberius pápa is eltávozott az élők sorából és így, ez a probléma megoldódott.

Még felsorolni is sok az állandóan ismétlődő belső vallási harcok eseményeit, a temérdek ellentétet, intrikát, amit a keresztény vezetők egymás ellen folytattak az 'aranykor' kezdetén. Ugyanúgy felesleges belemenni a hitvallási viták részletezésébe, vagy mélyebben bemutatni azok eltéréseit, mert teljesen mindegy ki hirdette a Fiú-Atya egylényegűségét, hasonlóságát, vagy az Atya-Fiú egységét, ill. köztük levő különbséget, mert igazából nem ez volt a lényeg. A lényeg a hatalom, pénz, bíbor-bársony (na meg a nők) voltak és nem az, hogy mi a különbség az 'uszia' meg a 'hiposztasztisz' fogalmai között. Ezen viták kánonjait, feljegyzéseit csak a későbbi – és mai – vallásvédelmezők boncolgatják, elemezgetik, mert palástolni óhajtják az igazságot, elterelni a figyelmet a IV. századi keresztény vezetők valódi és kártékony jelleméről, cselekedeteikről. Néhány példa:

A nikomédiai Euszébiosz, Nagy Konstantin mindenható bizalmasa, (a hamisító) szolgálataiért megkapta a Konstantinápolyi püspöki széket. Hatalmával visszaélve, évekig tartó áskálódás után három rivális, számára alkalmatlan püspököt intézett el: Antiokia, Alexandria, Anküra vezetői kerültek a süllyesztőbe.

Halála után 342-ben Paulosz és Makedoniosz püspökök mérges, késhegyre menő csatározásba kezdtek egymással a megüresedett konstantinápolyi püspöki szék birtoklásáért.

A szünet nélkül marakodó Athanasziosz, alexandriai püspök, annyiszor vált száműzötté, hogy az úton néha maga sem tudta, most éppen jön vagy megy a száműzetésből. Ankürai Baszileosz, és a Mursai püspök Valens felváltva hízelegtek, lihegtek Constantius császár udvarában. Egy cél vezérelte őket: a másiknak minél jobban alátenni, elérni a másik kiátkozását, száműzetését.

A szűnni nem akaró hajszálhasogató vitákban néha belefájdult az uralkodók feje is, és szerettek volna egységet, egyetértést elérni a vallásvezetők között, hogy széthullóban lévő birodalmuk további szétforgácsolódását megakadályozzák. Nagy Konstantin fiai, Constans és II. Constantius, - akik társcsászárként uralkodtak - a marakodást megunva zsinatot hívtak össze, hogy békés harmóniát kényszerítsenek ki a keresztény vezetőrétegből. Serdicai zsinat (342-343) egy éven keresztül tartott, minden eredmény nélkül vitáztak, sértegették egymást nap mint nap, majd a keleti püspökök egyszerűen otthagyták az egész zsinatot és átvonultak Philippopoliszba, ahol elkülönülve tovább zsinatozgattak. Nesze neked császári akarat! És ez a huzavona így ment évekig, évtizedekig.

Bő 15 évvel az értelmetlen serdicai zsinat után 359-ben, Constantius császár még mindig ott volt a civakodó keresztényekkel, ahol a part szakad. Megoldásban reménykedve megint zsinatot akart összehozni, mely már a kezdeténél megakadt, mert az egyik fél Szeleukiában, míg a másik Riminiben ült össze. Egy idő múlva a császár megunta a packázást, és mindkét gyűlés vezetőit magához hívatta Konstantinápolyba, ahol egy hitvallási formulát íratott alá velük, mely annyit sem ért az aláíró püspökök szemében, mint a papirusz, amelyre írták.

Szinte az egész IV. évszázad belső harcokkal, pártoskodással, egymás kiközösítésével telt el, melyben nem sok krisztusi szeretet találtatott. Hylarius, (300-368) Poitiers püspöke az áldatlan állapotokról így ír: „Minden évben, ha nem minden hónapban új hitvallási rendeletet adunk ki, hogy a láthatatlan misztériumot megfogalmazzuk. Megbánjuk bűneinket, megvédjük azokat akik bűnbánatot éreznek, majd kiátkozzuk azokat, akiket korábban segítettünk. Mások doktrínáit elítéljük közben a saját doktrínánkat is elítéltetjük másokkal, kölcsönösen egymást marcangolva mi vagyunk az okai saját romlásunknak.”

De az ortodox keresztények mindennél jobban gyűlölték a pogány vallásokat követő hívőket és amikor lehetőség adódott pusztították, irtották őket. Iskoláikat bezáratták, könyvtáraikat felégették, templomaikat megrongálták, papjaikat megkínozták: úgy kényszerítették őket hitük feladására Jézus követésére. Franz Cumont (The Mysteries of Mithras) közli, hogy Mithras templomok kiásott romjai között az oltárhoz láncolt Mithras papokat találtak, akiket így gyilkoltak meg, mert hitüket nem adták föl. A szerző szerint, ennek a bestiális praktikának az volt a lényege, hogy így 'beszennyezzék', tisztátlanná tegyék a helyiséget, hogy azt ne lehessen többé tiszta hitéletre használni. A vádak csak úgy repkedtek a pogányok ellen: gyermekáldozás, keresztény oltárok vérrel való beszennyezése, rontás, boszorkányság, a vádak megfogalmazását mindig a minden bizonyítékot mellőző tárgyalások követték, minek része volt az áldozatok megkínzása, majd az elkerülhetetlen elevenen történő megégetés tetőzte be Jézus híveinek tobzódását.

Téves az a szemlélet, miszerint a más vallású embereket csak a középkorban az inkvizítorok fellépésével kezdték el tömegesen irtani, mert a keresztények már a késő- ókorban elkezdték ezt a gyalázatot.

Az ortodoxok kegyetlensége szinte mindig napirenden volt valahol a birodalomban.

341-ben, I. Gyula pápasága alatt, I. Pál, Konstantinápolyi püspöke a különleges képességekkel megáldott csodadoktorok, népi gyógyítók elpusztítását, kiirtását javasolta a császárnak. Indoklásában kihangsúlyozta: „az isteni gyógyító tehetség áldásos munkája Jézussal beteljesedett és annak valósága Jézusban betetőzött. Tehát ezek a gyógyítók mind hamis imitátorok, isteni kegyelemben nem részesült csalók.”

345-ben, a pogányból kereszténnyé lett római szenátor, Firmicus Maternus vak buzgalommal tüzelte Constantius császárt, hogy irtsa ki a pogány vallás híveit, különösen veszélyesnek tartotta a misztérium vallás követőit. „Isten által elrendeltetett, hogy sem fiúnak, sem testvérnek nincs kegyelem; ha kell könyörület nélkül a szerető feleség sújtson le kezében a karddal urára, barát a barátja ellen forduljon magasztos irgalmatlansággal, és minden igaz ember fegyverét használva szabdalja szét a szentségteleneknek kárhozatra ítélt testét. Egész városok elpusztítása megengedett és elrendeltetett, ha a szentségtelen hitetlenség bűnében találtatnak.”

Tombolt a sötétség. Lane-Fox írja, 'Pagans and Christians' című nagylélegzetű művében, a Didimában állt Apolló templom prófétáját halálra kínozták, ugyanaz történt Antiókiában, ahol a pogány pap kínzása eredményeként ismerte be, hogy ő csaló, hitetlen szélhámos.

Hiába lett Julianus császár (361-363) a birodalom egyeduralkodója Constantius halála után, és próbált vallásos toleranciát meghonosítani: a kicombosodott kereszténység hallani sem akart ilyesmiről. Hol volt már az az idő, mikor apologéta ortodoxok filozófia mögé bújva, szerényen és alázatosan esedeztek a hatalom türelmes jóindulatáért, vallásuk megtűréséért? Az üldözöttekből könyörületet nem ismerő üldözők lettek, akik már megkóstolták a hatalom édes ízét. Julianus, keresztény neveltetésben is részesült, de szíve mélyén platóni filozófus volt, aki beavatást kapott Mithras és Dionüszosz misztériumába. Mikor a császár pogány templomok helyreállítására adott ki rendelkezéseket a keresztények nemtetszésüket kimutatva több helyen rombolni, gyújtogatni kezdték a pogány templomokat, könyvtárakat. 362-ben pl. a szíriai Daphnéban leégették Apollón templomát és a hozzátartozó könyvtárat. Julianus a jeruzsálemi nagytemplomot is szerette volna újjáépíteni, mint tanúbizonyságot a vallások békés eltűrésének demonstrálására, azonban ez a terve sem sikerülhetett az antiszemita keresztény vezetés legnagyobb megelégedésére. Ma már reménytelen erőlködésnek tűnik, hogy a császár megpróbálta a keresztényeket visszaszorítani a közéletből, közoktatásból. Rendeleteit nem tartották be, ahol csak tudtak keresztbe tettek a császárnak és a végül aljas módon, - az ellenséggel vívott csata közepén - lándzsával hátulról leszúrták, meggyilkolták. Ő volt a pogányság utolsó reménye. A keresztény történetírás mindezek ellenére csak becsmérelte, rágalmazta a békés szívű császárt és a XVII. századig kellett várni, míg egy tisztességes történész, - Arnold Gottfrid – megírta, hogy a keresztények jobban üldözték Julianust, mint ő a keresztényeket.

Julianus meggyilkolása után még jobban vérszemet kapnak az ortodoxok, és 363-ban, keresztény vezetők követelésére Flavius Jovianus császár (361-364) leégetteti Antiókia könyvtárát. Rá egy évre Jovianus császár megint csak engedve a keresztény nyomásnak: ediktumban megtiltja, hogy nemkeresztény katonák tisztségeket viseljenek a hadseregben. Róma napja egyre lejjebb süllyedt a horizonton.

Rómában, Liberius pápa 366-ban bekövetkezett halálakor két párt acsarkodott egymásra a hatalomért. Az egyik párt élén a frissen elhunyt Liberius pápa törvényes fia Ursinus állt, aki meg volt győződve, hogy a pápai szék apáról fiúra szállva örökölhető és így a pontifikátus méltósága őt illeti. Vele szemben a másik párt élén Róma leghatalmasabb főpapja Damasus (magyarosan Damáz) állt, aki már régóta szívós következetességgel építette azt az erőplatformot, melynek segítségével a legfelsőbb hatalmat óhajtotta megszerezni. Damasust támogató püspökök közül sokan hű harcostársai voltak, a korábban hoppon maradt Félix ellenpápának és most szívesen adták voksaikat neki, mint Ursinusnak. Ez mellett Valentinianus császár udvarában szolgáló, könnyen megvesztegethető főrangú hivatalnokok – lefizetések ellenében – tovább erősítették a vagyonosnak mondható főpap pozícióját.

Damasust már kiskorában papi pályára irányította a családja, de szerencsés felemelkedése akkor kezdődött, mikor Valentinianus császár (uralkodott 364-375) Damasus távoli rokonát, a még szinte gyerekkorban lévő - később császárrá lett, Theodosiust 364-ben magas katonai posztra nevezte ki Róma városába. Ez a Theodosius ugyanaz a személy, aki sokáig együtt uralkodott Valentinianus fiaival, II. Valentinianusszal és Gratianusszal, akik a birodalom nyugati fele felett rendelkeztek, majd 392-től egyeduralkodóként a Birodalom császára lett. Damasus élt a hirtelen jött lehetőséggel és visszaköltözött Rómába, ahol hamarosan családi összeköttetés segítségével előkelő pozíciót biztosított magának az egyházban. Nem csak a fiatal Theodosius köré gyűlt rokonsága, hanem jómódú barátai is támogatták az éles eszű kompromisszumokra hajlamos, pénzt, pompát kedvelő főpapot. Nem lepődhetünk meg tehát, hogy amikor az öreg Liberius elhunyt Damasus rögtön mozgósított és rámozdult a megüresedett trónra. A dékáni rangban lévő Damasust, hatvan éves korában 366. október elején szentelték fel hivatalában, és akkor még senki sem gondolta, hogy a pápai trón még 22 évig fogja birtokolni.

Csak hogy a római elöljárók, presbiterek Ursinust választották meg pápának, ám válaszképpen egy héttel később Damasus a híveivel saját magát szintén pápává választatta. Két pápája volt Rómának, minek következtében a helyzet zavarossá vált és anyira elmérgesedett, hogy véres utcai összetűzések, kisebb csaták törtek ki városban a két keresztény párt között.

A harcok elfajulásának tetőfokán Damasus fegyveres bandája beszorította Ursinus csapatát a Nagy Szent Mária bazilikába, amit utána szabályosan ostromolni kezdtek. A szétzüllesztett római patrícius családok maradványai tehetetlen keserűséggel szemlélték az új vallás követőinek marakodását az egyre inkább pusztulásnak induló 'örök városban'. Damasus bandája nem tudott betörni a nehéz kövekből összerakott bazilikába, ezért felmásztak a tetejére, leszedték a cserepeket és a tátongó nyílásokon keresztül kövekkel bombázták az alattuk védtelenül kiszolgáltatott ellenpártiakat. A csapdába esett Ursinus követők, ezután megadták magukat, ám így is 137 társuk vesztette életét a felülről záporozó kőesőben. Damasus győzött, - Ursinus elmenekült Rómából - és az új pápa összeköttetéseinek, megvesztegetéseknek, köszönhetően vezető helyzetét megszilárdította. Ebben szerves része volt az akkori római prefektusnak aki együttműködve kiszolgálta és továbbra is szemet hunyt Damasus törvénytelen cselekedetei felett.

A megbuktatott 'majdnempápa', Ursinus azonban nem adta fel, vidékről, búvóhelyekről lázított Damasus ellen. Makacs hívei katakombákban gyűltek össze Damasus pápa mielőbbi pusztulásáért fohászkodva, várták az alkalmat mikor kerülhetnek megint a zsírosfazék mellé. Ez azonban Damasust cseppet sem aggasztotta; nagyvilági életet élt, fényes mulatságokat rendezett, fényűző dolgokkal vette magát körül és pompásabb udvartartása volt mint a császárnak. Nagy szoknyapecér hírében állott Damasusnak több törvényes és törvénytelen gyermeke volt, többek között I. Síricius pápa lányától is született egy zabigyereke. Nem véletlenül ragasztották rá a 'matronarum auriscalpius' (asszonyfülek csiklandozója) gúnynevet. Előkelő özvegy dámáknak különösen szeretett a hónuk alá nyúlni, akik hálából az istápolásért vagyonuk nagy részét ráhagyták Damasus intézményére. Egy idő múlva a császári udvartartás is felfigyelt Damasus és társai vagyonszerzési sikereire, és aggodalommal szemlélte a régi tradicionális családok vagyonának átvándorlását a katolikus egyház kezére. Ezért Valentinianus császár 370-ben ediktumban megtiltotta, hogy a keresztény papok özvegyek és árvák házait látogassák és tőlük örökségeket, hagyatékokat, anyagi juttatásokat zsebeljenek be. Ezen rendelet ellenőrzése, szabályozása a gyakorlatban lehetetlennek bizonyult a hivatali korrupció általános elterjedtsége miatt és az aranytallérok továbbra is szép sorjában gurultak a pápa kincstárába, akarom mondani: Damasus zsebébe.

Ám egy szép napon, Róma új prefektust kapott, aki már nem viselkedett rokonszenvvel a pápa iránt és sötét felhők kezdtek tornyosulni Damasus feje felett. Felelősségre vonták a bandája által legyilkolt137 személy haláláért és a hatóság gyilkosságra való felbujtásért eljárás indított ellene. Gazdag, befolyásos barátai rohantak Valentinianus császárhoz, hogy a felelősségre vonás alól kimentsék a pápát, és nehéz aranyszolidusokkal egyszerűen lefizették az uralkodót. Valetinianus engedve a megvesztegetéseknek beszüntette az eljárást a pápa ellen és Damasust még jobban megerősítette pozíciójában.

Damasus – kéz kezet mos alapon – meg is hálálta a segítő gesztust a császárnak, akit mindenben kiszolgált és ha kellett még olyan rendeletet is hozott, ami homlokegyenes ellentéte volt, annak a kevéske keresztény morálnak, ami nagy nehezen összejött az ő idejükre. Szókratésztól tudjuk, (nem a nagy görög filozófus, hanem Szókratész Szkholasztikosz egyházi író) hogy a beszüntetett eljárás után nemsokára, 370-ben Damasus pápai rendeletet adott ki, miszerint minden férfinak lehetősége van másodszor is megnősülni a válás után. Ezt a dekrétumot a pápa akkor adta ki, mikor Valentinianus otthagyta első feleségét Severát a csinosabb, fiatalabb Justináért.

375-ben meghalt Valentinianus, azonban Damasus gondtalanul, pompával körülvéve tovább irányítgatott majdnem minden baj nélkül 383-ig. De azért teljes nyugta sosem volt, hiszen élt még Ursinus és elszánt követőivel ott kellemetlenkedett Damasusnak, ahol tudott. Más atyák is rendszeresen ellene fordultak a pápának, pl. Faustinus és Marcellinus, akik mérgükben már csak dacból is csatlakoztak egy kiközösített, elvakult fanatikus szektához, az egzotikus nevű Luciferiánusokhoz. A keresztény szakadárok vezetője Lucifer, Cagliari és Szardínia püspöke volt, - nyughatatlan, zavarodott ember - aki alaposan kivette részét az ariánus ármánykodásokból és mint ilyen sok ellenséget szerzett magának. Éveket töltött száműzetésben és Jeromostól, meg Ágostontól tudjuk, hogy a római klérus kiközösítette és kiátkozta. Lucifer meghalt 371-ben, azonban követői továbbvitték szellemiségét. E szellemiség fémjele egy tanulmány, melynek már a címe is magáért beszél: „Arról, hogy az eretnekekkel nem szabad kiegyezni.” Faustinus és Marcellinus atyák írták a híressé vált vádiratot a 'Libellus precum-ot' amiből értesülhetünk Damasus pápa jó néhány disznóságáról.

Valentinianus császár halála után a fiatal Gratianus (375-383) került hatalomra, aki alapos keresztény nevelésben részesült, és így a dörzsölt Damasusnak nem jelentett problémát az ujja köré csavarnia. Meglepő módon képes volt cimborájával, Jeromossal karöltve a fiatal császárt meggyőzni: mondjon le a 'Pontifex Maximus' (legfőbb pap) címről, - mivel az istenkáromló pogány titulus - ami nem illik egy keresztény uralkodóhoz. A fiatal naiv császár hagyta magát megdumálni és ünnepélyes keretek között lemondott az ősi címről. Nem sokkal Gratianus lemondása után, a ravasz Damasus bandájával megválasztatta magát Pontifex Maximusnak és most már ő hivalkodott az ősi impériumi címmel. Gratianus ezek után semmit sem értve zavarodottan vakargatta fejét milánói palotájában.

380-ban megint szükség volt egy szerecsenmosdatásra, mert már nagyon sokan morogtak a mindenható főpap mesterkedési miatt. Össze is hívták az Aquileai zsinatot, ahol Ambrosius (Szent Ambrus) elnökletével kivizsgálták az elégedetlenek panaszait és a pápát határozatukban ártatlannak nyilvánították. A döntés nem volt meglepő, hiszen Ambrus és Damasus jó barátok voltak, egyik a másikat támogatta és kölcsönösen elbagatellizálták egymás vétkeit. Azonban három évvel a zsinati felmentő határozat után ismét fordult a kocka, mert úgy látszott a római püspöki kar már végleg megelégelte a pápa kicsapongó, erkölcstelen életmódját, házasságtörő botrányait és Gratianus császárnál megint feljelentették. Az egész római kar – 44 püspök - írásbeli kérelemmel fordult a császárhoz a pápa előállítása és kihallgatása ügyében. Gratianus engedett a püspökök kérésének és a császári udvarba rendelte a pápát. Ez idő alatt Damasus hívei sem maradtak tétlenül és beindult a pápai alvilág a 'főnök' megóvása érdekében. A császári kihallgatáson Damasus mindent kimagyarázott, kimosta magát, mint egy profi rétor bizonyította be igazát, és most is győztesen került ki minden felelőségrevonás alól. Még szóbeli dorgálást sem kapott, biztosabban ült trónján, mint valaha. Utána igazi maffiakönyvbe illő bosszú következett. Az ellene fordult püspökök többségét egyesével meggyilkoltatta, de mire végzett volna véres bosszújával, ő maga is lebetegedett és hamarosan meg is halt. Evvel az utolsó gyilkosságsorozattal kétségtelenné és elvitathatatlanná tette a 'gengszter' melléknevet, mely találóan pontos Damasus alakjának meghatározására.

Damasus volt az a keresztény vezető, aki bevezette Jézus születésének megünneplését, mégpedig ravaszul elorozta a pogányok legnagyobb ünnepét a Saturnalia megtartásával elkezdődött 'Natalis Solis Invicti'-t (Legyőzhetetlen Nap Születése), és annak legszentebb napját december 25-ét jelölte ki a keresztény Jézus születésnapjaként. Előtte egyetlen keresztény atya sem foglalkozott a témával, nem volt pontosan meghatározva Jézus születésnapja. Ezért a húzásért már tényleg szentté lehetett avatni Damasust, gengszter múlt ide, vagy oda.

És hogy a végén valami jót is írjak róla: állandóan cicomázta a keresztény templomokat, katakombákat, síremlékeket, sírkamrákat restaurált, és zengő hangú sírfeliratokat, mártírokat dicsőítő versikéket farigcsált.

Uralkodása idején történt, hogy a keresztény püspökök vallásuk védelmében, 370-ben megkínoztatták, majd kivégeztették Simonidész filozófus-tanárt, akit elevenen megégettek. Egy másik filozófusnak, Maximusnak is az elveszejtés lett a sorsa ugyanez a banda által, csak őt lefejeztették.

372-ben a római egyházi elöljárók erőteljes hangnemben követelték Valens császártól, hogy lépjen fel keményebben az ősi görög kultúrát követőkkel szemben, mert azok tanításait, szellemiségét ki kell irtani el kell tüntetni végleg a birodalomból.

Damasus pápa bizalmas, belső titkárként vette maga mellé Jeromost 382-385 években és Jeromos minden fenntartás nélkül boldogan kiszolgálta az alvilági módszerekkel fondorkodó egyházfőt. Több mint valószínű, hogy Jeromos hatására, Damasus pápa 382-ben elítélte és a keresztény erkölcsökkel összeegyezhetetlennek nyilvánította a közfürdőket, a nyilvános és sokszor nyitott latrinákat és betemetésüket és bezárásukat rendelte el. Járványok, fertőzések elterjedésének lehetőségét figyelmen kívül hagyva nem támogatta, illetve akadályozta a józan polgári vezetők egészségügyi, tisztasági viszonyok érdekében tett erőfeszítéseit, mint: szennyvízcsatornázás, viadukt építés/karbantartás, tisztálkodóhelyek vízellátása. Az ilyenféle antihigiénikus hozzáállás még keresztény körökben sem váltott ki megelégedést és csak olyan koszmókok tudtak annak örülni mint pl. Szent Jeromos, meg barátnője a 'szutykos' Szent Paula.

Sziriciusz (384-399) a következő pápa, kinek trónolása idején már zavaróan magasra csapott a keresztények pogány-ellenes gyűlölete és a csuhás démonoktól körbevett római császárság ebben az időben emeli először föl tüzes kardját a védtelen pogányság ellen.

Theodosius (uralkodott 379-395) volt az első római császár, aki véres és terrorisztikus pogány üldözéseket foganasított, melynek bevezetéseként megtiltotta, hogy a más vallás követői templomokat, szentélyeket építsenek, a már meglévő épületeiket lefoglalta és az ortodox katolikus keresztényeknek adományozta. Még a magánházakban történő összejöveteltől is eltiltotta őket, sokakat elűzött, vagyonukat elrabolta és a keresztény papságot a pogányok elleni atrocitásra, kirablásukra, meglopásukra buzdította. Ezenfelül megfosztotta őket a végrendeleti, végrendelkezési joguktól, hivatalok, tisztségek gyakorlásától, és a nincstelenségbe taszította azokat, akik nem fogadták el az új feltörekvő vallás értelmetlen dogmáit. A helyzet a 380. évek közepétől a gyűlölködő szent Ambrus démoni befolyásának köszönhetően még jobban eldurvult, mert ez a sátáni fajzat szünet nélkül izgatta, hergelte az egyre inkább elmebajba szédülő uralkodót. Ambrus hatására a császár valláspolitikája még türelmetlenebb, brutálisabb lett; több rendeletet kibocsájtott, melyekben megtiltotta a pogány istentisztelet valamennyi formáját, semmilyen szertartást, áldozást, összejövetelt nem volt szabad tartani, és végül magát a pogány létet is halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg. Papjai tanácsára 390-ben Thesszalonikében az egész lakosságot lemészároltatta és az utánakövetkező Ambrus-féle cirkusz, bűnbánatgyakorlás követelése nem volt más, mint a romlott főpap hatalomgyakorlásának fitogtatása. A császár a mészárlás miatt az év karácsonyán nyilvánosan bűnbánatot tartott Milánóban, Ambrus meg nagy kegyesen biztosította számára az isteni megbocsájtást.

Nem véletlen, hogy Ágoston 'Az Isten Városáról' c. munkájában tökéletes és mintaszerű uralkodónak ábrázolta Theodosiust, majd az sem véletlen, hogy a Khalkedóni Zsinat (*) a sok aljas gonosz tettéért a ”nagy” jelzővel tüntette ki.

Libaniosz (314-393) a híres görög, szofista filozófus megpróbálta menteni a menthetőt, miképp az olvasható a 'Templomokért' c. tüzes védőbeszédében, amelyet Theodosiusnak címzett, és amelyben Szíria templomainak a szépségét magasztalta. A híres antiókiai rétor egyébként leleplezte a szerzeteseknek, ezeknek a semmirekellő és sehonnai vadállatoknak az elvakult fanatizmusát, akik a saját szakállukra cselekedtek: „Ó császár, az érvényben lévő törvényt megsértve, (a szerzetesek) a templomokhoz rohannak, fadarabokkal, kövekkel és vésővel; egyesek még a kezeikkel és a lábaikkal is megelégednek. Akkor pedig a tetőket leverik, a falakat ledöntik, a szobrokat felborítják, az oltárokat összetörik. Ami a papokat illeti, ők a hallgatás és a halál közt választhatnak. Amikor az első templom a földre omlik, futnak egy másikhoz, majd egy harmadikhoz, és a trófeákat trófeák érik, a törvény ellenére” Alexandre Gryf megjegyzi: „Érthető, hogy Libaniosz leginkább ezeket a fekete gúnyás szerzeteseket utálta, az államnak ezeket a törvényes státus nélküli, de elefánt étvágyú ellenségeit, akik úgy zúdulnak rá a vidékre, mint egy növekedő áradat, és a szentélyeken kívül kirabolják a birtokokat is. A szíriai, föníciai és egyiptomi szerzetesek különösen hírhedtek voltak fanatikus erőszakosságukról. (Pogányüldözés 312-565)

(*) A jézusi szeretet szellemében megtartott főpapi találkozó legérdekesebb eseményéről olvashatunk Zakariás Rétor harmadik könyvében, mikor becsületesen megírja, hogy a Khalkedóni Zsinaton, Aetius dékán addig verte Side püspökének, Amphilochiusnak a fejét, amíg az alá nem írta a 'Két Természetről' megfogalmazott krédót.

A pápaságot bemutató sorozatot Damasus pápánál hagytuk abba, kinek halála után, 384-ben egy jelentéktelen szürke kis ember, Siricius lett a pápa. Siricius 15 éven át, 399-ig uralkodott. Szinte semmit sem tudunk róla, a Liber Pontificalis is csak annyit említ, hogy ő vezette be a papokra máig is érvényes cölibátus intézményét. Utána egy megint csak félművelt, félszeg ember, Anasztáz, (399-401) került a trónra, mindössze két évre. Róla tudjuk, hogy Ágoston és Jeromos közeli barátja volt és így nem csoda, hogy munkásságáról fennmaradt egyetlen adat szerint Órigenész művei bírálatával, elítélésével foglalkozott. Műveletlenségét jellemzi, hogy nem tudott görögül és így Órigenészt csak azután tudta értelmezni, hogy cimborája, Jeromos azt latinra lefordította, és elmagyarázta neki.

I. Ince (401-417) a hereditárius pápa.

Ince az első olyan pápa, aki apjától örökölte a trónt, - igaz – összehívatta a klérust a látszat kedvéért, akik ellenjelölt hiányában mind rászavaztak. Jeromos világosan megírja, Ince apja Anasztáz, aki fiát már rég maga mellé vette fődékánnak és biztosította számára az öröklést. Ince uralkodása alatt zajlott le Alarik Gót király Itáliai hódítása és Róma feldúlása 410-ben. A gótok már 408-ban megjelentek Róma falai alatt, azonban a komoly ostrom lehetősége híján eltekintettek annak falai megrohanásától, és kis idő múlva visszavonultak szállásaikra. Ince a következő évben maga köré gyűjtötte a legmegbízhatóbb embereit és a Gót király udvarába személyesen vezetett küldöttséget. Alarik, ariánus keresztény lévén nem nagyon volt elragadtatva az ortodox katolikusoktól, így nem csoda ha a tárgyalások teljes kudarccal végződtek. Persze helyesen úgy mondhatnám, Incének mindegy volt a tárgyalások kimenetele, mert ő a csuhás csapatával a jól megerősített Ravennába ment, Honorius császár védőszárnyai alá. A mocsarak miatt is biztonságos, jól védett, seregekkel megerősített Ravennát a gótoknak nem volt érdekükben megtámadni. Persze ezt a várost választották a katolikus vezetők: eszük ágában sem volt felelőséget vállalni Rómáért és résztvenni védelmében, felvenni a harcot, segíteni, bátorítani az ott lakó polgárokat és katolikus hívőket.

A tehetségtelen Honoriusról érdemes megjegyezni, ahogy keresztényi vallásbuzgalmában szüntelenül vágta a fát maga és a Birodalom alatt. Lefokozta, mellőzte azokat a bátor katonatiszteket, akik nem az őáltala propagált ortodoxiát követték, elbocsájtott egy csomó tehetséges adminisztrátort, hasznos hivatalnokot, így gyengítve Róma helyzetét, és akaratlanul erősítve a gótok hatalmát. Rómát, mint ahogy egyetlen várost sem akart megsegíteni, - gyáva is volt, meg tehetségtelen - megelégedett a biztonságot nyújtó Ravennával és valójában csak az érdekelte, hogy tisztjei mind ott legyenek a hajnali misén.

Néhány szóban fontos még megemlíteni a Birodalom másik káros és hátulütő intézményét: a rabszolgatartást. A barbárok inváziója előtt Itália, Gallia, Hispánia tele volt jómódú gazdag várossal, virágzó, gondosan megszervezett falvakkal, mintagazdaságokkal melyek gazdagságukat nagyrészt a rabszolga-munkaerő kizsákmányolásának köszönhették. Ezek a rabszolgák, mikor csak alkalmuk adódott rögtön a gót-vandál-hun seregeket segítették, átálltak, hátba támadták gazdáikat, sok esetben még a torkukat is átvágták. Így már nem száz, hanem ezer sebből vérzett a birodalom, mikor Róma ostromára sor került. Az egykor büszke nemesi, katona, kereskedőcsaládok fiai, unokái védték dacolva Rómát a 'barbár' áradattal szemben, védték a romokat, éhezve járványoktól tizedelve.

Alarik, Rómát ostromló gödörlakó katonái csupán a gyújtogatásban jeleskedtek; egy ostromgépet már nem voltak képesek építeni, még egy ostromlétra elkészítése is komoly szellemi megerőltetés volt számukra. Hosszabb táborozásra sem voltak berendezkedve, nem szívesen rostokoltak egy helyben sokáig. A gótok ezért megvesztegették és lefizették a felajánlkozó árulókat. Hiába volt a védők kitartó hősiessége, egy csillagfényes éjszakán, az árulók, pontban éjfélkor kinyitották a város Solarium nevű kapuját az ott várakozó gót egységek előtt. Róma elesett. Alarik néhány hónapra rá Dél-Itáliába vonulása közben hirtelen megbetegedett, és meghalt, ami a gótok itáliai kivonulását eredményezte. Ince rögtön visszatért Rómába, kisuvikszolta megkopott trónját, vörös kosztümében a romokon trónolva úgy festett mint kakas a szemétdombon. Ince minden kétes érdeme abban rejlik, hogy elítélte, ill. kiátkozta a pelagiánusokat és a donatistákat.

Zoszimosz, (417-418) pápa kicsit több mint egy évet ült a trónon. A gyengekezű, nem valami okos főpapot alacsony műveltsége megakadályozta, hogy eligazodjék a teológiai vitákban. Hatalomra jutása után meghallgatta és elfogadta a korábban elítélt Coelestius és Pelagius tanait, - még az afrikai püspököket is felszólította azok elfogadására – majd mikor Ágoston bandája ezért megfenyegette (Karthágói zsinat, Aurelianus elnökletével) akkor 418 nyarán kiadta a 'Tractoria' c. írását, melyben teljesen ellene fordult néhány hónappal korábbi nézeteinek, és kiátkozta Pelagiust követőivel együtt. De, hogy valami olyan is bekerüljön róla a nagykönyvbe, amire mindenki büszke lehet, a Liber Pontificalis neki tulajdonítja azt a rendeletet melyben megtiltották, hogy a papok kocsmába járjanak.

Zoszimosz pápa halála után megint csak szakadás következett be a katolikus egyházban. Az un. 'diakónus' párt Eulaliust választotta pápának, míg a 'presbiterek' pártja egy Bonifác nevű papot választott meg ellenpápává. 419 Húsvét ünnepén két pápa két különböző helyen parádézott, minek frissiben meg is lett az eredménye: megint véres utcai harcok törtek ki az új isten földi helytartóságának tisztázására.

Nagy 'szent' Leó. (440-461)

Leó már egész fiatalon ott hűtötte a levet a pápai udvarban, lassan, de biztosan haladt előre a szamárlétrán, amikor meghalt egy feljebbjárója, akkor mindig jobb pozícióban találta magát. Néhány évvel a hatalom elnyerése után, mivel nem volt más égetőbb, fontosabb dolog – a Birodalom megerősítése érdekében –, 444-ben saját eknökletével inkvizíciót állított fel, a Rómában tevékenykedő manicheus gyülekezetek ellen. Az elfogatott manicheusokat saját bírósága elé állíttatta, - de a kihallgatás előtt meg is kínoztathatta őket – és így mind beismerte, hogy egy tíz éves lánykát meggyaláztak a szertartásukon. (Sermon, XVI.) Miután ilyen fantasztikus bizonyíték volt Leó kezében a Manicheusok sátáni züllöttségére: a fegyveres hatóságok segítségét igénybe véve megkezdte kiirtásukat. Nigel Cawthorne „romlott erkölcsű, szadista kínvallatónak” mondja Leót, „aki fanatikus tűzzel üldözte az eretnekeket” (Sex Lives of the Popes). Róma romokban vergődött, az egész nyugati birodalmat barbárok dúlták, ipar, mezőgazdaság, kereskedelem mind szétesőben volt, nem létezett biztonság, fegyelem. Ebben a teljes káosz felé tartó örvénylésben nem lehetett a dogmatikus katolikusoknak egy percre sem elfelejteniük a gyűlölködést, mert hitük szüntelen védelme mindennek felett állt, maga alá rendelve a birodalmi érdekeket, minden összefogást elvetett, kizárt minden együttműködést a más vallásúakkal. Spanyolországi Astaroga püspökének, Turribiusnak írt levelében Leó pápa – foga fehérjét még jobban kimutatva beleegyezően írt az eretnekek kivégzéséről. (Epis. XV.) Nem az idegen barbár hordák jelentették a problémát ezeknek a keresztény fanatikusoknak, hanem az 'eretnekek'.

Leó pápa uralkodásának kilencedik évére esett az őt és pápaságát megszégyenítő efezusi zsinat, melynek eseményét érdemes néhány mondatban megemlíteni.

Konstantinápolyban a szokásos teológiai viták keretében, Eutükhész főapát és két szövetségese, Khrüszapiosz, és Dioszkorosz jól megkeverték a vallási ügynek álcázott hatalomért folyó küzdelmet, melynek ellentétes oldalán Flavianosz konstantinápolyi pátriárka állt. A marakodások elcsitítása érdekében, a vallásbuzgalmáról elhíresedett keresztény császár, II. Theodosius (408-450) 449-re Efezus városába újabb zsinat összehívását rendelte el. Leó pápát is meghívta a császár, azonban az ravaszul kibújt a megjelenés alól arra hivatkozva, hogy a pápák nem szoktak zsinatokra járni, oda csak a legátusukat küldik el. Leó úgy válogatta ki legátusait, hogy azok közül egy sem beszélt görögül és a zsinati főméltóságokat megszólító dogmatikus levelének, (Tomus ad Flavianum) direkt nem készítette el görög másolatát a kancelláriáján, pedig megtehette volna.

Jobban is tette a pápa, hogy nem ment el, mert Eutükhész, - aki tudatlan és buta embernek nevezte Leót - és szövetségese, Dioszkorosz irányították és uralták az egész zsinatot. A pápai legátust megakadályozták Leó levele felolvasásában, és Flavianoszt, aki egy húron pendült Leó pápával eltávolították a konstantinápolyi püspöki székből. Ha Leó elment volna, őt is leváltják, sőt lehet, hogy be is dugták volna a dutyiba. Hilarius a főlegátus, Leó jobbkeze, és későbbi pápa, a díszes kíséretével együtt szó szerint futtában kellett menekülnie a zsinatról, annyira szerették őket a keleti egyházak püspökei. Leó felháborodottan dühöngött, amiért így elbántak küldöttségével, az efezusi zsinat határozatait semmissé nyilvánította és 'rabló zsinatnak' (latrocinium ephesinum) nevezte el a küldötteit megszégyenítő főpapi tanácskozást.

Leó pápa neve igazán hírhedtté a Khalkédonban (451) megtartott zsinat eseményei után vált, ahol főlegátusa, Paschasinus a pápa dogmatikus levelének felolvasásakor a nikeiai zsinat 6. kánonjára hivatkozott, mely Róma püspökének, - a többi felé emelve - elsőbbséget biztosított. Ez a kánoni előírás hiányzott a keleti püspökök jegyzőkönyv másolataiból, erről a kánonról egyikőjük sem tudott. Nem is tudhattak, hiszen ezt a részt Leó pápa parancsára, az ő kancelláriáján toldották be, és az eredeti nikeiai kánonok ezt sohasem tartalmazták. A pápa evvel a szemtelen okirat-hamisítással elindította a keleti és a nyugati egyházak teljes szétválásának folyamatát.

A hivatalos történelmtanítás szerint, 452-ben Attila hadai bevették Aquileia, majd Milánó városát, ám a hun király Róma kapuinál váratlanul visszafordult seregével, mert ott csoda történt. I. Leó pápa teljes pompával kivonult a hun király elé, esedező szavai és az azt követő égi jel megmentette az Örök Várost. Attila a pápa felett a magas levegőégben két kardos angyalt látott, akik kardjukkal megfenyegették. Ettől úgy megijedt, hogy seregét visszafordítva elhagyta Itáliát.

Jordanes ezt másképp meséli el, igaz ő sem volt ott. Mikor Attila az Észak-itáliai győzelmei után bejelentette, hogy Róma városa ellen fordul, barátai és tanácsadói figyelmeztették Alarik gót király esetére, aki Róma feldúlása után hamarosan megbetegedett és meghalt. A babonás hunok rábeszélése volt az, ami nagyban hozzájárult Attila, visszavonulásához. Ezt az adatot Jordanesz (Geticis, XLII.) határozottan Priszkosznak tulajdonítja, ám a következő bekezdésben, hogy Leó találkozott Attilával, már nem írja oda kútfője eredetét. Ebben a bekezdésben szó sincs a Róma falai alatt történő találkozásról, - úgy írja – a pápa követségével kb. 500. kilommétert utazott, Ambuleia vidékére, Veneti mellé a Mincius (Minció) folyóhoz és ott találkozott Attilával. Abban az időben Itáliában mindenfelé vandál-gót-hun-gepida hordák garázdálkodtak, akiket természetesen felsőbb hadvezetés nem kontrollált, ezért a teljes közbiztonság hiányában egy ilyen út megtétele a pápának és kíséretének még elméletben is lehetlen volt.

A történelem eseményei valójában másképp zajlottak le ... Itália északi részeinek eleste után Rómából elindult egy magasrangú követség, hogy a további pusztításokat valahogy megfékezzék. A követséget, a római szenátus első embere, Avienus vezette, segítője a korábbi itáliai praetor prefektusa, Trigetius volt, és az ortodox történelemhamisítók Leó pápát ennek a követségnek tagjaként tüntették fel. A követség beleegyezett, hogy Honoria hercegnőt Attilához adják feleségül és a váltságdíj-hozomány csillagászati összegében is megegyeztek. Leó már csak azért sem lehetett a követség tagja, mert a keresztény történetírás világosan állítja, hogy a pápa Róma falai alatt találkozott a hun királlyal, aki onnét is fordult vissza. Ezt a jelenetet festette meg Raffaello is.

Aquitaniai Prosper, (390-455) Krónikájában, (Epitoma Chronicon) Attilával kapcsolatban nem írja, hogy hol, és hányban volt a találkozás, pusztán annyit említ: Leót szívesen látták és küldetése sikeres volt. Szent Izidor idevonatkozó közlése komolytalan, mert szerinte mennyei pestis jött az égből a hunokra és amiatt kellett visszavonulniuk.

Aquea-Flavia püspöke, Idiatus, történelmi művében (Chronicle) Leó pápát meg sem említi Attilával kapcsolatban, ő azt írja: a hunok egyre rosszabbul érezték magukat, visszazúdult rájuk minden kellemetlen velejárója korábbi gonosz tetteiknek. A kirabolt, felégetett járások, megyék nem voltak képesek ellátni egy ilyen nagy sereget hónapokon keresztül, és a temetetlen hullák oszladozása a nyári hőségben járványokat okozott, megmérgezve a patakokat, folyókat. Idiatus szerint Attila, szintén nem érezte magát biztonságban, mert bogarat ültettek a fülébe, hogy Markianus bizánci császár keletről elvághatja a dunai szállások útját, amivel hátba támadná Attilát, de ez nem volt igaz. Ma már tudjuk, ez minden alapot nélkülöző pletyka lehetett, mert Markianus császár annál jobban félt, mint hogy ilyesmit megkockáztatott volna. A hunok jobban tartottak a nyugati-Gótoktól, akik az akkori viszonyokat tekintve komoly erőt képviseltek Európában és inkább miattuk vonultak ki Itáliából. Ahogy a következő évek eseményei megmutatták a két titán (gót-hun) vetélkedése hamarosan eldőlt. Jordanesznél olvassuk; a hunok a következő évben komoly sereggel elindultak a Kárpát-medencéből nyugatra, ám Theodorik fia, Thorismund király kemény ellenállása visszaszorította a hun csapatokat és a gótok két csatában is felülkerekedtek rajtuk. (Get. XLIII.) Igaz ekkor már Attila nem élt; Itáliából történő kivonulása után néhány hónapra meghalt, birodalma szétesett a hun kánok versengésében. A történelmi feljegyzések hiányossága miatt nem tudjuk, hogy Jordanesz által említett hadjáratot kik vezették, vagy mekkora volt a hunok serege, vagy mely területeken történtek az összecsapások.

Visszatérve Leóra: 3 évvel később Geiserich Vandál király (428-477) érkezett seregeivel Róma falai alá, akivel Leó pápa tényleg találkozott, ill. tárgyalt. A megállapodások hatékonyságát felmérhetjük abban a tényben, hogy míg a vandálok napokig dúlták, fosztogatták Rómát, két épületegyüttest elkerültek, nem bántottak. Az egyik a Szent Péter Bazilika, míg a másik a Lateran palota (a pápák lakhelye) volt. Mindkét épület dugig volt egyházi méltóságokkal, családtagjaikkal, és összeszajrézott magánvagyonukkal. A vandálok dorbézolását sértetlenül átélte a Vatikáni kancellária, kincstár, levéltár, a szentséges klérus, és az ájtatos kórus: a mások pusztulása közepette még erősebbnek látszott Leó pápa intézménye.

Befejezés helyett: romantikus történelem és legenda, az ami keveredik a nagy 'barbár' király és a 'szentséges' pápa találkozásában, mely a valóságban sohasem történt meg. De, ha már legendákról beszélünk, akkor nekem jobban tetszik a következő: még az 522-es Itáliai hadjárat előtt a hunok két kapitánya követségben járt Rómában és találkoztak Leó pápával. Miután visszatértek, beszámoltak Attilának, hogy a pápa gondozatlan, piszkos, kis csöves ember benyomását kelti. Attila, nagylelkűen egy színarany fürdőkádat küldött a pápának, hogy legyen miben fürödnie. Leó nem tudta mi a rendeltetése a kádnak, - eladni nem merte – ezért aranyhalakat tartott benne, melyekkel eldicsekedett az őt látogató tisztelőinek. Mikor Attila meghalt, az arany fürdőkádat rögtön beolvasztatta, úgy, hogy abban egyszer sem fürdött meg.

Hillárius (461-468)

Jelentéktelen egyházvezető volt, akiről csak azt érdemes megjegyezni, hogy ellene fordult Anthemius (uralkodott: 467-472) Nyugat-római császár vallástürelmi indítványának, mely a macedóniai 'eretnekek' emberszámban vételét szorgalmazta volna. Hillárius pápa ezt a szándékot győzedelmesen megakadályozta és így biztosította a macedón eretnekek további üldözését.

Simplicius (468-483)

Leó pápa iskolájából kikerült dogmatikus főpap, korlátolt műveltsége megakadályozta, hogy bármi értéket hagyjon az utókorra, pedig relatíve elég sokáig ült a pápai trónon.

Teljes közönnyel szemlélte, hogy Odoaker 476-ban elűzi az utolsó római császárt Romulus Augustulust. Számára az, hogy megszűnt a Római Császárság: semmit nem jelentett, mert azt nem Jézus alapította, kultúrája, intézményei, szellemisége mind pogány volt és így teljesen mindegy, hogy létezik-e vagy sem. Igaz, Odoakernek sem örült a pápaság, mert ariánus volt, de ugyanakkor tudták róla, hogy írni, olvasni nem tud és csak amolyan látszat keresztény aki nincs tisztában hitbéli kérdésekkel. Továbbá Odoaker változatlanul meghagyta a római közigazgatást, jog és adórendszert és a szenátust is érintetlenül engedte tovább működni, így a pápaságnak az új 'király' semmi kellemetlenséget nem okozott.

Simplicius uralkodása vége felé I. Zénón (474-491) császár Bizáncban kiadta a 'Henótikon' című hitvallási egységformulát, - amit Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (püspök) szerkesztett - mint ediktumot. Simplicius visszautasította a vallásszabályzási tervezetet és megerősítette egyháza korábbi ellenséges álláspontját a monofizita tanokkal szemben. Nagyon bosszantotta a pápát, hogy a császár rendeletét Antiokia és Alexandria pátriárkái minden további nélkül elfogadták, aláírták.

III. Félix (483-492)

Hatalomra jutása után, 484-ben Rómában zsinatot hívott össze, aminek negatív, ártó szelleméről az ott meghozott döntések árulkodnak. A zsinaton résztvevő főpapokkal kiátkoztatta Zénón császárt, meg Akakiosz bizánci püspököt és azt minden méltóságától megfosztatta. Antiokia püspöke, Péter ugyanígy járt. Félix pápa bátran prüsszöghetett Zénón császárra, mert a herulok védelmet biztosítottak számára. Persze az öreg Akakioszt sem kellett félteni, még abban az évben, Konstantinápolyban ünnepélyes keretek között ő is kiátkozta Félix pápát, főpapjaival együtt.

Közben, Itáliában még mindig a herulok királya Odoaker volt az úr, aki viszonylagos jólétet teremtve kormányzott, közös germán-római sereget szervezett, minek segítségével helyzetét erősítve folyamatosan gyarapította területeit. Zénon császár féltékeny aggódással szemlélte Odoaker térnyerését és a bevált bizánci taktikához fordulva meggyőzi a fiatal osztrogót királyt, Theodorikot, hogy Odoaker mennyire veszélyezteti az egész világmindenség létét. Az idő tájt Theodorik népével a Balkánon és a Szerémség területén éldegélt és boldogan elfogadta a császár ígéretét: ha megszabadul Odoakertől övé egész Itália, végre méltó hazát kaphatnak az osztrogótok. 488-ban, Odoaker Kelet-itáliai védővonalát messze kikerülve Theodorik válogatott osztrogót ezredekkel átkelt a Julian Alpokon és evvel meglepetésszerűen hátba támadta Odoakert. A herul seregek nem voltak képesek átrendeződni, egyesülni, hatékonyan felvenni a harcot és három csatában vereséget szenvedtek. Odoaker a maradék hadával visszavonult a jól védhető Ravennába és felvette a harcot Theodorik gótjaival. Ez a véres germán testvérháború különösen melengette a szívét nem csak a bizánci udvar cselszövőinek, de a római klérus naplopóinak is.

Az ostrom elhúzódott három évig és Theodorik már rég nem volt nyerő helyzetben mikor cselhez folyamodott. Béketárgyalásokat kezdett Odoakerrel felajánlva Itália feletti közös, egyenlő arányban megosztott uralkodást. A szerződéses okmányok aláírása után Theodorik udvariasan béke-bankettre hívta Odoakert, aki mit sem gyanítva elfogadta a meghívást. Az ünnepi köszöntő után a vendégségbe hívott Odoakert és a herul urakat hátulról, orvul legyilkolták. Most már Theodorik volt a király.

A Birodalom másik felében, ahol nem voltak barbár gótok, herulok még szépszerével léteztek elfogadhatóan élhető tájak, városok, mint a valamikor tudomány fellegvárának számító Alexandria, ahol a pogány tanítóknak köszönhetően ismét színvonalas oktatás folyt. Néhány évtizeddel a kiemelten kártékony Theophiliosz és unokaöccse, Cyril (Kürillosz) pogromjai után pár pogány professzor előmerészkedett illegalitásából, hogy tudásukkal felemeljék a város elzüllött iskolarendszerét.

Cyril pátriárka 415-ben gyilkoltatta meg Alexandria utolsó bölcs tanítónőjét, Hüpátiát, utána tűzzel-vassal üldözte a másképp gondolkodókat, ám a pogány eszmeiséget sem ő, sem személyi titkára, a később püspökké lett zélóta Dioszkorosz pátriárka teljesen kiirtani nem tudta. A pogány eszmék az V. században sehol nem érvényesülhettek szabadon, és habár üldözésük 460 körül kicsit alábbhagyott Alexandriában, a látszólagos tolerancia mellett mégis felszínre tört egy, Philoponoi (elragadtatott igyekvők) elnevezésű ultra-ortodox keresztény szerveződés. Az alexandriai iskolákban befészkelődött szélsőséges társaság tagjai közül néhányan betegápolással, míg mások apológiával vagy még többen polémiával foglalták el magukat, azonban jelentős részük – mint azt Frank Trombley-nél olvassuk – a pogány szellemiséggel rokonszenvező tanárok, diákok után kémkedtek, feljelentették őket, ha áldozatot mertek bemutatni vagy ha pogány eszméket mertek hangoztatni. (Hellenic Religion and Christianization, II.) Szombat és vasárnap összejöttek hitük csiszolása érdekében, mely vallástovábbképzés kurzusa a jézusi egy-értelmetlenségben rejlő két-értelmetlenség kiderítésén kívül, a pogány művek bírálatából és a pogány szellemiség gyalázásából állt. A díszes társaság egyik szép példánya volt az Aphrodisias-i Paralios, aki egy idő után jellemtelen módon tanára és mentora, Horapollon ellen fordult, mert az titkos szertartásokon áldozatot mert bemutatni. Alexandria prefektusánál, Entrechiusnál bevádolta és feljelentette korábbi jótevőjét Horapollont és a pogány rituáléban résztvevő többi pogány tanárt, miközben társai segítségével a pogány tanárok ellen hergelte a város babonás népségét. Huszonöt év viszonylagos nyugalom után a gyűlölködő keresztény papoknak sikerült ismét a kevés számban maradt pogány bölcselő ellen hangolni a csőcseléket és még a nagyhírü filozófus, Hermiae-i Ammoniosz sem érezhette magát biztonságban. Paralios a pogány tanárára, a 'Psychapollon' (lélekromboló) szóösszetételt ragasztotta rá, az ostoba köznéppel elhitetve ezáltal, hogy tanára képes lelkeket elrabolni, megrontani. Horapollon és társai számára nem maradt más, mint elmenekülni a városból. Paralios nem elégedett meg ennyivel, a Philoponoi mozgalomból maga köré gyűjtötte a legelvetemültebb tagokat, és Mongus Péter püspök áldásától kísérve a város határában lévő, Menuthisban Izisz ősi templomát a földig rombolta. Mindez 485 körül történt, 70 évvel Hüpátia meggyilkolása után.

I. Gelasius (492-496)

A Liber Pontificalis szerint fekete bőrű volt, ha nem is szerecsen, de afrikai. Fő műve, 'De Dualos Christo Naturist' (Krisztus kettős természetéről) melyben a monofizita eszméket támadja, bírálja elítélendő eretnek tanoknak nyilvánítva azokat. Hasonlóan elődjeihez ahol csak tehette üldözte az akkor már illegalitásba vonult más vallású embereket.

Betiltotta az addig még minden évben megrendezett Lupercaila ünnep megtartását, és helyette a Szűz Mária ünnepnapjává nevezte ki azt. Február 2. mindig is, - több ókori kultúrában - kiemelt nap volt, mert dátuma a téli napforduló dátumához hozzáadott mágikus 40-es szám eredménye.

Uralkodásával egy időben a gót vezetésnek köszönhetően fokozatosan helyreállt a rend Itáliában, megtisztogatták megyéit a rablóbandáktól, beindult az ipar, kereskedelem, és a mezőgazdaság ismét felvirágzott. Az általános fejlődés Rómát is gazdagította, ami a pápaság intézményét tovább erősítette. Ilyen körülmények között Gelasius pápa egyre inkább vérszemet kapva már olyan hangnemet mert használni, a császárral szemben, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egyenrangúnak kezdte magát hirdetni a császárral, királlyal. „Vallási dolgokban a császár van alárendelve a főpapságnak, világi dolgokban pedig az egyháziak vannak alárendelve a császárnak.” Persze azt, hogy mi pontosan az egyházi és mi a világi dolog azt, ő a pápa hivatott eldönteni. „Krisztus a hatalmát egyenlően megosztotta a püspökök és a királyok között, ezért mindkettőnek egyformán kell tehát részesedni Krisztus uralma gyakorlásában.” Burkoltan szintén kimondta: „a pápa felett senki nem tarthat ítélőszéket.” (Papa a nemine iudicatur) Hatalom éhsége és pimaszsága még a császárral való egyenrangúságot is túllépte, I. Anasztasziosz (431-518) császárhoz címzett levelében „legjámborabb fiunknak”, értésére adván, hogy a pap az 'atya', már pedig a szentírás értelmezésében a fiú alárendeltje az atyának, rögtön utána pedigrászól a csásszárra, hogy hajtson fejet a papok előtt: „... azok előtt, akik az isten dolgaiban elöljárók, magad is alázatosan meghajtod fejed”. Tovább utasítgatja a császárt: „... a vallás rendje szerint el kell ismerned azt, hogy neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az ő élükön”, amivel azt mondja, 'ha nem állsz az élükön, akkor nem rendelkezhetsz, ítélkezhetsz felettük, a papság dolgaiba nincs beleszólásod'. Nem győzi eleget hangoztatni, hogy ő világ közepe: „soha nem történhet meg az, hogy akárki is, az emberi elmére támaszkodva, föléje akarjon kerekedni ama kiváltságos személynek, akit Krisztus szava helyezett mindenki fölé …” Sajnos ezeket a merész állításokat és követelőzéseket a későbbi világi uralkodók évszázadokon keresztül elfogadták, gyakorlatukat bevezették a közjogba.

II. Anasztáz (496-498)

Megpróbált békülni Bizánccal és a keleti püspökökkel, amiért határtalan gyűlölet zúdult rá saját itáliai klérusától, akik valószínűleg meg is gyilkolták. Saját kollégái árulónak nyilvánították, megbélyegezték, pedig csak békét akart. A ráaggatott vádak sokáig éltek a köztudatban, erről árulkodik az is, hogy Anasztáz pápa helye még Dante színjátékában is a pokolban van.

Klodvigot Reimsben megkeresztelik

Anasztáz pápa uralkodásának idejére esett a katolikusok késő ókori markáns térnyerése, mikor is a száli frankok legerősebb királya, Klodvig (466-511) a Meroving-ház megalapítója felvette  a kereszténységet. Igaz ehhez a jelentős történelmi lépésnek számító döntéshez a gyenge kezű Anasztáz pápa személyesen hozzájárulni képtelen volt. Inkább Klodvig felesége, Klotild asszony (aki buzgó katolikus volt) áhítatos eltökéltségével befolyásolhatta a királyt a keresztség felvevés döntésében. Klodvig 496-ban, Rheimsben 3000 nemesével és katonájával együtt vette fel a keresztség szentségét. Ettől kezdve a római keresztény egyház papjai támogatták hódításait, s nem csak áldásukat adták, hanem pénzt és anyagi juttatásokat is. Felmentették a szószegés, a hitszegés, a testvérgyilkosság bűne alól, s krónikásaik gondoskodtak Klodvig tettei megörökítéséről. Klodvig akkor csak egy volt a frank királyok között, igaz erőszakos kegyetlenségének köszönhetően a legerősebb, de még is csak egy volt a sok közül. Ennek megváltoztatása érdekében erős lelki támaszra talált barbár tettei igazolására a katolikus egyház intézményben. A többi frank király ariánus keresztény volt, vagy az ősi germán hitmeggyőződés szerint élt, meggyilkolásuk így nem is számíthatott bűnnek.

Kölnben székelő rokonának, Sigebertnek fiát Kloderiket felbiztatta, hogy ölje meg tulajdon apját az öreg Sigebertet, mert az nem méltó a trónra, és különben is sánta. Kloderik megfogadta a nagy keresztény király tanácsát és apját álmában agyonverte. Kloderik az így szerzet hatalmát nem tudta sokáig élvezni, mert a Klodvig által küldött gratulálókövetség orvul megölte. Néhány nap múlva, Klodvig büszkén bevonult Kölnbe és átvette halott rokonai királyságát.

Egy másik rokonát, Kharerik királyt és kiskorú fiát csellel elfogta, és mindkettőt lefejeztette. Hogy bűnei begbocsátassanak - és valami "jót" is csináljon - , Párizs mellett apátságot alapított, és Szent Geneviévet tette meg saját maga védőszentjének.

Cambraiban uralkodó Ragnáchártot és testvérét Rickhártot - ugyancsak rokonait - bárddal ütötte agyon, miután megkötözve eléállították őket. Minden bűnük az volt, hogy még éltek. Uralkodása végére saját szűk családját leszámítva egyetlen rokona sem maradt, pedig mikor 496-ban felvette a kereszténységet, annyi unokatestvér, nagybácsi, sógor, volt még életben, hogy a neveiket sem tudta volna felsorolni. Tizenvalahány év alatt mindet kiirtotta családostul, hogy írmagjuk se maradjon. Három fia közül Klotár érte őt utol a szadista kegyetlenségben, de az már egy másik történet.

Symmachus (498-514)

498. november 22-én két római pápát szenteltek Itália katolikus egyházfői. Az egyik Anasztáz archidiakónusa, Symmmachus volt, aki benne lehetett főnöke hidegre tételében, és akit a római ortodox zsinat választott pápának. A bizánci érdekeket támogató ellenpárt - ugyanazon a napon Laurentiust, a Santa Prassade archipresbiterét kiáltotta ki pápának. Persze a két pápa rögtön összeugrott és az ariánus gót király, Theodorik gúnyosan bazsalyoghatott, mikor őhozzá fordult mindkét fél az orvoslásért. Megfelelőbb helyzetet nem is tudott volna elképzelni Theodorik, mert tálcán kínálkozot számára a katolikus papság megosztása. Az ilyen belharcokban a katolikusok a saját intézményüket rongálták, és ezt a helyzetet a gót király a döntéseivel még jobban meglovagolta, kihasználta. Theodorik látszólag megerősítette Symmachust pozíciójában, de ugyanakkor Laurentius is meghagyta a Lateran palotában, ahova az  - megelőzve vetélytársát - szélsebesen betelepedett. Evvel kezdetét vette az un. 'Laurentiánus skizma' – mely négy évig tartó civakodást eredményezett. A botrányokkal fűszerezett harc egyik szakaszában Symmachust bíróság elé akarták állítani fajtalankodásért. Symmachus az ügyészségi vizsgálóbizottság előtti megjelenést megtagadta, - hangoztatva - „földi hatalomnak nincs joga őt felelősségre vonni.” Hívei élesen visszautasították, hogy az öreg kisfiúkkal disznólkodott volna, rámutatva, hogy a pápának fiatal, szép szeretője van (Condrita) akivel már évek óta tartós kapcsolatban áll. Négy évig hagyta tehát Theodorik, hogy a két tábor marakodjon, míg 502-ben zsinatot hívott össze Laurentius letétele érdekében. Döntését nem hitbéli igazságok kánonjai befolyásolták, hanem politikai szükség, mert Laurentius túlságosan szívén kezdte viselni Bizánci gazdaságpolitikai érdekeit. Laurentiust a zsinat után száműzték, és onnantól Symmachus 12 éven keresztül békésen üldözhette a tőle eltérő gondolkodású embereket, egészen haláláig 514-ig.

Vandálok

Észak-Afrikában ebben az időben a vandálok virágzó királysága már bő két generáció óta fennállt, és Thrasamund (496-523), a honfoglaló Geiserik unokája volt a király. A mai Tunézia és Algéria területén a vandál nép szorgosságának, szervezőképességének köszönhetően egy kényelmes, jómódot biztosító országot hozott létre, tengeri kereskedelemmel, gazdag kézműiparral, és öntözéses mezőgazdasággal, melyet a világ bármelyik országa megirigyelhetett volna. A vandál királyok teljes vallásszabadságot biztosítottak nem csak a katolikusoknak, donatistáknak, de az ősi pogány hitben lévőknek is. A probléma abból adódott, hogy a katolikusok nem voltak hajlandóak elfogadni az ariánus vandálok kinyújtott kezét, (a pogányokat még jobban megvetették) hanem szigorúan ragaszkodtak a más vallásúak háttérbeszorításához. Amikor a lázító izgágaság kezdett elharapózódni, akkor a vandálok begyűjtötték a bajkeverőket, majd száműzték azokat. Nem úgy viselkedtek, mint az ortodoxiától fűtött püspökök az általuk uralt területeken; nem gyilkoltak meg senkit hitéért, templomokat sem romboltak földig, koruk igazi 'vandáljai' nem ők voltak. A vandálokkal kapcsolatosan megint meg kell ismételnem véleményemet, hogy helytelenül rögződött tudatunkba a nevükkel kapcsolatos vandalizmus fogalma, tehát nem a vandálok voltak az igazi vandálok. Igaz, 'matyóhímzés'-ként sem lehetne egy vandál támadást leírni, de a helyzet értékelése és a rájuk fogott pusztítás, rombolás mértéke rosszindulatúan eltúlzott és torz. A legyengült, szétesett Nyugat-római Birodalmat fosztogató germán vagy éppen hun hordák egyike sem okozott annyi kárt kultúrörökségünkben, mint a keresztény papi, szerzetesi bandák, akik szisztematikusan pusztították, tudatos szervezetességgel rombolták, a többszáz éves pogány templomokat, színházakat, iskolákat. Egy fosztogató germán martalócsereg felgyújthatta, megrongálhatta városok, várak épületeit, de babonás félelmük visszatartotta őket attól, hogy nekiálljanak egy pogány templom márványhomlokzatának leszaggatásához, vagy oszlopai széttördeléséhez. Ilyet a vallásfanatizmusba szédült korai keresztények csináltak Szent Epiphaniosz, Szent Tüchon, Szent Porphüriosz, stb. vezetésével, vagy azok biztatására. Ők voltak az igazi vandálok.

Vissza kell utasítani Viktor, Vita püspökének elferdített állításait a vandál üldöztetésekre vonatkozóan, melyeket az 'Afrikai tartomány üldöztetések történet' (Historia persecutionis Africae provinciae) című művében firkált össze. Ő maga is éles hangú refutációban támadta az ariánus meggyőződést, amit az állítólag kegyetlen Geiserik király minden nehézség nélkül engedélyezett. Hát akkor – kérdezhetné az olvasó - hol volt a kegyetlen üldözés? De ugyanilyen szabadsággal tevékenykedhetett húsz évvel korábban, Deogratias (kb. 450.) püspök is, természetesen annak köszönhetően, hogy békés, uszítástól mentes egyházvezetést gyakorolt.

Fulgentius (467-533) Ruspe városának püspöke izgága természetének köszönhetően már nem bírt a bőrében maradni. Ágoston odaadó híve, az arianizmus esküdt ellenségének kiáltotta ki magát, és az uralmon lévő vandál réteg vallását semmibe véve lázította, uszította katolikus társait. Fanatikus hívei legnagyobb örömére kiadta az 'Ariánusok Ellen' című háromkötetes könyvét. Thrasamund király 510 körül megelégelte az ortodoxok felerősödött bajkeverő viselkedését, összefogdosta a problémát jelentő katolikus vezetőket és hatvanat közülük – Fulgentiust is – Szardínia szigetére száműzte. Ez a hasznosan határozott fellépés meghozta gyümölcsét: lenyugodtak a kedélyek, békésebbek lettek a katolikusok. Thrasamund utóda, Hilderik (523-530) egyre több kedvezményt, kiváltságot kezdett biztosítani a megbékélt jóság köpönyegében tetszelgő katolikusoknak. A különleges védettségnek, előnyöknek köszönhetően az ortodox domináció aránytalanul nőni kezdett az ariánusok hátrányára. Hilderik unokatestvére, Gelimer, (530-534) ebben veszélyt látva, a vandál nemesség támogatásával, 530-ban megfosztotta Hilderiket trónjától, majd nemsokára rá kivégeztette. Gelimer még álmában sem gondolhatta, hogy ez a lépése nem csak az életébe, királyságába fog kerülni, de országa, népe sorsát, is örökre megpecsételi. De ez már tényleg egy másik történet.

Hormisdas (514-523)

Hatalomra jutása után rögtön belekezdett fanatikus ortodoxiája győzelemre viteléhez, cseppet sem zavartatva magát, hogy közben a Birodalom érdekei ellen dolgozik. Az Alsó-moesiai hadvezér, Vitalianus hatalma növelése érdekében serege élén felkelést robbantott ki Anasztáziosz császár (491-518) ellen. Hormisdas pápa rögtön szövetkezett a lázadóval és valahogyan elérte, hogy Vitalianus követelései közé iktassa, belekeverje Róma és a keleti püspökök között fennálló monofizita viták problémáit is. Mikor a lázadó Vitalianust meggyilkolták a pápa elveszítette ügye támogatóját, de ez egy cseppet sem keserítette el: rendületlenül tovább folytatta az áskálódást. A császártól követelte az ő ortodox irányzatának feltétel nélküli elismerését, a monofiziták, nesztoriánusok, és más eretnekek üldözését, irtását. A követeléseit átadó követeket megbízta, hogy hivatalos látogatásuk lejártakor lázító leveleit titokban adják körbe a keleti klérus tagjainak. Amikor erre fény derült a császár azonnal hajóra rakta a pápai követeket, és megszakította a tárgyalásokat Rómával. A diplomáciai etikettet megsértő pápát egyáltalán nem érdekelte a leleplezés, megrázta magát, mint ázott kutya az eső után és tovább folytatta a bajkeverést.

518-ban meghalt Anasztásziosz császár és I. Jusztinosz (518-527) személyében egy nagyra törekvő ember került a trónra, aki arról ábrándozott, hogy visszafoglalja Itáliát és helyreállítja a régi császárok birodalmát. Ezen törekvésnek lett szerves része a pápaság, amiben a császár erős támogatót vélt felfedezni. Hormisdas most már kéjelegve pöffeszkedhetett, minden álma valóra vált. Jusztinosz császár a római pápa minden követelését hajlandó volt teljesíteni, elűzte Thimotheosz konstantinápolyi pátriárkát, és helyébe lakáját, Jánost nevezte ki. Elrendelték a monofiziták, és minden más vallású ember üldözését, pusztítását, kiátkoztak megint mindenkit, beleértve korábbi már rég halott császárokat, Zénont és Anasztászioszt is.

A ravennai gót királyi udvar és a bizánci császár még sosem állt ilyen élesen egymással szemben, minek következtében a római pápaságra olyan jólét köszöntött, ami korábban még sosem volt. Mindkét világi hatalom ajándékokkal, megvesztegetésekkel, hízelkedett a pápai támogatás elnyeréséért. Most már tellett drága kelmére, bíborra, bársonyra, mindenre, kivéve szappanra.

I. Jusztinosz (518-527) császár uralkodása alatt történt az a nem mindennapos említésre méltó esemény, mikor is a változatosság kedvéért keresztényeket gyilkoltak hitük megvallása miatt. Ebben az időszakban már általánosan bevett gyakorlat volt a más vallásúak (pogányok) üldözése, szisztematikus irtása szerte az egykori Római Birodalom azon részein, mely a kelet-római császárság fennhatósága alá tartozott, és ezért meglepő, ami Jusztinosz uralomra jutásának hatodik évében, a Bizánci Birodalom peremkerületén, Himyaria (mai Jemen) királyságában esett meg.

Általános ismereteinkkel ellentétben a zsidóság, a II. századi háború (Bar Kohba) után nem mindenhol került siralmasnak mondható hátrányba, sőt idővel volt ahol a keresztény fanatizmus erőszakosságával vetekedő zsidó király került hatalomra, hogy megmutathassa a zsidók is legalább annyira képesek a tőlük eltérő vallású embereket irtani, mint a keresztények.

Zakariás Rétor 8. kötetének harmadik fejezete szolgáltat részletes adatokat a Najranban (Arab-félsziget déli része) legyilkolt 'mártírokról'. Az esemény több változatban is fennmaradt és a forrás gazdáját a Beth Arshami Simeon atyában lelhetjük meg. Az eredeti levelek másolatai, töredékei először az 1910-ben, Brüsszelben kiadott 'Bibliotheca Hagiographica Orientalis' elnevezésű gyűjteményes munkában lett nyilvánosságra hozva.

Zakariás, Jusztinosz császár uralkodásának hatodik évére helyezi a najrai (néhol Nagran) mészárlást, mely dátum több szakember szerint pontatlan. Beth Arsham püspöke Simeon, aki az apocrisarius (magasrangú egyházi hivatalnok, legátus) hivatalát is betöltötte, császári delegátusként a Tajjajé nevü arab törzs 'királyához' Al-Mundhirhoz érkezett a mai Dél-Irak területén lévő egykori székvárosba, Al-Hirariba. Ekkor érkezett meg Himyár királya, Juszuf Dhu Nawas követeaz Al-hirari udvarban, ahol az összes jelenlévő előtt olvasta fel levelét. Himyaria királyságában viszonylagos harmóniában élt együtt keresztény, zsidó, valamint kevésszámú pogány, és ebben az időben már generációk óta egymást váltogatva hol zsidó, hol keresztény uralkodó került az ország trónjára. Valamikor 520 körül Juszuf Dhu Nawas a helyi zsidó lakosság támogatásával magához ragadta a hatalmat, hadával az Akszúm (Etióp keresztény népcsoport) zsoldosok által védett helyőrségre, Zafarra támadt. Egy részét az Etióp katonáknak leölette a többit rabszolgának adta el, majd nekilátott a keresztény hívők megreformálásának. Igyekezetét levelében őszinte részletességel így ecseteli: „A keresztény király halála után én lettem Himyár uralkodója és tervbe vettem mindazok elpusztítását, akik Jézusban hisznek és tévelygésüket megváltoztatni nem akarják, mindazok elveszelytését, akik megtagadják hitünk felvételét. Ezért megégettem 280 papot és velük égettem el elevenen Etióp szolgáikat, akik templomaikat voltak hivatva védeni. A keresztények templomait mindenfelé zsinagógákká alakíttattam át. Ezek után 12000 katonával a keresztények erőssége, Najran városa ellen vonultam, ám ostrommal azt akkor még elfoglalni nem tudtam. Később béketárgyalásra hívtam a város vezető férfiait, szavamat adtam sérthetetlenségükre, hogy elibém járulhassanak. Mikor megérkeztek mégis úgy döntöttem, hogy a keresztényeknek adott szavam megtartása nem szükséges. Rabul ejtettem mindet és életükért cserében vagyonuk átadására kényszerítettem őket. (…) felgyújtottam templomaikat és megégettem benne papjaikat, és mindenkit, aki oda menekült haragom elől. Az életben maradottakat Krisztus és a kereszt megtagadására kényszerítettem. De ezek közül sokan konokul ellenszegültek és Jézust továbbra is Istennek, a Mindenható fiának vallották. Inkább a halált választották, és vezetőjük a válaszában sok minden dolgot felhozott ellenünk sértegetni merészelt, ezért elrendeltem az összes fontosabb vezető férfiú kivégzését soraikból.”

A levél további részében a zsidó király eldicsekszik a keresztény vezetők asszonyai, lányai lemészárolásával, „akik apáik, férjeik példáját követve elutasították Jézus megtagadását és inkább a halál után epekedtek.” Dhu Nawas (egyes forrásokban Masruq) Mundhirhoz küldött levele zárósoraiban az Al-Hirariban élő keresztények üldözését, kiirtását javasolja, ugyanakkor kéri a Tajjajék királyát: „Kérlek testvérem a zsidó alattvalóiddal kedvesen bánjál, amiért cserében kérhetsz tőlem bármit, és kérelmed boldogan teljesítem.”

A keresztények legyilkolásának híre gyorsan bejárta a Bizánci Birodalmat és óriási felháborodást váltott ki, mivel a keresztények kizárólagos jogot éreztek a más-vallásúak irtására és az ilyesmi eljárást ellenük történő alkalmazása hallatlan galádságnak számított. Akszúm királya, Káleb (525 körül) Jusztinosz császár segítségével sereget gyűjtött, átkelt a Vörös-tengeren és legyőzte a zsidó királyt. Husn Al-Ghuráb úgy tudja, Dhu Nawas, Káleb elleni ütközetben lelte halálát.

I. János (523-526)

A vallásmániába beleőrült Jusztinosz császárnak akkoriban megint nem az volt a fontos, hogy birodalmát a barbároktól megvédje, hanem hogy - az 523-ban kiadott - szigorú rendelettel saját, békésen élő ariánus alattvalói életét lehetetlenné tegye. Döntésében volt egy jó adag provokáció is, hiszen nagyon jól tudta, hogy az ariánus gót királynak, Theodoriknak ez nem fog tetszeni. Ne veszítsük szem elől azt a tényt, hogy ebben az időben a gót nemesség nagy része ellatinosodott nem csak öltözködésében, hanem nyelvében is, és nem barbárságuk, hanem eretnekségük miatt nem jöhetett létre tartós béke és a valláskülönbségeknek köszönhetően nem jöhetett szóba semmilyen szövetség a Bizánci Császársággal.

A gót király saját személyét és hittársait érezte megsértve ezzel az ediktummal, ám háború és nyílt ellenségesség helyett a békét választva egy küldöttséget indított Bizáncba, melynek élére tekintélyemelés érdekében, az akkori pápát, Jánost nevezte ki. János feladata lett volna Jusztinosz császár megbékítése, vallási türelem, megértő hozzáállás kieszközölése, a kisebbségben lévő ariánusok megtűrése. Theodorik nem értette, azt a gyűlöletet, ami az akkori (és korábbi) keresztény vezetést annyira jellemezte, ő egy vallástürelmet gyakorló környezetben élt, és úgy gondolta, hogy a 'szeretet' vallásbékéje érvényesül majd a katolikus követségben. El sem tudta volna képzelni, hogy ezek az emberek pont az ilyen béke ellen vannak, hiszen amikor Jánosék meghallották a vallás terén eligazodásra képtelen császár rendeletét majd kiugrottak bőrükből örömükben. De nyíltan lázadni a gót király ellen nem mertek, és a római klérus végül kénytelen-kelletlen beleegyezett János útnak indításába. A pápának természetesen esze ágában sem volt a gót király megbízását végrehajtani, helyette még egyszer megkoronázta a császárt, és béke kérés helyett a császárt még jobban hergelte, uszította az ariánusok kiirtására. Maga a követség és a pápa elég sok időt töltött teljes luxusban Konstantinápolyban és nemigen akartak visszamenni Itáliába. János azonban egy idő után aggódni kezdett megüresedett trónja miatt és fájó szívvel hagyta ott a pazar lakomák ínyencfalatjait, meg a paloták kényelmes selyempárnáit, és mint aki jól végezte dolgát hajóra szállt, hogy visszatérjen a Laterán palotába.

Theodorik közben persze megkapta hívei jelentéseit a pápa szemtelenül hűtlen viselkedéséről és szörnyű haragra gerjedt. A befutó hajót testőrgárdistái várták, akik a gúnyosan vigyorgó János pápát rögtön bilincsbe verték és meg sem álltak vele a ravennai pincebörtönig. János pápa meg is halt a börtönben, Theodorik halálra éheztette a kirekesztő, gyűlölködő egyházfőt, mely méltó befejezése volt alantas életének.

A kereszténység és a pápaság történelmének megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi események ismerete, főként ha vizsgálódásunk középpontjában álló korszak egyre távolabb esik időszámításunk kezdetétől. A következő időszakot nem lehet I. Jusztinianosz (527-565) császár bemutatása nélkül tanulmányozni, hiszen az ő kártékony tevékenysége örökre rányomta bélyegét Európa kultúrfejlődésére.

A császár hatalomra jutása előtti évben Ravennában meghalt Nagy Theodorik a gótok királya, és még abban az évben egy jelentéktelen szürke főpapot, IV. Félixet (526-530) választották meg pápává. Bizáncban Jusztinosz (518-527) császár eltávozott az élők sorából, és egy vidéki származású, Jusztinosz által örökbefogadott, félművelt kereszténykatona kerül rá a bíbor trónra. A keresztény vallásvezetők a kitüntető 'Nagy Szent' előnévvel illetik mert, mindenkit üldözött, gyilkolt, akik nem az ortodox litterális vonalat képviselték. De nem volt megbocsájtás más őskeresztény mozgalmaknak sem és az addig békésen virágzó Kis-ázsiai Montanistákat is elérte a vég: Jusztinianosz császár parancsára Efezusi János összeválogatott egy különleges egységet, akik élén Pepuzába (ősi Phrügia) vonult, és ott földig rombolták az ott álló Montanista templomot, mely Montanus sírja felé volt emelve. Még kis szekták, gyülekezetek sem mentesültek beteges haragjától, mint a szamaritánusok, vagy a manicheusok, és az úgynevezett visszaesőket, „látszatkeresztényeket” is kivégzéssel büntette. Pl. a Palesztinában élő szamaritánusokat, akiket mind a keresztény, mind a zsidó lakosság gyűlölt, imaházaik elpusztításával és a szabad végrendelkezés jogától való megfosztással sújtotta. Érdekes módon a judaista zsidókkal megértő volt, megkaphatta azok erőszakos, démoni elvrendszere, ami elvrendszer valahol össze is mosódott az őáltala képviselt türelmetlen kereszténységgel.

Jusztinianosz nem sokkal a hatalomra jutása után kiadta a 'Codex Justinianus' néven ismert fanatikus vallástürelmetlenségtől átfűtött rendeletgyűjteményét, mellyel végzetesen szíven szúrta az amúgy is már a padlóra küldött hellén kultúrát. Bezáratta a még működő pogány iskolákat, tanárpapjaikat kivégeztette, elüldözte és így szellemi sötétséget borított a tudományokban mindaddig jeleskedő pogány oktatásra. 529-ben bezáratta a több mint 800 éve virágzó athéni Akadémiát. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa ekkor a Perzsa Birodalomban keresett menedéket, - ahol I. Chosroes (Husró) király iskolát biztosított számukra Harránban. Itt perzsára fordították többek közt Platón összes munkáját, melyet később arabra is lefordítottak.

Jusztinianosz császár kiegyensúlyozatlan lelkivilágára rányomta bélyegét felesége, Theodóra (kb. 500-548) erős jelleme és intelligenciája, és az a tény, hogy felesége szinte minden szempontból különb volt nála. A gyönge személyiségű, beteges lelkületű császárt borzasztóan felkavarta az, hogy egy nő – aki ráadásul korábban prostituált volt – szinte minden téren felette állhat a világ urának, ezért ennek leleplezése és ellensúlyozása érdekében az erőszakos vallásvédelem brutalitásával próbált erőt demonstrálni. Nyíltan senki nem beszélt Theodóra múltjáról, - magától értetődően tilos volt bárkinek bármit is szólni – de annak tudata, hogy mindenki tudta, ismerte felesége botrányos céda múltját folyamatosan bánthatta Jusztinianoszt. A múltból visszaköszönő igazság zavaró ténye a császár lelke mélyén állandóan ott motoszkálhatott. A kortárs történetíró Prokopiosz, 'Historia Arcana' című művében végigsorolja Theodóra kuplerájban történt tevékenységét, színesen ecseteli; néha több férfival egyszerre történő szeretkezéseit, meztelen tánckéjelgéseit, szemérmetlen öltözékét, szóhasználatát. Megbotránkoztató viselkedése mellett gyönyörű szép nő volt, aki értette, hogy hogyan kell a férfiakat megszédíteni és a fiatal Jusztinianoszt könnyűszerrel levette lábáról, ujja köré csavarta, ő meg belebolondult és feleségül vette.

A császár teológiai szakértőnek képzelte magát, ám a khalkédóni dogmák híve mégis azért lett, mert felesége a monofizitákat támogatta. - De mielőtt nagyon előrehaladnék, kitérnék röviden a következő, mindössze két évig uralkodó pápára: a gót származású II. Bonifácra (530-532), akiről azért érdemes néhány szót szólni, mert ő vezette be a mai is érvényben lévő időszámításunkat. Dionysius Exiguus volt a neve annak a szerzetesnek, kinek számításait érvényesítette a pápa, elvetve a korábbi rendszert mely Diocletianus keresztényüldözésétől számította az éveket. Exiguus Jézus születését – az első évet – Róma alapítását követő 784. évben jelölte meg. Bonifác pápa különben nem sok említést érdemel: szürke pápa volt ő is, és nem volt közvetlen szerepe azokban a történelmi fordulatokban melyek az ő idejében Bizáncban lejátszódtak ...

A vallásvédelem szent tüzében égő Jusztinianosz nem bánta, hogy a ”hitetleneknek” és a barbároknak a béke kedvéért kifizetett összegeket csak a birodalom lakosságára kivetett súlyos adókból képes fedezni, és ezzel saját birodalmát gyengíti, csakhogy összes erejét a “szent háborúra” fordíthassa, - amely háború a Római Birodalom számára veszélytelen területek, és a saját alattvalói ellen folyt. 531-ben Callinicum (mai észak-Szíria) városa mellett Belizár serege súlyos vereséget szenvedett Kavadh perzsa király hadától. A császár morcosan tudomásul vette a szégyenletes vereséget, de nem akart a perzsákkal háborúzni, mert azok még hitetlenségükben sem voltak annyira zavaróak, mint az ariánus germánok. Annak ellenére, hogy folyamatosan képezték és szervezték a birodalmi ezredeket, inkább örök békéért kuncsorgott Jusztinianosz a perzsáknál és a következő évben 11.000 font aranyat szállítottak az új perzsa király – I. Husró – udvarába. A teméntelen arany meghozta a békét, és így a császár 533-ban útnak indíthatta Belizárt egy majdnem 20.000 főt számláló hadsereggel az Észak-afrikai virágzó vandál tartományok szétverésére. Prokopiosz neves görög történelemíró, mint a legtöbb hadjáratban Észak-Afrikába is elkísérte Belizárt, s közlése szerint a görög sereg10000 gyalogosból, 8000 lovasból állt, amit 500 teherszállító hajó transzportált keresztül a Mediterránon, 92 hadihajó kíséretével (Háborúk Könyve, III. 11). A császári udvar szívélyes kapcsolatot színlelt a vandálok iránt, ezért a vandálok abszolút nem voltak felkészülve egy ilyen méretű támadásra, hiszen Gelimer király az év tavaszán indította útjára testvérét, Tzazont (néhol Zanon) egy erősen felszerelt 120 hajóból álló armadával, ötezer harcossal fedélzetén, hogy rendet teremtsenek a lázongó Szardiniában. A vandál hajóhad és Tzazon serege nélkül Gelimernek semmi esélye nem maradt. A jól felszerelt görög sereg több csatában legyőzte a vandálokat és az utolsó vandál király, Gelimer 534-ben fegyverét letéve megadta magát. Prokopiosz így emlékszik meg az eseményekről: „Földi halandónak felbecsülnie azt a rengeteg kiontott életet, amit ez az ember (Jusztinianosz) kiontatott lehetetlen, mert csak a Jóisten tudja azt számon tartani. Például Líbiában annyira elpusztított mindent, olyan néptelenné vált, hogy hatalmas mérete ellenére élő emberekkel találkozni ott nagyon nehéz lett volna.” (Titkos Történet, 18:15) A vandál 'birodalom' szétzúzásával Jusztinianosz örökre legyengítette Észak-Afrikát, mely később képtelen volt ellenállni a vad mór és berber hordáknak.

532-re esett a hírhedt, Bizáncban lejátszódó Nika-mészárlás. A népfelkelés kezdetén a császár menekülni akart a fővárosból, és csak felesége határozott fellépése akadályozta meg Jusztinianosz szégyenletes megfutamodását. Ezután a császár megint átesett a ló túlsó oldalára. Bizonyítani akarta bátor erőskezűségét, hogy hős seregei – ha már a perzsák ellen gyávák harcolni – az ő parancsára mégis képesek fegyvertelen emberek tömegét lemészárolni, és mindezt végbeviszik a tőle átsugárzott hősiességgel. A császár ellen lázadó, főleg fiatalokból álló fegyvertelen tömeget Belizár gárdistái beszorították a Hippodromba és ott szisztematikusan lemészároltak 30.000 embert. Egyiket a másik után levágták, mint a vágóhídon az állatokat. Prokopiosz a szomorú valóságot írja le mikor a császárt így jellemzi: „A császár tehát gúnyos, ravasz, álnok, haragját rejtegető, kétszínű, félelmetes ember volt; tökéletesen eltudta rejteni szándékát, könnyet nem ejtett sem örömében, sem bánatában: de tettetésből akkor jelentek meg szemében, mikor szükség volt rá … Sohasem az ügy tisztázása után ítélkezett, hanem meghallgatta a rágalmazót, és elrendelte az ítélet azonnali végrehajtását. Habozás nélkül adott ki olyan rendeleteket, melyek országok leigázását, városok felgyújtását, egész népek rabszolgaszíjra fűzését parancsolták, minden ok nélkül.” (Titkos Történet) De térjünk megint vissza Itáliába, Rómába.

II. János (533-535)

Bonifác halála után a keresztény főpapok között hónapokig tartott a koncért való küzdelem a gót és a bizánci párt versengésében. Szokás szerint egymást vádolva, fenyegetve ment az áskálódás, amit már Athalarik gót király is megelégelt és Mercurius presbitert tette meg pápává. Még mielőtt a beiktatás megtörtént volna a presbiternek meg kellett változtatnia nevét, mert kihallott már olyat, hogy egy pogány isten nevével próbál valaki pápáskodni. János jelentéktelen hol ide, hol oda hízelkedő pápa volt, súlytalanságában szinte alig létezett.

I. Agapét (535-536)

Agapétus idejére esik, hogy miután Jusztinianosz tönkretette Észak-Afrika virágzó tartományait, keresztény hitvédő bajnokként tovább tündökölve – nekilátott az itáliai félsziget elpusztításának. Hadvezére, Belizár 535-ben szinte egy kardcsapás nélkül bevette Szicíliát és ura akaratát hangoztatva nem titkolta, hogy végső célja az eretnek gót királyság megdöntése. Belizár végeredményben a szűk látókörű császár parancsának tett eleget, aki ahelyett, hogy a birodalom határain garázdálkodó ordasok ellen küzdene, inkább belső háborúval, Itália megsemmisítésével vágta a fát maga és Európa alatt. Theodatus (uralkodott, 534-536) gót király tisztában volt avval, hogy egy ilyen értelmetlen háború csakis a félsziget pusztulását eredményezheti, és ezért békét akart. Célja eléréséhez – naivan – Agapét pápát kérte fel a béketárgyalások levezetésére. Theodatus király elfelejtette miként járt elődje Theodorik, I. János pápával, mert ugye az is azt hitte; a béke, szeretet vallásának földi felkent képviselője a békét és szeretetet képviseli, és nem érdeke a pusztítás. A történelem megismételte önmagát: Agapétnek ugyanúgy nem volt érdeke a béke, mint elődjének Jánosnak, mert az ortodox meggyőződés szerint az ariánus eretnekek gyűlölete szentesítette az ellenük folytatott háború borzalmait. Az ortodox keresztény léleknek ez volt a boldog kielégülés. Így hát, békítés helyett még tovább szította a császár amúgy is lobbanékony fanatizmusát, nem csak a gótok ellen áskálódott, hanem elérte a császárnál Anthimosz konstantinápolyi pátriárka száműzetését és a monofiziták fokozott üldözését.

A mindössze tíz hónapig uralkodó Agapétus az ókeresztény egyházvezető tipikus példánya volt; tele gyűlölködéssel, rosszindulatú gonoszkodó uszítással. Számára is csak egy érdek létezett: saját intézményének érdeke.

Silverius (536-537)

Míg Agapét apja egyszerű pap volt, addig Silverius apja nem más volt, mint Hormisdas pápa. Aranykanállal a szájában született, karrierje csúcsára mégsem a 13. éve elhunyt apja hívei juttatták, hanem Theodatus gót király rakta a pápai trónra, még amikor diakónusi rangban volt csupán. Közvetlen a hatalomra kerülése előtt Theodóra bizánci császárné kéréssel folyamodott hozzá, hogy legyen engedékenyebb a monofizitákkal szemben, amit Silverius meg is ígért, ám hatalomra jutása után azonnal megtagadott. Megszeghette szavát, hiszen Róma messze volt Konstantinápolytól és úgy gondolta, hogy egy női kéz olyan messziről képtelen utána nyúlni.

Néhány hónap múlva meghalt Theodatus király, miközben Belizár seregei egyre nagyobb területeket foglaltak el az elkeseredetten védekező gótoktól. Az új gót király, Vitigus (536-540) végre rájött, hogy a pápaság intézménye hamisan mutatkozik barátnak, és valójában ott szabotálják, szúrják hátba a gótokat, ahol csak tudják. Vitigus mindezt megelégelve a római viperafészek ellen fordult; megostromolta a várost, több templomot lerombolt, ám a Hadrianus Mauzóleumból átépítés által megerősített Angyalvárat, - ahova a pápa klérusával bezárkózott - már nem tudta bevenni. Belizár Róma felmentésére sietett, hadai megint győztek és így a görög sereg megmentette a titokban nekik dolgozó csuhás társaságot. Silverius pápa mégsem járt jól.

Theodora császárné nem felejtette el Silverius pápa korábbi arcátlan viselkedését és barátnéja, (Belizár felesége Antónia) segítségével bosszút állt a pimasz pápán. Megbuktatta és száműzetésre juttatta, aki, habár egy évre rá majdnem visszasündörgött Rómába, mégis a következő évben meghalt, és Palmrola szigetén mint száműzöttet temették el.

Kényszerű kiegészítés

Szerény írásomra – válaszként – lehengerlő, és becsmérlő támadások egész sora zúdult rám, amiért tudatlan és tanulatlan vergődésemben kritizálni mertem Jusztinianosz császár személyét és fanatikus törvényeit. Talán az én hibám is volt, hiszen alaposabban is bemutathattam volna ennek a 'nagyszerű' embernek a tökéletesség csúcsáig feltornászott dicsfényben fürdő törvényeit. Nem szándékoztam külön idézgetni a császár törvényeiből, mert ha minden negatív figura összes gyalázatos dolgának legapróbb részleteit is bemutatnám, akkor sosem érnék tanulmányaim végére.És most mégis rákényszerítve érzem magam az engem ért otromba sértegetések miatt. Hogy milyen ember is volt Jusztinianosz, arra nem csak Prokopiosz adatait kell feltétlenül és elsősorban felvonultatni, hanem meg kell nézni ennek a 'páratlanul tündöklő' ember törvényeit.

Kezdeném egy felvilágosítással, mert az idióta jelzőt használták rám, mivel nem tudom, hogy az egész jogrendszerünket Jusztinianosznak köszönhetjük. Míg egy másik kioktatóm imígyen szólt rám: „kiegyensúlyozatlan elfogult gondolatok halmazát nem tudom szó nélkül hagyni.” … „nélkülük ma sehol nem lenne a jogrendszer bármelyik modernek mondott nyugati államban, de úgy általában a világon.” - Nos Jusztinianosz valójában semmit se alkotott, mert a nevéhez kötött törvénygyűjteményeket, (Institutionum, Digesta, Codex, Novellae) már mind korábban megszerkesztette a Római Birodalom öt nagy jogtudósa: Aemilius Papinianus, Gaius, Domitius Ulpianus, Julius Paulus, Aelius Modestinus. Papinianus pl. 37 könyvben foglalta össze az 'Általános Jogi Kérdések' (Quaestiones) című munkáját, és 19 könyvet tett ki az 'Egyes Jogesetek' (Responsa) címet viselő műve. Jusztinianosz rendeletére a már létező joggyűjteményeket gyűjtötték össze, válogatták ki, majd azokat a khalkédoni zsinat ortodox szelleméhez igazították, más szóval elkorcsosították. Amit igazából Jusztinianosznak köszönhetünk, azok az embertársai, saját polgárai ellen meghozott türelmetlen gyűlölettörvények, melyekből néhányat bemutatnék, hogy az olvasó maga döntse el azok építő hasznosságát.

Folytatnám avval a ténnyel, hogy lelkibeteg elődei (I. Valentinianus, I. Theodosius, Gratianus) által hozott embertelenül aljas törvényeit mind ratifikálta, megerősítve újra kiadta, miszerint:

„Megparancsoljuk, hogy mindazon népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Péter apostol adott át Róma népének, … melyben az apostoli tanításoknak megfelelően a szentírási doktrínák figyelembevételével, hinnünk kell, hogy az Atya Fiú, Szentlélek együtt alkotják az egyetlen, a mindennek felette álló Istent …

Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a 'katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.”

„Minden lépést meg kell tennünk, hogy ne létezzen az eretnekek számára semmilyen gyülekezeti lehetőség szertartásaik megtartására, ezért minden olyan helyiséget meg kell szüntetni, be kell zárni, ahol erre lehetőség kínálkozik, és minden összejöveteli alkalmat meg kell tőlük vonni, ahol makacs elméjük tébolyultságával hivalkodhatnának. Továbbá, minden személy tudtára adasson, ha olyan valaki akadna, aki csalás által, törvények kijátszásával mégis előnyhöz, előreléptetéshez jutna, akkor azt érvényteleníteni kell. Meg kell akadályozni az eretnekek mindenfajta törvénytelen gyülekezését, összejövetelét és csak a magasságos Isten ünneplését, a Nikea-i Hitvallás figyelembevételével engedélyezzük, mely hitvallás az őseink örökségeként hagyományozódott ránk, és amivel tanúsítjuk isteni elhivatottságunk bizonyságát.”

„Vallási törvényeink megszegése miatt fosztassék meg attól a háztól és attól a földbirtoktól, amelyben a pogány babonának hódolt.”

Legalább annyi előny származott Jusztinianosznak az elődjei kirekesztő gyűlölettörvényeiből, hogy nem kellett azok megfogalmazásán törnie zsenialitástól lángoló elméjét, valamint mintát szolgáltak saját fóbiái leküzdéséhez folytatott harcában. A 'tehetséges' Jusztinianosz császár is megmutatta, hogy ő is tud legalább olyan kutya törvényeket alkotni, mint elmebajos elődje, Theodosius császár, és sorra gyártotta kirekesztő, kegyetlen törvényeit csuhás udvari démonjai segítségével: „Azokat, akik az igaz hitben elmaradva nem ismerik el az igazi doktrínákat csalóként ámítják magukat, nyilvánosan meg kell bélyegezni őket bűneikért; minden templomból kitiltani, hogy még a küszöböt se léphessék át, miképp megtiltjuk az összes eretneknek a városokban történő összejöveteleket. Ha mégis megpróbálnának gyülekezni, ami lázadásnak tekintendő akkor könyörtelen kegyetlenséggel a falakon kívülre kell őket szorítani és utasítjuk az összes katolikus templomot, hogy élükre olyan püspököt tegyenek, aki a Nikea-i Hitvallás követője.”

„Feltett uralkodói szándékunk felújítani, és ismételten kibocsájtani a már létező eretnekekre vonatkozó törvényeket, akiket hívjanak bármilyen néven is, akik nem tartoznak a katolikus egyház kötelékébe; nem követik szent hitünket, ortodoxiánkat; hasonlóképpen a pogányokra is, akik megkísérlik a sok isten imádatának bevezetését, és a zsidókra, szamaritánusokra …

Megtiltjuk a fentebb megnevezett személyek polgári vagy katonai tisztségekre történő jelölését, kinevezését, közméltóságok pozíciói betöltését, hivatali szereplését.” (Codex Justinian 1i,5,12 - 527 AD)

Gracilianus prefektusnak kiadott törvényeiben így fogalmaz:

Azonfelül, mi még a továbbiakban elrendeljük, ha a fentebb említett zsidó, pogány, vagy eretnek rabszolgával rendelkezik, aki még nincs beavatva a szentséges katolikus hit misztériumába, az miután magához veszi az ortodox hitet, ennek a rendelkezésnek alapján szabadnak tekintendő … (IV. 42:3)

Majd a következő bekezdésekben tovább sziporkázik:

(2) Határozottan az eretnekek tudomására kell hoznunk, hogy gyülekezőhelyeiket elveszük tőlük, legyen az templom, esperesi, vagy diakonátus épület.

(3) Példaértékű szigorúsággal üldözzük a Manicheus, és Donatista hitet valló mindkét nem képviselőit, akiknek semmi közük nincs emberiségünkhöz, szokás és törvények viszonylatában.

(1) Első helyen megkívánjuk továbbá, hogy vétkük, mint közbűntény a legszigorúbban büntetendő osztályozásba soroltasson be, mert megsértik az isteni vallás kegyelmét.

(2) Büntetésképpen az eretnekek összes ingatlanjai elkobzását kell alkalmazni, és el kell tiltani őket mindenféle ajándék általi haszonátvételétől, valamint örökösödési jogok gyakorlásától.

(3) Ehhez kapcsolódva minden jogot megvonunk azoktól, akik hitmegtagadásban bűnösnek találtatnak az ingatlanok eladásától, vásárlásától, vagy bármilyen gazdasági szerződés megkötésétől.

(4) Eretnekek kivizsgálása haláluk után is érvényben marad, és megengedett az elhunyt emlékének megtagadása, hitszegő árulásának leleplezése, és éppen ezért nem ésszerűtlen ha minden eretneket ugyanígy büntetünk.

(5) Következésképpen egy megbélyegzett Manicheus végrendelete legyen az kinyilvánított testamentum, kodicilus, (pótvégrendelet) avagy jegyző által tanúsított, vagy levélbeli dokumentum, mind semmisnek tekintendő.

(6) Megtiltjuk, hogy az eretnekek gyermekei bármit is örököljenek, hogy lábukat az elhunyt szülök ingatlanjába betegyék, hacsak nyilvánosan meg nem tagadják apáik romlott megátalkodottságát.

(7) Törvénykezés büntető keze sújtson le azokra is, akik bárhogyan segítik, vagy otthonaikban bújtatják az áruló eretnekeket.

Az ötödik titulusban teljes listát közöl azokról, akiket vallásmeggyőződésük miatt ki kell irtani. Eszerint; Ariánusok, Makedóniások, Pneumaták, Appollóniáriusok, Novitiánusok, Szabatiánusok, Eunomiánusok, Tetraditák, Valentiánusok, Pálosok, Montanisták, Prisszilliánusok, Phrügiánusok, Pepuziták, Markionisták, Borboriták, Messaliánusok, Eükhiták, Donatisták, Audiánusok, Photiánusok, Marcelliánusok, Ofiták, Karpokriánusok, Manicheusok, stb. stb. mind besorolandók a legsúlyosabb eretnek bűnözök közé, akiknek a Római Birodalom területén sem letelepedési, sem gyülekezési joguk nem lehet.

Szememre vetették olvasóim, hogy minden tárgyilagosság nélkül egyoldalúan tárgyalom e remek ember cselekedeteit, hát hogyan lehet kétoldalúan bemutatni olyan valakit, aki elrendeli embertársai kiirtását, csak azért, mert másképp képzelik el hitüket? Rám szóltak bírálóim, hogy nem veszem figyelembe Jusztinianosz árvákra, özvegyekre, kiskorúakra, meg a cirkuszi lovaskocsisokra vonatkozó örökösödési, gyámsági törvényeit, és így hamis hiányosságokkal töltöttem meg írásom.

A más meggyőződésű emberek kegyetlen üldözése olyan lényeknek tetszett csak, mint II. János (533-535) pápa, aki a császárhoz írt levelében, ujjong az örömtől a gyilkosságok és üldöztetések bevezetéséért: „Tudomásunkra jutott minden tiszteletet megérdemlő bizonyítéka higgadt józanságodnak melyet a szent életű Hüpátius és Demetrius ismertetéséből nyugtáztunk. Azt az örvendetes tényt, hogy érvénybe léptetted államfői rendeletedet hűséges néped számára, melyet a hited szeretete vezényelt a fondorlatos eretnekhit megdöntése érdekében, mely szándék összhangban áll az evangéliumi felfogással és mely határozat megerősítéséhez, magunkénak tudhatjuk püspökeink, és hittársaink jóváhagyását, mert igazoltan bizonyítva látjuk annak okait az apostoli doktrínákban is.”