Marinus (882-884)

Különösen kevés, szegényes forrással rendelkezünk Marinus vagy más néven I. Márton pápa uralkodásáról, melyek többsége a Fuldai Évkönyv folytatójától, Frodoardtól, kisebb jelentőségben a nápolyi Auxilius (*) és Eugenius Vulgaris-tól származnak, amihez még hozzászámíthatjuk a különböző gyűjteményekben fennmaradt Márton pápa gyér levelezésének kivonatait.

A római arisztokrácia és főpapság pártokra szakadt képviselői változatlanul folytatták az egymás elleni harcot, minek egyik részletét láthatjuk Frodoard feljegyzésében olvasható 'superista' Gergely meggyilkolásában, „kinek véres tetemét nem restellték végigvonszolni a Szent Péter Bazilika kövezetén, beszennyezve annak szentségét.”. Lapotre, 'VIII. János Pápa' c. művében, a meggyilkolt Gergelyt azonosítja avval a főpappal, aki kalapáccsal zúzta be VIII. János fejét. Az áldatlan állapot megsegítéséért, a tényleges császár végre rászánta magát, hogy Itáliába látogasson. Kövér Károly 883. húsvétja után érkezett Berengár észak-olaszországi grófságába, ahol az egész nyarat – jobbára semmittevéssel – töltötte el. Vadászgatott, seregszemlézett, de a puszta jelenléte, harci egységei prédálásai, az amúgy is anarchikus állapotokat még jobban összezavarta a német király. Gyenge akaratú, határozatlan uralkodó volt, aki még saját híveit sem tudta megfelelően irányítani és nem véletlen, hogy Spoleto új hercege, Guido minden gond nélkül, szégyentelenül packázhatott vele. Az uralkodó frank és sváb egységei hatástalan csetepatékba bonyolódva vergődtek a fiatal Guido itáliai seregével. Döntő ütközet kikényszerítése nélkül, erőtlenül vitézkedett Károly csapata, és mire nagy nehezen Berengár is felállított egy hadtestet Guido ellen, akkorra meg a frank seregben, – mint már annyiszor – a malária járványa tört ki. Károly a halálos kórtól megrettenve, sietve visszatért hazájába; vele iszkoltak nemesei, harci osztagai, és a magára maradt Berengár Udine várába vonult vissza, anélkül, hogy megmérkőzött volna Guido hadával. Lángba borult falvakat, forrongó városokat és soha nem látott elkeseredett gyűlöletet hagyott maga után Itáliában az utolsó német-ági Karoling császár.

Márton valamiért megbocsájtott Formosusnak, feloldotta János pápának tett esküje kötelezettsége alól, és visszahelyezte Portó püspöki székébe. Ellenben Phótiosznak már nem tudott és nem is akart megbocsájtani, nem felejthette el amikor a Nyolcadik Egyetemes Zsinat után Phótiosz döntése miatt 30 napra becsukták a császári palota tömlöcébe, és azt a szégyent, ahogyan kizavarták Bizáncból, ezért egyfajta elégtételt véve ő is kiátkozta a bizánci pátriárkát.

Az Angol-Szász Krónika (A.-S. K.) említi, hogy Marinus pápa Alfréd király kérésére elengedte a Schola Anglorumot sújtó összes adót, továbbá abban az évben Sighelm és Aethelstan vezette küldöttség átadta Alfréd király által, egyházi adó gyanánt küldött összeget. A krónika közlését megpróbálták alátámasztani a római Museo della Terme-ben őrzött, Alfrédnak tulajdonított három ezüstéremmel, melyeket 1884-ben találtak a Vesta Szüzek Házában. A teljes kincslelet, 830 db. Angliában vert ezüst pennyt tartalmazott, melyek a IX. század utolsó évtizedétől a X. század közepéig lettek kibocsájtva, de mivel mind Marinus uralkodása után készült, ezért az ő korával összekapcsolni, bizony pontatlanság. A következő pápáról még ennyit sem tudunk …

III. Adorján (884-885)

A mindössze egy évig uralkodó Adorján cselekedeteiről semmi adat nem maradt fenn, Phótiosz újbóli elítélésén kívül csupán annyit tudni róla, a Fulda Évkönyv rövid bejegyzése nyomán, hogy 885 júliusában III. Kövér (Vastag) Károly császár meghívására Wormsba igyekezett, ahol a császár diétát (birodalmi gyűlés) hívott egybe. Útközben, Nonantula mellett hirtelen utolérte a halál és ott, a helybeli kolostorban temették el.

V. István (885-891)

A LP. egyes variánsaiban egy – mindössze 21 rövid fejezetből álló – befejezetlen életrajzot találni V. Istvánról, ám ezek mind frank-germán területeken íródtak meg és nagyon valószínű, hogy Rómában egyetlen sort sem jegyeztek fel róla kortársai. Ami a LP-ban olvasható az szinte mind István kiválasztását, ünneplését, felszentelését, valamint bőkezű ajándékozásait ecseteli, kivéve az utolsó hármat, ahol egy fantasztikus csoda-cselekedetet tulajdonít a pápának. Szerzője talán a Fulda Évkönyvéből vette át a mindent elpusztító borzalmas sáskahad rémséges járását, amit a pápa először úgy próbált megoldani, hogy a népet fizetség ellenében kiküldte a sáskák begyűjtésére. Egy pint (kb. fél liter) sáskáért 5-6 dénárt fizetett, legalábbis a Pápák Könyve szerint. Ez azonban sehova nem vezetett ezért a pápa könnyezve imádkozott majd megáldott néhány vödör vizet és megparancsolta a 'mansionarii'-nak (áldozati edények, kelyhek felügyelője), hogy ebből a vízből hintsenek cseppeket a földekre, mezőkre a sáskáktól történő megszabadulás végett. „Mikor ezt megcselekedték, a Mindenható Isten kegyelembe részesítette a népet és egyetlen sáska sem maradt életben.” (n. 21.) Nagyon kevés levélkivonat maradt fenn István levelezéséből, melyek kizárólag későbbi kollekciókban (Britannica, Tripartita, Gratian, Ivo Panormia-ja, Anselm) őrződtek meg. Szvatopluknak küldött, híres-hírhedt levele (Pat. Lat. t. 129) kései hamisítvány.

Arra az időre, mikor V. István felszentelése zajlott a Karoling-ház már visszavonhatatlanul a végét járta és így nem sok jelentőséggel bírt a fényes ceremónián jelenlevő birodalmi missus reprezentációja: egy beteges uralkodó és egy még betegebb hatalom szomorú képviselői voltak csupán. Kövér vagy más néven 'vastag' Károly (839-887) ekkor négy éve viselte a császári koronát, testvérei sorra elhaltak mellőle; Karlmann 880-ban, III. Lajos két évre rá. A Karoling-ház nyugati ágában még kiábrándítóbb volt a helyzet; II. Hebegő Lajos 879-ben bekövetkezett halála után fia III. Győzedelmes Lajos és Karlmann közösen trónra kerülve követték apjukat a nyugati-frankok feletti uralkodásban. Mindketten nagyon fiatalon, még István pápa pontifikálása előtt elhaláloztak. István beiktatásának évében a keleti ág Kövér Károlyát ültetik a nyugati frankok trónjára, aki a nyugati számítás szerint II. Károly, míg a kelet-frankoknál III. Károlyként van megjelölve. Így aztán ember legyen a talpán, aki nem zavarodik össze a történelmi ismeretek olvasásában, mikor ugyanazt az uralkodót hol második, hol harmadik Károlynak mondják, miközben van itt is, ott is még egy második és harmadik Károly is. De túllépve a történelem 'technikai' buktatóit, a római papságot sem izgathatta nagyon a frank-germán uralkodók rendje, elhullása, hacsak azoktól nem származott kézzelfogható haszon, gyakorlatban érvényesíthető előny. Az öt évvel korábban német-római császárrá koronázott Kövér Károlyban természetesen csalódott a pápaság; a Pápai Állam érdekeit sem megvédeni, sem képviselni nem tudta, ráadásul még nemtetszését fejezte ki, hogy az ő megkérdezése nélkül szentelték Istvánt pápává. A sértődött Kövér Károly Rómába küldte Vercelli püspökét, Liutwardot a pápa elmozdítása végett, de Liutward és az őt támogató püspökök még arra is gyengének bizonyultak, hogy egy hosszabb misét egyenes derékkal végig hallgassanak a Szent Péter Bazilikában, nemhogy erőszakosan beleszóljanak a Lateran belügyeibe.

István pápa ugyanazokkal a problémákkal szembesült hivatalba történő beiktatása után, mint az előtte pontifikáló pápák; fejetlenség és zavargások uralkodtak mindenfelé Itáliában, melyben szabad teret kapott a szaracénok által ismételt prédálás, zaklatás, az itáliai bárók ellenséges viselkedése és a saját klérusán belüli széthúzás, ami egyenlő volt az arcátlan banditizmussal. Az égetően fontos itáliai ügyek, problémák rendezése mellett – csudamódon – a pápáknak éppen elég idejük maradt a konstantinápolyi pátriárka, Phótiosz elleni ismételt támadásra, hiszen a műveletlen pápákat rendkívül irritálhatta, hogy Bizánc pátriárkájának több tudás van a kisujjában, mint az egész római klérus fejében. István levélben uszította VI. Leó császárt Phótiosz elzavarására, aki hallgatott a rosszindulatú, gonosz pápára és száműzte Phótioszt. A pápai arrogancia példázatára ideidéznék két mondatot leveléből: „ … Az irányodba érzett szeretetünk, rákényszerít minket, hogy felszólítsunk, hogy kemény csapást mérjél ki az igazságot megmásító Phótioszra, és büntetésed szigorúbb legyen, mint az előző uralkodóink elnéző hozzáállása. (…) Figyelmeztetünk Téged, aki fiunk vagy a Szentlélekben, hogy nehogy valaha is a Római Anyaszentegyház ellen fordulj.” (Ep. 1., Labbe, VIII.)

A hasznavehetetlen és esetlen Kövér Károly gyengekezűségét megelégelve, a német főrendek 887-ben a Triburban tartott birodalmi gyűlésen elmozdították királyukat hatalmából és helyette Karlmann törvénytelen gyermekét, Arnulfot (850-899) emelték trónra. Néhány hónappal később a szerencsétlen trónfosztott Kövér Károly meghalt és így ismét megüresedett Itália királyi trónja, valamint a német-római császári címnek sem volt tulajdonosa. Hiába volt a fiatal Arnulf jó keresztény, erőskezű, erényes lovag, a pápa mégis visszautasította elismerését – mondván – Szent Péter utódja nem vehet számba egy fattyút, ezért Istvánnak másfele kellett szövetséges után nézni. Franciában nem keresgélhetett, mint elődje VIII. János, mert Hebegő Lajos fia, Együgyű Károly mindössze nyolc éves, míg másik fia, II. Karlmann akkor már három éve halott, és harmadik fia, III. Győzedelmes Lajos annál is régebben, 882-ben (szintén nagyon fiatalon) távozott el az élők sorából. Karlmannak és Lajosnak nem voltak gyermekei. Ebben az időben különben sem lehetett volna komoly hatalommal bíró uralkodót találni a Nyugati-Frank királyság területén, mert a hajdan volt Frank Birodalom egysége a nyugati részeken semmisé lett, az abban rejlő erő megszűnt, és különálló, egymással sokszor ellenséges részekre bomlott. A közép-Francia bárók, Párizs grófját, Odót (Eudes), a Capetingek ősét választották királynak, Provenceben már néhány éve Boso a király, mire ráadásul Rudolf grófot Felső-Burgundia királyának kiáltják ki az ottani nemesek. Normandia, Bretagne, Aquitania, Gascogne uralkodói teljesen függetlenek mindenkitől. Arnulf a szász és sváb területek ura. Itáliában két hatalmas úr verseng a megüresedett királyság trónjáért; Berengár és Guido. 888-ban, Guido a szövetségese és rokona, a reimsi bíboros, Fulco (Fulk) meghívására Franciába látogatott, hol a főhatalmú érsek kiáltványában Franciaország királyává nyilvánította ki Guidót, sőt még egy püspök, Langresben meg is koronázta. A frank-germán papság többségét, abban az időben a nagyhatalmú Fulco irányította, akik így Fulco unokaöccse mellé álltak, és az összeköttetéseiket kihasználva megszerezték a római klérus támogatását, Guido királyi címének elismerésére. Miközben Guido Reimsben az egyházfőkkel tárgyalt, Berengár mindenki mást mellőzve, méltóságteljesen bevonult Páviába és királlyá koronáztatta magát. A visszatérő Guidónak nem maradt más lehetősége, mint felvenni a harcot Berengárral, miből – két heves csata után – Guido került ki győztesen. A következő év tavaszán (889), a Páviában összesereglett nemesek és egyháziak kimondták Berengár trónfosztását, és helyette Guidót koronázták Itália királyává. Nem egész két év múlva, mikor Guido még jobban megerősödött, István pápa először fiává fogadta, utána császárrá koronázta. Elméletben Guido vazallusa volt a Karolingoknak és mégis az augustus címét viselte, minek furcsa ténye még jobban rávilágított a Karoling-ház alkonyára.

István pápa nem sokáig gyönyörködhetet fogadott fia császári tündöklősében, mert néhány hónappal Guido koronázása után őt is elvitte az ördög, és halálával Guido elvesztette legerősebb római támogatóját.

A Fuldai Évkönyv megbízhatatlanságának másik bizonyítékát láthatjuk Ratisbon hibás bejegyzésében, mikor a 890-es évre írja, hogy Arnulf Pannoniába, Omuntesberch-be látogatott, hol Szvatoplukkal közösen birodalmi gyűlést rendezett, és ahova István pápa legátust menesztett. A pápa állítólag Szvatoplukon keresztül kérlelte a német királyt egy Guido elleni fegyveres beavatkozásra. Az évkönyv jegyzője nem lehetett tisztában az egyházfő és a király viszonyával, mert V. István pápa pont nem ismerte el Arnulf jogosultságát az uralkodásra, ráadásul nyíltan Guidót támogatta, tehát legátusa nem környékeztethette meg ilyen kéréssel Arnulfot, különösen nem egy szláv vezéren keresztül. Ebben a papi feljegyzésben is annyi igazság van, mint egy másik, a morva fejedelemmel kapcsolatos közlésben, miszerint István pápa koronát küldött egy Honorius nevű ügynökkel Dalmáciába Szvatopluknak. (Mansi, Zsinati Akták, XII.) Tudniillik, ebben az esetben, a zsinati jegyzőkönyvből az olvasható ki, hogy Szvatopluk Dalmáciának volt királya és nem a Cseh-Morva részeknek volt ura. A keresztény kéziratok csak úgy hemzsegnek a sok kitalált hamisságtól, mire példának felhoznám még, hogy Andrea Dandolo megismétli V. István koronaküldését Szvatopluknak – egyenesen Dalmáciában –, ahol a dalmáciai zsinaton még a 867-ben meghalt, Mihály császár legátusai is ott voltak, a szintén már rég halott, Cirillel egyetemben. (Chron. 1. VIII.) Hát így írták a papok a történelmet …

Megjegyzés

Az egyik hozzánemértő és rosszindulatú olvasóm felhívta mások figyelmét, hogy az én pontatlan és elfogult írásaim helyett olvassák a Wikipédiát. A magyar nyelvű wiki az angolból átvéve írja – forrásmegjelölés nélkül –, hogy: „886 elején Kövér Károly találkozott az új pápával, V. Istvánnal és valószínűleg tárgyalt is vele fia elismeréséről …” Nos, ilyen találkozás nem volt; a LP. vagy a Fulda Évkönyv ilyesmit nem említ, de Gregorovius vagy Kinder Mann sem tud erről a találkozásról, ám a 'pontosnak' mondott wiki, ezt is mindenkinél jobban tudja. 

Formosus (891-896)

Formosus pápa és kora eseményeire fő forrásunk a Fulda Évkönyve és Cremónia püspöke, Liutprand feljegyzései mellett, a nápolyi Auxilius és Vulgarius egyházi írók munkái. A nápolyi származású Auxiliust, Formosus szentelte fel dékáni tisztségébe, aki hálából hűséges híve maradt a pápának még a halála után is. Auxilis a pápa halála után visszatért városába, ahol 910 körül több értekezést írt Formosus védelmében, valamint bátor hangnemben bírálta a Formosust és az általa felszentelt egyháziakat elítélő pápai döntéseket. A másik 'Formosus-partizán', Eugenius Vulgarius azon kevés egyházfik közé tartozott, akik ismerték a klasszikus költőket és ő maga is poéta volt. 907 körül retorikát és grammatikát tanított Nápolyban, ahol ugyanebben az időben röpirat-formájú kiadványokban emelte fel szavát Formosus pápa mellett. A Patrologia Latina gyűjteményében hét levél található Formosus pápától.

Az első biztosra vehető említés 864-ben mint Porto püspökét említi, majd mint Miklós pápa, 866-ban Bulgáriába küldött legátusa vezetőjeként szerepel neve. 869-ben II. Adorján pápa a német udvarba meneszti Formosust, hogy segítse elő Lothár és felesége, Teutberga közötti nézeteltérés eksimítását, majd 872-ben, Gauderic püspök társaságában ismét a pápai érdekeket képviselve Trent ben találjuk, Német Lajos és Engelberga asszony körül somfordálva. VIII. János, 875-ben két másik püspök társaságában őt küldi a franciák királyához, Kopasz Károlyhoz a császári korona felajánlásával és a király Itáliába történő látogatása kieszközölésére. Küldetése sikeres kimenetelének ellenére Formosus mégis hátraarcot pördülve Kopasz Károly ellen fordult és a franciaellenes német párthoz csatlakozott. Még abban az évben, János pápa által egybeterelt zsinaton ismét kiközösítették, minden papi méltóságától megfosztották, majd néhány héttel később – biztos, ami biztos – újból kiátkozták, kiközösítették, de most már a római kolostorok, zárdák 'beszennyezésével' is megvádolták. Mikor János pápa 878-ban Franciába látogatott, akkor a Troyesben összehívott zsinat részben levette Formosus fejéről az átkot, abban az esetben, ha nem látogat Rómába és ha eltekint a papi hivatás funkcióitól. János pápa haláláig gyűlölte Formosust és sosem bocsájtotta meg köpönyegforgatásait. Utódja, Marinus már sokkal engedékenyebb volt; visszahívta Rómába a cselszövő papot, és Porto püspökségét is visszaszolgáltatta számára. Majd nyolc éven keresztül semmi említésre méltót nem hallani Formosusról, ami azt is jelentheti, hogy csendes békességben meghúzhatta magát III. Adorján és V. István uralkodása alatt is.

891 szeptemberében végre beteljesedett Formosus püspök régi álma, mikor a római klérus és arisztokrácia java része pápává választotta. A hányatott múltú, ellentmondásos politikát folytató főpap kendőzetlenül németbarát érdekeket képviselt, és hivatalba lépése után egyre szorosabb szövetséget próbált Arnulfal és a magyarok által nemrég megtépázott Berengárral kiépíteni. Itália törvényes királyával, a német-római császár címét hivatalosan viselő Guidóval szemben nem volt lehetősége, sem kellő ereje nyíltan ellenszegülni, ráadásul kezét kötötte még a Guidö-párt római vezetője, Sergius dékán is, aki komoly kihívást jelentett pápai hatalmának. A pápának bármennyire nem tettszett is, mégis alkalmazkodnia kellett az általa megvetett Guidóhoz, Itália tényleges urához, aki következetes, határozott irányítással viszonylagos békét teremtett a félsziget középső és északi részén. A pápa képtelen volt elhárítani a Guido-ház tekintélyét emelő Lambert – Guido fia – társcsászárrá való koronázását, és fanyaloghatott bármennyire is, mégis 892-ben, Ravennában Lambertet olajjal kente fel, és saját kezűleg tette fel Lambert fejére a császári koronát. (Ne zavarjon meg senkit a spoletói-ház uralkodói neveinek – Guido, Lambert – rendszeres ismétlődése, mert ez inkább megkönnyíti az események követését; egy Guidó, egy Lambert …) A pápa ravasz róka módjára kiszolgálta, teljesítette Guido kéréseit, miközben ügynökei segítségével fegyveres lázadásra, polgárháború kirobbantására ösztökélte Berengárt. Berengár 892-ben rá is rontott seregével a spoletói birtokokra, de a hadiszerencse Guidónak kedvezett, és Berengárnak menekülnie kellett, egészen az Alpokon túlra, Arnulf királyhoz. Formosus nem akart tanulni a kudarcból és ahelyett, hogy meghúzta volna magát, ahelyett, hogy örült volna a városok, megyék újbóli fejlődésének az ipar, kereskedelem magához térésének, inkább parancsoló hangnemű levelet küldött Arnulfnak és Itália lerohanására, törvényes ura elűzésére szólította fel a német királyt. Arnulf kitartó hergelése mellett, más babérokra is vágyhatott és talán Formosus nem akart sokmindenben elmaradni elődjétől, a mindenkit fenyegető, átkozódó Miklós pápától, na meg fontosnak tarthatta beleavatkozását a francia belügyekbe, mert többek közt kiátkozta Boso testvérét, Burgundia hercegét, Richárdot, és Dijon grófját, Manessest, továbbá Fulkkal együtt a normann támadásokat hősiesen visszaverő Odo (Eudes) gróf ellen fordult és a sokkal gyengébb tulajdonságokkal rendelkező Együgyű Károlyt támogatta ellene. A kiátkozásokkal egy időben utasította Reims érsekét, Fulkot a kiközösítő ítélet nyilvános megismétlésére, kihirdetésére. Később Fulkkal is összezörrent a pápa (Heriland kinevezése miatt), maga elé idézte, hogy méltóképp megfenyíthesse.

A pápa Arnulfhoz küldött levelei és ügynökeinek tevékenysége meghozta eredményét: Arnulf erős haddal 893-ban átkelt az Alpokon; Pávia, Milánó megrémült vezetősége azonnal kapitulált, sőt még Guidó leghűségesebb szövetségesi, Toszkána őrgrófja, Adalbert és testvére Bonifác is megadták magukat a német túlerőnek. Mégis, érthetetlen ok miatt Arnulf megállította dicsőséges vonulását és visszafordult hazájába. A pápában egy világ omolhatott össze, mikor megértette, hogy Guido és pártja nem lesz megsemmisítve; hogy ezek után is újraérvényesül a két szemben álló párt versengése, előtérbe lép a belharcból fakadó bizonytalanság, mely veszélyezteti széke tekintélyét. A pápa számára a helyzet, akkor sem változott – sőt rosszabbodott –, mikor Guido császár a 894. év évének végén hirtelen agyvérzésben elhalálozott. A halott császár fia, a megnyerő külsejű, gyors észjárású, lovagi erényekkel felvértezett Lambert széleskörű népszerűségnek örvendett, és személyes varázsának köszönhetően az apjától elpártolt nemesek sorra elkezdtek visszaállni a spoletói-párt soraiba.

Formosus tehetetlenül szemlélhette Lambert térnyerését, klérusa jórészének elpártolását és a hőn szeretett német királyának a messze távolságbavesző alakját, aki nem segíthetett rajta, mikor a spoletói követek egyértelművé tették, hogy nincs más választása, mint teljesíteni uruk akaratának végrehajtását. Így a pápának a következő év elején nem maradt más lehetősége, minthogy megerősítse császári méltóságában a Rómába látogató Lambertet, majd álnok módon, ünnepélyes egyházi keretek közt megtartott laterani fogadáson atyai szeretetéről és hűséges támogatásáról biztosította a fiatal uralkodót. Ugyanakkor, miközben Lambertnek hízelgett, az uralkodó háta mögött megint levélben szólította fel Arnulfot Itália megtámadására. Arnulf, talán a pápa hergelésére, még a tél beállta előtt (894) átkelt az Alpokon, hogy hatalmából elmozdítsa Lambertet és korábbi szövetségesét, Berengár őrgrófot, aki valamiért kiesett kegyeiből. Sváb egységeit Bologna, Firenze bevételére küldte, míg ő maga a derékhadával, minden összetűzést elkerülve, Lucca városába vonult kitölteni a telet. Berengár, Adalbert váraikba húzódtak vissza, de Lambert sem volt elég erős egy nyílt összecsapásra, ezért visszavonult Spoletóba, hogy ott várja ki a helyzet jobbrafordulását. A német hadak Itáliába érkezése óriási felháborodást váltott ki Rómában, amit lázongások, véres összecsapások követtek. A spoletói-pártot mélységesen megbotránkoztatta a pápa kétszínű viselkedése, lázadásukat Sergius dékán irányította és nemsokára Lambert anyja, a harcias Agiltruda is bevonult seregével Rómába, hogy fia pozícióját erősítse. A pápát elfogták és az akkor még romos állapotban álló Angyalvárba zárták. Úgy tűnik, hogy akkor egy kis időre Róma katonai parancsnoka egy asszony volt, aki mellesleg annak az Adelgisusnak volt a lánya, aki II. Lajos császárt Beneventóban foglyul ejtette. Tőle örökölte tehát harciasságát és hősiességét a császári anya, ám Agiltruda katonái és a római polgárság már kevésbé volt hősies a jobban felszerelt, túlerőben lévő német haddal szemben és így rövid, de heves ostrom után letették fegyverüket. „A Szentatya és a város megszabadult ellenségeitől.” (F. An. 896). Agiltruda asszony maga köré gyűjtötte a szétzilált egységeket és spoletói serege jó részével kitört Rómából, hogy Spoletóban csatlakozhasson fiához, Lamberthez. A győzedelmes németek első dolga a pápa kiszabadítása volt, aki hamarosan teljes díszben, klérusától körbevéve, a Szent Péter Bazilika legfelső lépcsőjén a hamis méltósággal fogadta az előtte hajbókoló, majd a meghatottságtól térde rogyó német királyt. Ezt követően egymás mellett lépkedtek végig a szájtáti népséggel megtöltött bazilikában, ahol a pápa az oltár előtt ünnepélyesen megtagadta Lambertet, majd egy szuszra megkente és császárrá koronázta Arnulfot. Másnap a pápa és az új császár a Szent Pál bazilikában fogadta Róma polgárainak hódolatát. A ceremónia részeként esküvel fogadtatott hűséget velük, mely eskübe belefoglaltatta: „... és semmi segítséget, támogatást nem nyújtok Lambertnek, vagy anyjának Agiltrudának, és soha nem adom meg magam Agiltrudának, vagy fiának Lambertnek, sem szövetségeseinek.” A német párt minden hatalmat magához ragadott, ellenfeleik elbújtak, elmenekültek vagy római szokás szerint átálltak, és Arnulf a frissen szerzett császári hivatala színlelt fontosságával próbálta rendezni a város kusza ügyeit. A rendezettség és viszonylagos béke látszata nagyon rövid idejű volt, mert Arnulf mindössze tizenöt napot maradt Rómában, Farold grófot nevezte ki a város kormányzójának, majd hadi népét csatasorba állítva Spoleto bevételére indult. Spoleto ostromából mégsem lett semmi, mert mielőtt a császári had elérhette volna falait Arnulfot megmérgezték; testét hirtelen bénító nyavalya támadta meg, amiért borzasztón megijedt, és sürgősen elhagyta Itáliát. Liutprand (**) szerint Agiltruda mérgezte meg Arnulfot. (Antap. I. 32) Arnulf később sem tudott betegségéből felépülni, egyre gyengébb lett és 899 novemberében elhalálozott.

Farold gróf is hamarosan csomagolt és a korábban égre-földre esküvő nemesek, főpapi méltóságok mind kezdtek elszállingózni a hitszegő egyházfőtől, és Formosus ismét magára maradt. Csak néhány hónap telt el Arnulf koronázás után, mikor Formosus hirtelen ágynak esett és meghalt. Négy év, hat hónap és két nap uralkodás után, 896 április 4-én jött el a halál Formosusért, habár nem maradt fenn pontos feljegyzés, de az inkább valószínű, hogy megmérgezték, minthogy természetes halállal halt volna meg. Formosus tetemét hívei Portóba szállították és ott is temették el.

Formosus halála után ismét fellángoltak az erőszakos ellenségeskedések, a leszámolások, és véres bosszúállások követték a spoletói frakció felülkerekedését. „Baljóslatú sötét felhők ereszkedtek Rómára, melynek és félelmetes világa árnyékokkal borított valósága fedetlenül tárulkozik elénk az ősi krónikások leírásában; az erőszakos, otromba bárók, analfabéta arisztokraták a konzulok, szenátorok rangját bitorolták, soraikból kikerülő brutális, nyomorult pápák még tovább gorombították a szerencsétlen város életét” –, írja Gregorovius. Nyolc év alatt nyolc pápa váltotta egymást Szent Péter trónján, kiket rivális frakciók helyeztek hatalomba, és ugyanezek a klikkek voltak felelősek erőszakos, – általában mérgezéssel járó – elmozdításukért is.

VI. Bonifácot 896 áprilisában választották meg pápává, de mindössze 14 napig viselhette a tiarát. Kortársai szerint utódja, VI. István ölette meg. Mivel csak ilyen rövid ideig uralkodott, 898-ban IX. János pápa a római zsinaton érvénytelenné nyilvánította Bonifác uralkodását.

VI. István (896-897)

A spoletói hercegi családdal szoros rokonságban álló István, Bonifác meggyilkolása után teljes önbizalommal állhatott a római klérus és nemesség elé, hiszen maga mögött tudhatta Lambert fegyvereseit, valamint a németellenes csoport minden tagját. Megválasztása megkérdőjelezéséről szó sem lehetett. Pályafutását valamikor a Campániában lévő Anagni püspökeként kezdte, de ő is inkább a spoletói palota pezsgő életét élte, mintsem Anagni sivár kolostorának rosszul fűtött menzáján majszolja a tejben főtt kását. István kezdettől fogva híve és partizán harcosa volt a Spoleto-háznak és elkeseredett ellensége minden germán befolyásnak. Hivatala gyakorlásának kezdeti szakaszáról mindössze annyit tudunk, hogy megpróbálta Reims érsekét, Fulkot Rómába rendelni (sikertelenül).

Továbbá, hogy büntetésképp megfosztotta egyházi méltóságától, Vezelay püspökét, Argrimot, aki Formosustól nyerte el palliumát. A következő év (897) januárjában összehívott zsinatig semmi más adattal nem rendelkezünk István pápáról.

(*) Auxilius, jobbára a X. sz. elején alkotó, nápolyi származású egyházi szerző, Formosus pápa követője, ékesszólású védelmezője. Három munkája ismert; "Libellus de ordinationibus …” – "Tractatus qui …" – "Libellus super …” Közeli munkatársa, Eugenius Vulgarius úgyszintén védőiratokat (plamflet) jelentetett meg Formosus pápa védelmében, melyek közül a legismertebb: 'De Causa Formosus' c. mű.

(**) Módosabb lombard család gyermekeként 922 körül látta meg a napvilágot és egészen fiatalon már ott serénykedik – apród minőségben – Provence-i Hugó udvarában. Mikor Hugónak menekülni kellett Itáliából, Liutprand nem követte urát, hanem inkább átpártolt a győztes Berengárhoz. Tíz évvel később (956) valamiért Berengárral is összevész, és I. Ottó szász királyhoz szaladt menedékért. Ottó később a cremóniai püspökséget adományozza, aminek a 972-ben bekövetkezett haláláig maradt ura.

Három munkája maradt ránk; Antapodosis, Nagy Ottó Dolgai (Liber de rebus gestis Ottonis magni imperatoris) és a bizánci követjárásról írt 'Relatio' (teljes nevén: Relatio De Legitione Constantinopolitana). Történelmi munkáit nagyra becsülik és teljesen hitelesnek tartja mindet az akadémista történetírás, pedig a harmadik művében jóval későbbi időben hozzáadott szerkesztést lehet kivenni.

Egyetlen X. századi kézirata sem maradt fenn, kivéve az Antapodosis 994-ből származó másolata, mely Abraham, Freising-i püspök gyűjteményéből származik. Az értékes kéziratot évszázadokon keresztül Freising kolostor irattárában őrizték.