I. Paszkál (817-824)

Paszkál pápa, a feje körül a szögletes glóriával.

A Paszkál pápa uralkodásáról bejegyzett adatok a LP-ban szinte csak a pápa által végbevitt építkezések, restaurálások kétes mikéntjével foglalkoznak, melyek mellett az életrajzírója nem tudott időt szakítani egyetlen Paszkál pápához köthető politikai esemény említésére sem. A pápát dicsőítő szóhasználat, kifejezések, mondatrészek használhatatlanok, mert azok egyenes átmásolások III. Leó és II. Gergely biográfiái ömlengő feljegyzéseiből. Ezért ismét kénytelenek vagyunk a frank-germán iratokhoz, mégpedig Jámbor Lajos életrajzában közölt adatokhoz és az Évkönyvek Paszkál pápát említő közléseihez fordulni, mert megint szembenézünk avval a ténnyel, hogy a Karoling egyházi szerzők nélkül erről a pápáról sem tudnánk szinte semmit.

A Nyugat-római birodalomban Nagy Károly halála óta fia, Jámbor Lajos (814-841) az úr, aki a 'jámbor' nevet a papság kiszolgálásáért nyerte el, nem pedig mert tényleg jámbor módon kezelte a problémáit. Ott van mindjárt Nagy Károly unokájának (Pippin törvénytelen fiának) Bernárdnak az esete, aki a nagypapa beleegyezésével foglalta el Itália trónját, azután, hogy 810-ben, Milánóban az apja (Pippin) idejekorán, 32 évesen elhalálozott. Bernárd nem csak hűségesküvel kötelezte el magát Károlynak és fiának, Lajosnak, de odaadó tisztelettel szolgálta mind a császárságot, mind a pápaságot. Mégis, mikor Lajos fiának, Lothárnak szánta a zsíros jövedelmű itáliai trónt, Bernárdot – akkor nem valami jámbor módon – félreállítva, uralkodói jogaitól megfosztva kisemmizték. A minden ok nélkül megalázott Bernárd igazát keresni Chalon-sur-Saonnébe ment, hol törvényesen próbálta jogait megvédeni. De csak próbálta, mert egy egyháziakból és világiakból álló bíróság Lajos császár nevében (és persze Lajos beleegyező rábólintásával) halálra ítélte. Először szeme világától fosztották meg, majd meggyilkolták. Későbbi, bizonyíthatatlan papi kitaláció az, hogy Bernárd fegyveresen fellázadt, mely magyarázgatás csak arra szolgál, hogy kifogásokat keressenek a Bernárd király erőszakos félreállítására és bestiális meggyilkolására. Bernárd elintézésében –, mint minden más sötét ügyben – a pápai ügynökök alaposan kivették részüket. Egy másik léleknyugtató, önigazoló mese szerint Jámbor Lajos megbánta részességét az aljas gyilkosságban és 822-ben az Attigny-i palotájában Paszkál pápa és az egybeterelt egyházi vezetők asszisztálása mellett egy bűnbánó vezeklésnek álcázott paródiát bohóckodott végig. Bernárd bukásának kezdetét a 817-es, Aachenben megtartott birodalmi gyűlés döntéseiben találhatjuk, ahol Jámbor Lajos Lothárt társcsászárnak és utódul császárrá koronázta, egyben a birodalom legnagyobb részével együtt átadta neki a főhatalmat ifjabb testvérei felett. Pippin Aquitaniát, Lajos Bajorországot kapta és Lothár Itália királysága mellé még hatalmas területeket kapott a birodalom belsejében is. Bernárdot ezen a parlamenti gyűlésen nyomták félre tehát, és ez a 817-es osztás csak Lothárnak kedvezett. Lothár később, mikor lehetősége volt rá, megpróbálta érvényre juttatni a szerződést, de igyekezete csak gyorsította a Frank Birodalom szétesését. Testvérei hallani sem akartak arról, hogy minden nagyobb ügyben alávessék magukat a császár-bátyjuk akaratának.

Mivel a pápaság államhatalma kizárólag teológiai tételeken és vallási dokumentumokon nyugodott, így folyamatosan szükség volt jogilag is megformálni a világi hatalom gyakorlását. Elméletben minden egyházi épület, birtok, vagyon az apostolfejedelemé, Szent Péteré volt, de attól még nem volt kellőképpen megerősítve a zsonglőrködéssel megszerzett sok ingatlan tulajdonjoga, és ezért nagyon kellettek a törvényesítő, világi fejedelmek adományozó diplomái. A gondos egyházvezetők odafigyeltek tehát a korábban adományként kapott birtokok, megyék, országrészek tulajdonjogának megerősítésére, és mint Pippin, vagy Nagy Károly esetében, úgy most, Jámbor Lajos uralkodása idejében is fontos volt egy ajándékozási diploma (Pactum Ludovicanum) hamis összetákolása. A Pactum Ludovicanum másolatának okmánya a Monumenta Germaniában (Cap. I. 323. n. 161) található. A frank-germán papok keresztény történelme szerint Paszkál pápa nomenclatorját (pápai tisztartó) Theodorét küldte a császárhoz egyezkedni a paktum elnyerése érdekében. A császár boldog meghatottságtól repdesve azon melegében kiállíttatta a kért okiratot, amit utána elhelyeztek a Vatikán okmánytárában. Eddig a mese. A valóságban jóval Paszkál és Jámbor Lajos halála után a római kancellárián hamisították ezt az otromba irományt, ahonnét kivonatokban átkerültek különböző kánon-kollekciókba. Ezeket a bejegyzéseket először a XI. századi tudós kardinális Deusdedit szerkesztette egybe és a saját kollekciójában került megőrzésre. (Cenni, Mon. Dom. Pontif. II.) Más szóval: XI. századi másolatoknál korábbi kéziratokkal nem rendelkezünk. A hamisítók nem szégyellték irományuk alá odakanyarítani Lajos császár, három fia, tíz püspök, 15 főnemes, 8 apát, a pápai bibliothecarius, mansionarius (pápai sekrestyés), és hostarius (szertartásmester) neveit, mely arrogancia nagyon is hűen visszatükrözi a középkori egyházvezetés gátlástalan mentalitását. Az irományban a császár megerősítette a pápai államot, lemondott az eddig gyakorolt törvénykezési jogáról, és a pápaválasztásba való beleszólásról. A hamisítók tudatlanságára (vagy arcátlanságára) jellemző, hogy beleszőtték a jogilag és ténylegesen a Bizánci Császárság birtokában lévő Szicília odaajándékozását a pápának, ami ugyanolyan nevetséges, mintha Jámbor Lajos Bagdadot vagy Alexandriát ajándékozta volna oda a pápaságnak.

Több feljegyzés szerint (Paschasius, Évkönyvek, Astronomus) Lothár király 822-ben, vagy 823-ban Rómába látogatott, ahol Paszkál pápa ceremoniálisan olajjal kente fel és még egyszer megkoronázta. Lothárt apja Jámbor Lajos már korábban, 817-ben saját kezűleg megkoronázta és a felesleges koronázási duplikációban megint azt az önkényes kizárólagosságra való törekvést találjuk, melyben az egyház a vezetőszerepét óhajtotta biztosítani. Megmagyarázhatatlan az, hogy a pápa életrajzírója nem tartotta fontosnak a császári látogatást, vagy a koronázási szertartást, főleg annak pompáját megemlíteni, és így a vatikáni regiszter hiányossága miatt az egész esemény lezajlása megkérdőjelezhető. Lothár Rómából való távozása után a pápaság uralma alá hajtott kisnemesség, néhány főpap támogatásával ismét fellázadt, mely zendülést a szokásos módon oldotta meg a pápa: egy Theodorus nevű primiceriust (pápai hivatalvezető) és annak Leó nevű unokaöccsét elfogták, majd tárgyalás nélkül megvakították, majd a Laterán Palota előtt lefejezték mindkettőt. Néhány Róma környéki nemes követséget küldött és panaszt emelt a császárnál a jogtalan és kegyetlen kivégzések miatt, mire válaszként a pápa a 'compurgatio' (egyházi méltóságok előtt megtett esküvel szentesített tagadás) alakoskodó rítusát végezte el a Szent Péter bazilika sok hazugságot látott falai közt. A pápa ártatlanságát hangoztató ünnepélyes eskü emelt szentségéről a Frankföldre menesztett pápai követség beszámolt Jámbor Lajosnak, aki boldogan elfogadta a pápa ártatlanságának 'bizonyítékát' és az ügyet lezártnak tekintette. Mondanom sem kell, hogy ezen eseményekből sincs egy sor sem a LP.-ban, ellenben írnak arról, hogy …

Paszkál pápa egyetlen dologban remekelt csupán: a szentek csontjai megtalálásában, raktározásában és azok bőséges haszonnal történő értékesítésében, de ebben aztán tényleg jó volt. Generációk jártak csodájára a pápa ügyességének, ahogyan például megtalálta az akkor már 600 éve eltemetett Szent Cecilia földi maradványait, melyeket sokáig eredménytelenül kutattak a szentcsontokra mindig éhes hivatásos ereklyevadászok. A keresztény történelem szerint a nyakán megsebzett Cecilia igaz keresztény módjára az utolsó leheletével egy Urbán nevű nevű püspökkel közölte, hogy a Trastevere negyedben álló palotáját az egyházra hagyja, majd utána testét kőszarkofágba helyezték és a Via Appián lévő Szent Callixtus katakombába temették el. Paszkál kezdetben a sírt hiába kereste, és már majdnem lemondott további kereséséről, mikor egy angyali hajadon jelent meg előtte a Szent Péter Bazilika egyik oldalszentélyében, aki közölte vele, hogy ő az a bizonyos Cecilia és pontosan megmondta a pápának, hogy hol találhatók meg az elásott csontjai. Így és ehhez hasonló trükkökkel bővült, gyarapodott Paschalis gusztustalan csontgyűjteménye, miközben úgy hízott, gömbölyödött a pápaság intézménye, mint vágás előtt a disznó. Korábbi idők pápái – kisebb-nagyobb mértében – szintén foglalkoztak csontkereskedéssel, de senki nem olyan szinten, mint Paszkál, akit üzleti ügyessége Itália egyik leggazdagabb emberévé lett.

Ez volt aztán az igazi földi paradicsom a sok műveletlen és félművelt egyházi ingyenélőnek: önbizalmukat és ősi lelkiségüket vesztett; kulturálatlan, analfabéta, testileg, lelkileg beteg, anyagilag elszegényedett embertömegek feletti basáskodás, a szerencsétleneken való élősködés, kiknek nem volt máshova fordulniuk, mert minden más alternatív lehetőséget kiirtott világukból a katolikus egyház. Az írástudomány kisajátítása az ipar és a gazdaság elzülléséhez vezetett, míg a pogány oktatás lefejezése után megszűntek az orvosok, ami még tovább növelte a katolikus egyház hatalmát, hiszen a korábban gyógyítható betegségek, fertőzések megfelelő kezelése, gyógyítása hiányával az elesettek száma nőtt. A rengeteg betegségben szenvedő, haláltól, fájdalomtól rettegő nép vigaszt, reménységet keresve özönölt a keresztény templomokba. Ennél boldogabb helyzetet nehezebben tudtak volna elképzelni a papok, akik mint beteg ember testében a bacilusok, úgy élősködtek a magatehetetlen tömegek segítségért kiáltó mizériáján. Egy olyan világban, ahol még hercegek, királyok sem tudtak írni-olvasni: összeszedett néhány csontot a csuhás, kiállított maga egy igazolást a csontok szentséges valódiságáról, amit aztán játszi könnyedséggel rálehetett sózni valamelyik germán vagy bajor grófra, de azokat sem kellett sajnálni, mert hazájukba visszatérve sokszoros búsás haszonnal adták tovább az értéktelen emberi maradványokat. Így eshetett meg, hogy 827-ben frankegyházi szélhámosok ellopták Szent Péter és Szent Marcellinus csontjait Rómából és azokat Soissonsba vitték, míg egy másik feljegyzés szerint, 849-ben a Reimsi Katedrális presbitere Rómába utazott csontokat begyűjteni az otthoni beteg emberek gyógyítása érdekében és milyen mázlija volt, mert pont megtalálta Konstantin anyjának, Helénának csontjait, de miként is kerültek a csontok Konstantinápolyból Rómába, arról már nem beszél az adatot közlő Siegbert. A IX. század első felében nem létezett jobb üzlet a pápaságnak, mint a csontok, szent-kacatok kiárusítása.

Nem tudjuk, hogy hány éves volt Paszkál pápa amikor hét évnyi kormányzás után 824-ben elhalálozott, mert az ókori és középkori évszázadokra vonatkozóan a LP. sosem közli a pápák születési évét és azt is mindig elhanyagolja megemlíteni, hogy hány éves volt az adott pápa római püspökké történő szentelésekor, de azt tudjuk, hogy a Paszkál elleni harag és düh megakadályozta a pápa Szent Péter bazilikában történő eltemetését. A LP. tévesen írja, hogy Paszkált a Szent Péter bazilikába temették, hiszen Theganus közlése szerint (Vit. Lud. c. 30.) Jenő pápa utasítására abba a Szent Praxedes nevű templomba temették, melyet még Paszkál kezdett el építeni.

Ebben a templomban egy érdekes mozaikot láthatunk, melyen Paschalis pápa a Szent Péter bazilikájának kicsinyített mását tartja kezében, feje körül négyszögű (kocka) glória ragyog. Pont ez az ábrázolás-forma bizonyság arra, hogy a Szent Praxedes temploma nem készülhetett a IX. század első felében, hanem jóval később fejeződhetett be, mikor Paszkál pápa emléke már teljesen elhalványult. A négyszögű glória azok feje fölött ragyoghatott csak a keresztény szimbolikában, akiket már életükben szentként tiszteltek példamutató magatartásuk és szentséges életvitelüknek köszönhetően. Paszkál pápánál ilyesmi szóban sem jöhetett. Paszkált jobbára gyűlölték és irigyelték a pénzszerző leleményessége miatt; senki nem tekintette szentnek, senki nem szerette, és a főpapok tettetett tiszteletét csupán a félelem vezérelte.

II. Jenő (824-827)

Az egyházi hivatal névtelen életrajzírója II. Jenő pápára vonatkozóan mindössze néhány felületes és hiányos sort közöl a LP.-ban, melyek nem konkrét politikai eseményeket említenek, hanem a pápa karakterét ecsetelik, természetesen csupa szép és jó dolgokat. (Az egyetlen politikai esemény a LP.-ban azon római főpapok, egyházbírók Rómába történő visszatérésére vonatkozik, akik még Paszkál pápa által lettek Franciába száműzve.) Az egész leírás egy hirtelen megkezdett előzetes vázlat, mely még egy oldalt sem tesz ki és természetesen közel sincs befejezve. A római kancellária kézirathiánya miatt ennél a pápánál is rá vagyunk szorulva a frank-germán irodalom kétes hagyatékára – közvetett és közvetlen utalásokra – mint az Évkönyvek, Paschhasius Radbertus: 'Wala Élete', valamint a különböző levélgyűjteményekben meglévő II. Jenő pápának tulajdonított kivonatos levélmásolatokra.

Mikor Jámbor Lajos mikor meghallotta Jenő hivatali beiktatását rendkívül megörült, hogy egy ilyen feddhetetlen életű férfiú került Szent Péter trónjára és Lothár fiát (aki társuralkodó volt), mindjárt el is küldte Rómába. Lothár az Itáliai nemesség és a pápaság intézményének viszonyát volt hivatva szabályozni az apja által kiadott Constitutio Romana kilenc cikkelybe szedett alkotmánya szerint, melynek szövege – Einhard szerint – a pápa hozzájárulásával lett megfogalmazva. Mint ahogyan azt korábban említettem: ennek a dokumentumnak sincs meg az eredeti kézirata, vagy a IX.-X. századi másolata, és szövegét csak későbbi, többször másolt formából ismerjük, amit a Monumenta Germaniában találhatunk meg. Az egyezmény politikai következményeit, a pápai intézményen belüli gyakorlati hatását kimutatni lehetetlenség, de a kilencedik zárópontjából látható, hogy kinek is kedvezett a Konstitúció: „Az egyház ura a római pápa, akinek mindenki engedelmeskedni köteles.” Hogy mennyire volt sikeres Lothár 824-ben lezajlott római látogatása, azt csak találgatni lehet, de fényes kíséretében ott volt Hilduin (*) atya, a Karoling-udvar hivatásos tanítómestere, aki úgy megtetszett Jenő pápának, hogy mindjárt kiállított egy adományozó okmányt, (Jaffé, 2562), melyben a Roueni Szent Péter templomát és a hozzá tartozó birtokokat Hilduinnak ajándékozta, és hogy teljes legyen az öröm, Hilduin megkapta Szent Sebestyén csontjait is, amit a híres oktató később a Szent Medárd apátságba helyezett el. A nemes nagylelkűséget alátámasztó adományozó okmány pont annyira valódi, mint Szent Sebestyén csontjai … A Hunnia és Moravia térítésével kapcsolatos II. Jenő pápa nevében kiadott bullát (Pat. Lat. t. 129, Jaffé 2566) szintén kései hamisításnak kell tekinteni.

Jenő pápa uralkodásának kora továbbá a képtisztelők (ikonolátria) és képrombolók (ikonoklaszta) felújult versengésével van még kitöltve, mely nézeteltérések mögött változatlanul a rendezetlen Dél-itáliai és szicíliai birtokok jövedelmének kölcsönös eltulajdonítása állt. Hasonlóan, mint száz évvel korábban III. Leó császár idejében, a képtisztelet és képrombolás témája most is csak egy olyan takaró szerepét töltötte be, mellyel lefedték az anyagi haszonért folyó küzdelmet.

Jean Mabillon 1675-85 között összeállított 'Analecta Veteris' c. gyűjteményes művében (I. 47. o.) egy ritka értékű, IX. századból származó dokumentumot közöl, melyet ő maga talált Reimsi kolostor irattárában. A kéziratban II. Jenő pápa által kitalált és foginasított kínzás, a hideg vízben merítés próbája részletes leírását találni, mely megpróbáltatásban kellett bizonyságra lelni a megkínzott személy bűnösségére vagy ártatlanságára. A vétekkel vádolt szerencsétlen kezét-lábát összekötözték, majd a mély vízbe dobták, hogy így derüljön ki ártatlansága vagy bűnössége. Ha nem süllyedt el akkor bűnös volt, és akkor utána kivégezték, ha elsüllyedt, akkor ártatlannak bizonyult. Igaz, ha elsüllyedt, akkor bele is halt a próbába, de akkor legalább tiszta lélekkel került teremtője elé. Legalábbis Jenő pápa beteges logikája szerint.

829-ben gyakorlatát Jámbor Lajos elítélte, érvénytelenítette, ám az egyház továbbra is szívesen használta egészen a negyedik Lateran Zsinatig (1215), ahol III. Ince törvénybe foglalta betiltását.

Csak találgatni lehet, hogy Jenő pápát hova temették; mert a befejezetlen LP. bejegyzés nem említi, míg Tiberio Alfarano által az 1580-as években készített pápai sírok listájában – azokat, akiket a Szent Péter Bazilikába temettek – nem szerepel.

IV. Gergely (827-844)

Jenő pápa halála után egy beteg öreg ember került a pápai trónra Bálint néven, aki a Pápák Könyve szerint negyven napig, míg Einhard szerint „kevesebb, mint egy hónapig uralkodott.” 827 októberében Bálint pápa halála után Gergely került a pápai állam élére, de hivatalba történő beiktatására csak a következő év márciusában kerülhetett sor, mert a császári beleegyezés nélkül a felszentelési ceremóniát nem lehetett végrehajtani. IV. Gergely pápa életrajzíróját kortársnak hiszik a vallástörténelem tudósai, mert az ún. 'Gregoriopolis' megépítéséről számol be, mely mesetípus megegyezett egy másik – későbbi – pápai város legendás létrehozásával, a Leonine vagy Leopoliával, amik valójában néhány közepes épületből álló templomközpontok lehettek és nem igazi városok. Fő történelmi forrásnak IV. Gergely cselekedeteivel kapcsolatosan megint csak az Évkönyvek, Radbertus (Wala Élete), valamint kisebb mértékben Agobard, és 'Nithardus Históriája' című munkája tekintendő.  

Jámbor Lajos nem véletlenül kapta a 'jámbor' nevet, mert uralkodása alatt olyan mértékben erősödött meg az egyházi szellem, mely az egész közélet rohamos elegyházasodásához vezetett. Olyan sötét alakok ragadtak Lajosra, mint pl. Aniane-i Benedek apát, kinek személyisége mai világunkra kivetítve egy talibán mullahnak felel meg. Így nem csoda, hogy Lajosnak a hatalomra jutása utáni első dolgai közé tartozott a humanista szellemet képviselő nőket, pontosabban Nagy Károly lányait kolostorba dugni, ahol fejüket kopaszra nyírták és felvetették velük az apácák durva öltözékét. A világi dolgok eszméit hirdető költőket és filozófusokat is száműzte az aacheni császári udvarból. 'Istenállamról' ábrándozott és helyette papállamot hozott létre, miben az elszemtelenedett főpapok még őt, a császárt is megalázták.

Ezekben az években bontakozott ki, majd került fontosságában mindennek elé a Karoling-ház belső ellentéteiből fakadó elkeseredett hatalmi harc, melyben Lajos császár fiai mind nagyobb falatot óhajtottak lenyelni, mint amire gyomruk emésztése képes lett volna. Jámbor Lajos gyengekezű határozatlansága különösen felesége, Ermengarde, 818-ban bekövetkezett halála után került előtérbe, mikor az új asszony Judit hercegné (*) teljesen behabarintotta a nálánál jóval idősebb császárt. „Az új császárné hamarosan a legfőbb hatalom gyakorlója lett” – írja Nithardus (Hist. II. 3) –, és miután 823-ban Judit nászából megszületett Károly fia, (aki Kopasz Károlyként vonult be a történelembe) Judit minden lehetőséget kihasználva, szívós következetességgel kezdett el küzdeni fia örökségének összehalmozásán a másik három féltestvér rovására. Mint emlékszünk, 817-ben Lajos császár felosztotta birodalmát három fia között, ami egy ideig megfelelő program volt, de egyszer csak lett egy másik kis császári poronty, akinek harcias mamája új osztást követelt fia számára. Talán a három idősebb testvér valamelyikének ötlete lehetett, hogy a hatalmi helyezkedés megfontoltan ravasz részeként bekerült a képbe Septimania hercege, a fiatal rámenős Bernárd herceg, (nem tévesztendő össze a korábban meggyilkolt Karoling Bernáttal, aki Nagy Károly unokája és Itália királyának, Pippinnek volt a fia) nevelőnek és gvárdiánnak a császári udvarba a gyermek Károly mellé. Az idősödő császár egyre kevésbé volt képes férfiúi kötelezettségének eleget tenni és semeddig nem tartott, amíg egyszer csak Bernárd herceg Judit császárné ágyában találta magát. „Judit illicit szerelme és a becsvágyó Bernárd nyílt törtetése” nem csak a keresztény egyház képviselőit háborította fel, hanem kitűnő ürügy volt egyeseknek a lázongásra, pártütésre. Habár a pártütés irányítója Lothár volt, mégis először aquitaniai Pippin, (Jámbor Lajos középső fia) a 'birodalmi egység' helyreállításának szólamát zászlajára tűzve, lázadt fel 830-ban apja ellen a másik két testvére – Lothár, Német Lajos – teljes mértékű támogatásával. Az öreg császár nem lehetett valami jól felkészülve az ilyen zendülésre, mert néhány hét alatt a sarokba szorították, Juditot kolostorba zárták, de Bernárdnak sikerült elmenekülnie, míg Judit rokonai közül, akiket a lázadók elkaptak, azok nagyon rosszul jártak. (Theg. 36, – Ast. 959, – Nith. II. 3) A 'kocka' azonban hihetetlenül gyorsan forgott és Lajos néhány hónap múlva visszakerült császári méltóságába, Judit is visszatérhetett palotájába (mínusz Bernárd herceg). A következő év februárjában már Lothárt fosztották meg császári titulusától majd, hogy bőrét mentse Itáliába volt kénytelen visszahúzódni. 832 szeptemberében Lajos császár a lázadásra mindig kész fiát, Pippint elmozdította Aquitania trónjáról és királyságát legkisebb fiának a mindössze kilenc éves Károlynak adományozta, amivel gyakorlatilag érvénytelenné vált a 817-es Constitutio.

Ezek után más nem is következhetett, mint még egy rebellió, mely kirobbantását ismét Lothár irányította; 833 kora tavaszán zsoldosserege élén az Alpokon átkelve apja ellen vonult. A felvonuló zsoldos egységek között, – mint egy markotányosnő – ott zötykölődött IV. Gergely pápa is, aki a remélt konc megszerzése érdekében tartotta fontosnak a személyes jelenlét. Mert mi másért állt volna Lothár mellé és mi más lehetett az oka székhelyét otthagyni, és egy hadsereg részeként frank-germán területre menni? Magától értetődően az egyházi írók mind mellébeszélve szépítik a pápa pártosságát; Paschasius 'Vita Walla'-ja szerint a pápa nem csak a béke, de az egység érdekében is munkálkodott, 'hogy megmentse a birodalmat' (II. 14), majd odébb azt állítja, hogy Lothár kényszerítette a pápát arra, hogy vele menjen ((II.17). Hincmar II. Adorjánhoz irt levelében azt állítja, hogy Lothár 'rászedte' IV. Gergelyt a seregéhez való csatlakozásra (Pat. Lat. Ep. 27), míg Astronomus ehhez hasonlóan fogalmazva azt írja: 'Lothár könnyedén rábeszélte' a pápát, hogy vele menjen az Alpokon túlra (Vit. Lud. C 48). Jámbor Lajos hívei között lévő frank-germán püspökök ellenségesen fogadták a lázadó Lothár táborában szenteskedő Gergely pápát és a Monumentum Germanicaban található Agobard rövid traktátusából tudjuk, hogy a frank püspökök kiközösítéssel fenyegették meg a pápát. A frank főpapok többsége visszautasította a pápával való találkozást, de Jámbor Lajos szintén nem bízott benne.

Jámbor Lajos kezdetben elég erős volt fia serege szétveréséhez, de ahelyett, hogy frissiben lecsapott volna, felesleges tárgyalássorozatba bocsátkozott és amikor a két sereg 833 június 24-én Rothfeldnél szemben állt egymással, Lajos császárnak már minden hadi előnye elpárolgott. Rothfeld mezeje később – nem véletlenül – a 'hazugságok földje' (Lugenfeld) nevet kapta. Történt pedig, hogy a pápa – szándékosan bomlasztó tervvel tarsolyában – átruccant három napra Lothár táborából Lajos császár táborába tárgyalgatni, miséket tartani, ajándékokat osztogatni és véletlenül pont ez alatt a három nap alatt Jámbor Lajost otthagyták szövetséges bárói, seregestül átvonultak Lothár zászlaja alá. E három nap alatt elhangzott cselszövések, hamis eskük, ígérgetések, vesztegetések miatt kapta Rothfeld mezeje a 'hazugságok földje' megnevezést. A fentebb említett egyházi írók egymást túllicitálva próbálják bizonygatni a pápa ártatlanságát, hogy a szentatyának semmi köze nem volt a tömeges dezertáláshoz, és csak véletlen egybeesés történt, hogy a pápai látogatástól függetlenül már korábban elkezdődött a sok árulás … Más szóval, Gergely pápa semmilyen ármányban nem vétkes és csak a béke szellemében tevékenykedett a császár táborában. A saját serege által elhagyott Lajost ezután könnyedén megfogták és a soissonsi Szent Medárd kolostorába zárták. Feleségét Észak-Itáliába, Fortona zárdájába dugatta be Lothár, ahol felvetették vele az apácák durva öltözékét. Fiukat Károlyt, Prum monostorába adták le megőrzésre, miután a szúpréme hatalom ismét Lothár ölébe hullt. A történelem megint ismételte önmagát és mint a három évvel korábbi lázadásnál, most is megperdült az a 'kocka'; Lothár két testvére Pippin és Német Lajos fellázadtak bátyjuk ellen, visszahelyezték apjukat a császári trónra és az izgága Lothárnak nem maradt más lehetősége, mint visszamenekülni Itáliába. A papság megint nem maradhatott ki a változó politikai események fősodrából és nem csak mint folyamatosan pártoskodó köpönyegforgató – akarom mondani csuhaforgató – szerepében lépett fel, hanem mint a kialakult helyzet mindenkori szentesítője, kinek áldása nélkül lehetetlenség uralkodni. Ennek a színjátéknak volt része, mikor Jámbor Lajost St. Denis-ben, a püspöki kar visszavette az egyház közösségébe, s újra császári jogaiba helyezte, majd egy évre rá (835) Metzben a hét 'fő-szent' érsek (teljesen feleslegesen) újból megkoronázta.

Lajos császár második fia, Aquitania királya, Pippin 838 decemberében eltávozott az élők sorából, ami felpörgette testvérei hatalomvágyát, mert azok nem akarták elfogadni az elhunyt király fiának II. Pippinnek az örökléshez való jogát. A királyfiak új osztozkodást követeltek és apjuk, Jámbor Lajos dönthetett volna bárhogy, valamelyik fia úgy is, így is megrövidítve érezte volna magát. Most Német Lajos bontotta ki a lázadás zászlaját apja ellen, mivel kisemmizve érezte magát, mert úgy vélte, hogy apja a másik két testvére javára döntött az osztozkodásnál. Lajost a fia megfékezésére induló boldogtalan császárt a hadi táborában 840 június 20-án, 64 évesen érte el vége, és így szerencséjére nem láthatta széteső birodalmának teljes széthullását. Mint várható volt, Jámbor Lajos fiai egymás ellen fordultak az apjuk halála után és a messze Rómában trónoló pápa megint szükségét érezte a világi uralkodók dolgaiba való beavatkozásnak.

Troyes püspöke, Prudentius, a Szent Bertiani Évkönyvek jegyzőjénél olvashatjuk, hogy habár, ez alkalommal IV. Gergelynek nem is volt kedve személyesen Frankföldre utazni a 'béke' és az 'egység' érdekében, mégsem akarta kihagyni a mindig ott lappangó előnyszerzés lehetőségét, és maga helyett Ravenna érsekét, Györgyöt küldte el, aki boldogan elvállalta a pápai követség vezetését. A békéből és az egységből nem lett semmi, minek fő oka az volt, hogy Lothár meg akarta valósítani az atyja által 817-ben adott programot, mely egyértelmű lett volna a királyságok felszámolásával. És itt muszáj megemlíteni a 841-ben Fontanetum (Fontenoy-en-Puisaye) mezején lezajlott véres ütközet felesleges kegyetlenségét, hol Lothár a két testvérével (Német Lajos, Kopasz Károly) csapott össze. Nithardus Históriája keserűen emlékszik meg az eseményről: „Még soha ennyi vitéz csataföldön nem esett el. Átkozott legyen még a napja is!” A Fontaine-i csata után Lothár táborában találtak rá az ott megbúvó érsekre Lajos és Károly katonái, de a két uralkodó kegyesen elengedte Györgyöt, miután megszabadították kincsesládájától. Kincses ládikó? Nos a ravennai Agnellusnál olvashatjuk, hogy György valójában a saját pecsenyéjét ment sütögetni Lothár táborába és a magával vitt arannyal a győzedelmes új császárt akarta megvesztegetni, hogy az erősítse meg Ravenna függetlenségét és ratifikálja a görög császárok korábban kibocsájtott privilégiumait. Agnellus szerint az anyacsászárné, Judit segítette vissza Ravennába a porul járt Györgyöt, aki „szomorúan és talán bölcsebben, de mindenképpen szegényebben tért haza Ravennába.” (Kinder Mann fordításában) Dehát Gergely pápának és papságának nem a Frankföld felé kellett volna pislogniuk, hanem az egész Itáliát fenyegető szaracén muzulmán betörésekre.

Gergely pápa hatalomra jutásának évében, 827-ben az arabok Szicíliában partra szálltak és nem sokkal később elfoglalták Messinát és Palermót. Gondoljunk csak bele, hogy milyen állapotok uralkodhattak, ha néhány száz vagy maximum néhány ezer arab képes volt a lábát Szicíliában megvetni. A régi császárok biztonságot, jólétet nyújtó aranykora olyan távolinak tűnhetett a VIII-IX. századi szicíliai polgárnak, hogy talán igaz sem volt. Valamikor jómódú kereskedő-iparos városok, gazdag uradalmak, pazar luxus villák hirdették a sziget fejlettségét, ami az arab hódítás idejére már csupán két erő, a pápai állam és a Bizánci Császárság késhegyre menő versengése jellemez. Az egyre inkább hanyatló Szicíliában, ennek a két hatalomnak 'bölcs' kormányzása megmutatkozott az elszegényedett népesség, a jelentősen megcsappant vidéki lakosság kiszipolyozásában és az egymás javainak kölcsönös eltulajdonításában. Csak ebben és semmi másban. A nem éppen idillikus helyzetet még tovább rontotta Szicília görög kormányzója, Euphemiosz, mikor 827-ben fellázadt császára, II. Mihály ellen, és helyzete megszilárdítására arab zsoldosokat fogadott maga mellé. Nem beszélhetünk jelentős hadseregről, csupán néhány század szaracénról, ám ez a néhány száz is elegendő volt ahhoz, hogy átvegye a hatalmat, miután észrevették az egymást maró keresztények gyengeségét. Hamarosan elkergettek, kivégeztek mindenkit, akik útjukban állt, még több arabot hívtak Szicíliába és jelentős hasznot zsebeltek be a rabszolgának eladott őslakosságból. Szicília birtokbavétele után megsokasodtak az Itália nyugati partjára rázúduló arab rablótámadások; melyek egyre merészebbek, egyre rombolóbbak lettek. Városok, falvak sokasága néptelenedett el Genovától Reggióig; elhagyatottak lettek a kikötők, elpusztultak a hajóépítő műhelyek, és Itália történelmében először a nyugati partok nagyrészén megszűnt még a halászat is. És mégis IV. Gergely pápának nem a Róma küszöbén tomboló muzulmán bandák megfékezése vagy a saját keresztény alattvalóinak megvédése volt a fontos, hanem a több ezer kilométerrel odébb lejátszódó belpolitikai ügyekbe való belekontárkodás, minek érdekében nem volt rest Frankföldre menni, majd később odaküldeni bizalmasát, György érseket. Az ilyen zavarodott egyházpolitikai lépéseknek következményeképp a kereszténység szellemisége képtelen volt különböző népcsoportokat, eltérő politikai érdekképviseleteket összefogni, és egy frontot alkotva fellépni az arabok ellen. Hiányzott a régi világ összetartó ideája, erkölcsi rendje, társadalmi szervezettsége, egységes törvényessége, intézményei hatékonysága. Elméletben ebben az időben Lothár volt Itália királya, de gyakorlatban csak a volt páviai longobárd királyság területét bírta és az olyan megyékért, mint pl. Emilia, Toszkánia, állandó civakodás folyt, melyben a pártütés és az ármány képviselői nem foglalkozhattak olyan jelentéktelen eseményekkel, mint a muzulmánok térhódítása. Lothárt nem érdekelte a félsziget népének sorsa, pusztán avval törődött, hogy mennyi adót képes kipréselni itáliai alattvalóiból, és állandóan csak a Frank Császárság megkaparintása járt a fejében. 838-ban az arabok elfoglalták Brindisit, a következő évben Taranto partjainál tengeri csatában súlyos vereséget mértek a velencei flottára, minekutána az adriai települések, városkák szintén szabad prédáivá váltak az egyre jobban elszemtelenedő arab bandáknak.

Jámbor Lajos halála után 840-ben Lothár visszatért Frankföldre, hogy elfoglalja végre a császári trónt, de mielőtt elindult volna, itáliai királyságát fiának, II. Lajosnak adományozta. Három évre a forrófejű Lothár visszatérése után beteljesedett a Frank Birodalom széthullása és a verduni béke következményeként a birodalom három különálló királyságra bomlott fel. A verduni szerződés szerint a Nyugati Frank Királyság ura II. Kopasz Károly lett, aki a nyugati területek felett uralkodhatott, ezekből alakult ki Franciaország. A Keleti Frank Királyságot Német Lajos kapta meg, aki uralmát Bajorországban alapozta meg. A verduni szerződéssel érvénytelenné vált császári cím örököse, Lothár, Itália területein kívül megkapta még a birodalom középső részeit; Németalföldet, Lotaringiát, Elzászt, Burgundiát és Provence-ot. De térjünk vissza Itáliába …

Gregoriopolis hajdan volt létezésének bizonyítására a baloldali képen látható falat hozzák fel, melynek egyes részei állítólag a IX. században Gergely pápának köszönhetően épültek. A jobboldali képen látható kapu sokkal később épült, mint a IX. század, ám a hozzá nem értő turistáknak mégis, mint Gergely pápa városának épségben maradt részét mutogatják. 

Lothár fiát Lajost legalább annyira nem érdekelte a szaracén térhódítás problémája, mint apját: biztonságos kényelemben érezte magát Páviában. Tehetségtelen és szűk látókörű uralkodó volt, kinek még elméletben sem mozdult meg a fejében egy közös hadpolitikai tengely megteremtése a szaracénok visszaszorítására. Még az apját állandóan körbelihegő IV. Gergelynek sem nyújtott semmi katonai segítséget, pedig nagyon elkelt volna, mert a pápa pipogyasága lehetetlenné tette a Patrimonium Petri területeinek, falvainak megvédését. Mégis azt olvassuk, hogy Róma megvédésének érdekében Gergely pápa elrendelte a Tiberis folyó torkolatánál fekvő Ostia város újjáépítését, megerősítését. A császárkorban Ostiát 70-80.000 ember lakta; széles utcái, számtalan fürdője, temploma és jól kiépített kikötője volt, raktárakkal, hajójavító műhelyekkel, mindenfelé köves úttal kiépítve. A romjaiba omlott várost a VIII. században már csak néhány száz ember lakta, akik sólepárlásból tengették nyomorult életüket. És ez a helyzet egészen a XI. századig így is maradt, még akkor is, ha a keresztény történetírás egy csodálatos újjászületést szeretne elhitetni a hamis irományaira hivatkozva. A keresztény történelem szerint Gergely pápa adta ki az utasítást a város újjáépítésére, és az új keresztény város munkálatai 840 körül lettek befejezve. A csodálatosan rövid idő alatt megépített várost Gregoriopolis-nak (Gergely városnak) keresztelték el. A LP. szerint vastag, magas fal épült a város köré, a falak tetején kőhajító katapultok voltak elhelyezve, míg a falakat vizesárok vette körül és csak felvonóhidakon lehetett bejutni a megerősített városba (Vit. Greg. n. 39). Sajnos a régészek és építéstörténészek képtelenek pontosan behatárolni, vagy Gregoriopolis maradványait feltárni, mivel senki sem tudja, hogy pontosan hol helyezkedett el. Van aki az ősi Ostia falain belül a Porta Romana körül véli, és nem az általánosnak hitt középkori Ostia területén (Murray, 'Hand-book for Rome). Rodolfo Lanciani (The Destruction of Ancient Rome) c. könyvében erős túlzásnak tartja a LP. Gregoriopolis építkezésével kapcsolatos feljegyzéseit, mint írja, 1867-68 telén hiába próbálták megtalálni romjait Visconti professzorral és Lanciani arra a következtetésre jutott, hogy nem épült semmilyen fallal körbevett város, hanem a pápa az ősi város néhány romos házsorát feltöltette sáros agyaggal, és ezt a földhányást nevezték el 'falnak'. Felépült-e Gergely pápáról elnevezett város, vagy nem épült fel semmi: teljesen mindegy, hiszen a 846-os arab támadásnál az arabok ügyet sem vetettek a létező vagy nem létező Gregoriopolisra, mert mikor kikötöttek a Tiberis deltájában, utána egyenesen Róma ellen vonultak. Ezek után felvetődhet a kérdés, hogy vajon mennyi igaz a IV. Gergelynek tulajdonított római aquaductusok kajavitása, hiszen 834 óta folyamatosan betegeskedő pápa még az árnyékszék felé vezető folyosót is nehezen találta meg egyedül a lateráni palotájában.

Gregoriopolis megépítése utáni két-három év cselekményeiről semmit nem tudni, a LP. néhány ajándékozás bejegyzése után – befejezésnek – a kicsit több, mint 16 évig uralkodó IV. Gergely 844 januárjában bekövetkezett halálát említi.

(*) Judit a bajor Welf főúri család sarja, aki Itáliában Guelf néven váltak híressé és ők folytatták évszázadokon keresztül hírhedt harcukat a Ghibbellins családdal. 

II. Sergius (844-847)

A LP.-ban található II. Sergius Élete (Vita Sergius) ritka bepillantást nyújthat a pápák életét ismertető művek több szerző és más időszakokban elkészített összekomponálásáról. Miután a szerző a 18. fejezetig részletesen ismerteti Sergius pályafutását, rátér a pápává választás körülményeire és az azt szorosan követő politikai lépésekre, melyekben Lothár és fia, II. Lajos pápaságot érintő közös dolgait érintve az akkori idők politikai eseményeit tárgyalja. II. Sergius életrajzírója ezután hirtelen és minden átmenet nélkül megszakítja narrációját, és a pápa építkezéseit, ajándékozásait, templomi restaurációit kezdi sorolni. Innentől nem kétséges, hogy biográfusa ugyanaz a pap volt, mint aki IV. Gergely életrajzát írta, még akkor is egyértelmű az egyezés, ha a 19-39. közötti szakaszok két variációban maradtak fenn. A 39. fejezettől ismét egy másik szerkesztő keze nyomát láthatjuk.

Sergius életére utaló bejegyzéseket találhatunk még a Fulda Évkönyvekben (838-863), melyeket II. Lajos király bizalmasa, egy Rudolf nevű szerzetes írt, valamint a Troyesi Prudentius annalesében. A Patroligia Latina gyűjteményében található, Reims püspöke, Hincmar leveleiből további apró adalékokat olvashatunk ki Sergius pápával kapcsolatban.

Sergius annak a nemes római családnak volt tagja, aki már adott egy pápát V. István személyében a katolikus egyháznak, és ebből a családból fog hamarosan kikerülni a II. Adorján néven pontifikáló egyházfő is. Az alacsony rendű és magas rangú hívők és egyháztagok egyöntetűen választották pápává Sergiust IV. Gergely halála után, és mindössze egy János nevű jelentéktelen diakónus lépett fel ellenjelöltként. János dékán a Róma környéki kisnemesek segítségével betört a Lateran Palotába és megpróbálta a hatalmat magához ragadni, de gyenge támogatottsága miatt kudarcba fulladt kísérlete; embereit a „Quirites 'hercegeinek' lovashada szétkergette” (LP. n. 5). Raymond Davis felhívja figyelmünket, hogy János ellenpápaként történő fellépése leírásának (5. fejezet) szóhasználatát, fogalmazását az életrajzíró a nála több mint négyszáz évvel korábban alkotó Rufinus munkájából másolta át. Rufinus művében (Historia Eremitica II. 10) Damasus pápa és ellenjelöltje, Ursinus versengése szerepel, amit Sergius életének névtelen jegyzője a neveket felcserélve újra használt. Jánost egy meg nem nevezett kolostorba zárták, ahol később – több mint valószínű – megfojtották. Na most mikor Lothár császár meghallotta valahol Frankföldön a pápaválasztás hírét, nagyon megsértődött, mert az ő megkérdezése nélkül igen felháborítónak találta Sergius beiktatását. Utasította is hamarjában Lajos fiát, hogy erős had kíséretével menjen Rómába; tisztázza, hogy kit is illik megkérdezni a pápa választással kapcsolatban és kinek is szükséges a beleegyezése a pápaszentelés előtt. Fia mellé rendelte – további tekintély emelésére – Metz püspökét, Drogót (aki Nagy Károly egyik törvénytelen gyermeke volt, és így nagybátyja Lothárnak), és népes papi kísérettel töltötte fel a Rómába vonuló frank-germán hadosztályokat. A sereg miután Lajos király páviai birtokainak határát átlépte, kifosztotta Bolognát, majd ahogy a középkor szokása megkövetelte, útját végigrabolta Rómáig. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időben Itáliában a két longobárd hercegségen (Spoleto, Benevento) kívül csak az araboknak volt ütőképes hadereje, akkor érthetetlen a népes számú, erős frank-germán sereg felvonultatása, ill. elvonása a sokkal fontosabb – vikingek által pusztított – védtelenebb harcászati területekről.

Lombardia vaskoronája (Corona Ferrea)

Hogyan hiányozhatott egy longobárd király koronázásról a Lombard Királyság szimbóluma, a híres-neves vaskorona? A monzai katedrálisban (Milánó) látható, mindössze 8 cm széles, drágakövekkel kirakott aranyabroncs a kis formája miatt nem sok fejre illett rá, mégis a legendák szerint 34 uralkodót koronáztak vele. A korona eredetére számos legendát találhatunk, sok közülük a szélhámos ereklyevadász Szent Helénára (Konstantin császár anyja) vezeti vissza a korona pántjában található vékony vaspántot, mely a mesemondók szerint abból a vasszögből készült, amivel Jézust a keresztre függesztették. A korona ősiségéhez kétség nem férhet: az Ausztrál 'ANTARES' (Australian National Tandem for Applied Research) elnevezésű kutatócsoport 1996-ban megvizsgálta a méhviaszból és agyagból készült, drágakövek rögzítéséhez, ragasztásához használt keveréket, minek eredményeképp a korona elkészítési idejét 700 és 780 körüli időben határozták meg. A Pápák Könyve II. Lajos koronázásakor egyértelműen egy másik koronát említ, mely azt sugallja, hogy nem tudtak a longobárd nemzeti ereklyének számító vaskoronáról, mert ha tudtak volna, akkor nem hanyagolhatták volna el az említését. 

„Rómában Sergius pápa ünnepi pompa közepette felkente és a longobárdok ősi vaskoronájával királlyá koronázta Lajost.” - írja Prudentius (Ann. 844), de a LP.-ban 'értékes, királyi koronáról' tud, és igen furcsa az, hogy a longobárdok vaskoronáját nem említi, mikor pontosan leszögezi, hogy a pápa II. Lajost longobárd királlyá (nem Itália királyává) kente fel. Gyakorlatilag a koronázásnak csak szimbolikus értéke volt, mert Lajost már korábban apja, Lothár Itália királyává, – tehát nem csak az északi longobárdnak számító területek koronás urának – koronázta, amit a pápa nem vett tudomásul. Szerinte Lajos csak az 'ősi' páviai királyság ura lehet és erre a kettős értelmezésre hivatkozva a koronázás után megtagadta, hogy a pápai állam nemesei, vezető polgárai hűségesküt fogadjanak Itália királyának, Lajosnak. Helyette a jó messze trónoló Lothár császárnak esküdtek hűséget,és fiát, Lajost csak olyan jelképes királynak tekintették, aki még így hadsereggel a háta mögött sem diktálhatott Rómának. De hát mi értelme volt a hadi felvonulásnak, mikor a hadak ura még egy hűségesküt sem volt képes kicsikarni magának? Talán az olyan formaságért kellett a sok vitéz, hogy Lothár nevében Drogo püspök átadhassa – a már előtte rég megírt – császári beleegyezést az új pápa trónra emeléséhez? Mert azonkívül, hogy a germán és itáliai püspökök egy ünnepi nagygyűlés keretén belül megállapították, hogy Sergius megválasztása törvényes volt, nem sok minden történt, főleg nem olyasmi, ami a hadak szerepeltetését megkövetelte volna..

Illetve mégis majdnem történt valami: Róma falai alatt megjelent egy másik sereg, melynek Benevento hercege, Siconulf (Sikenolf) volt a vezére. Itália középső részét a IX. sz. első felében a longobárd származású nemesi családok között dúló kegyetlen hatalmi harc bomlasztotta, és szegényítette még tovább az amúgy is visszafejlődött országrészeket. A rokonsága számos tagjával hadilábon álló Sicardus herceget (Benevento urát) öt évvel korábban, 839-ben meggyilkolták, és a volt pénzügyminisztere, Radelchis kaparintotta meg az árván maradt hercegséget. A meggyilkolt Sicardus testvére, Siconulf, Salerno hercege – Conza és Campania hercege segítségével – hamarosan háborút indított a trónbitorló, orvgyilkos Radechis ellen, mely háborúhoz a könnyű haszonszerzés reményében csatlakozott Capua, Acerenza, Teano, Amalfi, Gaeta bárói és a nápolyi herceg is. Végeredményben komoly hadviselésről lehetetlenség beszélni, inkább lazán fegyelmezett zsoldosbandák tombolása, védtelen földművelők fosztogatása jellemezte ezeket a 'hadjáratokat', melyekben még a győztes is vesztesen végezte. Ezeknek a belső csatározásoknak lehetett része Siconulf herceg megjelenése Rómában 844-ben, aki természetesen nem ellenségként jött, hanem hódoló alattvalóként tisztelegni, és ráadásul egy zsák aranyat hozott magával Lajos király számára. Az arannyal biztosítani szerette volna magának a császári-királyi támogatást, hogy a császári udvar őt fogadja el Benevento törvényes urának, mely erkölcsi elismerés és esetleges tényleges támogatás nagyon elkellett volna a ravasz, trónbitorló Radelchis ellen. Lajos király boldogan elfogadta az aranyat, kegyesen nyugtázta Siconulf hűségesküjét, majd támogatásól biztosította Salerno hercegét, ami nem került semmibe. Sergius pápa is fogadta Siconulfot, aki a LP. feljegyzése szerint leborult a pápa előtt és megcsókolta a lábát. Utána mindenki, mint aki jól végezete dolgát ment a maga útjára; Lajos Páviába, Siconulf Salrenóba (n. 18), Drogo Frankföldre, tarsolyában egy hatalmát, presztízsét erősítő legátusi kinevezéssel.

A történelmi beszámolókból láthatjuk: voltak hadseregek Itáliában, és érthetetlen, hogy ha már felvonultak, akkor miért nem masíroztak le legalább Messinát vagy Brindisit visszafoglalni a mohamedánoktól? Vagy talán tényleg igaz az a feltevés, miszerint mindenkinek jól jött az az egyetlen folyamatos aranyszerzési lehetőség, ami a rabszolgák eladásából származott? A gazdaságilag összeomlott Itália semmilyen eladható terméket nem volt képes előállítani, ezért mikor megszorult valamelyik gróf vagy báró, a legegyszerűbb dolog volt összefogdosni néhány szerencsétlent, levinni a brindisi rabszolgapiacra, és máris volt pénz. Nem rossz minőségű frank ezüst járt fizetségbe az ilyesmiért, hanem az értékes arab aranydirham. Ezért végeredményben – a rabszolgákat leszámítva – senki nem bánta a Brindisiben pöffeszkedő arabokat, hiszen a pezsgő rabszolgagazdaságból csurrant-csöppent mindenkinek.

Sergius már a megválasztásakor a hatvanon felül járhatott és hosszú évek óta kegyetlen köszvény kínozta, minek következményeképpen sokszor testileg-lelkileg összetörve, lázasan fetrengett a betegségtől, hivatala betöltését ellátni, az állam kormányzását gyakorolni képtelen volt. Ilyenkor testvére, Benedek vette át a vezetést, aki Sergius életrajzírója szerint otromba, faragatlan ember volt, világi sóvárgásokkal és tahó viselkedéssel, szokásokkal terhelve. A biográfus páratlan sértő szavakat használ, melyek eddig ismeretlenek voltak a LP. szöveghagyományában. A 41. fejezetben olvashatjuk, hogy Benedek elutazott Lothár császárhoz az egyházi hatalom legfőbb méltóságának átvételéhez szükséges beleegyezést kieszközölni a császártól. „Rómába történő visszaérkezése után mindenkin keresztüllépve, önfejű őrülettel kezdett el kormányozni. Minden pénzügyi fizetést betiltott és csak az ő személyes beleegyezésével lehetett bárkit is kifizetni vagy bármire is pénzt kiutalni. Romlott erkölcsű, kicsapongó kéjenc volt, aki mindig az élvezeteket kergette, nem szégyellte Albano püspökségét sem jogtalanul kisajátítani, hogy az ördögöt így a vakmerő pimaszságával jobban kiszolgálhassa.” A LP. jegyzője „bűnös herézissel, simoniával” vádolja a főpapot; „püspöki hivatalokat nyilvánosan árulták” (…) „egyházi hivatalhoz csak vesztegetés által lehetett jutni.” Nem érti, hogy egy ilyen közönséges, gonosz alak hogyan tudta kezében tartani az egyházvezetést: „aki manipuláló ravaszságával mindenkit becsapott, kifosztott, és tönkretette nem csak a világ első városát, de minden várost, erődöt, határrészeket és a tengerparti területeket is.” Ha ilyen elkeseredett szavakkal ecseteli a pápaság helyzetét a LP. szerzője, akkor elképzelhetjük, hogy valójában milyen maffiaközpont lehetett a Lateran Palota. A 43. fejezet zárómondatában már majdnem kárörvendve írja: „ … az Isten nem tűrhette tovább egyháza szégyenletes állapotát, és büntetésképpen a pogányokat küldte a jó útra lépésre, javulásra képtelen római keresztényekre.”

846 augusztus 10-én levél érkezett Korzika grófjától, Adalberttől a pápai udvarba, melyben a gróf figyelmeztette a pápát, hogy egy 73 hajóból álló muzulmán had, 500 lovassal, több mint tízezer harcossal a Tiberis folyó torkolatának tart. Úgy tűnik, sem Sergius pápát, sem testvérét, Benedeket nem érdekelte különösebben a hír, mert senki semmilyen védőintézkedést nem foganatosított, így hát augusztus 23-án az arabok gond nélkül partra szálltak és 26-án már Róma falai alatt voltak. Tisztázatlan, hogy Adalbert miért nem értesítette a Páviában lebzselő II. Lajost, akinek állítólag volt hadserege, hogy az elindulhasson a saját királyságához tartozó Rómát megvédeni, hiszen Lajos nem a régi Nagy Károly-féle 'Regnum Italicum' ura volt csak, hanem egész Itália királya, mely fogalomba – elméletben – Róma is belefoglaltatott. Róma mindig hőzöngő, nagyszájú nemesei tehetetlenül nézték a biztonságot nyújtó Aurelius császár által épített falakról, hogy az arab hordák miképp dúlják, perzselik a környéket és tanúi lehettek a régi városfalon kívül elterülő Szent Péter Bazilika komplexus kirablásának. Onnét, a várfalról lefele nézve, talán elgondolkodhatott néhány római azon, hogy mennyit változott a világ azóta, hogy a várost már nem Jupiter és Vesta óvta. A város romjai alól, a szétzúzott istenek márványtöredékei talán rá is mosolyoghattak a falakon rémülten rettegő rómaikra, mondván: „amikor még minket tiszteltetek, akkor olyasmi nem létezhetett, hogy néhány ezer mezítlábas kalóz félelemmel töltse meg szíveteket, terrorizálja nyomorult életeteket, szégyent és gyalázatot hozva fejetekre és Rómára.”

A keresztény pápák hosszú sorának nem volt elég 500 év, hogy egy védőfalat építsen a 'nagy' Konstantin által építtetett Szent Péter Bazilika épületegyüttese és a mellette lévő Borgo negyed köré. Az arabok a LP. feljegyzései szerint a Szent Péter Bazilikát teljesen kirabolták; elvitték minden kincsét, a főöltár ezüst borítását, ezüst szobrokat, még a hatalmas méretű bronz kapukat is leszerelték a bazilika bejáratáról. (Néhol ezeket a kapukat ezüstnek mondja a LP.) Lanciani (Destruction of Ancient Rome) az egyházi történetírókra jellemző nagyzolással három tonna arany és harminc tonna ezüstre becsüli a zsákmányolt kincset, mely esztimáció már csak azért is nevetséges, mert egész Itáliában nem létezett ennyi arany-ezüst, és a pápai állam ebben az időben a Lateran Palotában őrizte vagyonát. Persze éppenséggel az ezüstborításokat és a bronzkaput leszerelhették, de akkor mi lett a sorsa a bronzkapuknak? Nos a történet folytatása szerint a sok rablott kincset hajóikra rakták a szaracének, de Szicília partjainál borzasztó viharba keveredett az arab hajóhad és mind a hetven valahány hajó úgy elsüllyedt, hogy még egyet sem sikerült azok közül a marin-archeológiának megtalálnia. Ha figyelemben vesszük, hogy már hosszú évtizedek óta szakemberek, és szerencsevadászok hada vizsgálja, kutatja a Földközi-tenger – főleg a partszakaszok – fenekét, feltérképezve minden zugát, rejtekét; akkor érthetetlen miért nem 'botlanak' bele a több mint hetven hajót kitevő roncsmaradványba, mert ha mást nem is, de az ezüstöt és a bronzkapukat ki kellene jeleznie a kincskereső műszereknek.

Az arab bandák garázdálkodása hetekig, hónapokig tartott és kiterjedt Toszkániára, Campagnára, sőt még Emiliába is betörtek anélkül, hogy bárki kiállt volna ellenük. Ez az áldatlan állapot így maradt a következő év (847) tavaszáig. Ezek után, miért ne lenne bárkinek is joga, hogy kétségbe vonja II. Lajos tényleges királyságát Páviában, vagy bármilyen frank haderő jelenlétét Itáliában. Mert bizony Itália középső részén még ma is ott fosztogatnának a mohamedánok, ha Spoleto hercege, Guido – longobárd katonai vezetéssel – fel nem veszi velük a harcot. A tényleges király hollétéről vagy az egekig magasztalt frank seregek hollétéről egy szót sem szólnak a máskor oly bőbeszédű pap-krónikások, pedig különösen Sergius pápának jött volna jól a nem létező frank jelenlét, hiszen 847 január 27-én úgy halt meg, hogy akkor még Róma környéke égett, a város még mindig reménytelenül körbe volt véve rablóbandákkal, és még a halálakor sem tudta megnyugtatni a pápa eltávozó lelkét egy segítséget nyújtó felmentő sereg híre.

(*) Hilduin, bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3