A Nagy Konstantin által épített Szent Péter Bazilika, mely évszázadokon keresztül a keresztény ideológia fellegvára és világi hatalmának központi szimbóluma volt.
Habár történészeink nem győzik eleget hangoztatni a VIII. század 'gazdagon dokumentált' örökségét, mégis hivatkozásaikban a LP.-on kívül csupa olyan forrást adnak meg, mint pl. a Codex Carolinus, mely egy olyan, időben később íródott levél-másolatgyűjtemény, aminek hitelességét éppen keletkezési ideje teszi kétségessé. Sokszor a LP. közléseivel is probléma van, mert sűrűn előfordul, hogy a beillesztett részletek nem a római kancellária feljegyzéséire, (archívum anyagára) támaszkodnak, – mert ilyen nincs is –, hanem Beda, Pál Dékán, Fredegár, Einhard a forrásuk, akik meg minden forrásmegjelölés nélkül úgy írtak és azt írtak, amit akartak. Ám a megbízhatatlanság terén ezeket a szerzőket felülmúlja a sok ismeretlen másoló, akik leellenőrizhetetlen pápai levelekkel rendelkeztek, és ezeknek a leveleknek a másolataiból áll össze egy olyan középkori történelem, melyben több lyuk van, mint egy ementáli sajtban. Számtalan esetben még az sem segíti a történelmi adatok közti eligazodást, ha azok időrendben egymást követve logikusnak látszó sorrendet alkotnak, mert a racionalista észérv így is képtelen kétségek nélkül elmenni mellettük.
Példának felhoznám a következő Karoling egyházirodalom által feljegyzett történést, mely a frank másolók munkájából került a LP.-ba: a Quierzy-i megegyezés után Pippin hadjáratot indított a longobárdok ellen és hadai több győzedelmes csata után, szeptemberben, vagy októberben hozzáfogtak székhelyük Pávia ostromához. A jobban felszerelt, túlerőben lévő frankok beszorították a városba Aistulf királyt a a maradék, szétzilált seregével egyetemben. Néhány nap védekezés után Aistulf megadta magát, kegyelemért esedezve mindent megfogadott, mindenre megesküdött az őt legyőző frank királynak. Pippin elfogadta a longobárd király megalázkodását; majd még mielőtt beállt volna a tél a frank hadak elégedetten hazavonultak, a pápa meg diadalmasan visszatért Rómába. És mégis, – a LP. közlése szerint –, néhány héttel ezen események után, 755. januárjának legelején Aistulf longobárd hadai körbevették Rómát és falai heves ostromába kezdtek. Hogyan lehetséges egy háborút vesztett hadseregnek néhány hét alatt újraszervezni magát, és tél kellős közepén egy ilyen komoly, jelentős erő felvonultatását megkövetelő ostromba belefognia? Tudjuk, az itáliai telek enyhébbek, mint mondjuk a szibériai telek, de azért, aki már járt télen Rómában az tudja, hogy januárban ott is kutya hideg tud lenni. Egy akkora város ostromára, mint Róma nem elég néhány ezer harcos, hatékonyan körbezárni a várost, megfelelően biztosítani a falak, bástyák, kapuk környékét több tízezer emberre lett volna szüksége annak a longobárd királynak, aki néhány hete háborút vesztett. Egy nagyszámú sereg ellátása, szállásolása még a nyári hónapokban is mindig gonddal járt, hát még a tél közepén. Népes seregeket összegyűjteni, tartós ostromra felkészülni, ostromgépeket felvonultatni gondos tervezést, pontos logisztikai műveleteket igényel, amire nem elég néhány hét, főleg ha a közvetlen előzményekben vesztes csaták sorozata, és egy elvesztett háború áll. De hát kik és hol rögzítették ezeket az eseményeket, melyek hiányolnak minden ésszerű valóságfolyamatot, miközben suta ellentmondásosságukban kizárják a kortárs szemtanúi bizonyságát? Mert bizony fontos szem előtt tartani, hogy az idevonatkozó adatok forrása mind olyan állítólagos vatikáni kancellárián megalkotott levélmásolatokból származnak, melyek eredeti példánya egy esetben sincs meg. Más szavakkal megfogalmazva: el kell hinnünk, hogy a Frankföldön összegyűjtött Codex Carolinus, Patrologia Latina, Patrologia Grecque, stb. gyűjtemények másolói tényleg birtokában voltak az eredeti pápai kancellária által megszerkesztett leveleknek, melyeket ők – a másolók – teljes hűséggel adtak tovább az utókornak. A másolatok tartalmának elfogadását tovább nehezítik még, hogy nem tudni biztosan; hol készítették, hányban másolták azokat, és hogyan jutottak az eredeti pápai levelek a kopírozók birtokába. Tekintettel arra, hogy semmilyen más, egyházi íróktól független történelmi forrásanyaggal nem rendelkezünk, ezért a történési folyamatok nagybani felvázolását ezen leírásokhoz muszáj kötni, még akkor is ha számtalan logikátlan valótlanságot szükségszerűen kidobálunk a papi mesék 'történelméből'.
De térjünk vissza II. vagy III. István pápához és szövetségeséhez Pippin királyhoz, pontosabban ahhoz a tényhez, hogy a kettőjük közötti szövetség létrejött, melyben a két hatalomra éhes gócpont elkerülhetetlenül megtalálta egymást. Pippin a pápai áldás, felkenés-hitelesítés, ill. az egyházi legalizálás nélkül nehezen őrizhette volna meg hatalmát, és még nehezebben biztosíthatta volna utódjai számára a dinasztikus öröklést, hiszen az ősi frank törvények értelmében még az oldalági Meroving grófoknak is több joguk lett volna a frank trónra, mint Martell Károly fiának. Az egyházi hókuszpókusz párosulva a kolostorok, templomok jól működő politikai láncolatával hatékonyan támogatta, erősítette Pippin helyzetét, aki cserében országrészeket adományozott az egyre többet követelő pápának. Adhatta, mert nem a sajátját adta … Persze mindehhez szükséges volt, hogy Pippin valamilyen ürüggyel megtámadja az őt korábban hűségesen segítő longobárd nemeseket, amihez megoldásként a pápaság folyamatos longobárdokat heccelő provokálása szolgáltatta az egyfajta csalfa jogalapot. Akarta, nem akarta a háborút a frank király, muszáj volt neki a saját hatalma megőrzése érdekében hadbavonulni a rokon longobárdok ellen. Pippin egyértelműen megértette azt a veszélyt, amit az erőszakos, követelőző pápa, és a jól kiépített intézménye jelentett számára. Átlátta, hogy a pápának nem lenne nehéz egy másik frank grófot találni, akinek ebben az esetben minden további gond nélkül átadná azokat a szentségeket, áldásokat, tehát mindazt az isteni hozzájárulást, ami a szentséges legitimitást megadja az uralkodáshoz, és minek birtoklásával már esetleg egy új gróf lehet a király. Pippin figyelembe vette tehát azt a lehetőséget, hogyha nem teljesíti a pápai követeléseket, akkor a katolikus ügynökök könnyen megbuktathatják, és akkor – király ide, király oda – szintén mehet a kolostorba. 754-ben a frankok először támadtak rá a longobárdokra, amivel a longobárdok itáliai végnapjai elkezdődtek.
Két évvel később, 756-ban egy másik győzedelmes hadjárat után Pippin, fizetésképp hivatalosan is átadta II. Istvánnak az elfoglalt Exarhátust, a Pentapoliszt és Romagnát mégpedig olyan külsőségek közepette, hogy Rómába vonult és a meghódított városok kulcsait az ajándékozási okmányokkal együtt ünnepélyesen letette Szent Péter sírjára. Az egész esemény leírása megegyezik Konstantin császár bő négyszáz évvel korábban történt (szintén kitaláció) adományozási rítusával, aminek ismétlése kérdőjeleket állíthat fel. A frank király adományozásával olyan bizánci területeket adott át a pénzéhes pápaságnak, melyek sosem voltak az övéi. A szentséges adományozási cselekedet nem sok áldást hozott a frank király fejére, mert még abban az évben meghalt, igaz a pápaság ellenfele, a longobárdok kétszer legyőzött királya Aistulph is hamarosan eltávozott az élők sorából, majd egy évre rá a 'birtokszerző' II. István is átköltözött a keresztényi túlvilágba.
PÁL PÁPA
I. Pál (757-767) pápáról a LP.-ban egy rendkívül rövid életrajzot találni, mely nem tükrözi vissza pontifikálásának relative hosszú (tíz év) időtartalmát, és feltűnö módon megszakítja az előző évek politikai eseményei ismertetését, A mindössze hét fejezetből álló 'életrajzot' később írhatták és még később szerkeszthették be a Pápák Könyvébe. Ezenkívül hiteles forrásként fogadják még el a Codex Carolinus gyűjteményében található 31 levelet, melyeket a pápai kancellária írt, mindet Pippinnek címezve. (Kivéve kettőt, melyek Pippin fiainak – Carloman, Károly – lett elküldve volt.) A levelekben semmiféle dátumozás nincs, és nem lehet igényes pontossággal kikövetkeztetni azokból az események helyes kronológiai sorrendjét. Erre a tíz évre tehát főforrásunk az ismeretlen eredetű levélkivonatok adatai, mely adatok alátámasztására kortárs itáliai kéziratok nem léteznek.
A Pál tíz éves pontifikálásáról szóló történetben mintha csak az előző évtizedek – vagy talán évszázadok – eseményei lennének új köntösbe bújtatva, a régi események-mozzanatok új szereplőkkel feltálalva.
Az előző pápa II. István a halála előtt már olyan hatalommal rendelkezett, hogy megengedhette magának testvére, Pál diakónus utódjául történő megválasztását, miáltal suttyomban örökletessé tette a pápai trónt. Igaz, volt egy gyenge tiltakozásféle ellenjelölés Theophylactus archidiakónus személyében, de mélyebben senkit nem érdekelt a pápaválasztás mikéntje. A később élt germán papok utólagos történelem írása szerint, I. Pál idejében Desiderius (756-774) az ügyeletes mumus – akarom mondani a longobárdok királya –, aki a feljegyzések szerint még mindig fenyegeti a pápaságot, és ezenfelül a szemére vetették, hogy nem hajlandó visszaszolgáltatni a pápaságnak olyan falvakat, birtokokat, ami sosem volt a pápaságé. Spoleto ura Albion, és Liutprand (csak a névazonosság köti a korábbi királyhoz), Beneventum hercege a korábbi idők viszonyainak megfelelően, elődeik politikáját folytatva hol teljesen függetlenek, hol zsoldba állnak, hol meg menekülnek. A középkori Itália politikai képéhez még hozzátartoztak a teljes önállóságra törekvő városok (pl. Velence, Nápoly, Firenze), és a pápaságot közvetve érintő, saját akaratát érvényesíteni óhajtó Róma környéki kora-feudális nemesség, akik nyomást szándékoztak gyakorolni a korrupt pápaságra. A pápaság vezetősége mesterien lavírozott a frank, longobárd, latin nemesség egymás ellen való kijátszása révén, és közben biztosítani próbálta magának a politikai főhatalmi pozíciót.
Pál pápa elődjeihez hasonlóan szüntelenül uszította a frank királyt a longobárdok elleni fegyveres agresszióra, az egyik levelében nem röstellt olyan hazugsággal hergelni Pippint, hogy „háromszáz hajó, és a szicíliai hajóhad indult el Konstantinápolyból Róma ellen.” (Ep. 20.) Ugyanebben a levélben azt írja a pápa Pippinnek, hogy Desiderius egy fenyegető levelet küldött neki … Milyen kár, hogy ez a levél sem maradt fenn, még másolásos formában sem, és így felvetődik a gyanú, hogy a pápa csak kitalálta a fenyegető levelet. Talán ideillő érdekesség, hogy Theophanész említ egy bolgárok ellen indított hajóhadat, 766-ban, minek nagy része elpusztult egy borzasztó viharban az Euxine (Fekete) tengeren. Lehetséges, hogy ennek a bolgárok elleni hadjárat előkészítésének hír-foszlányai jutottak el Rómában, amit a pápa önkényesen kiforgatott, hogy ezzel is ingerelje a frank uralkodót? A 770. évek elején a pápát nagyon lesújtotta a fiatal bajor herceg, Tasziló házassága Desiderius király lányával Liutpergával, mert a longobárdok és bajorok közötti rokoni szálakon nyugvó szövetség sehogy sem illett bele a katolikuspolitika képébe. A házasságról megrökönyödésének ad hangot a pápa Pippinhez írt levelében (Ep. 27.), mely levélben továbbá türelmetlenül érdeklődik a frank király Aquitania hercege, Waifar ellen viselt háború kimeneteléról. (Mert tudniillik minél hamarabb befejezi Pippin a háborút Aquitaniában, annál hamarabb tud az ő kedvéért elkezdeni egy másik háborút a longobárdok ellen.) Görög és longobárd veszélyre történő folyamatos riogatás és fegyveres beavatkozás ismétlő követelése mellett álcának kisebb jelentőségű témák is kitöltötték a pápai leveleket, mint pl. a frank klérus lelkes törekvését, hogy tökéletesen elsajátítsák az egyházi zsolozsmák éneklését, valamint több frank szerzetes kinevezését egy kántorokat képző iskola vezetésére. (Ep. 41.)
Pál pápa építő, szépítő tevékenységét hangsúlyozza ki a L. P. mikor rámutat a pápa által rendezett pompás ceremóniákra, minek keretében a gótok és vandálok által megrongált katakombákból átszállították Róma kiemelkedő szentjeinek maradványait különböző templomok díszsírjaiba. A feljegyzések szerint, nem sokkal beiktatása után 757 október 8-án átparádéztatta Szent Petronilla, – aki a keresztény történelem szerint Szent Péter lánya volt – földi maradványait a Vatikán dombon lévő Honorius Mauzóleumba, mely emlékművet testvére II. István alakíttatta át keresztény templommá. Hogy életművét teljessé tegye építettet egy oratóriumot Szent Péter Bazilikában, valamint saját magának egy síremléket: amit sajnos a régészet még eddig nem talált meg.
Pál pápa elégedetlen emberként halt meg; nem sikerült egy véres testvérháborút kirobbantania a frank-germán népek között, csak apró méretekben volt képes gyarapítani a bátyjától örökölt feudális Pápai Államot és még minimális szinten sem volt képes elnyerni az itáliai nemesség tiszteletét, megbecsülését.
III. István
III. István pontifikálásáról – az egyházi történészek szerint – kortárs leírást találunk a LP.-ban, ami állítás erősen kétségbevonható, mivel a szerző szóhasználata arra utal hogy III. István életrajzát is ugyanaz a személy írta, aki elődje Pál pápa életrajzát, sőt az utána következő pápa (I. Adorján) életrajza első felét feljegyezte. Ezen évek eseményei követésében segíthet még két levél figyelembevétele Constantinus ellenpápától, továbbá másik öt levél István pápa kancelláriájáról, melyek részei a Codex Carolinus gyűjteménynek. Különböző kiadók, (Cenni, Mansi, Duchesne) megjelentettek más III. Istvánnak tulajdonított leveleket, töredékeket, melyek hitelessége – történészek által szintén forrásként használt, Creontius (1) tudósításával egyetemben – szintén megkérdőjelezhető.
I. Pál pápa halála után 767-ben Toto, Nepi hercege seregével Rómába vonult és saját testvérét, a még laikus Constantinust választatta pápává. Az hogy valaki világi emberke volt az egyik nap, majd pápa lett a következő héten nem volt új procedúra a pápaság történelmében és így elméletben még a sarki bohócból is pápát lehetett csinálni néhány nap alatt. Praeneste püspöke György Toto akaratának engedelmeskedve elvégezte a papi tonzúra átadását Constantinus számára, majd másnap György püspökké szentelte, ami után már semmi akadály nem állt a pápává kenése útjában. Nem csak Toto, de Constantinus másik két testvére, Passivus, és Paschal is kalandor, rablólovagok voltak, és az új pápa felszentelése után, már egy igazi haramia családból származó egyházfővel büszkélkedhettek a római katolikusok. Constantinust 767 július 5-én kenték pápává és egy évig sikerült a hatalomban maradnia.
Egy évvel később ismeretlen okok miatt a katolikus intézmény legbefolyásosabb főpapja, a pápai kúria főjegyzője, Krisztofer, és fia Sergius, aki a pápaság kincstárnoki hivatalát töltötte be, hirtelen megléptek Rómából. Először Theodociustól, Spoleto új hercegétől kértek menedéket azt hazudva, hogy az életük veszélyben forgott a campagnai bárók zsarnoki erőszakossága miatt. Nem lehet tudni, hogy mennyi kincset vittek magukkal vagy, hogy milyen ígéretek betartására esküdöztek, de az biztos, hogy ármánykodásuknak köszönhetően: a longobárdok megtámadták Rómát, meggyilkolták a nekik sosem ártó Totót, és Constantinus pápát, testvérével Passivusszal együtt elfogták, megkínozták, mindkettőt megvakították, majd börtönbe vetették őket. Passivust hamarosan megfojtották, de Constantinust még életben hagyták. A bajkeverő Krisztofer és fia Sergius mégsem voltak képesek megnyugodni, mert a longobárdok a saját emberüket, Fülöp szerzetest tették meg pápának, aki jámborsága miatt teljesen alkalmatlan volt egy olyan arrogáns hivatal betöltésére, mint amit a pontifikálás szerepe megkövetelt. Krisztofernek elég volt csak egyszer megfenyegetnie az idős galamblelkű szerzetest és az haladéktalanul visszamenekült Esquilinébe a Szent Vitus kolostorának magányos békességébe. Krisztofer és fia Sergius jelöltje, István a frankoktól is támogatott főpap ezután minden nehézség nélkül elfoglalhatta Szent Péter trónját. Azaz, volt még egy kis hivatalos dolog, egy apró ceremónia, amit szükséges volt végrehajtani a keresztény (szeretet) vallás tökéletes szertartásrendje szerint, és amit az egyházjog fegyelme ilyenkor megkövetelt. Hivatalosan még mindig a tömlöcben raboskodó Constantinus volt a pápa, ezért muszáj volt őt szentségeitől (pontificiusától) megfosztani. A lelkes egyházfők a keresztény ceremónia első lépéseként a megvakított Constantinust kirángatták cellájából, majd a megkínzott pápát női kengyelbe ültették, súlyokat akasztottak a lábára és úgy parádéztatták végig a városon. Végül a Lateran Bazilikában pontifikátusát semmissé nyilvánították, megfosztották szentségeitől; palliumát földre vetették, pápai cipőjét kettévágták.
Mindezen gonosz események irányítása mögött István, az új pápa állt. Az az István, akit a háta mögött már segéddékán kora óta mindenki csak úgy hívott: a kígyó.
(1) Creontius atya III. Tasziló (748-788) bajor herceg titkára volt és Rómába követként járt: feljegyzéseit a Bajor Évkönyvek (Annales Boiorum) őrizték meg az utókornak. Creontius eredeti írásai már a IX. század elején teljesen eltűntek és amit a Bajor Évkönyvekben találunk az csupán tartalmi rekonstrukciója egy olyan anyagnak, amit az időben később szerkesztett egyházi szerző ismert csak.
