IX. János (898-900)

A szegényes források minőségére jellemző, hogy a IX. század utolsó egyházfője uralkodásának kezdetét és végét csupán találgatni lehet.

Még mielőtt röviden ismertetném IX. János pontifikálását érdemes megemlíteni a 897 évben megválasztott két egyházfőt, kiknek neveit ugyan ismerjük, de ezenkívül szinte semmi biztosat nem lehet róluk tudni. Az elsőt Romanusnak (Románusz) hívták, kinek nevét és apja nevét (Constantin) említi a Katalógus, hallott róla továbbá Frodoard és Andrea Dandolo (Krónika), valamint két későbbi püspöki kinevezési okmány tanúskodik kormányzásáról, melyek a Patrologia Latina gyűjteményében kaptak helyet. Valamikor augusztus és október között gyakorolhatta hivatalát és a spoletói-ház híve lehetett. Halálának körülményei ismeretlenek. A következő pápa, II. Theodórosz mindössze huszonvalahány napig volt az egyháza élén és a változatosság kedvéért egy Formosus pápát támogató vezetőt láthatunk személyében. Auxilius harmadik művében egy csacska legendát tákolt össze, miszerint a hónapokkal korábban Tiberis folyóba dobott Formosus pápa tetemét a víz, a portói Szent Acontius templomnál partra vetette. A csodás módon felbukkant holtestet Theodórosz pápa nagy pompával a Szent Péter Bazilikában temette el újra. (Tractatus qui Infensor et Defensor dicitur, c. 4.). A két emberöltővel később ügyködő Liutprand még rátesz egy szentséges lapáttal, a meg nem történt eseményre, mikor azt írja, hogy a szentek képmásai áhítatosan meghajtották fejüket Formosus újratemetésén a Szent Péter bazilikában. (Antapodosis, I. 31)

Mivel Jánost Formosus szentelte fel presbiterré, így nem csodálkozhatunk azon, ha első intézkedése egy a Formosus pápát rehabilitáló zsinat összehívása volt. A zsinati határozatok semmisnek nyilvánították a 'hullazsinat' döntéseit, jegyzőkönyveit elégették, VI. Istvánt elítélték, Formosust visszaemelték a pápák sorába, és visszahelyezték korábbi méltóságukba a másik párt által megfosztott egyháziakat. A hatodik kánonban a lélekben az egyház fiává fogadott Lambert felkenését megerősítették, míg a barbár módon, alattomban megszerzett Berengár-féle felkenést érvénytelennek nyilvánította a díszes papi gyülekezet. Jogosan kérdezheti meg az olvasó, hogy hogyan is van ez a támogatás? Hiszen a szentséges méltóságában visszahelyezett Formosus Lambert ellen volt és Berengárt, mint Arnulf hívét, akkor az egész klérus támogatta. Ha János pápa tényleg Formosus-párti követőként helyesen akart volna eljárni, akkor nem állhatott volna Lambert mellé, hiszen Lambert a szégyenletes 'hullazsinaton' vállalt szerepével foltot ejtett a pápaság makulátlanságán és így János döntése furcsán következetlen. János mégis összemelegedett Lamberttel és még abban az évben együtt szervezték Ravennában a következő zsinatot, melyen 73 itáliai püspök vett részt. A zsinat legfontosabb döntése az egyházi tized hatóság általi behajtását szorgalmazta, azaz a papi dézsma harácsolását erősítette. Néhány héttel a zsinat után, 898 október 15-én Lambert császár hirtelen vadászszerencsétlenségben meghalt, ami Berengár előtt új lehetőségeket nyitott. Egyedül II. Adalbert őrgróf számíthatott komoly ellenfélnek Berengár számára, hiszen a Provance-ben székelő francia uralkodó 'Vak' Lajos (Boso fia), abban az évben még nem rendelkezett kellő haderővel ahhoz, hogy döntően bele tudjon szólni az itáliai nagyok harcába. Berengár elméletben Itália egyeduralkodója lett, de gyakorlatban mégsem volt képes lépni, mert még az év nyarán egy félelmetes új ellenség lepte el Észak-Itáliát: a magyarok. A fejlettebb hadi kultúrával rendelkező magyarokkal szemben hiába lépett hősiesen fel Berengár, mert minden vitézsége ellenére szeptember 24-én, a Brenta folyó melletti csatában súlyos vereséget szenvedett. A magyarok hadjárata megbénította Észak-Itáliát; Berengár sebeit nyaldosva Bergamo várába zárkózott be, míg a tettre kész itáliai bárók II. Adalbert mögé sorakozva egyértelműen III. (Vak) Lajost óhajtották megválasztani Itália királyának, különösen miután hírét vették, hogy még ez év novemberében hosszú és súlyos betegség után elhunyt Arnulf király is. János pápa mindössze néhány héttel élte túl az általa ellenzett és elhanyagolt, beteg német uralkodót: rövid betegség után, 900 január 6-án halt meg, és nagy valószínűség szerint VI. István hívei mérgezték meg, hogy bosszút álljanak a 'mesterüket' ért szégyenért.

János pápa kormányzása alatt ismét felizzott a morvák egyházi életének irányítása körüli versengés, melyben a pápaság és a német püspökségek előjogokat szerettek volna gyártani a morva nép feletti pásztorkodáshoz. Történészeink nyugodt magabiztossággal állítják, hogy Szvatopluk levelet írt IX. Jánosnak, holott a levélnek nincs meg sem az eredeti példánya, sem a római másolata; kortárs egyháziak nem említik, és tartalmáról csak későbbi, kétes értékű szláv krónikákból tudunk. A bajor püspökségek és a pápaság közti nézeteltérések bizonyságára inkább elfogadhatóbbnak tekintendő Hatto mainzi érsek és Theodmar salzburgi érsek levele (Labbé, IX. és Pat. Lat. t. 131), melyekben a szláv népek feletti jurisdictiót maguknak követelik.

IV. Benedek (900-903)

Benedeket is Formosus szentelte pappá és úgyszintén a hányatott életű pápa hívei egyengették útját a legmagasabb katolikus hivatal elnyerésében és így azon sem csodálkozhat senki, hogy megerősítette a hullazsinat eltörlését és Formosus döntéseit. A kormányzásához kötődő egyetlen és legfontosabb történelmi esemény volt, mikor 901. februárjában, Rómában császárrá koronázta, a 'szépemlékű' II. Lajos császár unokáját – Boso fiát –, III. (Vak) Lajost. Lajos, aki akkor Provence királya volt könnyedén léphetett fel a meggyengült Berengárral szemben és diadalmasan vonulhatott Itálián keresztül. A koronázást követő tavasz további hadi sikereket hozott Lajos császár számára és hatalma csúcsát láthatjuk Ludovico Muratori által fellelt és 12 kötetes művében kiadott (Annali D'Italia), 901-ben keletkezett okmányban, minek tartalma szerint a császár a pápával közösen elnökölve, a római nemesség részvételével, a Szent Péter Bazilika melletti palotában törvényt ülve polgári és egyházi ügyekben hoztak döntést. A diploma érdekessége, hogy aláírók között fellelhető a Theophilaktosz és a Crescenteii név. Lajos sikere nem tartott sokáig, mert Berengár kis idő múlva újabb hadtesteket volt képes felállítani, és miképp azt Duchesne-nél olvashatjuk, a következő évben (902) felülkerekedett Lajos császáron, kiüldözte őt Itáliából és megeskette, hogy többé nem lépi át az Alpokat, lábát soha nem teszi be Itáliába. Lajos 905-ben megszegte esküjét, de ez már egy másik fejezet története …

Érdemes még talán megemlíteni a velejéig romlott nápolyi püspök, Athanasius 902-ben bekövetkezett csúfos halálát, mikor a fellázadt nép őrjöngve szétkaszabolta a kegyetlen tirannust. Benedek pápa egy megbízható 'vonalas' papot (István) szentelte fel Nápoly püspökévé, amivel a város egyházjogi értelemben visszatért Róma felügyelete alá.

V. Leó (903)

Erről a pápáról sem tudunk szinte semmit. A 'Katalógus' (Roman Catalogue) bejegyzése szerint Leó Ardeából „egy Priapi nevú helységből” származott, de egy XII. századi legenda (Bretagne Szent Tugdual Legendája) szerint, a szentéletű szerzetes, Tugdual Rómába zarándokolt, nevét bretagne-i Leóra változtatta, majd nemsokára a klérus pápává választotta. Auxellius és Eugenius Vulgaris, valamint más későbbi szerzők műveiből nyerhetünk kevéske adatot Leóról és az őt likvidáló ellenpápáról, Krisztoferről. Leó mindössze két hónapig uralkodott; Duchesne szerint júliustól szeptemberig, míg Jaffé augusztus és szeptemberre mondja ugyanazt. Rövid kormányzása alatt volt ideje egy különös bullát (Epistola Tuitionis) Bologna városa számára kiadni, melyben minden adófizetés alól felmentette a várost.

A következő 'biztos' adat a Szent Damasus templom bíborosa, Krisztofer erőszakos fellépése, mikor ellenpápaként magához ragadta a hatalmat; felszenteltette magát, beült a pápai trónba, miközben Leó pápát börtönbe vetette. (Auxilius, D. 60). Leó pápa további sorsáról nincs több értesülésünk, valószínűleg megfojtották cellájában és nem szükséges feltétlenül elfogadnunk Vulgaris állítását, hogy ő is – Krisztoferrel együtt – Seregius pápa által lett meggyilkolva. A Katalógus szerint, Krisztofer fél évig volt pápa, és mindamellett, hogy sosem lett legitim egyházfőnek elfogadva, mellképe mégis ott büszkélkedett a Szent János Bazilika pápákat ábrázoló mozaikképek sorában.

III. Sergius (904-911)

A X. sz. első felében pontifikáló egyházfőkről, a római és közép-itáliai politikai eseményekről erősen hiányos és sokszor ellentmondásos értesülések maradtak ránk, főleg Liutprand (Antapodosis), Soractei Benedek (Krónika), Frodoard, János Dékán, (De Eccl. Lateran), az ismeretlen szerzőtől származó Paneg Berengarius Imp tolmácsolásában, valamint későbbi egyházi szerzők; Baronius, Mansi, Muratori, Jaffé feljegyzései, okmány-gyűjteményi szolgáltatnak még kevéske bepillantást a kor eseményeibe. A középkor történelmének szakértői ezenfelül katalógusok, kódexek, levelek, adományozó okmányok tartalmát is figyelembe veszik. Modern történészek közül talán legpontosabban McBrien's (Lives Of Saints) foglalja egybe, azt az egyetlen dolgot, amit érdemes Sergiusról megjegyezni: „Az egyház hosszú történelmében nagyon kevés pápa vetélkedhetett gazemberségben, az elvetemült gyilkos III. Sergiusszal, aki főszerepet játszott elődje, Leó és az őt követő ellenpápa, Krisztofer meggyilkolásában.”

A közvetlen előtte pontifikáló egyházfőkhöz hasonlítva, a szokatlanul hosszú ideig uralkodó Sergius korábbi szereplése már említve volt Formosus pápa kormányzásának ismertetésében. Sergius, Formosushoz hasonlíthatóan legalább olyan hányatott, cselszövésekkel teli múlttal rendelkezett mint az általa gyűlölt elődje, Formosus. Sergiust, karrierje kezdetén V. István szentelte fel diakónusnak, és hamarosan az egyik legbefolyásosabb római főpapként szőhette intrikáit. Formosus kellemetlen tüskének tekintette a feleslegesen ellene forduló főpapot és a hatalomra jutása után politikai megfontolásból, Caere püspökévé szentelte a számára veszélyesen bajt keverő Sergiust. Evvel a kinevezéssel elmozdította Rómából a befolyásos ellenlábasát és tényleg elegánsabb megoldásnak látszott, mint éjszaka megfojtani a hálókamrájában. Pedig jobban járt volna, ha megfojtatja. Sergius talán három évig lehetett Caere névleges püspöke, de püspöki hivatalának hátat fordítva idejét inkább a spoletói és toszkániai grófi birtokokon töltötte, a többi Guido-párti cselszövő egyháziak és világi urak társaságában. Arnulf király, 895-ben történt Itáliában érkezése után, spoleto-párti fegyveresek kíséretében elsőként tért vissza Rómába, hogy Formosust hatalmából elmozdítsa. Nemsokára személyesen vezette Rómában a véres utcai harcokat, a harcias matrónával, Agiltrudával együtt védték a várost, mikor Arnulf király frank-germán osztagai ostrom alá vették. Az ütőképesebb, jobban felszerelt katonasággal szemben a Rómaiak menthetetlenül alulmaradtak, és miután Arnulf hadvezetése nagynehezen bevette a várost, Sergius Agiltruda társaságában, az éj leple alatt volt kénytelen távozni. A különösen harcias főpap Rómából történő menekülése után, Adalbert őrgróf toszkániai udvarában talált biztos menedéket. Onnét próbált szervezkedni új híveket toborozni, ám Formosus halála után mégsem esett rá a római klérus választása. A jobb összeköttetésekkel rendelkező és legalább olyan erőszakos, másik 'spoletói partizán', István több támogatóval rendelkezett. Minden irigykedés ellenére Sergius jó viszonyt épített ki az új pápával és lelkesen támogatta a néhai Formosus pápa személyét, és a még hivatalban lévő híveit elítélő, VI. István által foganatosított zsinati döntéseket. Ezenfelül aktív részese volt a hullazsinat megszervezésének, élen járt az ellenpárti püspökök üldözésében, az egyházi és polgári javak elkobzásában. István pápa halála után ellenpápaként lépett fel Romanus és IX. János pápákkal szemben. IX. János elég fegyverest tudhatott magamögött ahhoz, hogy a mindig pattogó méregzsák papot kikergesse Rómából, majd biztos, ami biztos egyházi átkokkal sújtotta. Ekkor végre visszatért egyházmegyéjébe, Caerébe, de nem nyája lelki szükséglete szolgálata végett, hanem, hogy onnét szövögesse nagyratörő álmait. Sergius többször hangoztatta Formosus általi kinevezések, felszentelések érvénytelenségét, és így saját püspöki beiktatását is illegálisnak tekintette, kihangsúlyozva a püspöki kinevezésének kényszerített, ráerőltetett jellegét. Ezért aztán boldogan élt a lehetőséggel, és lemondott rangjáról, mikor VI. István annullálta Formosus pápa felszenteléseit, így ismét diakónus lett belőle. Liutprand szerint, diakónusi tisztségben békésen éldegélt Adalbert udvarában és többé már nem sóvárgott Szent Péter székére – a mese szerint mindaddig –, míg Krisztofer erőszakos hatalomátvétele fel nem háborította annyira, hogy ismét fegyvert fogva átvegye a keresztény egyház legfőbb irányítását. Frodoard tovább szépíti Sergius csendes szerénységét, mert szerinte Sergius, Róma népe hívásának tett eleget, mikor zsoldosai élén bevonult a városba.

A tisztogatások és leszámolások után, 904 január 29-én szentelték pápává az akkor diakónusi ragban tetszelgő Sergiust és első lépésként példaképe, IV. István szellemében megkezdte Formosus emlékének megújult rongálását valamint a velejáró Formosus-hívek kiszorítását a római klérusból. Formosus lejáratásának lehetünk tanúi, mikor Sergius pápa, VI. Istvánhoz írt epitáfiumában, „dölyfös betolakodónak” mondja Formosust, míg egy episztolában Uzes püspökét feddi meg, amiért annak idején püspökké szentelte Formosust. (Ep. 2. Pat. Lat. t. 131.) Még a megválasztásának évében (904) szinódust hívott egybe, ahol megint elítélték az össze-vissza átkozott Formosust, ismét megerősítették a hullazsinat határozatait, amely megfosztotta rangjuktól azokat a papokat, akiket Formosus szentelt föl. Az érintett papság közül többen exiliumba vonultak, míg mások megalázkodva megtagadták Formosust és és újbóli felszentelésért folyamodtak. Úgy nézett ki, hogy a Formosus-pártiak teljesen eltűntek a klérusból, de a helyzet mégsem volt megoldva, mert a Rómától távolabb működő püspökök, – akiket Formosus szentelt fel – nyíltan Sergius ellen fordulhattak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a zsinati határozat értelmében a Formosus által beiktatott püspökök hivataluk gyakorlásából származó pappá, szerpappá történő felszentelések is mind illegálissá váltak és így a furcsa helyzet miatt, ezek az emberek jogtalanul gyakorolták papi hivatásukat.

A 'távoli' Nápoly biztonságából Vulgarius és Auxilius védelmükbe vették a zsinati döntés miatt üldözött egyháziakat, valamint Formosus pátoszát is tovább suvikszolták, a kiérdemeltnél próbálták szebbé tenni a dicstelenül megholt mesterük emlékét. Formosus másik 'rajongója', Nola püspöke, Leó kérésére Auxilius egymásután jelentette meg pamfletjeit, melyekben kiállt a formosusi kinevezések, felszentelések érvényessége mellett és az akkori Szentszék döntései figyelmen kívül hagyását szorgalmazta. Vulgarius sem maradt el messzire tőle, az egyházi nyelvezettől eltérő stílusban irt verseiben a 'domináns pompa' irányadása helyett a szerény püspöki megértést javasolta a Formosus kinevezetteivel szemben. Kihangsúlyozta a zsinati döntések ellenében a klerikus lelkiismeret jobban meghatározhatja a békés engedékenységet, és ennek az ellenszegülésnek jegyében szólította fel a kardinálisokat a 'római büszkeség' megújult gyakorlására. Vulgarius odáig merészkedett, hogy egyszer fejére olvasta Sergiusnak mindkét elődje meggyilkolását, míg egy másik helyen becsvágyónak és gonosznak nevezte a pápát. Éles hangnemű versei megmagyarázása végett a pápa Vulgariust Rómába rendelte, amire Vulgarius a pápának címzett hízelgő válaszában könyörögve kérte Sergiust, hogy hagyja őt meg kolostori cellája békéjében. Más szóval, Vulgarius nem tekintette kötelezőnek a pápai idézés teljesítését, hiszen a pápának nem volt törvénykezési vagy végrehajtási hatalma Nápolyban, de azért az 'Invectiva' c. munkájában, kicsit visszafogta hevességét: Formosus ügyét úgy védte, hogy közben eltekintett Sergius pápa személye vagy határozatai bírálásától.

Erre az időre (905) esett a szerencsétlen III. Lajos (kb. 882 – 928) – Boso és Ermengard fia – Itáliában elszenvedett megcsonkítása. III. Lajos elméletben német-római császár is volt, mert mint emlékszünk, 901-ben IV. Benedek császárrá koronázta a Rómába bevonuló francia királyt, ám a császári cím tekintélye úgy megkopott akkorra már, hogy egy közepes birtokkal rendelkező gastaldnak több hatalma és tekintélye volt Itáliában,mint a német-római császárnak. Talán ezen a szégyenletes állapoton szeretett volna változtatni Lajos, de az is lehet, hogy pápai ügynökök csalták Itáliába; mindenesetre valamiért királyságát otthagyva, jelentéktelen számú fegyveres kísérettel Itáliába ment. Legnagyobb ellensége, Berengár olyan volt, mintegy elpusztíthatatlan gumibábu; szétverték, megfutamították, elzavarták és másnap már megint ott volt; sereget gyűjtött, gyújtogatott, csapdát állított, lest vetett. És ez az eltaposhatatlan görcs, 905. augusztusában váratlanul lecsapott a Verona városában tartózkodó Lajos császárra; kísérete nagy részét felkoncoltatta, míg a szerencsétlen sorsú Lajost élve fogták el. Berengár nagylelkűen megkegyelmezett a császárnak, de szemeit kivágatta, és a megcsonkított királyt – kevés életben hagyott emberével – kitoloncoltatta Itáliából. A valóság józan mezsgyéjéről leszédült Berengár méltatást és elismerést várt kegyességéért és csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy még ezek után sem nyerhette el a hőn óhajtott császári címet, mert se becsülete sem támogató bázisa nem volt Rómában. Bajait tovább fokozta a magyar hadak ismétlődő betörése, mely mindig szomorú eredményt hozott Észak-Itália vérszomjas urának.

 Marozia, aki az ujja köré csavarta Róma nagyjait.

A római arisztokrácia vezetője III. Sergius idejében egy Theophylaktus (Theophülaktosz) nevű tusculumi nemes volt, kinek neve más római vezető (konzul, dux) nevével egyetemben szerepel egy 901 feb. 4-én kelt római placetum regium-on (Mansi, XVIII. 239). Theophylaktus viselt dolgairól, személyéről, azonkívül, hogy gazdag, hataloméhes főúr volt, semmit sem tudni, mint Vulgarius szűkszavúan írja: „Róma ura volt”, míg más feljegyzések 'vestariusnak' (pápaság kiadásait felügyelő hivatalnok) mondja. Sergiust, jóval mielőtt még pápává szentelték volna bensőséges közeli kapcsolat kötötte Theophylaktus felesége, Teodóra asszonysághoz aki nagyon sokáig a legfőbb támogatója és oltalmazója volt Sergiusnak. Későbbi egyházi szerzők, mint Baronius (Annales, 912), lehet igazságtalanul nevezik Teodórát 'szégyentelen szajhának', mert minden könnyűvérűsége ellenére közel sem volt annyira romlott, mint titkos szeretője Sergius pápa. Teodóra maga is gazdag, befolyásos és főleg magas erkölcsi normákkal rendelkező családból származott, ami persze nem nagyon akadályozta a cinkosként való összejátszását kiskorú leánya megrontásában, mikor még gyerekkorban lévő Maroziát a kéjenc pápa ágyába dugták. De az is elképzelhető, hogy Theodórának nem volt elég ereje határozottan fellépni a beteges Sergiusszal szemben és elkeseredett tehetetlenséggel kellett tudomásul vennie, hogy kiöregedett, s a félelmetesen gonosz szeretője helyette a zsenge leányát ölelgeti. Sergius pápa ekkor 45 éves volt, Marozia még nem töltötte be a tizenöt évet, és így Sergius pedofilnak tekinthető. Arról egyetlen történész sem tesz említést, hogy mit szólhatott Theophylaktus papa a felesége és leányai szeretőihez. Liutprand, szintén „szégyentelen szajhának” nevezi Teodórát (Antapod, II.), és igazán több tiszteletet is adhatna, mert mégiscsak Teodóra asszony volt a nagymamája a későbbi II. Alberik hercegnek és XI. János pápának. Továbbá, ha elfogadjuk – márpedig miért ne fogadnánk el –, hogy a nagytekintélyű patrícius Crescentii dinasztia ősanyja Teodóra volt, akkor igazán jelentéktelen körülmény a buja múlt vagy a szeretők magas száma. A lesújtó véleményekkel szemben Vulgarius, 'szentséges, tiszteletre méltó, isten-félő matrónának' mondja a ledér mamát, akit az Isten követendő, fényes példaként állított a többi ember elé. Leányai, Marozia és az ifjabb Teodóra legalább annyira tudatos hatalomvággyal vetették magukat a Pápai Állam politikai ügyeibe, mint szüleik, vagy még azoknál is jobban; hiszen a két leányzó bájaival behálózta a gazdag és befolyásos római bárókat, főpapokat. Marozia leghíresebb szeretője III. Sergius pápa volt, aki felcsinálta a híres kurtizánt. Romlott kapcsolatuk 'gyümölcse' egy fiúgyermek lett, aki majd hamarosan XI. János néven pontifikál. Néhány évvel később, ahogy egyre bővült Marozia ismeretségi köre, a szeretői közé fogadta X. János pápát is, akivel megválasztása előtt és utána is szoros szerelmi viszonyt tartott fenn. Mindenki szerencséjére, ebből a kapcsolatból nem lett gyerek. Marozia politikai hatalmának bizonyítására, Dümmler (Auxilius és Vulgarius), a Bramberg Kéziratgyűjteményéből egy Vulgarius által, Maroziának írt levelet közöl, melyben Vulgarius atya Marozia védelméért esedezik, valószínű Sergius pápa ítélőszéke előtti megjelenés elkerülése végett. Teodóra és két lánya kétségtelenül befolyásolta a város vezetését, sokszor önkényes erőszakkal változtatták a pápaság vezetőit, hivatalnokait és így Róma politikáját is részben ők irányították, amiért ezt az időszakot 'pornokráciának' (ringyó-kormányzásnak) nevezi az egyházi múlttal foglalkozó történelemtudomány.

Sergius pápa 911-ben hunyt el, de halála pontos dátumát, körülményét nem ismerjük. Mivel Rómában, a X. sz. első felében, egészen a német pápákig a Theophylaktus család, – pontosabban Marozia és az ifjabb Teodóra – alakította a politikát, ezért elképzelhető, hogy az általuk trónra segített Sergiust is ők mozdították el a legszentebb apostoli székből, mikor az már nem képviselte kellően érdekeiket. Abban az időben a hatalomból történő 'elmozdítás' a mérgezést jelentette. Ne felejtsük itt el, hogy Formosus pápa bebörtönzésével, de különösen a 'hullazsinat' szervezésével, és végül a két elődje meggyilkolásával Sergius sok ellenséget szerzett magának, de szép számmal akadt olyan méltóságától megfosztott püspök, dékán, akik szívesen megfojtották volna egy kanál vízben. „Nyolc év rövid ideje alatt, nyolc pápa volt törvényellenesen hatalomba juttatva és megdöntve, trónjáról letaszítva.” Írja Gregorovius a 896-tól (VI. Bonifác), 904-ig (III. Sergius) terjedő nyolc évről.

Sergius egyetlen érdeme – ha azt egyáltalán érdemnek lehet tekinteni –, hogy rendbe hozta, új tetőszerkezettel látta el a VI. István idejében beomlott laterani, Szent János Bazilikát; tíz oszloppal megerősített új oldalhajóval bővítette ki, tribunját mozaikkal ékesítette, falait freskókkal díszítette, új oltárát emeltetett, amit ezüsttel borított be. „Az újjávarázsolt, díszes bazilika kedvenc és szeretett épülete lett a következő pápáknak, és innentől számítva kétszáz éven keresztül a legtöbb pápa ide temetkezett a hagyományosan megszokott Szent Péter Bazilika helyett” – írja Gregorovius.

Sergius pápa halálának évében, német földön, fiatalon elhunyt az utolsó Karoling uralkodó, Karintiai Arnulf törvényes fia, Gyermek Lajos (893-911). Hatto mainzi érsek az ő nevében adta ki a 'Ludovicus Rex Germaniae' c. dekrétumot, melyben őseinkre vonatkozóan így fogalmazódott meg az egyházi óhaj : „... Ugros eliminandos esse” (rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.)

Sergius utódja, a két évig uralkodó III. Anastasius (911-913) személyéről, cselekedeteiről, állama eseményeiről a forrásszegénység miatt semmit sem tudni, mindössze Frodoard sírfelirat másolásai és néhány oklevél tanúskodik, hogy volt egy ilyen nevű pápa is.

Anastasius beiktatásával egy időben fiatalon elhunyt az utolsó Karoling uralkodó, Karintiai Arnulf törvényes fia, Gyermek Lajos (893-911) kelet-frank király. Elhunyta a Karoling-ház német földi kihalását jelentette. Az őt követő frank származású Konrád, Arnulf családjával volt rokonságban és a 'szegről-végről' való rokonságnak köszönhetően néhányan őt is Karoling uralkodónak vélik.

A következő pápáról, a mindössze fél évig uralkodó Landusról (913-914) pontosan annyit tudunk, mint elődjéről, Anastasiusról: semmit! Hogy egyáltalán létezett Landus, arra Jaffé Regesztárjában található 'Ravennai Dokumentum', valamint egy 1896-ban, Rómában talált bronzérme a bizonyíték. Az érmét Cerotti ismerteti a 'Bibliographi Di Roma' c. művében.

X. János  (914-928)

Karrierjét Bolognában kezdte el Péter püspök támogatásával, aki dékánná szentelte és amolyan titkárféleként használta. A ravennai érsek megbízásából többször megfordult Rómában, ahol összeismerkedett, a pápai vestarius, és konzuli tisztséget viselő Theophylaktusszal, de feleségével Teodórával még annál is jobban összeismerkedett – olyannyira –, hogy elődje, Sergius nyomdokait követve ő is egyik kedvenc szeretője lett Teodórának. Teodóra ágyától már nem lehetett hátralépés. Előszór Péter püspök halt meg, minek hírére a Bolognába visszatérő János, „a kánoni előírásoktól eltérően foglalta el a bolognai püspöki széket” – írja az 'Invectiva in Romam' c. mű ismeretlen szerzője –, majd Jánost „Lucifernek” nevezi. Nem sokkal később, Kailo, ravennai érsek halála után megint erőszakhoz folyamodva, Teodóra segítségével János elfoglalta Ravenna érseki székét. Kilenc évig viselte tisztjét Ravennában, már amikor nem Rómában, Teodóra asszony ágyában huncutkodott. Kilenc év után Teodóra elérkezettnek látta az időt, hogy szeretőjéből pápát csináljon, és attól függetlenül, hogy a megválasztását illetően nem maradt ránk pontos leírás, mégis elég biztonsággal kivehető kép tárul elénk a fellelhető korabeli feljegyzésből; Invectiva, Liutprand, Ostiai Leó, Szent Benedek Krónikája. Ezek arról tudósítanak, hogy János törvénytelenül jutott hatalmához, amit a krónikások az 'invasor et intrusus' szavakkal fejeztek ki. Hatalomra kerülésének kezdetén, X. János megint csak romlott elődje, Sergius útját követve elhagyta Teodóra híres ágyát és leányának, Maroziának lett az új szeretője. Marozia akkor egy törvénytelen kapcsolatból származó kisfiút nevelgetett, kinek a nemrég elhunyt Sergius pápa volt az apja, és aki nemsokára XI. Jánosként fog a pápai trónra kerülni.

X, János életét szemlélve számos hasonlóságra lelhetünk, mely egyezik a VIII. Jánossal történt dolgokkal. Mindkettőt pártoskodó liga emelte hatalmába, mindkettő erős államférfiként kezdte uralkodását, mindkettő erősíteni óhajtotta a Szentszék szláv területek feletti befolyását, mindkettő hadvezérként harcolt a szaracénokkal és mindkettő erőszakos halált halt. Dél és Közép-Itáliában, János hivatalba lépése idején, a szaracénok újabb afrikai hordákkal soraikat feltöltve egyre nagyobb területeken garázdálkodtak és a főleg egymás ellen acsarkodó dél-itáliai bárok képtelenek voltak hathatósan fellépni ellenük. Campania, Sabina, Toszkánia 914-ben ismét az ebek martalékává lett, tanyák, falvak égtek mindenfelé, a termény betakarítatlan maradt, megszűnt a kereskedelem, miközben a vidék nemessége, a biztonságot nyújtó várfalak mögül leste a mezítlábas hordák tombolását. Senki ne gondoljon itt klasszikus értelembe vett hadsereg hódítására, központi hadvezetéssel, szervezett katonasággal, ami jelentősnek számító ütőerővel rendelkezhetett volna, hanem ez helyett laza szövetségben álló, hiányosan felszerelt muzulmán rablóhordákat láthatunk, összlétszámuk nem haladta meg a 4-5 ezret. Ha valami csoda folytán föltámadhatott volna egy császárkori légió, akkor az néhány hónap alatt képes lett volna megtisztítani Itáliát a szaracénoktól. Nem a szaracénok voltak erősek, bátrak vagy okosak, hanem a sötét középkor Itáliája volt elkeserítően gyenge, gyáva és ostoba. X. János idejében, már több mint két generáció óta szüntelenül folyt a szaracén bandák rablótámadása, ámbár néha-néha komolynak feltüntetett hadjáratok zajlottak ellenük, de ezek politikai előnyeit kimutatni lehetetlenség. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a déli grófságok rendszeresen szaracén harcosokat fogadtak zsoldjukba, valamint a búsásan jövedelmező rabszolga-kereskedelem általi cinkos szövetség ezer szálon futó kötelezettsége lépten-nyomon akadályozta a hathatós fellépést. A 910-es évek elején a muzulmánok korábban még sosem látott vérszomjas szemtelenséggel vetették rá magukat Itália gyengén védett vidékeire és már a Pápai Állam létét fenyegették. Erre az időre alaposan megváltozott a félsziget sorsát irányító figurák rendje; a nagyhatalmú spoletói Lambert és Toszkánia őrgrófja, Adalbert már rég nem voltak Itália politikai porondján, híveik máshol szerveződtek, az oly erős szövetségek felbomlottak és a sors furcsa fintora úgy hozta, hogy a félsziget legnagyobb ura a kevés tehetséggel megáldott Berengár lett. Erre a helyzetre illik talán mondani: vakok közt félszemű a király.

János pápa a kora politikai változásaihoz igazodva egy ütőképes szaracén-ellenes front kiépítésére szánta el magát, de Róma tényleges uralkodócsaládja, a Theophylaktus klán – legyenek azok volt bármennyire is hatalmasok a városban és környékén –, egy ilyen volumenű terv végrehajtásához gyengének bizonyultak. Ezért a pápa az egyre nagyobb hatalomra szert tevő Berengárhoz fordult, tőle remélve a harci osztagok félállítását. Hivatalosan még mindig a 905-ben megvakított III. Lajos volt a német-római császári cím tulajdonosa, és úgyszintén ő volt Itália felkent (Róma által szentesített) királya, ám mindez a mindennapos gyakorlati életben semmit nem jelentett. A császárság és a pápaság közötti korábban fennálló szövetségi viszony, most érvényét vesztette, és János pápa nem is érezte magát semmiképp elkötelezettnek Lajossal szemben, ezért hivatalba lépése után ügynököket menesztett Berengár udvarába. Benne látta azt az erős mentort, aki támogató szövetségese lehet, aki képes lenne az Egyház érdekeit fegyverrel védeni, biztosítani tudná a pápai adószedők zavartalan működését, és mindezért cserébe császári koronát és királyi titulust ajánlott fel. Még az év novemberében a Friuli őrgróf Rómába érkezett, és a Panegyricus Berengarii c. mű ismeretlen szerzője zengzetes hexaméterben szerkesztett leírásában olvashatunk Berengár fényes bevonulásáról, pompás fogadtatásáról, és fenséges koronázásáról. János pápa evvel a húzásával elárulta – sunyin hátba szúrta – a német-Római császár és Itália királya hivatalos méltóságát viselő III. Vak Lajost; mindkét koronát el kellett vennie tőle, és mindkét koronázást semmissé kellett nyilvánitani mielőtt Berengár egyházi felkenést végrehajtotta és mielőtt a titulusok átadását foganatosította volna. Történészek elkerülik annak magyarázatát, hogy János pápa hogyan volt képes III. Lajos trónfosztását keresztülvinni. Milyen indokok szerepelhettek határozata kommentárjában, amit a pápai lektor olvasott fel a koronázást megelőzően, és milyen törvényekre támaszkodott a pápa döntéshozásakor? Vagy egyszerűen annyira arcátlan volt, hogy még a formaságokra sem adott, rendezett egy koronázási cirkuszt, és nem érdekelte a korábbi egyházi felkenés, a királyi és császári szentségek átadása. A megdöbbentően sötét időszak – papok által feljegyzett – eseményei kusza kérdések sorát szülheti, melyek bizonytalanságában belezavarodhat a történelmet kedvelő érdeklődő. Történészeink egyöntetűen ismételgetik, hogy Itália királyait a VI. századtól mindig Páviában, és kizárólag a longobárdok vaskoronájával koronázták meg. III. Lajost Páviában 900-ban kenték királlyá és így, mint Itália királya más felségjelet – mint a vaskorona – nem is kaphatott. Az lehetetlenség, hogy a királyi hatalmát leginkább szimbolizáló tárgyat leadta volna a páviai csomagmegőrzőben, azaz azt magával kellett vinnie frankhonba. És ugyanezt kellett csinálnia avval a császári koronával is, amivel 901-ben, IV. Benedek Rómában császárrá koronázta. Elképzelhetetlen, hogy az ilyen pompás császári-királyi ünnepségen műkoronát, hamis királyi jelvényeket használjanak és ami érthetetlen, hogy miért nem voltak ezek a koronázási tárgyak III. Lajos birtokában, mikor 915-ben Berengár megkapta a császári koronát. Mert ha a birtokában volt, akkor mit raktak Berengár fejére? Szűkebb hazájában, Provence-ban még hét évig bírta a királyi hatalmat a megvakított Lajos, császári vagy Itália királya címéről soha nem mondott le.

Berengár-ábrázolás egy XII. századból származó kéziratból.

Hasznos lehet talán néhány mondatban ismertetni Berengár eddigi pályafutását.

Berengár (kb. 845 – 924.) frank nemesi családból származott, és attól függetlenül, hogy 'Friuli Őrgrófja' címét viselte, semmi köze nem volt a VIII, századi Friuli longobárd hercegekhez, Ratchishoz, vagy Rotgausushoz, magasrangú származását mégsem lehet vitatni, hiszen anyja, Gizella révén Jámbor Lajos volt a nagyapja. A becstelen köpönyegforgatás az egész életét végigkísérte, ármányokkal teli uralkodásának impotenciáját csak a hadvezetésben mutatkozó tehetségtelensége múlta felül. Először Német Lajos odaadó híve, Adalberttel és Lamberttel testvéri szövetségben, ám hamarosan ellenük fordulva Karlmann leghűségesebb követőjévé vedlik át, de nem sokkal később a német-párttal is szembekerül, pontosabban Arnulffal, aki le szeretett volna számolni a megbízhatatlan őrgróffal. (Nem sokára azonban mégis kibékültek) II. Guido itáliai király rövid távolléte idején, 888-ban sunyin beoldalgott a gyengén védett Páviába és hívei segítségével Itália királyává koronáztatta magát, igaz egy évvel és két fájdalmas vereséggel később trónfosztott lett az új királlyal, Guidóval szemben. Éveken keresztül folytatódik a patt-játék a frank-germán és az itáliai nagyok között, melynek részeként Berengár, a tehetségtelen gazdájával, Arnulffal szövetségben 893-894-ben és 896-ban sikertelen és felesleges hadjáratokat vezetett Guido ellen, majd még az évben (896) árulóként ura, Arnulf ellen fordult és II. Adalbert toszkán őrgróffal szövetkezett ellene. Az évben halt meg Guido herceg és fiával, Lamberttel békét kötött Berengár, de csak azért, hogy azt az első alkalommal megszeghesse. A fiatal Lambert herceg gáláns lovagként, bátor harcosként tiszteletet vívott ki magának, emellett jómodorú és jóindulatú uralkodónak bizonyult, és mivel hatalma erős lábakon állt, ezért Berengár meghunyászkodva a képmutató hízelgés mögé rejtőzve várta azt a pillanatot, mikor hátba szúrhatja a mit sem sejtő herceget. Két évvel később sikerül meggyilkoltatni Lambertet és úgy nézett ki, hogy végre álma beteljesedett és ő Itália leghatalmasabb ura, ám a következő évben súlyos nyakast kapott a sorstól: 899-ben a magyarok szétverik seregét, birtokait feldúlják, falvait megégetik és Berengár rendkívül szerencsésnek mondhatta magát, hogy irháját képes volt épségben elhúzni a brentai csatatérről. Két évvel később (901), Kövér Károly császár fogadott fia, III. Lajos serege élén bevonult Itáliába és szintén vereséget mért a lesből rátörő Berengár hadára, akinek ismét sikerült meglógnia a csata végén. A hatalom és a pénz imádata nem hagyta Berengárt nyugodni, minden vereség, kudarc ellenére, mint egy keljfeljancsi állt talpra, egy év múlva zsoldosbandája élén már megint azt lesi: kit lehet kirabolni, rabszolgának eladni, orvul elveszejteni. 905-ben végre igazi siker koronázza a sok jellemtelen intrikát, mikor rámosolygott a véletlen szerencse: a felületlen hanyagsággal védelmezett, III. Lajost, orvul megrohanta, kísérő nemeseit, apródjait leölette, és elfogta a balsorsú királyt. Először kitépette szemeit, majd az istenfélő, kegyeletes uralkodó pózát felvéve nagylelkűen megkegyelmezett, és megengedte, hogy a megkínzott lázas királyt visszaszállítsák provence-i székhelyére.

Minden erőlködés ellenére mégsem sikerült Berengárnak birtokait vagy hatalmát jelentősen növelnie Spoleto, Firenze, Milánó gazdagsága ugyanúgy elérhetetlen maradt számára, mint korábban volt, Rómával inkább a rossz viszony volt jellemző, mint a jó, és a várt megbecsülés jobban távolmaradt tőle, mint korábban bármikor. Tíz évig nem hallani róla semmi említésre méltót, egészen a császárrá koronázásáig. Cserében a császári titulusért a pápa zászlaja alá kellett vonulnia, zsoldossereget kellett felállítania, pedig semmi kedve nem volt se pénzt költeni se háborúba menni. A koronázási ünnepségeket a dél-itáliai bárókkal, és bizánci hivatalnokokkal való egyeztetések követték, melyek eredményeképp sikeres szaracénellenes műveletek kezdődtek el déli megyékben. Meglepő módon Berengár nem állt a hadak élére – pedig, a fegyveres alakulatok javát ő bocsájtotta a pápa rendelkezésére – hanem inkább visszatért a biztonságos Veronába, ahol már korábban gazdag, kényelmes udvart rendezett be. Talán jobb is, hogy Berengár nem állt a hadak élére, mert hadvezérnek igen csak pocsék volt, hadi tudománya megrekedt a kereskedőkaravánok rajtaütésén. Mindenesetre az ő érdemének tekintik az itáliai bárók összefogását, melyhez még a fiatal bizánci uralkodó, Konstantin császár is csatlakozott. Konstantin felszerelt egy kisebb hadsereget, és hajóflottillát, minek élére Nikolasz Picingli stratégát nevezte ki. A görög hadvezér – több mint valószínű némi pajesz húzogatás után – meggyőzte a szaracénok két 'jóbarátjának' számító nápolyi és gaetai hercegeket az arabokkal megkötött szövetségük helytelenségéről, és így ők is kénytelenek voltak a szaracénellenes ligához csatlakozni. Pricingli flottáját Carigliano folyó öblébe helyezve csapataival partra szállt, két tűz közé szorította az arabok által létrehozott rablótanyát, miközben nekilátott a környéke megtisztításához is. Rómában a pápa igen nagy lendülettel fogott hozzá a közép-itáliai bárók fegyveres szövetsége létrehozásának, szervezési munkájának gyümölcse gyorsan beérett, és néhány hét alatt (916. június) sikerült Campániát és Szabinát teljesen megtisztítani az arab bandáktól. Az ellentámadások élén, János pápa vezetése alatt a hadakat Theophylaktus és Alberik herceg vezette, Tivoli és Vicovaro mellett mértek vereséget az arabokra, míg Rieti hercege, Agiprand Trevinél futamította meg a mezítlábas haramiákat. Az egyik legveszélyesebb haramiafészeknek számító Carigliano hamarosan elesett, míg a másik fronton Sutri és Nepi grófságok urai Baccanónál győzték le a szaracénokat. Majdnem teljes volt a siker, mert leszámítva néhány kisebb jelentőséggel bíró tengerparti városerődöt, a nyár végére egész Dél-Itália megtisztult a szaracénoktól.

János pápa győztes hadvezérként térhetett vissza Rómába – a krónikák mégis furcsa módon hallgatnak a hálaadó ünnepségsorozatról, melynek a pápán kívül részese lehetett még Alberik, Theophylaktus és természetesen a győzedelmes harci egységek. Mindössze Soractei Benedek emlékszik meg röviden a győzedelmes hadjárat utáni lelkes római fogadtatásról. A sötét középkorban elért kevéske pozitív eredményt sosem volt képes megőrizni az egyházi és világi nagyokból álló vezetőség, a szerzett előnyt mindig elherdálták, és ez így volt az itáliai szaracénok ellen vezetett sikeres hadjárat után is. 916-ban a pápaság és az itáliai bárók előtt ott volt a lehetőség, hogy véglegesen megszabaduljanak az araboktól, de a hadjárat folytatása helyett az őnelégült hetykeségtől eltelve visszatértek váraikba, hogy azt folytassák amihez tényleg értettek; a szomszéd birtokai kirablásához, az egymás javai marcangolásához. Mindenesetre egyszerűbb volt a védtelen udvarházakat kirabolni, mint a szaracénok ellen tovább harcolni. Itália nagyjai ekkor tehát végleg megszabadíthatták volna a félszigetet a muzulmán fertőzéstől, de az ilyen irányú akarat hiányában a muzulmánok még 170 évig (a sziciliai Noto elestéig) kártékonykodhattak Itáliában.

Ebből a példából láthatjuk, hogy a X. sz. elején, Itália urai elképzeléseiben nem létezett egy összetartó erejű eszmeáramlat, hiányzott a nemzet fogalma, nem léteztek országos intézmények, hiszen ország, Olaszország sem létezett. A keresztény ideológia képtelen volt vonzó mágnesként fellépve maga köré állítani az eltérő érdekek melletti értékeket, közös egységbe kovácsolni a nemesek harciasságát egy élhetőbb társadalom létrehozásáért. A katolikus egyház egységet teremteni már azért sem volt képes, mert maga a papság – vagy legalábbis túlnyomó többsége –velejéig korrupt volt. Ha meglett volna az összefogás az idegen afrikai betolakodókkal szemben, akkor az arabok sosem lettek volna képesek lábukat Itáliában megvetni, az őslakósággal keveredni, és akkor a mai dél-olasz sem lenne az a sötét hajú/bőrű, sziesztázó, lopásra mindig hajlamos, lusta népség, mint ami.

A koronázást követő néhány év viszonylagos békéjét ismét pártütés bontotta meg; Ivrea őrgrófja Adalbert, Milánó érsekével, Lamberttel szövetkezve Berengár császár ellen fordultak, csatlakozott hozzájuk Berengár veje, Odelricus, aki a veronai palotagróf tisztségét töltötte be. Adalbert első próbálkozásként, II. Lothár és Waldrada unokáját, Arlesi Hugót csalogatta Itáliába – mondván, övé lehet a császári korona, ha ügyesen rajtaütnek Berengáron. Az itáliai politikában tapasztalatlan, hadvezetésben tehetségtelen Húgó, úgy gondolhatta, hogy egy ilyen hadjárat nem igényel több energiát, mint a Gascone-i bárók udvarházai elleni csetepaték, és habár több ezredet vitt magával, a kezdeti parádés felvonulás után alaposan felsült. Mindössze Lombardia néhány nyugati járását foglalhatta el, azokat is csak pár napra, és hamarosan annak örülhetett, hogy sorozatos csatavesztések után Berengár szabad elvonulást engedélyezett neki és az erősen megtépázott zsoldosseregének. A sikertelen Hugó kaland után néhány békésebb esztendő következett, de három évvel később megint összeálltak a lázadó nagyok, ám most már Berengár saját unokája, II. Berengár is a császár ellen fordult. Berengár ekkor állhatott karrierje csúcsán és ezekben az években kétségkívül Itália legnagyobb urának számított, Friulitól Milánóig eső területek az egész Pó-síkság, cameriói, spoletói őrgrófságok, valamint egész Toszkána a birtokába tartozott. Az ilyen méretű erőfelhalmozódás, a Rómához túl közeli térnyerés kiváltotta a pápaság aggódását, mert hagyományosan minden itáliai uralkodó 'túlzott' megerősödésében kényelmetlenséget és veszélyt látott a kúria.

A 920 körüli időben már rég elmúlt annak napja, mikor a pápa két oldalról megcsókolta Berengár orcáját, és fiának nevezte őt a Szentlélek nevében. A kevéske fennmaradt történelmi feljegyzések között nincs pontos adat, leirtás arra, hogy a pápaság milyen mértékben, hogyan vett részt a császár elleni pártütésben, de az elég valószínűtlen, hogy Alberik spoletói őrgróf és felesége Marozia támogatása nélkül összejöhetett volna egy ilyen méretű lázadás. Abban az időben márpedig Marozia, Alberik, X. János pápa a Theophylaktus családi maffia tagjai voltak Közép-Itália leghatalmasabb figurái és Berengár után az öreg Theophylaktus volt Itália legnagyobb ura. A zendülő országnagyok kimondták Berengár trónfosztását és transzjurán Burgundia uralkodójának, II. Rudolf királynak ajánlották fel Itália koronáját. A naiv Rudolf talán tejjel-mézzel folyó Kánaánnak képzelhette Itáliát, főnemeseit pedig odaadó, hűséges híveinek, és nem tudta képzelni, hogy micsoda darázsfészekbe lép be, mikor az itáliai nagyurak ajánlatát elfogadva a következő év tavaszán (922) seregével átkelt az Alpokon, ahol a pártütő nagyurak már vártak rá. A szövetségesei nélkül maradt Berengár nem esett kétségbe, és aranyait nem sajnálva a korábbi esküdt ellenségeit, a magyarokat hívta segítségül. A magyar hadak rávetették magukat a császárral ellenséges nagyurak seregeire, birtokaira, felégették Páviát, melyről Liutprand azt írta, hogy szépségében még a híres Rómát is felülmúlta. A magyar hadsikerek két év lélegzetet biztosítottak Berengárnak, de mivel annak annyi ellensége volt, mint pipacsvirág az árokparton így sorsát nem kerülhette el: 924-ben, Veronában bérgyilkos végzett vele. Halálával a római császár megkopott címe 37 évig gazdátlan maradt, mígnem egy másik germán (szász) király ismét elnyeri a koronát, de addig még sok víz folyik le a Tiberis folyón.

Berengár meggyilkolása után Rudolf egyedüli győztes figuraként állt Itália porondján, és hatalma még tovább erősödött, vetélytársa, közép-Itália legnagyobb ura Theophylaktus halálával. A görög származású római 'keresztapa' elhunyta utána János pápa elérkezettnek látta az időt, hogy ő üljön az asztalfőn, mikor az osztozkodás folyik, és pozíciója erősítése végett testvérét, Pétert pápai kancellárrá és Róma prefektusává nevezte ki. Kétségtelen, hogy Péterben a pápa megbízható szövetségest talált, aki minden tekintetben védte, kiszolgálta bátyját. A következő évben (926) I. Alberik spoletói herceget érte utol végzete (valószínű megmérgezték), kinek magára hagyott özvegye, Marozia nem sokat búslakodott, és egy évre rá férjhez ment a nagyhatalmú toszkánai őrgrófhoz, Guidóhoz. Marozia ekkor már régen letudta, hogy valamikor X. János szeretője volt, és sajnálkozva tekinthetett az elhízott, öregedő pápára, akinek már semmit sem jelentett a korábban átizzadott közös éjszakák varázsa. Ekkorra a pápa pápa már régen barátságtalan viszonyban volt a Theophylaktus családdal, évekkel korábban összezördült Marozia első férjével, Alberikkel, majd ellenséges viszonyban keveredett az új férjjel, Guidóval is. Akármilyen indítékok, kifogások mögé rejtették az ellenségeskedést a bajok lényege mindig pénz az anyagi javak bitorlása körül hánykolódott és János pápa minden igyekezetével azon volt, hogy minél vastagabb tortaszeletet kanyarítson ki maga és egyháza számára. Ebben az erőlködésben főszerepet kapott a nagyurak egymás elleni kijátszása, a másik folyamatos gyengítése, minek érdekében a pápa nem bánta cserbenhagyni korábbi szövetségeseit vagy éppen megmérgezni azt, akit még néhány napja pompás áldásokkal tisztelt meg. János pápának hűség, szövetség fogalmai nem léteztek; először Berengár tetszett néki, majd Hugót szerette volna maga mellett látni, utána meg Rudolfnak hízelgett, miközben Európa uralkodóinak azon kesergett, hogy a Theophylaktus klán szabja ki számára a római politika szennyes posztóját.

A befolyásos riválisok elhalálozása után Burgundi Rudolf irányítása alá esett Itália északi fele és ott addig szilárdíthatta hatalmát, míg szembe nem került ivreai őrgróf, Adalbert (nem tévesztendő össze I. vagy II. Adalbert toszkánai hercegekkel) özvegyével, Irmengard asszonysággal, aki második felesége volt Adalbert őrgrófnak. Irmengard testvéreivel (Lambert, Guido), valamint a mindig elégedetlenkedő lombard bárókkal erős Rudolf-ellenes ligát hozott létre. Nyíltan szembeszálltak törvényes urukkal, de ligájuk csak azután volt képes felülkerekedni, és Itália törvényes királyát kiűzni, miután Milánó érseke, Lambert váratlanul elárulta és cserbenhagyta Rudolfot. Lambert püspök Itália leggazdagabb főpapja volt és orcátlan árulásánál fontos figyelemben venni, hogy Rudolf Itáliába csalogatása, majd megkoronázása mögött az egyház, de főleg a milánó érseke állt. Ezek után megdöbbentőnek tűnhet, hogy Lambert érsek a kiemelkedő szerepvállalás ellenére milyen könnyedén elárulta szövetségesét, majd szemrebbenés nélkül vett részt Rudolf trónfosztását kinyilvánító egyházi ceremónián. A teljesen magára maradt Rudolfnak 926 tavaszán menekülnie kellett Itáliából és amíg a megszégyenített uralkodó menekült az egyik hágón kifele, addig egy másik hágón, fényes hadi kísérettel egy másik uralkodó vonult be, a magabiztosak méltóságával, hogy elfoglalja a számára felajánlott itáliai trónt. Itália új reménysége nem volt más, mint az egyszer már sikertelenül próbálkozó Provencei Hugó, aki mamája, Berta révén féltestvére volt a lázadó toszkánai testvérek, Irmengard, Lambert, Guido 'triumvirátusnak', ezenfelül, Hugó ugyancsak rokonságban állt Maroziával, meg az egész Theophylaktus famíliával. Hugót is Páviában koronázták Itália királyává, felkenése hitelességét utána X. János erősítette meg, mikor ő is szentolajjal kente meg a későbbi Mantuában esett találkozáson. János pápa nem jószántából ment Mantuába, hanem mert túl veszélyessé vált számára Róma, és Péter zsoldosai egyre gyengébbnek mutatkoztak a pápaság ellen fellépő római nemességgel szemben. A mantuai tárgyalásokon János állítólag felajánlotta a császári címet Hugónak, cserében védelmet kért volna római ellenségeivel szemben, akik nem voltak mások, mint Hugó testvérei. Hugónak persze esze ágában sem volt saját féltestvérei és a római Theophylaktus bűnszövetkezettel szembefordulni, inkább szép lassan odébb oldalgott, mert közben a pápa testvére, Péter a zsoldjába fogadott magyar hadakkal jelent meg a színen. A probléma abból adódott, hogy a pápa, a mantuai tárgyalásai után nem térhetett vissza Rómába, mert egész egyszerűen Róma népében ismét felszínre tőrt a pápa és intézménye nélküli létezés vágya. A pápákat soha nem a tisztelet vagy a szeretet tartotta trónjukon, hanem mindig az erőszakos fegyveres erő, mely nagyon sokszor az idegen agresszor terrorjában mutatkozott meg, mint ebben az esetben is, mikor János a 'pogány' magyarokat bérelte fel trónja megtartása végett. A sokat tapasztalt Hugónak semmi kedve nem volt feláldozni a nehezen összeterelt zsoldoshadát, és nyílt csata helyett inkább visszavonult – Páviát magára hagyva –, a jól védhető Milánóba. Onnét a kényelmes biztonságból szemlélte, ahogy a magyarok felprédálják itáliai szövetségesei birtokait. A 927-es évben a pogány magyar hadak szétszórták Lambert és Guidó csapatait, lángba borították Emiliát, Toszkániát, Laziót és Dél-Itália egyes részeit. Jaj volt annak, aki időben nem talált menedéket valami jól védhető várban..Történészeink elfelejtik kidomborítani azt a furcsa történelmi fintort, melyben a legszentségesebb keresztény püspök a sokat köpködött, gyűlölt pogány magyaroknak köszönhette, hogy 927-ben visszatérhetett Rómába.

Látványos visszatérése után ismét a Lateran palota lett a hatalom középpontja és azt se felejtsük, hogy a két leghatalmasabb római úr, az öreg Theophylaktus és Alberik herceg sem élt akkor már. A pápa ellenségei közül mások a magyarok által lettek felaprítva vagy elűzve és az akkor keletkezett hatalmi vákuum láttán János pápa úgy gondolta, hogy megnyílt előtte a pálya. Egyetlen ellensége maradt Rómában, a még mindig erős pozícióban lévő korábbi szeretője, Marozia. A minden hájjal megkent asszonyság férje menekülése óta egyedül élt palotájában, ami a városba látogató bérgyilkos latrok menedékeként is szolgált. A számtalan kacskaringós szálon futó érdekek, csoportullások rohamosan változó ingoványában János pápa képtelen volt biztonságosan eligazodni, és hibát követett el, mikor teljesen elfordult a kétszínű Rudolf királytól. Ez miatt elvesztette a Rómában élő királypárti nemesek támogatását, minek következményeként a pápa védhetetlen kiszolgáltatottságba került a Theophylaktus családdal szemben. Egyetlen támogatója, a konzuli rangra emelt testvére, Péter volt, aki vezető szerepet próbált betölteni Róma védelme és közbiztonsága érdekében. Liutprand tudósít, hogy a magyarok által alaposan elnáspángolt Guido (Marozia új férje), a következő évben sunyi ravaszsággal harci osztagokat csempészett be Rómába, akik egy óvatlan pillanatban lerohanták a Lateran palotát. (Ant. III. 43) Pétert a pápa jelenlétében koncolták fel, János pápát tömlöcbe vetették, majd néhány nappal később megfojtották. Egy szégyenletes élet szégyenletes befejezése.

János egyetlen maradandó sikere az akkor zajló dalmát térítés sikeres beteljesedésében mutatkozott meg, melyben a római fennhatóság garantálása mellett, a pápának sikerült még azt s elérni, hogy a Spalato központú dalmát egyház a latin rítusú liturgiát vegye fel.

Érdemes röviden beletekinteni ezen kor társadalmai világi, egyházi uralkodóinak, vezetőinek viselkedéskultúrájába, hatalomgyakorlásába, melyből felmérhető, feltérképezhető erkölcsszintjük, a keresztény hitből fakadó mentalitásuk, szellemiségük. Hosszú évszázadokkal e kort megelőzve a keresztény papok Európa nyugati feléből teljesen kiirtották a bálványimádást, a pogány vallásosságot, betiltották az önálló gondolkodást, felégették a könyvtárakat, széttördelték a régi istenek szobrait, templomaikat lebontották: teljes volt a győzelem. A sok gonosz pogány eszme elpusztítása után minden lehetőségük megvolt egy keresztényi bölcsesség által irányított, krisztusi szeretetben élő, emberségében igazságos földi paradicsom létrehozására, hiszen, a sátáni pogányság felszámolásával már minden akadály megszűnt. A 'démoni' pogány értékek, tudományos vívmányok szét lettek taposva, mint a gonosz kígyó feje, ezért a győzedelmes papság alkotó, népeket gazdagító áldott állapotának kellett volna beköszöntenie. Földi jóléttel, magasztos gyönyörűségekkel megtöltött világnak kellett volna elkezdődnie, a szentírás próféciáinak és az isteni rendeltetésnek megfelelően. Új Jeruzsálemnek, új Rómának és új Babilonnak illett volna virágoznia, hiszen az egyházi babonák már generációk óta hirdették a hamarosan bekövetkező ezer éves sátáni hatalom végét. Minden egyházi praktika ellenér a több száz éves monopoláris helyzetből kormányzó vallásuralomnak, az ezredik év felé közeledve mégsem sikerült magát az emberek szívébe belopva megváltoztatni észjárásukat, gondolkodásukat, de hogyan is sikerülhetett volna ilyesmi, mikor az egyházvezetők sem voltak különbek, mint az útonálló duhaj bárók. A papok által tanított keresztény hit szépsége, erkölcsrendszerének igazsága lukas zengedezés maradt az oktalan tudatlanságba taszított köznép számára. A nép nem szerette, nem respektálta a keresztény intézményt, mint azt X. János esetében láthatjuk, mikor Róma népének esze ágában nem volt a pápát megvédeni, ám a kilátástalan szegénységnek köszönhetően mégis sokan a vallásőrületben kerestek megkönnyebbülést.

Miközben az itáliai főurak értelmetlen háborúkkal vesződtek, a félsziget megyéi áldatlan állapotát a nyomor és elmaradottság jellemezte. A kilátástalan, emberhez méltatlan életből sokan a vallás segítségével szerettek volna kitörni, mert a vég nélküli templomjárástól, az önsanyargató vezekléstől és a bűnbánó zarándoklástól várták sorsuk jobbrafordulását. Úgy gondolták, ha az isten megbocsájtja bűneiket, akkor az életkörülményeik is jobbá változnak, ám sorsuk jobbrafordulása helyett, még rosszabb lett, mert a keresztényi babonák értelmetlensége inkább összezavarta, megháborította a mennyei segítséget váró közösségeket és egyéneket. Mégis mentek. A zarándokcsoportokba verődött szerencsétleneket a közbiztonság teljes hiánya éppúgy nem tudta visszatartani, mint a főbb útvonalak mellett a sorjába akasztott haramiák látványa, és az utakra tódulva éhes-beteg farkascsordaként vonszolták magukat az egyik szent helytől a másikig. A kevés számú, elnyomó feudális bárókat és az őket kiszolgáló réteget leszámítva a köznép mindenfelé borzasztó nyomorban élt, képzeletükben Róma jóságokban bővelkedő város volt, ahol a hithű zarándok égi majd földi jutalomban részesülhet. Ezért sokan utolsó hajszálként kapaszkodtak a Rómába történő zarándoklathoz, csodákban reménykedtek és nem láthatták, hogy kilátástalan mizériájukra kigondolt megoldás sokszor rabszolgaságba és halálba hajszolhatja őket. Egy ilyen tragikus esetet említ Frodoard: „Fraxinetó szaracénjai Rómába igyekvő angliai zarándokok sokaságát gyilkolták halomra, akik Szent Péter Bazilikájába igyekezve szerettek volna Urunkhoz esedezni.” (Annales, 923) A szaracénok generációkon keresztül lesték a Rómába vezető utakat, és rendszeresen lecsaptak a gyenge védelemmel rendelkező zarándok csoportokra; a gyengéjét legyilkolták, a többit eladták Dél-Itália valamelyik rabszolgapiacán.