Hillárius (461-468)

Jelentéktelen egyházvezető volt, akiről csak azt érdemes megjegyezni, hogy ellene fordult Anthemius (uralkodott: 467-472) Nyugat-római császár vallástürelmi indítványának, mely a macedóniai 'eretnekek' emberszámban vételét szorgalmazta volna. Hillárius pápa ezt a szándékot győzedelmesen megakadályozta és így biztosította a macedón eretnekek további üldözését.

Simplicius (468-483)

Leó pápa iskolájából kikerült dogmatikus főpap, korlátolt műveltsége megakadályozta, hogy bármi értéket hagyjon az utókorra, pedig relatíve elég sokáig ült a pápai trónon.

Teljes közönnyel szemlélte, hogy Odoaker 476-ban elűzi az utolsó római császárt Romulus Augustulust. Számára az, hogy megszűnt a Római Császárság: semmit nem jelentett, mert azt nem Jézus alapította, kultúrája, intézményei, szellemisége mind pogány volt és így teljesen mindegy, hogy létezik-e vagy sem. Igaz, Odoakernek sem örült a pápaság, mert ariánus volt, de ugyanakkor tudták róla, hogy írni, olvasni nem tud és csak amolyan látszat keresztény aki nincs tisztában hitbéli kérdésekkel. Továbbá Odoaker változatlanul meghagyta a római közigazgatást, jog és adórendszert és a szenátust is érintetlenül engedte tovább működni, így a pápaságnak az új 'király' semmi kellemetlenséget nem okozott.

Simplicius uralkodása vége felé I. Zénón (474-491) császár Bizáncban kiadta a 'Henótikon' című hitvallási egységformulát, - amit Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (püspök) szerkesztett - mint ediktumot. Simplicius visszautasította a vallásszabályzási tervezetet és megerősítette egyháza korábbi ellenséges álláspontját a monofizita tanokkal szemben. Nagyon bosszantotta a pápát, hogy a császár rendeletét Antiokia és Alexandria pátriárkái minden további nélkül elfogadták, aláírták.

III. Félix (483-492)

Hatalomra jutása után, 484-ben Rómában zsinatot hívott össze, aminek negatív, ártó szelleméről az ott meghozott döntések árulkodnak. A zsinaton résztvevő főpapokkal kiátkoztatta Zénón császárt, meg Akakiosz bizánci püspököt és azt minden méltóságától megfosztatta. Antiokia püspöke, Péter ugyanígy járt. Félix pápa bátran prüsszöghetett Zénón császárra, mert a herulok védelmet biztosítottak számára. Persze az öreg Akakioszt sem kellett félteni, még abban az évben, Konstantinápolyban ünnepélyes keretek között ő is kiátkozta Félix pápát, főpapjaival együtt.

Közben, Itáliában még mindig a herulok királya Odoaker volt az úr, aki viszonylagos jólétet teremtve kormányzott, közös germán-római sereget szervezett, minek segítségével helyzetét erősítve folyamatosan gyarapította területeit. Zénon császár féltékeny aggódással szemlélte Odoaker térnyerését és a bevált bizánci taktikához fordulva meggyőzi a fiatal osztrogót királyt, Theodorikot, hogy Odoaker mennyire veszélyezteti az egész világmindenség létét. Az idő tájt Theodorik népével a Balkánon és a Szerémség területén éldegélt és boldogan elfogadta a császár ígéretét: ha megszabadul Odoakertől övé egész Itália, végre méltó hazát kaphatnak az osztrogótok. 488-ban, Odoaker Kelet-itáliai védővonalát messze kikerülve Theodorik válogatott osztrogót ezredekkel átkelt a Julian Alpokon és evvel meglepetésszerűen hátba támadta Odoakert. A herul seregek nem voltak képesek átrendeződni, egyesülni, hatékonyan felvenni a harcot és három csatában vereséget szenvedtek. Odoaker a maradék hadával visszavonult a jól védhető Ravennába és felvette a harcot Theodorik gótjaival. Ez a véres germán testvérháború különösen melengette a szívét nem csak a bizánci udvar cselszövőinek, de a római klérus naplopóinak is.

Az ostrom elhúzódott három évig és Theodorik már rég nem volt nyerő helyzetben mikor cselhez folyamodott. Béketárgyalásokat kezdett Odoakerrel felajánlva Itália feletti közös, egyenlő arányban megosztott uralkodást. A szerződéses okmányok aláírása után Theodorik udvariasan béke-bankettre hívta Odoakert, aki mit sem gyanítva elfogadta a meghívást. Az ünnepi köszöntő után a vendégségbe hívott Odoakert és a herul urakat hátulról, orvul legyilkolták. Most már Theodorik volt a király.

A Birodalom másik felében, ahol nem voltak barbár gótok, herulok még szépszerével léteztek elfogadhatóan élhető tájak, városok, mint a valamikor tudomány fellegvárának számító Alexandria, ahol a pogány tanítóknak köszönhetően ismét színvonalas oktatás folyt. Néhány évtizeddel a kiemelten kártékony Theophiliosz és unokaöccse, Cyril (Kürillosz) pogromjai után pár pogány professzor előmerészkedett illegalitásából, hogy tudásukkal felemeljék a város elzüllött iskolarendszerét.

Cyril pátriárka 415-ben gyilkoltatta meg Alexandria utolsó bölcs tanítónőjét, Hüpátiát, utána tűzzel-vassal üldözte a másképp gondolkodókat, ám a pogány eszmeiséget sem ő, sem személyi titkára, a később püspökké lett zélóta Dioszkorosz pátriárka teljesen kiirtani nem tudta. A pogány eszmék az V. században sehol nem érvényesülhettek szabadon, és habár üldözésük 460 körül kicsit alábbhagyott Alexandriában, a látszólagos tolerancia mellett mégis felszínre tört egy, Philoponoi (elragadtatott igyekvők) elnevezésű ultra-ortodox keresztény szerveződés. Az alexandriai iskolákban befészkelődött szélsőséges társaság tagjai közül néhányan betegápolással, míg mások apológiával vagy még többen polémiával foglalták el magukat, azonban jelentős részük – mint azt Frank Trombley-nél olvassuk – a pogány szellemiséggel rokonszenvező tanárok, diákok után kémkedtek, feljelentették őket, ha áldozatot mertek bemutatni vagy ha pogány eszméket mertek hangoztatni. (Hellenic Religion and Christianization, II.) Szombat és vasárnap összejöttek hitük csiszolása érdekében, mely vallástovábbképzés kurzusa a jézusi egy-értelmetlenségben rejlő két-értelmetlenség kiderítésén kívül, a pogány művek bírálatából és a pogány szellemiség gyalázásából állt. A díszes társaság egyik szép példánya volt az Aphrodisias-i Paralios, aki egy idő után jellemtelen módon tanára és mentora, Horapollon ellen fordult, mert az titkos szertartásokon áldozatot mert bemutatni. Alexandria prefektusánál, Entrechiusnál bevádolta és feljelentette korábbi jótevőjét Horapollont és a pogány rituáléban résztvevő többi pogány tanárt, miközben társai segítségével a pogány tanárok ellen hergelte a város babonás népségét. Huszonöt év viszonylagos nyugalom után a gyűlölködő keresztény papoknak sikerült ismét a kevés számban maradt pogány bölcselő ellen hangolni a csőcseléket és még a nagyhírü filozófus, Hermiae-i Ammoniosz sem érezhette magát biztonságban. Paralios a pogány tanárára, a 'Psychapollon' (lélekromboló) szóösszetételt ragasztotta rá, az ostoba köznéppel elhitetve ezáltal, hogy tanára képes lelkeket elrabolni, megrontani. Horapollon és társai számára nem maradt más, mint elmenekülni a városból. Paralios nem elégedett meg ennyivel, a Philoponoi mozgalomból maga köré gyűjtötte a legelvetemültebb tagokat, és Mongus Péter püspök áldásától kísérve a város határában lévő, Menuthisban Izisz ősi templomát a földig rombolta. Mindez 485 körül történt, 70 évvel Hüpátia meggyilkolása után.

I. Gelasius (492-496)

A Liber Pontificalis szerint fekete bőrű volt, ha nem is szerecsen, de afrikai. Fő műve, 'De Dualos Christo Naturist' (Krisztus kettős természetéről) melyben a monofizita eszméket támadja, bírálja elítélendő eretnek tanoknak nyilvánítva azokat. Hasonlóan elődjeihez ahol csak tehette üldözte az akkor már illegalitásba vonult más vallású embereket.

Betiltotta az addig még minden évben megrendezett Lupercaila ünnep megtartását, és helyette a Szűz Mária ünnepnapjává nevezte ki azt. Február 2. mindig is, - több ókori kultúrában - kiemelt nap volt, mert dátuma a téli napforduló dátumához hozzáadott mágikus 40-es szám eredménye.

Uralkodásával egy időben a gót vezetésnek köszönhetően fokozatosan helyreállt a rend Itáliában, megtisztogatták megyéit a rablóbandáktól, beindult az ipar, kereskedelem, és a mezőgazdaság ismét felvirágzott. Az általános fejlődés Rómát is gazdagította, ami a pápaság intézményét tovább erősítette. Ilyen körülmények között Gelasius pápa egyre inkább vérszemet kapva már olyan hangnemet mert használni, a császárral szemben, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egyenrangúnak kezdte magát hirdetni a császárral, királlyal. „Vallási dolgokban a császár van alárendelve a főpapságnak, világi dolgokban pedig az egyháziak vannak alárendelve a császárnak.” Persze azt, hogy mi pontosan az egyházi és mi a világi dolog azt, ő a pápa hivatott eldönteni. „Krisztus a hatalmát egyenlően megosztotta a püspökök és a királyok között, ezért mindkettőnek egyformán kell tehát részesedni Krisztus uralma gyakorlásában.” Burkoltan szintén kimondta: „a pápa felett senki nem tarthat ítélőszéket.” (Papa a nemine iudicatur) Hatalom éhsége és pimaszsága még a császárral való egyenrangúságot is túllépte, I. Anasztasziosz (431-518) császárhoz címzett levelében „legjámborabb fiunknak”, értésére adván, hogy a pap az 'atya', már pedig a szentírás értelmezésében a fiú alárendeltje az atyának, rögtön utána pedigrászól a csásszárra, hogy hajtson fejet a papok előtt: „... azok előtt, akik az isten dolgaiban elöljárók, magad is alázatosan meghajtod fejed”. Tovább utasítgatja a császárt: „... a vallás rendje szerint el kell ismerned azt, hogy neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az ő élükön”, amivel azt mondja, 'ha nem állsz az élükön, akkor nem rendelkezhetsz, ítélkezhetsz felettük, a papság dolgaiba nincs beleszólásod'. Nem győzi eleget hangoztatni, hogy ő világ közepe: „soha nem történhet meg az, hogy akárki is, az emberi elmére támaszkodva, föléje akarjon kerekedni ama kiváltságos személynek, akit Krisztus szava helyezett mindenki fölé …” Sajnos ezeket a merész állításokat és követelőzéseket a későbbi világi uralkodók évszázadokon keresztül elfogadták, gyakorlatukat bevezették a közjogba.

II. Anasztáz (496-498)

Megpróbált békülni Bizánccal és a keleti püspökökkel, amiért határtalan gyűlölet zúdult rá saját itáliai klérusától, akik valószínűleg meg is gyilkolták. Saját kollégái árulónak nyilvánították, megbélyegezték, pedig csak békét akart. A ráaggatott vádak sokáig éltek a köztudatban, erről árulkodik az is, hogy Anasztáz pápa helye még Dante színjátékában is a pokolban van.

Klodvigot Reimsben megkeresztelik

Anasztáz pápa uralkodásának idejére esett a katolikusok késő ókori markáns térnyerése, mikor is a száli frankok legerősebb királya, Klodvig (466-511) a Meroving-ház megalapítója felvette  a kereszténységet. Igaz ehhez a jelentős történelmi lépésnek számító döntéshez a gyenge kezű Anasztáz pápa személyesen hozzájárulni képtelen volt. Inkább Klodvig felesége, Klotild asszony (aki buzgó katolikus volt) áhítatos eltökéltségével befolyásolhatta a királyt a keresztség felvevés döntésében. Klodvig 496-ban, Rheimsben 3000 nemesével és katonájával együtt vette fel a keresztség szentségét. Ettől kezdve a római keresztény egyház papjai támogatták hódításait, s nem csak áldásukat adták, hanem pénzt és anyagi juttatásokat is. Felmentették a szószegés, a hitszegés, a testvérgyilkosság bűne alól, s krónikásaik gondoskodtak Klodvig tettei megörökítéséről. Klodvig akkor csak egy volt a frank királyok között, igaz erőszakos kegyetlenségének köszönhetően a legerősebb, de még is csak egy volt a sok közül. Ennek megváltoztatása érdekében erős lelki támaszra talált barbár tettei igazolására a katolikus egyház intézményben. A többi frank király ariánus keresztény volt, vagy az ősi germán hitmeggyőződés szerint élt, meggyilkolásuk így nem is számíthatott bűnnek.

Kölnben székelő rokonának, Sigebertnek fiát Kloderiket felbiztatta, hogy ölje meg tulajdon apját az öreg Sigebertet, mert az nem méltó a trónra, és különben is sánta. Kloderik megfogadta a nagy keresztény király tanácsát és apját álmában agyonverte. Kloderik az így szerzet hatalmát nem tudta sokáig élvezni, mert a Klodvig által küldött gratulálókövetség orvul megölte. Néhány nap múlva, Klodvig büszkén bevonult Kölnbe és átvette halott rokonai királyságát.

Egy másik rokonát, Kharerik királyt és kiskorú fiát csellel elfogta, és mindkettőt lefejeztette. Hogy bűnei begbocsátassanak - és valami "jót" is csináljon - , Párizs mellett apátságot alapított, és Szent Geneviévet tette meg saját maga védőszentjének.

Cambraiban uralkodó Ragnáchártot és testvérét Rickhártot - ugyancsak rokonait - bárddal ütötte agyon, miután megkötözve eléállították őket. Minden bűnük az volt, hogy még éltek. Uralkodása végére saját szűk családját leszámítva egyetlen rokona sem maradt, pedig mikor 496-ban felvette a kereszténységet, annyi unokatestvér, nagybácsi, sógor, volt még életben, hogy a neveiket sem tudta volna felsorolni. Tizenvalahány év alatt mindet kiirtotta családostul, hogy írmagjuk se maradjon. Három fia közül Klotár érte őt utol a szadista kegyetlenségben, de az már egy másik történet.

Symmachus (498-514)

498. november 22-én két római pápát szenteltek Itália katolikus egyházfői. Az egyik Anasztáz archidiakónusa, Symmmachus volt, aki benne lehetett főnöke hidegre tételében, és akit a római ortodox zsinat választott pápának. A bizánci érdekeket támogató ellenpárt - ugyanazon a napon Laurentiust, a Santa Prassade archipresbiterét kiáltotta ki pápának. Persze a két pápa rögtön összeugrott és az ariánus gót király, Theodorik gúnyosan bazsalyoghatott, mikor őhozzá fordult mindkét fél az orvoslásért. Megfelelőbb helyzetet nem is tudott volna elképzelni Theodorik, mert tálcán kínálkozot számára a katolikus papság megosztása. Az ilyen belharcokban a katolikusok a saját intézményüket rongálták, és ezt a helyzetet a gót király a döntéseivel még jobban meglovagolta, kihasználta. Theodorik látszólag megerősítette Symmachust pozíciójában, de ugyanakkor Laurentius is meghagyta a Lateran palotában, ahova az  - megelőzve vetélytársát - szélsebesen betelepedett. Evvel kezdetét vette az un. 'Laurentiánus skizma' – mely négy évig tartó civakodást eredményezett. A botrányokkal fűszerezett harc egyik szakaszában Symmachust bíróság elé akarták állítani fajtalankodásért. Symmachus az ügyészségi vizsgálóbizottság előtti megjelenést megtagadta, - hangoztatva - „földi hatalomnak nincs joga őt felelősségre vonni.” Hívei élesen visszautasították, hogy az öreg kisfiúkkal disznólkodott volna, rámutatva, hogy a pápának fiatal, szép szeretője van (Condrita) akivel már évek óta tartós kapcsolatban áll. Négy évig hagyta tehát Theodorik, hogy a két tábor marakodjon, míg 502-ben zsinatot hívott össze Laurentius letétele érdekében. Döntését nem hitbéli igazságok kánonjai befolyásolták, hanem politikai szükség, mert Laurentius túlságosan szívén kezdte viselni Bizánci gazdaságpolitikai érdekeit. Laurentiust a zsinat után száműzték, és onnantól Symmachus 12 éven keresztül békésen üldözhette a tőle eltérő gondolkodású embereket, egészen haláláig 514-ig.

Vandálok

Észak-Afrikában ebben az időben a vandálok virágzó királysága már bő két generáció óta fennállt, és Thrasamund (496-523), a honfoglaló Geiserik unokája volt a király. A mai Tunézia és Algéria területén a vandál nép szorgosságának, szervezőképességének köszönhetően egy kényelmes, jómódot biztosító országot hozott létre, tengeri kereskedelemmel, gazdag kézműiparral, és öntözéses mezőgazdasággal, melyet a világ bármelyik országa megirigyelhetett volna. A vandál királyok teljes vallásszabadságot biztosítottak nem csak a katolikusoknak, donatistáknak, de az ősi pogány hitben lévőknek is. A probléma abból adódott, hogy a katolikusok nem voltak hajlandóak elfogadni az ariánus vandálok kinyújtott kezét, (a pogányokat még jobban megvetették) hanem szigorúan ragaszkodtak a más vallásúak háttérbeszorításához. Amikor a lázító izgágaság kezdett elharapózódni, akkor a vandálok begyűjtötték a bajkeverőket, majd száműzték azokat. Nem úgy viselkedtek, mint az ortodoxiától fűtött püspökök az általuk uralt területeken; nem gyilkoltak meg senkit hitéért, templomokat sem romboltak földig, koruk igazi 'vandáljai' nem ők voltak. A vandálokkal kapcsolatosan megint meg kell ismételnem véleményemet, hogy helytelenül rögződött tudatunkba a nevükkel kapcsolatos vandalizmus fogalma, tehát nem a vandálok voltak az igazi vandálok. Igaz, 'matyóhímzés'-ként sem lehetne egy vandál támadást leírni, de a helyzet értékelése és a rájuk fogott pusztítás, rombolás mértéke rosszindulatúan eltúlzott és torz. A legyengült, szétesett Nyugat-római Birodalmat fosztogató germán vagy éppen hun hordák egyike sem okozott annyi kárt kultúrörökségünkben, mint a keresztény papi, szerzetesi bandák, akik szisztematikusan pusztították, tudatos szervezetességgel rombolták, a többszáz éves pogány templomokat, színházakat, iskolákat. Egy fosztogató germán martalócsereg felgyújthatta, megrongálhatta városok, várak épületeit, de babonás félelmük visszatartotta őket attól, hogy nekiálljanak egy pogány templom márványhomlokzatának leszaggatásához, vagy oszlopai széttördeléséhez. Ilyet a vallásfanatizmusba szédült korai keresztények csináltak Szent Epiphaniosz, Szent Tüchon, Szent Porphüriosz, stb. vezetésével, vagy azok biztatására. Ők voltak az igazi vandálok.

Vissza kell utasítani Viktor, Vita püspökének elferdített állításait a vandál üldöztetésekre vonatkozóan, melyeket az 'Afrikai tartomány üldöztetések történet' (Historia persecutionis Africae provinciae) című művében firkált össze. Ő maga is éles hangú refutációban támadta az ariánus meggyőződést, amit az állítólag kegyetlen Geiserik király minden nehézség nélkül engedélyezett. Hát akkor – kérdezhetné az olvasó - hol volt a kegyetlen üldözés? De ugyanilyen szabadsággal tevékenykedhetett húsz évvel korábban, Deogratias (kb. 450.) püspök is, természetesen annak köszönhetően, hogy békés, uszítástól mentes egyházvezetést gyakorolt.

Fulgentius (467-533) Ruspe városának püspöke izgága természetének köszönhetően már nem bírt a bőrében maradni. Ágoston odaadó híve, az arianizmus esküdt ellenségének kiáltotta ki magát, és az uralmon lévő vandál réteg vallását semmibe véve lázította, uszította katolikus társait. Fanatikus hívei legnagyobb örömére kiadta az 'Ariánusok Ellen' című háromkötetes könyvét. Thrasamund király 510 körül megelégelte az ortodoxok felerősödött bajkeverő viselkedését, összefogdosta a problémát jelentő katolikus vezetőket és hatvanat közülük – Fulgentiust is – Szardínia szigetére száműzte. Ez a hasznosan határozott fellépés meghozta gyümölcsét: lenyugodtak a kedélyek, békésebbek lettek a katolikusok. Thrasamund utóda, Hilderik (523-530) egyre több kedvezményt, kiváltságot kezdett biztosítani a megbékélt jóság köpönyegében tetszelgő katolikusoknak. A különleges védettségnek, előnyöknek köszönhetően az ortodox domináció aránytalanul nőni kezdett az ariánusok hátrányára. Hilderik unokatestvére, Gelimer, (530-534) ebben veszélyt látva, a vandál nemesség támogatásával, 530-ban megfosztotta Hilderiket trónjától, majd nemsokára rá kivégeztette. Gelimer még álmában sem gondolhatta, hogy ez a lépése nem csak az életébe, királyságába fog kerülni, de országa, népe sorsát, is örökre megpecsételi. De ez már tényleg egy másik történet.

Hormisdas (514-523)

Hatalomra jutása után rögtön belekezdett fanatikus ortodoxiája győzelemre viteléhez, cseppet sem zavartatva magát, hogy közben a Birodalom érdekei ellen dolgozik. Az Alsó-moesiai hadvezér, Vitalianus hatalma növelése érdekében serege élén felkelést robbantott ki Anasztáziosz császár (491-518) ellen. Hormisdas pápa rögtön szövetkezett a lázadóval és valahogyan elérte, hogy Vitalianus követelései közé iktassa, belekeverje Róma és a keleti püspökök között fennálló monofizita viták problémáit is. Mikor a lázadó Vitalianust meggyilkolták a pápa elveszítette ügye támogatóját, de ez egy cseppet sem keserítette el: rendületlenül tovább folytatta az áskálódást. A császártól követelte az ő ortodox irányzatának feltétel nélküli elismerését, a monofiziták, nesztoriánusok, és más eretnekek üldözését, irtását. A követeléseit átadó követeket megbízta, hogy hivatalos látogatásuk lejártakor lázító leveleit titokban adják körbe a keleti klérus tagjainak. Amikor erre fény derült a császár azonnal hajóra rakta a pápai követeket, és megszakította a tárgyalásokat Rómával. A diplomáciai etikettet megsértő pápát egyáltalán nem érdekelte a leleplezés, megrázta magát, mint ázott kutya az eső után és tovább folytatta a bajkeverést.

518-ban meghalt Anasztásziosz császár és I. Jusztinosz (518-527) személyében egy nagyra törekvő ember került a trónra, aki arról ábrándozott, hogy visszafoglalja Itáliát és helyreállítja a régi császárok birodalmát. Ezen törekvésnek lett szerves része a pápaság, amiben a császár erős támogatót vélt felfedezni. Hormisdas most már kéjelegve pöffeszkedhetett, minden álma valóra vált. Jusztinosz császár a római pápa minden követelését hajlandó volt teljesíteni, elűzte Thimotheosz konstantinápolyi pátriárkát, és helyébe lakáját, Jánost nevezte ki. Elrendelték a monofiziták, és minden más vallású ember üldözését, pusztítását, kiátkoztak megint mindenkit, beleértve korábbi már rég halott császárokat, Zénont és Anasztászioszt is.

A ravennai gót királyi udvar és a bizánci császár még sosem állt ilyen élesen egymással szemben, minek következtében a római pápaságra olyan jólét köszöntött, ami korábban még sosem volt. Mindkét világi hatalom ajándékokkal, megvesztegetésekkel, hízelkedett a pápai támogatás elnyeréséért. Most már tellett drága kelmére, bíborra, bársonyra, mindenre, kivéve szappanra.

I. Jusztinosz (518-527) császár uralkodása alatt történt az a nem mindennapos említésre méltó esemény, mikor is a változatosság kedvéért keresztényeket gyilkoltak hitük megvallása miatt. Ebben az időszakban már általánosan bevett gyakorlat volt a más vallásúak (pogányok) üldözése, szisztematikus irtása szerte az egykori Római Birodalom azon részein, mely a kelet-római császárság fennhatósága alá tartozott, és ezért meglepő, ami Jusztinosz uralomra jutásának hatodik évében, a Bizánci Birodalom peremkerületén, Himyaria (mai Jemen) királyságában esett meg.

Általános ismereteinkkel ellentétben a zsidóság, a II. századi háború (Bar Kohba) után nem mindenhol került siralmasnak mondható hátrányba, sőt idővel volt ahol a keresztény fanatizmus erőszakosságával vetekedő zsidó király került hatalomra, hogy megmutathassa a zsidók is legalább annyira képesek a tőlük eltérő vallású embereket irtani, mint a keresztények.

Zakariás Rétor 8. kötetének harmadik fejezete szolgáltat részletes adatokat a Najranban (Arab-félsziget déli része) legyilkolt 'mártírokról'. Az esemény több változatban is fennmaradt és a forrás gazdáját a Beth Arshami Simeon atyában lelhetjük meg. Az eredeti levelek másolatai, töredékei először az 1910-ben, Brüsszelben kiadott 'Bibliotheca Hagiographica Orientalis' elnevezésű gyűjteményes munkában lett nyilvánosságra hozva.

Zakariás, Jusztinosz császár uralkodásának hatodik évére helyezi a najrai (néhol Nagran) mészárlást, mely dátum több szakember szerint pontatlan. Beth Arsham püspöke Simeon, aki az apocrisarius (magasrangú egyházi hivatalnok, legátus) hivatalát is betöltötte, császári delegátusként a Tajjajé nevü arab törzs 'királyához' Al-Mundhirhoz érkezett a mai Dél-Irak területén lévő egykori székvárosba, Al-Hirariba. Ekkor érkezett meg Himyár királya, Juszuf Dhu Nawas követeaz Al-hirari udvarban, ahol az összes jelenlévő előtt olvasta fel levelét. Himyaria királyságában viszonylagos harmóniában élt együtt keresztény, zsidó, valamint kevésszámú pogány, és ebben az időben már generációk óta egymást váltogatva hol zsidó, hol keresztény uralkodó került az ország trónjára. Valamikor 520 körül Juszuf Dhu Nawas a helyi zsidó lakosság támogatásával magához ragadta a hatalmat, hadával az Akszúm (Etióp keresztény népcsoport) zsoldosok által védett helyőrségre, Zafarra támadt. Egy részét az Etióp katonáknak leölette a többit rabszolgának adta el, majd nekilátott a keresztény hívők megreformálásának. Igyekezetét levelében őszinte részletességel így ecseteli: „A keresztény király halála után én lettem Himyár uralkodója és tervbe vettem mindazok elpusztítását, akik Jézusban hisznek és tévelygésüket megváltoztatni nem akarják, mindazok elveszelytését, akik megtagadják hitünk felvételét. Ezért megégettem 280 papot és velük égettem el elevenen Etióp szolgáikat, akik templomaikat voltak hivatva védeni. A keresztények templomait mindenfelé zsinagógákká alakíttattam át. Ezek után 12000 katonával a keresztények erőssége, Najran városa ellen vonultam, ám ostrommal azt akkor még elfoglalni nem tudtam. Később béketárgyalásra hívtam a város vezető férfiait, szavamat adtam sérthetetlenségükre, hogy elibém járulhassanak. Mikor megérkeztek mégis úgy döntöttem, hogy a keresztényeknek adott szavam megtartása nem szükséges. Rabul ejtettem mindet és életükért cserében vagyonuk átadására kényszerítettem őket. (…) felgyújtottam templomaikat és megégettem benne papjaikat, és mindenkit, aki oda menekült haragom elől. Az életben maradottakat Krisztus és a kereszt megtagadására kényszerítettem. De ezek közül sokan konokul ellenszegültek és Jézust továbbra is Istennek, a Mindenható fiának vallották. Inkább a halált választották, és vezetőjük a válaszában sok minden dolgot felhozott ellenünk sértegetni merészelt, ezért elrendeltem az összes fontosabb vezető férfiú kivégzését soraikból.”

A levél további részében a zsidó király eldicsekszik a keresztény vezetők asszonyai, lányai lemészárolásával, „akik apáik, férjeik példáját követve elutasították Jézus megtagadását és inkább a halál után epekedtek.” Dhu Nawas (egyes forrásokban Masruq) Mundhirhoz küldött levele zárósoraiban az Al-Hirariban élő keresztények üldözését, kiirtását javasolja, ugyanakkor kéri a Tajjajék királyát: „Kérlek testvérem a zsidó alattvalóiddal kedvesen bánjál, amiért cserében kérhetsz tőlem bármit, és kérelmed boldogan teljesítem.”

A keresztények legyilkolásának híre gyorsan bejárta a Bizánci Birodalmat és óriási felháborodást váltott ki, mivel a keresztények kizárólagos jogot éreztek a más-vallásúak irtására és az ilyesmi eljárást ellenük történő alkalmazása hallatlan galádságnak számított. Akszúm királya, Káleb (525 körül) Jusztinosz császár segítségével sereget gyűjtött, átkelt a Vörös-tengeren és legyőzte a zsidó királyt. Husn Al-Ghuráb úgy tudja, Dhu Nawas, Káleb elleni ütközetben lelte halálát.

I. János (523-526)

A vallásmániába beleőrült Jusztinosz császárnak akkoriban megint nem az volt a fontos, hogy birodalmát a barbároktól megvédje, hanem hogy - az 523-ban kiadott - szigorú rendelettel saját, békésen élő ariánus alattvalói életét lehetetlenné tegye. Döntésében volt egy jó adag provokáció is, hiszen nagyon jól tudta, hogy az ariánus gót királynak, Theodoriknak ez nem fog tetszeni. Ne veszítsük szem elől azt a tényt, hogy ebben az időben a gót nemesség nagy része ellatinosodott nem csak öltözködésében, hanem nyelvében is, és nem barbárságuk, hanem eretnekségük miatt nem jöhetett létre tartós béke és a valláskülönbségeknek köszönhetően nem jöhetett szóba semmilyen szövetség a Bizánci Császársággal.

A gót király saját személyét és hittársait érezte megsértve ezzel az ediktummal, ám háború és nyílt ellenségesség helyett a békét választva egy küldöttséget indított Bizáncba, melynek élére tekintélyemelés érdekében, az akkori pápát, Jánost nevezte ki. János feladata lett volna Jusztinosz császár megbékítése, vallási türelem, megértő hozzáállás kieszközölése, a kisebbségben lévő ariánusok megtűrése. Theodorik nem értette, azt a gyűlöletet, ami az akkori (és korábbi) keresztény vezetést annyira jellemezte, ő egy vallástürelmet gyakorló környezetben élt, és úgy gondolta, hogy a 'szeretet' vallásbékéje érvényesül majd a katolikus követségben. El sem tudta volna képzelni, hogy ezek az emberek pont az ilyen béke ellen vannak, hiszen amikor Jánosék meghallották a vallás terén eligazodásra képtelen császár rendeletét majd kiugrottak bőrükből örömükben. De nyíltan lázadni a gót király ellen nem mertek, és a római klérus végül kénytelen-kelletlen beleegyezett János útnak indításába. A pápának természetesen esze ágában sem volt a gót király megbízását végrehajtani, helyette még egyszer megkoronázta a császárt, és béke kérés helyett a császárt még jobban hergelte, uszította az ariánusok kiirtására. Maga a követség és a pápa elég sok időt töltött teljes luxusban Konstantinápolyban és nemigen akartak visszamenni Itáliába. János azonban egy idő után aggódni kezdett megüresedett trónja miatt és fájó szívvel hagyta ott a pazar lakomák ínyencfalatjait, meg a paloták kényelmes selyempárnáit, és mint aki jól végezte dolgát hajóra szállt, hogy visszatérjen a Laterán palotába.

Theodorik közben persze megkapta hívei jelentéseit a pápa szemtelenül hűtlen viselkedéséről és szörnyű haragra gerjedt. A befutó hajót testőrgárdistái várták, akik a gúnyosan vigyorgó János pápát rögtön bilincsbe verték és meg sem álltak vele a ravennai pincebörtönig. János pápa meg is halt a börtönben, Theodorik halálra éheztette a kirekesztő, gyűlölködő egyházfőt, mely méltó befejezése volt alantas életének.

 

Szerző: E.Katolnai  2010.04.20. 18:31 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr461937716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása