II. Gergely (715-731) pápa életéről a LP. bejegyzésein kívül még részadatokat olvashatunk Bedanál, Pál diakónusnál, Theophanesnél, és a sokkal később élt Andrea Dandolónál. (1) Életrajzírói felhasználták még Velencei János diakónus munkáját is, akit a Sagorninus melléknév különböztetett meg elődjétől, a másik velencei Jánostól. Mindenesetre ez a János (Sagornius) Orseolo Péter (991-1009) velencei dózse káplánja volt, tehát jócskán későbbi időben alkotott, mint a VIII. század eleje, ezért óvatosan kell kezelni a háromszáz évvel azelőttre visszanyúló közléseit. A másik velencei János (Hümodinész) I. Gergely (590-604) életrajzírója volt. A két Gergely pápa érdekes hasonlatosságaira sokan rámutatnak: pontifikálásuk időtartalma hasonló, mindkettő nemesi származású, mindkettő templom-kolostorrá alakíttatta át a családi palotáját, mindkettő titkárként szorgoskodott az őket megelőző pápák kancelláriáján, és mindkettő ravaszul alkudozva próbálta kordában tartani a longobárdokat. Mindkettő megjárta a konstantinápolyi császári palota termeit, ahol briliáns tehetségüket kibontakoztatva hűen szolgálták a pápaság érdekeit, miközben szövetségesek után kutatva azt lesték, hogy hogyan tudnák a katolikus ortodoxiát a keleti egyházakra ráerőszakolni. Végül, a pápai kancellária nyilvántartási kivonataiból (Deusdedit összeállításában) az derül ki, hogy II. Gergely ugyanolyan gazdasági szakértelemmel irányította a 'Patronomi Petrit' mint druszája I. Gergely. A sok hasonlóságnak köszönhetően kérdőjelezhetik meg egyes történészek II. Gergely pápa életrajzában közölt adatok komolyságát, egyháztörténelmi tevékenységét, személyével kapcsolatba hozott kétséges figurák szereplését. Mindehhez ráadásként hozzájön még – a bizonytalanság homályát növelve – a megtévesztő, nevében hamisított levelek ténye.
Szükséges itt egy kis kitérőt tenni, és megpróbálni egy példával bemutatni az úton-útfélén felbukkanó, – a tudomány által általánosan elfogadott és tanított, ám nyugodtan megkérdőjelezhető – múltbéli események valódi történéseit. Itt van mindjárt példának Wessex 'hatalmas-nagy' királya Ina, aki Beda (H. E. V.-7.) szerint 37 év dicsőséges uralkodás után összecsomagolt, feladta királyi hatalmát, és nyugdíjba vonult Rómába. Malmesbury atya tovább bővíti a mesét; a volt királyt egyszerű, jelentéktelen nyugdíjas életet élő embernek láttatja, aki az átlagpolgár ruháját viselve beleolvad az őt körülvevő római ismeretlenségbe. Későbbi történelemíró atyák, mint a XIII. században tevékenykedő Párizsi Máté már arról regél, hogy Ina király Gergely pápa beleegyezésével és támogatásával palotát épített. Római palotájában a nyugdíjas király angol egyházi iskolát nyitott (Schola Saxonum), hogy az angol királyi és nemesi házak tagjainak legyen hol megfelelő eligazítást kapni a hitvallási dolgok helyes mikéntjéről. Milyen kár, hogy ebből az angolok számára fenntartott iskolából egyetlen írott dokumentum sem hagyományozódott ránk, így hát marad a rege, melynek maga a főszereplője is megkérdőjelezhető. Tudniillik, Ina király személye csak Bedanál van említve, és minden más későbbi történész az ő közlése alapján ír egy olyan királyról, aki lehet, hogy nem is létezett. A középkori angol történelem megteremtője, Beda átvette a LP.-ból a pápák neveit, időbeli besorolásuk rendjét, tartalmi-szerkezeti elemeit, majd azokhoz igazodva hozzáköltötte saját elképzeléseit és így szinte a semmiből, mintegy benépesítette a dicsőséges angol keresztény múltat. A másik Rómába látogató angol-szász királyt 'Offának' hívták, de ő is – miképpen Ina király – végeredményben Caedwalla király példáját követte. Ő volt az első angol király, aki feladta királyságát és elment Rómába a ködös Albionból a VII. század végén, és akit I. Sergius (687-701) pápa Péternek keresztelt át, mert egy ilyen pogány névvel, mint 'Caedwalla' már mégsem lófrálhatott az ezerszer megáldott Lateran Palota folyosóin. A Pápák Könyve ezenfelül merészen azt meri még állítani, hogy a VIII. században külön volt Rómában görög, longobárd, frizian nyelvű egyházi iskola, ahol minden diák a saját anyanyelvén tanulhatta a katolikusok teológiáját. (LP. II. 6, és 27) Későbbi középkori történészek tovább kerekítették a megbízhatatlan adatoktól hemzsegő anyagot és ezek a további kitalált részletek – mint valós történelem –, a körbejárás után visszakerültek a LP.-ba, minek köszönhetően már a mai történészek is nyugodtan kijelenthetik, hogy állításaikat „számos forrás”, „több korai kútfő” támasztja alá.
Hasonló a helyzet egy másik II. Gergely pápához kötött figuránál, Theodo Bajor hercegnél is, akiről Pál Diakónus és a LP. feljegyzései alapján van tudomásunk. Theodo herceg is csak úgy felkerekedett és elutazott Gergely pápához elcsevegni a hittan helyes értelmezéséről, és hittérítő papok bajor földre küldéséről. Mi igaz ebből? Lehetséges, hogy volt a bajoroknak egy Theodo nevű uralkodójuk, aki engedélyt adott Szent Bonifác és társasága számára bajorországi térítésre, de azt már meg lehet kérdőjelezni, hogy csak úgy mint egy turista bajor földről egyszerűen átruccant Rómába.
Természetesen mindig is volt zarándoklat, mint ahogy zarándokok is léteztek: hol több, hol kevesebb.
Már az idők kezdetén is zarándokhellyé váltak a kiemelt tiszteletet élvező szent helyek, melyeket a ráérő rajongók folyamatosan látogattak. Róma – tradicionálisan – a legelső helyet foglalta el a szent hely bűvöletére vágyakozó istenfélő lelkek kívánságlistáján, és még a legsötétebb középkorban is képes volt magához vonzani a zarándokokat. Két értékes zarándokok számára készült városkalauz maradt fönn a késő ókorból, mely az Örök Város templomai, temetői megtekintéséhez és megtalálásához nyújtott segítséget. A két útmutató mű (Notitia Ecclesiarum Urbis Romae, De Locis Sanctorum Martyrum), eredetileg a VI. század második felében II. Pelagius pápa idejében lett először rögzítve és ma nagy segítséget nyújtanak régészeknek, történészeknek egyaránt. Talán jó tudni, hogy a VII-IX. század zarándokai kizárólag egyházi személyek voltak, királyokat, hercegeket csak a papi csalfaság csempészett közéjük. Egy ilyen egyházi személy volt az angliai Nothelm atya, aki római tartózkodása során lemásolta a pápai archívum anyagának egy részét – pl. I. Gergely levélgyűjteményét – és azokat visszavitte magával Angliába. Beda sokkal nehezebben írta volna meg műveit, ha nem lett volna Nothelm atya másolásai birtokában. Módosabb püspökök, apátok főleg ereklye csontokért, rozsdás szögekért és más 'szent' kacatok begyűjtéséért mentek, melyeket hazaérkezésük után többszörös áron rásózhattak a babonás frank grófnékra.
A VIII.-IX. század a sötét középkor legsötétebb, legfélelmetesebb szakasza volt, a szegénységben tengődő szétdarabolt Itália nélkülözött minden központosított intézményrendszert, és így az ország nagy részén még a minimális közbiztonság sem volt sehol szavatolva. Az északi és a középső itáliai területeken elméletben (II. Gergely pápa idejében), egy longobárd királynak, Liutprandnak (ur. 712-744) kellett volna a hatalmat gyakorolnia, de lehetetlenség ezen terület városai, várurai Páviának való alárendeltségét kimutatni. Más szóval: nincs bizonyíték egy turisták, követségek biztonságos utazását garantáló, erős központosított páviai udvar kormányzására. A területi, rendi, hűbéresi viszonyok tisztázásakor még a longobárd kapitulárék is cserben hagynak, ha azokra próbálnánk hivatkozni, mert a gyűjtemény hetven dokumentuma közül eddig több mint a felénél merült fel, hogy hamisítvány. Róma környékén és Dél-Itáliában a hatalmat gyakorló megannyi nemesi család mind állig felfegyverkezve szünet nélkül háborúzott egymással, és a csóri kereskedőket éppúgy kirabolták, mint saját testvérük udvarházát. Hogyan utazott tehát Theodo herceg a prédára leső kiskirályok, rablólovagok, és harcias városállamok alkotta Itálián keresztül? Ha kisszámú kísérettel megy, akkor valaki valahol megtámadja, és váltságdíj fejében foglyul ejti. Ha népes, hadi kísérettel megy, akkor az ellátásuk ütközik komoly gondokba. Nézzük mit ír a történész Johannes Freid az akkori Itáliáról. „Ezekben az évszázadokban a régi Római Birodalom területén élő köznép sosem látott nyomorban él; aládúcolt kunyhókban, földbe vájt veremlukakban, régi római építmények romjai között húzza meg magát, ahol nem volt fűtés, világítás, vagy szellőzés. Rongyokba burkolóznak, és lábbelijük faháncsból készül, fémszerszámaik alig vannak, és télen ha nem akarnak megfagyni, akkor a jószággal kell hálniuk.” A Római Egyetem régészprofesszora, Riccardo Santangeli Valenzani írja a VIII. századi Rómáról: „A plebejusok birodalmi épületek romjai között törmelékekből összetapasztott sáragyag kunyhókban nyomorogtak, mely mindössze egy, néhány négyzetméteres helyiségből állt. Róma nemessége, arisztokráciája kétszintes, szintén bontott építőanyagból készült néhány helyiségből álló házban lakott. Régészeti kimutathatóságukat megnehezíti, hogy többnyire porladó, könnyen elenyésző építő anyagból húzták fel őket.” Ilyen körülmények között ki biztosított volna ellátást, szállást egy nagy létszámú bajor hercegi kíséretnek? A másik fontos dolog, hogy abban a korban az uralkodók, királyok nem hagyták csak úgy ott a nehezen megszerzett pozíciójukat, hiszen a tényleges hatalom elorozására mint a hiénák mindenhol ott leselkedtek a rokonok, rivális grófok és nagyurak. Egy ilyen elutazás az akkor uralkodó ordas törvények közepette egyet jelentett volna a politikai öngyilkossággal. Ha egy középkori uralkodó ilyen távolságot átölelő 'kalandos' útra indult, akkor azt mindig a hatalmuk erősítése érdekében tették, mindig az anyagi javaik növelése volt a hosszú út mögötti hajtóerő, és nem pedig hitigazságok megvitatása.
Wessex királya Ina, vajon hogyan jutott el Rómába? A pogány iskolák felszámolásával megszűnt a matematika, fizika, mérnöki tudományok tanítása, nem voltak meg a megrongálódott kikötők kijavítását végző szakemberek, de nem is volt rájuk szükség, mert a hosszútávú kereskedelem Európa szerte teljesen összeomlott. Az angol, francia, portugál tengereket viking rabló-kalóz flottillák szelték keresztbe-kasul, míg a Földközi-tenger nyugati részeit az arabok tartották ellenőrzésük alatt. Ideillik Henri Pirenne összefoglalása; „Mozgatható javak körforgása a legcsekélyebb mértékre zsugorodott. A haladás mindenütt hiányzik, minden területen visszafejlődés figyelhető meg. Galliának azok a vidékei, amelyek régebben a leginkább virágoztak, most a legszegényebbek.” – majd máshol írja: „A Türrén kikötők minden forgalom elől elzártak.”
Ina király és Theodo herceg útját később a papi fantázia teremtette meg, hogy példának állítva legyen mire hivatkozni, kegyesen figyelmeztetni az európai uralkodókat; „látjátok milyen alázatosan ragaszkodó, anyaszentegyházat tisztelő elődeitek voltak! Személyesen mentek el a szentatyához, hogy hitük hűségével erősítsék a katolikus vallást.” Tényleg ezért mentek volna?
Mert bizony épeszű embereknek másért, mint a pápa szentséges kisugárzásának áldása nem volt érdemes Rómába menni. Nem egész kétszáz éve – mikor Jusztinianosz elindította pusztító seregét Belizár vezetésével Itália szétverésére – már Róma hanyatlófélben lévő, egyre jobban elszegényedő város volt, de még mindig magán hordozta egykori pazar külsejének jellegzetességeit. A megkopott épületek romjai alól még imitt-amott kiragyogott a hajdani pogány grandőr nagyság fénye. Akkor a városban még 300 utcát használtak, 1800 arisztokrata villa, palota volt lakott és úgy ahogy karbantartott állapotban, két Capitolium állt a város központjában, ha bezárva is, vagy átalakítva, de meg voltak még a pogány templomok, továbbá magánpalotákban és templomi kincstárakban 80 aranyszobor és hatvan elefántcsont szobor akkor még mindig fellelhető volt. Működött a szenátus, léteztek hivatalok, szervezett városi őrség biztosította a rendet, még léteztek továbbá bordélyházak, vendéglők, vendégházak (borgók), fürdők, nyilvános latrinák, és még legalább tíz viadukt szolgáltatta a friss ivóvizet a város lakóinak. Működött még 24 keresztény templom (jobbára átalakított pogány templomok), két bazilika és léteztek menhelyek, árvaházak. II. Gergely idejére ebből már szinte semmi nem maradt – leszámítva az egyre jobban omladozó keresztény templomokat –, és Rómában akkor már száz éve csak földszintes barakkszerű házak épültek papok, szerzetesek elszállásolására, mert ezen idő pápáinak alkotó ambíciói kimerültek temetők, kripták, sírok cicomázásában. A VIII. század elején már egyetlen fürdő sem működött, Róma 'híres' latrináit betemették, mert az öblítővizet szolgáltató aquaeductus, csatornák megrongálódott hálózatát nem volt aki karbantartsa, mint ahogy senki nem renoválta az idő vasfoga által kikezdett palotákat, villákat. Sok helyen eltűntek az utcák is, mert a halmokban álló törmelék és szemét közt kivehetetlenné vált az utca egykori vonala. A polgárok többsége szó szerint romokban lakott, és az általános elszegényedés még jobban megnyomorította a várost, a Lateran Palota és a Szent Péter Bazilika körül százasával fetrengő béna koldusok nyomorúságából is látszott. „Az alacsonyan fekvő vízparti negyedek az emberi egészségre veszélyessé és ezért lakhatatlanná váltak. A tökéletesen kiépített birodalmi intézmények, melyek a császárok idejében kijavították, karban tartották a folyó gátjait, csatornáit már rég nem léteztek. A városon kívüli megrongált aquaeductusokból a szétfolyó víz mocsarakat hozott létre, melyek lázas, fertőző betegségek melegágyai voltak. (…) Az életet adó Aqua Virgó nevű föld alatt épített ivóvízvezetéke vonalába, a Campus Martius negyedében telepedtek a város polgárai, ott építették fel szegényes hajlékaikat.” (Peter Llewellyn, 'Rome in the Dark Ages') Még mielőtt Jusztinianosz hadai elindultak volna szent céljukat beteljesíteni, Rómának még mindig 250-300 ezer lakosa volt (az első évszázadban egymillió), mely szám Jusztinianosz pusztító háborúja után 40-50 ezerre csökkent, és ez a szám képtelen volt az azt követő 180 év alatt növekedni. Valenzani ezt a számot sokkal lejjebb redukálva 20-30 ezer főben határozza meg a VII-VIII. századi Róma polgárság létszámát. II. Gergely Rómájában minden harmadik férfi a pápaság intézményének volt tagja, vagy annak szolgált éhbérért. Járványok, fertőzéses betegségek tizedelték évről-évre a város népét és a forró nyári hónapokban a környék mocsaraiból áradó fojtogató bűz borította be Rómát. Jusson itt eszünkbe, hogy II. Ottó 983-ban Rómában, majd fia III. Ottó, 1002-ben – huszonegy évesen – Róma alatt, szúnyogcsípés által terjesztett maláriában haltak bele. (Minden alap nélküli kacsa az, hogy III. Ottót megmérgezték.) Mindennek ellenére az egyházi szerzők mégis azt akarják bebeszélni a világnak, hogy a középkor legsötétebb évtizedeiben királyok, hercegek, világi nagyurak igyekeztek folyamatosan Rómába, sőt volt akinek úgy megtetszett a lepattantság, hogy rögvest oda is költözött … Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy azért volt ott pénz, minden nyomor ellenére a püspökök, egyházi méltóságok jól éltek, Patrimonium Petri jövedelmeiből jutott továbbá a papi szerzetesi sáskahad eltartására, ami pénz meg még maradt ezenfelül, az ment a háborúkra, zsoldosokra, bérgyilkosokra, ügynökökre.
Benevento hercege 717-ben elfoglalta Cumae városát és a hozzátartozó birtokokat. Igaz, Cumae megye (vagy inkább járás), és a városka korábban a Nápolyi Hercegséghez tartozott, de volt területén egy pápai birtok is, aminek jövedelmét a katolikusok nem akarták elveszteni, ezért Gergely mindent elkövetett, hogy azt visszaszerezze. A pápa Nápoly hercegét, Jánost szólította hadba és addig nem hagyta békén, míg az be nem adta a derekát. A pápa pénzén felszerelt zsoldossereggel a következő év őszén, János meglepte a városban állomásozó longobárd helyőrséget, visszafoglalta Cumeát és a pápai birtok is visszakerült a jámborul idillikus egyházi feudalizmusba. A pápa további 70 font arannyal jutalmazta nápolyi Jánost. És ez a fajta 'elfoglalás', 'visszafoglalás', városkák, udvarházak kirablása, megyék többszöri adóztatása volt az ami uralta Itália mindennapjait.
A kortévesztés tipikus példáját láthatjuk a LP.-ban mikor helytelenül erre az időre (majdnem tíz éves késés) jegyezték be „az 'Agriani' népség kimondhatatlanul romlott fajtájának a szoroson való átkelését”, más szóval a muzulmánok partraszállását az Ibéria félszigetén, mely hibát egy másik, későbbi redaktor még ugyanabban a fejezetben (n. 11) korrektálni óhajtott. De az egész 11-ik fejezettel probléma van, mert az a nyolcadik fejezet után következik, majd azt a kilencedik fejezet követi, amit – ismét helytelenül a 12-ik fejezet követ. A 12–ik fejezet után a 10-ik fejezet jön, majd végre a 13-ik fejezettől helyre áll a megkevert 'káosz'. A 12-ik fejezetben is helytelenül, két év időtartalomra jegyzi a mohamedánok Konstantinápoly elleni ostromát, holott az valójában még egy évig sem tartott. A passzusok pontatlan beiktatásaiban későbbi atyák suta igyekezetét láthatjuk, akik megpróbálták átrendezésükkel valahogy enyhíteni az időrendi pontatlanságokat.
Miután Gergely pápa 722-ben és 723-ban ismételten megtagadta a konstantinápolyi kincstárnak járó adók befizetését a császári hatalom Itáliában székelő magas rangú képviselői a pápa meggyilkolása mellett döntöttek. Bazilus herceg, a 'cartularis' (irattár vezetője) Jordanes, szubdiakónus Lurion János, majd később Pál a patrícius – aki az exarcha rangját is sokáig viselte – éveken keresztül lesték az alkalmat a pápa kiiktatására, ám az óvatos vatikáni vezetés, meg a longobárd zsoldosok sikeresen megvédték a bizánci császárt meglopó Gergely pápát.
A kor adottságaihoz képest zsírosan jövedelmező pápai birtokokat Leó (717-741) császár is meg szerette volna csapolni, kárpótlásul az évek óta behajthatatlan jövedelemveszteségért, mert itáliai birtokai jövedelmét behajtó adószedőit a pápa ügynökei rendszeresen elűzték, legyilkolták. Ezért a császár 726-ban utasította a Ravennai exarchát pénzteremtő parancsa végrehajtására, – amiből nem lett semmi – mert a bőkezűen megfizetett longobárdok ismét megvédték a pápát. Egy évre rá, 727-ben egy másik herceg, Exhilaratus, Hadrián nevű fiával 'seregei' élén Rómára rontott, de a pápa zsoldjában álló osztagok mindkettőt felkoncolták. Még ugyanebben az évben a pápával éppen szövetségben lévő Liutprand király (valószínű a pápa beleegyezésével), megtámadta Classist, Ravenna kikötővárosát, majd később a seregei elfoglalták Ravennát is.
Eutükhiosz bizánci exarcha sereget szervezett Dél-Itáliában, és 728-ban visszafoglalta Ravennát a longobárdoktól, majd érthetetlen módon – császári parancsra – Nápolyba vonult, hogy valahogyan onnét gyengítse a pápaságot. Mi értelme lett volna frissiben visszafoglalt szeretett városát – ami ráadásul sokkal közelebb volt Páviához – otthagynia, és Nápolyból próbálkozni a longobárd szövetséget elnyerni és azt a pápa ellen fordítani. Az eseménnyel kapcsolatban írja a LP., hogy a rómaiak és a longobárd hercegségek polgárai összefogtak és kijelentették inkább meghalnak, minthogy a szentatya ellen forduljanak. Eutükhiosz mégis szövetségre lépett a longobárd királlyal Liutpranddal; segítette legyőzni Spoleto és Benevento hercegeit, majd a két sereg (longobárd és az exarcha hada) Róma ellen vonul. Furcsa módon nem háború, azaz Róma lerohanása következett, hanem az ostrom helyett Liutprand király térdre vetette magát a szentséges fényességet sugárzó pápa előtt, majd Szent Péter sírjához vonult, ahol a földre borította királyi palástját, koronáját, dárdáját, királyságát felajánlva a pápaságnak. Ennek a feljegyzésnek még fenntartásokkal sem adhatunk hitelt, mert egy longobárd király, vagy egy herceg ilyet, hogy a saját országát elajándékozza ugyanúgy sosem cselekedett volna, mint ahogy nem küldte volna kincstára aranyait csak úgy Rómába.
Eutükhiosz látva fegyvertársa nyájas megalázkodását, hirtelen nem is tudta mit csináljon, (még a pápát is elfelejtette gyűlölni) így hát zsoldos martalócaival Rómában maradt potyázni. Erre az időre (kb. 729.) esik Petasius nevű, római gróf lázadása Toszkánában, aki a megyét szerette volna megszabadítani a pápai és bizánci adószedők brutális kizsákmányolásától, mert azok bizony felváltva zsarolták, fosztogatták Itália legtermékenyebb megyéjét.. A pápa azonnali megtorlást rendelt el a felkelőkkel szemben, pénzt és még több zsoldost biztosított a Rómában lebzselő Eutükhiosznak a lázadók leverésére. A túlerőben lévő zsoldossereg könnyedén legyőzte a felkelőket, Petasiust kivégezték, majd a győzedelmes exarcha a lázadó levágott fejét Bizáncba küldte Leó császárnak.
Attól függetlenül, hogy a császári exarcha Eutükhiosz, cimborája volt a pápának, Gergely mégis teljesen el akart határolódni a képromboló eretnek III. Leó császártól, de a félig pogány, félig katolikus longobárdokat is a gyehenna tüzére kívánta és ezért mindent megtett, hogy egymásra uszítsa őket, és hogy egymást gyilkolva gyengítsék, semlegesítsék a másikat és természetesen önmagukat is. A pápa hol evvel volt szövetségben, hol a másikat pénzelte, kémei, ügynökei ott voltak az összes hercegi, grófi udvarban alaposan kivéve részüket minden ármányban, összeesküvésben.
(1) Velencei Dózse, Andrea Dandolo (1343-1354) összegyűjtötte a fellelhető korábbi egyházdokumentumokat, és azok alapján írta meg krónikáját.)
És ha már a 'képromboló-eretnek Leó császár említettem, akkor érdemes néhány mondat erejéig megemlékezni a képrombolás és a képtisztelet körüli túlontúl felnagyított csatározásokról.
A VIII. század elején a Bizánci Császárság néhány Dalmát és itáliai tengerparti várost leszámítva teljesen elvesztette befolyását hajdani birodalma nyugati része felett .
Leó császár talán maga sem tudta eldönteni miképp is kellene hozzálátni vergődő birodalma átszervezéséhez, és a külső és belső bajok zűrzavarát, a széthúzó erőket megszüntetni. Egyik oldalról a fanatikus vallási tűztől égő arabok, míg a másik oldalról a bolgár kánok hordái marták, dúlták a belső cselszövésektől is meggyengült birodalmát. Kortársa II. Gergely pápa (715-731) elődjei kétszínű politikáját követve ott szabotálta el az elméletben császárság tulajdonát képező itáliai birtokok utáni adófizetést, ahol csak tudta. Majd nemsokára rá, mikor Spoleto hercege, II. Farwald hirtelen jött szövetsége által pozíciója váratlanul még jobban megerősödött: emberei felkoncolták az adókat behajtani próbáló császári hivatalnokokat. A császári érdekeket képviselő, Ravennában székelő exharcha már jó ideje tehetetlenül nézte a Bizáncnak járó javak elorozását, de politikailag (hadilag) olyan gyenge volt, hogy még a saját udvarában sem volt képes a ganéjt eltakarítani, nemhogy Rómába menni a pápa felelősségre vonása végett. Spoleto ura, Farwald herceg ugyan labilis védelmet biztosított a pápának, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a pápa ennek segítségével megdézsmálhassa a császárságot megillető pénz egy részét. De ennél a védelemnél a pápa megbízhatóbb, erősebb szövetséges után sóvárgott és ezért szövetségkutató követségeket küldözgetett Frankföldre, a ténylegesen uralmat gyakorló Martell Károly udvarába. Az igazi támogatót Gergely pápa a távoli ország grófjai között kereste, mert a szövetségesének számító longobárd hercegek földjei a pápai állammal voltak határosak és a pápák mindig is sóvárogtak a hercegségi területek után.
Visszatérve Bizáncra, Leó császár néhány éves erőlködés után úgy, ahogy megerősítette birodalmát, megállította az arab nyomulást, ám saját államszerkezetének elegyházasodásával nem tudott mit kezdeni. Zavarhatta a papok, szerzetesek hivatali, közigazgatási térnyerése, meg a többi, sok dologtalan, gyakorlati hasznot nem hajtó egyházi népek eltartási költsége, amit a behajtott adókból kellett fizetni. Nagyon sok életerős fiatalember ahelyett, hogy a hadseregben keresett volna szolgálatot inkább felhúzta a szerzetesi csuhát és kolostorba vonulva szaporította az ingyenélők számát. Talán a képrombolás ürügye segítségével szeretett volna valami megoldást elérni, valahogy csökkenteni, korlátozni papsága fokozott világi térnyerését. II. Jezid arab kalifa által véghezvitt kép és más képzőművészeti alkotások pusztításának ténye, lehet belelkesítette Leó császárt, követendőnek találhatta azt a rombolást, amiben az arabok igencsak jeleskedtek az iszlám felvétele óta. Habár a császár a zsidókat megpróbálta erőszakos módon a keresztény hitre téríteni, mégis sok minden elnyerhette tetszését a zsidó törvényekből, mire a képellenesség egy példa.
Igazuk volt azoknak a judeo-keresztényeknek, akik a kultikus képek teljes betiltása mellett kardoskodtak, hiszen szent könyvük, a biblia világosan megfogalmazza az idevonatkozó törvényt: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek vizekben a föld alatt vannak.” (II. Móz. 20:4) Ennek szellemében megfogalmazott elvirai zsinat 36. kánona szintén pontos meghatározást nyújt: „Az egyházakban ne legyenek képek. Ezért határoztuk, hogy az egyházakban nem szabad képeknek lenniük, hogy a tisztelet és imádat tárgyát a falakra senki ne fesse.”
A kis-ázsiai monofizita püspökök mindenesetre örülhettek az elméleteiket alátámasztó rombolás lehetőségének, hiszen az egy természettel rendelkező Krisztust ugyanúgy nem lehet ábrázolni – szerintük –, mint magát az Istent. De egy ilyen 'istenuccse' civakodás-lehetőség végeredményben jól jött minden unatkozó „egyházherének”, mert lehetőséget adott önbizonyító szereplésre, no meg a marakodásból származó pozíciószerzés is kecsegtetően sarkallta a szemben álló csuhás társaságot az értelmetlen harcra.
Szeretném még egyszer kifejteni, hogy történészeink sokszor hamisan mutatnak rá egy-egy II. Gergely pápát érintő viszály indítékára, mintha az tényleg a képrombolás, ill. tisztelet miatt bontakozott volna ki. Valójában mindig a pénz, az ellopott adó, az elrabolt arany volt az igazi ok, ami a viszályokat gerjesztette. Ilyen eset volt, mikor római görög hivatalnokok a szubdiakónus Lurion János, és Marinus herceg 727-ben a pápa meggyilkolására szövetkeztek. Tervükre fény derült és az összeesküvőket kivégezték. (LP. I. 403-4)
III. Leó császár után fia, Konsztantinosz Kopronümosz (741-775) még folytatta a képellenességet, de az ő utóda IV. Leó (775-780) alatt már befejeződött és az egész téma belefulladt önnön jelentéktelenségébe. Valójában az egész képtisztelet-képrombolás körüli bizánci és római hiszti nem volt több egy biliben lezajlott viharnál, csak arra volt jó, hogy az igazi problémákról elterelődjön a figyelem. Az erre a témára vonazkozó egyházirodalmi irományok (Damaszkuszi János, Germanosz pátriárka) tartalmilag még silányabbak az eretnekek ócsárlásánál is.
