Vigilius (537-555)

Vigilius pápa ugyanazt a sunyi, kétszínű politikát folytatta, mint elődei, de míg azokat a gótok jutatták hatalomra és így azokhoz voltak hűtlenek, - Vigilius, Theodóra császárné támogatásával nyerte el a trónt, így hát, ez a pápa a császárnéhoz való hűtlenségében mutatta ki igazi valóját, hálátlan mivoltját. Mint fődiakónus részt vett Agapét pápa bizánci küldöttségében és mint követ behízelegte magát Theodóra udvarába. Mikor Agapét pápa meghalt, a bizánci udvarban lebzselő Vigilius a császárnétól kapott ajánlólevelek, pénz és kísérő fegyveresek élén indult el Rómába, majd megérkezése után minden ellenállás nélkül egyszerűen elfoglalta a néhány hónap alatt már másodszorra megüresedett pápai trónt. Hatalomra kerülése előtt még megígérte a császárnőnek, hogy türelmes lesz a monofizitákkal szemben és segíteni fogja Anthimosz pátriárka rehabilitálását. Az alkuban szereplő jutalom hétszáz font súlyú arany lett volna, ha Vigilius állta volna a szavát, azonban a ravasz főpap csak kihasználta céljai eléréséhez Theodórát. Az új egyházfőnek Theodóra császárné legnagyobb meglepetésére esze ágában sem volt felhagyni elődjei politikájával. Nem fogadta vissza az egyházba Anthimoszt, és a monofizitizmus ellen is fokozott hévvel lépett fel. A császárné tehetetlen dühvel nézte a távolból, miként munkálkodik érdekei ellen Rómában az őt átverő pápa.

544-ben a teológiában fél-analfabéta császár kiadta (az állítólag) saját maga által farigcsált 'Három Fejezet' című iratot, mely a monofiziták megbékítésére lett volna hivatva, úgy, hogy közben elítéli benne az antiokiai teológia három jeles képviselőjének (Mopvesztaiai Theodórosz, Edessai Ibasz, Kűroszi Theodórétosz) nézeteit. (Habár a 'Három Fejezet' értekezés szerzőségét mindenki Jusztinianosznak tulajdonítja, ez téves megállapítás, mert a mai korszerű szövegvizsgálatok kimutatták, hogy azt Theodotosz Aszkhidész írta. A valós tények szerint az összes teológiai értekezést, más írta Jusztinianosz számára, maga a császár hátrányosan hiányos felfogóképessége miatt önállóan még ilyen lapos elmélkedések megírására is képtelen lett volna.) Ám ez a tanulmány elfogadhatatlan volt a római ortodoxiának, mert a khalkédóni zsinat pont ezt a három keresztény atyát mentette fel minden eretnek vád alól. Jusztinianosz erre az időre már úgy megkeveredett a keresztény atyák nehéz zsargonnal megírt ellentmondásaiban, hogy maga sem értette ki, mit is akar kifejezni és így eshetett meg az olyan munkák elítélése, amit nem lett volna szabad neki, – a római ortodoxia bajnokának – elítélnie. Mindenesetre a császárnak nagyon tetszett a saját 'műve' és egy évre rá, annak rangosítására utasította Itáliai exarchátusát, Anthimoszt, (csak névrokona a bizánci pátriárkának) hogy Vigilius pápát haladéktalanul indítsa útnak Konstantinápolyba. A pápát hajóra rakták, azonban ő direkt lehorgonyzott Szicíliánál és húzta-halassztotta megérkezését a keleti fővárosba, mert Theodóra császárné, - akit korábban úgy becsapott - még élt és virult. Azt sem felejtette el Vigilius: mi történt elődjével, a szintén kétszínű Silverius pápával, aki ugyancsak átverte Theodórát. Végtelen megnyugvás lehetett számára, mikor a császárné betegeskedéseiről értesült, és így már nagyobb biztonságban érezve magát 548-ban nagy nehezen megérkezett Konstantinápolyba. Ha tetszett, ha nem, Vigilius pápának alá kellett írnia a császár 'Három Fejezetről' című írását, de - megelégedésére - legalább Theodóra császárné meghalt még abban az évben. A pápának megtetszett a kényelmes biztonság, meg a császári pompa és rögtön be is rendezkedett a császárvárosban, ahol a következő hét évet a legnagyobb semmittevésben lebzselte át. Három évvel később helyzete megerősödésének tudatában visszavonta a 'Három Fejezet' korábbi szentesítését, (aláírását) mire válaszul, Jusztinianosz az 533. évben egyetemes zsinatot hivatott össze, aminek feladata a császár 'Három Fejezet' iratának újbóli szentesítése volt. Most már mint zsinati határozatot kellett megint aláírnia a pápának azt a dokumentumot, amit már egyszer aláírt, egyszer meg visszavont. A római klérus mélységesen felháborodott, hogy a pápa aláírta a zsinati határozatokat és több mint valószínű: benne volt a kezük abban, hogy a zsinat után másfél év múlva a Rómába visszainduló Vigilius pápa útközben váratlanul elhalálozott.

Theodóra császárné, még ötvenéves sem volt, amikor 548-ban meghalt. Színesen változatos személyiségével rányomta bélyegét kora történelmi eseményeire. Sok bűn, kegyetlen gonosz cselekedet nyomhatta lelkét, de mielőtt azt kilehelte volna, egyet legalább megbánt, és bevallott azokból a halálos ágyán. Theodóra, mielőtt Jusztinianosz szeretője lett volna – bármennyire is odafigyelt – mégis többször teherbe esett és szült egy-két törvénytelen gyereket, akikről szinte semmit sem tudunk. Kivéve fiáról Jánosról, aki nagy álmodozó lehetett, mert mikor felcseperedett, naiv módon felkereste anyját Bizáncban. Theodóra rögtön magához hívatta rég nem látott, megtagadott fiát, de még mielőtt férje tudomást szerezhetett volna János létezéséről, sürgősen eltette láb alól. Ennyit az anyai szeretet és a császárnői érdek keverhetetlenségéről, mely sírjáig kísérte a gyilkos anyát.

Felesége halála után a császár kedvtelen búskomorságba esett, gyengülő birodalma ügyeit elhanyagolta és csak a túlvilági 'Mennyek országának' boldog tökéletességével foglalkozott.

A kereszténységet kritikusan bemutató tanulmányaimban mindig megpróbáltam kerülni hitvallásuk alapjainak kialakulásában végbemenő vitákat. Míg részletesebben rámutattam a gnosztikus és pogány misztika isteneinek meghaló-feltámadó, allegorikus-értelmezés eszméje ellen kifejtett fokozatos történelemhamisító folyamatra, addig csak felületesen foglalkoztam a szentháromságtanával, vagy a Mária-dogmákkal. A zsinati jegyzőkönyvek, határozatok, hitvallásformulák rendezett ismertetése - érdektelenségével szintén lassította volna írásaim lendületét.

Hasonló a helyzet az un. 'Krisztológiai' vitáknál is, de a pápaság ideeső korszakát nem lehet úgy szemléltetni, hogy ezeket teljesen figyelmen kívűl hagyhatnám. Fontos egy kicsit beletekinteni abba a nehézségeket okozó kérdéssorozatba, amelyre nagy keservesen kikínlódott válaszok az igazi értelmes megoldások helyett további értelmetlen dogmákat szültek csupán. Néhány mondatban, felületesen megemlíteném, azokat a részleteket amelyeken vitatkoztak, marakodtak a keleti és a nyugati főpapok Jusztinianosz császár köpönyege alatt. 

A kanonizált Evangéliumok történelmi Jézusa egyszerre lett ember és isten, minek példa nélküli természete a kérdések sorozatát indította el. Maguk a keresztény-doktor teológusok sem értették Krisztus természetének mibenlétét, főleg ha a részletek mikéntje került vizsgálódás alá.

Ha Krisztus isteni természete csak úgy lakott az emberi testben, és közben nem vette fel az emberi természetet akkor a szenvedés és a kereszthalál csakis a véges ember-Krisztus cselekedete lehetett, ami lényegében elégtelen, alkalmatlan a végtelen Isten egyszeri és mindenkori kiengesztelésére. Ha pedig az isteni természet teljesen magába olvasztotta az emberi természetet, akkor Jézus nem szenvedhetett a keresztfán, teste nem lehetett fáradékony. Még izzadni sem izzadhatott, hiszen egy istennek nem létezhet olyan feladat, amiben megizzadhatna. Isten tehát nem szenvedhet és nem is halhat meg, és így elégtevő áldozata is értelmetlen, mert az emberek bűneiért csak az ember vezekelhet. Mikor feltámadt Krisztus, vajon sebei még mindig véreztek? Az oldalába szúrt lándzsa sebe begyógyult-e vagy még mindig nyitott volt? Ha Hélikarnoszi Julianoszt vesszük figyelemben: „Krisztus emberi teste már a feltámadás előtt romolhatatlan volt.” - akkor a három napos halálból feltámadt Jézus sebei nem lehettek elfertőződve, ami megint csak természetellenes képtelenség.

Jöttek a magyarázatok. Krisztusban egy természet van, mert egy természete van a megtestesült isteni Igének. Krisztusban két természet egyesült keveredés nélkül. Már miért is lenne a keveredés azonos az egyesüléssel. De a két természet valójában egy személy, egy valóságot alkot, tehát Krisztus egy személy két természetben, de a két természet az egyesülése ellenére sincs keveredve. A két természet egy személyt alkot és az egyesülése egy 'természeti egység', tehát nem egyszemélyes valóság szerinti egység. Mert ha igen, akkor a két természet egyesülése Krisztusban nem jelentheti két személy egyesülését. Tehát két személyről szó sem lehet, inkább Krisztus egy személy két természetben, és nem egy személy két természetből. Logikusan értelmesnek hangzik az egész téma, vagy mégsem? 

Mindenesetre a kérdés feltevése arra pont megfelelő volt, hogy zavarossága mögé bújva mehessen a szőrszálhasogató vita, - ami valójában a hatalomért folyó ádáz küzdelem volt. És még ezen felül milyen édes lehetett a másikat kiátkozni, mert másképp látta az egyszemélyes keveredést a kavarodás két természetében. 

Fölhoznék egy rövid példát arra, hogy milyen apróságokból csináltak óriási felhajtást az unatkozó parazita főpapok. A Szír és más keleti egyházak liturgiájában használatos volt a következő akklamáció: „Szent Isten, Szent Erő, Szent Hallhatatlan, ki értünk megfeszíttetett ...” Ez a szövegrészlet bármely keresztény egyházi szertartásrend szövegében elfogadhatónak kéne lennie, természetesen keresztény szemszögből nézve. De mivel ezt a néhány szót nem a khalkédóni dogma kővetői rakták össze, így bele lehetett kötni és a római klérus mihelyt jól megrágta, már készen is voltak annak bírálatával. Szerintük a szövegből az sejlik ki, hogy Isten saját természetében szenvedett, márpedig Isten nem lehet szenvedékeny vagy halandó, és így ez a fohász elfogadhatatlan.

A bizánci császárság és a gótok között 536-tól dúló háború - ami az 540-ben megkötött látszólagos békét leszámítva állandóan perzselte, pusztította Itáliát - lassan a végéhez közeledett. 552-ben Jusztinianosz egy 30.000 fős hadsereget küld Itáliába a törpe Nárszesz vezetésével. Az addig hősiesen harcoló Totila (uralkodott, 541-552) gót király Umbrienben, a Busta Gallorum (Taginae) melletti síkon megsemmisítő vereséget szenvedett Narszesztől, ahol a gót uralkodó maga is elesett. A taginaei csatavesztés után (552), Nárszesz könnyűszerrel foglalta vissza Rómát, befejezte azt a majd húsz évig tartó folyamatot, mely lerombolta, elszegényítette Itáliát, de főleg Rómát. Alarik gót király 410-ben véghezvitt, majd Genserik vandál király által megismételt állítólagos pusztulások ellenére, Theodorik Rómája még mindig pazar világváros, aminek közel sincs párja az akkori világban. Mielőtt a rövidlátó Jusztinianosz rászabadította Belizárt Rómára – Zakariás Rétor feljegyzése szerint –, Rómában 324 széles és hosszú utca, két Capitolium, 46603 lakóház, 1797 palota, 1352 víztároló, vízgyűjtőmedence, 274 folyamatosan üzemelő pékség, két cirkusz, két színház, két amfiteátrum, 4 gladiátor iskola, 926 fürdő, 45 kupleráj, 2300 olajosztó helység, 291 magtár, 254 közlatrina” volt található. Jusztinianosz (Belizár, Nárszesz) mindent letaroló háborúi után ebből semmi nem maradt, és ha másból nem is, ebből az egyből, ahogyan a beteges császár tönkretette Rómát megláthatjuk, ki is volt Jusztinianosz, micsoda kártevő, és milyen szégyelleni való negatív törpeszerep jutott rá az egyre szürkülő középkor kezdetén.

A sorozatos vereségek következményeként, a gótok nemzete néhány év alatt felszívódott, eltűnt, és Jusztinianosz meg az őt támogató római pápaság boldog megelégedéssel szemlélhették szent vallásháborújuk eredményét. Itália romokban hever, korábban kényelemben, jómódban élő lakossága éhesen, járványoktól fertőzötten, rongyokba bugyolálva bolyongott az utakon, vagy kiégett városok törmelékei között guberált. Az egykor egymilliós büszke Rómát jó ha lakta ötvenezer nyomorult, de a pápaság intézménye soha nem ragyogott még ilyen győzedelmes fénnyel: legyőzték az eretnek ariánusokat, most már végre a római katolicizmus az egyetlen vallás Itáliában. Ekkor egy minden hájjal megkent főpap, Pelagius került a pápai trónra.

I. Pelagius (555-561)

Már megválasztása előtt bő húsz évvel ott sündörgött a Lateran palotában, ahol olyan jó tanító mesterei voltak, mint pl. Agapét pápa, kinek konstantinápolyi kíséretében elleste, magába szívta az intrikát és a kétszínűséget. Konstantinápolyi útját követően, - Theodóra császárné megbízásából – ő az aki Nápoly kikötőjében várta a trónjára visszatérni szándékozó Silverius pápát. Hiába volt korábban haverja az öreg Silverius; partraszállása után Pelagius rögtön felrakta őt egy másik hajóra, ami a biztos halálba vitte Silveriust. Mert tudnunk kell, hogy Pelagius parancsára vitték az idős egyházfőt Palmora szigetére, ahol nagyon cudarul bántak az öreg 'elűzött' pápával, kinek legyengült, beteg szervezete nem sokáig bírta a kínzást: Pelagius örömére Silverius néhány hónap múlva eltávozott az élők sorából.

Mint említettem volt, Vigilius pápát 545-ben hajóra rakták a császár parancsára és akkor Rómában Pelagius vette át az irányítást. Tehát, mint amolyan 'pápahelyettes' már 545-től az ő kezében volt a hatalom. Mikor Totila (541-552) gót király 546-ban először megostromolta Rómát, az akkor még pápahelyettesi szerepet betöltő Pelagius személyesen kereste fel a gót királyt nagylelkű engedmények kieszközölése végett. Totila engedett a pápai hízelgésnek, ígéreteknek és eltekint Róma ismételt feldúlásától. De amikor néhány évre rá Totila békeközvetítésre kérte fel Pelagiust a gót királyság és Bizánc között, akkor annak esze ágában sem volt segíteni, sőt amikor csak tehette a császári érdekeket támogatta és mindent megtett a már ellatinosodott gótok legyőzése érdekében. Az már nem volt szempont Pelagius szemében, hogy a gótok már rég nem barbárok, mert – szerinte – még a barbároknál is rosszabbak: eretnekek.

Egy idő után terjedni kezdtek azok a pletykák is, amelyek szerint maga Pelagius ölte, ill. ölette meg Vigilius pápát, aki még annak idején egészségesen szállt fel a hajóra Bizáncban, de Osztiában kikötve már halott volt. Ezeket a vádakat megelégelve – orvoslásképpen – Pelagius egy patríciussal, Nersesszel az oldalán az evangéliumot és a szent keresztet feje fölé tartva megesküdött, hogy nem bántotta elődjét. Az esküt persze amolyan 'hiszi a piszi' módon hitték el főpapjai, mert Vigilius már a második pápa volt aki furcsán, és idejekorán dőlt ki Pelagius mellől.

Az eretnek ariánus osztrogótok teljes szétverésének emlékére ő építtette Rómában a Santa Apostoli templomot örök emlékezetül az ortodox kereszténység dicsőségére.

III. János (561-574)

Annak ellenére, hogy 13 évig uralkodott, nagyon keveset tudunk tetteiről vagy személyéről. Az ő pontifikálása alatt zajlott le a longobárdok Itáliába költözése.

557-ben Alboin lett a longobárdok királya, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. Az avarok azonban veszélyesnek tűntek számukra, így 568-ban elhagyták Pannóniát és Itáliába vonultak, ahol páviai központtal királyságot alapítottak 572-ben.

III. János pápa uralkodásának idejére esett, Jusztinianosz 565-ben bekövetkezett halála. A császár hőn szeretett feleségét és cinkostársát hét évvel élte túl. Theodora halála után magába fordultan, szellemileg, lelkileg összezavarodva élte éveit, igazából senkitől sem szeretve tengette életét. Nem is érdemelt se szeretetet se tiszteletet. Prokopiosz könyve 18. fejezetében találóan írja a császárról: „nem ember volt, hanem gonosz démon.” Sunyin tetszelgett, mintha birodalmát építené, de közben arrogáns gonoszságával rombolta saját népe jövőjét. Lezüllesztette, tönkretette katonaságát, folyamatosan meglopva köztisztjeit, közkatonáit. Prokopiosz részletesen beszámol a perzsák és szaracénok ellen küzdő végvári katonák zsoldjának eltulajdonításáról, az alakulatok demoralizálásából fakadó dezertálásokról, minek területvesztés, politikai, gazdasági bukások sorozata lett az eredménye. 

A pestisben és más csapásokban megfogyatkozott lakosságot súlyos adók, az államot ismétlődő ellenséges támadások gyötörték, a gazdaság hanyatlásnak indult; az államkincstár pedig szinte teljesen kimerült a hadakozásban és a pompás – főleg keresztény célokat szolgáló – építkezésekben. Mindennek azonban csak Jusztinianosz utódai érezték hatását: az uralkodó 565-ben, 83 évesen valószínűleg abban a hiszemben hunyt el, hogy egy új, nagy, keresztény római világbirodalom alapjait vetette meg. Az elkövetkező évek eseményei azonban minden kétséget kizárva bebizonyították Jusztinianosz csökönyösen fanatikus szűklátókörűségét, katasztrófához vezető tehetségtelenségét. Mikor Jusztinianosz 527-ben átvette a hatalmat, a megörökölt császári kincstár telve volt: 28.800000 aranyszolidus töltötte meg a kincstári kádakat, ami 400.000 font tiszta aranynak felel meg. Okos politikával ebből a mérhetetlen vagyonból tényleg hatalmas és erős birodalmat lehetett volna építeni, ám a császár nem volt okos; csak ahhoz értett igazán; hogyan kell felesége segítségével saját jómódú alattvalóit megkopasztani, meg egyházi zsinatok elnöki szentségében ájtatoskodni.

Ám az ortodox kereszténységért tett kegyetlen erőfeszítéseit a császár istene nem nagyon értékelhette, mert isteni jutalom helyett uralkodásának utolsó időszakát számos csapás árnyékolta be. Megérkezett a bubópestis, amely végigpusztította a birodalmát, majd a fővárost két földrengés rázta meg: egy 542-ben, egy pedig 557 végén, mindkettő súlyosbítva az épp dúló pestist. 558-ban összeomlott a frissen épült Hagia Szophia kupolája, majd egy évre rá 559-ben bolgárok három hadteste hatolt be birodalma szívébe. 

Jusztinianosz halála után annak unokaöccse, II. Jusztinosz (565-578) került a császári trónra; megüresedett kincstárat, szétesőfélben lévő birodalmat örökölt, amit ironikusan értelmezve csak a papok imádsága tartott össze.

Még két pápát említenék röviden a 'nagy szentnek' elnevezett Gergelyig, akiről a következő fejezetben írok majd:

I. Benedek (574-579)

Benedek pápa semmiben nem jeleskedett, egyetlen dolog amivel törődött az éhínségektől szenvedő Itáliában, hogy legyen mit ennie, innia az intézményéhez tartozó papoknak, szerzeteseknek. 579-ben a longobárdok megostromolták Rómát, és állítólag a csatában lelte halálát a pápa is. Hogy hogyan is történt ez pontosan, arról nem ír részletesen az egyháztörténelem. Ekkor az 'örök város' már olyan lepusztult állapotban volt, hogy mikor a longobárdok kiakarták rabolni, meglepve nyugtázták: ide csak hozni lehet, mert elvinni onnét bármit is lehetetlen.

II. Pelagius (579-590)

Azonkívül, hogy többször segítségert kért Maurikosz, (582-602) császártól a gonosz longobárdok ellen: nem sok mindent érdemes említeni a viszonylag hosszú ideig uralkodó pápa tetteiből. Az elszegényedett, szétrombolt Itáliában az ortodox katolikusok még mindig megosztottak voltak; az északi püspökök szkizmája végigkísérte pontifikálását és Észak-Itália új urai, a longobárd grófok sem akarództak fejet hajtani az elszegényedett lateráni kakasfészek előtt. 

Mikor 590-ben hatalomra került, egy olyan világ vezetését vehette át, melynek siralmas állapotához nagyban hozzájárult az a vallásintézmény is, melynek akkor a mindenható ura lett. Ha széttekintett a pápai palota erkélyéről, láthatta a város omladozó-foszladozó pogány emlékműveit, amfiteátrumait, paloták, templomok tornyainak megtépázott homlokzatait, mint megannyi szétmálló korona terpeszkedtek széjjel a lepusztult város felett. Valamikor az utcákat hömpölygő tömeg népesítette be, árusok, hivatalnokok, katonák, keveredtek a jómódú polgárokkal, hintók, kordék, szekerek sokaságától szinte mozdulni sem lehetett, de ez már mind a múlté volt. A pezsgő élettől duzzadó boltok, tavernák, ipari műhelyek, céhek mind tönkrementek. Kihaltak a mesterek inasaikkal együtt, meg minek is ipar ha már kereskedelem sincs, és a pénz általános hiánya megszüntette az igényt minden vásárlásra. Rég bezárták a pogány templomokat, iskolákat, könyvtárakat, sok épület ajtaja, ablaka befalazva, berogyott tetőik szabad utat engedtek esőnek, szélnek. Rómát még nem is olyan régen több mint egymillió ember lakta, Gergely hatalomra jutásakor jó ha volt negyvenezer éhező, járványoktól legyengült polgára. A már rég nem létező mérnökök, vízügyi szakemberek hiányának köszönhetően az egykor virágzó Campagna völgye, most mérges és büdös gázokat kibocsájtó mocsárrá változott, minden évben szúnyogfelhőket bocsájtva Rómára, rendszeresen betegségeket, járványokat előidézve. Az ókor pogány világa szó szerint a padlón hevert, ahonnét már nem lehetett lejjebb csúszni.

Míg korábban az itáliai lakosság túlnyomó többsége tudott írni-olvasni, addig Gergely pápa idejére már a városi polgárság is teljes egészében analfabéta lett, az a néhány arisztokrata család akik még ismerték az írás tudományát, örülhetett ha kapott valami munkát az egyház intézményétől. Nem voltak már konzulok és a szenátus is vagy ötven éve feloszlott: a világi irányítást országszerte az egyházi tanfolyamokról kikerült papok, városi püspökségek vették át, és így a korábban létező pogány intézményektől megfosztott polgárság és a szabad parasztság alárendelt kiszolgáltatottsága biztosítva volt. Itália északi részén zabolázatlan longobárd bárók duhajkodtak, de ez a germán törzs sem a brigantin életmód miatt volt szálka Róma szemében, hanem mert ariánusok voltak. Az ariánus germán uralkodok Theodorik király óta megvető felháborodással vették tudomásul az ellenük hozott katolikus rendeletek diszkrimináló arcátlanságait, és ezek a vallásfanatizmustól átitatott dokumentumok mind szervesen hozzájárultak a rossz, háborús viszony folytatásához. Keleten, a mocsaraktól körülvett Ravennában a bizánci exarcha gyakorolta a hatalmat, de leszámítva néhány közeli helységet a bizánci udvar utasításait csak a városfalakon belül érvényesíthette. A megmaradt, de még mindig jelentős területeknek mondható itáliai részeken a hatodik század végén ténylegesen egy tejhatalmú úr kezében volt akkor minden egyházi és világi hatalom és erő: Gergely pápa kezében. Ennek az erőnek záloga a roppant pápai birtokokban a 'Patronium Petriben' rejlett; szerény becslések szerint területe 120-130.000 négyzetkilométert tett ki, melynek évi tiszta jövedelme hamarosan meghaladta az ötmillió aranyszolidust. Gergely rögtön hozzálátott a hatalmas földterületek megszervezéséhez; birtokigazgatók mögé erős hivatalnokszervezetet állított, jegyzőkkel, számadókkal, klerikusok hadával. Mindent megszámoltak, feljegyeztek, - mindenkit elszámoltattak, és mindenkit ők irányítottak. Ennél tökéletesebben már csak hírszerző és besúgóhálózatát építette ki, akik a longobárd udvartól a frank hercegek kastélyain keresztül ott voltak mindenhol friss hírekkel, ötletekkel gazdagítva a pápa világi terjeszkedését és hittérítő szándékát.

Ebben lehet tehát Gergely nagyságát meglátni a kitűnő szervezőképességében, hogy képes volt egy szétesett, tönkretett országban majdnem a nulláról elindulva valamit is megszervezni, létrehozni, - igaz minden elért eredményt elsősorban a saját intézménye hasznára fordította, készpénzt, gabonát, vásznat, ezüst oltáredényeket, templomdíszeket küldözgetett rendszeresen Burgundiától Szíriáig mindenhová, ahol az ő egyházát elfogadták. Persze mindezt képtelen lett volna kiépíteni és véghezvinni a rabszolgahadak ingyenmunkája nélkül, mert bizony a hatalmas pápai birtokokon ezek a szerencsétlenek termelték ki mindazokat a javakat, melyek Gergelyt naggyá tették. A rabszolgaság intézményének hasznosságát soha nem ítélte el, sőt ő maga is megtiltotta a szabad keresztény és a rabszolga között kötendő házasságot. (Ep. VII.-1.) Irányt szabott számára a másik 'nagy' elődje Leó pápa idevonatkozó útmutatása: „ Olyan személyeket bocsátanak a szent szolgálatra … akik nem érdemlik ki gazdáiktól szabadon bocsájtásukat, mintha a rabszolgai alantasság összeférne ezzel a megtiszteltetéssel … a szent szolgálatot beszennyezik ezzel a hitvány társasággal és megsértik a tulajdonosok jogait is tulajdonuknak merész és jogtalan elvételével.” (Patrologia Latina, Ep. 4-1, Ep. 54-611.) De ott volt érvei alátámasztására a IV. században megtartott Gangrai zsinat, ahol a keresztény szentatyák félreérthetetlenül kimondták: „Átkozott az, aki kegyes előírások ürügyén a rabszolgának azt tanácsolja, hagyják el urukat és ne szolgálják kellő tisztelettel és jóakarattal.” … „Nem engedhető meg olyan eljárás mely bánatot okozna a rabszolgák gazdáinak és zavart keltene a gazdaságokban.” Joseph McCabe írja többek közt Gergelyről: „Az egyik legnagyobb rabszolgatartó gazda volt Itáliában, szívesen vette, ha egyháza a földadományhoz földműves rabszolgákat is kapott ajándékba. Hatalmas számú rabszolgahad dolgozott a 80.000. négyzetmérföldet kiadó egyházi földeken, akik közül néha – pénzért – egyet-kettőt felszabadított. Soha nem ítélte el a rabszolgatartást, sőt minden alkalommal védte annak intézményét.” (The Story of Religious Controversy)

Gergely felemelkedése akkor kezdődött, mikor II. Pelagius (579-590) pápa követnek (nuncius) nevezte ki és Bizáncba küldte a titkárságon szorgoskodó diakónust. Nyolc évet lötyögött át a császárvárosban, anélkül hogy bármi eredményt feltudott volna mutatni küldetésével kapcsolatban, de ott írta meg unalmában a 'Moralia in Jób' című munkáját, melyben hosszasan kommentálta Jób könyvét, ám ezt megint csak nem lehet 'eredménynek' nevezni. Ellenben az magáért beszél: nyolc évet töltött Bizáncban és mégsem tudott görögül megtanulni. Hogy azért ne legyen teljesen értelmetlen lődörgés az ott eltöltött idő, hát keresett magának olyan értelmes, időt és elmét kitöltő keresztény foglalatosságot, mellyel tovább öregbíthette a katolikus egyház makulátlan hírnevét. Belekötött Eutükhosz pátriárkába, mert az azt merte írni; a feltámadt lelkek légneműek, megtapintani azokat lehetetlenség. A keresztény doktrínákban túlművelt Gergely tökéletes lehetőséget látott egy jó nagy civakodás kivirágoztatásához ebben az ártatlan elképzelésben és megtámadta Eutükhoszt. A vita egyre erősödött, hevesebb lett míg végül II. Tiberius (578-582) császárnak a kérdés eldöntése végett egy szakértői tanácsot kellett összehoznia. Az értelmetlen veszekedés végén mindkét főpap ágynak dőlt a kimerültségtől. Gergely gyorsan felépült, míg Eutükhosz belepusztult a Gergellyel folytatott harcba. Ez volt minden eredmény amit Gergely feltudott mutatni bizánci tartózkodása folyamán: segítette teremtőjéhez gyorsabban megtérni paptársát Eutükhoszt.

Mindenesetre adott a külsőségekre, mert amikor a Bizánciak végre útilaput kötöttek talpára, - mégsem érkezhetett üres kézzel Itáliába -, na nem aranyat vagy katonaságot hozott, hanem csontokat; Szent András levágott jobbkezét, és Szent Lukács levágott fejét. Talán ekkor jöhetett rá, hogy milyen erő rejlik az ereklyéknek mondott, de valójában a legtöbb esetben felderíthetetlen háttérből származó csontoknak, tárgyi kacatoknak. „Gergely az első olyan pápának mondható, aki ájtatos komolysággal vetette magát az akkor már virágzó ereklyekereskedelembe, és első üzleteként sikerült méregdrágán rásózni egy keresztet egy Dynamius nevű gazdag arisztokratára. A pápa elhitette Dynamiusszal, hogy a kereszt anyaga nagyrészben Szent Péter rablánca reszelékét tartalmazza, és ezért képes Dynamiuszt minden bűntől megtisztítani. Sikerén belelkesedve Szent Péter kulcsa reszelékeit tartalmazó kegytárgyakat kezdett árúba bocsájtani a hiszékeny keresztényeknek.” (James A. Haught, 'Holy Horrors')

Ennyi leleményesség láttán nem véletlen, hogy a tehetséges Gergelyre esett a római klérus választása, mikor Pelagius pápa eltávozott az élők sorából, meg természetesen sokat nyomott a latban családja Szicíliában lévő birtokainak gazdasági súlya is, de végeredményben jó lóra tettek. Hivatalnokszervezete (Kúria) a rabszolgák ingyenmunkájával egyesítve hamarosan gyümölcsözni kezdett a püspökök, városi papság, és főleg a magasrendű hivatalnokok számára. Lassan kezdett visszatérni a kereskedelmi élet, és néhány helyen templomépítésekbe kezdtek. Gergely - egyháza további népszerűsítésére - a városok munkanélküli, éhes nincstelenjei között néha látványos alamizsnaosztogatásokat rendezett, de igazából akik folyamatosan jóllakva erősödtek, azok a papok és a szerzetesek voltak.

A már majdnem szentségesen idillikus állapotot csak a longobárd martalócok zavarták, kikkel szemben nem működött a katolikus egyházpolitika kegyeletes mellébeszélése: aranyat követeltek és a pápa többször ki is fizette őket a béke kedvéért. Másik germán törzzsel a frankokkal már nagyobb szerencséje volt, mert egyedül ők nem vették fel annakidején az ariánus kereszténységet és pogánynak megmaradva kitűnő alanyként szolgálhattak a katolikus hittérítőknek. I. Klodvig (482-511) óta a száli frankok királyai elméletben római katolikusok voltak, uralkodóik megengedték templomok kolostorok építését, még akkor is ha ők maguk nem éltek keresztény szellemben. Gergelynek sikerült ezt a gyenge vonalat tovább erősíteni, királyaikat (Childebert, II. Theudebert) meggyőzni: ha terjesztik a római kereszténységet, akkor az jogot ad neki a többi germán nép legyőzésére, leigázására az igaz hitre történő térítés áldásos égisze alatt. Az érv hatott és most már az új isten nevében is lehetett vérfürdőket rendezni, hatásos is volt mert a kisebb germán királyok helyzetük erősítésére sorra kezdtek áttérni a római katolikus hitre. Az Európa nyugati felében terjeszkedő pápai befolyás a megtelt kincstárból könnyen ki tudott állítani egy negyven tagú misszionárius csapatot, akik nekiláthattak Britannia erőszakos katolizálásának.

A Bizánci Császársággal, és a keleti egyházzal már nem voltak ilyen sikerei, melynek oka a velük szemben hagyományosan kötözködő katolikus hozzáállás, meg Gergely irigy indíttatású, görög kultúra iránti ellenszenvének megnyílvánulása volt. Nem bírta elviselni azt a tényt, hogy 'Böjtölő' János bizánci pátriárka viselni mert egy üresen csengő, extra hatalmat nem nyújtó címet: a 'Ecumenical (egyetemes) Püspök' címét. Habár a cím használata nem hozott több húst János amúgy is szerény konyhájára, arra pont jó volt, hogy bele lehessen kötni. Maurikosz (582-602) császárnak írt levelében 'bárányba bújt farkasnak' nevezi Jánost, majd később felvázolja, hogy János nagyravágyása kétségtelen előrejelzése az Antikrisztus hamarosan bekövetkező, biztosra vehető eljövetelének. (Ep. V.-20, V.-21.) Maurikosz császár csendes megvetéssel kezelte és többször lenézően beszélt a római pápáról. Antiokiai Anasztáziosz baráti viszonyt tartott fel Gergellyel, mégsem foglalkozott leveleivel, nem adott igazat a pápának, és nem követte annak tanácsait. Alexandriai Eulogiosz támogatás helyett finoman rászólt; türelemre, megértésre szólította fel a pápát.

Az Észak-afrikai püspökök látszólag Róma hívei voltak néha még pénzt is küldtek – de nem hajtották végre a donatistákra vonatkozó pápai követelést; nem üldözték azokat, hagyták, hogy viszonylag szabadon gyakorolhassák hitüket. Észak-Itália a longobárdok uralma alatt tengődött, és így püspökei nem is lehettek a római pápának alárendelve. Milyen érdekes, hogy később pont ezeken a területeken alakultak ki a szabad államok, melyek idővel a reneszánsz melegágyai lettek, de ez nem Gergely vagy a katolikus egyház érdeme.

A keresztény egyház fejének illett volna mindig, minden esetben rangjához, méltóságához híven következetesen viselkednie, ill. az egyházetika kívánalmai szerint, reagálni világi nagyságok tetteire is, mert különben nem érdemelhették volna ki a 'szent' titulust. Gergelynek tiszta erkölcsök, feddhetetlen magaviselet, könyörületes cselekedetek eszméit szem előtt tartva kellett volna eljárnia Phókasz császár (ur.602-610) hatalomra jutásakor, ám nagy szentségességében képtelen volt a tisztességet politikai pragmatizmusa fölé helyezni. A már korábban Brunhildához (1) írott kedvesen hízelgő soraiban is tetten érhető a kettős mérce, ( Ep. VII. 5, 50, 59) ám Phókaszhoz való hozzáállásában kifejezetten szembeötlő az érdekből történő megalkuvás.

Maurikosz császár, a 602. év vége felé már egy fizikailag megtört idős ember volt, kinek 63 éves testét betegségek, nyavalyák gyengíttették, gyötörték, amikor szinte a semmiből egy brutális trónkövetelő robbant be a császári palotába és magához ragadta a hatalmat. Kéjes kegyetlensége még a sötét középkor hajnalának barbarizmusát ismerve is megdöbbentő. Phókasz a megkínzott beteg császár előtt kivégeztette annak mind az öt fiát, majd a véres színjáték után megölette Maurikoszt is, és elfoglalta a császári trónt. Később az egyik vérfürdőt a másik után rendezte, kivégeztette pl. a volt császár összes nöi rokonát is. Az új császár hamarosan értesítte Gergelyt, hogy Maurikosz helyébe ő lépett a trónra. Egy ilyen közönséges gyilkos minden 'szent életű' ember lenézését, megvetését kiérdemelte volna, de nem úgy Gergelynél! Első levelét örvendezve nyitja meg: „Dicsőség a Magasságos Istennek” - majd azt tovább fokozva hálálkodik: „Légyen öröm a mennyekben és a földön boldogság.” (Ep. XIII. 31.) Két hónappal később egy újabb levelet küldött a gyilkos Phókasznak, melyben üdvözli a „szabadság napjának hajnalát” a zsarnoki éjszakák után. (Ep. XIII: 38.)Gergely tudta, tisztában volt vele, hogy milyen ember az új császár és mégis ájtatosan félrenézett, miáltal cinkosságot vállalt evvel a szadista uralkodóval.

Gergely pápa nagysága kiemelése végett sokan rámutatnak a katolikus egyház tökélesítésére hozott liturgikus reformintézkedéseire, ám misék, egyházi énekek átírása nem halványíthatja el azt a tényt, hogy Gergely megvetette és üldözte a klasszikus görög-római kultúra minden írott eredményét és művészi megnyilvánulását. Donatus (grammatikus) nyelvtani szabályait támadja, gúnyolja a 'Magna Morália' c. művében és papjainak, szerzeteseinek szigorúan megtiltott minden olyan irodalom olvasását ami nem keresztény szellemben íródott. Mikor tudomására jutott, hogy Bécs püspöke Desiderius grammatikát és latin irodalmat ismertet előadásain; rögtön megtámadta, erős hangvitelű levélben rendreutasítja, eltanácsolja az ilyen tevékenységtől. ( Ep. VI.-54)

Salisbury János, 'Polycraticus' c. munkájában (II. 26) Gergelynek tulajdonítja a Kapitólium és a Palatinus könyvtáraiban még akkor fellelhető pogány irodalmi emlékek elégetését, valamint szobrok, domborművek, emlékművek szándékos megrongálását, szétzúzását. Ezért megkérdőjelezhető az olyan állítás, mint amit Jeffrey Russel, 'History of Medieval Christianity' c. könyvében ír róla: „az egyik legtehetségesebb építésze volt korának, …” Gergely utasítására leszaggatták a pogány templomok márványhomlokzatait, ha kellett lebontották az ezeréves csodás templomokat, oszlopaikat, márvány és bazalt faragásaikat beépítették az új keresztény templomokba. Egyetemes emberi örökségünket pusztító pápa nagyságát ezen szempontból is nyugodtan kétségbe lehet vonni, vallási és világi munkásságában inkább további szenvedéseknek, sötét tévelygéseknek hintette el magját, hamis kultúrörökséget kreálva, miközben üldözte az eltérő és tartalmasabb lehetőségek kifejezéseit. Valójában csak saját egyháza nevezheti őt "nagy"-nak, az az egyház, mely az újkorig korlátlanul tobzódott, butaságot, félelmet, rettegést ömlesztve emberiségünkre hosszú évszázadokon át. Világi (gazdasági-politikai) egyházi államszervező tehetsége kétségtelen, pápasági gazdaság hatalmának megteremtésével lerakta a Pápai Állam alapjait. Ennek a pápai államnak kimagasló egyéniségeit, kultúránkra, fejlődésünkre kiható áldásos befolyását szeretném bemutatni sorozatom folytatásában.

(1) Brunhilda, (543-613) Athanagild vizigót király lánya, I. Sigebert frank király felesége. Ariánus hitben nevelkedett, de Sigeberttel kötött házassága után áttért a katolikus hitre. Brunhilda, magán viselte kora uralkodófiguráinak minden jellegzetességét, kegyetlenkedett, ármánykodott egész élete során. Nem riadt vissza semmilyen gyilkosságtól, rokonait, barátait éppúgy eltette láb alól ha a helyzet úgy kívánta, mint ellenségeit. Kivégzése előtt II. Klotár tíz király, ill. királyi herceg meggyilkolásával vádolta, továbbá három unokája meggyilkolását is számlájára írta. Burgundiai tartózkodása során levelezett Gergely pápával, aki rendkívül elégedett volt a kegyetlen asszonyság viselkedésével.

A VII. század Európájában mintha fokozatosan megállt volna az idő. A ránkmaradt írott források tanúsága szerint egyre ritkulnak a kéziratok, sokasodnak a megkérdőjelezhető történelmi figurák, és olyan események kezdik kitölteni az évtizedeket, melyek valósága a forráshiány miatt sokszor leellenőrizhetetlen. Itália középső és északi részén az ariánus longobárdok voltak az urak, egyes keleti részeken a császári udvar által kinevezett tetrarcha gyakorolta a hatalmat, míg Róma pápasága nem csak szürke és jelentéktelen volt, de az évszázad végéhez közeledve kancelláriája is mind kevesebbet tevékenykedett. Lelassultak a pogányok megtérítésére tett erőfeszítések is, és a megszaporodott kolostorok képtelenek voltak építészeket, mérnököket, alkotó értelmiségieket kinevelni, minek visszafejlesztő hatását kiolvashatjuk művészettörténeti, régészeti tanulmányokból.

Adatszegénységből meg nem sok történelmet lehet írni, amit bizonyítanak azok az apróságok is, amit pl. Edward Gibbon hatalmas történelmi munkája második kötetéből, (melyben a 395-1185 közötti eseményeket ismerteti) kiolvashatunk: 78O oldalon foglalkozik 395-től, 610-ig (Phókasz idejéig) történtekkel, ami kb. 21O év, míg 61O-től 1185-ig lezajlott eseményeket, ami 575 évet tesz ki, mindössze 13O oldalon tárgyalja. Az aránynak pont fordítva kellene lennie. Joseph McCabe pápa könyvében (Crises in the History of the Papacy) I. Gergely (590-604) pápa után három mondatban letárgyal vagy 130 évet és a VIII. század közepétől folytatja ismertetését. Még a vallásos beállítottságú Gergely Jenő is egy nem egész féloldalon siklik át a VII. századi pápaság eseményein. És ez a jellemző minden más pápasággal foglalkozó történelmi műre is.

Mielőtt rátérnék néhány pápa felületes bemutatására még egyszer meg kell említeni a Liber Pontificalist, mely sokszor egyetlen forrása a VII. század pápáira vonatkozó adatoknak. A Liber Pontificalis a pápák életrajzgyűjteménye, melynek legősibb része a 'Catalogus Felicianus' Szent Pétertől kezdődően III. Félixig (526-53O) ismerteti a pápák tetteit, életét. A katalógus ezen része rendkívül megbízhatatlan, a benne felsorolt pápák jó része inkább legenda, mint történelmi alak és még a ténylegesen létező pápák cselekedetei, vagy rendeletei is sokszor ellenőrizhetetlen forrásként magányosan szerénykednek. Az elkövetkező évszázadokban a pápai kancellária tovább bővítette a pápai életrajzokat, egészen II. Hadriánuszig, (867-872) míg egy másik verzió V. Istvánig (885-891) közlik a bemutatást.

Ezekben az időkben még ismeretlen volt az okmányszerű datálás és a pápai kancellária által kiállított levelek, rendelkezések, stb. csak az akkor hivatalban lévő pápa nevét és uralkodásának évét jelölték meg. Bizáncban, a császári udvar írnokai szintén nem használták az 'anno domini' rendszeres dátumozást, hanem ők is csak az uralkodó nevét és annak uralkodási évét tüntették fel okmányaikban.

Az egyidejűséghez kötött egységes, rendszeres datálás összehangolására a pontos sorrendek, avatások, halálozási dátumozások sorba állítására folyamatosan törekedtek a pápai kúria vezetői: a XVI. századi tudós egyházatya, Onofrio Panvinio I. Miklósig (858-867) bezáródó pápai biográfiák összeállítóját egy Anastasius Bibliothecarius nevű titkárban vélte felfedezni. Ő tehát az első főpap, aki a pápai kancellária egyik vezetője lehetett I. Miklós udvarában, és aki a pontatlan kuszaságot megpróbálta racionális keretbe rendszerezni Az évszázadok folyamán lépcsőzetesen és rendszertelenül egyre bővített életrajzokat, Bibliothecarius összehangoló figyelmességét követve a X. században már kialakult egy pontos évszámokkal, akadálytalanul követhető pápai sorrend. Mindettől függetlenül hibák azért mégis becsúsztak, mert hiányzott VII. János, I. Marinus, III. Adrián pápák életrajza, és V. István (885-891) életrajza is befejezetlen. V. Istvántól számított két évszázadból pedig teljesen hiányoznak a pápákkal kapcsolatos adatok: nevüket, származási helyüket és uralkodó éveiket ismerjük csak.

Az évszázadokon átvonuló kéziratszegénység, adatok folyamatos ritkulása, pontatlan, vagy nemlétező dátumozások, társadalmak, közösségek szellemi terméketlenségének köszönhetően kialakult űrt ma egyes történészek a 'hiányzó, kitalált középkor' elmélettel próbálják megmagyarázni. Ezt a helyzetet még tovább nehezíti a tömérdek hamisítvány és szakemberi tévedésnek köszönhető pontatlanul meghatározott kéziratok halmaza.

Mindezen problémák ellenére a jelen sorok szerzője úgy látja, hogy még mindig elég sok dokumentum hagyományozódott ránk ebből az időből, melyek valóságára a 'kitalált középkor' szerzői nem adtak elégséges magyarázatot. Ilyen pl. Beda történelmi munkája (Angol Egyháztörténet) és dátumozása (De Temporibus Liber), melynek kétségbevonása, ill. munkájának több száz évvel későbbre történő áthelyezése egyszerűen nincs kellő tudományossággal alátámasztva Illignél, (Kitalált középkor).

A fentebb leírt szempontokat figyelembe véve néhány pápát és fontosabb eseményt említenék meg a VII. évszázadból.

IV. BONIFÁC (608-615)

Amiért érdemes megemlíteni: ő alakíttatta át Róma egyik legnagyobb pogány templomát a Pantheont. Szűz Máriának és a vértanúknak felajánlva. A templom felavatása után, Bonifác pápa parancsára 28 szekér csontot szállítottak oda a környék temetőiből, mert valahogyan biztosítani kellett az új keresztény templom tekintélyét.

HONORIUS (625-638)

Hiába volt Honoriusnak Gergely pápa a példaképe, mert csak belegabalyodott a keresztény teológia értelmetlen útvesztőibe, olyan vitákba, melyek még mindig izgalomban tartották a szűklátókörűséggel megáldott egyházvezetőket. Az, hogy a perzsák, arabok, turáni népek hadai tépték-szaggatták a császárságot; az jelentéktelennek számított az mellet, hogy miként is van Krisztus kétakaratú egy-akarata, meg miként is van a két aspektus egymástól függetlenül cselekvő egy jellege. Honorius pápát lehet az zavarta meg, hogy a keresztény zsargon szótára egy új 'szakkifejezéssel' bővült: 'energia' (1) szóval, és az ő idejében a vita éppen akörül pörgött, hogy egy energia volt-e Krisztusban, vagy több. A pápa azok mellé állt, (Szergiosz konstantinápolyi pátriárka, meg a keleti monofiziták) akik az egy energia működését vallották Krisztusban.

Krisztus egy akaratát, és a benne lévő energia oszthatatlanságát hirdető tanokat nevezzük 'Monotheletizmusnak'. Ezt a pápai állásfoglalást Hérakliosz császár (610-641) törvénybe iktatta, a chalkedóni dogmákat követők legnagyobb felháborodására. Miközben a főpapság Krisztus egyértelmű kétértelmiségén vitatkozott; az arabok 637-ben elfoglalták Jeruzsálemet, rá egy évre Antiókiát, majd 641-ben Alexandriát.

A pogány oktatási rendszer teljes szétverése párosulva a szünet nélküli vitákkal, intrikákkal tovább forgácsolták, morzsolták az amúgy is gyenge birodalmi egységet és így, csakis így volt lehetséges, hogy néhány ezer sivatagi vallásőrült pár évtized alatt egy hatalmas erős birodalmat hozhatott létre a Kelet-római birodalom kárára. Ebben az időben lép színre világtörténelmünk másik negatív figurája, egy Mohamed nevű arab, aki az arab isten, Allah prófétájának kiáltotta ki magát.

I. SEVERIUS (638-640)

Visszautasította Hérakloiosz császár által előterjesztett Ecthesis című Monotelita hitformula aláírását és szinte az egész uralkodása az e körül folyó civakodással telt el.

IV. JÁNOS (640-642)

Dalmáciába küldött hittérítőket (állítólag ő maga is onnét származott) egy 'Porga' nevű horvát vezér kérésére.

I. THEODÓROSZ (642-649)

Szinte semmi érdemleges nem történt uralkodása alatt, ha csak nem az, hogy 648-ban kiátkozta Pürrhosz pátriárkát, majd egy évre rá II. János konstantinápolyi pátriárkát is.

I. Márton (649-655)

Beiktatása után rögtön zsinatot hívott össze a Lateran palotában az akkor már elhalálozott Hérakliosz császár Ecthesis és egy másik teológiai szaktudós császár, Konstans (641-668) 'Tüposz' című műveinek elítélése céljából. A zsinat szentséges méltóságát tovább emelték az ott egybeverődött püspökök, mikor kiátkoztak mindenkit a 'másik' oldalról, már aki még nem volt korábban kiátkozva. A császári akarattal történő provokatív ellenszegülésnek meg is lett az eredménye: 653-ban az új exarcha, Kalliopasz, Márton pápát a Laterán palotában letartóztatta majd Bizáncba küldte. A császári városba érkezése után Márton továbbra is kiállt a 'két-elképzelt természet egylényegűségében rejlő két-lényegben' véleménye mellett, ami természetesen nem volt más mint direkt makacskodás a pápai hatalom erejének elismertetése céljából. A császár nem hátrálhatott meg egy alattvalója ellenszegülő pimaszsága előtt, és mivel Márton nem hallgatott a jó szóra, a Krím félszigetre száműzte, ahol nem sokára elhalálozott.

I. Jenő (654-657)

Jenő ott folytatta makacs dacolását Konstans császárral, ahol elődje, Márton abbahagyta. Mikor a császár kompromisszumot kötve, - a béke kedvéért – nem erőltette tovább a menothelikus (2) árnyalatú hitformulák elfogadását és aláírását, hanem megelégedett volna az általa kinevezett konstantinápolyi pátriárka, Péter római elismerésével, akkor Jenő pápa, még ezt a kis szívességet is kerek-perec megtagadta. A császár eltervezte, de mégsem tudta megleckéztetni Jenőt, - mint elődjét Mártont, mert a muzulmánok fokozott térnyerése miatt át kellett rendeznie érdekeinek sorrendjét.

Vitalianus (657-672)

Uralkodása alatt békülékenyebb egyházpolitikát folytatott a keleti ortodox egyházzal és a császári udvarral szemben is békülékenyebb, barátságosabb politikát gyakorolt. Talán ennek a visszafogottabb mérsékletességnek köszönhetően ő volt a VII. század leghosszabban uralkodó pápája.

II. Adeodatus (672-676)

Az idős korában trónra ültetett pápa jelentéktelen volt, életéről, határozatairól szinte semmit sem tudunk.

Donus (676-678)

Akárcsak elődjéről, róla sem tudunk semmit, alakja, szereplése belevész önnön középkori homályába.

Agaton (678-681)

Kieszközölte IV. Konstantin császárnál (652-685) egy Konstantinápolyban megrendezett zsinat összehívását, hogy még egyszer ünnepélyes keretek között elítéljék a monotheletizmust, na meg hogy kiátkozzanak néhány kisebb-nagyobb eretneket. Itt átkozták ki eretnek tévelygéséért az akkor már negyven éve elhunyt Honorius pápát, miáltal lerombolták a pápai 'tévedhetetlenségnek' korábban felépített csalfa dogmáját.

A következő öt évben négy jelentéktelen pápa (II. Leo, II. Benedek, V. János, és Konon) volt hatalmon, személyeikről, cselekedeteikről külön említést tenni felesleges.

Sergius (687-701)

Konon pápa halála után két szemfüles főpap, a kereszténységet amúgy nagyon is jellemző lassúságot meghazudtolva gyorsan betelepedtek a Laterán palotába, ahol mindkettőt külön-külön pápává szentelte velük tartott kíséretük és így megint két pápával dicsekedhetett Róma. Az egyik pápa, Theodorus a pápai palota belső részét, míg a másik szent életű pápa a palota külső részeit foglalta el, míg a harmadik, - aki még csak jelölt volt – a kispadról meglapulva leste, mikor jön el számára a felemelkedés ideje. A kispadon gubbasztó Sergiusnak nem kellett sokáig várnia, néhány hónap múlva az egymás erejét felmorzsoló két pápát sikerült félreállítania, hogy aztán zavartalanul uralkodjék 14 éven keresztül. A relatíve hosszú uralkodásából mindössze azt érdemes megemlíteni, hogy nyíltan szembe mert fordulni II. Jusztinianosz császár akaratával, miután megvesztegette a Ravennában székelő exarchát.

(1) Az 'energia' szó használatát a keresztény zsargonban Szent Szophroniosz a monenergizmus legelszántabb ellenfele és Szergiosz konstantinápolyi pátriárka közös ügyeskedése honosította meg 620-as években.

Befejezés helyett:

Történelmi áttekintésemben megpróbáltam bemutatni a pápaság első hét évszázadát, mely valójában még hatszáz évet sem ölel át, mivel a pápai intézmény első 120-130 éve jobbára a mese-legenda világába tartozik a valós történelem helyett. Megpróbáltam továbbá rámutatni arra a határ nélküli uralkodásvágyra, minek eléréséhez semmi nem volt drága, arra a gátlástalan törekvésre, ami lerombolta, tönkretette az oktatási rendszereket, ellehetetlenítette a tudományok természetes fejlődését, üldözte a más meggyőződésű embereket, és kitépte az ősi spirituális értékeket emberiségünk szellemiségéből, majd behelyesítette azt egy ellentmondásosan hamis teológiával. Régi eseményeket bemutató és formáló történetírásunk gondosan elkerüli a kereszténység, ill. a pápaság aktív hozzájárulását az ókori kultúrtársadalmak elpusztításában, és helyette a kereszténység térhódítását mint egy szükségszerű, előrehaladást sugárzó erőt vonultatja föl, jelentéktelen fontosságot tulajdonítva annak a sötétségnek amit ezek az emberek Európára ráborítottak.

Az első hét évszázadot követő pápák bemutatását egy másik szakasz sorozatában kívánom folytatni, alternatív elképzeléseket nyújtva a konzervatív történelemtanítás tengerében.