Még mielőtt rátérnék Hippolütosz tettei ismertetésére fontos néhány mondatot ejteni I. Szótér után kinevezett Eleutherosz pápáról, aki Viktor pápa (Hippolütosz Rómában történő felbukkanásáig) előtt – állítólag – 15 éven át töltötte be a római püspöki hivatalt. Személyéről Euszébiosz munkájából értesülünk, aki több helyen – neve említésével – az általa ismert Hégesziposz feljegyzésére hivatkozik. Egyháztörténelmében (V.-4) szintén közöl egy Irenaeustól származó levélrészletet (Gall-egyház levele), melynek autentitása erősen megkérdőjelezhető, mert azt miképp Roberts-Donalson rámutat az Irenaeustól idézett levéltöredékek közül egyedül Viktor pápának címzett levéltöredék hiteles, mely egy Szír kéziratban is fennmaradt. (Kirsopp Lake, 'Ecclestical History'). A Liber Pontificalisban szereplő összes ókori pápáról szóló szegényes mondatok a VI. században alkotó Komplementertől (Catalogus Felicianus) származik, így Eleutherosz pápáról is ő az első, aki néhány mondatot képes közölni róla. Az ismeretlenség homályában burkozott Rómában tevékenykedő VI. századi papról semmit semmit sem tudunk, az Eleutherosz nevet Hégesziposztól-Euszébiosztól vette át, aki szerint egy Eleutherosz nevű korai keresztény a II. sz. második felében dékán, majd püspök volt Rómában. Nagyon valószínű, hogy Eleutherosz valódi történelmi személy volt, azonban a 'Komplementernek' (kipótló, kiegészítő) elkeresztelt papnak az a néhány sovány adat nem volt elég, még erősebb bizonysággal akarta lecementezni Eleutherosz valóságát. Ennek érdekében Euszébiosz gátlástalan stílusát átvéve kitalált egy sosem létező keresztény angliai királyt, aki szerinte levelet irt a Eleutherosz pápának. A királyt Luciusnak nevezte el és cseppet sem zavarta, hogy a Birodalom történelmi folyamatait rögzítő lelkiismeretes római történészek soha, sehol – még mint törzsfőnököt – sem említenek semmilyen Lucius nevű ókori albioni uralkodót. A VI. századi hamisító közlésére a VIII. században a saját keresztény történelmét tákolgató Bede nevű pap rácsapott, mint vak-varnyu a büdös sajtra, és máris egyre bővült, gazdagodott a korai angol keresztény király briliáns története, mely több mint ezer évig megkérdőjelezhetetlen tényként hirdette a keresztény történelemírás töretlen erkölcstelenségét.

A II. évszázad vége felé egy energikus, fiatal önbizalommal teli, tudós presbiter érkezett Rómába, hogy a szent gondossággal kidolgozott keresztény hittanát átadja az arra rászoruló hittestvéreinek.

A fiatal, jámbor szenvedélytől duzzadó atyát Hippolütosznak hívták, (kb. 170-235) a 'híres' lyoni püspök, Irenaeus tanítványa volt és nem kisebb feladat hárult rá, mint győzelemre jutattni a mestere által alapított vallásirányzatot. Lyon püspöke nem csak összeszedte és átírta azt a négy evangéliumot, melyet tetszése szerint kiválasztott a több tucat ismert ókeresztény szentkönyvek közül, hanem ő volt az első teológus, aki markánsan megszabta a keresztény hittan újszerű értelmezését is, minek középpontjában egy történelmi Jézus állott; aki feláldoztatott, és aki testileg feltámadt, majd felment a mennyekbe. Jézus Krisztus misztikus üdvrendjét generációkon keresztül allegorikusan, helyhez, időhöz konkrétan nem köthető formában képzelték el, melyben az események valós történése helyett a megváltás misztériuma állt. Józsua üdvösségének áldó misztériuma semmivel sem tért el Ozirisz, vagy mondjuk Attisz misztériumától, hiszen a szimbolikus tanítási rendszerek mögött a halál utáni élet, az újjászületés misztikája alkotta mindenhol a tanítás tartalmi lényegét. A II. század közepén egyes zsidó-keresztény vallásvezetők megértették, hogy az ő zsidó megváltójuk nem lesz képes előnyhöz jutni a többi meghaló-feltámadó istenhős között, hacsak nem különítik el valami eddig nem alkalmazott, igaznak hirdetett állítássorozattal. Mivel a zsidó-kereszténység az Izraelita vallásfelfogás gyökeréből bújt elő, így örökölte annak ostoba babonáját is: a test feltámadása utáni vágyakozást. Testben történő feltámadás nem képzelhető el misztikus istenekkel, meghaló-feltámadó hősökkel, tehát a korábbi misztikus Józsua a 'felkent' hús-vér alakban történő szerepeltetése elkerülhetetlen volt. Ez ideig minden ókori nép vallásfelfogásában természetes volt a lélekfeltámadása és a test törvényszerű elenyészése. Irenaeus ezt a felfogást kiforgatta, nála a meggyőződés sarokkövét a testi feltámadás csodája képezte, amit ráadásul meghatározott történelmi keretekbe illesztett. Ezt a zavaros és ellentmondásosan kidolgozott hittant vitte tarsolyában Hippolütosz atya Rómába, hogy az ott működő kereszténygyülekezeteket a helyes ortodoxia belátására bírja.

Rómába érkezése után tétlenkedés nélkül nekiállt a pápa ellen - mestere mindenkit kritizáló példáját követve - fondorlatoskodni. A római ortodox keresztény egyház feje akkor Viktor pápa (189-198) volt, aki már korábban kiváltotta Irenaeus nemtetszését. Irenaeus, Lyonból oda is pörkölt egyet a pápának, mert nem helyeselte a keleti egyházakkal folytatott politikáját. Viktor az egyház latinizációját szorgalmazta a görög nyelv, és kultúrsajátosságok visszaszorításával, ami nagyszámú görög származású keresztényt fordított ellene. Ráadásul, Viktor korábban kiátkozta a Kis-ázsiai egyházakat, mert nem értett egyet velük a húsvéti ünnepekre vonatkozó eltérő időrendbéli beosztásukkal. A Rómában élő jelentős számú görög közösségek keresztény csoportjait bántóan érintették a pápa görögellenes lépései és a belső viszonyok elmérgesedése miatt a szakadás elkerülhetetlenné vált. Ekkor egy másik ortodox egyház alakult Rómában, görög tagsággal, a 'pénzváltó' Theodotosz vezetésével. A frissen alakult egyház természetesen igyekezett a másik egyháztól eltérő hittant bevezetni; melyben visszautasították a szentháromság tanát, és azt az adoptionista elképzelést hirdették, melynek lényege, hogy Jézus egy közönséges halandó volt, azonban a keresztelkedésében a Szentlélek megtöltötte, ezáltal embertársai fölé emelkedett. Mondani sem kell, ez sem tetszett Hippolütosznak.

A két ortodoxnak mondható egyházon kívül ott virágoztak még Rómában a különböző gnosztikus-keresztény egyházak, melyek közül a tanult presbiter először a Montanistákat (1.) állította támadásai kereszttüzébe, különösen Noetosz és Szabelliosz atyákat bírálta nagy előszeretettel. A sok színű, és különböző formákban megjelenő Jézus-követő felekezeteknek köszönhetően akadt bőven elég támadási felület Hippolütosz számára. Hiszen hiába közeledett már a II. évszázad vége: még mindig nem volt a hívők birtokában egy egységes, mindenki által tisztelt és elfogadott keresztény hittanítási rendszer. A kezdetlegesen megfogalmazott ortodox dogmák összefüggéstelenül himbálóztak, mint műszak előtt a vágóhíd henteskampói.

Hippolütosz oktatója tanácsait megfogadva nem kereste a békés elmélkedés jámbor gyakorlatát, hiszen ha csak egy iskolát nyit, ahol szelíden tanítja az általa üdvösnek vélt hittant, akkor senki nem figyelt volna rá, csak egy lett volna a többi keresztény iskola vezetői közül. Ezért inkább az állandó kötekedést, viszálykodás feltűnést keltő eszközeivel próbált meg a figyelem középpontjába kerülni, minél nagyobb csinnadrattát csinálva becses személyének és műveinek. A filozófiát az eretnekség forrásának tekintette, amennyire lehetett elvetette. Munkássága magját képezte a minél jobban való eltérés, elkülönülés az ősi pogány-gnosztikus szokások, szertartások, templomi rituálék gyakorlatától, úgyhogy közben sunyi módon eltulajdonítja, kisajátítja a pogány vallásélet jellegzetes külsőségeit. Egy elkülönített szerkezetre épült új egyház létrehozásán fáradozott, melynek központi figurája egy zsidó származású történelmi személy, aki ugyanakkor a zsidó isten ellentmondásos reinkarnációja. Kiforgatott tanítása sikerét a babonaság és butaság elterjedésétől remélte. Egymás után írta lehengerlő műveit, melyekkel nem a keresztényi vallásrendszert terebélyesítette, hanem inkább más keresztény gyülekezeteket rongált, támadott, kritizált. Nagy alkotása a Refutatio, ('Összes Eretnekség Cáfolata') amiben sorban megtámadta az összes kortárs római keresztény és gnosztikus teológust. Beképzelt volt, túlértékelte saját műveit, és tanítómesterétől, Irenaeustól eltanult ortodox hitvallása, meg az ahhoz vezető út lelkesedéssel átitatott harcossága, abban a csalfa álomban ringatta Hippolütoszt, hogy a római keresztény elöljárók, presbiterek nagyra tartják őt, és őszintén elismerik személyét.

Így hát, mikor 198-ban meghalt Viktor pápa, - Hippolütosz legnagyobb felháborodására – az ortodox gyülekezetek elöljárói nem őt, hanem Zephyrinus atyát (198-217) választották pápává. Hippolütosz, természetesen jól ismerte Zephyrinus atyát, aki, mint mindenki más bírálatai célpontja volt. Korábban írt könyvében, (Refutatio) még nagyon finoman fogalmaz az akkor még archidiakónus Zephyrinusról, – akinek valóban problémái voltak az írás-olvasással – és műveletlen közembernek hívta munkájában (Philosophumena). Későbbi, másik munkájában az Apostoli Hagyományban (mikor kitör belőle az irigység) jóval élesebben támadja az akkor már pápai méltóságba emelkedett Zephyrinust. Többek között bírálta; az egyház fegyelmezetlenségéért, a méltatlan szertartásokért, kihangsúlyozva, hogy nem nem ért az egyházkormányzáshoz. Azt is a szemére vetette, hogy túl megértő az eretnekekkel szemben, és képtelen megtisztítani egyházát az eltévelyedettektől.

Zephyrinus nem volt egy keménykezű, határozott vezető, és alacsony műveltsége, kulturális szinvonala pontos tükörképe volt az ortodox kereszténységet irányító vezetőknek, és az alacsonyabb társadalmi rétegekből kikerült követőknek. Gyenge, jelentéktelen szerepe abban mutatkozik meg, hogy a 18 évnyi pápasága ellenére a Liber Pontificalis mindössze két liturgikus rendeletet tulajdonít néki. Határozatlan gyengesége kihatott a csodálatos megváltásra áhítozó 'lelkekre', akik, ha nem találták meg azt az irányítást, amire vágytak, akkor máshol keresték a bajaikra írt adó lélektani magyarázatokat. A különböző keresztény, és gnosztikus iskolák vezetői legjobb tudásuk szerint mindent megtettek saját tanításuk népszerűsítésére, és felekezetük bővítésére. Tehát nem lehet csodálkozni, ha Rómában több egymással rivális gyülekezet csatározásait látjuk, (igaz, nem kardokkal vagy vasdorongokkal, de mégis egy olyan barátságtalan környezetet teremtve), ahol a pápai tekintély már semmit sem jelentett a következő görög, szír vagy zsidó negyedben.

A Montanisták ebben az időben komoly bázisokat építettek ki nem csak Kis-Ázsiában, hanem Rómában is, ahol szintén nagyon népszerű volt Szabelliosz egyháza is. Ők tagadták a Logosz (itt, a keresztény tanokban: a testet öltött Ige) tartalmiságát, mely csak külsőségesen az üdvrendben nyilatkozott ki; a Fiú csak névleges, valóban az Atya szenvedett, az Atya jelent meg egészében és így Jézus csak névben létezett. Továbbá természetesen ott voltak még a gnosztikus-keresztények, pl. Markioniták, Valentinusok, akiket minden ortodox apologéta előszeretettel próbált rongálni. Hippolütosz atya éles hangú polémiáitól, bíráló támadásaitól várta el ortodoxiája kikristályosodását, és közben nem látta, hogy inkább elfordulnak, megijednek zélóta hevességétől. Hippolütosz mindenkit ellenségének tartott, már a 'Refutatio' előtt írt egy művet, 'A harminckét eretnekség ellen', minek már a címéből is látni lehet, hogy miben jeleskedett a derék atya. Elismerésre és egyházi tekintélyre vágyakozva, megírja az 'Apostoli Tradíciókat', melyben világosan megszabja a püspök, presbiter, diakónus szerepét, azok szertartásait, előírja az egyházi imákat, és azok rendjét. Pogány és gnosztikus gyülekezetektől szokásaikat összegyűjtötte, szertartásaik, templomi gyakorlataik rendjét átvette, majd azok mintái alapján meghatározta a saját elképzelt egyházának szentelési rítusait, a hozzátartozó imaszövegekkel. Olyan apró részdolgok sem kerülik el alkotó figyelmét, mint a böjt, keresztség, bérmálás, vagy éppen az özvegyekre, árvákra, szüzekre, neofitákra vonatkozó utasítások pontos lefektetése. Mindent elkövetett, hogy ő legyen az a hivatalos személy, aki kodifikálja az egyházi dolgokat, szokásokat, hogy bebizonyítsa: nincs rajta kívül még egy olyan nagy műveltségű atya, aki képes lenne a felelősségteljes feladat végrehajtására.

Majdnem húsz év telt el így, várakozva, hogy vajon mikor kapja meg az Úrtól a lehetőséget magasztos tervei véghezvitelére.

Zephyrinus halála után érte Hippolütoszt a legnagyobb csapás, mert a római egyházvezetés megint eltekintett feje felett, és az általa gyűlölt Callixtus atyát választotta pápává, aki az elhunyt pápa fődiakónusa volt. Hippolütosz mindig is megvetette, lenézte Callixtust, mert riválist látott benne és már korábban is teológiai nézeteltérések merültek fel közöttük. Callixtus pápa közbűntényes múltja szintén nagyon bántotta Hippolütoszt.

Történt pedig korábban volt: … Callixtus még a 180-as években rabszolgaként felvette a kereszténységet, bizalmába férkőzött gazdájának Carpophorosznak, aki elöljáróként vezető tisztséget töltött be a római keresztény egyházban. Gazdája segítségével egyre jobban beépült a gyülekezetbe és minden egyházi munkát, megbízatást lelkesen elvállalt. A gyors észjárással megáldott, simulékony Callixtus még Viktor pápához is bejáratos lett, ahol igen közel került több más egyházvezetőkhöz is. Carpophorosz naiv emberként megbízott a szintén kereszténnyé lett Callixtusban, és rábízta parókiájában elhelyezett pénzalap szétosztását az özvegyek, betegek és árvák között. A pénz azonban eltűnt, Callixtus meglépett, ám hamarosan nyomára akadtak, és elkapták egy Porthusba tartó hajón. Gazdája közbenjárására, - aki a naivitása mellett jószívű ember lehetett – aránylag olcsón megúszta tolvajlását. Csupán néhány évet kellett végigszenvednie egy taposómalomban. A szabadulása után rövid időn belül újra bajba került, ezúttal az egyik zsinagógában próbált meg pénzt kisajtolni néhány jómódú zsidóból. A próbálkozás verekedéssel végződött. A zsidók rögtön rohantak a hatóságokhoz, és feljelentették az erőszakos zsarolót. Callixtust, Fruscianus prefektus elfogatta, majd kényszermunkára küldte egy Szardinia szigetén lévő ezüstbányába. Nem sokáig volt ott. Megint rámosolygott Callixtusra a szerencse és összeköttetéseit kihasználva hamarosan megszabadult a bánya poklától. Hogy tudott kiszabadulni a biztos halált jelentő bányából?

Nos, évekkel korábban, mikor még Callixtus bejáratos volt Viktor pápához, megismerkedett egy Hyacinthus nevű presbiterrel és annak fiatal, csinos ágyasával Marciával, akivel ő is összeszűrte a levet. Marcia asszonynak nagy szíve lehetett, mert egyházi embereken kívül rendszeresen ágyba bújt másod unokatestvérével, Marcus Quadratus Annianus szenátorral is. Marcus Aurelius császár (161-180) halála után fia Commodus követte őt a trónon, és az új császár, érthetetlen módon maga köré gyűjtött néhány keresztény figurát is. Így lett a császár ágyasa Marcia, akit előző tulajdonosa, - Hyacinthus - nekiajándékozott a császárnak, mint egy tárgyat. Az okos és szép Marcia persze nem bánta az odaajándékozást, és a császári hálószobának köszönhetően hamarosan komoly befolyással bíró személy lett. Mikor tudomására jutott volt szeretője tragikus balsorsa, képes volt kieszközölni a császártól Callixtus szabadságát. Mikor szabadon engedték Callixtust, akkor még mindig Viktor volt a pápa, aki boldogan oltalmába vette a frissen szabadultat és egy vidéki keresztény temető kezelését bízta rá.

Röviden visszatérve Commodusra: a császárnak a végén semmi üdvös nem származott abból, hogy a keresztény Marciát ágyasaként tartotta, mivel az jócskán kivette részét a császár elleni összeesküvésben, minek a végét ismerjük: a császárt megfojtották.

Viktor pápa utóda Zephyrinus, maga mellé rendelte tanácsadónak a minden hájjal megkent Callixtust, aki mint a fél-analfabéta pápa jobbkeze serénykedett annak 217-ben bekövetkezett haláláig, - Hippolütosz nagy bosszúságára. Zephyrinus 18 évig töltötte be a legmagasabb keresztény méltóságot, és mikor végleg eltávozott e világból, a ravasz Callixtus nem habozott, azonnal elfoglalta a megüresedett trónt, még mielőtt az kihűlhetett volna. Tehette, mert a 'mellényzsebében' tartotta az akkori római egyházvezetést, kivéve Hippolütosz köré csoportosult 'ultra' ortodoxokat.

Hippolütosz hebegve-hápogva dühöngött, mert egy általa megvetett szélhámos, 'kalmár' foglalta el Szent Péter székét, miközben őt a magasan képzett rendíthetetlen harcost már megint mellőzték. Még ugyanabban az évben, 217-ben Hippolütosz ellene fordult a Katolikus Egyháznak és híveivel saját magát megválasztattva ellen-pápa lett. Még nem volt egységes keresztségi hitvallás, még nem voltak pontosan körülírt doktrínák, dogmák, még az alapkrisztológia-összhang sem volt meg, de már volt egy kettészakadt ortodox pápaság: két pápával.

Callixtus pápasága (217-222) majdnem pontosan egybeesett az egzotikusnak mondható transzvesztita Elagabalus császár (218-222) uralkodásával. A szíriai származású császár 14 évesen került a trónra és biszexualitását ügyesen egybemosta vallási fanatizmusával. Érzelmileg teljesen az anyja befolyása alatt állt, akivel beteges nemi kapcsolatot tartott fenn. Egymás után ötször nősült és rosznyelvek szerint a negyedik 'felesége' egy kocsihajtó férfiember volt. Méltón lépkedett azon az úton, melyet előtte olyan erkölcsileg romlott császárok tapostak ki, mint Tiberius és Caligula. Nőies selyemruhákat hordott, szőke parókát viselt, és imádta a saját tiszteletére megrendezett felvonulásokat.

Elagabalus, - Callixtushoz hasonlóan – főpap volt és vallásos megnyilvánulásának egyik fontos, külsőséges tárgyát egy díszkeretben foglalt fekete kő jelentette, melyet a szíriai Emesából hozott magával, mint szent ereklyét. Ezt a követ babonás félelemmel imádta és magával hurcolta mindenhová. Természetesen a napisten reinkarnációjának hitte magát és megkövetelte, hogy élő istenként tiszteljék. Feladatának tartotta, hogy a sokistenhitben tévelygő Rómaikat az egy isten hitére térítse, mely nemes terv megegyezett (külsőségekben) Callixtus pápa célkitűzéseivel. Elagalabus és Callixtus, ha nem is voltak barátok, de azért jól kijöttek egymással, vagy inkább egymás mellett. A nemi élet furcsaságainak megítélésében is hasonlított a pápa meg a császár. Callixtus kiakarta terjeszteni a keresztényi megbocsájtást a szexuális transzgresszióra és törvényesíteni szerette volna a szabad keresztények és azok rabszolgái között megkötendő házasságokat. (A római törvények ezt szigorúan tiltották.)

Ebben az időben nem csak Hippolütosz volt mélységesen megbotránkozva Callixtus egyházvezetési módszerein, de még Tertullianus atyának is égnek állt a haja a sábeszdeklije alatt Karthágóban, mikor olyanokat hallott, hogy a pápa gyilkosokat, bűnözőket, paráználkodókat fogadott be az egyházba, ha azok vezekelve megbánták bűneiket. (Tert. Pudicitia, I.) Rigoristák, és precizionisták bírálatára Callixtus bibliai példák idézésével próbált válaszolni, feleletében kihangsúlyozva: „Noé bárkájában 'tiszta' és 'tisztátlan' állatok is helyet kaptak”, – valamint – „Krisztus mondá, hogy a gyom együtt nö a gabonával.” (McCabe, 'Crisis in Papacy')

Érdekes módon mindkét embert, - császárt, és pápát – azonos időben és körülmények között érte el a vég. 222 márciusában, Julia Mease és lánya által vezetett összeesküvésben a császárt és az anyját megölték, majd folytatásképpen zavargások, lázongások törtek ki Rómában. A felhergelt nép minden valós vagy igaz vádnak hitelt adva, dühödt bosszúszomjjal vetette rá magát a meggyilkolt császár bizalmasaira, védenceire. Mivel a római pápa is Elagalabus kedvencei közé tartozott, sorsát ő sem kerülhette el. Rátörték palotája kapuját, majd az utcára rángatva meglincselték, és testét egy közeli kútba dobták. (Eamon Duffy, 'Saints and Sinners)

Callixtus halálával hiába vált szabaddá a pálya a Hippolütosz előtt, a népszerűtlen, mindenkibe belekötő ellenpápát megint csak nem választották meg törvényesen Szent Péter utódjának. A már harmadszor is hoppon maradt Hippolütosznak talán sohasem fordult meg a fejében, vagy beképzeltségében nemvolt képes észrevenni, hogy mindenkivel civakodó stílusa ellenszenvet vált ki, és így felesleges volt megrökönyödnie azon, hogy helyette inkább Orbánt (222-230) ültették Szent Péter trónjára. Ezt a döntést a sértődékeny Hippolütosz nem volt képes elfogadni, Orbánt trónbitorlónak tartotta és megmaradt ellenpápának. Saját 'udvart' tartott fenn, és a köréje csoportosuló keményvonalasok is rendíthetetlenül tovább támogatták. Maradt tehát a két pápa, ami azért lehetett jó egyeseknek, mert durcáskodó hisztizések esetén átlehetett lihegni a másik pápa táborába.

Nem változott a helyzet, I. Orbán halála után sem, amikor 230-ban, a római klérus Pontiaus püspököt nevezte ki pápának, - ismét – most már negyedszerre mellőzve a fanatikus, áltudós presbitert. Hippolütösz csalódása bizonyos szemszögből érthető; az egész életét, minden tudását beleadta, hogy a katolikus egyházat az ő általa elképzelt apostoli hagyományokba ágyazza, majd aszerint kormányozza, irányítsa. Hát bizony pont ez nem jött be!

235-ben a viszálykodó atyák akaratán kívülálló eseménysorozat megszüntette a kettős pápaságot: véget ért a pártosság, mert abban az évben Maximus Thrax császár (235-238) vette át a birodalom irányítását, aki minden volt, csak nem barátja a keresztényeknek. A felerősödött germán veszély épp elég álmatlan éjszakát okozott Thrax császárnak, és nem volt türelme az olyan zavaró dolgokkal bíbelődnie, mint a római keresztények viszálykodásai. A legegyszerűbb megoldást választva Pontianus pápát, Hippolütosz ellenpápával egyetemben, sok követőikkel együtt a császár kényszermunkára száműzte a korzikai ezüstbányákba. Pontianus ott is halt meg, - már az első évben – Hippolütosz a hagyomány szerint túlélte, kiszabadult és a következő év augusztus 13-án halt meg. Ez a feltevés azonban fenntartással kezelendő, mert hihetetlennek tűnik, hogy valakit ilyen hamar felmentettek volna a bányában végzendő kényszermunka alól.

1551-ben egy márványszobrot találtak az Ager Veranuson, - Rómában – melyet ma a Lateran Múzeumban őriznek és úgy mutogatják mint Hippolütosz szobrát. Ma már gondos régészeti szakvéleményekből tudjuk, hogy eredetileg a szobor feje és felsőteste hiányzott, letörött vagy leverték. Megrongálása után a szobor egy ideig kallódhatott, vagy a föld alatt nyugodott, míg rá nem leltek, majd restaurálták, kijavították és a megcsonkított szobor egy új, szakállas fejet kapott. A szobor valamikor egy epikureus (2) filozófusnőt ábrázolt, amire a szék karfájának oroszlánfejes díszítése is utal.

A szobor alsó és hátsó lapjain egy lista található, nagy része Hippolütosz műveinek címét tartalmazza. Ebből a katalógusból következtettek arra, hogy a szobor mást nem is ábrázolhatott eredetileg csakis Hippolütoszt. Ebből a hamis következtetésből kiindulva, Hippolütosz követői, talán még a III. évszázadban valahonnét előkerítettek egy megrongálódott női márványszobrot, amit átalakítottak és rávésték sebtében írásainak katalógusát. Azonban jellemzően, olyan munkákat is neki tulajdonítottak, amit nem ő írt.

Az első ellenpápa, Euszébiosz szerint 8 művet írt, Jeromos 19-re teszi azok számát, míg a mai vallásos jóindulat vagy 40 munkát tulajdonít neki. Ennek a 40 munkának mintegy egyharmada teljesen elveszett és csak a címüket ismerjük. A többi nekitulajdonított művet többszörös fordításon átesett örmény, kopt, szír, latin, stb. nyelven írva hagyta ránk az egyházirodalom. Modern valláskutatók azonban rámutatnak az eltérő stiláris különbségekre az eretnekeket támadó, ill. az exegetikai jellegű munkák között. Ennek következtében sokan csak 3 írást tulajdonítanak neki, (Refutatio, Contra Noetum, Apostoli Tradíció) míg a szentírás-magyarázatokat tartalmazó, szintén Hippolütosznak tulajdonított írások szerzősége erősen vitatott.

Callixtus pápa életéről fennmaradt adatok jó része a VII. században szerkesztett 'Acta Santa Callisti' kéziratából származik, amit a Trastevere negyed Santa Maria templom irattárában őriztek.

1.      Montanizmus: vallása a misztérium vallásokból kinövő profetikus, félig keresztény vallás volt, melynek tartalmát a zsidó apokaliptika jobban befolyásolta mint a gnosztikus miszticizmus. A közeli világvégét várták, hol a testek fizikai feltámadása bekövetkezik. A nőket egyenrangúnak fogadták el, sajátos egyházszervezetet építettek ki, és az ortodoxia élesen támadta tanaikat.

2.      Epikureus: Epikurosz (i. e. 341-270) ókori görög filozófusnak materialista tanítása, melyben a mozgás belső energiájával rendelkező anyag az elsődleges. Hangsúlyozza az emberi szabad akarat jelentőségét, etikájában elismeri a természetes élvezetek jogosultságát, de azt az értelemnek rendeli alá. Kihangsúlyozta a halál és az Istenfélelem megvetését, mert azt a lelki betegségek forrásának tartja.