Nekik mindig jól ment. A kiváltságokat élvező papi réteg mindenhol erőszakkal szerezte meg hatalmát, ezer éven keresztül butaságot, babonát terjesztve tartotta tudatlanságban az embertömegeket.

Elvitathatatlan tény, hogy a X. sz. elején az ördög által sugallt pogány eszmeiség már rég halott volt, mégis – nehezen érthető okok miatt – hithű igaz keresztények sokasága végezte igen rútul, mely jelenség okára a későbbi apologéták megtévesztő félrevezetéssel próbáltak választ adni. Az elméletek hosszú sorában figyelmen kívül hagyták a legfontosabb tényezőt, mégpedig a nyugat-európai átlagember szellemiségének alásülyedését. A mai történelemírás szintén elhanyagolja kihangsúlyozni, hogy a középkor embere lényegesen erkölcstelenebb, züllöttebb volt, mint a császárkor átlag polgára; műveltsége, tudományos ismerete, alkotóképessége jóval a II. századi átlag ember szintje alatt állt. Csak egy példát említve: a II. században milliók tudtak olvasni-írni szerte a birodalomban, míg a középkor évszázadaiban csak egy elenyészően vékony réteg ismerte az írás tudományát és azok is mind egy vallásnak, a kereszténységnek voltak elkötelezett tagjai. A keresztény papság a Karoling kor kezdete óta Nyugat-Európa majd minden régiójában döntően befolyásos, hatalmas birtokokkal rendelkező, világi dolgokat diktáló, politikai fordulatokat meghatározó erő volt. Mindene megvolt, csak épp képtelen volt pótolni a korábbi korok erkölcsrendjét, a régi világban megszerzett polgári műveltség vívmányait, és a tudományos ismeretek elővitele helyett, vallásos mesékből származó hamis doktrínákkal próbálta behelyettesíteni a régi rend értékeit. A hagyományos értétkrend hiányában a kereszténység képtelen volt megfelelő neveltetést, oktatást nyújtani így nem csodálkozhatunk, hogy ha ezen századok világi vezetőinél sem alakulhatott ki pozitív etika vagy közösségi szinten mérhető egyenes tartás. Természetesen az ókorban is léteztek kegyetlen, bárdolatlan uralkodók, szadista vezetők, de szép számmal voltak mellettük kitűnő, hivatalukat lelkiismeretesen betöltő konzulok, hadvezérek, szenátorok csoportjai. Volt egy művelt, alkotóképes középosztály, miből mérnökök, orvosok, építészek, feltalálók, gazdasági szakemberek kerültek ki, akik egy olyan dinamikus, előrehaladott társadalmat hoztak létre, melynek ismereteit, vívmányait – több mint ezer évvel később –, csak a XVII-XVIII. századokban érte utol emberiségünk. Evvel szemben a legsötétebb középkor évszázadaiban szinte kizárólag olyan figurákat találni, mint Berengár, aki egyszerűen meggyilkolta feleségét, Bertillát, mikor ráunt és ugyanakkor olyan papságra bukkanunk, kiknek szeme sem rezdült az ilyesmire.

920 májusában Liége püspöke, István eltávozott az élők sorából, és Együgyű III. Károly, Francia (franconia) királya – az ősi szokásjognak megfelelően – saját jelöltjét, egy Hilduin nevű papot helyezett a megüresedett püspöki székbe. A mindenre kapható karrierista Hilduin atya korának jellegzetes papi példánya volt, és még meg sem melegedett az új hivatalában, máris hála helyett szembe fordult jótevőjével és összeszövetkezett annak legnagyobb ellenségével, a Lorraine-i Gilbert herceggel. Károlyt megdöbbentette Hilduin hűtlensége és magától értetődően megpróbálta elmozdítani hivatalából az áruló főpapot. Károly király felszólította Hilduint, hogy húzzon el Liégeből és a város püspöki hivatalát Prüm apátjára, Richterre ruházta rá. A durva papi csuhát levető és a finom püspöki bársonykelmébe bújt Hildiun persze nem akarta otthagyni a Liége-i püspöki palota pompáját, nem fogadta el királya határozatát, helyette a pozícióját megerősítő felszentelésért Köln érsekéhez, Hermannhoz látogatott. Papi ember létére zsoldos martalócokból állt kísérete, és Hermannt fegyverrel kényszerítették a püspöki felszentelés szertartásának végrehajtására. Az ilyen fajta árulás, köpönyegforgatás elfogadott normális viselkedésnek számított az egyházvezetők között, mivel szemben a becsületes, erkölcsös főpap típusa ezekben az évszázadokban olyan ritka, mint a fehér holló. De a nemesség sem állt tudásban, praktikus dolgok kivitelezésében magasabb szinten, mint papjaik vagy jobbágyaik, még a kiemelten gazdag kulturális múlttal rendelkező Itáliában sem volt jobb a helyzet. A világi nagyok sem viselkedtek tehát eltérően a vallásvezetőktől, mire példa Eudes, Párizs grófjának testvére, Róbert gróf, aki az egyik pillanatban még a törvényes ura előtt térdepelve csókolgatta az esküje hitelesítése végett Nagy Károly keresztjét, a másik pillanatban már a hízelkedést és talpnyalást elfelejtve hirtelen királlyá koronáztatta magát, majd fegyverrel fordult törvényes uralkodója ellen. III. Károlynak nagy nehezen sikerült leverni a lázadó Róbertet, pihenni mégsem tudott, mert azonnal egy másik udvari talpnyaló gróf, a burgundiai Rodolf akart király lenni. Minden báró, gróf azt leste mikor kire lehet orvul rátörni, ezt tanulták az apjuktól ezt a viselkedést látták a papok közt és a züllött életvitel olyan természetes volt soraikban, mint évente csak egyszer mosakodni. Hamarosan, 923-ban Aquitánia grófja, Vermandois-i Heribert csapdába csalta Károly királyt, várfogságra vetette és a balszerencsés király, az életéből hátramaradt hat évet Heribert várfogságában tengette végig. X. János pápa megpróbált közbejárni Károly érdekében – kiátkozással fenyegette meg a cselszövő grófot –, de erőlködése a siker helyett egy olyan szélsőséges szituációba sodorta az eseményeket, melyben a pápának beleegyezését kellett adnia Heribert fia, a mindössze öt éves Hugónak Reims-i érsekké történő felavatásához. A perverz pápai hozzájárulással egy ötéves gyermek foglalhatta el Reims érseki hivatalát. A komikus helyzet bizarrságát az sem tudta enyhíteni, hogy a pápa Soissons püspökét nevezte ki a gyermek érsek gyámjaként, valamint ráhárult az érsekség gazdaságának felügyelete is.

Egy másik szentéletű pap, Gigny monostor apátja, Wido fegyverrel elfoglalta Cluny monostorát és eltulajdonította a Rómába küldendő járandóságát. A pápát érzékenyen érinthette a jogosnak vélt adó elvesztése, miért is segítséget kérő levéllel fordult a nagy hatalmú Rodolf királyhoz. A pénzéhes Rodolf inkább kiegyezett a rabló apáttal és jutalék fejében eltekintett minden korrigálástól, hiszen a rabszolgasorban tartott parasztság által kitermelt javakat ő is, és Wido apát is ügyesen el tudta herdálni. A minden értékes eszmeiséget, magasabb erkölcsi normát hiányoló nyugat-európai vezetés gyöngesége volt az, ami megteremtette, elősegítette a külső, 'idegen' erők térnyerését. Egy szervezett, egységes Itáliában elképzelhetetlen lett volna a mezítlábas arab hordák térhódítása, mint ahogy egy szervezett Frankoniában sem arathattak volna túl sok sikert kalandozó őseink. De ez már egy teljesen más történet.

Egészen a X. sz. elejéig mindenhol jobbára romok borították Európa nyugati felét vagy a romokból kiszedett kövekből épített egyházi épületek.

Mindezen nehézségek ellenére a X. sz elejétől régészileg alátámasztható építkezések kezdődtek el Európa nyugati felének egyes részein; néhány évtized alatt templomok, kolostorok, várerődítmények nőnek ki szinte a semmiből. Ugyanakkor az egyre inkább benépesedő régi római alapítású városok falait kezdik újjáépíteni, és a korábbi évszázadok fellelhetetlen épületei helyébe jó minőségű, erős konstrukciók kerülnek. Sok történész szerint a magyar és viking hadak rendszeres betörése kényszerítette a nyugati királyságokat, grófságokat a falak felhúzása előnyével járó önvédelmi taktikára, és ezeket a betöréseket látják a X. sz. építkezéshulláma mögött.

Felesleges külön fejezetet írni a soron következő két pápáról (VI. Leó és VII. István), mert személyük, uralkodásuk tettei belevesznek a középkor adatszegény homályába, és így elég néhány mondatban megemlékezni róluk. VI. Leó (928-929) mindössze néhány hónapig élvezhette a bíborharisnya melegét; ő is, mint két elődje a Theophülaktosz család (Marozia) kreálmánya volt, és nagyon valószínű, mikor már nem volt szükség rá ugyanez a banda tette el láb alól. A kor krónikásai közül egyedül Frodoard említi személyét, mindössze három rövid sorban és, hogy egyáltalán VI. Leó cselekedett valamit pápaként, arra egyedül bizonyíték, a Dalmát egyház számára kibocsájtott bulla, mely a Patrologia Latina gyűjteményében őrződött meg (T. 132).

A több mint két évig pontifikáló VII. István (929-931) kormányzásáról teljes a homály, kormányzására ismét Frodoard néhány sora, valamint Jaffé és a Patrologia Latina gyűjteményeben található Francia és Itália kolostorai számára kibocsájtott adományozóokmányok tanúskodnak, és ha ezek az okmányok nem hamisítottak akkor elmondhatjuk, hogy ez a pápa sem lett feleslegesen megválasztva.

XI. János (931-935)

Marozia fia ténylegesen még két évig sem gyakorolhatta pápai hivatalát; bűnben született, fiatalon került hatalma csúcsára, és fiatalon, gyalázatos körülmények között lelte halálát.

930-ban a Pápai Állam (Róma) leghatalmasabb vezetője, Marozia asszonyság elvesztette második férjét, toszkánai Guidot, majd nemsoká annak féltestvéréhez, Provencei Hugó királyhoz ment feleségül. (Vagy inkább ő vette férjül Hugót.) Marozia ekkor már nem fiatal csirke – kb. 37-38 éves –, de még mindig vonzó, csábos asszonyka lehetett, mert mint Gregorovius említi, a nálánál jóval fiatalabb toszkánai Lambert szintén versengett az özvegy kegyeiért. Marozia fiatalabbik fia, II. Alberik kiskirályként basáskodott Rómában, míg János fiának a Trastaver- Santa Maria bíborosi székét szerezte meg. A következő évben Marozia elérkezettnek látta az időt, hogy a gyermekkori szeretőjétől, III. Sergius pápától származó János fiát beültesse Szent Péter trónjába. 931 márciusában szentelték fel a keresztény egyház élére a mindössze 23-24 év körüli Jánost. Ekkor úgy tűnt, hogy Marozia ligája a leghatalmasabb itáliai erő, Róma nemessége, polgársága Marozia kezében volt, idősebbik fia ült a pápai trónon, míg az ifjabb fiú Róma hercege volt, ráadásnak a legfrissebb szövetséges, a harmadik férjjelőlt Páviából irányította Itália északi részét. Hugó gondtalan hataomgyakorlását elősegítette, hogy a vele 'szegről-végről' rokon toszkánai, spoletói hercegek, bárók látszólagosan meghúzták magukat, akkor még nem mertek nyíltan Hugó király ellen fordulni és el akarták kerülni a szerencsétlen toszkánai herceg, Lambert sorsát. Lambert ellentétben keveredett féltestvérével Hugóval, mikor riválisként lépett fel az akkor már éltes matrónának számító Marozia kegyei elnyeréséért folytatott küzdelemben. A tét egyértelmű volt: aki feleségül veszi az özvegy Maroziát az lesz Itália leghatalmasabb ura.

Liutprand atya mielőtt cremonai püspökségét megszerezte volna, apródként, ill. amolyan mindenes tányérnyalóként lustálkodva élte át fiatal éveit provenci Hugó király páviai udvarában, és talán az urával közösen átdorbézolt éjszakák bódítóhatású emlékei késztették – a később historikussá lett Liutprandot –, hogy csupa szépet és jót írjon gazdájáról. Liutprand elfogultan magasztalja Hugót, kiemelve bátorságát, körültekintő, óvatos politikáját, keresztényi életfelfogását, papok iránti tiszteletét, liberális gondolkodását, sőt egyenesen filozófusnak nevezi Hugót. Kihangsúlyozza, hogy Hugó mennyire kereste a szentéletű emberek társaságát, mit pl. a Cluny-i apát Odó lelki irányítását, ám ez a jámbor keresztényi szellemiség, a gyakorlatban minden ájtatos buzgalom ellenére mégsem mutatkozott meg, hiszen a kéjvágyó, élvezethajhász király botrányos orgiái messzi földön híresek voltak. Felesége mellett még három szeretőt tartott a páviai udvarban, akiket kéjes hódolat és csodálat vehetett körül, legalábbis erről tanúskodik Liutprand, aki püspök létére, mindhármójuknak görög istennők neveit adományozta. Marozia második férje, a toszkánai Guido halála után, provenci Hugó hatalma további növelésére látott lehetőséget, és annak megkaparintásáért tett első lépésében eltette láb alól feleségét, Aldát, hogy az ne lehessen egy Maroziával kötendő házasság útjában. A második akadály féltestvére a fiatal Lambert herceg volt, aki szintén Marozia kezére pályázott és emiatt Lambert herceg egykettőre összeakasztotta bajszát Hugóval. Az akkor kialakulóban lévő 'kereszténylovagi etika' szabályainak megfelelően Lambert párbajra hívta ki Hugót. A bajvívást a fiatalabb és ügyesebb Lambert nyerte meg, így elméletben övé lehetett volna Marozia keze, azonban a ravasz Hugó nem sokkal a párbaj után vendégségbe hívta magához a mit sem sejtő naiv herceget Páviába, majd elfogatta, megvakította és börtönbe vetette. Lambert herceg további sorsa ismeretlen. Hugó Lambert birtokát és 'Toszkánia Őrgrófja' címét, a Franciaországból importált testvérének, Bosonak adományozta, pedig Lambert birtokai vagy az őrgrófi cím elvételéhez nem lett volna semmi joga, mert a toszkáni grófságok soha nem voltak alárendelt hűbériségi viszonyban Páviával. Így tehát Marozia indirekt, passzív szerepet játszott Lambert herceg tragédiájában, hiszen hagyta – sőt élvezettel szemlélte –, hogy Itália két nagyja az ő megkopott bájaiért harcol.

Marozia és Hugó király esküvője. Marozia ekkor még nem tudhatta, hogy milyen tragikus vége lesz mindennek.

A korlátlan hatalomvágy, a mindenkin átgázoló gátlástalan törekvés élvezete hajtotta Maroziát előre, és célja elérésében Marozia hajtotta a keze elnyerése érdekében lezajlott versengés végső győztesét Hugót, házasságuk mielőbbi nyélbeütéséért. A vőlegényi szerepbe csöppent Hugó király Marozia rámenős ösztökélésére hagyta ott a kényelmes és biztonságos Páviát, és menyasszonya óhajának eleget téve, 932 március közepén Róma falai alá érkezett. Mint a régi nagy császárok, Hugó a hadával Néró Mezején ütött tábort, onnét vonult be – a hajdani cézárok látványos felvonulását mimikázva – nemesei, lovagjai fényes kíséretével a Szent Péter komplexusba, ahol a római klérus teljes egyházi pompával várta. Rég nem látott ünnepségsorozat vette kezdetét, Marozia fia, János pápa eskette össze Hugó királyt Maroziával; zúgtak a harangok, városszerte nyárson sütötték az ökröket, ingyen mérték a bort és több százszor elénekelték a Ta Deumot. Beteljesedett Hugó álma és végre – igaz, utolsó érkezőként – nyugodtan nyújtózkodhatott ki Marozia sokat látott ágyában, mely valamikor még, talán II. Sergius pápa idejében maga a mennyország lehetett. Maroziának nagyon tetszett, hogy most már nem csak egy egyszerű "senatrix et patricia", hanem igazi királyné és a politikai sikerekbe szédült kurtizán úgy érezte, hogy innét már csak egy ugrás, hogy idősebbik fia, római pápaként német-római császárrá koronázza új férjét és belőle meg császárné legyen. Marozia a bíbor után vágyott, míg kapzsi ura meg Róma jövedelmét bezsebelő tényleges úr szeretett volna lenni a városban. Hugó és Marozia problémája ott kezdődött, hogy Rómának már volt egy mindenható kiskirálya, – Marozia fia, Alberik személyében – és két dudás nem fért el egy csárdában. Hugó, Marozával kötött házassága óta, rendre összezörrent az arrogáns magaviseletét elfogadni képtelen római nemesekkel és részleges hatalma védelmét csak nagy létszámú zsoldos bandákkal tudta biztosítani. A ravasz Hugó úgy gondolta, hogy az ifjú Alberiket semlegesíteni tudná, ha elveteti vele leányát akit, mint a meggyilkolt édesanyját szintén Aldának hívtak. De terve részben vált be csupán, mert mikor Alberik eljegyzésbe lépett Aldával, boldogan elfogadta a leányzót, ám mostoha apját, Hugót továbbra is utálta. Marozia és fia között teljesen felbomlottak az erős szálak, semmissé lett a családot összetartó öntudat amiért a herceg anyja új férjét hibáztatta és bosszúból Alberik titokban Hugó király és saját anyja ellen szervezkedett, csak a megfelelő pillanatra várt, amikor kirobbanthat egy fegyveres lázadást. Liutprand szerint a 'burgundi' (Hugó) egy felhevült pillanatában arcul ütötte a nyegle legénykének számtó Alberiket, aki felháborodott őrjöngéssel végig sikoltozta Rómát. Színjátékának nem maradt el hatása, a város nemessége, polgársága – főleg a szabadrablás reményében – mind fegyvert ragadva állt Alberik mögé, és Róma ismét véres utcai harcok színterévé vált. A római lázadók egyre inkább felülkerekedve sarokba kezdték szorítani a királyt, és akik még nem rég ujjongva ünnepelték Hugót, örök hűséget esküdve csókolták meg gyűrűjét, most sorra elhagyták a burgundiai betolakodót. Hugó kevés kísérettel, szinte az utolsó pillanatban menekült el Rómából, magára hagyva 'vadonatúj' mátkáját-aráját, Maroziát, és idősebb mostohafiát, a keresztény világ legszentségesebb vezetőjét, XI. Jánost. A győztes Alberik testvérét, Jánost szobafogságra vetette, míg saját anyját – a leghíresebb római kurtizánt – a Hadrianus Mauzóleum tömlöcébe dugatta. Innentől nincs adat Marozia sorsát illetően, halála évét, körülményét senki nem jegyezte fel, dehogynem ágyban, párnák közt hunyt el, arra mérget lehet venni. A következő évben, 934-ben Hugó sereggel tört Rómára, falait heteken keresztül elkeseredetten ostromolta, minden siker nélkül, végül is – mint Liutprand írja – kárpótlásként, alantas vágyai kielégítése végett végig gyilkolta, pusztította Campagnát, mielőtt visszakotort volna Páviába. (IV. c. 2) Hugó mozgási területét és lehetőségét nagyban korlátozta a rendszeresen Észak-Itáliába érkező magyar hadak potyázása, akik 933-ban, majd két év múlva, 935-ben végigprédálták Hugó királyságát, 937-ben Capuáig hatoltak és Hugónak minden esetben nehéz aranyakért kellett a békét megváltani.

Alberik herceg a féltestvérét, János pápát a halálág saját lateráni palotájában szigorú házi őrizet alatt tartotta, minek időpontja Duchesne szerint 935 december, míg Jaffé szerint 936 januárjában következett be. Mindössze 27-28 évet élhetett.

Soractei (Szoraktész) Benedek a pontos dátum megadása nélkül, XI. János pontifikálása idejére magyar hadak csatáját említi Róma 'Porta Giovanni' kapuja előtt anélkül, hogy tudatná az ütközet kimenetelét. Odébb arról számol be – megint évszám nélkül –, hogy a magyarok seregét Rietinél, Lombardi József (talán Szabina hercege) teljesen megsemmisítette. Benedek határozatlan feljegyzése egyértelműen mutat rá a középkori keresztény történelemírás megbízhatatlanságára.

VII. Leó (936-939)

Róma mindenható ura, Alberik herceg, a fiatalon elhunyt féltestvére, XI. János kiiktatása után, egy naivan egyszerű, önálló gondolkodásra képtelen szerzetest szeretett volna a keresztény egyház élére állítani olyat, aki képtelen beleszólni az ő kiskirályi hatalomgyakorlásába. A számára megfelelő jelöltet egy bencés szerzetes személyében találta meg, akit Alberik óhaja szerint, 936 év legelején választatott pápává a római klérus. Leót amolyan igazi isten szolgájaként (servus Dei) ismerte mindenki; szerény, lassú felfogású, hiányos képességű, műveletlen, vallási dogmák merevségében rekedt idős pap volt, de pont a sok gyenge tulajdonságnak köszönhetően felelt meg Alberik igényének.

A reimsi szerzetes, Frodoard, VII. Leó megválasztásának évében látogatott Rómába, ahol Leó pápa szíves vendéglátásba részesítette, valamint engedélyezte számára a Lateran palota levéltárának tanulmányozását. Frodoard hálából csupa szépet, jót jegyzett fel a pápáról; 'tiszteletreméltó atyának' (egregius pater), legáldottabb bencésnek mondja; kinek gondolatai az isteni hatalom és kegyesség körül formálódnak, és akinek a világi események, hívságok nem sokat jelentenek. Hatalomra jutása semmit sem változtatott mély vallásosságán, megmaradt rajongó áhítattal fohászkodó, imádkozó egyházinak, egyszerűségével kiváltotta minden jámbor és hitbuzgó egyházi tiszteletét.

Leó pontifikálásának második évére esett, hogy Hugó király ismét elég erősnek érezte magát Rómát megtámadni és immár másodszor próbálkozott meg falai bevételével. De mielőtt Rómára támadt volna bebörtönözte, majd kivégeztette testvérét, a korábban Lambert birtokát, címét elnyerő Bosót. A gyilkosság mögött nem Boso hűtlensége, pártütése állott, hanem egyszerűen Hugó megbánta, hogy Lambert jól jövedelmező birtokait átgondolatlanul Bosónak adta, és azt három évvel később a törvénytelen fiának, Hubertnek óhajtotta adományozni. A meggyilkolt Boso aranyai és feleségétől elrabolt ékszerek komoly részt képeztek Hugó új zsoldosserege kiállításában. Jelentős számú, erős haddal érkezhetett Hugó Róma alá, és a máskor oly nagylegény Alberik, Hugó erős hadai láttán kisfiúként húzta magát össze. Hirtelen ő találta magát abban a sarokban, ahol nemrég még Hugó vergődött és egyetlen megmaradt szövetségesével, a szerény életű pápával közösen próbált kiutat találni. Megoldásként követet szalasztottak Cluny-ba, Odó (*) apátért, mert jól tudták, hogy a szenteskedő apát nagy befolyással bír a babonás értelmetlenségeket különösen kedvelő Hugóra. A saját fontosságától meghatódott Odó apát nyomban Rómába sietett és a két főúr közötti béketárgyalás irányítójaként ide-oda cikázva végül is egyességre juttatta a szemben álló feleket. A béke létrejöttében, Odó buzgólkodása mellett inkább szerepet játszott Hugó király seregében kitört éhínség, minek mizériájában Hugó katonái már a saját lovaikat voltak kénytelenek felfalni. A nehezen összehozott egyezség pontjai között szerepelt, hogy Alberik ténylegesen feleségül veszi és uralkodásában maga mellé emeli menyasszonyát, Aldát. Feltűnő módon a tárgyalásokon nem esett szó Hugó feleségéről, Maroziáról, mely egyértelműen azt jelenti, hogy Marozia már nem volt életben. De, ha a hős-keresztény lovagkirály nem hitvese kiszabadításáért rontott Rómára, akkor nehéz megérteni hadjárata célját és gyakorlati hasznosságát.

Alberik és VII. Leó Rómáját, a nagytudású Gregorovius ekképpen jellemzi: „Nehezen képzelhető el a polgári réteg megléte egy olyan városban, mely hemzseg az egyháziaktól, ahol nem létezik ipar, és gyakorlatilag nincs kereskedelem. Klérus, nemesek, szolgák és nincstelenek lakták, a tanult, művelt középréteg, – mely mindenhol a polgári jólétet, szabadságot képviselte – teljesen hiányozott Rómából. Mikor ebből a korból származó dokumentumok gondos átvizsgálásával próbálunk a Rómában kimutatható iparágak nyomára bukkanni, akkor csak olyan 'mesterségekről' értesülünk, mint lanista (ügyvezető), opifex (alkotó-irányító), canducator (népvezető), sutor (javító-illesztő), negotiator (közvetítő), még véletlen sem találni egy kovács, gyapjúkészítő, aranyműves vagy bármily kézművesszakma képviselőjének címét, rangját.” Közép-Itália egyházi és nemesi birtokain a nyomorult sorba kényszerített parasztság maximális kizsákmányolása biztosította a papok munkanélküli lebzselését és a nemesek gondtalan jólétét, míg a pápaság intézménye a föld/termény adó feletti külön jövedelmekre tett szert az adományokból és az ún. 'Péter-fillérek' behajtásából. Volt tehát pénz, kincs is akadt Rómában, de nem annyi, amennyiért érdemes lett volna komoly háborút folytatni. Velence, Milánó, Firenze vagy Nápoly, mind jobban álltak anyagilag, volt aktív iparos, kereskedő osztályuk, ott több érték volt rabolni. Műveltségben, tudományos dolgok ismeretében sajnos ezek a városok is hasonlóan elmaradottak voltak, mint Róma –, de mégis mindegyik sokkal élhetőbb, módosabb városoknak mondhatta magát a pápai székhelytől.

A másik oldalról szemlélve igazságtalan lenne nem megemlékezni a számos papfészek; kolostor, monostor, zárda (Szent Pál Apátság, Monte Cassino, a Santa Maria kolostora az Aventinuszon, Szent Lorenzo, Szent Ágnes stb.) ujjá szervezéséről, kiépítéséről, restaurálásáról, mely munkálatokban Alberik és VII. Leó igencsak szorgalmasan kivették részüket. Ezek ketten Odót, Cluny apátját bízták meg a monostori fegyelem kidolgozásával, gyakorlati alkalmazásának bevezetésével. A szerzetesek és apácák életét megkeserítő szigorú regulákat és a felesleges pótcselekvések végnélküli sorát a keresztény ideológia pontos bemagolásával és a feltétel nélküli engedelmesség szigorú betartásával egészítette ki Odó. Úgy érezte, hogy túl laza légkör uralkodik a monostorkban és a hit érdekében keményíteni kell az addig megfogalmazott szerzetesekre vonatkozó előírásokon. Odó atya alapnormának állította fel számukra a szigorú böjtölést, a bódító italok elutasítását, a testi örömök teljes megvetését, miközben ő maga véletlenül sem utasította volna vissza a boros serleget Alberik herceg lakomáin, és szemét sem takarta el, amikor a hercegi banketteken, két fogás között a táncoslányok a pucér hátsójukat riszálták előtte.

VII. Leó jelentéktelen szürke kisemberként ült a pápai trónon, tényleges hatalmat nem gyakorolt, helyette mások irányították a római ügyek intézését, és talán ennek köszönhetően valószínű, hogy ő a X. század első pápája, aki természetes halállal távozott el az élők sorából. A középkori pápaság kitűnő ismerője H. Milman írja róla és az őt követő három utódjáról; „hatalmuk gyakorlásának jelét nehéz meglátni Rómában, hivataluk értékére, tiszteletére semmi jel nem mutat, szentséges kegyességük tekintélyét még ennél is nehezebben lehetne meglelni.” ( History of Latin Christianity, III.)

(*) Odó atya dolgait biográfere Salernoi János, 'Vita Odonis' c. művében ismerteti.

VIII. István (939-942)

VIII. István életéről, kormányzásáról nagyon kevés adat maradt fenn és talán ez a hiány késztethette a XIII. században tevékenykedő dominikánus 'tudós' atyát, Martinus Polonust műve, a Chronicon Pontificum et Imperatorium (Pápák és császárok krónikája) megírásakor, hogy saját elképzelései szerint olyan történelmi adatokat közöljön, amiket őmaga talált ki. A valós alapokat nélkülöző históriateremtés természetesen szent hagyománynak számított a keresztények által összefércelt történelemben, és ezért nem csodálkozhatunk azon, ha későbbi akadémista történészek szintén egyugyanazon szent hagyomány keretében kritikátlanul ismételték Polonus közléseit. Polonus szerint István német származású volt, akit hivatala megszerzéséhez rokona, I.Ottó (936-973) segítette hozzá. Ottó mindössze három éves volt István hivatalba lépésekor, ezért személyét belekeverni értelmetlen. A római bíborosok igényét semmibevevő germán döntés felháborodást váltott ki Rómában a 'gyűlölt teutonnal' szemben, Alberik emberei rátámadtak a pápára, arcát megcsúfították, azaz megcsonkították, „hogy a nép előtt ne tudjon megjelenni.” Ennek ellentmond a Liber Pontificalis katalógusa, miszerint István római családból származott, valamint az a tény, hogy ebben az időben Ottónak még semmi befolyása nem volt a római eseményekre.

Szintén téves közlésnek tekinthetjük, hogy VIII. István megkoronázta és királlyá kente fel 'Tengerentúli' Lajost, mert semmi adat nincs Lajos Rómába látogatásáról, vagy, hogy István valaha is Frankóniába ment volna. Mindenesetre, Burgundi Rodolf elhunyta után, Frankónia nagyjai Tengerentúli Lajosnak ajánlották fel a koronát, abban bízva, hogy nem hagyja ott angliai királyságát, nem jön tényleges hatalmat gyakorolni frank földre. Az őt megválasztó nemesek mérges elkeseredéssel reagáltak, mikor kis idő elteltével Lajos király, a tényleges hatalom gyakorlását átvéve kezébe vette a frank területek kormányzását. Lajos annak a Károlynak (Egyyügyü) volt fia, akit Vermandois-i Heribert orvul elfogatott, majd várfogságra vetett. Az akkor gyermek Lajost úgyszintén markaiban szerette volna kaparintani, de anyja még időben áthajózott vele Angliába, hogy néhány év múlva, mindössze 16 évesen visszatérhessen és elfoglalhassa Franciaország trónját.

Elsőként a Loire és Szajna folyók közti területek ura 'Nagy' Hugó, a fentebb már említett Vermandois urával, az álnok Heriberttel szövetkezve, fordult törvényes királya, 'Tengerentúli' Lajos ellen, de mivel Hugó egy mindent eldöntő csatára gyengének érezte magát ezért inkább az egész pártütő bandával együtt a gyermek szász Ottó udvarába futott. Ennek a Hugónak volt fia Capet Hugó, aki az 1328-ig uralkodó Capeting dinasztia alapítójaként tartunk számon. István pápa, Lajos király megsegítésének érdekében legátusát, Damasus atyát küldte Frankhonba, Francia és Burgundia nemeseinek címzett levéllel, melyben a kiátkozás terhe mellett a törvényes királyuk elismerésére, és a király számára kijáró kötelező engedelmességre szólította fel őket. A pápai küldöttség sikertelen útja dacára, két év múlva, 942-ben István pápa bíborosi palliumot küldött Vermandois-i Hugónak és ismét a kiátkozás büntetését figyelembe helyezve, szubmisszióra szólította fel a zendülő urakat. Vesztegetések, zsarolások, fenyegetések kusza ármányának köszönhetően Franciaország nagyjai kiegyeztek királyukkal és rövid időre – leszámítva a magyar hadak betöréseit – béke köszöntött a frank-germán területekre. Az ilyen béke annyit jelentett, hogy a frank grófok megállították a nagyobb szabású felvonulásokat, miáltal részlegesen szünetelt az 'ellenséges' földek prédálása, a parasztság gyilkolása, valamint kevesebb lett a terménybetakarítást követő szabadrablás. Nem csupán a nagy bárók, de a városi polgárság, de még a vidéki kisnemesség is falak védelme mögött élt, és támadás esetén a földtúró nincstelenek is igyekeztek fallal körülvett erősségekbe menekülni. Az ókori császárkor jelentős számú, gazdag városaitól eltérően, VIII. István idejében az itáliai és frank-germán területeken jó ha volt féltucat olyan város, melynek lakói száma meghaladta a 1O–12 ezret.

Az irányítani képes, művelt vezetőréteg és a közbiztonság teljes hiánya az emberek életminőségét visszaszorította az ókor előtti barbár szintre, megbénította a hosszútávú kereskedelmet, negatív hatással volt a helyi kézműipar fejlődésére. A mélyre zuhant társadalmak vergődését jól jellemzi a primitív bányászat, minek termelékenységét, mívelési kultúráját a Római Birodalom előtti állapotokban találjuk. A középkor ezen szakaszában az évszázadok óta vajúdó fejlődéshiány jellemzi a közép és dél-itáliai a területeket, ahol a korábbi császárkorszak II.-III. század gazdasági termelésének elenyésző százaléka volt jelen csupán; az ipar, bányászat, mezőgazdaság művelése az etruszk-római kort megelőző kezdetlegesen fejletlen szintre zuhant vissza. A IV.-V. században elkezdődött gazdasági zsugorodás a VIII-IX. sz. sűrű sötétségében tetőzött majd minden javulás, előrelépés nélkül stagnált a X. sz. közepéig, amikor már végre egyes vidékeken (Észak-Itália) valami fejlődés elkezdődött, ám egészen a XI. sz. elejéig kellett várni az általános társadalmi, gazdasági fejlődés újbóli beindulására. Túl kényelmes, de ugyanakkor félrevezető minden bajt, romlást, degradációt Európa-szerte a vikingekre és a magyarokra rákenni, helyette inkább az olyan keresztény neveltetésben részesült, keresztény szellemiségtől átitatott urak között kell keresgélni az évszázadok sötétségéért felelősöket, mint a Guidók, Lambertek, Berengár és Hugó-félék. Továbbá határozottan rá lehet mutatni az egyház intézményére, Európa lezüllesztéséért, mert gorombán elpusztította a korábbi értékeket és helyette egy gonosz, nehezen élhető világot teremtett.

A középkori egyháziak erkölcsszintjét, ill. lelki váltságát láthatjuk meg Farfa monostorának történetében, mikor 936-ban, Roffred apát újjáépítette a monostorkomplexumot, majd egy évvel később két bizalmas embere, Campo és Hildebrand meggyilkolta (Farfai Hugó, 'Destructio Farfensis'). A gyilkos papok később a király házi káplánja segítségével behízelegték magukat 'tanácsadónak' Hugó király páviai udvarába, majd Hildebrand megszerezte magának Fermo uradalmát, ahol saját részére az apát rangját/címét adományozta oda, azaz illegálisan egyházi méltóságot teremtett magának. Mindkét pap nős ember volt és Campónak – feleségétől, Liuzától – hét lánya és három fia született, akiket a legnagyobb luxusban nevelt fel. A farfai monostor birtokai teljes jövedelmével Campo rendelkezett, amiből megvesztegethetett udvari hivatalnokokat, főpapokat. Az apátok példáját követve a szerzetesek szintén megnősültek, a monostoron kívül laktak magánházakban (Farfa Krónika), a kötetlen szabadságot preferáló szerzetesek elhordták a kegytárgyakat, csontokkal üzérkedtek és állítólag még a birodalmi aranypecséteket is lelopkodták a kolostor levéltárában őrzött adományozó oklevelekről. Az áldatlan állapot ötven éven keresztül tartott – írja Gregorovius – egészen addig, míg Alberik tejhatalmat adott a militarista Odó apátnak a szerzetesi reformok végrehajtására. Alberik természetesen nem a papok regulázásában volt érdekelt, hanem inkább a jól jövedelmező olaj és szőlőtermelés javaiból óhajtott potyázni, míg Odót a pénz nem nagyon érdekelte, számára a Cluny-i monostor szigorú fegyelme, a fanatikus légkör kialakítása volt a lényeg. Rómából először Odó két ügynököt küldött Farfába, akik ultimátumban akarták Campót távozásra kényszeríteni. Campo azonban nem fogadta őket, mire az ügynökök visszaszaladtak Rómában, teleóbégatták Alberik fülét a monostor fertőjéről és azt hazudták, hogy Campo éjszaka meg akarta őket fojtatni. Ezek után Alberik fegyvereseivel tört rá Farfára, Campót elűzte és saját emberét, a Cumea-i Dagobertet nevezte ki apátnak. Dagobertet öt évvel később megmérgezték. Soractei Benedek egy összeesküvésről számol be VIII. István regnálása idején, mely mögött Benedek és Marinus nevü püspökök álltak, de részt vett benne Alberik két húga is. Az egyik lánytestvér valamiért ellene fordult konspiráló társainak és tervüket kiteregette Alberik előtt.

A megtorlás nem maradt el. (c. 34.)

Egy idő után a frank-germán bárók kiegyeztek IV. Lajossal, és viszonylagos béke köszöntött a frank-germán és az Észak-itáliai részekre. Ekkor Provencei Hugónak lehetősége lett volna az általa irányított országok politikai-társadalmi megszilárdítására, felvirágoztatására. Ám se Hugónak sem a többi főúrnak, főpapnak nem volt érdeke olyan felesleges dolgokkal vesződni, mint a közbiztonság, kereskedelem, ipar fellendítése ezért az ilyesmi folyamat helyett azt látjuk –, mint azt Frodoard írja –, hogy 940-ben az Alpok lábánál, Fraxinetro határában a szaracénok ismét egy (angol) zarándokcsoportot mészároltak le. A példás neveltetésben részesült Hugót soha nem érdekelte népe jóléte vagy megvédése, és a szaracén bandák kiirtása helyett inkább még több szenvedést zúdított Itália lakóira; erős zsoldossereget szervezett a kisnemesség és a tőle független bárók ellen, fél Itáliát végig sarcolta, rabolta majd rátört Alberik Rómájára. Az ilyen mentalitású világi nagyok és az őket oktató, nevelő papok együttesen voltak a létrehozói, megteremtői annak a szellemiségnek, melyben a tudomány, a vallástól független eszmék, elvek, gondolatok szabad áramlása meg volt kötve. Az egyház által kialakított társadalmak nyomasztó légkörében minden haladás meg volt bénítva és az ebből fakadó szellemi igénytelenség így mindenre rányomta bélyegét. Őseinket bármilyen negatív folyamatban hibáztatni igazságtalan, hiszen a magyar nemzetségfők erkölcsileg, emberileg sokkal magasabb síkon álltak, mint a nyugat-európai nagyurak, és a magyar táltosok népüket segítő, testüket gyógyító, lelküket irányító munkássága összehasonlíthatatlan az erőszakos, babonákkal megtöltött, ostoba kereszténypapok ártalmas tevékenységével. Európa nyugati világát ördögi körforgásban táncoltató erők prímásai – a világi urak mellett – a papok, püspökök és pápák voltak. Kisajátították a korábban egyetemesnek számító tudás lángját, miáltal megteremtették a középkori sötétséget; aktív közeget képviseltek, szerves elemei voltak annak a sok történésnek, mely félelmetessé és nyomorulttá változtatta ezen századok embertömegét. A pápaság politikai hatalmának háttérbe szorítása ezekben az évtizedekben biztosan hasznosan és felüdítően érintette a római polgárokat, ilyen szempontból a Theophilaktosz klán és a római főnemesek politikája haladónak mondható. A világhatalomról álmodozó pápasági intézmény soha nem mondott le a nagyratörekvő ambícióiról és az egyház képviselői minden jelentős politikai mozzanatban aktívan részt vállalva hozzájárultak a tragédiák sorozatához. Mások által irányított, jelentéktelen pápák, mint VIII. István, igaz semmi vizet nem zavartak, de tehetetlen semmittevésük csak a középkor szellemi tespedéséhez volt képes hozzájárulni, ezért semmiképp nem tekintendők pozitív figuráknak.

II. Marinus (942-946)

II. Marinus (Márton) elődjéhez és utódjához hasonlóan, Alberik herceg választottja volt, „kinek parancsa nélkül, a békét szerető szentember még a kezét sem merte felemelni”, írja Soractei Benedek. Életéről uralkodásáról szinte semmi megbízható adat nem maradt fenn és az egyetlen kortárs feljegyzés, mely Augsburg püspöke, Ulrik (Udalric), Gerárd nevű jegyzőjétől ered, a Patrologia Latina gyűjteményében található: 'Vita Udalric'. Gerárd leírja, hogy gazdája háromszor járt Rómába és többször találkozott Marinusszal. Sajnos ez a kézirat is megbízhatatlan a kronológiai elcsúszások miatt; Ulrik püspök első látogatását a 9O9 évre írja, mikor még Marinus talán csak szerpap lehetett; a másodikat 965-re helyezi és kihangsúlyozza: „Róma hercege, Alberik nagy tisztelettel fogadta őt.” Gerárd olyan alapvető ténnyel sem volt tisztában, hogy II. Alberik 965-ben már 11 éve halott volt. Ulrik harmadik látogatását 971-re mondja, ami megint nehezen képzelhető el, mert akkor Ulrik már jócskán benne járhatott a nyolcvanadik évtizedében és ennyire idős korban az adott középkori körülmények között egy ilyen utazás elképzelhetetlen lett volna. Ezekután nem csodálkozhatunk, ha Gerárd az események sorrendjét teljesen összekeverve írja, hogy Ulrik első látogatásán Marinus pápa nagy szeretettel fogadta, megkérdezte, mi a nemzetisége, honnan jött. Mikor elmagyarázta, hogy ő az augsburgi eklézsia szerzetese, aki Adalberon püspök fennhatósága alatt tevékenykedik, a pápa – mintegy távolbalátó jós –, így válaszolt neki: „Adalberon püspököt elérte vége és utódjaként temagad, Ulrik rendeltettél.” Az akkor már szentnek számító Ulrik hihetetlennek tartotta a pápa kijelentését és visszautasította a pallium elfogadását. Marinus pápa szomorúan, és megint csak, mint egy jós ezt válaszolta neki: „ha nem fogadod el az augsburgi püspökséget most, mikor az még sértetlen, akkor majd el fogod foglalni, mikor az romokban fog állni, és azt akkor neked kell újjáépíteni.” És valóban 923-ban magyar hadak prédálták fel Augsburgot, kolostorát felégették, és lehet akkori püspöke, Hiltinus ennek következtében halt meg, ám az bizonyos, hogy Ulrik az évben lett felszentelve Augsburg püspökévé.

Valójában erről a pápáról sem tudunk semmit, néhány – kolostor számára kibocsájtott – bullájából következtethetünk, hogy támogatta a szerzetesrendeket, valamint szinódusokat hívott néha egybe intézménye kiváltságainak megerősítésére.

Marinus nem sok érdeklődést mutatott a 945-ben Hugó és II. Berengár között kirobbant háború iránt, a jelek szerint hidegen hagyta, hogy a viszály ismét lángba borította Itália északi részét. Mivel Róma hercegének, Alberiknek nagyon megfelelt az északi nagyok között zajló pusztítás, így a pápa is elégedett volt avval, hogy a római egyházi birtokok helyett egymás birtokait prédálják az északi hatalmasok. A germán királyi liga által felajánlott zsíros ígérgetéseknek engedve, Hugó királyt sorra hagyták magára a lombard bárók és végre-valahára, az Ottó német király által támogatott II. Berengár kikergette Hugót Itáliából. Mindennek ellenére a megmaradt Hugó-pártiaknak 946-ban, a Milánóban tartott nemesi gyűlésen sikerült elérni, hogy Hugó fiának, a népszerű Lothar hercegnek hagyják meg – szimbolikusan – apja lombard koronáját és az Itáliában fekvő, de a Burgundi Ház tulajdonát képező birtokok, ingatlanok kezelését. Ha volt is valami tehetség, építőszellemű adottság Lothar királyban, akkor azt képtelen volt érvényesíteni, mert a szerencsétlen körülmények sorozata továbbá az apja által átörökölt antipátia rányomta bélyegét a kibontakozásra áhítozó herceg sorsára. Gonosz erők és még gonoszabb emberek ármánya miatt sorsa a jelentéktelen szürkeségbe torkollott, aminek nem is lehetett más a vége, mint tragédia. Ugyanolyan jelentéktelen szürkeségben tengette végig regnálását Marinus pápa is, mindenki szerencséjére szerepe lekorlátozódott a Lateran palota termeire, a szűkkörű egyházi ceremóniákra és a látszólagos politikai ajánlásokra.

Baronius fényt óhajt látni a jelentéktelen szürkeségben és, hogy ezt más is látni vélje, így ír: „II. Marinus pápa teljes egészében az egyház belső élete szolgálatának szentelte napjait az egyházi intézmények és a klérus megújítására, reformálására törekedett, valamint odaadó alázattal bazilikák kajavitásán fáradozott, és áhítatosan segítette a szegényeket. Leveleiből láthatjuk, mindent elkövetett a keresztény hercegek közötti szent béke kiépítéseben.” (Hist. Eccles. 943)