II. Anacletus az igazi (1130-1138) és II. Ince (1130-1143) a hamis pápa

Miközben Honorius a Septozonium tornyában haldoklott a szintén Frangepáni erődrendszerhez tartozó Szent András templomban összegyűlt legbefolyásosabb kardinálisok megállapodtak, hogy pápaválasztásra kizárólag Honorius temetése (insepulto Papa) után kerülhet sor és a nyolc leghatalmasabb főpapnak kell az új pápa kinevezését lebonyolítani. Frangepáni-párt bíborosai azonban nem akartak egy tisztességes választást, mert tudták abszolút kisebbségben vannak, helyette sietve ideglenesen eltemették a pápát, hogy a megállapodás ezen része ne legyen megszegve, de nyolc bíboros helyett mindössze ötöt tudtak összeszedni tervük végrehajtására. Petrus Leone legnagyobb ellenfelei Haimerich birodalmi kancellár és Campana-i nemesség hóhéra Crema-i János (Kallixtus harcias papkapitánya volt) vezetésével, mindössze öt bíboros, február 14-én hajnalban, Frangepáni zsoldosok védelmében, a Frangepáni erőd árnyékában húzódó Clivus Scauri árkádjai alatt összeesküdő latrok módjára titkos pápaválasztást tartottak. Nem volt köztük vita sem megbeszélés, mind előre tudta mit akarnak és mind az öten a Szent Angyal templom Gergely nevű bíborosát nyilvánították ki pápának. Ezt követően a Szent András monostorban aláírták a szokásos dokumentumokat, hűségesküt tettek az új nevet kapó, boldog megelégedéstől sugárzó Gergelynek, kit innentől Incének illett hívni.

A magasztosnak egyáltalán nem mondható, de minden szemszögből törvényellenes kinevezést követően Frangepáni fegyveresek kísérték át Incét a Lateran palotába, ki az érkezése után egyből belehuppant szent Péter trónjába és kegyesen fogadta a gyéren eléje járuló hízelgőket. Néhány órával később fegyveresektől körbevéve, kisszámú – de annál színesebb – hívével a Palatinus dombjára az ősi Palladiumban berendezett monostorba vonult. A monostor fogadótermében talán két tucat pap és nemes jelenlétében invesztálták a pápai hatalom birtokosává (pontificalia), felkenték, kifejezték hódolatukat engedelmességüket, ujjára húzták Péter gyűrűjét, fejére rakták a koronát t (tiara papa) és lábára húzták a bíborharisnyát. Mindez egy napon február 14-én zajlott le, és még aznap dél körül, mikor Petrus Leone hívei megtudták, hogy min ment végbe hátuk mögött, sok kardinálist, püspököt, nemesembert és polgári elöljárót egybehíva, pápává választották Petrus Leonit, aki II. Anacletus (magyarosan Anaklét) uralkodó nevet felvéve szentelték pápává. Mig Incét mindössze két jelentős nemesi klán (Frangepáni, Corsi) támogatta, és még egytucatnyi kardinális sem állt ki mellette, addig Petrus Leone mögött felsorakozott a bíborosok kollégiumának túlnyomó többsége, esperesek elnöksége, a város majd minden nemese-arisztokratája (Tebaldi, Stefani, Berizo, Eustachii stb.), Palatinus (szimbolikus) szenátusa és természetesen Róma zsidósága.

Két pápája volt ismét Rómának, az egyik azért lett megválasztva, mert a többség úgy kívánta, a másik azért lett hatalomba emelve, mert Leó és Róbert Frangepáni mélyen gyűlölte a Pierleoni családot. Korábban szövetséges Pierleone és Frangepáni családok között semmi komoly ellentét nem volt, együtt támogatták a gregoriánus pápákat, és együtt táncoltak néha ide-oda, mikor a szél úgy fújt. A problémák azután kezdődtek, hogy Paszkál pápa 1120-ban Clunyból hazahívta Pierleone fiát, Petrust és címzetes kardinálissá nevezte ki. A több nyelvet beszélő, bibliai és klasszikus pogány műveltséget egyaránt elsajátító Petrus tudása messze meghaladta a legtöbb római főpap ismeretanyagát, választékos beszédmódjával, udvarias modorával egyéniségnek számított, míg a Frangepáni testvérek meg faragatlan vidéki surbankóknak számítottak mellette Petrus Leonihez viszonyítva. Frangepánéknak különösen rosszul esett, hogy a jobb összeköttetésekkel rendelkező Pierleoni klán egy sor zsíros üzletet elhalászott előlük és habár vidéki birtokainak (Latium) köszönhetően elég gazdagok voltak, mégis irigykedtek a Pierleone család sikereire, betolakodott, jött-ment zsidóknak tartották őket és inkább feláldozták volna magukat minthogy egy zsidót lássanak a pápai trónon. Hasonló vehemenciával gyűlölték Petrus Leonit az egyoldalúan képzett főpapok, akik lenézték az ókor klasszikusait, még olyanok is vádolták hazudoztak róla, akik sosem találkoztak vele (pl. Canterbury érseke Eadmerus, (VI. 137). Bonneval apátja, Ernald szintén valótlanságokat állít róla, míg Milánó-i Arnulf odáig merészkedett gyalázkodásában, hogy vérfertőzéssel, húga Tropea meggyalázásával vádolta meg Petrust. Mantua püspöke, Manfréd ugyanezt az aljas hazugságot ismétli meg Lothárhoz irt levelében (Cod. Dip. Alemani, II-63). Később még a tiszteletre egyáltalán nem méltó Péter 'venerables' is beszállt a sárdobálásba a Patrológia Latina gyűjteményében őrzött levelében; szimóniával, élvezethajhászással, gyilkossággal, elfajult romlottsággal vádolta (simonia, cupiditas homicidia, et adhuc deteriora, si qua esse possunt … – Ep. II.-4). Pedig Péter apát Clunyból jól ismerte Petrust, hiszen Petrus az ő irányítása alatt folytatta tanulmányait.

Ince még az első nap egy Pierleonit gyalázó levelet irt Lothárhoz arra biztatva, hogy az azonnal jöjjön egy nagy sereggel Rómába békét teremteni, megmenteni az Egyházat és legyőzni a gonoszt. (Ep. 1, 2.) Roueni Hugóhoz küldött, 54. sorszámú levelében hasonló dühvel mondja: „A Római Egyház érdekeit szolgáljuk amikor utálattal kezeljük a betolakodó Perleonit és szétzúzzuk a zsidó fúria álnokságát.” (Judaicea pertifidiae furoremm conterens). Az eretnek-pogány és zsidógyűlölő Clairvaux-i Bernát (Bernard) szinte azonnal beszállt a mocskolódásba; hazudozott és gyalázta Pierleonit, mindent elkövetett, hogy a frank-germán eklézsiák, egyházi intézmények antipápaként ítéljék el Anacletust.

Bernát, aki ott sem volt Rómában felpörgeti a hazug rágalmakat és minden forrás megnevezése nélkül aljasul vádaskodik: „eltékozolta, elrabolta az összes templom jövedelmét, ékességeit, mely benneteket illet, gondoljatok a kegyeletlen kézre mely eltulajdonította az oltári edényeket, elhordta a szent tárgyakat … (Ep. 243, n. 4) Egy másik levelében ekként gúnyolódik: „Ha egy kis falucskát képtelen lenne kormányozni, akkor miként lenne képes az egyetemes egyház vezetésére” (Ep. n. 127). De hiába viharzott a törpék dühöngése, a római klérus, nemesség, polgárság még sem állt Ince mögé, erőszakos, polgárháborúra hajazó viselkedése visszataszítóan hatott a Rómaiakra és elfordította magától azokat is akik különösebben nem szerették a zsidókat.

Róma szinte egy emberként lépett fel a sunyi és törvénytelen pápaválasztók és pápájuk II. Incével szemben, a helyzet komolyságát látván a Frangepáni testvérek visszább húzódtak és elengedték Ince kezét. Ince pápa ugyanúgy menekült e Rómából, mint elődje Gelasius; éj leple alatt gályára szállt, Pisát és Genovát érintve Franciaországba lógott.

A vén, rozoga grenoblei főpap, szent Hugó (állítólag ekkor már 97 éves volt) is beleköhögött a viszályba, élesen kikelt Petrus Leoni ellen, padig őt is és apját jól ismerte; mindkettőt barátjának nevezte és többször pénzadományt fogadott el tőlük. Az ellejmolt aranyakat Hugó igazi keresztény módon hálálta meg: Velay-ben zsinatot hívott egybe, melyen kiátkozta Anacletust és Ince pápa szolgálatára szólította fel az ott megjelent főpapokat, nemeseket. A tiszteletre nem méltó Péter is nekilendült, ő Clunyból, a másik jómadár az antwerpeni inkvizítor, szent Norbert Magdeburgból, míg a zsidó-gyűlölő szent Bernát ide-oda cikázva utazgatva győzködték nyugat-Európa nagyjait, hogy fogadják el az általuk képviselt hamisságot. Ez a maroknyi, fanatikus főpap törvényesnek nyilvánította a törvénytelenséget és törvénytelenné a törvényességet, áthazudták az események folyamatát, a római klérus kívánalmát, megmásították a római nép akaratát. Petrus Leonit egy gátlástalan tolvajnak, idegen betolakodónak nevezték, aki fegyverrel szerezte meg trónját és aki könyörtelen turanizmusával terrorizálja Rómát, holott ennek pont az ellenkezője volt igaz. Bernát 'zsidó kártyája' volt az igazi ász, minek segítségével sorra II. Ince mellé állították Európa királyait (francia VI. Lajos, angol I. Henrik, aragon I. Alfonz, kasztiliai VIII. Alfonz), fejedelmeit és főpapjait. Elkerülhetetlen volt Liege katedrálisában, március 29-én a „szeretett hűséges fiam”, hogy Lothárt és feleségét császári párrá koronázza a hamisan megválasztott Ince, de előbb megeskette a németek királyát, hogy sereggel számára vissza a laterani Péter-trónt. Evvel véglegesen bebiztosította magának az orvul megszerzett pápaságot, de még ez sem volt elég.

Még az év (1130) karácsonyán német földön pápává koronáztatta magát, majd a következő év húsvétján Szent Dennis katedrálisában ismét megkoronáztatta magát a hamis Ince, megmutatva a világnak, hogyan kell egy ellenpápából törvényes pápát faragni. A szent-denniszi bohózatról Suger apát ömlengő lelkesedéssel számol be; a felemelő pompáról, fehér lóról, ünneplő tömegnek szórt pénzről, színes zászlók, drapériák tündökléséről, a remek pótkoronáról (frigium), hiszen az igazi Anacletus fején ékeskedett Rómában, majd végén megtudhatjuk, hogy az utána következő fejedelmi banketten többek közt zsenge húsvéti bárányt (materialem agnum) is felszolgáltak. (Suger, Vita Lud. c. 21.). Szinte hihetetlen, de még ez sem volt elég a hamis pápának hatalma hitelesítésére, ezért egy óriás zsinatot hívott egybe Reimsbe, ahol 50 püspök és 300 apát jelent meg. A nyitó prédikációját Ince mindjárt avval kezdte, hogy ő több Mózesnél, mert Mózes csak a zsidókat szerette, míg ő az egész katolikus világot a keblére öleli. (Labbe, zsinati gyűjtemény x. p. 980.). A zsinat fénypontja volt Anacletus meg és kiátkozása minden hívével, követőjével egyetemben. Örömteljesen ujjongott szent Bernát és szent Norbert: igaz Anacletuszé Róma, de Ince pápáé egész Európa. Ezek után népes kíséretével dél-Franciaországba araszolgatott a hamis pápa, hogy Róma lerohanása érdekében ott találkozzon Lothárral.

Mindezen eseményekkel párhuzamosan Anacletus pápa mindent elkövetett, hogy meggyőzze a frank-germán vezetőket megválasztása törvényességéről, a római püspöki szék jogos elfoglalásáról. Számos levelet irt Lothárnak, Róma polgárai, nemesei külön levelekben ismertették a valós helyzetet, a megtörtént események igaz sorát, azonban a német uralkodó egyre sem válaszolt. Kövér Lajos és I. Henrik hasonló arroganciával tagadta meg a hozzájuk irt kérelmeket: mindenki fülébe ott csengett szent Bernát fenyegetőzése, hogy átkozott legyen az, aki Krisztus gyilkosai ivadékát akarja a szentséges anyaszentegyház élére. Ancletusnak így nem maradt más választása mint a normann herceghez, Rogerhez fordulnia. Roger boldogan fogadta a pápa közeledését, hiszen Ince Honorius hazudozását alapul véve magának követelte egész dél-Itáliát és Szicíliát. Ja, hogy nem volt semmi dokumentum, írásos feljegyzés, hogy Vilmos mindent ráhagyott Honoriusra, az nem számított, mert ha a szentséges szentatya úgy mondta, akkor az úgy is volt. Kétségbe vonni lehetetlenség, hazudozónak nevezni a hazudozó pápát meg azonnali halállal járt volna. Roger nem akart rövid pórázra fogott, kisemmizett adófizetője lenni a pápának cserében uralkodói hatalma szentesítéséért szívesen kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött a sokkal pragmatikusabb Anacletusszal. Anacletus kardinálisokból álló legátusa 1130. karácsonyán, Palermóban királlyá koronázták Roger ami hivatalos kezdete volt a 730. éven át fennálló szicíliai normann királyságnak.

Lothár komoly nehézségekbe ütközött a pápának beharangozott harmincezres sereg összegyűjtésében, mert hadereje jó részét lekötötte a sváb herceg Hohenstaufen Frederik lázadása és testvére Konrád észak-itáliai szervezkedése. Több nagy báró, fejedelem egyszerűen figyelmen kívül hagyta Lothár követelőzését és távol maradtak az itáliai kalandtól. Végül is 1132. augusztusában mindössze kétezer harcossal kelt át az Alpokon a német uralkodó és a pápával nem dél-Franciaországban, hanem novemberben Piacenzia mellett találkozott, de Rómába vonulás helyett úgy döntöttek, hogy először inkább az engedetlen, Anacletushoz hű észak-itáliai városokat terrorizálják egy kicsit. Következő év (1133) májusában érkezett Lothár és Ince Róma falai alá, ahol az addig csendesen meghúzódó Frangepáni testvérek és a Corsi-klán harcias kis kakasa, Latro Péter a várost elárvulva beengedték a német sereget. Anacletus híveivel a megerősített Leonine negyedbe hátrált, melynek falai – különösen az Angyalvár – egyfajta biztonságot nyújtottak a várostromra felkészületlen németek elöl. Ez a helyzet felette dühítette Lothárt, mert a Szent Péter bazilikában óhajtotta megrendezni a második koronázását, igaz egyszer már császárrá koronázták, de az nem volt elég hiteles és attól félt ennek hiányában a száli frankok megkérdőjelezhetik császári méltóságát. Anacletus egy nyilvános bírósági meghallgatást és uralkodói ítéletet szeretett volna az igazság kiderítése érdekében, amitől Ince és Lothár kategorikusan elzárkóztak. Féltek, hogy egy ilyen nyitott tárgyaláson napvilágra kerül, hogy ki is a turpi-úrfi a csapatban. Bármennyire is fanyalgott Lothár a koronázást a lepattant Lateran palotában kellett megtartani korlátolt számban megjelent püspökök és nemesek asszisztálásával.

Incének sikerült egymás ellen ugrasztani a két germán uralkodót, II. Lothárt és II. Rogert, igaz sokat nem ért el vele.

Ince nem így képzelte el az egészet, franciaországi magabiztossága megroggyant, harciassága lelohadt csak a mérge, gyűlölete maradt meg, amit tovább tüzelt a sötét árnyékként rátapadó szent Norbert. Anacletus biztosan tartotta kezében Leonine negyedét, hiába ólálkodtak falai alatt Frangepáni és Latro zsoldosai nem találtak kapaszkodót, amin bemászhattak volna. A papok által zendülésre biztatott capuai herceg Róbert is nagyot csalódott, hiszen kirobbantott egy felesleges testvérháborút, törvényes urára, Rogerre rontott, abban reménykedve – mint ahogyan azt a papok megígérték –, hogy a német uralkodó sereggel segíti meg nagybátyja ellen. Roger hamarosan visszahajózott és elfenekelte Róbertet, aki ezek után Ince szoknyája alá menekült. Lothárnak legtöbbször nehezen mozgott az agya, de néhány hét múlva megértette nem terem neki több babér Rómába, megértette továbbá, hogy Ince becsapta: 4-5 arisztokratát leszámítva Róma népe nem áll egy emberként mögöttük és nem fogják elzavarni a 'gonosz' Anacletust. Tökéletes patthelyzeten senki nem tudott volna változtatni, ezért a császár június közepén – még a nagy hőségek beállta előtt – tábort bontott, magára hagyta a hamis pápát és visszasietett Németországba. Nem volt tovább kinek hazudozni, elfogyott a hamisságra éhes hallgatóság és Ince nem maradhatott tovább Rómában, jobbján Norberttel, balján Róberttel emelt fővel, büszkén hagyta el a várost, mintha győzött volna, mintha valamilyen dicső cselekedetet hajtott volna végbe. Frangepáni bezárkózott erődjébe, míg Latro Péter jobbnak látta vidéki birtokai meglátogatását.

Roger friss sereggel tért vissza Szicíliából és kegyetlenül odacsapott az őt eláruló báróknak, Róbertet elzavarta Capuából, míg a másik pártütő, Rainulf herceg – másod unokatestvére Rogernek – Troia-i fellegvárába vonult vissza dacoskodni. Pisában rendezkedett be és majd négy évet töltött ott a pápa, ahol a városvezetőség szövetségest látott Incében a normannok ellen. Pisa és Genoa fokozott féltékenységgel figyelte a normann kereskedelmi flották térnyerését, üzletek, piacok elvesztését és különösen jól esett nekik capuai Róbert hergelése, minek hatására összeállítottak egy hajóhadat, hogy megleckéztessék a Rogerhez hű kereskedővárosokat. Semmit sem sikerült elérniük, kivéve 1136-ban lerombolták és kirabolták a virágzó Amalfit. Róbert boldogan mutogatta az elrabolt értékeket Incének, aki mindjárt belemarkolt ragacsos mancsával a kincsbe, mert szerinte annak egy része őt illette. A pápa jobb kezének számító szent Bernát fáradhatatlanul járta a birodalmat, hatalmas dumás volt igazi hadováló, aki ide-oda tudta forgatni az igazságot, átfordítani mondanivalóját és korábbi érvei ellentétét bizonyítani, hogy aztán megint megfordítsa érvelését. Eszelős őrültként vitatkozott, győzködött, szinte levegőt sem vett, kifárasztott mindenkit, nem hagyta abba a nyaggatást, addig nem állt be a szája, míg nem neki adtak igazat. Ez a simli hadoválómasina a germán uralkodót sem hagyta nyugton; ingerelte, lelkileg terrorizálta, bűnös érzéseket korbácsolva benne, mert miért nem rohan azonnal Itáliába megmenteni a szentséges jóság egyedüli megtestesítését és elpusztítani a gonosz Anacletust. Az egyik levelében így ir a császárhoz: „ … az egyház védelmezőjének kötelező megvédenie szentegyházunkat a schizmatizmus őrületétől, mindig is a Cézár kiváltsága volt koronáját megerősíteni és most is kötelessége fellépnie a szicíliai bitorlóval szemben. A zsidó hamisan megszerezte szent Péter egyházát, Krisztust megsebezve járult hozzá minden törvénytelenséghez, és aki így egy ilyen bitorló segítségével szerzi meg Szicilia királyságát az nem lehet más, mint a császár ellensége.” (Epp. Bernard, 139.). a nyomásgyakorlás érdekében capuai Róbert külön küldöttséget vezetett, míg Ince az egyik legátust a másik után küldte a császári udvarba. A kitartó áskálódás, pánikkeltés, Ince pápa sajnáltatása, Anacletus becsmérlése végül is elérte hatását Lothár kibékült a Hohenstaufens hercegekkel és egy jelentősnek mondható, jól felszerelt sereggel még a tél beállta előtt 1136. szeptemberében átkelt az Alpokon.

A birodalom kincstárát teljesen kiürítette a hadsereg és a szükséges utánpótlás szervezése, biztosítása, de hát mit számított mindez mikor egy olyan szentéletű hazudozó megmentéséről volt szó, mint Ince. Hat hónapot töltött el a császár észak-Itáliában gorombán szétzúzta, lerohanta azokat a városokat, birtokokat, melyek nem voltak hajlandók térdet hajtani Ince előtt. A következő év tavaszán indult délre a keleti tengerparton, míg veje X. (Büszke) Henrik bajor herceg egy kisebb sereggel az ország belsejében nyomult előre. Ez a kisebb sereg találkozott Incével útjukba ejtették, megtámadták és elfoglalták az Ince-ellenes Viterbót, majd ezután – Ince legnagyobb csalódására – a sereg elkerülte Rómát és tovább vonult Benevento városába. Roger normannjai többször bátran szembeszálltak a túlerőben lévő germán seregekkel, de sorra elvesztettek minden ütközetet, feladtak minden várat, várost és végül Lothár a mellette lihegő Incével, Bari városában egy nagyobb vérengzéssel fejezték be dicsőséges hadjáratukat. Roger visszahajózott Szicíliába, Róbert visszakapta Capuát, Rainulfból apuliai herceget csináltak, Sergius nápolyi herceg is megkönnyebbülten sóhajtott fel, de legjobban Ince örült a sok kiöntött vér láttán és már alig várta, mikor fog a győzedelmes német sereg Róma ellen fordulni. Ince és Lothár nagyképűen figyelmen kívül hagyták a veszteségek miatti elégedetlenséget, mert hiába nyertek meg minden ütközetet a császári hadak, azért ők is hullottak, és sok volt a sebesült illetve maláriában lebetegedett harcos is. A bari-i mészárlás után egyre erősebb hangon kérdezték meg a germán nemesek és katonák, hogy a pápán kívül kinek volt még haszna az egész hadjáratból? Az elégedetlenséget tovább hevítette Büszke Henrik és a pápa nyílt összeröffenése a viterbói polgárokból kisajtolt pénz lenyúlása körüli nézeteltérés. Viterbo polgárai 3000 ezüst tálentumot (egy tálentum kb. 160 ezüst dénárnak felelt meg) fizettek ki életük és városuk megkíméléséért a tárgyalásokat vezető pápai küldöttségnek. Ince pápa egyszerűen lenyúlta a pénzt, pedig a sereg, ami legyőzte és térdre kényszerítette Viterbo büszke népét az Henrik serege volt, a pápa a biztonságos háttérből asszisztált csupán. Henrik, mint jogos hadi zsákmányt magának követelte a pénzt, amit a kapzsi Ince megtagadott. Szép lassan a császár rájött, hogy Ince csupán kihasználta, belerángatta még egy felesleges véres háborúba hirtelen nagyon elege lett az egészből és szép lassan elkezdett északnak vonulni, anélkül, hogy Rómát megtámadta volna.

Még el sem oszlott az országút pora a távozó német hadak után, mikor ismét megjelent Roger király; félelmetes pánik és kétségbeesett menekülés vette hatalmába mindazokat, akik még néhány hete lihegve misézgettek Incével, bíborsaruját csókolgatva. Bari felszabadítóként köszöntötte, Beneventó kitárta kapuit, nápolyi Sergius hűbéres urának ismerte el és vazallusi esküt tett a nápolyi katedrálisban, Róbert hanyatt-homlok rohant Ince után, egyedül Rajnuf tanúsított némi ellenállást. Rómától délre minden Roger ölébe hullott (Cassinót és Beneventót kivéve) és minden társadalmi-politikai helyzet visszaállt korábbi kerékvágásába. Ezért megérte a németeknek háborúzni, egy vagyont költeni Ince pápa perverz bosszúszomjának oltására, jó sok vérrel, szenvedéssel kenegetni a hamis pápa romlott máját.

Október végén Farfában mondott végső búcsút Incének a császár és mielőtt még a hó belepte volna a hágókat átkelt az Alpokon, ám szeretett szász országába már képtelen volt visszatérni. 1137 december 3-án egy tiroli kunyhóba érte utol vége és a sok paptörténész között egy sem akadt, aki megírta volna halála okát. Csak olyan badarságot olvashatunk, mint Péter dékánnál, aki szerint száz éves korában öregkori végelgyengülésben (senio fessus) hunyt el (IV. 124-126).

Szabina déli határvidékén toporgott a pápa, maga sem tudta pontosan mit csináljon, Rómába nem mehetett, mert ott erős kézzel a másik pápa, Anacletus kormányzott, Pisában sem látták már oly szívesen nem csak egy csomó elveszett pénz bánta Incéért tett erőfeszítéseket, de kereskedelmi flottájuk az összes dél-itáliai kikötőből ki lett tiltva. Váratlanul azonban Incére mosolygott a szerencse, mikor december közepén hírét vette Anacletus egészségét megtámadó súlyos betegségnek és rögtön tudta, hogy a másik pápa mizériája elhozza végre számára a várva várt boldogságot. Azon nyomban hűséges pincsikutyáját, Bernátot szalajtotta Rómába, hogy az készítse elő számára a terepet. Bernát a tőle szokásos nyáladzó erőszakosságával ígérgetett, fenyegetett, győzködött, hogy Anacletus úgyis hamarosan meghal, fogadja el mindenki az elkerülhetetlent és jaj annak, aki idejében nem áll át.

Ahogyan napról napra romlott Anacletus egészsége, úgy pártoltak el tőle korábbi szövetségesei. Elég gyorsan előbukkant Septozium erődjéből a két Frangepáni testvér, Latro Péter is megjelent a Corsi-klán fiatal titánjaival, fényes vértezetben, tollforgós sisakokban kereszteket, kegytárgyakat hurcolásztak mindenfele, piszkos-koszos csuhákba bújt szakállas megszállottak kísérték a koca-lovagokat templomi nótákat zengve hirdették, hogy egy megújuló vallásos világ következik a léha zsidó engedékeny kormányzása helyett. Róma dúsgazdag kereskedő-bankár Pierleoni fia, az első törvényesen megválasztott zsidó pápa, Petrus Leoni nyolc év pontifikálás után, 1138. január 25-én elhalálozott. Halálát gusztustalanul kitörő örömmel ünnepelték a 'bernardisták', de Incének is élete legboldogabb napjának számított, mikor Anacletus haláláról tudomást szerzett. Most már övé volt Róma, ő volt végre a katolikus egyház egyedüli legfőbb ura. A nagy örömben ürüm volt, hogy Anacletust hívei titokban temették el és nem volt az a pénz, ami árulót lett volna képes találni közöttük. Ennek következtében Ince képtelen volt meggyalázni Anacletus tetemét, sem a szemétdombra, sem a Tiberiszbe nem tudta szórni. A hullagyalázás bosszújának elmaradását majdnem kárpótolta a gazdagon feltöltött laterani kincstár és a további tetemes vagyon, melyet Petrus Leoni testvéreitől zsarolt el a pápa, és a zsidók pénzéből hamarosan templomok, kolostorok restaurálásába kezdett. Tehát mikor pl. a trasteverei Santa Maria templomban az idegenvezető Ince ragyogó érdemeit zengi, nyugodtan megjegyezhetjük, hogy a templom teljes XII. századi felújítása, kipingálása elmaradt volna ha nincs a zsidók pénze.

Egy évvel a teljes hatalom megszerzése után 1139. április 2-án, Ince egy önigazoló zsinatot hívott egybe a Lateranban, ahol kíméletlen bosszúhadjáratba kezdett mindazok ellen akik korábban nem voltak hajlandók támogatni őkelmét; minden Anacletus által kinevezett főpapot megfosztott hivatalától, leszaggatta palliumukat, szétvágatta süvegüket, letépette ujjukról az egyházi rangot képviselő gyűrűt, majd kiátkozta, bebörtönözte, akit csak képes volt elérni. Az egyik vérebével Aquitániában szétveretett minden templomi, kolostori oltárt melyeket Anacletus híve, Angouléme püspöke, Gerard szentelt fel. (Chronicon Maurin, c. 4.). Szintén ezen a zsinaton tovább szigorított elítélő dekrétumokat hoztak a szimónia, papi kicsapongás, lovagi tornák, orvostudományok (medicina) tanulmányozása ellen. Külön kiátkozták és veszélyes eretneknek bélyegezték a francia tanárt, Peter de Bruist, akit népszerűsége miatt különösen irigyelt és gyűlölt a tiszteletre egyáltalán nem méltó Cluny-i demagóg Péter apát. Gregoriánus hagyományokhoz híven csak úgy zuhogott a rengeteg átkozódás, melynek tajtékján Roger szicíliai királyt, családtagjait, követőit külön ceremónián átkozták meg. Még ki sem takarították a zsinat bezárása után az eldugott folyosószegletekben főpapok által otthagyott bélsár kupacokat, mikor Rainulf halálának híre megérkezett. Rainulfnak – Roger nagylelkűségének köszönhetően – csupán néhány megerősített fellegvár és kevéske földbirtok maradt a kezén, miket a pápa rögtön magának követelt. Roger csupán megmosolyogta a pápa közönséges követelőzését, ami még inkább feldühítette Incét: szalajtott is mindjárt egy fényes legátust az új német király udvarába.

Lothár halála után a pápai legátusra, Theodwin kardinálisra esett a tisztség, hogy saját meglátása szerint ő jelölje ki a következő német uralkodót. A kiváltságos hatalommal felruházott főpap Hohenstaufen Konrádot választotta, majd ugyan ez a legátus koronázta királlyá, amin a másik nagy német fejedelmi család feje, Welf hercege, Büszke Henrik mélységesen felháborodott. A koronázás után egy másik testvérháború kezdődött el, Welf (Guelfs) és a Ghibelline (Staufen) fejedelmi házak között, de egyenlőre számunkra ez csak azért fontos, mert az új uralkodónak volt mire hivatkozva megtagadni Ince fokozott követelését. Még meg sem koronázták Konrádot, Ince máris legátusok sorával zaklatta az új uralkodót, kötelességére szólította fel; azonnal jöjjön Itáliába, mentse meg a szentegyházat, vérrel-vassal szerezze vissza a pápaságot megillető országrészeket, pusztítsa el Krisztus ellenségeit. III. Konrád a Welf család agresszív támadásaira hivatkozva simán visszautasíthatta Ince álnok esdeklését. Az uralkodóban csalódott Ince nem adta fel, nem tudott nyugton megülni hátsóján és maga verbuvált egy sereget, melyben Frangepáni, Corsi család gyerekei, nemesi apródok, harcias szerzetesek, római 'capitanok', csalódott zarándokok, toszkán zsoldosok alkották a nagyját és az egész ármádiát capuai Róbert kompániája kerekített ki. A vegyes elegyű seregnek sikerült felperzselni és kirabolni San Germánó körüli földeket, falvakat és ez volt minden, mert mikor Galluccio falvához érkeztek, Roger király fia, Roger herceg hirtelen meglepte és szétkergette a pápai hadat. Capuai Róbertnek (ismét) sikerült elmenekülni, de a pápa és az összes vele lévő püspök, apát, testőr, apród és szépszámú zsoldos minden ellenállás nélkül megadta magát.

Roger nem kegyetlenkedett az elfogott pápai vitézekkel, a kisebb jelentőségű zsoldosokat szélnek eresztette, a pápát is jól tartotta, de világosan felvázolta számára, hogy mit kell tennie szabadon bocsájtásuk érdekében. Ince néhány napig dühösen durcáskodott a normann királlyal, majd 1139 július 25-én fenntartás nélkül ratifikálta Roger minden jogát a normannok által megszállt területek felett. Roger ekkor elfogadható királlyá vált minden európai udvarban, két pápa áldásával büszkélkedhetett, hatalmas birtokok, termékeny völgyek, gazdag kereskedő városok birtoklása jelentős vagyonhoz juttatta az egyre jobban magabiztossá váló normann királyt. Hab volt a tortára, ahogy a pápa hátba szúrta régi, hűséges hívét, capuai Róbertet, mikor Roger fiát Anfusust ismerte el Capua jogos urának, míg a többször megfutamodó normann partizán, Róbert csendesen kukkolhatott valamilyen kápolna sarkában. Capuai Róbertnek minden lehetősége megvolt egy gazdag, tiszteletre méltó élet kialakítására, még akkor is ha jövedelme egy részét le kellett volna adni Rogernek. De nem, neki a pápával kellett szövetkeznie, ismételten hadba vonulni, elhinni a papoknak, hogy jön a mesebeli német megváltó, aki legyőzi sátánfajzat nagybátyját és a hűséges capuai herceg további birtokokkal, városokkal fog gyarapodni.

Róma városában és környékén Incének és szövetségeseinek sikerült letörni minden olyan polgári kezdeményezést, mely az északi városok (Milánó, Genova, Velence) önálló, szabad városállammá formálódásának mintáját követhette volna, ám a Rómától messzebb eső – de a Pápai Államhoz tartozó – városokban már nem tudta olyan könnyen keresztül vinni a függetlenségre való törekvés elnyomását. Tivoli városa mindig is önállóságra törekedett, többször adott otthont ellenpápáknak, pápák ellen fellépő hercegeknek, de befogadta a laterani önkény elöl menekülő papokat is. Tivolinak az évtizedek folyamán sikerült úgy-ahogy függetleníteni magát a pápaságtól, minek köszönhetően céhei felvirágoztak, kereskedelme jelentősen megnövekedett, polgárai egyre tehetősebbek lettek, mely a laterani főpapok irigy dühét váltotta ki. Ince nem hagyhatta, hogy a mindössze harmincöt kilométerre lévő város gazdagabb, jobbmódúbb legyen, mint Róma és ráadásul úgy, hogy közben alig fizettek adót. A telhetetlen pápa ennél jóval többet akart, szerinte a város minden java őt illette meg. A felpumpált követelések megfizetését Tivoli visszautasitotta, mire a pápa hatalmas sereget gyűjtött és 1142 májusában megtámadta az engedetlen várost. Tivoli nemesei és polgárai azonban meglepetésszerűen kicsaptak a városbál és jelentős veszteségeket okoztak a felfuvalkodott pápai seregnek. (Freisingi Ottó, Krónika VII.-27, Cremmonai Krónika, 1142.). A szégyenletes vereség feldühítette a római vitézeket és a következő évben még nagyobb sereggel törtek Tivolira. Másodszorra már sikerült lerohanni és elfoglalni a kicsiny városállamot és a koncot megszerző a római kapitányok, a minden zsákmányt magának követelő pápával kerültek szembe. A római fegyveresek – ha már nekik nem jut semmi – inkább a földig szerették volna rombolni a várost, evvel szemben a pápa azt szerette volna ha az virágzik és minden haszna az ő kincseskamrájába vándoról.

A pápa most azokkal került szemben, akik néhány hónapja hadbavonultak hívó szavára és a kicsiny Tivoli által kiváltott viszály tovább mélyült, mikor a rómaiak egy csoportja a Capitol dombján 1143 augusztus közepén nagygyűlést szervezve visszaállította a szenátus ősi intézményét, kikiáltotta a katolikus papoktól független köztársaságot. („... felkelést támasztottak, megrohanták a Capitoliumot és a Város régi méltóságát felújítani óhajtván, vissza- állították a senatoroknak már oly régóta tönkre ment rendjét – Freising Ottó, VII. 27-28.) Incét szellemileg és fizikailag nagyon megviselte az események ilyen irányú alakulása, elkeseredésében ágynak dőlt ahonnét többé már nem kelt fel. Az utolsó gregoriánus pápa 1143. szeptember 24-én dőlt ki végleg a sorból, halálával egy erőszakos, goromba korszak záródott le, ami persze nem azt jelenti, hogy az utána uralkodó pápák jobbak lettek volna a Deákné vásznánál.