A kereszténység és a pápaság történelmének megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi események ismerete, főként ha vizsgálódásunk középpontjában álló korszak egyre távolabb esik időszámításunk kezdetétől. A következő időszakot nem lehet I. Jusztinianosz (527-565) császár bemutatása nélkül tanulmányozni, hiszen az ő kártékony tevékenysége örökre rányomta bélyegét Európa kultúrfejlődésére.
A császár hatalomra jutása előtti évben Ravennában meghalt Nagy Theodorik a gótok királya, és még abban az évben egy jelentéktelen szürke főpapot, IV. Félixet (526-530) választották meg pápává. Bizáncban Jusztinosz (518-527) császár eltávozott az élők sorából, és egy vidéki származású, Jusztinosz által örökbefogadott, félművelt kereszténykatona kerül rá a bíbor trónra. A keresztény vallásvezetők a kitüntető 'Nagy Szent' előnévvel illetik mert, mindenkit üldözött, gyilkolt, akik nem az ortodox litterális vonalat képviselték. De nem volt megbocsájtás más őskeresztény mozgalmaknak sem és az addig békésen virágzó Kis-ázsiai Montanistákat is elérte a vég: Jusztinianosz császár parancsára Efezusi János összeválogatott egy különleges egységet, akik élén Pepuzába (ősi Phrügia) vonult, és ott földig rombolták az ott álló Montanista templomot, mely Montanus sírja felé volt emelve. Még kis szekták, gyülekezetek sem mentesültek beteges haragjától, mint a szamaritánusok, vagy a manicheusok, és az úgynevezett visszaesőket, „látszatkeresztényeket” is kivégzéssel büntette. Pl. a Palesztinában élő szamaritánusokat, akiket mind a keresztény, mind a zsidó lakosság gyűlölt, imaházaik elpusztításával és a szabad végrendelkezés jogától való megfosztással sújtotta. Érdekes módon a judaista zsidókkal megértő volt, megkaphatta azok erőszakos, démoni elvrendszere, ami elvrendszer valahol össze is mosódott az őáltala képviselt türelmetlen kereszténységgel.
Jusztinianosz nem sokkal a hatalomra jutása után kiadta a 'Codex Justinianus' néven ismert fanatikus vallástürelmetlenségtől átfűtött rendeletgyűjteményét, mellyel végzetesen szíven szúrta az amúgy is már a padlóra küldött hellén kultúrát. Bezáratta a még működő pogány iskolákat, tanárpapjaikat kivégeztette, elüldözte és így szellemi sötétséget borított a tudományokban mindaddig jeleskedő pogány oktatásra. 529-ben bezáratta a több mint 800 éve virágzó athéni Akadémiát. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa ekkor a Perzsa Birodalomban keresett menedéket, - ahol I. Chosroes (Husró) király iskolát biztosított számukra Harránban. Itt perzsára fordították többek közt Platón összes munkáját, melyet később arabra is lefordítottak.
Jusztinianosz császár kiegyensúlyozatlan lelkivilágára rányomta bélyegét felesége, Theodóra (kb. 500-548) erős jelleme és intelligenciája, és az a tény, hogy felesége szinte minden szempontból különb volt nála. A gyönge személyiségű, beteges lelkületű császárt borzasztóan felkavarta az, hogy egy nő – aki ráadásul korábban prostituált volt – szinte minden téren felette állhat a világ urának, ezért ennek leleplezése és ellensúlyozása érdekében az erőszakos vallásvédelem brutalitásával próbált erőt demonstrálni. Nyíltan senki nem beszélt Theodóra múltjáról, - magától értetődően tilos volt bárkinek bármit is szólni – de annak tudata, hogy mindenki tudta, ismerte felesége botrányos céda múltját folyamatosan bánthatta Jusztinianoszt. A múltból visszaköszönő igazság zavaró ténye a császár lelke mélyén állandóan ott motoszkálhatott. A kortárs történetíró Prokopiosz, 'Historia Arcana' című művében végigsorolja Theodóra kuplerájban történt tevékenységét, színesen ecseteli; néha több férfival egyszerre történő szeretkezéseit, meztelen tánckéjelgéseit, szemérmetlen öltözékét, szóhasználatát. Megbotránkoztató viselkedése mellett gyönyörű szép nő volt, aki értette, hogy hogyan kell a férfiakat megszédíteni és a fiatal Jusztinianoszt könnyűszerrel levette lábáról, ujja köré csavarta, ő meg belebolondult és feleségül vette.
A császár teológiai szakértőnek képzelte magát, ám a khalkédóni dogmák híve mégis azért lett, mert felesége a monofizitákat támogatta. - De mielőtt nagyon előrehaladnék, kitérnék röviden a következő, mindössze két évig uralkodó pápára: a gót származású II. Bonifácra (530-532), akiről azért érdemes néhány szót szólni, mert ő vezette be a mai is érvényben lévő időszámításunkat. Dionysius Exiguus volt a neve annak a szerzetesnek, kinek számításait érvényesítette a pápa, elvetve a korábbi rendszert mely Diocletianus keresztényüldözésétől számította az éveket. Exiguus Jézus születését – az első évet – Róma alapítását követő 784. évben jelölte meg. Bonifác pápa különben nem sok említést érdemel: szürke pápa volt ő is, és nem volt közvetlen szerepe azokban a történelmi fordulatokban melyek az ő idejében Bizáncban lejátszódtak ...
A vallásvédelem szent tüzében égő Jusztinianosz nem bánta, hogy a ”hitetleneknek” és a barbároknak a béke kedvéért kifizetett összegeket csak a birodalom lakosságára kivetett súlyos adókból képes fedezni, és ezzel saját birodalmát gyengíti, csakhogy összes erejét a “szent háborúra” fordíthassa, - amely háború a Római Birodalom számára veszélytelen területek, és a saját alattvalói ellen folyt. 531-ben Callinicum (mai észak-Szíria) városa mellett Belizár serege súlyos vereséget szenvedett Kavadh perzsa király hadától. A császár morcosan tudomásul vette a szégyenletes vereséget, de nem akart a perzsákkal háborúzni, mert azok még hitetlenségükben sem voltak annyira zavaróak, mint az ariánus germánok. Annak ellenére, hogy folyamatosan képezték és szervezték a birodalmi ezredeket, inkább örök békéért kuncsorgott Jusztinianosz a perzsáknál és a következő évben 11.000 font aranyat szállítottak az új perzsa király – I. Husró – udvarába. A teméntelen arany meghozta a békét, és így a császár 533-ban útnak indíthatta Belizárt egy majdnem 20.000 főt számláló hadsereggel az Észak-afrikai virágzó vandál tartományok szétverésére. Prokopiosz neves görög történelemíró, mint a legtöbb hadjáratban Észak-Afrikába is elkísérte Belizárt, s közlése szerint a görög sereg10000 gyalogosból, 8000 lovasból állt, amit 500 teherszállító hajó transzportált keresztül a Mediterránon, 92 hadihajó kíséretével (Háborúk Könyve, III. 11). A császári udvar szívélyes kapcsolatot színlelt a vandálok iránt, ezért a vandálok abszolút nem voltak felkészülve egy ilyen méretű támadásra, hiszen Gelimer király az év tavaszán indította útjára testvérét, Tzazont (néhol Zanon) egy erősen felszerelt 120 hajóból álló armadával, ötezer harcossal fedélzetén, hogy rendet teremtsenek a lázongó Szardiniában. A vandál hajóhad és Tzazon serege nélkül Gelimernek semmi esélye nem maradt. A jól felszerelt görög sereg több csatában legyőzte a vandálokat és az utolsó vandál király, Gelimer 534-ben fegyverét letéve megadta magát. Prokopiosz így emlékszik meg az eseményekről: „Földi halandónak felbecsülnie azt a rengeteg kiontott életet, amit ez az ember (Jusztinianosz) kiontatott lehetetlen, mert csak a Jóisten tudja azt számon tartani. Például Líbiában annyira elpusztított mindent, olyan néptelenné vált, hogy hatalmas mérete ellenére élő emberekkel találkozni ott nagyon nehéz lett volna.” (Titkos Történet, 18:15) A vandál 'birodalom' szétzúzásával Jusztinianosz örökre legyengítette Észak-Afrikát, mely később képtelen volt ellenállni a vad mór és berber hordáknak.
532-re esett a hírhedt, Bizáncban lejátszódó Nika-mészárlás. A népfelkelés kezdetén a császár menekülni akart a fővárosból, és csak felesége határozott fellépése akadályozta meg Jusztinianosz szégyenletes megfutamodását. Ezután a császár megint átesett a ló túlsó oldalára. Bizonyítani akarta bátor erőskezűségét, hogy hős seregei – ha már a perzsák ellen gyávák harcolni – az ő parancsára mégis képesek fegyvertelen emberek tömegét lemészárolni, és mindezt végbeviszik a tőle átsugárzott hősiességgel. A császár ellen lázadó, főleg fiatalokból álló fegyvertelen tömeget Belizár gárdistái beszorították a Hippodromba és ott szisztematikusan lemészároltak 30.000 embert. Egyiket a másik után levágták, mint a vágóhídon az állatokat. Prokopiosz a szomorú valóságot írja le mikor a császárt így jellemzi: „A császár tehát gúnyos, ravasz, álnok, haragját rejtegető, kétszínű, félelmetes ember volt; tökéletesen eltudta rejteni szándékát, könnyet nem ejtett sem örömében, sem bánatában: de tettetésből akkor jelentek meg szemében, mikor szükség volt rá … Sohasem az ügy tisztázása után ítélkezett, hanem meghallgatta a rágalmazót, és elrendelte az ítélet azonnali végrehajtását. Habozás nélkül adott ki olyan rendeleteket, melyek országok leigázását, városok felgyújtását, egész népek rabszolgaszíjra fűzését parancsolták, minden ok nélkül.” (Titkos Történet) De térjünk megint vissza Itáliába, Rómába.
II. János (533-535)
Bonifác halála után a keresztény főpapok között hónapokig tartott a koncért való küzdelem a gót és a bizánci párt versengésében. Szokás szerint egymást vádolva, fenyegetve ment az áskálódás, amit már Athalarik gót király is megelégelt és Mercurius presbitert tette meg pápává. Még mielőtt a beiktatás megtörtént volna a presbiternek meg kellett változtatnia nevét, mert kihallott már olyat, hogy egy pogány isten nevével próbál valaki pápáskodni. János jelentéktelen hol ide, hol oda hízelkedő pápa volt, súlytalanságában szinte alig létezett.
I. Agapét (535-536)
Agapétus idejére esik, hogy miután Jusztinianosz tönkretette Észak-Afrika virágzó tartományait, keresztény hitvédő bajnokként tovább tündökölve – nekilátott az itáliai félsziget elpusztításának. Hadvezére, Belizár 535-ben szinte egy kardcsapás nélkül bevette Szicíliát és ura akaratát hangoztatva nem titkolta, hogy végső célja az eretnek gót királyság megdöntése. Belizár végeredményben a szűk látókörű császár parancsának tett eleget, aki ahelyett, hogy a birodalom határain garázdálkodó ordasok ellen küzdene, inkább belső háborúval, Itália megsemmisítésével vágta a fát maga és Európa alatt. Theodatus (uralkodott, 534-536) gót király tisztában volt avval, hogy egy ilyen értelmetlen háború csakis a félsziget pusztulását eredményezheti, és ezért békét akart. Célja eléréséhez – naivan – Agapét pápát kérte fel a béketárgyalások levezetésére. Theodatus király elfelejtette miként járt elődje Theodorik, I. János pápával, mert ugye az is azt hitte; a béke, szeretet vallásának földi felkent képviselője a békét és szeretetet képviseli, és nem érdeke a pusztítás. A történelem megismételte önmagát: Agapétnek ugyanúgy nem volt érdeke a béke, mint elődjének Jánosnak, mert az ortodox meggyőződés szerint az ariánus eretnekek gyűlölete szentesítette az ellenük folytatott háború borzalmait. Az ortodox keresztény léleknek ez volt a boldog kielégülés. Így hát, békítés helyett még tovább szította a császár amúgy is lobbanékony fanatizmusát, nem csak a gótok ellen áskálódott, hanem elérte a császárnál Anthimosz konstantinápolyi pátriárka száműzetését és a monofiziták fokozott üldözését.
A mindössze tíz hónapig uralkodó Agapétus az ókeresztény egyházvezető tipikus példánya volt; tele gyűlölködéssel, rosszindulatú gonoszkodó uszítással. Számára is csak egy érdek létezett: saját intézményének érdeke.
Silverius (536-537)
Míg Agapét apja egyszerű pap volt, addig Silverius apja nem más volt, mint Hormisdas pápa. Aranykanállal a szájában született, karrierje csúcsára mégsem a 13. éve elhunyt apja hívei juttatták, hanem Theodatus gót király rakta a pápai trónra, még amikor diakónusi rangban volt csupán. Közvetlen a hatalomra kerülése előtt Theodóra bizánci császárné kéréssel folyamodott hozzá, hogy legyen engedékenyebb a monofizitákkal szemben, amit Silverius meg is ígért, ám hatalomra jutása után azonnal megtagadott. Megszeghette szavát, hiszen Róma messze volt Konstantinápolytól és úgy gondolta, hogy egy női kéz olyan messziről képtelen utána nyúlni.
Néhány hónap múlva meghalt Theodatus király, miközben Belizár seregei egyre nagyobb területeket foglaltak el az elkeseredetten védekező gótoktól. Az új gót király, Vitigus (536-540) végre rájött, hogy a pápaság intézménye hamisan mutatkozik barátnak, és valójában ott szabotálják, szúrják hátba a gótokat, ahol csak tudják. Vitigus mindezt megelégelve a római viperafészek ellen fordult; megostromolta a várost, több templomot lerombolt, ám a Hadrianus Mauzóleumból átépítés által megerősített Angyalvárat, - ahova a pápa klérusával bezárkózott - már nem tudta bevenni. Belizár Róma felmentésére sietett, hadai megint győztek és így a görög sereg megmentette a titokban nekik dolgozó csuhás társaságot. Silverius pápa mégsem járt jól.
Theodora császárné nem felejtette el Silverius pápa korábbi arcátlan viselkedését és barátnéja, (Belizár felesége Antónia) segítségével bosszút állt a pimasz pápán. Megbuktatta és száműzetésre juttatta, aki, habár egy évre rá majdnem visszasündörgött Rómába, mégis a következő évben meghalt, és Palmrola szigetén mint száműzöttet temették el.
Kényszerű kiegészítés
Szerény írásomra – válaszként – lehengerlő, és becsmérlő támadások egész sora zúdult rám, amiért tudatlan és tanulatlan vergődésemben kritizálni mertem Jusztinianosz császár személyét és fanatikus törvényeit. Talán az én hibám is volt, hiszen alaposabban is bemutathattam volna ennek a 'nagyszerű' embernek a tökéletesség csúcsáig feltornászott dicsfényben fürdő törvényeit. Nem szándékoztam külön idézgetni a császár törvényeiből, mert ha
Kezdeném egy felvilágosítással, mert az idióta jelzőt használták rám, mivel nem tudom, hogy az egész jogrendszerünket Jusztinianosznak köszönhetjük. Míg egy másik kioktatóm imígyen szólt rám: „kiegyensúlyozatlan elfogult gondolatok halmazát nem tudom szó nélkül hagyni.” … „nélkülük ma sehol nem lenne a jogrendszer bármelyik modernek mondott nyugati államban, de úgy általában a világon.” - Nos Jusztinianosz valójában semmit se alkotott, mert a nevéhez kötött törvénygyűjteményeket, (Institutionum, Digesta, Codex, Novellae) már mind korábban megszerkesztette a Római Birodalom öt nagy jogtudósa: Aemilius Papinianus, Gaius, Domitius Ulpianus, Julius Paulus, Aelius Modestinus. Papinianus pl. 37 könyvben foglalta össze az 'Általános Jogi Kérdések' (Quaestiones) című munkáját, és 19 könyvet tett ki az 'Egyes Jogesetek' (Responsa) címet viselő műve. Jusztinianosz rendeletére a már létező joggyűjteményeket gyűjtötték össze, válogatták ki, majd azokat a khalkédoni zsinat ortodox szelleméhez igazították, más szóval elkorcsosították. Amit igazából Jusztinianosznak köszönhetünk, azok az embertársai, saját polgárai ellen meghozott türelmetlen gyűlölettörvények, melyekből néhányat bemutatnék, hogy az olvasó maga döntse el azok építő hasznosságát.
Folytatnám avval a ténnyel, hogy lelkibeteg elődei (I. Valentinianus, I. Theodosius, Gratianus) által hozott embertelenül aljas törvényeit mind ratifikálta, megerősítve újra kiadta, miszerint:
„Megparancsoljuk, hogy mindazon népek, amelyek a mi kegyelmes kormányzatunk uralma alatt állnak, abban a vallásban éljenek, amelyet a hagyomány szerint Péter apostol adott át Róma népének, … melyben az apostoli tanításoknak megfelelően a szentírási doktrínák figyelembevételével, hinnünk kell, hogy az Atya Fiú, Szentlélek együtt alkotják az egyetlen, a mindennek felette álló Istent …
Meghagyjuk, hogy akik ezt a hitvallást követik, a 'katolikus keresztények nevét viselhetik, a többiek azonban az eretnek hitvallásuknak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat ecclesiáknak és az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd magunk is gondoskodunk megbüntetésükről.”
„
„Vallási törvényeink megszegése miatt fosztassék meg attól a háztól és attól a földbirtoktól, amelyben a pogány babonának hódolt.”
Legalább annyi előny származott Jusztinianosznak az elődjei kirekesztő gyűlölettörvényeiből, hogy nem kellett azok megfogalmazásán törnie zsenialitástól lángoló elméjét, valamint mintát szolgáltak saját fóbiái leküzdéséhez folytatott harcában. A 'tehetséges' Jusztinianosz császár is megmutatta, hogy ő is tud legalább olyan kutya törvényeket alkotni, mint elmebajos elődje, Theodosius császár, és sorra gyártotta kirekesztő, kegyetlen törvényeit csuhás udvari démonjai segítségével: „Azokat, akik az igaz hitben elmaradva nem ismerik el az igazi doktrínákat csalóként ámítják magukat, nyilvánosan meg kell bélyegezni őket bűneikért; minden templomból kitiltani, hogy még a küszöböt se léphessék át, miképp megtiltjuk az összes eretneknek a városokban történő összejöveteleket. Ha mégis megpróbálnának gyülekezni, ami lázadásnak tekintendő akkor könyörtelen kegyetlenséggel a falakon kívülre kell őket szorítani és utasítjuk az összes katolikus templomot, hogy élükre olyan püspököt tegyenek, aki a Nikea-i Hitvallás követője.”
„Feltett uralkodói szándékunk felújítani, és ismételten kibocsájtani a már létező eretnekekre vonatkozó törvényeket, akiket hívjanak bármilyen néven is, akik nem tartoznak a katolikus egyház kötelékébe; nem követik szent hitünket, ortodoxiánkat; hasonlóképpen a pogányokra is, akik megkísérlik a sok isten imádatának bevezetését, és a zsidókra, szamaritánusokra …
Megtiltjuk a fentebb megnevezett személyek polgári vagy katonai tisztségekre történő jelölését, kinevezését, közméltóságok pozíciói betöltését, hivatali szereplését.” (Codex Justinian 1i,5,12 - 527 AD)
Gracilianus prefektusnak kiadott törvényeiben így fogalmaz:
Azonfelül, mi még a továbbiakban elrendeljük, ha a fentebb említett zsidó, pogány, vagy eretnek rabszolgával rendelkezik, aki még nincs beavatva a szentséges katolikus hit misztériumába, az miután magához veszi az ortodox hitet, ennek a rendelkezésnek alapján szabadnak tekintendő … (IV. 42:3)
Majd a következő bekezdésekben tovább sziporkázik:
(2) Határozottan az eretnekek tudomására kell hoznunk, hogy gyülekezőhelyeiket elveszük tőlük, legyen az templom, esperesi, vagy diakonátus épület.
(3) Példaértékű szigorúsággal üldözzük a Manicheus, és Donatista hitet valló mindkét nem képviselőit, akiknek semmi közük nincs emberiségünkhöz, szokás és törvények viszonylatában.
(1) Első helyen megkívánjuk továbbá, hogy vétkük, mint közbűntény a legszigorúbban büntetendő osztályozásba soroltasson be, mert megsértik az isteni vallás kegyelmét.
(2) Büntetésképpen az eretnekek összes ingatlanjai elkobzását kell alkalmazni, és el kell tiltani őket mindenféle ajándék általi haszonátvételétől, valamint örökösödési jogok gyakorlásától.
(3) Ehhez kapcsolódva
(4) Eretnekek kivizsgálása haláluk után is érvényben marad, és megengedett az elhunyt emlékének megtagadása, hitszegő árulásának leleplezése, és éppen ezért nem ésszerűtlen ha
(5) Következésképpen egy megbélyegzett Manicheus végrendelete legyen az kinyilvánított testamentum, kodicilus, (pótvégrendelet) avagy jegyző által tanúsított, vagy levélbeli dokumentum, mind semmisnek tekintendő.
(6) Megtiltjuk, hogy az eretnekek gyermekei bármit is örököljenek, hogy lábukat az elhunyt szülök ingatlanjába betegyék, hacsak nyilvánosan meg nem tagadják apáik romlott megátalkodottságát.
(7) Törvénykezés büntető keze sújtson le azokra is, akik bárhogyan segítik, vagy otthonaikban bújtatják az áruló eretnekeket.
Az ötödik titulusban teljes listát közöl azokról, akiket vallásmeggyőződésük miatt ki kell irtani. Eszerint; Ariánusok, Makedóniások, Pneumaták, Appollóniáriusok, Novitiánusok, Szabatiánusok, Eunomiánusok, Tetraditák, Valentiánusok, Pálosok, Montanisták, Prisszilliánusok, Phrügiánusok, Pepuziták, Markionisták, Borboriták, Messaliánusok, Eükhiták, Donatisták, Audiánusok, Photiánusok, Marcelliánusok, Ofiták, Karpokriánusok, Manicheusok, stb. stb. mind besorolandók a legsúlyosabb eretnek bűnözök közé, akiknek a Római Birodalom területén sem letelepedési, sem gyülekezési joguk nem lehet.
Szememre vetették olvasóim, hogy
A más meggyőződésű emberek kegyetlen üldözése olyan lényeknek tetszett csak, mint II. János (533-535) pápa, aki a császárhoz írt levelében, ujjong az örömtől a gyilkosságok és üldöztetések bevezetéséért: „Tudomásunkra jutott minden tiszteletet megérdemlő bizonyítéka higgadt józanságodnak melyet a szent életű Hüpátius és Demetrius ismertetéséből nyugtáztunk. Azt az örvendetes tényt, hogy érvénybe léptetted államfői rendeletedet hűséges néped számára, melyet a hited szeretete vezényelt a fondorlatos eretnekhit megdöntése érdekében, mely szándék összhangban áll az evangéliumi felfogással és mely határozat megerősítéséhez, magunkénak tudhatjuk püspökeink, és hittársaink jóváhagyását, mert igazoltan bizonyítva látjuk annak okait az apostoli doktrínákban is.”
