I. Adorján

A sötét középkor kellős közepén pontifikáló I. Adorján pápát (772-795) nem lehet Nagy Károly (771-800) frank király (majd 800-tól császár) alapos ismertetése nélkül tárgyalni, mert a frank királyság és a római pápaság szövetsége markánsan meghatározta a keresztény vallás további európai térnyerését, és a papság világi hatalmának erősödését. Adorján pápa tevékenységéről nem maradt fenn annyi adat, mint kortársa Nagy Károly tetteiről, de még így is tetemesnek mondható az életével kapcsolatos feljegyzések. Beleolvasva az általános történelmi ismertetésekbe az érdeklődő jogosan kérdezheti meg: „Miért, minek köszönhetően 'sötét' ez a történelmi korszak, mikor olyan sok adat, esemény leírását tálalják fel nekünk a történészek, hogy a rengeteg megtörtént dolgot szinte alig lehet követni?”

A LP.-ban alapos részletességgel megírt életrajzot találunk Adorján pápáról, melynek már az elején, a negyedik fejezetben rátér a politikai események ismertetésére – pontosabban – hogy a pápa kiszabadította fogságukból az Afiarta Pál határozatai miatt bebörtönzött elöljárókat, bírákat, míg másokat visszahívott a rájuk kényszerített száműzetésből. Ezekből a döntésekből mindjárt látni lehetett Afiarta kegyvesztését és azt sem volt nehéz megjósolni, hogy hamarosan megfojtják. (Ami be is következett.) Az életrajz első felében említi még a tragikus sorsu Carlomant, és a még tragikusabb sorsu özvegyét, gyermekeit, természetesen elhallgatva, hogy mindnyájukat meggyilkolták. Hosszú fejezeteken keresztül olvashatjuk azt a folyamatot, melynek következménye a páviai lombard hatalom elpusztítása volt, és minden félremagyarázás, szándékos mellébeszélés ellenére is kilehet olvasni, hogy ki volt az erőszakos agresszor, ki is volt a kétszínű bajkeverő. Az életrajz második része később lett megszerkesztve és a LP.-ban történő beiktatásának idejét nem ismerjük. Adorján életének és kora eseményeinek alátámasztására a korról alkotott elképzelések megszilárdítására szívesen használja minden történész Adorján pápa 'Codex Carolinus'-ban található leveleit. Amikor akadémista történészeink mikor hiteles forrásként hivatkoznak a Codex Carolinusra, elfelejtik megemlíteni annak kétes eredetét, elhanyagolják a gyűjteménnyel kapcsolatos fontos részleteket, ellentmondásokat. Pontosan úgy, olyan határozottsággal idézgetnek a gyűjteményből, mint keresztény apologéták a Bibliából.

Ezért érdemes itt egy rövid kitérőt tenni és néhány mondatban megemlíteni a 'Codex Carolinus' gyűjteményt, ami állítólag Nagy Károly parancsára lett 791-ben összeállítva. A kollekció III. Gergely pápától I. Adorján (Hadrianus, 772-795) pápáig megszerkesztett pápai levelek másolatait tartalmazza. A 99. darabból álló levélmásolatból 49-ben Adorján pápát látják szerzőként, és ezt a 'nagyszerű' gyűjteményt Bécsben, a Nemzeti Könyvtárban őrzik. Sajnos van vele egy kis baj. Mégpedig, hogy egyetlen darabja sem származik a Vatikán pápai kancelláriájáról, vagy Nagy Károly korából, hanem a cologni (Köln) másolóműhelyben készültek Willibert (870-889) érsek irányítása alatt. Másképp megfogalmazva: van egy pápai levélgyűjteményünk, amelynek egyetlen pápai hivatalban megírt eredeti darabja sincs, de még a károlyi másolatokból sem maradt egyetlen példány sem. Az akadémista történelemírást nem érdekli a kérdés, hogy mi lett az eredeti okmányokkal? Ennek a hiányosságnak tudható be, hogy történészek és középkori okmányszakértők hamisítványnak tartják az egész gyűjteményt úgy, ahogy van. Detlev Jasper írja a bécsi kéziratgyűjteményről: „A levelekben semmilyen dátumozás nem létezik, pápák, uralkodók, történelmi események kronológiájában teljes összevisszaság uralkodik, éppen ezért a tudományosan meghatározható eredmények korlátoltak.”

Mindenesetre Adorján leveleinek megalkotói – tevékenykedjenek akár a római kancellárián, akár későbbi idők frank-germán egyházi hamisítóműhelyeiben – alapmintának használták I. Gergely pápa leveleit, I. Bonifác (418-422) és I. Gelasius dekretáliáit, valamint a 'Collectio Dionysia-Hadriana' (1) nevű törvénykönyvet, amit (állítólag) Adorján pápa személyesen adott át Nagy Károlynak 774-ben, amikor a frank király ájtatoskodni ment Rómába.

Talán a Codex Carolinustól független Adorján levelek inkább számításba jöhetnek, mert azok hitelességének elfogadhatóságát elősegítheti a levelek korábbi és szélesebb körben való elterjedtségének, másolásos használatának kimutathatósága. Ilyen Adorján-levél a 787-ben megtartott II. Nikea-i Zsinattal kapcsolatos levél ((Je 2448), egy másik Tarasius pátriárkához (Je. 2449), valamint két Nagy Károlyhoz küldött levele (Je 2483-2485). Ezek közül az elsőt (Je, 2448), a Konstantinosnak és Iréne császárnőnek küldött Adorján-levelet L. Wallach, 'Diplomat Studies' című művében vagy bő száz évvel később redaktált hamisítványnak mondja, mely vélemény más szakértők által (H. Ohme, M. Maccerone) refutálva lett. Adorján pápa életrajzához felhasználták még a Monumenta Alcuiniana valamint a Monumenta Carolina gyűjteményeit is.

A középkor egyházi jogalkotás-tudományát vizsgáló szakemberek rámutatnak Adorján irányt mutató befolyására a kánoni határozatok meghozatalában, illetve azok helyénvaló megfogalmazásában, amit a 'Capitula Angilramni' (1) gyűjteményen keresztül érvényesített, mely kollekció összeállítását Adorjánnak tulajdonítják. Ennyi rengeteg történelmi, egyházjogi feljegyzés ellenére hogyan tátonghat mégis sötéten ez a kor?

Képesített történészként elismert Paul Delaney-nek sem tetszik a középkor eme szakaszát jellemző 'sötét' szó leírása, és 'Walk in the Dark Ages' c. könyvében úgy írja, hogy egyre több történész fáradozik az adott évszázadok méltó fénnyel történő megtöltésén. Csakhogy minden kutató megáll a mindenki által hitelesnek elfogadott írott anyag rendkívüli szegénységénél, a kétes másolások eredeténél, ugyanakkor a kétséges dokumentumanyagra hivatkozó történészek nem akarják tudomásul venni az őket legjobban frusztráló kéziratszakértők megállapításait, melyek pont az általuk forrásként használt dokumentumok autentikuságát kérdőjelezik meg. Az ilyen történészek bosszúságára a középkori oklevélkutatás nem veszti el lendületét, és egyre több alapos tudományossággal megjelentetett tanulmány mutat rá indirekt és nyílt határozottsággal a valódinak vélt kéziratok hibáira, ill. az arra támaszkodó történelemszemlélet tarthatatlanságára. A régészettel még nagyobb problémák vannak, mert minden elvárással ellentétben a régészek képtelenek alátámasztani a középkori papok által feljegyzett állításokat. Pedig a régészeti leletek felvonultatása, bemutatása lehetne az a fontos tényező, ami ezt a korszakot megvilágíthatná, élénkebbé, színesebbé tehetné. Hiányoznak a paloták, grandiózus katedrálisok, középületek, és a lelkesen 'nagy építésznek' kikiáltott Adorján pápa még arra sem volt képes, hogy az ő korában már hatszáz éves toldozott-foltozott Lateran Palota helyett egy méltóbb pápai lakhelyet építsen. Üresen lengedeznek tehát a LP-ban az oldalakon keresztül felsorolt ragyogó adorjáni építkezés dicsekvései, mert a régészet a VIII.-IX. századra csak nagyon kevés és szegényes anyagot tud felmutatni.

Visszatérve a LP. névtelen jegyzőjének történelmi feljegyzéseihez – olvashatjuk –, hogy Adorján pápa Afiarta Pál elintézésével még korán sem volt megelégedve, és hatalmát féltve nekilátott az úgynevezett 'Afiarta párt' felszámolásának. A megbízhatatlannak bélyegzett egyházi méltóságokat (Gergely atya, Calvulus szubdiakónus, Leonatius tribun, Calventzulus kamarás, Lumisio atya stb.) Adorján letartóztatta és a Fórum Olitorium melletti 'Elephantum' nevű városi börtönbe csukatta őket. A LP. szerint Afiarta követőit nem végezték ki, hanem büntetésképp Konstantinápolyba száműzték őket. Figyelembe véve a VIII. sz. második felének politikai és gazdasági realitását, akkor nem sok valóságtartalmat találni ebben a közlésben, mert a pénzéhes pápaság nem hozott volna anyagi áldozatot csak azért, hogy az anyaszentegyházból kiközösített, rangjuktól megfosztott elítélteket hajókáztassanak bárhova is. A Földközi-tenger vizeit (Tirrén, Adria, Jón) arab kalóz flottillák hajózhatatlanná tették, ahol még a parti halászbárkák sem voltak biztonságban. Milyen hajótulajdonos és legénység merte volna megkockáztatni a rendkívül veszélyes utat a búsás haszon megszerzése nélkül? Talán a saját lelkiismeretük nyugtatására, vagy talán mások félrevezetésére került be a Pápák Könyvébe a kegyességet és megbocsájtást sugalló bejegyzés, ami ellentmond a középkor szenvedéssel, gyilkosságokkal teli mindennapjainak. Ebben a beszámolóban pont annyi igazság lehet, mint amikor az életrajzíró közli (n. 17.), hogy Adorján pápa 'megdorgálta', Ravenna érsekét Leót Afiarta Pál kivégzése miatt. (Hiszen a pápai ügynökök biztatták fel Leót, hogy ölje meg Afiarta Pált.) 

Adorján uralkodásának kezdetére érett be a generációk óta folyó erőszakos áskálódás gyümölcse, amit a pápaság a Páviában székelő longobárd királyok ellen folytatott. A katolikus egyház világi terjeszkedése útjában álló longobárdok természetes ütközőként akadályozták meg, hogy a pápaság abszolút uralma alá vonhassa Itáliát. Ezért a VIII. század pápái következetesen – semmi aljasságtól nem riadva vissza –, mindent elkövettek a longobárdok megsemmisítése érdekében. A kitűnően kiépített egyházi ügynökhálózat – a longobárd hercegek telhetetlen hatalomvágyát kihasználva – egymás ellen és az itáliai nemesek ellen fordította ezeket az urakat, és állandó feszültséget gerjesztve minden villongás, összecsapás mögött ők munkálkodtak, miközben trónon basáskodó pápák olyan falvakat, városokat követeltek arrogánsan a páviai udvartól, melyek sosem voltak a pápaságé. A pápaság határtalan terjeszkedési igényére példaként érdemes megemlíteni a LP-ban olvasható mesét, – amit később megtörtént eseménynek könyveltek el –, mely mesét kizárólag a pápaságtól mindig is független Spoleto és Reiti hercegségek bekebelezésének igazolására találtak ki. A katolikus fantázia szerint 773-ban, amikor Nagy Károly hadai először megjelentek Itáliában, a Spoleto hercegség elöljárói, egy kétes eredetű, Hildeprand nevű 'herceggel' az élükön, úgy megijedtek, hogy otthagyták családjukat, udvarházaikat és azonnal Rómába szaladtak a pápa védőszárnyai alá. (Spoleto igazi hercege akkor még mindig Theodocius, és így a LP.-ban szerepeltetett Hildeprand egy ismeretlen származású személy.) Természetesen ezek a megalázkodó urak városaikat, birtokaikat rögvest nekiajándékozták a pápának, levágták a germán szokás szerint hosszúra eresztett hajukat, és esedezve kérlelték Adorjánt, hogy alattvalói lehessenek a pápaságnak. Hogy ebből a történetből semmi sem igaz annak lényegében nincs jelentősége, mert a lényeg az 'adományozás' dokumentálásán van, amit bejegyeztek, és amiről – így már – írásos 'bizonyítékkal' rendelkeztek: csak az számított. Erre a dokumentumra már lehetett később hivatkozni, mely tovább erősítette a pápaság terjeszkedését. Hasonló helyzet áll fenn más – korábban a pápaságtól független – városoknál is (pl. Fermo,Osimo, Ancona), melyek birtokbavételét Adorján szintén kétes okmányok összetákolásával ármánykodta ki. Hogy mi történt Spoleto törvényes hercegével Theodociussal, arról nem szólnak a feljegyzések, de a papok által 'herceggé' avanzsált Hildeprandról néha mint szövetségesről, néha meg mint ellenségről emlékeznek meg. A sorozatos hamisításokra történő hivatkozás másik példájára lelhetünk a LP. 'Adorján Élete' ötödik fejezetében, egy a pápa által Desiderius királynak küldött levélrészlet idézésében. Ez a levél is, mint az összes többi longobárd királyoknak küldött levelek nyomtalanul elvesztek; nem készítettek másolatot sem a római sem a páviai kancelláriákon, amin nem is lehet csodálkozni, mivel ez a levélrészlet csak az időben később tevékenykedő pápai életrajzíró fantáziájának a terméke. A levélidézet a pápa területi követelőzésével kezdődik, rászól, kioktatja a lombard királyt, hogy az: „igyekezzen minél előbb a korábbi békeszerződések (a két páviai paktumra utal) hűséges betartásához." A két páviai békeszerződés szövegét nem ismerjük és a papi jegyzők hivatkozásán kívül nincs semmi bizonyság, hogy létezett valaha is ilyen dokumentum. A nem létező szerződések, meghamisított adománylevelek, a nem létező történelmi események dokumentálása úgy jöhetett össze, hogy előbb írástudatlanná kellett alakítani az egyházon kívüliek tömegét, így akármilyen okmányt odadughattak a frank grófok orra alá, hiszen azok úgy sem tudták elolvasni.

Adorján megválasztása előtti évben frankhonban érthetetlen módon meghalt Nagy Károly testvére Carloman, ami végeredményben magyarázatra szorulhatna, mert Carloman mindössze 23 éves volt mikor elérte vége. Miért és hogyan halt meg ilyen fiatalon Európa egyik leghatalmasabb hercege? A herceg halála után egy évvel már Adorján trónolt Szent Péter székében, és akkor történt, hogy Carloman özvegye Gilberga, két kisfiával elmenekült Frankországból, és a vele rokon longobárd királytól Desideriustól kért menedéket. Lehetséges szcenárió, hogy Károly a szökés híre hallatán döbbent rá arra a veszélyre, amit a királyfik – puszta létükkel – jelentettek a saját dinasztikus elképzeléseire. A hosszú évek óta szünet nélkül háborúzó, soha el nem fáradó frank sereg békét kötött a hitetlen szászokkal, hogy Nagy Károly, seregeit átcsoportosítva le tudja rohanni a gonosz longobárdokat, akik pofátlanul menedéket mertek adni a pusztulásra szánt özvegy királynénak, és két fiúgyermekének. Mert bizony, a jövőbeni potenciális trónkövetelő királyfi likvidálása volt a fő oka Itália 773-as lerohanásának, nem pedig az a hazugság hogy a longobárdok már megint halálosan fenyegették a 'szent mennyei jámborság' földi megtestesítőjének számító római pápát. Mindenesetre a LP. a szokásos terjedelmes mellébeszéléssel közli, hogy Desiderius elindult egy nagy sereggel a szentatya ellen, aki példamutató szerénységgel nem a zsoldos alakulatait küldte a longobárd királlyal megküzdeni, hanem Probatust a Farla monostor apátját, húsz főpapjával, hogy esedezésük meglágyítsa a szívét. Mikor ez nem hatott, és csak nyomult Desiderius Róma ellen, akkor Adorján három püspököt menesztett az ellensége táborába (Albanoi Eustratius, Palestrinai András, Tivoli Theodosius), akik megfenyegették Desideriust: ha nem fordul azonnal vissza, akkor kiátkozzák az anyaszentegyházból. Ettől a longobárd király úgy megijedt, hogy nyomban felszedte sátorfáját és visszasomfordált Páviába. (I. 493-494) Mikor a frank 'felmentő' hadak megérkeztek, Carloman özvegye Gilberga, két fiával Verona városába menekült, mely város vezetősége a közelgő frank hadak előtt kitárta kapuit – Gilbergát és fiait kiszolgáltatták, akiket később Károly parancsára megfojtottak. Természetesen ez az esemény, így sehol nincs leírva, hiszen a papok ilyet nem írhattak le a nagy-szent-keresztény királyról, aki annyi mindent tett az egyházért. De pontosan azért, mert minden szerző, minden évkönyv, kézirat, hallgat további sorsukról, úgy csinált minden papi írnok, mintha 773. után nem is lettek volna Carlomannak fiai és mintha nem is lett volna soha özveggyé vált felesége, ezért nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy a kor szokásának megfelelően Verona kapitulációja után Károly parancsára meggyilkolták őket.

Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a hivatalos történelmi események ismétlésébe, mégis fontos nagy vonalakban fontos megemlíteni, hogy Károly ebben a 773-774-es itáliai háborúban véglegesen legyőzte a longobárdokat és majd kétszáz éves királyságuk intézményét erőszakosan felszámolta. Nagyobb örömünnep nem is lehetett volna a római keresztények számára, mint a félig eretnek longobárdok szétverése, és amikor Nagy Károly Rómába látogatott kitörő lelkesedéssel fogadták. A LP. leírásából kiolvashatjuk, hogy a látogatást fantasztikus és hihetetlen események teszik emlékezetessé, melyekből annyit hiszünk el, amennyit racionális logikánk és történelmi jártasságunk megenged. Már a bevonulási ceremóniától kezdve minden részlet megkérdőjelezhető; mikor Károly király térden csúszva végig csókolgatja a Szent Péter bazilika összes lépcsőjét a lépcsősor tetején ácsingózó pápa lábai előtt, majd utána három napot avval tölt el, hogy végig imádkozza Róma összes templomát és szentélyét. Na de ez csak mind amolyan szentségesen langyos körítés ahhoz a lényeghez képest, ami ezután jön. A sok csúszás-mászás, térdepelés után Károly király úgy meghatódik a sok szentséges dologtól, hogy neki ajándékozza a pápaságnak szinte egész Itáliát, (még Korzikát is), csupa olyan országrészt, melyek felett tulajdonjoggal valójában sosem rendelkezett. Azaz, apja példáját követve ő is a másét osztogatta, ajándékozta oda. Az adományozási okiratot, az ún. 'Privilegium Hadriani pro Carolo'-t két példányban készítette el Károly, amit nemesei, püspökei (episcopi, duces, graphiones) aláírásukkal hitelesítettek. Az egyik okiratot Szent Péter sírjára helyezte, míg a másikat Aachen-i levéltárába küldte megőrzésre. Mégsem őrizték meg az eredetit sem és a másolatot sem. Valami természetfölötti csoda folytán a római pápaság és európai történelmünk talán legfontosabb középkori dokumentumának mindkét példánya szőrén-szálán eltűnt úgy, hogy még egy tisztességes másolat sem készült arról sem a frank, sem a római kancellárián. Pontosan ugyanaz a helyzet evvel az adományozási okirattal, mint Károly apja Pippin adományozó-levelével: soha senki nem látta azt, hiteles, kortárs másolata sem létezik, és a tartalmukra történő hivatkozások mind kitalált hazugságnak tekintendők.

A középkor legsötétebb időszakának vizsgálatakor nem lehet eleget hangsúlyozni a történelmi feljegyzéseket rögzítő atyák megbízhatatlanságát, valamint a tőlük eredő szándékos elírások, kitalációk, és hamisítások tömkelegének megtévesztő tényét. Történészeink képtelenek függetleníteni magukat a hagyományosnak tekintendő 'európai keresztény' felfogástól minek következtében történelmi eseményekként könyvelnek minden középkorból származó papi mesét. A kétes értékű közlések hitelesítését a tudományos szinten alkalmazott kritikamentesség torz történelemszemlélete táplálta (és még táplálja ma is), mely ugyanakkor visszautasít minden más szakágtól származó bírálatot és az oklevelek tartalma segítségével egy hamisságokkal telített középkori történelmet vetít elénk. Akadémista történetírásunk szándékosan elhanyagolja azt a folyamatot, ami a középkori egyház történelemírását létrehozta; melyben a lényeg az egyház világi gazdagságának biztosításából és a keresztény ideológia terjesztéséből tevődött össze. Ennek a történelemszemléletnek fontos, velejáró része volt egy dicső keresztény múlt felvázolása. A dicső keresztény múltban pedig kellettek a hős uralkodók, nem csak azért, hogy legyen mire büszkén visszatekinteni, hanem mert a nevükben hamisított adomány és kiváltságlevelek biztosították a későbbi uradalmak, városok birtoklását: a begyűjtött adók elosztását. Valahogy el van hanyagolva az a tény is, hogy minden histórián pap volt, méghozzá a saját intézményének jó hírét mindenekfelett tartó, különlegesen kiképzett 'ecclesia militans'. Kiváltságos kevesek közé tartoztak, akik az írás hatalmát kezükben tartva olyan történelmet írtak, amit akartak, miközben paptársaik többsége teljes szellemi sötétségben tengődve nem tudott sem írni-olvasni, sem számolni. A nagyfokú műveletlenség megmutatkozik a csak későbbi másolásos formában ránk maradt történelmi, teológiai munkákban, melyeknek vagy volt VIII.-IX. századi eredetije, vagy nem. Különösen feltűnő az európai kultúra fellegvárának tekintendő római alkotások (levelek, zsinati határozatok, vallásvita iratok) hiánya, mintha nem is létezett volna pápai kancellária vagy gazdasági ügyeket vezető kúria. Hol vannak tehát az adatokkal teleírt eredeti papiruszlapok? A középkor legsötétebb időszakának iratszegénységéről érdekes dolgot közöl Detlev Jasper, (Papal Letters in the Early Middle Ages), melyben egy száz éves vatikáni kézirathiányra rámutatva azt a kancellária teljes leállásának, megmagyarázhatatlan kihagyásának tartja. Európa egyházi levélgyűjteményeiben a Gratianus kollekció összeállításáig nem léteztek olyan pápai levelek vagy kánoni határozatok másolatai, melyek a VIII. század közepétől a IX. század közepéig tartó időszakból származtak volna. Más szóval, II. Istvántól (752-757), IV. Gergelyig (827-844), minden erre az időre besorolt pápai levél, zsinati döntés: hamisítvány, és ezen időszakra tulajdonított levelek (ill. kivonatok), csak a Gratianus dekrétumgyűjteménye megszerkesztése utána lettek bemásolás útján hozzáadva a már meglévő számtalan más Nyugat-európai gyűjteményhez. Természetesen az iratszegénység jól jött azoknak, akik valami dokumentum felmutatásával szerettek volna érvényt nyerni az őket valójában nem illető javakra. Ezen igyekezetnek köszönhetően aztán elkezdődött a hiánytpótló, utólagos okiratgyártás. A szemfényvesztő dokumentumok megszerkesztésében élen járt a pápaság, és az uralkodók nevében kibocsájtott hamisítványok közül már fentebb említve volt Pippin adománylevele, majd példának felhozva rámutattam a papok által kreált longobárd 'herceg' Hildeprandnak tulajdonított, de valójában soha meg nem történt Spoleto dukátusanak odaajándékozására, és harmadiknak kiemeltem Nagy Károly adományozó okmányának bemutatását. És most az orcátlan hamisítások említésénél sajnos meg kell állni néhány mondat erejéig Adorján pápa viselt és viseletlen dolgai tárgyalásával, mert még egy fontos pápai hamisítványról illik szólni, hiszen e dokumentum ismertetésének elhanyagolása bűn lenne.

Konstantin Donáció

Rómában a Quatro Coronati templom freskója Szilveszter pápát ábrázolja, amint átveszi Konstantin császár adományozó levelét.

Az ál-Izidor Gyűjtemény (2) talán leghíresebb kézirata a Konstantin Donáció, amiben Konstantin császár Szilveszter pápának (314-335) ajándékozta birodalma nyugati területeit, így Itália jó részét is, mivel az új főváros (Bizánc) alapítása után azokra a területekre már nem tartott igényt. A pápák állítólag már Nagy Károly korában merész határozottsággal használták, mint jogalapot képező dokumentumot itáliai területek, országrészek kisajátításához, azok jogtalan tulajdonba vételéhez. A műveletlen Karoling királyokkal könnyű volt elhitetni az adományozó okmány hitelességét és ennek révén elismertetni velük a pápaság jogosultságát ezekre a területekre, anélkül, hogy az uralkodóknak feltűntek volna az iratban előforduló ostobaságok. Ilyen pl. a „Szent Péter elkötelezett szolgája” kifejezés, ami Konstantintól elképzelhetetlen lett volna, vagy olyan légből kapott állítások, mint pl. Konstantin császár ki lett gyógyítva bélpoklosságából: Szilveszter Pápa szentséges imádkozásának köszönhetően. Továbbá példának említhetnénk még az iratból Konstantin császár megkeresztelését Szilveszter pápa által, ami valójában nem történt meg. Az iromány nyelvezete már eleve a gondatlan hozzá nem értést tanúsít, és így könnyű felfedezni szövegében a Vulgata, és a Breviarium Alaricianum 506 körül íródott nyelvészeti sajátosságait. Az irományt valószínűleg II. István pápa (752-757) kúriájában tákolták össze a hiányos ismeretekkel rendelkező titkárok a pápa parancsára.

Az adományozó oklevél alátámasztására további irományokat szerkesztettek, mint a 'Vita beati Sylvestri' és a 'Constitutum Sylvestri', mely dokumentumokkal még inkább meg lehetett szédíteni a középkor analfabéta világi nagyságait. A hamis dokumentumoknak köszönhetően létezik még ma is az a tévhit, miszerint Konstantin császár és Szilveszter pápa között barátságos jó viszony állt fenn, holott sosem találkoztak, mint ahogyan a Rómában 275 püspök részvételével megtartott zsinat is legenda csupán.

Az adománylevél két részből áll, és a második részben Konstantin elismeri „az Isten Fia földi helytartóságának folyamatosságából adódó, apostolok fejedelmének örökösödési szentségét betöltő pápai uralkodás jogosságát.”

„Elrendeljük és törvénybe iktatjuk, hogy Szent Péter örököse felsőbbséget gyakorolva rendelkezzék

Antiókia, Alexandria, Konstantinápoly, és Jeruzsálem püspöki széke felett, valamint a világ összes püspöke felett örökké tartó primátusa légyen.”

Majd nyolc pontba szedve részletezi bőkezű adományát. Az első pontban az 'áldott Péter és Pál Egyházának' adományozza „a saját tulajdonát képező keleti, nyugati, északi, déli területeket, név szerint; Júdea, Görögország, Ázsia, Trákia, Afrika és Itália, és a különböző szigeteket; mely feltételek alatt ezen területek a legszentségesebb Pápa, Szilveszter és utódai keze által legyenek adminisztrálva.” Tehát a császár, gyakorlatilag az egész Nyugatrómai Birodalmát nekiajándékozta a pápaságnak.

A második pontban Róma és a Lateran Palota odaajándékozását dekretálja, valamint felruházza a pápát: „diadémmal, tiarával, vállpánttal, mely az uralkodó nyakát övezi, palásttal, skarláttunikával, és minden uralkodói ékkel ...” Továbbá rendelkezik a birodalmi jelvények; „zászlók, lobogók, díszek, és minden uralkodói pompa garantálásával, melyek császári nagyságunk és hatalmunk dicsfényei.”

Harmadik pontban többek közt rendelkezik a szolgálókról, ajtónállókról, palotaőrökről, katonákról (de még a pápai lovasság paripáinak felcicomázására is kitér), akik a pápa fenséges uralkodói fényét hivatottak emelni. Kevés jelentőséggel bíró szenátorok cipőjének - mely különleges fehér szövettel van kibélelve – viseletét, használatát szintén elrendeli.

A következő pontban engedélyezi a „legszentebb Szilveszter atyának és utódjainak”, hogy

szabadon, saját belátása szerint szentelhet pappá, püspökké bárkit, továbbá a kedve szerint nevezheti ki a megbízottait az általa jónak látott egyházi hivatalokba, méltóságokba.

Az ötödik pontban a pápai diadém fontosságát hangsúlyozza ki a ragyogó tiarát, „melynek káprázatos fehérsége az Úr feltámadását reprezentálja.”

Egy ponttal lejjebb palotáját, Rómát, és Itália összes városát adományozza oda az „áldott szentatyának, Szilveszternek: a mindenség egyetemes pápájának.”

A hetedik pontban a császár kifejti; az adományozások miatt az a helyénvaló, ha a császárság világi hatalma máshol keres magának új erőközpontot, keleten, a bizánci tartományban, „ahol új város épül a nevünkben ...”

A nyolcadik zárópontban még egyszer foglalkozik rendeletei 'szent birodalmi' rendíthetetlenségén, esküdözve az élő Istenre, meg a borzasztó büntetés eljövetelére, ha mindez teljességgel nem valósulna meg.

Aki pedig lenézően, gúnyosan mer adományozó rendeleteire tekinteni az „szembesüljön Szent Péter és Pál ítéletével, a legalacsonyabb pokolban égjen örök kárhozatban …” Majd mintegy koronát téve a sok suta zagyvaságra, a császár kijelenti, hogy saját aláírással látja el a dokumentumot, és azt saját kezűleg elhelyezi az áldott Szent Péter sírján. Az irat – az év megjelölése nélkül – még dátumozva is van: „kelt Rómában, április Kálendus napját megelőző harmadik napon … ”

A hamisítvány megszerkesztése után megkezdődtek a másolatok elkészítése is, és a konstantini adományozás hamarosan minden komolyabb egyházi joggyűjteményben megtalálta helyét. Hét évszázadnak kellett eltelni ahhoz, hogy a XV. századi humanista Lorenzo Valla, nyilvánosan meg merte kockáztatni a Konstantin Donáció hitelességének tényét. Ezért a vakmerőségéért Valla majdnem az inkvizíció karmai közt végezte. Persze a keresztény vezetőség még ezután is mint valódi iratot kezelte az adománylevelet, egészen Baroniusig, (Annales Ecclesiastici), mikor is végre nagy nehezen elismerték, hogy hamisításról van szó.

De visszatérve Adorján pápára …

Adorján pápa életének és korának eseményeit ott hagytuk abba, hogy Rómában Károly király és Adorján pápa egyezségre jutottak, miáltal a frank-római érdekek szövetségét még erősebb szálak fűzték egymáshoz. A gyümölcsöző látogatás után Károly gyors határozottsággal befejezte Pávia ostromát, és „a lombardok királyát, Desideriust és annak feleségét magával vitte Frankhonba” (n. 44.). Az Annales Laurissenses a 774-es évnél hasonlóan írja, de még megadja Desiderius felesége nevét is, Ansa – valamint közli, hogy lányukat és a páviai kincstár minden vagyonát Károly szintén magával vitte. Ansát Corbie zárdájába dugták be, míg Desideriust Szent Amand kolostorába zárták be, hol egy Adalfrid nevű pribék őrizte, (míg meg nem fojtották). Ezt követően Károly visszatért aacheni udvarába, mialatt Adorján pápa a fantáziadús hamisítói által fabrikált okmányokra hivatkozva nekilátott a korábban másokhoz tartozó falvak, városok, uradalmak elrablásához. Uralkodásának jelentős szakasza agresszív birtokbavételekkel, követelőzésekkel, és provokálással telt el, mert természetesen a szabad hercegségek, grófságok, városok nem akartak lemondani függetlenségükről, nem akartak adófizetői lenni a telhetetlen katolikus egyháznak. Az Adorjánnak tulajdonított 55 levélből 45 az, ami Nagy Károlynak lett címezve és tartalmuk szinte teljes egészében a pápai birtokgyarapítással kapcsolatos. Karoling ajándékozás ide vagy oda, Itália hercegei sorra megtagadták a pápai iga felvételét; Friuli grófja Rotgausus volt talán az első, aki elkergette a pápai adószedőket, Arichis Beneventum hercege és Reginald, Clusium (Chiusi) hercege 776-ban szintén visszautasították a pápai fennhatóság érvényesítését. A Pávia 774-es ostromakor biztonságos helyre menekített Desiderius longobárd király fia, Adalgis (Athalgisis) újra felbukkant és a pápai hódítások ellen lázadó nemesek élére állt. Még a pápa által kreált Spoleto hercegének, Hildeprandnak sem volt ínyére a pápai uralom, és inkább a frank király adófizetője óhajtott lenni. A csodálatos Nagy Károly a pápa segítségért könyörgő esedezését meghallván, csapot-papot otthagyva átkelt az Alpokon, hogy a szegény ártatlan, védtelen pápát megmentse. A pápa uszítására kirobbant újabb háború első áldozata Friuli ura, Rotgausus volt, aki nem tudott elmenekülni és elesett a túlerőben lévő frankokkal vívott csatában. Néhány lázadó nemes a biztonságosabb Dél-Itáliába ment, míg mások váraikba bezárkózva várták mi fog történni. Az országnélküli Adalgis királyfi görög földre menekült, hogy onnét hozzon segítséget. Fényes ütközetek és pompás vacsorák után Nagy Károly a tél beállta előtt serege nagy részével visszatért Frankföldre, mert látszólag helyreállt a rend. De a pápaságnak a 'látszólagos rend' nem volt elég, mert nekik birtokokra, adózó falvakra, fejet hajtó nemesekre volt szükségük. Ezen kitűzött cél érdekében a következő évben Adorján még erőteljesebben uszított, és Károly azonnali visszatérését követelte, hogy most már véglegesen számoljon le Szent Péter ellenségeivel, „akik már megint szervezkednek és ráadásul még veszélyeztetni merik a frank-római politikai szisztémát.”

A feljegyzések szerint erre az időre már Tasziló bajor herceg is belekeveredett a pápa ellen irányuló összeesküvés meséjébe, aki érthetetlen okok miatt Itáliában tartózkodott, mintha Bajorföldön, a saját otthonában nem lett volna elég égetően fontos probléma. A pápaság és a Frank Birodalom békéjét veszélyeztető konspirálókhoz csatlakoztak még a gonosz görögök is, akik el merték zavarni a pápai adminisztrátorokat néhány olyan Campaniai városból, melyekben kis idővel korábban fészkelték be magukat és jogtalanul átvették a városkák irányítását. Ezzel kapcsolatban jó tudni, hogy Dél-Itáliában, Szicíliában, Pentapolis és Ravenna környékén több százezer görög család élt, akik többsége nem követte a római katolikus hitet. Közösségük hátrányos megkülönböztetésbe részesült és ők is szálkának számítottak a pápaság szemében.

Károly király most először valami miatt képtelen volt ugrani a pápa vakkantására, és így Adorján meg kénytelen volt a vatikáni kincstár aranyaiból még egy zsoldos sereget felállítani, mert a háború nem állhatott meg a teljes győzelemig.

A lázadók vezére Arichis herceg hiába várta Adalgis visszatérését Konstantinápolyból a segítő görög seregek élén, – mert az bizony csak nem akart jönni – miközben a pápa zsoldos serege bevonult Terracinába, és Gaetába, majd végigpusztították Pentapolis görög falvait. Még több mint két évig folytak a csatározások, mígnem Nagy Károly (781-ben) hadai élén ismét Itáliába vonult, hogy a félsziget függetlenségre törekvő nemességét rákényszerítse a pápa hatalom előtti meghajlásra. A szabadságukért küzdő grófoknak semmi esélyük sem volt a nagy erőkkel felvonuló frank hadakkal szemben; Taszilót elfogták, de a többi felkelő vezér sorsáról nem ír a L.P.

És itt megint meg kell állnunk a történelmi események felsorolásával, rámutatva a L.P.-ban található adatoktól eltérő ill. az eseményeket anakronisztikus módon ismételgető pápai levelekre. Mert az egyházi történelemírók ugyanazt a helyzetet, ugyanazokkal a szereplőkkel szinte szóról-szóra megismétlik az egész eseménysorozatot hat évvel későbbre helyezve. Mert hat év béke után, 787-ben Arichis herceg, meg a görögök – és ami a legmeglepőbb –, Tasziló bajor herceg már megint ott szövetkeztek Róma árnyékában a jóságos szentatya elpusztítása érdekében. Károly király ismét Rómában terem, lesújt a pápaság ellenségeire; Arichist és idősebb fiát Romualdot meggyilkolták, újra elfogták Taszilót, akit kolostorba zártak, hercegségét frank grófok és katolikus egyházfők között felosztották. Tasziló további sorsát nem említik a historikusok, ám biztosak lehetünk abban, hogy a kor szokásának megfelelően először megvakították, kolostorba dugták, majd megfojtották. Ha tényleg igaz az a közlés, miszerint Taszilót korábban, 781-ben elfogták, abban az esetben kivégzése már akkor megtörténhetett, így a bajor herceg nem lehetett részese még egyszer egy későbbi lázadásnak. Csak a károlyi pátoszt szépre festő papi fantáziában létezett nagylelkű megbocsájtás, amiben Tasziló első elfogása után részesült: az igazi középkorban nem létezett a büntetés helyetti kegyes 'ejnye-bejnye'. Megint csak leellenőrizhetetlen furcsa adat az, hogy 788-ban Adalgis herceg – a meggyilkolt Desidirius király fia görög seregek élén ott harcolt Itáliában, és csatát vesztve meghalt az összetűzésben. Ráadásképpen a 'Hist. Gen.' (Lavisse és Rambaud) közlése szerint – ironikusan – Károly dicső hadait pont az Adorján pápával mindig ellenséges Spoleto és Benevento hercegségek hadai támogatták volna Adalgis királyfi legyőzésében. Honnét került elő Adalgis, mikor már szövetségese Arichis nem élt? Milyen görög sereggel érkezett meg Itáliába, mikor a Bizánci Császárság alig tudta saját határait védeni, mert nem volt elég katonája? Mennyi ebből a valós történelem és mennyi vajon a papi kitaláció? Csupa olyan kérdés, mely nem az olvasó érthetetlensége miatt merül fel, hanem az összevissza közölt, egymásnak ellentmondó, önmagát ismételgető rendszertelen papi közlések késztetik ki azok megfogalmazását.

Adorján pápa fokozott gazdasági, politikai térnyerését, külpolitikai sikereit az olajozottan működő diplomácia és a gondosan kiépített ügynökhálózat biztosította, melyben a jól fizetett besúgók, és mesterien kiképzett provokátorok jól megfértek a torokmetsző haramiákkal. Nevük sok esetben fennmaradt, de magától értetődően mindig úgy, mint akik csak hasznos és üdvös cselekedeteket vittek végbe az egyház megsegítésére. Atto dékán és Goteramnus atya, Maginarius (később Szent Denis apátja), az irattár vezetője Theophilactus, Rodicausus atya, Liuderik gróf, Radigaud abbé, és Adorján unokaöccse Paschalis, aki a legsötétebb gyilkosságokat, rablásokat intézte.

Talán nem árt ha tudjuk, hogy Adorján életrajzírója a 45-ik fejezettől kezdve kicserélődik, és minden politikai, történelmi közlés megszűnik, helyette ajándékosztás, papi tanyaközpontok (domuscultae) létrehozása, aquaductusok kijavítása valamint más építkezések, restaurálások felsorolása tölti ki a hátralévő fejezeteket. Tehát a 774-es évtől minden történelmi adat kizárólag Frankföldön tevékenykedő egyházi írók terméke. Adorján pápa életrajzírója büszkén sorolja fel a pápa építészeti nagyságát igazoló pazar alkotásokat, minek része volt Róma városfalának teljes restaurálása, és négyszáz vadonatúj torony megépítése. Ebből a 400 toronyból a régészet egyet sem képes megtalálni. Hasonló kétes és bizonyíthatatlan Róma viaduktjainak megjavítása (Sabatina, Acqua Paola), még kétesebbek a rengeteg arany és ezüst ajándékról írt feljegyzések – amit a pápa önzetlenül szétosztogatott –, hiszen a Nyugat-európai színesfém bányák (Ibéria, Korzika) akkor már 150 éve elhagyatottak voltak. Honnét lett volna a pápának ennyi aranya, ezüstje? De a mese megy tovább … A Szent Péter Bazilika számára egy olyan ezüstcsillárt csináltatott Adorján, melyben 1345 gyertya égett, míg az oltárra arany és ezüstszobrokat készíttetett. Milyen kár, hogy az egyházi múzeumokban egyetlen tárgy sincs kiállítva ebből a sok mesés kincsből, minek hiányában nyugodtan kitalációnak lehet tekinteni az egész Adorján-féle arany-ezüstben turkáló bőkezű gazdagságot.

Hosszú pontifikálása vége 795 év utolsó napjaiban következett be, és mikor Károly király hírét vette római szövetségese halálának, akkor – Einhard szerint – úgy sírt, mint egy kisgyermek, majd őszinte gyászát kifejezve fekete márványba aranybetűkkel vésett epitáfiumot küldött Rómába. Ez a márványba vésett 'remekmű' megmaradt – aránylag épp állapotban –, és ma is meg lehet csodálni a Szent Péter Bazilikában. Szakemberek kimutatták, hogy a márvány a belgiumi Meuse völgyéből lett kibányászva, ami Károly családjának birtoka. A tábla autentikusságát megkérdőjelezni nagyon nehéz lenne.

Megjegyzés. I. Adorján saját pénzt, ezüst dénárokat veretett, mely kollekció megtekinthető a Vatikán Múzeumában. Már önmagukban csak az érmék megléte elég bizonyság Adorján történelmi létezésére, amit Heribert Illig úr (Kitalált Középkor) helytelenül kétségbe von. Illig nem képes az Adorján pápától származó érmék hamisságát bizonyítani, ezért az érmék több száz év múlva történő – szándékos hamisítvány-inditatású – utánverésének illigi teóriáját megalapozatlan állításként tehetjük félre.

(1) Bővebben a Collectio Dionysia-Hadriana-ról lásd: 

(2) Bővebben az ál-Izidor Gyűjteményről: lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok