A hajnali kapunyitás után nemsokára egy félelmetes menet vonult át a Porta Appián, majd jobbra fordulva a Lateran palota felé vette útját. A csuklyás, fekete és szürke csuhába öltözött szerzetesek méltóságteljes kimértséggel lépkedtek egy öszvér által húzott, fekete lepellel letakart kordét körbefogva, miközben Jézust Krisztust, a szent apostolokat és az összes mártírokat dicsőítő zsolozsmákat énekeltek. Késő este indultak el Porto városából, miután kihantolták az akkor már kilenc hónapja ott elföldelt Formosus pápa tetemét, majd egész éjszaka gyalogoltak, mindössze két rövid pihenőre állva meg, hogy elrebeghessék hálaadó imájukat Szent Kristófnak, aki a mennyekből felügyelte útjuk zavartalanságát. Annak idején Formosust Porto városában, a portói bazilika bejáratánál temették el, – mert ellenségei és ellenfelei megakadályozták, hogy a kiátkozott pápát a Szent Péter Bazilikában helyezzék végső nyugalomra. Egyszerű mészkőkoporsóba fektették, majd sírját a padlóborítást képező márványlappal fedték le. Formosust teljes pápai öltözékben ravatalozták fel, hímzett palástban, bíborharisnyában, pápai süveggel a fején, majd vastag vászonba burkolták és úgy helyezték a koporsóba. A kihantolást végző szerzetesek a koporsót nem hozták magukkal, mert a laterani főjegyző, Adomar atya, aki az exhumálást felügyelte feleslegesnek tartotta azt is Rómába cipelni, inkább ő kuporodott a kordé végébe nehezéknek. Nyugtalan gondolatokkal és háborgó lélekkel vonulhatott a csapat minden tagja, mert egy olyan valaminek voltak részesei, amibe ha megpróbáltak belegondolni, a borzadály öntötte el szívüket. A Servius Tullius fal tövében összezsúfolt szegényes házak ablakzsalui mögül a koránkelő polgárok kíváncsi félelemmel lesték a menetet, de egynek sem volt bátorsága kimenni és megszólítani a dünnyögve éneklő szerzeteseket, egy sem merte megkérdezni volna, hogy ki fekszik a fekete lepel alatt. Már napok óta városszerte suttogták a vének, hogy ördögidéző szeánsz lesz a Lateránban, maga a sátán fog eljönni az itt rekedt démoni lelkekért, akik hónapok óta bénító bizonytalanságban tartják a várost. A Quatuor Coronati Bazilikájából a hajnali misét elhagyó és a lateráni palotába igyekvő Benedek rendi szerzetesek térdre borultak a menet előtt és még jobban fejükre húzták csuklyáikat, mintha az több védelmet biztosítana a gonosz ellen, aki Szent Péter és Szent Pál földi birodalmát akarja szétzúzni. A beavatott barátok, püspökök számára kétségtelen volt, hogy a karácsonyi ünnepek után az alvilági sötét erők rombolták szét a Lateran palota Szent János bazilikáját, mikor az a délutáni kis mise után összeomlott, maga alá temetve nyolc társukat.(1) Számukra kétségtelen volt, hogy Formosus pápa bűnei miatt sújtja egyházukat az isteni igazságszolgáltatás, és feljebbvalóiktól minden szerzetes már napok óta tudta, hogy a szentatya a mai napon korrigálni fogja az elkövetett vétkeket.

Három nappal korábban a város másik felében levő Porta Flamini-án keresztül egy másik menet vonult be Rómába; a fényes hadi oszlop élén, Lambert császár és harcias mamája, Ageltruda lovagolt, aki uralkodói hatalmat jelképező ezüst buzogánnyal kezében férfi módjára ülte meg a lovat. Társaságukban, öszvérek hátára erősített utazókosarakban a spoletói püspökök, jogászok zötykölődtek, akik tudósai voltak nemcsak az egyházi kánonok rendjének, de a longobárd és a frank királyi törvénykezésnek is. Mögöttük rendezett sorokban háromszáz válogatott félnehéz páncélzatú kopjás vitéz lovagolt: Lambertet követő fegyveresnemesek, akik a spoletói haderő színe-javának számítottak. A környező negyedekből összefutó nép pártállástól függetlenül örömmel fogadta a fényes menetet, melynek érkezése pénzt, ajándékot, alamizsnát jelentett; elszállásolásuk, a sok étel-ital elkészítése, felszolgálása, a kegytárgyak eladása sokaknak hozhat hasznot, és a lovakat is etetni-itatni, csutakolni kell, amiért szintén csurran-csöppen az ezüstdénár. A német, Arnulf-pártot támogató római arisztokraták, egyházi méltóságok elmenekültek a városból, vagy házaikba zárkózva rettegve várták a helyzet jobbrafordulását. Megint mások, akik még nem régen Formosus pápa és Arnulf császár saruját csókolgatták, most hajbókolva siettek 'örök' hűségükről biztosítani a fiatal Lambertet. Néhány órára úgy nézett ki, hogy Rómának ismét megbékülést, egységet teremtő, erőskezű császára van Lambert személyében, akit szeret a nép, és elfogad a nemesség. Azok, akik így érezték a lelkes hangulatú fogadások, és a gazdag bankettek láttán, hamarosan csalódtak, mert Lambert nem a város felvirágoztatása végett jött, hanem a bosszú hajtotta, hogy elégtételt vegyen valahogy a rajta elkövetett megaláztatás miatt. Formosus pápa képmutató, áruló viselkedése vérig sértette Lambertet, aki nem csak teljes erkölcsi rehabilitációt követelt magának, hanem a halott pápa megszégyenítését, megalázását is keresztül szerette volna vinni, hogy elrettentésül példának állíthassa mindenki elé, aki a spoletói ház vesztére merne törni. Lambertet, Ageltrudát, szűkebb kíséretükkel a Laterán palotában szállásolták el és már az első napon lefolytatott megbeszélésen megállapodás született Formosus pápa megszégyenítéséről. Másnap egy szerzetescsoport élén Adomar atya Portónak vette útját, aki egy különleges pápai passzussal volt ellátva feladata elvégzésének megkönnyítésére, hogy küldetését minden akadály nélkül hajthassa végre. A nem minden napi feladattal megbízott csoport harmadnap hajnalán érkezett vissza Rómába, ahol a pontos utasításokkal ellátott palotaszolgák már várták őket.

A január végére nem jellemző, szokatlanul enyhe, verőfényes reggel köszöntötte a Lateran palota nagytermében összesereglett, zsinati gyűlésre megjelent római klérust, akik a kellemesen melengető reggeli nap fénye után fázósan foglalták el a számukra kijelölt helyeket a gyengén megvilágított terem falai mellett felállított lócákon. Senki nem tudta pontosan, hogy mióta és miért nevezik a helyiséget a 'Nőstényfarkas Termének', de azt mindenki tudta, hogy itt születtek Adorján, Miklós és János pápa alatt is a csonkításokat, az életfogytiglani elzárásokat hozó ítéletek, a súlyos, kiközösítő végzések, a nehéz átkokat és a halálos ítéleteket is itt mondták ki a sátán szolgáinak számító ellenségek felett. A langyos, dél felől fújó szellő nem tudott behatolni a terembe, mert az ablakait takaró táblákat csukva hagyták és a sarkokban elhelyezett, vaskosarakban izzó faszén képtelen volt a nyirkos, hűvös hodály levegőjén változtatni. A terem bejáratával szemközti végében, pódiumra felállított díszes trónban méltóságteljes, egyenes tartással ült István pápa, szigorú tekintetét hol jobbra, hol balra vetette, mintha a lehajtott fejjel üldögélő püspökök soraiban lapuló démonokat kutatná. Trónja mellett jobbra Lambert császár foglalt helyet, mögötte kényelmetlen feszültséggel álldogáltak bárói és írástudói, míg István másik oldalán a pápai ítélőszék főügyésze, Serverus atya állott. Serverus mögött félkaréjban foglaltak helyet a pápai bírák, jogtudósok, akik egyformán jártasak voltak a biblikus és a kánonjogi precedenciák ismeretében. A mögöttük húzódó falra felaggasztott fáklyák fénye még tűrhető fényerővel világította meg a terem közepén felállított üresen hagyott, magas támlájú, faragott karosszéket, de már a bejárat felőli részt alig-alig érte lángjuk világa. A teremben semmi zaj, hang nem hallatszott az ajtó mellett álló, laterani sekrestyés hangos imádkozásán kívül, melynek egyenletes ritmusa hideglázhoz hasonló borzongást váltott ki a bűnös múlttól terhes egyháziakból.

Mintha előre meg lett volna beszélve, mikor a sekrestyés kántálása befejeződött mindannyian a bejárat felé fordultak, és tágult szemekkel nézték, amint négy szolga egy nemezlapon nyugvó holttestet visz a terem közepére. Letették terhüket az ott álló szék mellé, majd a teljes pápai díszbe öltöztetett, megfeketedett hullát a székbe helyezték, úgy, mintha az kényelmesen hátradőlve karjait a karfán pihentetve ülne, a fejét meg a szék magas támlája párnáján pihentetné. A kilenc hónapos hullán alaposan látszott a romlás, a rothadás és a megfeketedett összeaszott testből kiáramló dohos bűz hamarosan az egész termet betöltötte. A folyosó sötét homályából egy fekete köpenybe burkolózott jogtudós dékán lépkedett elő, zavartan megállt a holttest mellett és idegei megnyugtatására a hóna alatt szorongatott papirusztekercseket kezdte el rakosgatni, miközben kámzsáját még jobban ráhúzta fejére. Jobb az ha senki nem jegyzi meg arcvonásait – gondolta –, mert sokan még később is rosszallóan úgy emlékeznének rá, mint a gyűlölt Formosus védőjére, pedig mindenki tudja, hogy kinevezése nem önkéntes jószántából eredt, hanem a pápai ítélőszék parancsára történt.

A pápa intésére az ügyész érces hangon nekilátott a halott pápa bűneit sorolni, kezdte mindjárt a bolgár uralkodót félrevezető, egyházi érdekeket sértő ármánnyal, minek segítségével Formosus teljes joghatóságú főpásztori hatalmat akart magához ragadni. „A katolikus egyház hagyományos rendjét akartad megbontani, Róma székének mindenek feletti elsőbbségét merted kétségbe vonni, minek érdekében a bolgár missziós munkát sem restellted tönkretenni. Mered-e tagadni bűneid?” A kérdés után támadt hirtelen csendben a teremben ülő egyházfők megbabonázva nézték a hullát, mintha az képes lenne olyan dolgokra válaszolni, amire még a nagyon öreg szerzetesek is csak homályosan emlékeztek. Mit is rendelt Miklós pápa, hogyan is mesterkedett Phótiosz? A mozdulatlan pápa védője kitekerte az egyik papiruszlapját, mintha abból olvasna valamit, olyasmit motyogott, hogy ilyen alantasságra nincs példaértékű védőbeszéd, amire hivatkozni lehetne. „Engedély nélkül elhagytad nyájadat, megtagadtad hivatalod szolgálatát, semmibe vetted a Szentszék atyai hívó szavát, mikor az megidézett bűneid meggyónására” – sorolta tovább Formosus bűneit az ügyész – „A Szentatya ellenségeivel szövetkeztél, majd erőszakosan elfoglaltad Szent Péter trónját, idegen barbárokat szabadítottál rá a Pápai Államra, és fejetlenséget teremtettél mindnyájunk vesztére. Mit tudsz védelmedre felhozni?” István pápa szenvtelen arccal nézte a terem közepén trónoló hullát, rövidlátó szemeivel csak homályosan tudta kivenni alakját, és a mellette félénken billegő diakónus formáját is csak egy sötét, hosszúkás foltnak látta, de azért jól hallotta Formosus helyett válaszoló védő dadogását: „Tanácsosaim, bizalmasaim port hintettek szemembe, démoni praktikával vették el eszemet, ezért vétkeztem ilyen súlyosan az egyházam ellen Szentatyám. Világi nagyok fenyegettek, és kényszerítettek olyan lépésekre, melyekkel szégyent hoztam az apostolok szentséges nevére. Bocsáss meg Szentatyám, miként a Mindenható is megbocsájtja ...” Ekkor az ügyész durván rákiáltott: „Elég a képmutató félrevezetésből!” Majd a háta mögé fordulva az ítélőszék döntését kérte.

Kínos csend ült a teremre, és a papírzörgésen, a bírák tompa suttogásán kívül csak néhány fojtott köhécselés hallatszott, no meg a védőügyvéd sarujának csoszogása, amint az óvatosan kihátrált a teremből. Mikor becsukták mögötte az ajtót, még nyomasztóbb csend ülte meg a tanácstermet. Lambert mosolyogva nézte az őt megalázó pápa megfeketedett maradványát, talán ő volt az egyetlen, akit nem zavart a fertelmes bűz, az egyházi etikettet semmibe véve lábát maga mellé húzta, mintha csak apródjaival kockázna sátrában és észre sem vette, hogy a kíséretében lévő fiatal bárók a bűztől émelyegve a falnak dőlve izzadnak a nem mindennapi színjátéktól. A máskor oly nagyhangú klérus tagjai, most fejüket lehajtva magukban imádkoztak, szívüket halálfélelem járta át, lelküket az örök életbe vetett hit elvesztésének bizonytalansága kerítette hatalmába, és most már csak a bátrabbak mertek néha a halott pápa tetemére pillantani.

Porto jelenlegi püspöke, Szilveszter, ifjúkora óta ismerte Formosust és restelkedve gondolt arra, hogy korábban képtelen volt meglátni Formosus sátáni praktikáit, sőt éveken keresztül jámbor rajongással tekintett föl rá. Most görnyedten, összehúzódzkodva ült padja kemény deszkáján, a hideg nyirkosság mely öreg csontjaiba hullámokban hatolt, belülről rázta a főpapot, mitől néha úgy megremegett, mint akit a tavaszi szövődményes láz rontott meg. Azért imádkozott, hogy minél hamarább kikerüljön innét, ki a szabadba, a napfényre, ahol már nem kell félni az ördögi erők megjelenésétől, testbeöltésétől. Úgy érezte, kriptába van zárva, mintha a halál ülne mellette, pedig a mellette szuszogó kövér püspök, Albano püspöke, Péter nagyon is hús-vér ember volt, aki egy pillanatra sem volt képes nyugodtan ülni; előre-hátra billegett ültében, arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, és róla sem volt nehéz megmondani, hogy elméje máshol jár. Ő sem volt képes figyelni, követni, a pápai ítélőszék bírájának szavait, megérteni az ítélet indoklását, a kiszabott büntetést, mindössze annyi hatolt a hosszú, nehezen megfogalmazott bírósági végzésből tudatába, hogy a döntés az 'Örökkévaló Isten' akaratát fogalmazta meg, mely az Ő Szentegyháza védelmében fogantatott. Az ítélet felolvasása után ismét kinyílt a nagyterem szárnyas ajtaja és Szilveszter, Péter meg az összes érsek, bíboros önkéntelen mozdulattal szegezték tekintetüket a terembe lépő Lateran tömlöc három pribékjére, akik feladatuk fontosságának tudatában vulgáris pökhendiséggel vonultak a terem közepén álló székhez. Rongyos, zsákszerű koszos öltözéküket vérfoltos, durva bőrkötény fogta körül, ők voltak a Lateran komplexus legfélelmetesebb figurái, kezükre kerülésétől rettegett minden cselszövő bíboros és ártatlan szerzetes.

A hulla fejéről először a málladozó pápai süveget vették le, utána a cipőjét, bíborharisnyáját húzták le, ezeket ollóval kettévágták, majd megtaposták. Lassan, óvatosan nyúltak a bomlásnak indult tetemhez, hogy nehogy szétessen darabjaira, miközben leszaggatták róla díszes ornátusát, minden darabot megtapostak és csak az alsóneműnek számító szőrcsuhából készült hosszú inget hagyták rajta, ami már félig bele volt rohadva a halott pápa összeaszott húsába. Az egyik pribék nehéz egyenespengéjű kést húzott elő övéből és levágta a halott pápa mutató és középső ujját, mert a sátáni pápa evvel a két ujjával osztogatta a hamis áldást, és evvel a két ujjával kente fel szent olajjal a kereszt jelét az uzurpátor Arnulf homlokára. A levágott ujjakkal így most már minden áldás, szentelés, felkenés érvénytelenné vált és ismét helyreállt a korábban meghasonult katolikus egyház harmóniája. Ekkor István pápa felállt trónjából, karjait felemelte és érces, zengő hangon megátkozta a hullát, majd még egyszer végigjártatta tekintetét a terem két oldalán ülő püspökökön, leste, hogy melyik mer mozdulni, pisszenni, vagy nem a kellő alázatos tisztelettel visszatekinteni. A termet elsőnek a pápa Severusszal hagyta el, majd nyomában titkárok, bírák követték. Utánuk Lambert császár és kísérete követte őket, de az érsekek és püspökök csak azután távozhattak, hogy aláírták a pápai törvényszék elítélő határozatát és a zsinati döntéseket szentesítő aktákat.

A pribékek dolguk végeztével, Formosus megcsonkított testét és a megszaggatott, szétvágott pápai díszöltözékét visszahelyezték a zsákvászonra és elhagyták vele a termet, majd morbid csomagjukat kivitték az utcára, hogy a népnek is legyen egy kis szórakozása. A palota előtt összesereglett tömeg eszelős üvöltéssel fogadta a meggyalázott pápa tetemét, hiszen megvoltak győződve, hogy a hullán vett elégtétel véglegesen megszabadítja a várost a gonosztól, minek részeként a szentatyának már sikerült kiűzni az összes bennrekedt démont a gonosz pápa holttestéből. Formosus testét végighurcolták a városon, útjukban a felhergelt tömeg rohadt zöldséggel dobálta meg, a bátrabbak közel merészkedtek hogy leköphessék a világukat megrontó pápa maradványát. Végül a tömeg becsmérlő kórusától kísérve a Tiberisbe hajították Formosus testét, mert nem akadt volna olyan itáliai episzkopátus, mely engedélyt adott volna, hogy földjébe temessék el.

Epilogus

Lambert visszatért városába Spoletóba, István pápa figyelmét és energiáját pedig egyre inkább az ellenséges 'német-párt' megerősödése kötötte le, és a hullazsinattól számítva még fél év sem telt el, mikor végzetesen megfordult számára a kocka. Az év júliusában az eddig meghunyászkodó egyháziak és arisztokraták felülkerekedtek, rátörték Istvánra a palotát, és a pápát saját palotája tömlöcébe vetették. Harmadnapra megfojtották cellájában és testét névtelen sírban, az idegen zarándokok számára fenntartott temetőben hantolták el.

(1) Valós tény, hogy a Lateran Palota bazilikája 897 elején összeomlott. Rodolfo Lanciani az itáliai régészet donja így ír róla: „Konstantin császár óta minden templomot, és így a Lateran bazilikát is hanyag gondatlansággal építették fel. Az építőanyagokat más műemlékek, építmények bontásából szedték össze a kivitelezését suta hozzánemértés jellemzi. A IX. században a bazilika már erősen omladozó állapotban lehetett: a templomhajó falait támasztó oszlopok mind más méretűek, eltérő formájuk voltak, és ráadásul különböző minőségű és fajtájú kövekből, márványokból voltak kifaragva, eltérő szilárdsággal és teherbírással. A tetőszerkezet súlya helyenként megnyomta a falat; először megroggyant, majd az egész összeomlott.” (Destruction of Ancient Rome)