IV. Adrorján (kb. 1154-1159)

Harci sisakban ábrázolják az angol pápát, holott a sábeszdekni jobban illett volna stilizált kobakjára, hiszen semmilyen dicső harci cselekedetet soha végbe nem vitt, mikor belekezdett valamilyen vitézségben mindig koppant egy nagyot, mint döglégy az üvegablakon.

Adorján pápa és kora eseményeire vonatkozóan többek közt értékes gazdag történelmi adatokkal ismét Freisingi Ottó, majd munkáját folytató a szintén bajor Rahewinus (Radevicus) szolgáltat.

Angliában, Hetfordshirében született Adorján, mint Brekspeare Miklós, közepesen jómódú paraszt családban. Apja, miután felesét megunta a közeli szent Albans monostor szerzetesei közé csatlakozott és fiát is ide íratta be, mivel az gyenge fizikuma miatt se katonának, se földművesnek nem volt megfelelő. Miként azt Adorján kortársa, Newburg-i Vilmos a 'Historia Anglicana' c. művében, mikor elérkezett Miklós szerzetessé történő felavatás ideje, Langley Szent Alban apátja megtagadta felavatását „...akár azért, mert lusta volt vagy felfogóképessége még nem fejlődött ki ki kellőképp. Mindenesetre az apát türelemre intette, hogy várjon a a megfelelő időre vágya beteljesülésével.”(II. cc.) Newburg-i Vilmos leírása szerint a tompán fogó agya miatt a saját apja csúfolta gúnyolta a fiát, pokollá téve életét és rosszindulatú heccelésével elüldözte Miklóst az apátságból. Meg sem állt Franciaországig, Párizsban 1125. körül sikeres tanítványa lett egy Marianus nevű kereszténymesternek.

Párizs után éveken keresztül bolyongott, az egyik provinciai monostorból ment a másikba, míg meg nem állapodott az Avignon melletti szent Rúfusz monostorban és belépett a szerzetesrendjébe. Szent Rúfusz apátja, Vilmos 1137-ben elhalálozott, és hogyhogy nem valahogy Miklós lett az új apát – igaz nem sokáig – mert szerzetes társai ellene fordultak és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy Miklóst feljelentették a pápánál, ami az angol apátot arra kötelezte, hogy kihallgatásra meg kellett jelennie a szentszék előtt. Jenő pápa 1145-ben fogadta a háborgó feleket, látszólag kibékítette őket, „az atyjuk ellen lázadó gyermekeket megrótta, míg atyjuk türelemre, megértésre intette.” A béke még fél évig sem tartott és a szent Rúfusz szerzetesei a következő év nyarán, igazukat bizonygatva ismét ott térdeltek Jenő előtt. A kibékíthetetlen felek közt nem látott megoldást a pápa, a szerzeteseket visszaküldte franciaországi monostorukba, hogy válasszanak maguknak egy másik apátot, Miklóst pedig a Róma melletti szent Albano bíborosává nevezte ki. Megérte civakodni a szerzetesekkel, így minden érdemleges cselekedet nélkül néhány év alatt, apátból bíborossá lépett elő. (Ne tévesszen meg senkit, hogy Boso másképpen írja le az eseményt a szerzetesekkel történt nézeteltérést, ellenségeskedést és a békítő célzatú audienciát teljesen kihagyja, hogy harmonikusabb, makulátlanabb legyen Miklós pályafutása.)

A következő jelentős fordulatot Adorján karrierjében a skandináv egyházak szerveződési problémái váltották ki, mikor ráesett Jenő pápa választása, hogy a félig angol, féli viking anyanyelvű Miklóst nevezze ki pápai legátusnak. Mikós két évet (1152-1154) töltött Skandináviában míg sikerült zöldágra vergődnie az ottani egyházi és világi vezetőkkel. Nagyon jól időzítve érkezett 1254. késő őszén, mert IV. Anasztáz pápa akkor már haldoklott, de Miklósnak még maradt elég ideje helyezkedni, szervezkedni, őszinte csodálókat begyűjteni a túlpumpált, túlszínezett, hősies skandináviai sikereivel. Lódításaival hamarosan elérte, hogy a kardinálisok kollégiuma szemében ő volt az csodás pap, aki újra meghódította a vadóc vikingeket, az egész Skandináviát Jézus kegyességének felajánlva, szent Péter szolgálatába állítva. Ellenjelölt hiányában megválasztásának nem maradt akadálya, 1154. december 5-én az Adorján nevet felvéve fejére rakták a pápai koronát. A pápai trónussal nem csak a laterani kincseskamra öröklődött, hanem a régről átöröklődött gyűlölet, bosszúvágy, a pápaság és a polgárság eltérő érdekek miatti folyamatos hadiállapotot. Adorján mentora, Salisbury János minden baj, pápaellenesség főokozóját Brescia-i Arnoldban látta, akit kiváltképp utált 'eretneksége' miatt és most kitűnő alkalmat látott egy goromba elszámoltatáshoz. „Ha te vagy az uralkodó, akkor miért nem hasítasz terrort a római alattvalóid szívébe, miért nem téríted vissza elnyomással meggondolatlan elhamarkodásukat a hűség (ad fidem) útjára? (Policratricus, VI.-24). Adorján akkor még nem érezte magát elég erősnek egy polgárháború kirobbantására, helyette 1155. nyarán Angliába utazott, de azért mindenesetre megbízta Salisbury Jánost, hogy hallgassa, figyelje majd jelentse mit mondanak róla a 'gonoszok' Rómában. Távozásában jelentős szerepet játszhatott a számára bosszantó tény, hogy csupán egy kis rész tartozott Róma városából hatalma alá, a Lateran palotába pl. be sem költözhetett, így az erőddé alakított Szent Péter bazilikában rendezkedett be. Itt állította fel kancelláriáját, fogadta a külföldi követeket, de Péter trónja mégis a Lateranban volt, ami nagyon zavarhatta. A Rómaikkal úgy lett volna hajlandó tárgyalni, ha azok képviselői előtte térdepelnek, ő mondja az okosat, a polgárok meg mindenbe beleegyeznek.

Az egész angliai út mindössze két hónapig tarthatott, útjának célja, értelme, eredménye meglehetősen homályos. Valószínű útjának fő célja a Langley-i Szent Alban monostor felkeresése és megszégyenlése volt, hiszen korábban ez a monostor utasította el, hogy Adorjánt (mikor még Miklósnak hívták) szerzetesként soraikba vegyék. Most elégedetten vághatta szemük közé: „Látjátok, korábban nem kellettem, de most én vagyok a legszentebb szent durranás, a keresztény világ első embere!” Visszatérte után először Beneventóban ütötte fel sátrát majd szép lassan visszasomfordált a Szent Péter bazilikába, hogy onnét figurázza ki Róma feletti hatalom elnyerését. Róma népe szabadság iránti harcát az általuk választott szenátus irányította, vezetésükkel óhajtották törvényes keretek közé építeni, intézményesített rendszerbe szedni a pápaságtól független köztársaságukat. A szenátus egyik pillére, vezető egyénisége Arnold volt, aki tüzes beszédeivel tartotta a lelket Róma polgáraiban, így próbálva ellensúlyozni. a pápaság által kifejtett jelentős pszichológiai nyomást. Ő volt tehát Adorján pápa legnagyobb ellenfele, elpusztítása a legsürgősebb feladat volt az angol pápa számára. Persze tervezgetni könnyebb volt, mint érdemlegesen előrelépni, mert Arnold rendkívül népszerű volt a polgárság és a kisnemesség körében, sőt még papok és szerzetesek is akadtak, akik csodálattal néztek fől Arnoldra. Beszédeit, igehirdetéseit jelentős tömegek hallgatták és néhány perc alatt olyan hangulatot teremtett, melynek láttán a legelvetemültebb Frangepáni pribékek is eltűntek a környékről. Az ilyen méretű népszerűséget nem lehetett átkozódásokkal meg goromba fenyegetőzéssel megtörni, az ilyesmi letöréséhez valami nagyon aljas dolgot kellett véghez vinni.

1154. késő őszén egy borús, esős napon a Szent Pudenziana kardinálisát, Guidót ismeretlen tettesek megtámadták és halálra szurkálták. A pápa bandája hatalmas visítozásba kezdett, és a gyilkosságot – minden bizonyíték nélkül – Arnold nyakába varrták. Arnoldnak semmi érdeke nem volt az idős, kevés befolyással bíró kardinális elintézésében, semmi haszna nem származhatott belőle. Habár se erre se arra nincs bizonyíték, de inkább lehetséges, hogy Adorján honfitársa, az állandóan társadalmi rendet, engedelmességet követelő, Salisbury János Angliából magával hozott pribékjeivel végeztethette el a gyilkosságot, hogy legyen alapja egy Arnold elleni boszorkányüldözésnek. Mikor a pápa látta, hogy az öreg Guido meggyilkolásának vádja hiteltelenül lepereg a rómaikról, akkor egy korábban Rómára még sosem használt kegyetlenül bosszúálló büntetést szabott ki és az egész várost interdiktum (egyházi tilalom) alá helyezte. Az interdiktum megrémisztette az egyszerű római polgárokat; gyermekek keresztelése, az utolsó kenet feladása továbbra is engedélyezett volt, de párok esketése, gyónás, szentségek kiszolgálása, imák, templomi szertartások minden formája leállt, minden templomot bezártak, és még a zarándokok sem mehettek be imádkozni. A kolostorok, apátságok minden ajtaja zárva volt, még vásárolhatni sem mehettek ki, hogy nehogy véletlenül érintkezzenek a polgárokkal. Az ilyen hermetikus elzárkózás azt jelenthette, hogy már előre készülhettek, a legszükségesebb fogyasztási cikkekből tartalékokat halmoztak fel, mely gondos szervezkedésnek része lehetett Guido kardinális meggyilkolása is. Korábban, évszázadokon keresztül az egyház terrorral, erőszakkal kényszerítette rá a templomjárással, rituálékkal telített vallásos életre a rómaiakat, most meg hirtelen mindent megvont tőlük egy ember miatt, mert az pap létére a nép érdekei mellé állva szembe mert fordulni a kapzsi pápasággal. A ravasz pápa tudta, hogy Róma népe nem lesz képes sokáig kibírni az interdiktum aljas következményeit, hiszen a vallásos élet szokáshalmaza annyira beleivódott mindennapjaiba, hogy annak teljes hiánya lelki problémákat, családi viszályokat, közösségi szervezkedések felbomlását fogja eredményezni. Több mint két hónapon keresztül tartottak ki a pápaság goromba büntetése ellen a rómaiak míg 'nagycsütörtök' (március 23.) előtt megalázkodtak az angol pápa előtt, beadták derekukat és Arnoldnak el kellett hagynia Rómát.

Nem sokkal ezen esemény előtt Szicíliában elhunyt Roger király és 1154. februárjában a normann nemesek fiát, I. Vilmost koronázták utódjául. Mivel Adorján koronahűbéresének tekintette a normann uralkodót így mélységesen felháborította, hogy a normannok nem kérték beleegyezését sem áldását a koronázáshoz, ami egyben az adófizetés megtagadását is jelentette. A pápa küldöttséget menesztett Vilmos udvarában, azonnali hűbérúri elismerését követelte adók megfizetésével, levelében „nagyuramnak” szólította királyt, mely egy durva sértés volt, felért egy hadüzenettel. (Salernói Rouald, Krónika-1154.) Vilmos békességre törekvő indítványait elutasította és királyi titulusának elismerését továbbra is visszautasította nem zavartatta magát pimaszsága következményeivel, és a következmények nem is maradtak el. Vilmos hamarosan kikötött Salernóban egy jelentős sereggel és hadnagyai rátámadtak a pápai birtokokra; Cepranót, Baucót felégették, Beneventót ostrom alá vették. A pápa válaszként kis és nagy imádságokat rendezett, ahol Vilmost szidta és az ártatlanul legyilkolt emberek lelkéért imádkozott, mintha neki semmi köze nem lett volna a kirobbant váltsághoz.

Frigyes büszkén pózol a földirombolt Tortona városka előtt, mit két hónapos kin-keserves ostrom után sikerült elpusztítania.

Az ősz folyamán megérkezett Itáliába Frigyes király avval az eltökélt meggyőződéssel, hogy Itáliát is egyesíti, mint hazája kibékíthetetlennek tűnő német tartományait. Az észak-itáliai városok egymást követve hódoltak meg Frigyesnek, de nem mindegyik. Milánó kerek-perec visszautasította Frigyes hűbéri fennhatóságát, de kisebb városok, várerődök is megtagadták a behódolást. A több száz toronnyal, bástyával megerősített Milánó ostromáról szó sem lehetett, helyette helyette a kicsin lombárd városka, Tortona megbüntetésével próbált példát statuálni az uralma ellen fellépő itáliaiaknak. Európa legerősebb hadseregének két hónapjába tellett, míg sikerült bevenniük a városkát, miközben Frigyes rőt szakállát tépdeste türelmetlen dühében. A két hónapos időveszteség láttán elállt a kedve további helységek ostromától és 1155. áprilisában inkább Páviába sietett, ahol Itália királyává koronáztatta magát. Néhány hét múlva Adorján követsége járult a meghatódott Frigyes elé és a szokásos hízelgés után az első követelés amivel előálltak, az Arnold azonnali kiadása volt. Miután Róma elhagyására kényszerült, Arnold az egyik helyiségből a másikba próbált megnyugvást találni, de a bosszúálló pápa keze nagyon messzire elért, ezért sehol nem maradhatott sokáig. A San Quiricó városka melletti, Szent Miklós templom kardinálisa, Odo mézes szavakkal magához hívta Arnoldot, pribékjei rávetették magukat, vasra verték és a kolostor pincéjébe zárták. Boso elbeszélése szerint innét egy meg nem nevezett vicomte (Campagntico ura) őrizetébe került, aki később átadta Frigyesnek. Reichersperg-i Gerhoh elbeszélése nagyban megegyezik Bosóval, ám rámutatva, hogy a császár erőszakot alkalmazva kényszerítette a vicomtét foglya átadására. Frigyes elhitte, hogy Arnold volt felelős Guido kardinális haláláért és így minden lelkiismeret-furdalás nélkül adhatta a bosszútól lihegő pápa kezére. Adorján Róma új prefektusát, Pétert bízta meg Arnold kivégzésével, aki boldogan vállalta a keresztény testet-lelket fölemelő feladatot. Kortárs történészek – Freisingi Ottó, Boso, Salisbury János, Viterbo-i Gottfried – szűkszavúan, fontos részletek eltekintésével számolnak be Arnold kivégzéséről, miszerint Péter felakasztotta, utána testét elégette majd hamvait beszóratta a Tiberiszbe, hogy még nyoma se maradjon, amit esetleg tisztelni lehetne. Prágai kanonok, Vince néhány évvel az események után utazott Rómába és ő írja krónikájában (Annales Baemorum) olvashatjuk, hogy Péter másokat is felakasztott azok közül, akik a pápaság ellen mertek lázadni. Pribék Péter szépen kompenzálva lett aljasságáért, miképp arról a Liber Censuum Romane Ecclesia (Római Egyház Vagyonelszámolási Könyve) Luis Duchense kiadásában olvasni, 2000 ezüst márkát – ami 320.000 ezüst penninek felelt meg – kapott véres markába.

Adorján császárrá koronázza a Rőtszakállú teutont.

Frigyes és a pápa találkozása olcsó hisztizéssel kezdődött (Frigyes először nem volt hajlandó lovászfiúként alázkodni a pápa előtt), majd a pápa a német sereg bevetését követelte a római polgárok ellen és másnap több ezer német katona sorakozott fel a pápai zsoldosokkal karöltve a Szent Angyal vár környékén és IV. Leó által épített falakon, mely a Leonine negyedet védte. A következő nap, 1155. június 18-án Adorján császárrá koronázta a rőtszakállút, mely fényes gesztussal együttjárt, hogy ezentúl jogilag Róma és a Pápai Állam összes városa, falva is közvetlenül pápai felügyelet alá esik, lakossága a pápának és papjainak köteles adózni és engedelmeskedni; számukra nincs szabadság, nincs függetlenség, nincs önrendelkezés, nyögni kell a papi igát az idők végéig. Az egész ceremónia korán reggel elkezdődött és reggel kilenc órakor Frigyes már kifelé vonult a falon kívül felállított táborába. Rómában közben futótűzként terjedt a koronázás és a pápa, Frigyes közti egyezség részleteinek híre, mire ezresével érkeztek a felfegyverzett polgárok a Capitolinus dombjára. Óriási volt a felháborodás, mert Róma polgársága bízott a német uralkodóban, tőle várták sorsuk jobbrafordulását, helyette a teuton császár beléjük rúgott egyet és az ő rovásukra a csuhások kiszolgálójává vált. A feldühödött tömeg elsöpörte az Angyalvár előtti hidat védő németeket, betört a Leonina negyedbe és a város ezen fele a kegyetlen közelharctól zengett. Róma falán kívül állomásozó német alakulatok futólépésben rontottak vissza a városba, rá a polgárokra, de azok nem futamodtak meg, hanem bátran ellenálltak és a durva öldöklés csak valamivel éjfél előtt ért véget. A németek győztek ugyan, de hatalmas árat fizettek és nem szabad komolyan venni az olyan paptörténészek leírását, mint Freisingi Ottó, aki szerint mindössze egy német vitéz esett el és egyet pedig foglyul ejtettek. Róma tovább forrongott és hiába volt a nagyszámú áldozat a császár és a pápa semmit sem ért el: ilyen körülmények közt a császár nem maradhatott a városban se a környékén. Bosszúból és kicsinyes félreborult lelkivilága helyreállistása végett Szabinában, Campagnában lerombolt néhány udvarházat, gyengén védett várat, kivégeztetett pár tucat kisnemest majd a pápát Tivoliban hagyva elindult hazafelé.

Arról szó sem lehetett, hogy a vérengzések után Adorján betegye lábát Rómába és az angol pápa minden volt csak nem boldog. Nálánál még jobban elkeseredve csupán valamilyen normann tanyáról előkeveredett, Roger király ellen lázadó, ex-capuai gróf Róbert volt, a birtokai elvesztése miatt megzavarodott szerencsétlen gróf tényleg úgy gondolta, hogy a mesébe illő rőtszakállú meg sem áll Cataniáig, jól elfenekeli majd Vilmost, ő meg a pápa meg szépen felosszák egymásközt Dél-Itáliát. Így folyt le egy másik német próbálkozás, mely több elkeseredést, megosztottságot, haragot hagyott maga után, mint ami korábban létezett és a satnya démon által megálmodott pápai abszolutizmus nagyobb bizonytalanságba került, mint Jézus második eljövetele. Adorján nem fért a bőrében, még több vért akart látni kiegyező megoldások helyett, ezért összegyűjtött annyi áruló normann nemest és csetepatéra vágyó közép-itáliai lovagot, amennyit tudott, élükre állva veselkedett neki a fiatal normann királynak. Bizánci (görög) alakulatok már korábban partra szálltak Apuliában és alig várták a pápai seregekkel való találkozást. Vilmos békítő követeket küldött, több kedvezményt felajánlva a pápának, mert nem érezte helyzetét elég erősnek. Adorján pont ellenkezőleg érezte, hogy magasan ül a nyeregben ezért visszautasította Vilmos ajánlatát, mire a megdühödött herceg nekirontott a görögöknek, akiket szétvert és fogságba ejtett, de győzelmei után az áruló normann és a pápai vitézek ellen már nem tudott fellépni, mert azok köddé válva tűntek el a tavaszi apuliai mezőkről. A sikertelen hadi próbálkozás után a pápa kénytelen volt Vilmossal tárgyalni és egy lényegesen rosszabb szerződést kötni, mint amire korábban lehetősége lett volna. Adorján egyenlőre Rómába még mindig nem tehette be a lábát, ezért különböző városokat (Orvieto, Viterbo) örvendeztetett meg népes-éhes kíséretével, míg végre püspökei 1156. novemberében kialkudták a Lateran palotába történő visszatérést. Az alkudozásokban jelentős szerepet vállalt Vilmos herceg, aki több római vezetőt is megvesztegetett, amellett úgy érvelt, ha a pápa sikeresen kiegyezett vele és Frigyes nem lesz képes a rómaiakat szövetsége ellen fordítani, akkor így közösen borsot törhetnek a beképzelt, arrogáns német uralkodó orra alá, valamint a rómaiak bosszút állhatnak a júniusi vérengzésért.

Nagyon régóta nem váltottak olyan nyíltan sértő, szándékosan bántani akaró egyházi és világi-feudális zsargonban megfogalmazott leveleket, üzeneteket a császári és a pápai udvar között, mint amilyeneket 1157 tavaszán küldözgetett egy másnak a felfuvalkodott német uralkodó és a pimasz pápa. VII. Gergely és a vele szembeforduló IV. Henrik kora ekkorra már rég lejárt és német-földön egy lényegesebben nacionalistább, birodalom-párti német főpapság gyakorolta a hatalmat, most pont ők követelték leginkább az akkor kötött – uralkodójuk számára sértő – invesztitúra szereződés pontjai felülbírálását. Matilda asszonyság Pápai Államra hagyott örökségei erősen hozzájárult a pápa és a császár közti ellenségeskedésekhez, hiszen Itália leggazdagabb földjeiről, gazdaságairól volt szó, melyek jövedelmét egyszerre akarta magának a császár, a pápa a milánói és a firenzei püspök. 1156. júniusában Frigyes otthagyta első feleségét, Vohburg-i Adalheidet, illegálisan elvált tőle, majd illegálisan nőül vette Brurgundia hercegének, Reinhold lányát, Beatricét. Ez a válás és esküvő fenemód felháboritotta a pápát, mert szerinte az oldás-kötés engedélye kiadatása kizárólag az ő hatalmában tartozott, minek megszegése kiérdemli a kiátkozást. Nem sokkal ezen események után Lund (Svédország) bíborosa, Eskill, Rómából, Franciaországon keresztül hazafelé tartó, svéd püspököt burgundiai lovagok elpáholták és kirabolták, minden pénzét, svéd kegyhelyeknek, templomoknak szánt ajándékokat egymásközt szétosztották. A pápa több legátust küldött az ügy miatt Frigyeshez, az azonban nem foglalkozott vele, hanem hagyta, hogy az ellentétek tovább éleződjenek. Nem is akart békét, háborút akart Vilmosssal, a pápával a tőle elszakadó itáliai városállamokkal és a rómaiakkal, akik 1155-ben oly csúfosan megtáncoltatták. Az izzó indulatokra még rátett egy lapáttal az 1157-ben a Besanconban megtartott diétára meghívás nélkül érkezett a pápa két kidörzsölt ügynöke, Roland a pápai udvar kancellárja és a szent Kelemen templom kardinálisa, Bernard. Frigyeshez intézett kioktató beszéde végén roland tiszteletlenül azt merte kérdezni az uralkodótól: „ugyan kitől kaptad a császárságot, ha nem a szentatyától?” Barbarossza magából kikelve förmedt rá a szemtelen papra: „Nem a templomban vagyunk és hamarosan megérzitek a germán acél izét!” Wittlesbachi Ottó palotagróf kardot rántva rögtön leakarta vágni a pápai ügynököt, de Frigyes egy karintéssel megakadályozta, ám meghagyta, hogy a legátusoknak haladék nélkül kotródniuk kell a német területekről se jobbra se balra kitérni nem szabad, se hosszabb időre bárhol is megállniuk. Frigyes továbbá minden alattvalójának – papoknak, nemeseknek, zarándokoknak – megtiltotta, hogy Rómába utazzanak. (Rahewin, Gesta Friderici I. Imperatoris, III. 10-15)

Augsburgból indult el a császári had 1158. nyarán Itáliába, elsőként Milánóra rontottak rá és a város két hónapos heves ostrom után szeptemberben elesett. Lombardia, Toszkána és minden város Rómától északra néhány nap alatt behódolt és novemberben, Roncaglia katedrálisában az itáliai nemesség teljes részvételével birodalmi diétát tartottak, hogy Frigyes mindenre kiterjedő hatalmát jogi keretek közé ékezett törvényszerkezettel érvényesítse. A megbízott jogtudósok minden uralkodói jogot – regalia, invesztitúra, mindenféle adózás hasznát – Frigyesre ruháztak, minden korábbi adómentességet visszavontak és még a szabad városi köztársaságokat is megadóztatták volna az új törvények értelmében. Minden város, jelentősebb helyiség élére az adók behajtásával megbízott, királyi védelem alatt álló protestánst kinevezését írták elő, ugyanakkor a polgári köztársaságok intézményei hatáskörét beszüntették, törvényeiket, döntéshozási jogukat felfüggesztették. Nem kellett sokáig várni, míg Frigyes rádöbbent, hogy törvényeket hozni, azokat fegyverek árnyékában szentesíteni az egy dolog, de azokat betartatni, végrehajtatni, az már valami más megint. Az elégedetlen felháborodás hamarosan nyilt lázadásba csapott át, és miként azt Freisingi Ottó írja a 'Gesta di Fridericusban': „Több város megtagadta az engedelmességet a gőgös teutonoknak …” (V. 2698). elsőnek 1159-ben Milánó lázadt fel és a jelentős sereggel, nagy dirrel-durral érkezett germán uralkodó inába szállt vitézséggel tekintett el a város megbüntetésétől, helyette a környékét dúlta, pusztította, és bosszúálló kínjában ártatlan parasztokat gyilkolt. A pápa nem bírta ki, hogy ne kavarjon egyet oda és miképp Rahewinus krónikájában megjegyzi, „a pápa Milánót és más városokat lázadásra buzdított.” (IV.-21) Ugyanakkor a pápa egy különösen orcátlanul követelőző levelet küldött Frigyesnek, aki éppen Milánó szövetségében álló, ellene lázadó Crema ostromába kezdett. A levél nem maradt fenn, annak tartalmáról Eberhard Salzburg érseke számolt be, miszerint Adorján megakarta tiltani az uralkodónak, hogy követséget küldjön hozzá az ő elsődleges beleegyezése nélkül. Továbbá megtiltotta, hogy Frigyes élelmiszerszállitmány formájában (fodrum) adót követeljen a pápasági birtokoktól, apátságoktól, megtiltotta, hogy Frigyes hűségesküt, szövetséges engedelmesség betartását követeljen bármilyen paptól, egyházi személytől. Ezenfelül vissza kell szolgáltatnia Tivoli. Ferrara, Ficoroli, városait, a néhai Matilda összes birtokát (egész Toszkánia), Spoleto hercegségét, Szardíniát, Korzikát. Frigyes megőrizte hidegvérét, válaszában kifejtett, hogy ő mint az „Isten akaratából” (divina ordinatione) lett császár és egy herceg árnyéka lenne csupán, császári méltósága egy üres titulussá züllene, ha lemondana jogairól, mely Róma feletti igazságszolgáltatás hatáskörére is kiterjed. A pápa vakmerő követelőzése ellenére békítő tárgyalást ajánlott fel, amit a pápa visszautasított. A pápának sikerült a császár ellen lázítania Brescia és Piacenza városait, majd kiátkozással fenyegette meg Frigyest, ha nem engedelmeskedik.

Adorján valahol tisztában lehetett ártalmas, idegesítően bosszantó viselkedésével, ami elég sok ellenséget teremtett számára és ezért Rómában sem érezte magát biztonságban, pedig a császári csapatok jó messze voltak városától. 1159. júniusában Anagni erős várába hurcolkodott át, onnét küldözgette ügynökeit, de még segélyt kérni sem volt képes normálisan, kellő tisztelettel, alázatos gesztus felmutatásával, mint a normannok esetében: Vilmos királytól fegyvereseket követelt, cserében semmit nem ajánlott fel ajándékba pedig az „áldott Péter” szentséges lobogóját küldte, ami még egy heti zsoldját sem fedezte volna egy normann harcosnak, és annyit ért kb., mint egy vödör salak. Utolsó erőlködése az volt, hogy megpróbálta összehozni Frigyes császár kiátkozását, de égi pártfogója, Lucifer már nem hagyott rá időt. Ide, Anagniba érkezett meg augusztusban a császári hatalom ellen zendülő lombárd városok követsége, tárgyalni azonban nem tudtak, mert a pápa hirtelen tüszős mandulagyulladásban betegedett le és szeptember elsején elhalálozott.

Tanulmányomban említett néhány történelmi személyről bővebben egy-két szó;

Salisbury János, 1136-ban költözött át Angliából Franciaországba, ahol latint és dialektikát tanult kora egyik leghíresebb tanárától, Pierre Abélárdtól. Abélard után több más híres tanártól különböző tudományokat tanult kisebb-nagyobb sikerrel, majd visszaköltözött Angliába, Canterbury érseke, Theobald védőszárnyai alá. 1147-től tizenkét évet töltött a pápai udvarban a világuralomra törő gátlástalan egyházi igyekezet minden fortélyát testközelségből látta, hasonlóan alaposan kiismerte a köpönyegforgató római arisztokráciát. Személyes barátja volt IV. Adriánnak és Becket Tamásnak. Több történelmi munkát irt, melyekben szép számmal akad értékes adat is.

Freisingi Ottó, a középkor egyik legtehetségesebb és legsikeresebb történet írója, főbb munkái, Krónika (Chronicon) és Frigyes császár dolgai (Gesta Friderici Imperatoris). A Hohenstaufen házzal rokonságban álló igen előkelő család gyermekeként látta meg a napvilágot, így neveltetése, karrierje biztosítva volt. Ellentétben a vele kortárs szélhámos Bernáttal, Ottó nem volt gyáva részt venni a második keresztesháborúban, és annak útja folyamán ő is keresztülvonult Magyarországon, ám ennek ellenére hazánkról, őseinkről valótlan, rosszindulatú badarságokat jegyzett fel. („A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, nem csoda tehát, ha nyelvre, erkölcsre durva és ízetlen maradt Ezek a magyarok rút arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár nyelvűek és erkölcsűek, úgyhogy bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott…”, avar őseinket szintén gyalázza: „nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok”) Krónikáját Ádám és Évával kezdi és 1146 tavaszáig (III. Jenő uralkodásának második évéig) folytatta. Műve szellemisége haloványan követte szent Ágoston két városának sémáját, szerinte az emberiségnek két csoportja van az egyik isten országának (égi Jeruzsálemnek, míg a másik, a vele szemben álló Babilon a sátánnak engedelmeskedik. E két szimbolikus csoport állandó harca alakítja, formálja az emberiség sorsát. A másik jelentős műve, Frigyes viselt dolgai mértéktelenül dicséri, felmagasztalja Frigyes császárt, ám emellett értékes adatokat közöl több fontos történelmi személyről, mint Pierre Abélard és a hazudozó Bernát. 'Frigyes tettei” c. művét azonban nem tudta befejezni, viszonylag elég fiatalon, 46. évese ragadta el a halál, 1158-ban.

Boso Brekspaere

Boso kardinális, Angliában született-nevelkedett, nagybácsikája Breakspear Miklós volt, aki később IV. Adrián pápaként lépett fel. 1135-ben csatlakozott Guido kardinális udvartartásához, majd mikor Guidót legátusként 1143-ban spanyol földre küldték oda is elkísérte gazdáját. 1149-ben Guido elhunyta után négy évig a pápai kancellária igazgatójaként munkálkodott. Bácsikája trónralépése után egyből a legzsírosabb húsosfazék mellé került, mikor IV. Adrián 1154-ben bíboroskamarássá (cameriengo) nevezte ki, 1157-től nyolc éven keresztül minden pápai oklevelet ő szerkesztett. Több pápa életrajzírója, a Liber Pontificalist kibővítő szerkesztője, műve a Gesta Pontificum Romanorum sok értékes adattal gazdagította történelemtudományunkat.

Viterboi Gottfried, szász származású költő, történész. Egész fiatalon került II. Lothair udvarába, tanulmányai befejezése után a pápai kancelláriára került, majd hol a császári, hol a pápai udvarban töltött be titkári, írnoki feladatokat. Barbarossza Frigyes kiemelten bízott benne nagyköveti feladatokat bizott rá és így eljutott a spanyol, szicíliai,franciai királyi udvarokba, de legtöbbször szeretett uraihoz utazott – mintegy negyvenszer – Rómába, hol természetesen mindig örültek jöttének. Legjelentősebb történelmi munkái, Speculum Regum Liber Universalis és a Memoria Seculorum, mely különösen népszerű olvasmány volt a középkorban. A versekben szedett életrajzi munkája, Gesta Frederici I. Frigyes német-római császár1155-1180 közötti cselekedeteit ismerteti

Romuald Guarna, 1153-tól Salerno érseke, I. és II. Vilmos normann királyok szolgálatában több diplomata feladatot teljesített. Legjelentősebb műve 'Chronicon', világtörténeti leírása nála is a bibliai teremtéssel kezdődik és 1179-ig tart. Művéhez felhasználta a salernói könyvtár számos könyvét, mint szent Jeromos, Orisius, tiszteletreméltó Bede szerzeményeit. Habár narratívája tompább silányabb minőségű, szegényebb stílusú, mint kortárs történészkollégai munkái mégis mint bennfentes értékes adatokkal gazdagítja ismereteinket.

Pierre Abélard: kisnemesi család legidősebb fiaként 1079. körül született Nantes mellett, már gyerekként kitűnt tanulási eredményeivel, gyors felfogóképességével. Elég fiatalon bejárta az ország nagy részét és alig húsz évesen a párizsi Notre-Dame iskolájának tanulója lett. Hamarosan összekülönbözött tanítójával Champaeux-i Vilmossal, miután több nyilvános vitában legyőzte, megszégyenítette. Talán érdemes megemlíteni, hogy az akkori keresztény iskolákban – hasonlóan a mai keresztény iskolákhoz – semmilyen tantételre, bibliai eseményre nem létezett két vagy többféle magyarázat. Minden tétel, elbeszélés szigorúan az évszázadok óta megkövesedett dogmákhoz volt kötve és a biblia minden szavát, mondatát muszáj volt szó szerint érteni. Klasszikus műveltséget, pogány filozófiát jól ismerő okos, intelligens emberek számára szó nélkül hagyni azt a sok botorságot, amit a keresztény tanítások hangoztattak nagyon nehéz –, ha nem lehetetlen volt. Magántanárként hosszú éveken keresztül tanított teológiát, dialektikát, ekkor ismerte meg Brescia-i Arnoldot, aki szorgalmasan eljárt előadásaira. Ellentétben sok más tanult társával, antik filozófusok (Platón, Szókratész, Arisztotelész stb.) műveit nem csak olvasta, hanem értette is, mely bölcselet lehetővé tette számára a különböző vélemények egymással történő szembeállítását, a skolasztika rendszerének tágítását, merevsége lazítását. Nézetei miatt sorozatosan bajba keveredett, a félművelt ortodox teológusokkal, mint Reims-i Alberik, Lombardi Lotulf, akik feljelentgették, támadták, ahol érték, eretnek szakadárnak bélyegezték és legszívesebben elpusztították volna. A szokásos gregoriánus csoportok – mint a bencések – teológiájától eltérő tanítása (Szentháromság-tan, adopcionizmus) már viszonylag elég korán kiváltotta az olyan vaskalapos dogmatikus papok haragját, mint a hazudozó Bernát és az 1141-ben Sensben megtartott zsinaton Thierry Vilmos és Bernát az ott összeverődött, többségében műveletlen papokkal elítéltette Abélard tanításait. Mestere volt a dielaektika tudományának, nagy hatású, ékesen szóló előadásai rendkívül népszerűek voltak, mely előadások sikerének híre még sárgábbá változtatta az irigy Bernát amúgy is sárga bőrét. Bernát intim, testközeli jó barátja, Thiery Vilmos listába szedve összeírta Abélard összes eretnek megnyilvánulását, amit Bernát boldogan meglovagolt és amivel rákényszerítette a merész filozófust, az 1141-ben megrendezett Sens-i zsinaton történő megjelenésre. Bernát a zsinaton gyáva módon elkerülte az Abélarddal való vitát, helyette hasonszőrű jellemtelen főpapokkal megegyezett Adélard elítélésében: pontosabban az elintézésében. A másnap megjelenő Abélardnak a jellemtelen Bernát-lakáj papok, azonnali választ követelve egy kész, rágalmazásokkal telített listát adtak át, mely követeléseket Abélard megtagadott, és naivan Rómába sietett, hogy a pápa őszentségétől eszközölje ki az igazságot. A világi realitásoktól elszakadt hiszékenysége kijózanító sokkot kaphatott, mikor Bernát régi cimborája, a hamis II. Ince – anélkül, hogy meghallgatta volna Abélard érvelését – kiátkozta Abélardot a katolikus egyház kötelékéből, kolostori fogságot, örökös szilenciumot rótt ki rá és elrendelte könyvei elégetését. Franciaországi történt visszatérése után a Szent Marcell szerzetesházban lelt menedéket és néhány hónap múlva (1142, április) ott is hunyt el.

II. Celesztin (1143-1144)

Szeptember 24-én hunyt el II. Ince pápa és rá két napra 26-án a pápaválasztó főpapok egy idős, betegeskedő karrierista papot választottak meg – tudván – úgy sem fog sokáig élni. Eredetileg Guido di Castellanónak hívták és már elég korán ott sündörködött II. Honorius körül, majd Ince pápa tanácsadójaként és pápai követeként több világi nagy úr udvarában is megfordult. A hamis pápa Incét elkísérte franciaországi lázító körútjára, jó barátságot kötött a hazudozó Bernáttal és annak társaságával, a római konzervatív papi intézmény egyik nyakasan hajthatatlan, megrögzött élharcosa volt. Megválasztásában mégis inkább rozzant állapota volt a szempont, mert a makacs gregoriánusok belefáradtak a szüntelen harcban, egy kis szünetet reméltek, melyben rendezni tudták volna soraikat. Guido bíboros megválasztása után II. Celesztin nevet felvéve foglalta el a pápai trónt.

A pápaság helyzete nem állt valami fényes csúcson, mert az egymás után uralkodó gregoriánus pápáknak sikerült szinte mindenkit maguk ellen hangolni, miközben nem vették figyelemben az itáliai városokban végbemenő társadalmi változásokat, polgárság felemelkedésével járó szabad köztársaságokban tömörülő polgárok szervezkedését. III. Konrád, a német uralkodók szép régi szokását követve hol valamelyik német fejedelemmel, hol meg valamelyik keleti szomszédjával háborúzgatott és örült, hogy nem kellett a pápaság dolgaival vesződnie. Franciaországban VII. Lajos volt a király, az a Lajos, aki ellenezte, hogy II. Ince kancellárjának (Aimeri kardinális) unokaöccsét, a gregoriánusokat mindenben kiszolgáló, Pierre de la Chatrét nyomassák be a Bourges-i érseki székbe. A Bourges-i érsekség az egyik leggazdagabb, nagy egyházi és világi hatalommal bíró érsekség volt az országban, ezért nem volt mindegy, hogy egy Rómát pártoló vagy a francia király érdekeit szem előtt tartó alak kezében van. Persze a pápa juszt is Pierre de la Chatrét támogatta, meghívta a gregoriánus főpapot Rómába és érsekké szentelte, holott nagyon jól tudta, hogy Lajos királynak ez egyáltalán nem fog tetszeni. Lajos megtiltotta a hazasomfordáló pápa érsekének, hogy lábát betegye Bourgesbe, aki erre fel a pártütésre hajlamos Champagne grófhoz, Theobaldhoz menekült. A pápa bosszúból az egész országot interdiktum (kiközösítés) alá helyezte, amivel egy felesleges véres háborút robbantott ki. Pierre dela Chatre persze még időben elhúzott a pápához Champagnból és Rómából leste az általa gerjesztett öldöklést. Az elhidegült kapcsolatok miatt Lajos király nemhogy baráti, de még laza haveri viszonyban sem volt a pápával.

A Gallucció-i ütközet óta aránylagos béke és elégedett jószomszédi viszony állt fenn a pápasáság és az Itália déli részét birtokló normannok között. Roger király Szicíliában élvezte szerencséjét néha kalózkodott, néha kereskedett, de legtöbbször valamelyik palotája dísztermében lustálkodott. Nem érdekelte, hogy mi történik a pápasággal és nem akart ügyeiben avatkozni. A pápa tehát déli szomszédjától sem remélhetett túl sok támogatásra, pedig nagy szüksége lett volna rá. Róma környékén akadt néhány gróf és kisnemes, mint Tivoli polgársága, vagy viterbói Gottfried, tusculumi Ptolemaiosz, akik szívesen miséztek a pápával, de egy költséges háborúra pénzáldozatot hozni már egyik sem nagyon akart volna. Rómában még ennél is kevesebb barátja volt a pápaságnak, az augusztus közepén kikiáltott köztársaság hívei egyre gyarapodtak és a sebesen változó állapotok miatt, Róma nemeseinek többsége össze-vissza toporogva azt sem tudta hova álljon.

Az északi Lombárd, Toszkán és romagnai városok szolgálataiért az Ottók kora óta kisebb-nagyobb kiváltságokban részesültek, kihasználták a császárság és a pápaság közti ellentétet, és ahogyan városi önkormányzatuk erősödött, úgy vonták ki egyre jobban magukat püspökök, érsekek hatalma alól. Míg Milánó. Pisa, Firenze, Genova, Velence polgárai megszabadultak püspökeik önkényétől gyámságától, addig ez Rómában lehetetlenség volt, mert az ő püspökük a pápa volt, a pápa városa pedig 'dominium temporale'. Rómában évszázadokon keresztül két hatalom létezett; papság és a tradicionális arisztokrata családok. Míg más városokban iparos mestereket, nagykereskedőket, céhek vezetőit megbecsülték és az általuk létrehozott önkormányzatokat elismerte a nagy nemesség és a papság, Rómában ilyesmi nem létezhetett. Legalább is 1143. augusztusáig. Celesztin trónra lépésekor már egy egyre erősödő népi szenátus, polgári milícia és új a polgárok soraiból választott konzultanács (Consules Romanorum) irányította – hol jól, hol rosszul – a várost és környékét. Róma legfőbb nemesi családjai; Colonna, Normanni, Corsi, Sassi Duranti, Ursini, Bodoni, Maximi és természetesen a Frangepáni mind a feudális pápai állam elkötelezett hívei voltak, feudális uruknak és jótevőjüknek tekintették a pápát, hiszen rangjukat, mint pl. konzul, birói, törvényszéki hivatal, prefektusi méltóságokat a pápa adományozta. A pápáé volt az abszolút invesztitúra joga, így számukra a tőle kapott rangok, kiváltságok örök életű, megkérdőjelezhetetlen értékek voltak. Hatalmukat, vagyonukat féltő arisztokraták a népi önkormányzat ellen fordultak nem számítva arra a heves ellenállásra, amit a polgárok válaszként kifejtettek. A kiskirályként viselkedő nemesek többsége hamarosan minden hatalomtól meg lett fosztva, a nép elzavarta hivatalaikból, néhánynak vártornyát, kastélyát földig rombolták, és minden közigazgatás, törvényhozási jog a városi önkormányzat hatáskörében került. A pénzverés kiváltságát is elvették a pápától és több évszázadnyi szünet után ismét „Senatus populus que Romanus” feliratú ezüstpénzek kerültek forgalomba. A pápát megfosztották világi hatalmából, intézményével közölték, hogy ezentúl az egyházi adókból és adományokból kell gazdálkodnia, ahol ez nem elegendő, ott az állam kompenzációt biztosít.

Ilyen körülmények között Celesztin nem sok mindent tudott csinálni, mindössze feloldotta Franciaországról az interdiktumot, mert a franciákat akarta használni a minden adóformát megtagadó Roger, szicíliai király ellen. Irt még továbbá néhány kesergő levelet, kibocsájtott még vagy ötven privilégiumlevelet, majd laterani palotáját otthagyva Frangepáni védelme alá húzódott. Frangepáni erődjében, 1144. március 8-án érte el vége, mindössze öt és fél hónapig töltötte be hivatalát. Jelentéktelen, idős, beteges ember volt, de ahhoz volt esze és ereje, hogy minden tárgyalási lehetőséget visszautasítson a népi önkormányzattal, amivel egy új háborús helyzet kialakulását segítette elő.

II. Luciusz (1144-1145)

A Patrologia Latina gyűjteményében majd száz levél maradt fenn Luciusztól, mind privilégiumokmány. Az iratokból betekintést nyerhetünk arra az egyszerű igazságra, hogy a kolostoroknak, zárdáknak, apátságoknak adott kiváltságok nem jártak ingyen. Luciusz különösen követelőző volt, fehér lovakat, palliumokat, díszes könyvborítókat, nemesfémből készült templomi edényeket, és természetesen aranyat, ezüstöt igényelt cserében. Boso biográfija nem több harminc oldalnál, míg egyes évkönyvekből más fontos adatokhoz juthatunk.

A következő pápa, mikor még Gerard Caccianemecinek hívták szépen végig járta a katolikus szamárlétrát, karrierje fontos fordulópontja volt, mikor II. Honorius 1125-ben pápai legátust csinált belőle és Németországba küldte, hogy segítse elő a gregoriánus-barát, III. Lothár megválasztását. Utána még kétszer ment Németországba és mindkét esetben erőszakosan tuszkolta Lothárt a pápaság érdekében végrehajtandó itáliai hadjáratokra. Mindkét hadjárat egy vagyonba, került és egyikkel sem ért el semmit sem a pápa sem a császárság. A ráfázással együtt járó hoppon-maradás azonban erénynek és dicsőségnek számított a pápai udvarban és II. Ince a két felesleges háború kirobbanásért tett erőfeszítéséért laterani kancellárnak nevezte ki Gerard Caccianemecit. Boso szerint II. Ince a halálos ágyán azt hangoztatta, hogy elhunyta után az egyház legfontosabb hivatalát Gerard Caccianemecinek illene betöltenie. 1144. március 12-én avatták pápává Gerardot, megkapta a tiarát, díszlepleket, a 'halász' gyűrűjét, lábára húzták a bíborharisnyát és II. Luciusz névvel ellátott új pápája lett a világ leghatalmasabb vallásának. Ha valaki igazából örült Gerard Caccianemeci megválasztásának az Roger szicíliai király volt, mert az új pápa keresztapja volt a király egyik fiának, és mivel mindig jól kijöttek, a király naivul barátjának hitte Gerardot. (Romauld, Krón.)

Roger kihallgatást, találkozót kért a pápától, amiben Luciusz örömmel belegyezett és hamarosan Ceprano mellett sor kerülhetett a találkozásra. A király és két fia megcsókolták a pápa lábát, értékes ajándékokat adtak a pápának, hűséges szolgának nevezték magukat, akik az életük árán is megvédenék a szentatyát. A normannok megdöbbenésére, a pápa válaszként mindjárt követelőzéssel kezdte; azonnal adja vissza Roger Capuát, fizessen kompenzációt az eltulajdonított jövedelmek után, és Szicília, Dél-Itália után járó adót visszamenőleg is azonnal fizesse ki. Több napon át tartó tárgyalások sehova sem vezettek, a pápa és kísérői szemtelen, lekezelő viselkedésükkel csak felbőszítették a normann királyt, aki dühösen távozott, de előtte megbízta Apulia hercegét, Roger fiát, hogy dúlja fel a pápasághoz tartozó Campana-i birtokokat. Luciusz kifinomult diplomáciai jártassága hamarosan felperzselt falvakat, lerombolt udvarházakat, megpörkölődött apátságokat, kolostorokat hagyott maga után, mégis a pápa olyan kevélyen, hetykén vonult be Rómába, mintha valami győzedelmes csatát nyert volna. Roger fia harci osztagai egyre közelebb kerültek Rómához és az általuk generált kár folyamatosan növekedett, amiért a pápának muszáj voltmegállapodásra jutni a normannokkal. Két hónappal a sikertelen tárgyalások után, Luciusz követségek útján kiegyezett Roger királlyal; megerősítette II. Ince által nyert elismerést, szentesítést (beleértve Capua átadását Róbertnek), lemondott a kártérítési vagyon követeléséről, a normann király cserében megígérte, hogy majd fegyveresen fogja megsegíti a pápát Róma népe ellen. Luciusz minden ravaszságát és tekintélyét latba vetve római hatalmát óhajtotta megerősíteni, első lépésként a szenátorokat szerette volna meggyőzni hivataluk (magisterium) feladására, ami nagyon rosszul sült el. A polgárok Jordán (II. Anacletus pápa öccse) vezetésével ismét kikiáltották a köztársaságot, Jordánt patríciusnak nevezték ki és szenátori küldöttségük felszólította a pápát, hogy mondjon le az uralkodói haszonélvezetről (regalia) és elégedjék meg az egyházi adok hasznával. Jordán (Giordano) Pierleoni és népi szenátorai megfogalmazták Róma első polgári alkotmányát. Luciusz azon nyomban Konrádhoz fordult segítségért: jöjjön gyorsan, mert bajban van az egyház legszentebb intézménye. Freisingi Ottó ekképp kesereg: „A római nép ugyanis, botorságának határt szabni nem akarván, a szenátorok mellé, akiket már előzőleg behelyeztek, még egy patríciust állított és erre a méltóságra Leonis Péter fiát, Jordanest választották meg s neki, mint valami fejedelemnek, mindnyájan meghódoltak. Ezután a főpap elé járultak és annak minden, úgy a Városon belüli, mint kívüli regáliáját patríciusuk joghatósága számára visszakövetelték, azt mondván, hogy neki a régi papok módjára csakis a tizedekből és adományokból kell élnie s nem átallották napról-napra megszomorítani az igaznak lelkét”. (Krón. VII.-31). Bernát szintén bevetette leginkább kifinomított tudását, ami magas szintű uszításból állott és pimaszul kioktató, felszólító levelekkel kezdte el zaklatni a német uralkodót, aki épp a morva meg a sziléziai bárókkal vergődött. Levelében felszólította Konrádot, hogy haladéktalanul támadjon Rómára, mert az ő kötelessége megvédeni a katolikus egyházat és annak vezetőjét, szent Péter örökösét, „átkozott vad népség, akik nem tudják felmérni az erőviszonyokat” gyávának nevezte Róma polgárait, „dölyfösségük és arroganciájuk jóval meghaladja bátorságukat”, így könnyű lesz szétcsapni közöttük. Konrádnak semmi kedve nem volt átkelni az Alpokon és egy bizonytalan kimenetelű háborúba sodródni – különben is, nagyon kellemesen el volt őfensége a szláv bárók püfölésével foglalva.

Frangepáni, Latro Péter és még egy tucat római főnemes azonban sietve a pápa mellé állt és egy új polgárháború robbant ki Rómában. A folyamatosan dührohamot szenvedő pápa nem bírt a fenekén maradni a Palatinus déli részén álló Frangepáni erődrendszerben, muszáj volt neki páncélt ölteni és a Capitolinusban összegyűlt polgári milíciák ostromában részt venni. Viterbói Godfrid szerint egy roham alatt eltalálta egy hajítógépből kilőtt kő a pápát, akit hordágyon vittek el a harcmezőről. Néhány nap múlva, 1145. február 15-én, valószínű belső vérzés következtében belehalt sérülésében. Majdnem egy évig uralkodott.

III. Jenő (1145-1153)

Legértékesebb részleteket Jenő pápá cselekedeteit illetően Freisingi Ottó Krónikájából meríthetjük,de talán azonos értékekkel bír Salisbury János szerzeménye is, a 'Historia Pontificalis'.

Karrierjét Clairvaux-ban kezdte az ottani főuszító mester Bernát alatt, aki maszkulin fellépésével úgy elkábította a szégyenlős középkorú papot, hogy az nyomban megváltoztatta keresztnevét és Péter nevét Bernátra cserélte. (Giuseppe Bertini, 'Parma al tempo di Corregio', Dissertazione, 1822. 117 o.) Minden tudományosnak mondott ismeretterjesztő történelmi kiadvány szerint Bernardo Pignatelli néven látta meg a napvilágot, és mégis a jelentős olasz történész azt állítja, hogy Péter volt az eredeti neve, amit a clairvauxi főpap iránti rajongásának köszönhetően változtatta Bernátra. A biblia alapos ismerete mellett a pisai Bernát eltanulta a cisztercita rend fegyelem és szabályzat minden csínját-bínját és maga is briliáns ötletekkel járult a cisztercita szerzetesei fokozott fegyelmezéséhez, életük apró részleteit is pontosan behatárolható szabályozásához. A Clairvaux-i Bernát 1140-ben Rómába küldi a lelkes pisai növendéket, hadd tegyék magukévá ott is a cisztercita fegyelem áldott állapotát, hiszen a rómaiknak pont az alázatra, engedelmességre és a csöndes belenyugvás elsajátítására volt leginkább szükségük. A szent Vince és Anasztáz kolostorában – ahol apátként működött –, érte el hírét megválasztásának Bernát apát, és megválasztása nem csak őt, hanem mindenkit alaposan meglepett, még a Frangepáni védelme alatt összegyűlt pápaválasztókat is, hiszen Bernát apátot senki sem tartotta valami kiemelkedő elmének. Kiváltképp volt mesterét a később szentnek kikiáltott uszító Bernátot lepte meg a választás. Rómába, a bíborosok kollégiumához (conventus) irt levelét igen nyersen fogalmazta: „A tiszteletre méltó kúria minden római püspökének és kardinálisának! Bocsássa meg az Úr, amit cselekedtetek (…) hát nem akadt közöttetek egy bölcs és kellő tapasztalattal rendelkező vezető sem, aki jobban megfelelt volna a legtehetségesebb jelölt kiválasztás feladatának betöltésere? Kétségkívül abszurdumnak tűnhet, hogy egy ilyen megalázkodó, szerény és csiszolatlan ember elnököljön majd királyok felett, püspököket irányítson, uralkodók és birodalmak sorsáról döntsön. Nehéz eldönteni, hogy ez az egész választás nevetséges-e vagy mirakulózus?” Zárómondatában arra buzdította a római kardinálisokat, hogy segítsék meg Jenőt az általuk ráhelyezett teher viselésében. (Ep. 237.). ugyanebben a levelében „mesterkéletlen, faragatlannak” (rusticanum), „rongyos kisemberkének” (pannosum homuncionen) nevezi az új pápát. Druszájának, a frissiben pápává lett Bernátnak irt első levelében – mivel sosem tartotta egy érdemleges, kiemelkedő szellemiségnek – nehezen, kicsit zavartan próbál valamit mondani, írásából kitűnik, hogy nem valami boldog a választással: „... az én Uramnak, akit már nem merek többé fiamnak szólítani (…) ha megengednéd nékem, akkor mondanám, az evangéliumok szellemében jelenthetem ki, hogy én nemzettelek téged, így olyan vagy, mintha elsőszülött fiam lennél. A bölcs fiú az atyját örvendezteti, ő az atyja glóriája. Ám mostantól nem hívhatlak többé fiamnak … mert Bernát fiam … előléptetett, így Jenő szentatya lett belőled.” (Ep. 238.).

Rómába érkezése után szinte az első órában tudtára adta környezetének, hogy nem ismeri el a népi-szenátust, semmibe veszi követeléseiket, Rómát továbbra is egyházi tulajdonnak tekinti és a világi pápai hatalom értelmezése szerint a pápa nem csupán Róma főhercege, hanem feudális fejedelem is. Minden alattvalója feltétlen engedelmességgel tartozik, és az ellene lázadókat isten ellenségének kell tekinteni. A Lateran palotát minden gond nélkül birtokba vehette, de a Szent Péter bazilikához vezető utat a római szenátus lezárta előle. Megválasztása után két nappal Bernát, mint egy bűnöző, az éj leple alatt, főpapjai kíséretében kiosont Rómából, még pihenni sem állt meg Monticelli erődéig. Innét a farfai apátságba siettek, ahol a jelenlévők nagy örömére pápává szentelték Bernátot. A pápa és népes kísérete nem maradhatott Farfában, hiszen ott juhtúrón és köleskásán kívül semmi más élelem nem volt, ezért tovább álltak a gazdag Viterbóba, hol a feudális Gottfried nevű főúr igencsak szerette az egyházi semmittevőket. Első dolga volt, hogy „Jordanest egynémely hívével együtt az egyházi átok kardjával sújtotta” (Frei. Krón. (VII.-31). Nyolc hónapig tartott, amíg a sok papnak meg szolgáiknak sikerült minden készletet felenni, meginni, és mikor minden elfogyott tovább álltak Narniba. Ezen idő alatt Jenő megpróbált minél több campagnai, latiumi (Lazió) nemest magához édesgetni, ígéretekkel, üres titulusokkal, kétes értékű kiváltságlevelekkel halmozta el, főleg azokat (pl. Tivoli), akik már régóta szenvedélyesen gyűlölték Rómát. Ügynökei segítségével biztosította, hogy távollétében se legyen nyugalom Rómában; vesztegetésre pénzt küldött, agentjei zsoldosokat és közönséges banditákat szabadítottak a városra, miközben a felbőszült Frangepáni vezette a jómódú arisztokratákból álló pápai pártot a városi önkormányzat szenátorai ellen, akik élén a tehetséges stratéga Jordán (Giordano) Pierleoni állott. A pápai ügynökök szép lassan behálózták a harcokban egyre inkább belefáradó szenátorokat, sokat megvesztegettek közülük, míg másokat fontos pozíciók ígéretével tévesztettek meg, addig áskálódva, míg azok bele nem egyeztek a pápa által felajánlott békeszerződésbe. Legfőbb érvelésükben annak adtak hangot, hogy a római szenátust és köztársaságot még mindig jobb pápai hatóság alá helyezni, mint a császári hatalom alá. 1145. karácsonya előtt Jenő pápa úgy vonult fehér lovon, aranyozott vértmellényben, kezében a világi hatalmat jelképező aranybuzogánnyal Sutriból Rómába, mint valamilyen világverő hős hadvezér és a meggondolatlan római szenátorok hivatalosan is alávetették intézményüket a pápai önkénynek. A szerződés szerint a patrícius hivatala megszűnt, Jordánnak vissza kellett húzódnia erődrendszerében, a pápa hű nemesekből álló prefektúra intézményét restaurálták és a szenátus működésköre a pápai akaratnak és invesztitúrának lett alárendelve.

A több évtizedre visszanyúló római-tivoli kölcsönös ellenségességgel, gyűlölettel azonban nem tudott mit kezdeni Jenő pápa és a római nemesek, polgárok először csak kérlelték majd követelték a pápától, hogy vezesse őket Tivoli ellen: amit Jenő megtagadott. Az ez miatt kialakult feszültség arra kényszerítette a pápát, hogy 1146-ban a Laterant otthagyva átköltözzön a Trastevere negyedébe, ami nem tartozott a szenátus hatásköre alá. Innét írogatott Jenő, Konrád királynak, hogy jöjjön seregével Rómába és mentse meg őt a fellázadt nyájtól (vagy miképpen azt szent Bernát megfogalmazta: „Péter bárányai, kiknek gondját viselnie a főpásztornak kellene, Rómában ordasokká, sárkányokká és skorpiókká váltak.”). Franciaországból meg a másik Bernát uszított, zaklatta szemrehányó, kioktató leveleivel Konrádot, aki épp Magyarország lerohanásával volt elfoglalva. Konrád hűséges szolgájára, Henrik osztrák őrgróf és bajor hercegre bízta a könnyűnek tűnő hadjáratot. Persze a lerohanásból semmi sem lett, mert már Pozsony előtt elakadt a sárban a sok nehéz páncélzatú germán, miközben a magyar könnyűlovasság folyamatosan támadta a lassan mozgó, mamlasz németeket. Henriknek vissza kellett vonulnia egészen a Bécsi-medence nyugati felébe és békét kérni a magyaroktól. Géza béke helyett ellentámadásba kezdett és feldúlta Henrik ausztriai grófságának tetemes részét, és csak váltságdíj kifizetése után vonult vissza. A röstellni való hadjárat semmire sem volt jó, hacsak nem arra, hogy Konrádnak volt mire hivatkozni a szentatyánál, hogy miért nem tudott segítségére sietni.

A pápa helyzetét tovább nehezítette a már korábban többször kiátkozott, száműzött Brescia-i Arnold római fellépése, aki nyíltan lázított a papság világi hatalma ellen, tagadta a Pápai Állam hierarchiáját, politikai uralmát és csak is a puritán, ősi, szegénységen, szerénységen nyugvó apostoli egyházi létezést tudta elfogadni. Arnold színrelépése tökéletes patt helyzetet teremtett Rómában.

A több oldalról szorongatott, erős szövetségessel nem rendelkező pápának az a helyzetmentő ötlete támadt, hogy elindít egy másik nagyszabású kereszteshadjáratot, melynek dicsfénye visszaállítja intézménye tiszteletét és megnöveli világi hatalmát. A francia király meghívására 1147. januárjában elhagyta a számára barátságtalan Rómát és néhány hét múlva már VII. Lajost győzködte a kereszt felvételére: kezdetben sikertelenül. Ekkor a főuszító, demagóg Bernátot kérte meg: vesse bele minden tehetségét a királyi és a főnemesi családok meggyőzésére, hogy azokvegyenek részt egy másik keresztesháborúban, mert neki nem nagyon megy a toborzás. Bernát megörült a megbízatásnak, ott hagyhatta az unalmas Clairvauxot és mint egy felpörgetett robotmasina rohant az egyik főúri székhelyből a másikba, mindenhol erőszakos rámenőséggel győzködött, vitatkozott, fenyegetőzött, ígérgetett. Csak a keresztesháború fontosságáról prédikált, rámászott a grófok, bárók családjára, enni, inni, pihenni sem hagyta őket, nem volt békéjük és addig nyaggatta őket, míg azok be nem adták derekukat. Lajos királlyal és családjával ugyanezt cselekedte és nem akadt egy nemes sem, aki rá mert volna szólni, vagy fenéken merte volna billenteni az agresszív csuhást.

Jenő és Bernát együtt biztatja a sok megzavarodott fanatikust a keresztesháborúra. Nekik nem kellett menni ... Ha kelletlenül is, de VII. Lajos is felvette a keresztet, ám mégis elsőnek nem sokkal Géza királyunk német földről való visszavonulása után III. Konrád király indult el – akit közben szintén befűztek a csuhások –, és kb. harmincezer fegyveres lovag, csatlós, és ugyanennyi számú zarándok kíséretében Magyarországon majd a Balkánon keresztül vonulva ázsiai-bizánci területre érkezett. A rákövetkező évben egy kissé nagyobb számú sereggel és még nagyobb számú zarándokhordával érkezett meg Magyarországra VII. Lajos. Gézának ezt a sereget és az éhes sáskahadként garázdálkodó zarándokhordát is sikerült nagy áldozatok meghozatalával kordában tartani és ez a dicső ármádia is szinte gond nélkül vonult át Magyarországon.

Anélkül, hogy részletesen kitérnénk a második keresztesháború sikertelenségére, elég annyit közölni, hogy amikor az elkeserítő hírek egyre szélesebb körben kezdtek el gyűrűzni Franciaországban, a növekvő felháborodás elöl, 1148. nyarán Jenő pápa visszakotort Itáliába. A főuszító mester, Bernát szintén angolosan lelépett a színről és a Clairvaux-i apátság biztonságába vonult vissza sunnyogni, mintha neki semmi felelőssége nem lenne a több tízezer kereszteslovag és zarándok elpusztulásához. Jenő kedves vazallusszolgájánál Gottfried viterbói hercegnél költözött be a korábban is használt rezidenciájába és onnét küldözgette leveleit a rómaikhoz, hogy azonnal zavarják el Arnoldot, és ismét legyenek hűséges alattvalói az anyaszentegyháznak, ami nem más, mint az ő fenséges személye. A rómaiak azonban ignorálták a pápa követelését, ezért a pápa a hozzá hű vidéki nemeseket hívta hadba. 1149. tavaszán Tusculban gyülekezett a sereg, amihez normann grófok és zsoldosaik is csatlakoztak. A lazán fegyelmezett, nem túl lelkes hadtesteket Jenő pápa egy hadi dolgokban járatlan, de annál erőszakosabb Puella Guido nevű bíborosra bízta, aki aztán több mint egy éven keresztül eredménytelenül csatározgatott a makacsul ellenálló rómaikkal.

Még abban az évben (1149) mindkét suta kereszteskirály otthagyta a szeldzsuk frontot és visszasomfordált a biztonságos Európába. Először Konrád jelent meg megtépázott, lebetegedett seregmaradványával, majd az ősz folyamán Lajos is áthajózott Itáliába, ahol sietett meglátogatni a pápát. A találkozásra II. Ptolemaiosz herceg várában, Tusculumban került sor és a komoly veszteségekkel járó háború ötletgazdája és a hadjáratokban, hadvezérként pocsék módon levitézlő Lajos semmi hibát nem akartak egymás szemére hányni inkább közösen szidalmazták az eretnekeket, a rómaiakat, a hitetlen szeldzsukokat meg a gonosz zsidó Jordán Pierleónit, aki a szentatya helyett bitorolja Rómát. Lajost állítólag megdöbbentette, hogy a legszentségesebb atyának és népes sleppjének egy zord vidéki erődben, spártai körülmények között kell élnie, minden luxus és dörzsölés nélkül. Arról szó sem lehetett, hogy Lajos király fegyvereseivel segítse meg Jenőt a rómaiak ellen, mert szinte mindegyik vele menekülő lovagja sebesült, beteg vagy elkeseredetten ellene volt mindenféle további hadviselésnek. Hogy a felbujtó, az egész háborút kitervelő pápáról – kinek mizériájukat köszönhették – miként vélekedtek, arról elfelejtettek beszámolni az egyház történészei. A francia király mielőtt hazafelé vette volna útját, Rómába is ellátogatott, ahol a legnagyobb tisztelettel fogadták, több templomot, bazilikát meglátogatott, hálaadó imákat szervezett, melyeken az összes szentnek több tucatszor megköszönte, hogy épségben megúszta a rosszul megszervezett, és ócska stratégiával lefolytatott háborút. Nem sokkal Lajos távozása után Jenő pápának sikerült egyességre jutni a rómaiakkal és november végén pompás díszletek között bevonult a városba. Sikerét segítette a Franciaországban begyűjtött arany, miként Salisbury János irja: „a rómaiak kiszagolták az aranyat, ezüstöt, amit a pápa Franciaországban kapott.”(Hist Pont. c. 21.). Arnold leállt a nyilvános igehirdetéssel és ideglenesen el kellett tűnnie minden nyilvános helyről, Jordánnak sem esett semmi baja, nem is eshetett, mert nővére tusculumi II. Ptolemaiosz herceg felesége volt, mindössze visszavonulásra kényszerült a politikai térből. Róma polgárai és kisnemesei, akik kezdetben éltették és ujjongtak a pápáért elég hamar kiábrándultak a minden rugalmasságot és kompromisszumot elvető pápából és a régi problémák ismét a felszínre vetődve rontották a nehezen létrehozott békét, harmóniát. Bő fél évvel megérkezése után, 1150. júniusában Jenő – saját makacsságának köszönhetően – ismét Róma elhagyására kényszerült.

A változatosság kedvéért délre, a normannokhoz igyekezett Jenő pápa, abban reménykedve, hogy Rogert sikerül majd egy Róma ellenes hadjáratba beleráncigálnia. Roger király normann létére elég bölcsen uralkodott; a papságot teljesen hatalma alá helyezte, a pápa invesztitúra jogát semmibe véve maga nevezte ki a főpapokat, apátokat, és csak azokat a pápai legátusokat, ügynököket engedte be országába, akiket ő hívott meg, miáltal kizárt minden titkos áskálódást. Jenő pápa persze minden Roger által kinevezett főpap szentesítését megtagadta. Salisbury János így kesereg: „Más tirannusok példáját követve az egyházat rabszolga sorba süllyesztette, szavazati jogukat megtiltotta elöljáróik megválasztásában, helyettük ő nevezte ki az egyházi méltóságokat betöltő egyéneket úgy, mintha palotai hivatalnokokról, ügyintézőkről lenne szó.” (Hist, Pont. c. 32.). Ilyen felállás mellett került sor Cepranóban a tárgyalásokra, ahol Roger hajlandó volt lemondani a főpapok kinevezéséről (invesztitura jog), szabad utat nyitni minden pápai agent előtt és hűbérurának elfogadni Jenő pápát. Cserébe mindössze azt kérte, hogy a pápa szentesítse, erősítse meg két királyság feletti uralkodói státuszát, ám Jenő még ezt sem volt hajlandó megtenni. Jenő mindent akart és semmit sem volt hajlandó adni cserében csak áldást, imádkozást, feloldozást meg mennyországra vonatkozó ígéreteket. A pápa akaratos önzése miatt a tárgyalások megszakadtak, Roger visszatért Szicíliába, míg a pápa még több mint két évig Campagnában, az erős várfalakkal, bástyákkal megerősített Segni városában maradt, mert a rómaiak nem akarták városukba beengedni. Mindenesetre a pápa nagyon belelkesült, mikor 1151. szeptemberében Konrádtól olyan levelet kapott, amire már évek óta áhítozott. Konrád megígérte, hogy a következő év tavaszán erős sereggel átkel az Alpokon és gatyába rázza a renitens rómaiakat és határozott rendcsinálással fogja, „megjutalmazni a lojális alattvalókat és megbüntetni a hűtleneket”, valamint véglegesen megerősíti a pápa szúpréme hatalmát. Kár volt Jenőnek olyan nagyon előre örvendeni, mert a következő év február 15-én Konrád Bambergben – ahol seregét gyűjtötte – elhalálozott.

Konrád a halálos ágyán nem tulajdon fiát, az alig hét éves Frigyes herceget nevezte meg trónörökösnek, hanem unokaöccsét, a harmincadik évében járó másik frigyest Svábföld hercegét. Benne látta azt a békés jövőt, ami elsimíthatja a Welf (Guelf) és a Staufen (Ghibellin) családok közötti mérges ellentétet, mer Sváb Frigyes apja II. Frigyes, Konrád király öccse révén Staufen volt, ám anyja IX. Henrik bajor herceg leánya Judit révén Welf vér csordogált ereiben. Így mindkét ház jogos örököse révén – elméletben – meg kellett volna szűnni minden rivalizálásnak, véres leszámolásnak. Alig húsz nappal Konrád halála után Babarossa Frigyest Németország királyává koronázták (1152. március). Hiába irt örök hűséget esküdő, békéért esdeklő leveleket az új királyhoz, a Római Szenátus, mivel az már gyermekkorától gregoriánus agymosásban részesült, így természetesen Jenő pártját fogta a római néppel szemben. Az uszító Bernát, mint valamilyen döglégy ott kőrözött, lihegett Frigyes körül öntötte bele a haragot, gyűlöletet a rómaiak ellen. Jenőhöz irt értekezésében pontosan úgy fogalmazott, ahogyan a fejedelmi udvarokban rongálta a római polgárokat, mert azok szabadságra és önrendelkezésre vágytak; „konok engedetlen népség akik csak akkor hajlandóak alávetni magukat, mikor védekezésre képtelenek … amikor egy római alázkodó szolgaként alakoskodik, máson sem mesterkedik, minthogy uralkodjék feletted … bölcsességet nyertek az ördögtől, de bármi jót cselekedni már képtelenek … zajongó duhajok egymás között, szomszédaikra irigyek, idegenekkel szemben faragatlanok és durvák, semmilyen más embert nem szeretnek és őket sem szereti senki … minden szerénység nélkül követelnek és szégyentelenül visszautasítanak, mástól megtagadnak minden adakozást, engedményt … simulékony hízelgők és a legrosszabb -féle hátraszúró népség” (De Consideratione IV. c,2.). A sok kitartó becsmérlés természetesen befolyásolta a király döntését és attitűdjét, ami kihatott későbbi viselkedésére. Frigyes odaadó támogatásról biztosította a pápát; először is visszahelyezi Róma legszentebb trónjára, minden adó és járandóság kifizetését garantálta, megígérte, hogy minden korábban elvesztett területet visszaszerez a szentatyának, cserében a pápa császárrá koronázását óhajtotta biztosítani, valamint megígérte, a német és itáliai papság teljes támogatását.

Jenő pápa 1152. december 9-én teljes pompa közepette immár harmadszorra vonult be Rómába, hogy ismét elfoglalhassa a Lateran palota dísztermében álló Szent Péter trónust. Visszatérését nagyban megkönnyítette az a tetemes összeg, amit Franciaországból hozott magával: még mindig volt bőven a francia nemesekből kisajtolt, kikuncsorgott arany, ezüst melyekkel kulcsfontosságú római hivatalnokokat volt képes megzsarolni. Hatalma tovább szilárdult, mikor a korábban elűzött udvaroncai 1153. tavaszán visszatérhettek Rómába és egyből visszakaparintották korábbi hivatalaikat. Muratori gyűjteményben olvashatjuk neveiket; Cencius Frajapanis, Johes Petri Leonis, Odo Franjapanis, Gratianus Ovitionis, Stephanus de Tabaldo … (Ant. IV. 793). A nép által megválasztott szenátorok egyre hátrébb szorultak és a pápa teljes leszámolásra készült ellenük – ezért Tivoliba ment fegyveres csatlósokért –, mikor 1153. július 8-án hirtelen eljött érte az ördög. Róma polgárai, az önkormányzat szenátorai, Arnold és hívei fellélegezhettek. Legalábbis egy időre.

 szent Bernátról bővebben: http://kepeskeresztenyseg.blog.hu/2017/02/11/szent_bernat_szelhamossag_kepekben

II. Anacletus az igazi (1130-1138) és II. Ince (1130-1143) a hamis pápa

Miközben Honorius a Septozonium tornyában haldoklott a szintén Frangepáni erődrendszerhez tartozó Szent András templomban összegyűlt legbefolyásosabb kardinálisok megállapodtak, hogy pápaválasztásra kizárólag Honorius temetése (insepulto Papa) után kerülhet sor és a nyolc leghatalmasabb főpapnak kell az új pápa kinevezését lebonyolítani. Frangepáni-párt bíborosai azonban nem akartak egy tisztességes választást, mert tudták abszolút kisebbségben vannak, helyette sietve ideglenesen eltemették a pápát, hogy a megállapodás ezen része ne legyen megszegve, de nyolc bíboros helyett mindössze ötöt tudtak összeszedni tervük végrehajtására. Petrus Leone legnagyobb ellenfelei Haimerich birodalmi kancellár és Campana-i nemesség hóhéra Crema-i János (Kallixtus harcias papkapitánya volt) vezetésével, mindössze öt bíboros, február 14-én hajnalban, Frangepáni zsoldosok védelmében, a Frangepáni erőd árnyékában húzódó Clivus Scauri árkádjai alatt összeesküdő latrok módjára titkos pápaválasztást tartottak. Nem volt köztük vita sem megbeszélés, mind előre tudta mit akarnak és mind az öten a Szent Angyal templom Gergely nevű bíborosát nyilvánították ki pápának. Ezt követően a Szent András monostorban aláírták a szokásos dokumentumokat, hűségesküt tettek az új nevet kapó, boldog megelégedéstől sugárzó Gergelynek, kit innentől Incének illett hívni.

A magasztosnak egyáltalán nem mondható, de minden szemszögből törvényellenes kinevezést követően Frangepáni fegyveresek kísérték át Incét a Lateran palotába, ki az érkezése után egyből belehuppant szent Péter trónjába és kegyesen fogadta a gyéren eléje járuló hízelgőket. Néhány órával később fegyveresektől körbevéve, kisszámú – de annál színesebb – hívével a Palatinus dombjára az ősi Palladiumban berendezett monostorba vonult. A monostor fogadótermében talán két tucat pap és nemes jelenlétében invesztálták a pápai hatalom birtokosává (pontificalia), felkenték, kifejezték hódolatukat engedelmességüket, ujjára húzták Péter gyűrűjét, fejére rakták a koronát t (tiara papa) és lábára húzták a bíborharisnyát. Mindez egy napon február 14-én zajlott le, és még aznap dél körül, mikor Petrus Leone hívei megtudták, hogy min ment végbe hátuk mögött, sok kardinálist, püspököt, nemesembert és polgári elöljárót egybehíva, pápává választották Petrus Leonit, aki II. Anacletus (magyarosan Anaklét) uralkodó nevet felvéve szentelték pápává. Mig Incét mindössze két jelentős nemesi klán (Frangepáni, Corsi) támogatta, és még egytucatnyi kardinális sem állt ki mellette, addig Petrus Leone mögött felsorakozott a bíborosok kollégiumának túlnyomó többsége, esperesek elnöksége, a város majd minden nemese-arisztokratája (Tebaldi, Stefani, Berizo, Eustachii stb.), Palatinus (szimbolikus) szenátusa és természetesen Róma zsidósága.

Két pápája volt ismét Rómának, az egyik azért lett megválasztva, mert a többség úgy kívánta, a másik azért lett hatalomba emelve, mert Leó és Róbert Frangepáni mélyen gyűlölte a Pierleoni családot. Korábban szövetséges Pierleone és Frangepáni családok között semmi komoly ellentét nem volt, együtt támogatták a gregoriánus pápákat, és együtt táncoltak néha ide-oda, mikor a szél úgy fújt. A problémák azután kezdődtek, hogy Paszkál pápa 1120-ban Clunyból hazahívta Pierleone fiát, Petrust és címzetes kardinálissá nevezte ki. A több nyelvet beszélő, bibliai és klasszikus pogány műveltséget egyaránt elsajátító Petrus tudása messze meghaladta a legtöbb római főpap ismeretanyagát, választékos beszédmódjával, udvarias modorával egyéniségnek számított, míg a Frangepáni testvérek meg faragatlan vidéki surbankóknak számítottak mellette Petrus Leonihez viszonyítva. Frangepánéknak különösen rosszul esett, hogy a jobb összeköttetésekkel rendelkező Pierleoni klán egy sor zsíros üzletet elhalászott előlük és habár vidéki birtokainak (Latium) köszönhetően elég gazdagok voltak, mégis irigykedtek a Pierleone család sikereire, betolakodott, jött-ment zsidóknak tartották őket és inkább feláldozták volna magukat minthogy egy zsidót lássanak a pápai trónon. Hasonló vehemenciával gyűlölték Petrus Leonit az egyoldalúan képzett főpapok, akik lenézték az ókor klasszikusait, még olyanok is vádolták hazudoztak róla, akik sosem találkoztak vele (pl. Canterbury érseke Eadmerus, (VI. 137). Bonneval apátja, Ernald szintén valótlanságokat állít róla, míg Milánó-i Arnulf odáig merészkedett gyalázkodásában, hogy vérfertőzéssel, húga Tropea meggyalázásával vádolta meg Petrust. Mantua püspöke, Manfréd ugyanezt az aljas hazugságot ismétli meg Lothárhoz irt levelében (Cod. Dip. Alemani, II-63). Később még a tiszteletre egyáltalán nem méltó Péter 'venerables' is beszállt a sárdobálásba a Patrológia Latina gyűjteményében őrzött levelében; szimóniával, élvezethajhászással, gyilkossággal, elfajult romlottsággal vádolta (simonia, cupiditas homicidia, et adhuc deteriora, si qua esse possunt … – Ep. II.-4). Pedig Péter apát Clunyból jól ismerte Petrust, hiszen Petrus az ő irányítása alatt folytatta tanulmányait.

Ince még az első nap egy Pierleonit gyalázó levelet irt Lothárhoz arra biztatva, hogy az azonnal jöjjön egy nagy sereggel Rómába békét teremteni, megmenteni az Egyházat és legyőzni a gonoszt. (Ep. 1, 2.) Roueni Hugóhoz küldött, 54. sorszámú levelében hasonló dühvel mondja: „A Római Egyház érdekeit szolgáljuk amikor utálattal kezeljük a betolakodó Perleonit és szétzúzzuk a zsidó fúria álnokságát.” (Judaicea pertifidiae furoremm conterens). Az eretnek-pogány és zsidógyűlölő Clairvaux-i Bernát (Bernard) szinte azonnal beszállt a mocskolódásba; hazudozott és gyalázta Pierleonit, mindent elkövetett, hogy a frank-germán eklézsiák, egyházi intézmények antipápaként ítéljék el Anacletust.

Bernát, aki ott sem volt Rómában felpörgeti a hazug rágalmakat és minden forrás megnevezése nélkül aljasul vádaskodik: „eltékozolta, elrabolta az összes templom jövedelmét, ékességeit, mely benneteket illet, gondoljatok a kegyeletlen kézre mely eltulajdonította az oltári edényeket, elhordta a szent tárgyakat … (Ep. 243, n. 4) Egy másik levelében ekként gúnyolódik: „Ha egy kis falucskát képtelen lenne kormányozni, akkor miként lenne képes az egyetemes egyház vezetésére” (Ep. n. 127). De hiába viharzott a törpék dühöngése, a római klérus, nemesség, polgárság még sem állt Ince mögé, erőszakos, polgárháborúra hajazó viselkedése visszataszítóan hatott a Rómaiakra és elfordította magától azokat is akik különösebben nem szerették a zsidókat.

Róma szinte egy emberként lépett fel a sunyi és törvénytelen pápaválasztók és pápájuk II. Incével szemben, a helyzet komolyságát látván a Frangepáni testvérek visszább húzódtak és elengedték Ince kezét. Ince pápa ugyanúgy menekült e Rómából, mint elődje Gelasius; éj leple alatt gályára szállt, Pisát és Genovát érintve Franciaországba lógott.

A vén, rozoga grenoblei főpap, szent Hugó (állítólag ekkor már 97 éves volt) is beleköhögött a viszályba, élesen kikelt Petrus Leoni ellen, padig őt is és apját jól ismerte; mindkettőt barátjának nevezte és többször pénzadományt fogadott el tőlük. Az ellejmolt aranyakat Hugó igazi keresztény módon hálálta meg: Velay-ben zsinatot hívott egybe, melyen kiátkozta Anacletust és Ince pápa szolgálatára szólította fel az ott megjelent főpapokat, nemeseket. A tiszteletre nem méltó Péter is nekilendült, ő Clunyból, a másik jómadár az antwerpeni inkvizítor, szent Norbert Magdeburgból, míg a zsidó-gyűlölő szent Bernát ide-oda cikázva utazgatva győzködték nyugat-Európa nagyjait, hogy fogadják el az általuk képviselt hamisságot. Ez a maroknyi, fanatikus főpap törvényesnek nyilvánította a törvénytelenséget és törvénytelenné a törvényességet, áthazudták az események folyamatát, a római klérus kívánalmát, megmásították a római nép akaratát. Petrus Leonit egy gátlástalan tolvajnak, idegen betolakodónak nevezték, aki fegyverrel szerezte meg trónját és aki könyörtelen turanizmusával terrorizálja Rómát, holott ennek pont az ellenkezője volt igaz. Bernát 'zsidó kártyája' volt az igazi ász, minek segítségével sorra II. Ince mellé állították Európa királyait (francia VI. Lajos, angol I. Henrik, aragon I. Alfonz, kasztiliai VIII. Alfonz), fejedelmeit és főpapjait. Elkerülhetetlen volt Liege katedrálisában, március 29-én a „szeretett hűséges fiam”, hogy Lothárt és feleségét császári párrá koronázza a hamisan megválasztott Ince, de előbb megeskette a németek királyát, hogy sereggel számára vissza a laterani Péter-trónt. Evvel véglegesen bebiztosította magának az orvul megszerzett pápaságot, de még ez sem volt elég.

Még az év (1130) karácsonyán német földön pápává koronáztatta magát, majd a következő év húsvétján Szent Dennis katedrálisában ismét megkoronáztatta magát a hamis Ince, megmutatva a világnak, hogyan kell egy ellenpápából törvényes pápát faragni. A szent-denniszi bohózatról Suger apát ömlengő lelkesedéssel számol be; a felemelő pompáról, fehér lóról, ünneplő tömegnek szórt pénzről, színes zászlók, drapériák tündökléséről, a remek pótkoronáról (frigium), hiszen az igazi Anacletus fején ékeskedett Rómában, majd végén megtudhatjuk, hogy az utána következő fejedelmi banketten többek közt zsenge húsvéti bárányt (materialem agnum) is felszolgáltak. (Suger, Vita Lud. c. 21.). Szinte hihetetlen, de még ez sem volt elég a hamis pápának hatalma hitelesítésére, ezért egy óriás zsinatot hívott egybe Reimsbe, ahol 50 püspök és 300 apát jelent meg. A nyitó prédikációját Ince mindjárt avval kezdte, hogy ő több Mózesnél, mert Mózes csak a zsidókat szerette, míg ő az egész katolikus világot a keblére öleli. (Labbe, zsinati gyűjtemény x. p. 980.). A zsinat fénypontja volt Anacletus meg és kiátkozása minden hívével, követőjével egyetemben. Örömteljesen ujjongott szent Bernát és szent Norbert: igaz Anacletuszé Róma, de Ince pápáé egész Európa. Ezek után népes kíséretével dél-Franciaországba araszolgatott a hamis pápa, hogy Róma lerohanása érdekében ott találkozzon Lothárral.

Mindezen eseményekkel párhuzamosan Anacletus pápa mindent elkövetett, hogy meggyőzze a frank-germán vezetőket megválasztása törvényességéről, a római püspöki szék jogos elfoglalásáról. Számos levelet irt Lothárnak, Róma polgárai, nemesei külön levelekben ismertették a valós helyzetet, a megtörtént események igaz sorát, azonban a német uralkodó egyre sem válaszolt. Kövér Lajos és I. Henrik hasonló arroganciával tagadta meg a hozzájuk irt kérelmeket: mindenki fülébe ott csengett szent Bernát fenyegetőzése, hogy átkozott legyen az, aki Krisztus gyilkosai ivadékát akarja a szentséges anyaszentegyház élére. Ancletusnak így nem maradt más választása mint a normann herceghez, Rogerhez fordulnia. Roger boldogan fogadta a pápa közeledését, hiszen Ince Honorius hazudozását alapul véve magának követelte egész dél-Itáliát és Szicíliát. Ja, hogy nem volt semmi dokumentum, írásos feljegyzés, hogy Vilmos mindent ráhagyott Honoriusra, az nem számított, mert ha a szentséges szentatya úgy mondta, akkor az úgy is volt. Kétségbe vonni lehetetlenség, hazudozónak nevezni a hazudozó pápát meg azonnali halállal járt volna. Roger nem akart rövid pórázra fogott, kisemmizett adófizetője lenni a pápának cserében uralkodói hatalma szentesítéséért szívesen kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött a sokkal pragmatikusabb Anacletusszal. Anacletus kardinálisokból álló legátusa 1130. karácsonyán, Palermóban királlyá koronázták Roger ami hivatalos kezdete volt a 730. éven át fennálló szicíliai normann királyságnak.

Lothár komoly nehézségekbe ütközött a pápának beharangozott harmincezres sereg összegyűjtésében, mert hadereje jó részét lekötötte a sváb herceg Hohenstaufen Frederik lázadása és testvére Konrád észak-itáliai szervezkedése. Több nagy báró, fejedelem egyszerűen figyelmen kívül hagyta Lothár követelőzését és távol maradtak az itáliai kalandtól. Végül is 1132. augusztusában mindössze kétezer harcossal kelt át az Alpokon a német uralkodó és a pápával nem dél-Franciaországban, hanem novemberben Piacenzia mellett találkozott, de Rómába vonulás helyett úgy döntöttek, hogy először inkább az engedetlen, Anacletushoz hű észak-itáliai városokat terrorizálják egy kicsit. Következő év (1133) májusában érkezett Lothár és Ince Róma falai alá, ahol az addig csendesen meghúzódó Frangepáni testvérek és a Corsi-klán harcias kis kakasa, Latro Péter a várost elárvulva beengedték a német sereget. Anacletus híveivel a megerősített Leonine negyedbe hátrált, melynek falai – különösen az Angyalvár – egyfajta biztonságot nyújtottak a várostromra felkészületlen németek elöl. Ez a helyzet felette dühítette Lothárt, mert a Szent Péter bazilikában óhajtotta megrendezni a második koronázását, igaz egyszer már császárrá koronázták, de az nem volt elég hiteles és attól félt ennek hiányában a száli frankok megkérdőjelezhetik császári méltóságát. Anacletus egy nyilvános bírósági meghallgatást és uralkodói ítéletet szeretett volna az igazság kiderítése érdekében, amitől Ince és Lothár kategorikusan elzárkóztak. Féltek, hogy egy ilyen nyitott tárgyaláson napvilágra kerül, hogy ki is a turpi-úrfi a csapatban. Bármennyire is fanyalgott Lothár a koronázást a lepattant Lateran palotában kellett megtartani korlátolt számban megjelent püspökök és nemesek asszisztálásával.

Incének sikerült egymás ellen ugrasztani a két germán uralkodót, II. Lothárt és II. Rogert, igaz sokat nem ért el vele.

Ince nem így képzelte el az egészet, franciaországi magabiztossága megroggyant, harciassága lelohadt csak a mérge, gyűlölete maradt meg, amit tovább tüzelt a sötét árnyékként rátapadó szent Norbert. Anacletus biztosan tartotta kezében Leonine negyedét, hiába ólálkodtak falai alatt Frangepáni és Latro zsoldosai nem találtak kapaszkodót, amin bemászhattak volna. A papok által zendülésre biztatott capuai herceg Róbert is nagyot csalódott, hiszen kirobbantott egy felesleges testvérháborút, törvényes urára, Rogerre rontott, abban reménykedve – mint ahogyan azt a papok megígérték –, hogy a német uralkodó sereggel segíti meg nagybátyja ellen. Roger hamarosan visszahajózott és elfenekelte Róbertet, aki ezek után Ince szoknyája alá menekült. Lothárnak legtöbbször nehezen mozgott az agya, de néhány hét múlva megértette nem terem neki több babér Rómába, megértette továbbá, hogy Ince becsapta: 4-5 arisztokratát leszámítva Róma népe nem áll egy emberként mögöttük és nem fogják elzavarni a 'gonosz' Anacletust. Tökéletes patthelyzeten senki nem tudott volna változtatni, ezért a császár június közepén – még a nagy hőségek beállta előtt – tábort bontott, magára hagyta a hamis pápát és visszasietett Németországba. Nem volt tovább kinek hazudozni, elfogyott a hamisságra éhes hallgatóság és Ince nem maradhatott tovább Rómában, jobbján Norberttel, balján Róberttel emelt fővel, büszkén hagyta el a várost, mintha győzött volna, mintha valamilyen dicső cselekedetet hajtott volna végbe. Frangepáni bezárkózott erődjébe, míg Latro Péter jobbnak látta vidéki birtokai meglátogatását.

Roger friss sereggel tért vissza Szicíliából és kegyetlenül odacsapott az őt eláruló báróknak, Róbertet elzavarta Capuából, míg a másik pártütő, Rainulf herceg – másod unokatestvére Rogernek – Troia-i fellegvárába vonult vissza dacoskodni. Pisában rendezkedett be és majd négy évet töltött ott a pápa, ahol a városvezetőség szövetségest látott Incében a normannok ellen. Pisa és Genoa fokozott féltékenységgel figyelte a normann kereskedelmi flották térnyerését, üzletek, piacok elvesztését és különösen jól esett nekik capuai Róbert hergelése, minek hatására összeállítottak egy hajóhadat, hogy megleckéztessék a Rogerhez hű kereskedővárosokat. Semmit sem sikerült elérniük, kivéve 1136-ban lerombolták és kirabolták a virágzó Amalfit. Róbert boldogan mutogatta az elrabolt értékeket Incének, aki mindjárt belemarkolt ragacsos mancsával a kincsbe, mert szerinte annak egy része őt illette. A pápa jobb kezének számító szent Bernát fáradhatatlanul járta a birodalmat, hatalmas dumás volt igazi hadováló, aki ide-oda tudta forgatni az igazságot, átfordítani mondanivalóját és korábbi érvei ellentétét bizonyítani, hogy aztán megint megfordítsa érvelését. Eszelős őrültként vitatkozott, győzködött, szinte levegőt sem vett, kifárasztott mindenkit, nem hagyta abba a nyaggatást, addig nem állt be a szája, míg nem neki adtak igazat. Ez a simli hadoválómasina a germán uralkodót sem hagyta nyugton; ingerelte, lelkileg terrorizálta, bűnös érzéseket korbácsolva benne, mert miért nem rohan azonnal Itáliába megmenteni a szentséges jóság egyedüli megtestesítését és elpusztítani a gonosz Anacletust. Az egyik levelében így ir a császárhoz: „ … az egyház védelmezőjének kötelező megvédenie szentegyházunkat a schizmatizmus őrületétől, mindig is a Cézár kiváltsága volt koronáját megerősíteni és most is kötelessége fellépnie a szicíliai bitorlóval szemben. A zsidó hamisan megszerezte szent Péter egyházát, Krisztust megsebezve járult hozzá minden törvénytelenséghez, és aki így egy ilyen bitorló segítségével szerzi meg Szicilia királyságát az nem lehet más, mint a császár ellensége.” (Epp. Bernard, 139.). a nyomásgyakorlás érdekében capuai Róbert külön küldöttséget vezetett, míg Ince az egyik legátust a másik után küldte a császári udvarba. A kitartó áskálódás, pánikkeltés, Ince pápa sajnáltatása, Anacletus becsmérlése végül is elérte hatását Lothár kibékült a Hohenstaufens hercegekkel és egy jelentősnek mondható, jól felszerelt sereggel még a tél beállta előtt 1136. szeptemberében átkelt az Alpokon.

A birodalom kincstárát teljesen kiürítette a hadsereg és a szükséges utánpótlás szervezése, biztosítása, de hát mit számított mindez mikor egy olyan szentéletű hazudozó megmentéséről volt szó, mint Ince. Hat hónapot töltött el a császár észak-Itáliában gorombán szétzúzta, lerohanta azokat a városokat, birtokokat, melyek nem voltak hajlandók térdet hajtani Ince előtt. A következő év tavaszán indult délre a keleti tengerparton, míg veje X. (Büszke) Henrik bajor herceg egy kisebb sereggel az ország belsejében nyomult előre. Ez a kisebb sereg találkozott Incével útjukba ejtették, megtámadták és elfoglalták az Ince-ellenes Viterbót, majd ezután – Ince legnagyobb csalódására – a sereg elkerülte Rómát és tovább vonult Benevento városába. Roger normannjai többször bátran szembeszálltak a túlerőben lévő germán seregekkel, de sorra elvesztettek minden ütközetet, feladtak minden várat, várost és végül Lothár a mellette lihegő Incével, Bari városában egy nagyobb vérengzéssel fejezték be dicsőséges hadjáratukat. Roger visszahajózott Szicíliába, Róbert visszakapta Capuát, Rainulfból apuliai herceget csináltak, Sergius nápolyi herceg is megkönnyebbülten sóhajtott fel, de legjobban Ince örült a sok kiöntött vér láttán és már alig várta, mikor fog a győzedelmes német sereg Róma ellen fordulni. Ince és Lothár nagyképűen figyelmen kívül hagyták a veszteségek miatti elégedetlenséget, mert hiába nyertek meg minden ütközetet a császári hadak, azért ők is hullottak, és sok volt a sebesült illetve maláriában lebetegedett harcos is. A bari-i mészárlás után egyre erősebb hangon kérdezték meg a germán nemesek és katonák, hogy a pápán kívül kinek volt még haszna az egész hadjáratból? Az elégedetlenséget tovább hevítette Büszke Henrik és a pápa nyílt összeröffenése a viterbói polgárokból kisajtolt pénz lenyúlása körüli nézeteltérés. Viterbo polgárai 3000 ezüst tálentumot (egy tálentum kb. 160 ezüst dénárnak felelt meg) fizettek ki életük és városuk megkíméléséért a tárgyalásokat vezető pápai küldöttségnek. Ince pápa egyszerűen lenyúlta a pénzt, pedig a sereg, ami legyőzte és térdre kényszerítette Viterbo büszke népét az Henrik serege volt, a pápa a biztonságos háttérből asszisztált csupán. Henrik, mint jogos hadi zsákmányt magának követelte a pénzt, amit a kapzsi Ince megtagadott. Szép lassan a császár rájött, hogy Ince csupán kihasználta, belerángatta még egy felesleges véres háborúba hirtelen nagyon elege lett az egészből és szép lassan elkezdett északnak vonulni, anélkül, hogy Rómát megtámadta volna.

Még el sem oszlott az országút pora a távozó német hadak után, mikor ismét megjelent Roger király; félelmetes pánik és kétségbeesett menekülés vette hatalmába mindazokat, akik még néhány hete lihegve misézgettek Incével, bíborsaruját csókolgatva. Bari felszabadítóként köszöntötte, Beneventó kitárta kapuit, nápolyi Sergius hűbéres urának ismerte el és vazallusi esküt tett a nápolyi katedrálisban, Róbert hanyatt-homlok rohant Ince után, egyedül Rajnuf tanúsított némi ellenállást. Rómától délre minden Roger ölébe hullott (Cassinót és Beneventót kivéve) és minden társadalmi-politikai helyzet visszaállt korábbi kerékvágásába. Ezért megérte a németeknek háborúzni, egy vagyont költeni Ince pápa perverz bosszúszomjának oltására, jó sok vérrel, szenvedéssel kenegetni a hamis pápa romlott máját.

Október végén Farfában mondott végső búcsút Incének a császár és mielőtt még a hó belepte volna a hágókat átkelt az Alpokon, ám szeretett szász országába már képtelen volt visszatérni. 1137 december 3-án egy tiroli kunyhóba érte utol vége és a sok paptörténész között egy sem akadt, aki megírta volna halála okát. Csak olyan badarságot olvashatunk, mint Péter dékánnál, aki szerint száz éves korában öregkori végelgyengülésben (senio fessus) hunyt el (IV. 124-126).

Szabina déli határvidékén toporgott a pápa, maga sem tudta pontosan mit csináljon, Rómába nem mehetett, mert ott erős kézzel a másik pápa, Anacletus kormányzott, Pisában sem látták már oly szívesen nem csak egy csomó elveszett pénz bánta Incéért tett erőfeszítéseket, de kereskedelmi flottájuk az összes dél-itáliai kikötőből ki lett tiltva. Váratlanul azonban Incére mosolygott a szerencse, mikor december közepén hírét vette Anacletus egészségét megtámadó súlyos betegségnek és rögtön tudta, hogy a másik pápa mizériája elhozza végre számára a várva várt boldogságot. Azon nyomban hűséges pincsikutyáját, Bernátot szalajtotta Rómába, hogy az készítse elő számára a terepet. Bernát a tőle szokásos nyáladzó erőszakosságával ígérgetett, fenyegetett, győzködött, hogy Anacletus úgyis hamarosan meghal, fogadja el mindenki az elkerülhetetlent és jaj annak, aki idejében nem áll át.

Ahogyan napról napra romlott Anacletus egészsége, úgy pártoltak el tőle korábbi szövetségesei. Elég gyorsan előbukkant Septozium erődjéből a két Frangepáni testvér, Latro Péter is megjelent a Corsi-klán fiatal titánjaival, fényes vértezetben, tollforgós sisakokban kereszteket, kegytárgyakat hurcolásztak mindenfele, piszkos-koszos csuhákba bújt szakállas megszállottak kísérték a koca-lovagokat templomi nótákat zengve hirdették, hogy egy megújuló vallásos világ következik a léha zsidó engedékeny kormányzása helyett. Róma dúsgazdag kereskedő-bankár Pierleoni fia, az első törvényesen megválasztott zsidó pápa, Petrus Leoni nyolc év pontifikálás után, 1138. január 25-én elhalálozott. Halálát gusztustalanul kitörő örömmel ünnepelték a 'bernardisták', de Incének is élete legboldogabb napjának számított, mikor Anacletus haláláról tudomást szerzett. Most már övé volt Róma, ő volt végre a katolikus egyház egyedüli legfőbb ura. A nagy örömben ürüm volt, hogy Anacletust hívei titokban temették el és nem volt az a pénz, ami árulót lett volna képes találni közöttük. Ennek következtében Ince képtelen volt meggyalázni Anacletus tetemét, sem a szemétdombra, sem a Tiberiszbe nem tudta szórni. A hullagyalázás bosszújának elmaradását majdnem kárpótolta a gazdagon feltöltött laterani kincstár és a további tetemes vagyon, melyet Petrus Leoni testvéreitől zsarolt el a pápa, és a zsidók pénzéből hamarosan templomok, kolostorok restaurálásába kezdett. Tehát mikor pl. a trasteverei Santa Maria templomban az idegenvezető Ince ragyogó érdemeit zengi, nyugodtan megjegyezhetjük, hogy a templom teljes XII. századi felújítása, kipingálása elmaradt volna ha nincs a zsidók pénze.

Egy évvel a teljes hatalom megszerzése után 1139. április 2-án, Ince egy önigazoló zsinatot hívott egybe a Lateranban, ahol kíméletlen bosszúhadjáratba kezdett mindazok ellen akik korábban nem voltak hajlandók támogatni őkelmét; minden Anacletus által kinevezett főpapot megfosztott hivatalától, leszaggatta palliumukat, szétvágatta süvegüket, letépette ujjukról az egyházi rangot képviselő gyűrűt, majd kiátkozta, bebörtönözte, akit csak képes volt elérni. Az egyik vérebével Aquitániában szétveretett minden templomi, kolostori oltárt melyeket Anacletus híve, Angouléme püspöke, Gerard szentelt fel. (Chronicon Maurin, c. 4.). Szintén ezen a zsinaton tovább szigorított elítélő dekrétumokat hoztak a szimónia, papi kicsapongás, lovagi tornák, orvostudományok (medicina) tanulmányozása ellen. Külön kiátkozták és veszélyes eretneknek bélyegezték a francia tanárt, Peter de Bruist, akit népszerűsége miatt különösen irigyelt és gyűlölt a tiszteletre egyáltalán nem méltó Cluny-i demagóg Péter apát. Gregoriánus hagyományokhoz híven csak úgy zuhogott a rengeteg átkozódás, melynek tajtékján Roger szicíliai királyt, családtagjait, követőit külön ceremónián átkozták meg. Még ki sem takarították a zsinat bezárása után az eldugott folyosószegletekben főpapok által otthagyott bélsár kupacokat, mikor Rainulf halálának híre megérkezett. Rainulfnak – Roger nagylelkűségének köszönhetően – csupán néhány megerősített fellegvár és kevéske földbirtok maradt a kezén, miket a pápa rögtön magának követelt. Roger csupán megmosolyogta a pápa közönséges követelőzését, ami még inkább feldühítette Incét: szalajtott is mindjárt egy fényes legátust az új német király udvarába.

Lothár halála után a pápai legátusra, Theodwin kardinálisra esett a tisztség, hogy saját meglátása szerint ő jelölje ki a következő német uralkodót. A kiváltságos hatalommal felruházott főpap Hohenstaufen Konrádot választotta, majd ugyan ez a legátus koronázta királlyá, amin a másik nagy német fejedelmi család feje, Welf hercege, Büszke Henrik mélységesen felháborodott. A koronázás után egy másik testvérháború kezdődött el, Welf (Guelfs) és a Ghibelline (Staufen) fejedelmi házak között, de egyenlőre számunkra ez csak azért fontos, mert az új uralkodónak volt mire hivatkozva megtagadni Ince fokozott követelését. Még meg sem koronázták Konrádot, Ince máris legátusok sorával zaklatta az új uralkodót, kötelességére szólította fel; azonnal jöjjön Itáliába, mentse meg a szentegyházat, vérrel-vassal szerezze vissza a pápaságot megillető országrészeket, pusztítsa el Krisztus ellenségeit. III. Konrád a Welf család agresszív támadásaira hivatkozva simán visszautasíthatta Ince álnok esdeklését. Az uralkodóban csalódott Ince nem adta fel, nem tudott nyugton megülni hátsóján és maga verbuvált egy sereget, melyben Frangepáni, Corsi család gyerekei, nemesi apródok, harcias szerzetesek, római 'capitanok', csalódott zarándokok, toszkán zsoldosok alkották a nagyját és az egész ármádiát capuai Róbert kompániája kerekített ki. A vegyes elegyű seregnek sikerült felperzselni és kirabolni San Germánó körüli földeket, falvakat és ez volt minden, mert mikor Galluccio falvához érkeztek, Roger király fia, Roger herceg hirtelen meglepte és szétkergette a pápai hadat. Capuai Róbertnek (ismét) sikerült elmenekülni, de a pápa és az összes vele lévő püspök, apát, testőr, apród és szépszámú zsoldos minden ellenállás nélkül megadta magát.

Roger nem kegyetlenkedett az elfogott pápai vitézekkel, a kisebb jelentőségű zsoldosokat szélnek eresztette, a pápát is jól tartotta, de világosan felvázolta számára, hogy mit kell tennie szabadon bocsájtásuk érdekében. Ince néhány napig dühösen durcáskodott a normann királlyal, majd 1139 július 25-én fenntartás nélkül ratifikálta Roger minden jogát a normannok által megszállt területek felett. Roger ekkor elfogadható királlyá vált minden európai udvarban, két pápa áldásával büszkélkedhetett, hatalmas birtokok, termékeny völgyek, gazdag kereskedő városok birtoklása jelentős vagyonhoz juttatta az egyre jobban magabiztossá váló normann királyt. Hab volt a tortára, ahogy a pápa hátba szúrta régi, hűséges hívét, capuai Róbertet, mikor Roger fiát Anfusust ismerte el Capua jogos urának, míg a többször megfutamodó normann partizán, Róbert csendesen kukkolhatott valamilyen kápolna sarkában. Capuai Róbertnek minden lehetősége megvolt egy gazdag, tiszteletre méltó élet kialakítására, még akkor is ha jövedelme egy részét le kellett volna adni Rogernek. De nem, neki a pápával kellett szövetkeznie, ismételten hadba vonulni, elhinni a papoknak, hogy jön a mesebeli német megváltó, aki legyőzi sátánfajzat nagybátyját és a hűséges capuai herceg további birtokokkal, városokkal fog gyarapodni.

Róma városában és környékén Incének és szövetségeseinek sikerült letörni minden olyan polgári kezdeményezést, mely az északi városok (Milánó, Genova, Velence) önálló, szabad városállammá formálódásának mintáját követhette volna, ám a Rómától messzebb eső – de a Pápai Államhoz tartozó – városokban már nem tudta olyan könnyen keresztül vinni a függetlenségre való törekvés elnyomását. Tivoli városa mindig is önállóságra törekedett, többször adott otthont ellenpápáknak, pápák ellen fellépő hercegeknek, de befogadta a laterani önkény elöl menekülő papokat is. Tivolinak az évtizedek folyamán sikerült úgy-ahogy függetleníteni magát a pápaságtól, minek köszönhetően céhei felvirágoztak, kereskedelme jelentősen megnövekedett, polgárai egyre tehetősebbek lettek, mely a laterani főpapok irigy dühét váltotta ki. Ince nem hagyhatta, hogy a mindössze harmincöt kilométerre lévő város gazdagabb, jobbmódúbb legyen, mint Róma és ráadásul úgy, hogy közben alig fizettek adót. A telhetetlen pápa ennél jóval többet akart, szerinte a város minden java őt illette meg. A felpumpált követelések megfizetését Tivoli visszautasitotta, mire a pápa hatalmas sereget gyűjtött és 1142 májusában megtámadta az engedetlen várost. Tivoli nemesei és polgárai azonban meglepetésszerűen kicsaptak a városbál és jelentős veszteségeket okoztak a felfuvalkodott pápai seregnek. (Freisingi Ottó, Krónika VII.-27, Cremmonai Krónika, 1142.). A szégyenletes vereség feldühítette a római vitézeket és a következő évben még nagyobb sereggel törtek Tivolira. Másodszorra már sikerült lerohanni és elfoglalni a kicsiny városállamot és a koncot megszerző a római kapitányok, a minden zsákmányt magának követelő pápával kerültek szembe. A római fegyveresek – ha már nekik nem jut semmi – inkább a földig szerették volna rombolni a várost, evvel szemben a pápa azt szerette volna ha az virágzik és minden haszna az ő kincseskamrájába vándoról.

A pápa most azokkal került szemben, akik néhány hónapja hadbavonultak hívó szavára és a kicsiny Tivoli által kiváltott viszály tovább mélyült, mikor a rómaiak egy csoportja a Capitol dombján 1143 augusztus közepén nagygyűlést szervezve visszaállította a szenátus ősi intézményét, kikiáltotta a katolikus papoktól független köztársaságot. („... felkelést támasztottak, megrohanták a Capitoliumot és a Város régi méltóságát felújítani óhajtván, vissza- állították a senatoroknak már oly régóta tönkre ment rendjét – Freising Ottó, VII. 27-28.) Incét szellemileg és fizikailag nagyon megviselte az események ilyen irányú alakulása, elkeseredésében ágynak dőlt ahonnét többé már nem kelt fel. Az utolsó gregoriánus pápa 1143. szeptember 24-én dőlt ki végleg a sorból, halálával egy erőszakos, goromba korszak záródott le, ami persze nem azt jelenti, hogy az utána uralkodó pápák jobbak lettek volna a Deákné vásznánál.

II. Honorius (1124-1130) 2. rész

Barátságtalan, rideg Janula (Rocajanula), ami Monte Cassino börtöneként szolgált.

A pápai döntés hatására sorra fordultak el Oderisustól Monte Cassino alá rendelt monostorok, kolostorok hűtlen apátjai, önálló gondolkodásra képtelen templomok papjai, elöljárói, és elsőnek San Germano nyitotta meg kapuját a fegyveres pápai ügynökök előtt, és néhány napon belül rátámadtak Oderisiusra. Oderisiusnak semmi esélye nem maradt hatalma megtartására és a fegyveres legények, a monostor Miklós nevű káptalanját (decanus) nevezték ki apátnak, azonban választásuk nem tettszett a pápának, aki a capuai katolikus kollégium igazgatóját (praepositus) Seniorectust akarta Cassino apátjának. Három apátja volt ekkor Monte Cassinónak egy ideig, a három tábor teológiailag és fegyverek segítségével is egymást rongálta, míg Oderisius nagy nehezen lemondott (Cass. Krón. IV.-92), Miklóst kiátkozta a pápa (hamisan ráfogták, hogy megdézsmálta Cassino kincstárát) és a teljes megnyugvás 1127-ben következett be, mikor Seniorectust ceremónikusan is apáttá szentelték. Kb. ebben az időben rohanta le Segni várát a vérre áhítozó pápa, a vár urait kivégeztette, falait megrongálta majd fellegvárát felgyújtotta. Az éppen hagyott város polgárságát egyházi járomba zárta. Nem minden hadjárata volt ilyen sikeres, Ceccano monostorának Évkönyvében ugyanerre az évre feljegyezték, hogy a pápai seregek vérző fejjel menekültek Aprino és Supino várai alól, (Ann. Cecc. 1127.).

Alig rendeződött Monte Cassino apátja körüli zűrzavar máris jött a következő fejfájás Honoriusnak, mikor Guiscard Róbert unokája Apulia, Calabria hercege II. Vilmos utódot nem hagyva az év nyarán (1127.) elhalálozott. Magától volt értetődő, hogy birtokai várai, városai, falvai mind a Hauteville család tulajdonát képezik és így azt kívülálló nem örökölheti. A jogos családi örökség birtokbavétele érdekében unokatestvére II. Roger Szicilia királya – mint a Hauteville család feje – Itáliába hajózott. Roger magának követelte a félszigeten levő összes normann érdekeltséget beleértve Beneventót és Apulia hűbériségébe tartozó Capuát is. Honorius rögtön kipattant a templomok homályából, mint egy rugós Jancsi bohóc a dobozából, és szemtelenül azt merte állítani, hogy II. Vilmos mindent ráhagyott, így ő a jogos örökös. Különben is az egész Dél-Itália, Szicília a pápaságé, mert minden, ami korábban a bizánci császárságé volt Itáliában – szent Péter akaratából – a pápaságot illeti. Ezt a hamis propagandát a pápaság intézménye találta ki, ők próbálták belesulykolni az emberek fejébe, elfogadtatni mindenkivel, hogy meg nem érdemelt jövedelmek üthessék markukat. Rogernek nem maradt más választása, mint minél hamarabb elfoglalni az őt megillető örökséget, amivel kiváltotta a pápa dühöngését. A hosszú generációk óta hűségesen szolgáló, a pápaságot többször megmentő normannok most először halálos ellenségévé váltak a római püspökségnek és Honorius pazar átkozódási ceremónián kiátkozta Rogert. (Telese, I. 8-9) Főleg a X. században készített (hamisított) adományozó oklevelek alapján a pápaság magának követelte az összes Bizánc birtokában levő itáliai területeket (Ravenna, Penta Polis, Calabria, Szicília stb.), pedig azokat soha senki nem ajándékozta oda a római pápáknak, és mikor pl. a normannok elfoglalták Apuliát a Bizánciaktól, akkor a pápa hamisan vazallus hercegekké avatta a rablólovagokat. A XI. sz. első felében hódító erőszakos normannoknak igazából nem volt szükségük szimbolikus ájtatosságra, pápai hozzájárulásra, nagyon erősek voltak anélkül is, mindenesetre a sok templomi ceremónia, hercegi cím szimbolikus elnyerése hízelgően hathatott a sok primitív brigantinra, de az elfoglalt területek, városok hovatartozása megkérdőjelezhetetlen volt. Ezek a városok soha semmilyen adót (a 'Péter filléreken' kívül) nem fizettek Rómának és a pápát soha nem tekintették gyakorlati feudális földesuruknak. Egyértelműen mindenki tudta ki kinek van alávetve, ki kinek tartozik adófizetéssel és ez a helyzet így maradt egészen a pimasz Honoriuszig.

Capua hercege II. Jordan szintén elhalálozott 1127. decemberében, fia Róbert lépett helyébe, aki természetesen nem óhajtott unokabátyja Roger vazallusa lenni, helyette inkább tovább akarta gyakorolni apja kiváltságait, hercegsége független hatalmát. Honorius Róberttel és más függetlenségüket féltő Dél-itáliai bárókkal szövetkezve keresztesháborút hirdetett meg és a következő év május havában nagy számú, de rendkívül heterogén sereggel Matera alatt folydogáló Bradanóhoz vonultak, hogy a kereszt oltalma alatt leszámoljanak az új antikrisztussal. A folyócska túloldalán magasodó dombvonulaton táborozott Roger és nagyon bölcsen elkerülte a fegyveres összecsapást. Mosolyogva nézte táborából a sebtében összecsapott tarka-barka sereg tehetetlenségét, határozatlan vonulásait és tudta, hogy néhány napon belül szétszéled a pápai ármádia. Közben beütött a forró nyár is, és az egyik kereszteslovag-báró után a másik pattant lovára, hogy visszatérjen birtokára, de voltak olyan normann bandák is, akik egyszerűen átsétáltak Roger táborába. Kis idő múltával a pápa sietve csomagolt, tábort bontott a sok jó vitéz és egymással versenyezve loholtak a biztonságot nyújtó északnak. Így ért végett Honorius pápa dicsőséges keresztényhadjárata és fénylő dicsőségében a pápa jobbnak látta Roger felé történő engedékenység gyakorlását és kénytelen volt békét kötni, Rogert Apula hercegi címével felruházni. A békekötés után sietve Rómába indult, de még mielőtt megérkezett hírül vette, hogy Benevento polgársága fellázadt ellene, kormányzó megbízottját (rector) legyilkolták, kikiáltották függetlenségüket és mindenkitől független önkormányzatot alapítottak – miként Falco írja: „Communitate intra se ordinata”. A pápa dühöngve fenyegetőzött, átkozódott és rájuk dörgött laterani palotájából: „bosszúmat nem kerülitek el!”

Beneventóban, 1129-ben történt pápa-ellenes népfelkelés is megmutatta, hogy Itália egyszerű népe mennyire szerette a papok uralmát, hogy mennyire áhítozott pápa-atyuska paternalizmusára. Benevento városi elöljáróival történt sikertelen tárgyalások után a pápa Rogerhez igyekezett, hogy segítségét kérje Benevento ellen. közben úgy tettette, mintha még néhány hónappal korábban nem Roger fejét szerette volna ezüsttálcán látni. Miképp azt 80 évvel azelőtt IX. Leó cselekedte, Honorius pápa is a normannok kardjával óhajtotta halomra ölni az engedetlen beneventói polgárokat, őt is ugyanaz a bosszúvágy hajtotta, mint IX. Leó pápát. A pápa és a normann király megegyeztek, hogy következő év májusában Roger hadai körbeveszik Beneventót és ostromát megkezdik. Az édes bosszú elmaradt, az ostromból semmi sem lett, mert a pápa 1130 február elején súlyosan lebetegedett, a frangepáni erődrendszerben működő szent András monostorba vitette magát hogy így biztosítson kisebb mozgásteret az általa lenézett, veszélyes riválisnak tartott Pierleone klánnak. Ott is halt meg február 14-én, halálát többen várták és még többen örültek annak. Véreskezű, bosszúálló, érzéseit nehezen leplező, indulatos ember volt kevesen siratták és még kevesebben hiányolták.

(*) Tanchelm életéről nagyon keveset tudunk; 1112-ben kezdte el nézeteit Antwerpenben hirdetni, melyekkel mindjárt magára haragította a brabanti, flandriai egyházi hierarchiát. Azt még elnézték volna neki, hogy tagadja a valós szubsztancia jelenlétét az úrfelmutatásnál, de azt már nem tudták lenyelni, hogy kétségbe vonja az egyházi hatalom birtokosai jogkörét, tagadja a hagyományosan kialakított rangsorolását, és visszautasította annak parancsuralmi rendszerét. Az egyházi adó megfizetését jogtalannak és erkölcstelennek tartotta. A világi politikában erőszakosan tevékenykedő főpapok hataloméhségét prédikációiban élesen támadta, amiért rövid időre börtönbe zárták. Az Utrecht-i katedrális klérusa megbízásából helybéli papok 1115-ben Tanchelmet meglincselték, ám népszerű tanításai, eszméi túlélték halálát és követői aktívak maradtak egészen Norbert tisztogatásáig. Norbert brabanti hadjáratának részese lehetett az a gusztustalan hazugság-áradat, melybe betekintést nyerhetünk Collin de Plancy 1818-ban megjelent 'Dictionnaire Infernal' (Alvilági Szótár) c. művéből, mely idézett részleteket a szerző korhű dokumentumokból merítette.

(**) Történészek egyöntetűen La Cava monostorát nevezik meg, ahova Honorius később átszállította Burdimust (VIII. Gergely) és szerintük itt éldegélt – még III. Jenő pápa idejében is … Azt már elfelejtik az egyháztörténészek hozzátenni, hogy információjuk a több mint 300. évvel később élt Allessandro Ridolfitól származik, aki nem történelmi feljegyzésből, pl. a monostor évkönyveiből, hanem ellenőrizhetetlen hagyományokból merítette állítását. Minderre azért lehetett szükség, hogy még véletlen se merülhessen fel annak lehetősége, hogy Honorius Fumone tömlöcében meggyilkolta Burdinust.

II. Honorius (1124-1130)

Kedves, jóságos kis öregnek ábrázolta a későbbi papi fantázia II. Honorius pápát, holott a jósággal, kedvességgel még köszönőviszonyban sem volt.

Az előző pápáknál említett történészeken kívül fontos adatokat tartalmaz Monte Cassino Krónikája, mely részletesen beszámol az akkori apát (Oderisius) személyét érintő nézeteltérésekről. A leírásokból könnyű kikövetkeztetni Honorius gonosz erőszakosságát, zsarnoki módszereit, sértődékeny, bosszúálló jellemét. Alessandro Telesino szent Salvatore apátja, II. Roger szicíliai király életrajzát írta meg, 1127-36 közötti tetteit részletezte így munkája a legmegbízhatóbb forrás Honoriusszal végbement küzdelemsorozatra vonatkozóan. Pandulf főleg a megválasztása majd az azt követő néhány nap eseményeit részletezi, leírása ellentmondásos és így megbízhatatlan. Fontos még megemlíteni Salerno érsekét, Romualdot, a sok értékes adatot tartalmazó Salerno-i Krónika (Chronicon sive Annales) szerzőjét. (Személye a későbbiekben még említve lesz).

Kallixtusz pápa halálakor Rómában két erőcentrum versengett egymással, mint annyiszor történelmében a város ismét kétfelé húzott. A különbség az elmúlt évtizedekhez képest annyi volt, hogy most mindkét tábor – Pierleone és Frangepáni – gregoriánus elkötelezett volt, de a legtartalmasabb keresztény jelzők „hitetlen”, „eretnek”, „antikrisztus szolgája” így is repkedtek ide-oda. A Frangepáni klán vezetői Leó és Róbert voltak, míg unokaöccsük, az egyetlen gregoriánus-ellenes Centius meghúzta magát és visszavonult az aktív politizálástól. Ők határozottan Ostia bíborosát, Lambertet akarták Kallixtusz örökébe, míg Pierleone tábora a szent István templomának címzetes bíborosát, Saxót látta volna szívesebben pápaként. Mindkét főpap hűséges szolgája volt Kallixtusznak, mindketten részt vettek a wormsi konkordátum létrehozásában és mindketten pokolra kívánták a német uralkodóházat. A római szent Pankratius templomában megrendezett pápaválasztáson – mindenki megrökönyödésére – egy harmadik, alig ismert főpap a szent Anasztázia bíborosa, Theobald Boccadipecora (Buccapecus) lett pápává választva, aki Celesztin pápai nevet kapta. Róbert Frangepáni nem csupán megrökönyödött, hanem kardot rántva üvöltözni kezdett, hogy Lambert lesz a pápa és kész. Hiába volt a választás törvényes, minden előírásnak megfelelő, a békére, megbocsájtásra hajlamos, mélyen vallásos Theobaldból mégsem lehetett Róma püspöke, oda egy olyan erőszakos alak kellett, aki már többször bizonyította gonoszságát, gátlástalanságát, pont egy olyan, mint amilyen Lambert volt.

Lambert egyike volt annak a nyolc főpapnak, akik Clunyban törvénytelenül megválasztották mágnás miskát (II. Callixtuszt) és Frangepáni erőszakos tombolása láttán boldog vigyorral fogadta, hogy törvénysértően, fegyveres fenyegetőzésnek köszönhetően foglalhatja el szent Péter trónját. Szerinte ő érdemelte meg legjobban a pápai hivatalt, hiszen mindig a krisztusi igazságért, szent Péter akaratáért harcolt; boldogan asszisztált minden átkozódó ceremónián, a császár ellen hergelte a határozatlan Gelasiust, Kallixtuszt odaadóan szolgálta; mint pápai legátus zsarolt és fenyegetőzött, hízelkedett, dörgölődött a normannokhoz, lázadásra szította a német bárókat, büntette az engedelmetlenséget, üldözte az eretnek eszméket … Akkor mi a fenének lenne egy csendes, mosolygásra hajlandó öreg pap a katolikus egyház feje? Előkészítője és fő szervezője volt továbbá a wormsi konkordátumot kiszenvedő zsinatnak (1122.), hol minden józan ember előtt világossá vált mesterével (Kallixtusz) vetekedő erőszakossága, mert hiába írják róla az apologéta papok, hogy „kifinomult diplomáciai érzékkel rendelkezett”, finomsága kimutatkozott mikor Bamberg-i szent Ottót minden méltóságától megakarta fosztani, mert az nem tudott megjelenni az általa összehívott zsinaton, (Vita St. Ottonis, c. 35. PL. t. 173). Majd ugyanez a galamblelkűn Lambert megfenyegette Celesztint, ha nem mond le bedugják valamelyik félreeső kolostorba, ahol ugyan az vár rá, mint Mauritus Burdinusra.

1124. december 21-én kenték fel Lambertet pápává és innentől hívták II. Honorius pápának. A Frangepáni klán fegyveresei őrködték, vigyázták Honorius biztonságát, mely biztonságot, mely biztonságos helyzetet nemsokára tovább növelt az 'átkozott' V. Henrik hirtelen halála (1125. május 23). A gregoriánus papság hálaadó imasorozatokat rendezett, isten ítéletét látták Henrik idejekorán bekövetkezett halálában és külön örömöt jelentett számukra, hogy Henrik a császár elhunytával végre kihalt az általuk oly nagyon gyűlölt Száli-frank ház. Henrik a halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy Ágnes nővére fia, II. Frigyes sváb herceg örökölje a németek trónját, amit a gregoriánus papság már csak azért is, minden hiteles indok nélkül vehemensen ellenzett. A már korábban említett Adalbert, Mainz püspöke ravasz manipulánsok sorozatával nem csak beférkőzött a császári udvarba, majd a koronatanácsba hanem ráadásként a főkancellár hivatalát is megkaparintotta. A korábban börtönt is megjárt köpönyegforgató főpap nem tudott bajkeverés nélkül meglenni, és mint annak idején Annás, a birodalom első emberének nevezte ki magát, királycsinálónak, akit őszerinte természetesen szent Pétertől nyerte el kinevezését azért, hogy kénye-kedve szerint azt ültessen a németek trónjába, akit ő jónak lát. Egy másik hétpróbás gyűlölködő agentel, Gellért nevű pápai legátussal megpuccsolták Frigyes megkoronázását és helyette a papoknak inkább megfelelő gyengekezű, butuska főurat, Szász Lothárt ültették a német trónra. Végre egy olyan uralkodó lett a német király, aki mindenben alávetette magát a papok követeléseinek és még a német parasztság, polgárság adóaranyát is hajlandó volt ládaszámra küldeni Rómába.

Honorius nagyon megvolt elégedve Lothárral, „édes fiamnak”, az „egyház védelmezőjének” becézgette, és folyamatosan csalogatta Rómába, hogy császárrá koronázhassa. Lothárt azonban lefoglalták a helyi csatározások, hol erre, hol arra az elégtelen adófizető fejedelemre, grófra tőrt rá a pénz miatt, a pápa persze ebben is besegített – ha kellett – egy alapos átkozódással, mint amikor kiátkozta Ágnes gyermekeit Frigyest és Konrád hercegeket. (Aztán 1128-ban még egyszer megátkozta őket, mert az első átoksorozat csak nem akart hatni). Lothár egyik fő tanácsadója az hírhedt szent Norbert lett, aki az általa alapított Fürstenberg-i apátságban olyan szigorú aszketizmust vezetett be, melyben három szerzetestársa belepusztult. A szent elhivatottsággal kérkedő Norbertre felfigyelt cambria püspöksége is és felkérték, hogy csináljon rendet Antwerpenben az eretnek Tranchelin (*) követői közt, mert az ilyenféle veszélyes elhajlást, mint Tranchelin eretnekségét csirájában kell elfojtani. Jó munkát végezhetett, mert a hálás főpapok hamarosan Antwerpen 'apostolonák' nevezték ki és tisztogatása elismerését ünnepnapban (július 11.) jelőlték meg. A minden évben megtartott megemlékezést a Mechlin archidiakónus keretében rendezett egész napos ima-mise programban élveztették végig a lelki izgalmakra áhítozó hívőkkel. Papok nyomására Lothár ennek a jellemtelen fráternek ajándékozta Magdeburg érsekségét palotákkal, földbirtokokkal, kiváltságokkal megspékelve: had erősödjön a papok földi birodalma.

Cluny apátsága állam volt az államban, tucatnyi al-monostorral, kolostorral, műhelyekkel, malmokkal, serfőzdékkel, erdőkkel, legelőkkel, több ezer hold termőföldel, számtalan jogokkal, kiváltságokkal: igazi papi birodalom volt.

Erre az időre esett Pontus, Cluny apátság volt vezetőjének visszatérése a szentföldről, ahol három éven keresztül fegyverrel kezében harcolt Jézus igazáért, a kereszténység hatalmának kiterjesztéséért. Pontus unokaöccse és keresztfia volt volt II. Paszkál pápának, és magasrangu rokonságának köszönhetően, 1109-ben a hírhedt 'főkiképző komisszár' Hugó apát halála után nevezték ki Cluny apátjává. Mikor 1119-ben Gelasius pápa Clunyban haldoklott, halálos ágyán két nevet nyögdécselt akik méltók lehetnek a pápai trónra. Az egyik méltó utódnak jelölt pap Pontus, míg a másik a mágnás miska Guido volt. Pontusnak semmi esélye nem volt, de azért rosszul esett számára, ahogyan a gregoriánus főpapok egyszerűen lesöpörték megválasztásának lehetőségét, mint valamilyen komolytalan viccet és 100%-ban a dúsgazdag Guido mellett álltak ki. Ezután folyamatosan megromlott a korábbi virágzó kapcsolat Cluny és Róma között. A komolyabb viszály elkerülése végett döntött úgy Pontus, hogy a szentföldre megy harcolni, minthogy begyepesedett gregoriánusokkal vergődjön. Kallixtusz 1122-ben boldogan beleegyezett, hogy a szerinte bajkeverő Pontus odamenjen hadakozni, ahonnan csak nagyon kevesen tértek vissza. Három év múlva azonban Pontus visszatért és nem jött egyedül. Bátorságával, vitézségével kivívta az ott harcoló szerzeteslovagok tiszteletét és vagy egy ilyen tucatnyi harcedzett keresztes, mint közeli híve, tanítványa visszatért vele Franciaországba. Cluny új apátja Péter, akire a 'tiszteletreméltó' (venerables) becenevet akasztották, barátságtalanul, ellenségesen fogadta Pontust és kicsiny csapatát, be sem engedték őket Clunyba. A harcedzett keresztény szerzetesek nem hagyhatták annyiban megszégyenítésüket, rokonokkal, barátokkal, új hívekkel gyarapodva könnyedén bevonultak Cluny apátság komplexumába. A tiszteletre egyáltalán nem méltó Péter apát már Pontus bevonulása előtt nyomtalanul felszívódott, rohant Rómába, hogy Honorius ölébe sírhassa ki bánatát. A gregoriánus papság rögtön rablással, tolvajlással vádolta meg a kereszteslovag apátot, Honorius kiátkozta, minden rangjától, méltóságától megfosztotta, de közben sunyin Rómába hívta Pontust, hogy 'igazságot' szolgáltathasson. Pontus vesztére hitt a pápának, aki tárgyalás vagy meghallgatás (audiencia) nélkül bezáratta Septizonium tornyának pincéjébe a naiv apátot majd nem sokkal később megfojtatta. Ezek után még volt pofája a római Szent András monostorában díszes temetést rendezni 1126. decemberében az általa meggyilkolt Pontusnak.

Kicsinyes háborúkkal, szlávok, bajorok megfegyelmezésével pöszmögött Lothár király Németország peremkerületein és hozzá hasonlóan cselekedett Honorius pápa Róma környékén, aki nem tudta elviselni, hogy a Campana-i bárók megtagadják az adófizetést. Erőszakos, bosszúálló, vérengzéstől sem visszariadó főúrként viselkedett, mint elődje Callixtusz. Zsoldosserege főleg normann, toszkán rablókból, közönséges bűnözőkből szerveződött és úgy is viselkedtek. Először Ceccano grófjai városait Trvei, Maenza, San Lorenzo rohanták le, Roccasecat, Gulianót leégették, arisztokratáit kardélre hányták és a kegyetlen vérengzések hatására Ceccano klán térdet hajtott a gonoszul vigyorgó pápa előtt. A következő várerőd amit a pápa meghódított Fumone volt, bárói tízhetes ostrom után adták meg magukat, és az új várúr mindjárt le is szólt fellegvára tornyából Monte Cassino apátjának, hogy azonnal küldje el hozzá Janula börtönéből Mauritus Burdinust (VIII. Gergely) egyenesen Fumone pincéjébe. Janula barátságtalan vára Cassino tulajdonát képezte, monostor fizette védőit és komolyabb veszély felbukkanása esetén Cassino vezetői falai közt reméltek menedéket. Cassino monostora közelében felhúzott erődben többször zártak be szigorú cellákba 'eretnek', engedelmeskedni nem akaró papokat, szerzeteseket és Monte Cassino Krónikájából értesülünk először VIII. Gergely megbuktatása és megszégyenlése óta a szerencsétlenül jért pápáról: „Mauricium haeresiarcam de Janula ...” (Cass. Krón. IV.-86). És ugyanebből a krónikából hallunk utoljára Burdinusról, ahogy átszállították Fumonébe, utána sorsa ismeretlen. (**) Honorius autokratikus hangneme nem örvendeztette meg Monte Cassino apátját, de nem volt mit tennie, állítólag átszállította a szerencsétlen sorsú főpapot a pápa új várába. A pápa evvel a húzásával világossá tette mindenki előtt, hogy nem bízik meg Oderisiusban és alaposan összerúgta a patkót Monte Cassino apátjával. Lambert és Oderisius sosem tisztelték egymást, de kettőjük közt a komoly probléma Lambert felszentelése után kezdődött, mikor az finoman pénzt követelt (pecuniaria suppetiae) az apáttól, amit alázatos mostohafiukként és nem édestestvérként fog átvenni. Oderisius visszautasította a szemtelen keresztény zsargonban csomagolt követelőzést. Válaszként a vérig sértett pápa szerzetességre méltatlannak nevezte az apátot „inkább katona, mint szerzetes, aki eltékozolja az apátság javait.” (Cass. Krón. IV.-86). Honorius többször Rómába idézte Cassino apátját (Cass. Krón. IV. - 88), hogy megleckéztesse, amit Oderisius megtagadott, mire revánsként a bosszútól lihegő pápa 1126. húsvétját megelőző nagyböjt ünnepségén megfosztotta apátsági rangját és kimondta Oderisius elmozdítását hivatalából.

II. Calixtusz (1119-1124) a 'mágnás miska'

Kallixtusz cselekedeteire vonatkozóan Pandulf és Boso biográfiája mellett egy rövid, de fontos dokumentumot érdemes még megemlíteni. Reims monostorának tudós tanára (skolasztikus) volt Hesso atya, kinek feljegyzéséből rövid kivonatot olvashatunk Reimsben, 1119-ben lezajlott tárgyalásból. W. Wattenbach kiadásában (Monumental Ger. Scriptores XII.)

A mindössze egy évig pontifikáló II. Gelasius elhunyta után, a Cluny-i monostor dísztermében megtartott összejövetelen, Conon püspök és a gregoriánus vezetők február 2-án, Vienne érsekét Guidót választották pápának. Guido a gregoriánus pártszervezet legdühösebb élharcosa volt, aki sosem riadt vissza az erőszak és a megfélemlítés használatától, jóbarátjával Cononnal elsőként átkozta ki V. Henriket 1112-ben és ő kényszerítette ki, valamint kapitány módjára ő vezérelte végig még abban az évben azt a laterani zsinatot, ahol a sarokba szorított Paszkál pápa beismerte a Henriknek nyújtott privilégium hibáját. (Bármilyen hiba beismerése nevetségessé teszi a 'pápai tévedhetetlenség' doktrínáját). A császár rongálása és a főnökének számító pápa megrángatása sok tisztelőt hozott a goromba főpap konyhájára, minek következményeként a világvége eljöveteléért imádkozó, türelmetlen papok között különösen népszerű, vezetésre méltó figura lett Guidoból. A másik csodálatos korai cselekedete volt, mikor a bibliai példaképéhez, Akháb királyhoz hasonlóan, megkívánta, hogy birtokolja a másikét – „... felkelt Akháb, hogy lemenjen a Jezréelbeli Nábót szőlőjében és azt elfoglalja.” (I. Kir. 21:16) –, ő is rátámadott és erőszakosan elfoglalta, Grenoble püspöke, szent Hugó felügyelete alá tartozó Sermorens vidékét (Isére folyó völgye), minden templomával, kolostorával földjeivel, erdőivel egyetemben. Szent Hugó természetesen Rómában felebezett az akkor hatalmon levő II. Orbánnál, ami semmi eredményt nem hozott, mert Guido egy rakás arannyal megvásárolta az egyébként megvesztegelhetetlen gregoriánus bíborosokat és még Orbán is úgy tetette, mintha neki semmi köze sem lenne a Guidó érdekei mellett döntő laterani főpapok (római kúria) határozatához. Guido a lefizetett római főpapok által kiállíttatott egy alapos gondossággal megszerkesztett pápai elismerő-megerősítő (konfirmativ) oklevelet, mely az érseksége (egyházmegyéje) birtokaihoz tartozó területek listáját sorolta végig. Ehhez az oklevélhez Guido egyszerűen hozzá hamisította a Sermorens vidékének birtoklását. Mikor kiderült a hamisítás, a korrumpált Orbán nagylelkűen átsiklott felette és bizony ilyen protekcióval szemben a grenoblei szent Hugónak semmi esélye nem maradt, pedig Hugó atyát Franciaországban nagytekintélyű szent durranásként tisztelték. A szimónia ellen, évtizedek óta kotkodácsoló gregoriánus papság szemrebbenés nélkül elfogadta a hamisítás tényét és még véletlen sem ítélte volna el. Jellemzően mikor már pápa lett Guidoból, utána sem volt hajlandó az elrabolt Sermorens-i birtokokat visszaszolgáltatni vagy szent Hugót kellőképpen kompenzálni. Ugyanolyan rabló-tolvaj főnemes volt Guido, mint kora bármelyik rablógrófja, a különbség mindössze az volt, hogy Guido érseki pacuhában parádézhatott, és ezért olyan szentséges tiszteletet követelt, amiről más hasonszőrű rablógróf álmodni sem mert volna.

Megválasztásában mégis inkább magasrangú származása, mágnás miska javaival vetekedő vagyona, dúsgazdag rokonsága – kik közt királyok, hercegek is voltak – volt a mérvadó, mint a korábbi szemétkedése. Még felsorolni is sok a hatalmasokat, akikkel rokonságban volt Guido; I. Henrik angol király másodfokú, míg V. Henrik császár elsőfokú unokatestvére volt, unokahúga Savoyai Adél, VI. (Kövér) Lajos felesége volt, míg unokaöccse VII. Alfonz Kasztília királya volt, kishúga Klementina a Flamand őrgróf felesége volt … Vienne zsiros érseki székét családja gazdagsága-befolyása már 28 éves korában biztosította számára, hasonló korrupt módon, mint ahogyan öccse, Hugó (kilencen voltak testvérek) nyerte el Besancon érsekségét. Vagyona, összeköttetései, korábbi aljasságai és vulgáris erőszakossága tökéletesen megfelelt a pápaválasztó főpapoknak (mindössze nyolcan voltak) és a hatalomsóvár viennei érsek boldogan kapott a lehetőségen. Egy héttel megválasztása után 1119. február 9-én Vienne katedrálisában olyan alakok, mint Conon, Petrus Leoni, Ostia bíborosa Lambert, Rocemanus a katolikus kánonok figyelmen kívül hagyásával pápává szentelték mágnás miskát. Mind a megválasztása, mind a felszentelése ellentétes volt az egyházi törvények világosan megfogalmazott előírásaival, mely kimondta: a pápát Rómában, a római bíborosok (Sacrum Collegium) által kell megválasztani és felszentelését is Rómában kell lebonyolítani. Arról nem is beszélve, hogy az egyháznak már volt vezetője, VIII. Gergely (Mauritus Burdinus) személyében, aki a római klérus és polgárság teljes bizalmát élvezve Rómában pontifikált. A felfuvalkodott gregoriánusokat mindez annyira érdekelte, mint a parancsukra megkínzott eretnekek szenvedése. Hiába hajlongtak Kallixtusz előtt Franciaország meg fél Németország vezetői, majd egész nyugat-Európát maga mögött tudhatta, kivéve a pápaság számára legérzékenyebb területeket: Rómát és az attól északra fekvő részeket. Kezdetben még nem volt eléggé felkészült, hogy Rómába menjen, meg aztán először fontosabbnak tartotta Henrik császárral való leszámolást. Egy éven át járta az országot, az egyik püspökségből, a másik hercegi kastélyba ette a fene, majd jómódú apátságokba vendégeskedett közben templomokat, kolostorokat szentelt, fel, provinciális zsinatokon elnökölt privilégiumokat, kinevezéseket osztogatott, pénzt gyűjtött és fegyveres szövetségeseket toborzott. Körlevelében megfenyegette a német egyház vezetőit, hogy jaj nekik ha engedelmeskedni merészelnek Henriknek, és uralkodójuk elleni fellépésre biztatta őket: „… nem engedhetjük meg saját magunk beszennyeződését egy visszataszító tirannus förtelmes invesztitúrája által.”(Ep. 7. – Köln érseke Frederiknek küldött, 1119. áprilisában kelt levele). Július elején zsinatot hívott egybe Toulouse-ban, melyet azért érdemes említeni, mert itt átkozták ki először kathar, másnéven albigens tanításokat (doktrínákat) és hozták törvénybe az erőszakos üldözés jogosságát, „... az isten egyházán kívülálló eretnekeket, követőikkel együtt a szekuláris fegyverek segítségével kel kell jobb belátásra kényszeríteni.” (Toulouse zsinati dekrétum, Jaffé, Monumenta Brambergensia, 352 o.).

Kallixtusz, Vilmos Chalon püspöke vezetésével a legravaszabb szolgáit küldözgette egyetlen üzenettel császárhoz: ha békét akar mondjon le az invesztitúra jogáról, ha nem, akkor elpusztítják. A császár mindvégig személyesen szeretett volna találkozni és egyességre jutni az új pápával, de az előbb ígéreteket akart kicsikarni az uralkodótól és ezért húzta-halasztotta a találkozást. A két fél végül is megállapodott, hogy a magas szintű találkozás október 25-én lesz lehetséges Mouzonban. Még előtte Reimsben, október 20-án ereje és hatalma demonstrálására egy megagyűlést nyitott meg Kallixtusz, ahova Angliából, Spanyolországból, Németországból, Franciaországból érkeztek a nagyérdemű egyházvezetők, sok főpap kisebb sereget hozott magával, Ordericus szerint Adalbert, Mainz püspöke ötszáz páncélos lovaggal érkezett, 15 érsek, 200 püspök, 200 apát és 420 prelátus jelenléte próbálta emelni az egyébként lapos színvonalat. (XII.-21). Megjelent továbbá VI. Lajos (durrogó feleségével) és az összes francia főnemes – testőrséggel, családdal, udvartartásával –, oly sokan, hogy sok lovagot, apródot, csatlóst a városon kívül sátrakban kellett elszállásolni. Az óriás gyűlés kiadásait egyrészt Reims városa állta, de a legtöbb pénz a kiadások fedezésére a mágnás pápa kincstárából került elő. Mióta mindhárom idősebb fiútestvére (Renaud †1099, István †1101, Raymond †1107) elhalálozott Guidóhoz folyt be Franciaország leggazdagabb tartományának, Burgundiának minden haszna, jövedelme. A töméntelen vagyon Európa leggazdagabb főpapjává léptette elő Guidót, akinek ez sem volt elég 'világhódító' terve kivitelezésére, hanem folyamatosan pénzt követelt más főpapoktól és gyengejellemű nemesektől. Volt miből tehát bőkezűen osztogatni az aranyakat, tellett a lakomákra, pompás fogadásokra, templomok, paloták feldíszítésere valamint volt miből megvesztegetésekkel biztosítani olyan vezető személyek szövetségét, akik különben a császár mellett álltak volna ki. A gyűlésen – melyet a pápa október 22-én zárt be – másról sem csámcsogtak, mint Henrik kötelességéról, ami az invesztitúra feladásában kell hogy beteljesedjen. A nagygyűlés magasan szárnyaló nívóját külön emelte Savoyai Adél, VI. (Kövér) Lajos felesége megjelenése, aki telenyafogta az egyházi és világi nagyjai fülét férje hűtlenségével és azonnali jogorvoslást követelt a pápától. A gyűlés lezárása után a pápa utasította a megjelent főpapokat, hogy visszatértéig maradjanak helyükön, egy se hagyja el Reims városát –, majd utána elindult Mouzonba.

A ravasz pápának eszében sem volt csak úgy egyenlő félként találkozni a császárral, bevetette magát Mouzon vártornyába és onnét küldött egy pimasz legátust a császárhoz, aki a városka melletti táborában tartózkodott. Ordericus a pápát mosdatja mentegetésével, miszerint Henriknek egy harmincezres fős serege volt állomásozott a Mouzon környéki völgyeiben és így a pápa nem kockázhatott meg egy személyes találkozást. Ez is egy 'véletlen' túlzás vagy szándékos hazugság, mert ha a császárnak lett volna harmincezer katonája, akkor szétcsapott volna a reimszi viperafészekben. Szintén Ordericusnál olvashatjuk, hogy Crema kardinálisa, János később elmagyarázta a Reims-i gyülekezetnek, hogy a korábban kibocsájtott privilégium megerősítése végett Henrik foglyul akarta ejteni Kallixtuszt, miként foglyul ejtette II. Paszkál pápát és ezért nem kerülhetett sor a találkozásra. A pápa küldöttei mindjárt azzal kezdtek, hogy a császárnak mezítláb kell a pápa elé járulnia, mikor a bűnbocsánatát és az anyaszentegyházba történő visszafogadását kérvényezi, mire Henrik lovagjai – legalábbis Hesso (Relacio de concordat Remensi) szerint – mindjárt a kardjukhoz kaptak mire a követség felajánlotta egy privát audiencia lehetőségét, az abszolválás szertartása lébonyolításához, ahol ellenben rongyokban burkolt lábakkal kellett volna megjelennie. Ilyen arrogáns fellépéssel nem is lehetett semmilyen megállapodás, a pimasz küldöttség örülhetett, hogy az uralkodó nem vágta őket dutyiba és a pápa amilyen gyorsan csak tudta elhagyta Mouzon erődjét, szinte menekülve rohant vissza Reimszbe.

Nem kellett sokat várni a szentatya dühöngő bosszújára, október 29-én kiátkozta, megátkozta, leátkozta a sárga földig a 'sátánszolga' császárt, míg isten ellenségét (theomachum), VIII. Gergelyt és minden követőjét külön szitkozódásokban átkozta, de még a náluk istállószolgaként dolgozók is kaptak egy adag átkozódást. A kiátkozási ceremónián mind a 424 főpap vékony égő gyertyát tartott a kezében, amiket az átokformula felolvasása után mind egyszerre földhöz vágott (Hesso). Az átkozódások kifújta után hazatért a sok jó főpap és saját környezetük mérgezésébe kezdett, mindenkit Henrik császár ellen hergelve. Hazaáruló latorként forradalmat, polgárháborút szítottak, gyűlöletükkel akarták felperzselni a Német-Római Birodalmat.

1120. márciusában látta elérkezettnek az időt Kallixtusz, hogy Itáliába vonuljon és térdre kényszerítse Róma nemességét és polgárságát. Főpapokból álló klérusán kívül több tucat nemes, kalandor lovag kísérte, össz-haderejük meghaladta a hatezer főt, ami abban az időben komoly seregnek számított. Útján mindenfelé zúgtak a harangok, feldíszített városok, templomok, hatalmas ünneplő tömeg fogadta a pápát, ami persze mindenhol előre meg volt rendezve, mindenki előre meglett fizetve. Parádés vonulások, hatalmas imádkozások közepette érte el Rómát, ahol akkor VIII. Gergely minden komolyabb ellenállás nélkül kormányzott. A városban béke és rend uralkodott, az ott maradt gregoriánusok csendben meghúzták magukat, Pierleone egy szatócsbolt mélyén játszotta a jóságos, ártatlan kiskereskedő szerepét, de közben erődjében folyamatosan fegyveres kiképzéseket tartottak a császárgyűlölő zsidóknak és nem zsidóknak. A város főkapitányának számító Frangepáni Cencius határozott acélossággal csapott ki a falakon túl oldalgó normann és más zsoldos bandákra, míg a falakon belül régen látott közbiztonság uralkodott. Mindez vajmi keveset számított a mindig ingatag, pénzsóvár római nemesek, polgárok szemében, az arany csillogását bizony mindennél jobban szerették. Trier érseke, Bretten-i Brúnó udvari kamarás császárhoz irt leveléből (Annales Travienses, 2. XIII.-14) tudjuk, hogy mágnás miska mindenkit megvásárolt, megvesztegetett főnemesek, főpapok álltak át máról holnapra VIII. Gergely mellöl a gregoriánus táborba és mikor Róma falainál megjelent Kallixtusz zsoldoshada VIII. Gergely számára nem maradt más, mint követőivel együtt elhagyni a várost.

Ezt imádta a mágnás pápa; pompás papi gúnyákban szerényen, megalázkodva hallgatja a sok főpap az Ótestamentumból általa felolvasott okosságokat, vonulnak, parádézgatnak, élvezik a hatalmat, és jaj annak aki ellene mer nyikkanni.

Hatalmas felhajtás közepette zajlott le Kallixtusz 1120. június 3-ai bevonulása Rómába, ablakokból lógatott színes palástok, zászlók, falakon virágfüzérek, koszorú, virágszirmokat szóró gyerekek tarkították az ünnepi színességet és persze mindenfele éljenző, allelujázó népek sokasága. Hófehér lovon lépkedett végig a burgundi pápa uralkodónak kijáró arannyal sújtott főpapi köpönyegekben, fején pápai 'csúcsosodó' koronával, már messziről olyan barátságosan ragyogott, mint egy csillogó arannyal kifestett barbár totemoszlop. Róma megszerzése után csupán csak néhány napig maradt a városban másokra bízva a kancellária, pápai kollégium és a nagykórus megszervezését, mert hajtotta őt a bosszú, a sikeres leszámolás véres izét akarta minél hamarabb szájában érezni. Nem engedhette meg, hogy Krisztus ellenségei, a sátán szolgái életben maradjanak; VIII. Gergely a mindössze 50 kilométerrel. arrébb rendezkedett be a falakkal és védőbástyákkal megerősített Sutri városában, Frangepáni Cencius a család egyik vidéki várerődjébe vetette be magát, a szintén gregoriánus-ellenes Ceccanoo grófja, a germán lovagok; Lando, Godfrei Raynald más erődtornyokba rendezkedtek be védelemre. Az a néhány ezer többnyire francia zsoldos, kiket magával hozott a pápa, még a római szövetséges (Leó Frangepáni, Péter prefektus, Pierleone, Normannus István) haderőkkel sem lett volna elegendő VIII. Gergely és követői felszámolására. Mint az összes gregoriánus elődje, ő is délre utazott a rabló-tolvaj normannokhoz, avval különbséggel, hogy míg az előtte sündörgő pápák üres zsebbel keresték fel a brigantitanyákat, addig Kallixtusz több ládányi arannyal érkezett közéjük. Az aranyak megtették hatásukat és a tallérok csengése még a legvonakodóbb normannt is kimozdította vályúja mellől.

Monte Cassino monostora alatt gyülekezett a normannok zsoldoshada, ahol a pápa két hónapot tartózkodott, szervezve serege felfegyverzését, ellátását és az egész bagázs Kallixtusszal az élén 1120. december elején Rómába indult. A pápa értette a fegyelem, harcképesség, az élelmezés és zsoldosztás közti összefüggéseket, ezért nem valamelyik normann 'herceget', hanem egy megbízható főpapot, Crema érsekét Jánost állította a hadak élére. Ilyen méretes, jól szervezett sereggel szemben VIII. Gergelynek semmi esélye nem maradt és rövid ellenállás után, április 22-én megadta magát. A császár alantas felelőtlenséggel viselkedett, mikor VIII. Gergely többszöri segélykérését elutasítva csupán cinikus vigasztalóleveleket küldözgetett, pedig néhány ezer német lovag elég lett volna a Kallixtusz normann bandái megállítására. A Gregoriánus papok dühödt ebekként vetették magukat a balszerencsés Mauritus Burdinusra; megkorbácsolták, ragacsos kecskebőröket aggattak rá, fordítva felültették egy teve hátára, miközben a lefizetett csőcselék köpködte, kövekkel dobálta. Először Rómába cipelték, hadd élvezkedjen nyomorúságán a szentatya, majd a normannoknak adták, hogy ők intézzék el. A normannok az egyik vártömlöcből a másik erődmonostor dutyijába cipelték majd öt évig semmit sem hallani róla. A római kúria nagy kegyesen elmagyarázta, hogy csupán Simon mágus pusztulása ismétlődött meg VIII. Gergely bukásával, természetesen szent Péter akaratából. Frangepáni Cencius szintén menekülni kényszerült, a pápa földig rombolta erődjét, míg a többi pápaellenes nemes – egyikük a másik után – adta meg magát vagy jó messze elmenekül Rómától.

Miután Kallixtusz leszámolt római ellenfeleivel ismét elhagyta – ezúttal hét hónapra – az örök várost, elutazásának fő oka két 'hercegnek' titulált normann vezér (Vilmos, II. Roger) összeröffenése volt. Egy esetleges normann testvérháború drámaian meggyengíthette volna a pápaság legfőbb szövetségesét. A pápának érdeke volt a normann egység fenntartása, hiszen nekik köszönhette trónját, hozzájuk szaladt már vagy száz éve minden előde, az egész erkölcstelen intézménye – amit 'szentszéknek' mertek hívni – ez a rabló banda hozzájárulásával maradhatott épségben. A normann rablófészkekben sem felejtkezett el Kallixtusz a gyűlölt elsőszámú ellenségről, V. Henrikről, aki csak nem akart térdepelve megbocsájtásért könyörögni, mint azt annak idején a papok által földig alázott apjától kikényszerítették, és legátusai, szélsőséges politikát kergető főpap-ügynökök segítségével lázadásra, zendülésre buzdította császár alattvalóit. A főprovokátornak számító Mainz-i érsek, Adalbert fegyveres bandákkal zaklatta az uralkodó birtokait, rátámadt a császár szövetségeseire, szégyentelenül polgárháborút akart kirobbantani. Adalbert aljas manipulációja lassan egyre szélesebb teret nyert és főpapok, nemesek sokasága kezdett el fegyverkezni olyan helyzetet teremtve, mely egy vérvörös testvérháború borzalmait vetítette az amúgy rendszerint szürke német égre. (Egy ilyen pusztító háború nekünk magyaroknak természetesen nagyon jól jött volna). Henrik látta, hogy a papok megint lángba óhajtják borítani a Német-római Birodalmat, és ha nem enged követelésüknek, akkor tízezrek-százezrek fognak nyomorultul elpusztulni, a birodalma darabokra fog hullani és a papok lesznek az új urak; egy olyan világ jöhet, melyben minden nemes, polgár, jobbágy az ő rabszolgájuk lesz.

Így került sor először 1120. szeptemberében a Würzburgi diétára, majd kicsit később a Wormsban rendezett birodalmi gyűlésre. Az első összejövetel legfontosabb követelése – miként arról a Monumenta Bambergensia értesít – a császár, papokkal szembeni feltétlen engedelmessége volt („Imperator apostolice sedi obediat), de törvénybe hozták a szemben álló felek az egymástól lefoglalt javak visszaszolgáltatását, valamint a papoktól független tolvajok, rablók kivégzését. (Monumenta Bambergensia, 517 o.). Ezután került sor a wormsi konkordátumra, melyben a császár lemondott a pásztorbot és gyűrűvel történő invesztitúráról, de megtarthatta a jogar átadásával lezajló beiktatás jogát, ami a hűbérbirtokok hovatartozását volt hivatott garantálni. A császár innentől kezdve csak beleszólhatott a főpapok kinevezésébe, de a tejhatalmú döntési jogot elvették tőle a papok. A megalázkodásért cserében a papok visszavonták az átkokat és biztosították az uralkodót, hogy abbahagyják a gyalázkodást, a pártütő fegyveres lázadást.

A következő év tavaszán Kallixtusz hatalmas banzájt rendezett a Lateran palotában, csak apátokból 600 érkezett – Suger apát szerint több mint 300 püspök-érsek jelenlétében zajlott az egyházi cirkusz (Vit. Ludovic, c 26) –, ahol megerősítették a császár abszolválását bűnei alól, elcsámcsogtak a szimónia gonoszságán, a papi cölibátus fontosságán, de az egész gyűlés örömünnep volt, afelett, hogy végre a sátán fia behajtotta fejét a papok jármába. Évszázadok óta nem ült olyan boldog pápa Péter székében, mint mágnás miska, sikerét elsősorban vagyonának, kitartó áskálódásának és gyűlölködő ügynökeinek köszönhette és a római nagygyűlésen is folyt az arany, ládaszámra ömlött az ezüst; boldogan ettek-ittak a kísérő lovagok, zsoldosok, hajnalig tartott a duhajkodás.

Elégedett, érdektelen másfél év jellemezte Kallixtusz kormányzását, melynek elején bosszúhadjáratokat vezetett a korábban ellenálló nemesek ellen, de mint állítólagos szövetségese Donna Bona esetében észrevehető egy kis apróság is elég volt a nagyasszony római vártornya elpusztításra. Domna Bona a szövetséges Normann István húga volt, Cencius Frangepani fia, János felesége. Normann zsoldosseregével egymásután rohanta le az adófizetést megtagadó campagnai bárókat, várkastélyaikat (Maenza, Aquapuzza stb.) leromboltatta, az ellenszegülőket lefejeztette. Kegyetlen feudális várúrként kormányzott Kallixtusz: díszes pápai csuhája hol ettől hol attól volt véres. Rómában nem épülhetett több erődtorony, templomokat, kolostorokat tilos volt védelmi elemekkel megerősíteni. Kincstára pénzérmei tisztaságának megóvására külön törvényt hozott a pénzhamisítók ellen és a rendszeresen kámforrá váló oltári ajándékok eltulajdonítását is szigorúan büntette. Hatalma további központosításáért korlátozta az egyházközösségek (parókia) vezetői hatáskörét, mozgásterületét, szigorította a szerzetesek, papok viszonyát az egyszerű hívőket érintően: nehogy már véletlenül baráti belsőséges kapcsolat alakulhasson ki. Sötét lelke nyugtatására nagyokat imádkozott, misézgetett, templomokat, kolostorokat cicomázott, és tatarozta a Lateran palota néhány termét. Gregorovius írja, hogy a Lateran fogadóterme falára felfestette az előtte uralkodó gregoriánus pápákat és mindegyik pápa lába egy-egy ellenpápa zsámolyként összegörbedt testén taposott. Ez volt aztán valami lélekemelő csodás gregoriánus alkotás, csodájára is jártak a hatalomimádó főpapok, apátok, boldogan elnézték, amint pl. II. Sándor Cadalus (II. Honorius) fejét tapossa, alatta a felirattal: „Regnat Alexander cadit et superatu”.

1124. december 13-án jött érte el az ördög, állítólag maláriában (Pandulf 'római láznak' hívta) halt meg, de mivel sok vér tapadt kezéhez, ezért nem kizárt, hogy valaki megmérgezte.

II. Gelasius (1118-1119)

Még mielőtt rátérnék Gelasius (magyarosan Geláz) pápa rövid pontifikálására néhány mondatban áttekinteném a kor legfontosabb történelmi forrásait.

Sokszor mikor egy-egy XI-XII. századi pápasággal kapcsolatos forrás után keres a lelkes kutató, a történészek a Liber Pontificalist jelölik forrásnak, holott ez a referencia csak részben korrekt, mert nem jelöli meg azokat a szerzőket, akik feljegyzései gerincet adva töltik meg a Pápák Könyvét. Ezért talán hasznos lehet néhány fontosabb középkori historikust külön megemlíteni, akik a Pápák Könyve ezen időszakának történelmi eseményeit rögzítették.

IX. Leó (1049-54) után ismét részletes pápai biográfiák születnek, de nem a Pápák Könyvének folytatása szándékával hanem mint különálló művek látnak napvilágot. Először Sutri-i Bonizót érdemes említeni, szerzeményiben (Liber ad Amicum, De Persecutione ecclesia, ill. a Decretimuk c. műve negyedik kötete a Chronicon Romanorum Pontificium), IX. Leótól II. Urbánig (1088-99) ismerteti a pápák cselekedeteit. Közléseit óvatos kritikával illene kezelni, mivel Bonizo elkötelezett híve volt kora legszélsőségesebb főpapjának, VII. Gergelynek. Beno kardinális a Római egyháztörténelmi munkájában (Gesta Romanae Ecclesia Contra Hildebrandum) VII. Gergely (Hildebrand) igazi arcát próbálja bemutatni, ill. alantas dolgait ismereti, mely könyv csoda, hogy nem került máglyára. Alapvető, fontos mű volt még a több ismeretlen szerző által összeállított Annales Romani, mely 1044-től 1187-ig jegyezte a pápák életét és cselekedeteit.

Petrus Pisanus kardinálisról (nem tévesztendő össze a VIII. században élt Pisa-i Péterrel) keveset tudni, de több későbbi történész (Watterich, Giesebreht) legalább három pápai életrajzkéziratot tulajdonit Pisanusnak, melyek részletei bekerültek a Liber Pontificalisba.

San Gilles monostorban 1140. körül jegyző Petrus Guillermi nevű szerzetes tovább írja az általa fellelhető pápai életrajzokból merítve a Pápák Könyvét.

Benevento pápai palota jegyzője Falco , mint közeli szemtanú megbízható történelmi részleteket hagyott az 1102-1139. közötti évekre vonatkozóan az utókorra. Falco kíméletlen őszinteséggel írta meg az igazságot a közönséges, gyengeelméjű bűnözőknél nem különb normannok disznóságairól.

Érdemes még megemlíteni Boso kardinálist (alkotó ideje kb. 1170), aki főleg Bonizo kéziratait felhasználva jelentősen kibővítette a Pápák Könyvét.

Aura monostorának apátja a gregoriánus Ekkehard, kibővítette a korábbi Chronicon Universale c. szerzeményt, 1098-1120. közötti időszak V. Henrikre vonatkozó adataival. Szintén hű leírást olvashatunk tőle az 1101. kereszteshadjáratról, melynek részese volt, és melyben leírja a Rajna menti zsidók elleni támadásokat. Pandulfot fentebb már említettem, aki Alatri kardinálisának, Hugónak volt unokaöccse, éveket szolgált a pápai testőrségben majd a kancellárián, és Paszkál életrajzán kívül rögzítette még II. Gelasius, II. Callixtus és II. Honorius életrajzait is

A XI.-XII. század pápai életrajzokat az itt említett művek alapján rendezte kiadás alá 1887-ben az első jelentősnek mondható Liber Pontificalisban a kiemelt tudású Luis Duchesne apát.

Gaeta-i János (Giovanni) ízig-vérig gregoriánus szellemiség volt, ám Cluny monostora helyett a valamivel mérsékeltebb szellemiségű Monte Cassinóban nevelkedett. A feltűnően buzgó és stréber Giovanni 35 év körüli lehetett, mikor II. Orbán maga mellé vette kancelláriájába. Majd húsz évig volt pápai főkancellár, irányitása alatt állandó szerzetesi írnok, nótárius pozíciókat létrehozva erősítette a pápaság ügyintézését, meghonosította a minisculáris írásmódot, ami leegyszerűsítette az adminisztrációt. Paszkált ugyanolyan hűségesen szolgálta, mint Orbánt, mégis Paszkál halála után rögtön Monte Cassinóba sietett, még a temetésén sem vett részt, hiszen másképp nem történhetett, hogy Paszkál halála után három nappal már erős küldöttséget menesztett hozzá Casinóba a római kúria János Rómába szállítása érdekében. Néhány nap elég volt a Gregoriánus főpapoknak eldönteni, hogy Gatea-i János lesz az új pápa, és néhány nap múlva már meg is érkezett az új pápa a Frangepani klán kezében levő Septizonium erődkomplexumba, mely a Leoni-féle Marcellus Amfiteátrum erődrendszere után a legerősebb védelmi rendszer volt Rómában. A gregoriánus papok tökéletesen megbíztak a Frangepáni családban, ezért is választották pápacsináló összejövetelükre a Titusz-diadalív melletti erődöt. A Pierleoni-féle Marcellus erőd használatától direkt eltekintettek, mert nagyon nem volt ínyükre, hogy Pierleoni többször hangoztatta, szinte követelte az akkor már bíborossá avanzsált fia, Leoni Péter pápává választását. A gregoriánus papság önzetlen támogatás ide, hatalmas anyagi áldozat oda, a gregoriánus vezetőség mégis borzongott attól a szcenáriumtól, hogy egy judaista neveltetésben részesült, aposztata zsidó foglalja el szent Péter trónját. Pedig lehet mégis jobb lett volna ha Pierleoni védőszárnyai alá húzódtak volna be ...

Pandulf és a Liber Pontificalis szerint néhány nappal később Frangepani Cencius (Cencio) vezetésével fegyveresek törtek a frissen megválasztott pápára, testőrségét lefegyverezték, majd Cencius nyakon ragadta a pápát, földhöz vágta, megütötte majd hajánál fogva kirángatta a templomból és az erőd egyik tömlöcébe zárta. Több jelenlévő prelátust szintén gorombán bántalmaztak, megkötözték mielőtt őket is kirángatták volna a templomból. A támadásnak híre néhány óra alatt eljutott mindenfelé Rómában, a hír hallatára Trastevere zsidósága – élükön Pierleonival – rögtön fegyvert fogott, csatlakozott hozzájuk a fiatal Péter prefektus és a város új pénzbehajtó maffia vezére, Normann János. A papok által felhergelt tömeg állítólag hajnalra hatalmasra duzzadt, megrohanták a Septizonium erődét, amit egy szempillantás alatt el is foglaltak. Cencius gyorsan felhozatta tömlöcéből Gaetai Jánost, földre vetve magát előtte könyörgött kegyelemért. A pápa természetesen nagylelkű lezserséggel megbocsájtott Centiusnak és embereinek majd a tömeg üdvrivalgásától kísérve bevonult a Lateran palotába.

Septizonium eredeti i.u. III. században épített központi tornya, melynek három szintje még a XVII. században is látható volt. Frangepáni család a torony köré bástyákat, védőfalakat, lakóépületeket emelt, mely erősség hosszú generációkon keresztül segítette biztonságukat.

Mindezen puccskísérlet a Septizonium erődkomplexumban álló Szent Sebestyén templomában zajlott le és Frangepáni család tagja vezénylésével ment végbe. Az első kérdés mindjárt az, hogy hol volt a pápaság rendíthetetlen támogatója, a Frangepáni család feje János? Néhány héttel korábban Paszkált körbelihegő Frangepáni János mikor adta át a hatalmat és Róma egyik legerősebb erődje feletti felügyeletet fiának Cenciusnak? Miért pont ezekben a rendkívül fontos napokban tűnt el János Rómából és egyáltalán hova mehetett? Hogyan lehetséges, hogy ostromgépekkel nem rendelkező, hadi-tudományokban járatlan szedett-vedett népség néhány perc alatt elfoglalja Róma egyik legkomolyabb védelmi rendszerrel kiépített erődjét? (Megjegyzendő, hogy a már korábban említett, híres Turris Chartularia tornya is ebben az erődben állt). Hol volt a több száz főből álló Frangepáni klán magánhadserege, akik könnyedén képesek lettek volna hetekig ellenállni bármely ostromnak? És végül utolsó kérdésként: hogyan lehetséges, hogy Padulf (1) közlését minden történész – az állítólagos alapos kritikus közelítést gyakorló Duchesnét is beleszámítva – hitelesnek, igaznak véli és minden kritikus megjegyzés nélkül úgy adja tovább, mint valós történelmet?

Lehetetlenség a történet valóságtartalmát kideríteni; mennyi igaz és mennyi kitalált belőle, de nagyon valószínű, hogy Pandulf az új pápa kegyessége, megbocsájtó jó szíve hangoztatásának érdekében kerekítette ki az egész történetet, ily módon egy mindenki által szeretett hőst formált még a koronázása előtt Gaetai Jánosból. Hiába választották meg Gaetai Jánost pápának, mert nem lehetett mindaddig Róma püspökének tekinteni, míg felszentelése meg nem történik, ami pedig nem ment egyszerűen, mert János még pap sem volt, rangja dékán volt csupán, ami messze állt a bíborostól, püspöktől. Ezért hiba a történészek részéről Jánost folyamatosan Gelasiusnak nevezni, mert egészen felszentelése napjáig (márc. 10) kötelező lenne Gaetai Jánosnak hívni, még akkor is ha már az első naptól kezdve, a Septizoniumba érkezésétől pápaként viselkedett. (A katolikus egyháztörténészek persze az ilyen apróságokra nem adnak).

V. Henrik Veronában tartózkodott, mikor hírül vette, hogy a háta mögött, az ő megkérdezése nélkül, a császári udvart megszégyenítve választották meg Gaetai Jánost pápának. Nem késlekedett sokat, néhány nap alatt egy válogatott ütőképes, de kis létszámú osztaggal megjelent Róma mellett, majd még azon éjszakán (márc. 1-2) szövetségesei segítségével bebocsájtást nyert a városban. Szívében nem volt harag sem bosszú, tárgyalni, egyezkedni szeretett volna az új pápával, az azonban mindent akart csak nem tárgyalni, és még ugyanazon éjszaka hajnalán kilógott a Lateranból, gályára szállt és elmenekült Rómából. A minden síkon maximumig kirafinált Pierleone az összes lehetőségre számítva már hosszú ideje – eredetileg maga és a családja számára –, gályákat tartott útra készen a Tiberisz folyón, ami most rendkívül jól jött, mert így a pápát könnyű volt megszöktetni Henrik elől. Néhány nap múlva Gelasius népes kíséretével megérkezett szülővárosába Gaetába, ahol – Pandulf szerint – lelkes rajongó tömeg fogadta. Bizonyára a több mint százfős főpap elszállásolásának meg etetésének-itatásának örülhettek, hiszen a vendégeskedés számláját valakinek állni kellett. Nem sokára befutott egy sereg normann bandita Apulia hercege, Vilmos vezetésével, majd Capuából, a legénykedő Róbert is megérkezett több tucat éhes-szomjas haramiával és csak akkor lehetett igazán nagy az öröm és lelkesedés Gaeta városában, amikor kiderült, hogy a sok élősködő mind elvárta, hogy a város polgárai tartsák el őket. Itt, Gaeta városában szentelték fel először papnak Jánost, utána másnap (1118. márc. 10) felkenték a katolikus 'szent' olajjal és a Gelasius nevet akasztották rá. Ugyanezen a napon Rómában a római klérus és papság beleegyezésével Henrik császár pápává szenteltette a Szent Péter bazilikában Braga érsekét, Mauritius Burdinost, aki VIII. Gergely uralkodó nevet vette fel. A császári hatalom által támogatott VIII. Gergelyt közép és észak-Itálián kívül szerte a birodalomban, de még Francia és Angliai episzkopátusok által is törvényes pápának ismerték el. Eközben a főuszító mester Conon érsek fáradhatatlanul járta a németek földjét, mindenfele gyűlölködve átkozódott, lázított és hazudozott, becsmérelte, mocskolta az uralkodót, ugyanolyan aljas módon csinálta, mint azt a satnya démon (VII. Gergely) tette a császár apjával IV. Henrikkel. Kiátkozással, kiközösítéssel fenyegette meg germán urakat egy Würzburgban összehívott gyűlésre kényszerítette őket, ahol megalkuvó, babonáktól megszédített nemesek kimondták, ha a császár nem képes egyességet kötni a pápával, akkor elmozdítják a hatalomból. A pimasz zendülés hallatára Henriknek vissza kellett térnie hazájában, Conon legnagyobb örömére, hiszen áskálódásával elérte célját: megszűnt, illetve enyhült a római gregoriánusokra nehezedő nyomás. (Ekkenhard, Annales 1119). Ez azonban, mégis kevésnek bizonyult.

Mert bizony Itáliában már koránt sem dörzsölgették tenyerüket a pápa emberei, helyette tehetetlen dühöngéssel fogadták sorozatos vereségüket, átkozódtak, szitkozódtak, határozott fellépést követeltek a pápától. Gelasius pápa engedve a nyomásnak – no meg a személyes bosszú is hajtotta – Capuában kiátkozta Henriket, VIII. Gergelyt, minden követőjükkel együtt és egyre inkább a normannokat győzködte egy bosszúálló háború elkezdéséért. A normann vezérek szívesen kísérgették ide-oda Gelasiust, boldogan elmisézgettek vele, aztán a végén magára hagyták Monte Cassinóban, mert nem sok kedvet éreztek a rómaiak ellen vonulni. Gelasius csak azért is Rómába akart menni, pedig tudta a város nagy része VIII. Gergelyt támogatja és azt is tudta, hogy megjelenésével ismét véres utcai harcok kezdődhetnek a már lenyugodott városban. A hataloméhes gregoriánus pápákat persze sosem érdekelte, hogy borzalmas harcokat robbantanak ki az erőszakos, követelőző fellépésük következményeként, halottak vagy sebesültek teljesen hidegen hagyták őket, hiszen szerintük minden Jézus akaratából történik az áldott Péter igazságának védelmében. Gelasius Monte Cassino aranyával fizette le a Corsi család Latro Péter nevű vezérét, aki becsempészte őt Rómába és bizony nem tartott sokáig, míg ismét kiújultak a csatározások. Hiába volt mellette Pierleoni a zsidajaival, meg Normann István a megvásárolt Latro Péterrel, mind kevésnek bizonyult a gregoriánus-ellenes többséggel szemben, ezért a pápa szeptember elején ismét gályára szállt népes kíséretével, hogy segítséget szerezve térhessen vissza. Nem délre hajózott, hiszen tudta a normannok nem fognak háborúba menni miatta, hanem északra, hogy a franciák segítségét kérje. Még megállt Pisában, hátha a toszkánok háborúba bocsátkoznak érte, de mikor látta, hogy ilyesmi nem fog megtörténni, folytatta útját és októberben elhagyta Itáliát. Kísérete legjelesebb tagja Pierleone fia, Petrus Leone volt, aki zsidó tanitatása ellenére – mikor annak eljött az ideje – néhány nap alatt átvedlett kereszténnyé, II. Paszkál pappá majd néhány héttel később bíborossá szentelte. Zsidó gályán, zsidók pénzéből utazgatott a szentatya, amivel a gregoriánusok jellemtelen megalkuvását öregbítette.

Franciaországi bolyogása folyamán (Maguleone, Montpellier, Avignon), az ottani gregoriánus papok és szerzeteseknek köszönhetően mindenhol nagy lelkesedéssel fogadták, de VI. Lajos vagy Fülöp fia nem siettek szine elé, csupán semmitmondó küldöttségeket menesztettek Gelasiushoz. A francia főnemesség is langyosan állt a segítséget remélő pápához, mert semmi kedvük nem volt háborúba vonulni (főleg nem ingyen), és a csalódott Gelasius oda vette útját, ahova valójában tartozott: Cluny monostorába. Itt töltötte hátralévő heteit, egyre gyengébben, egyre betegebben élte meg utolsó napjait. 1119. január 29. tért meg teremtőjéhez. A Cluny apátság templomában lett eltemetve, mára sírja eltűnt, de még a XVIII. században jól ismert, népszerű zarándok hely volt.

(1.) Pandulfról jut eszembe … Szerény tanulmányaimban nem győzöm elégszer felhívni olvasóim figyelmét a kora-középkor és középkori egyházi szerzők megbízhatatlanságára, rámutatni a tévedésekre, szándékos hazugságokra, mint a kitalált egyházvezetők, püspökök, szentek, mártírok sorára, valamint az európai és magyar történelmünk fájó ellentmondásaira. Mégis mikor pl. bemutatom Nagy Károly Alpokon való átkelésének problémáját a tél kellős közepén – visszakérdeznek – hogy hol az írásos bizonyíték, hogy Károly nem kelt át seregével a tél közepén … Mikor rámutatok Einhard vagy Notker kitalált hazugságaira (pl. avarok kiirtása, acélhadsereg) tudománytalannak neveznek, mert nem tudom írásos bizonyítékokkal alátámasztani, hogy Nagy Károlynak nem volt acélhadserege hogy nem irtotta ki az avarok népét, hiszen ilyesmire nincs írásos bizonyíték. Mikor Anonymus tarthatatlan közléseit vonom kétségbe, szintén írásos bizonyítékokat követelnek tőlem, sőt az eltérő véleményem miatt kitiltanak magyar történelmi honlapokból, törlik hozzászólásaimat.

Elnézve kortárs 'történészek' publikációit és azokra íródott hozzászólások laposságát, jellegtelen semmitmondását, természetesen felvetődik bennem a kérdés, miért pont engem tiltanak ki, miért pont az én hozzászólásaimat tiltják le. Egy válasz lehet csak, hogy a helyes úton járok, kutatásaim és az azokból levont következtetések korrektek és ez bizony fáj a sok önálló gondolkodásra képtelen, fantáziaszegény áltörténésznek. Mindez persze kedvemet nem szegi és továbbra is felhívom olvasóim figyelmét a pap történészek ártatlan tévedéseire és szándékos hazugságaira.

II. Paszkál (1099-1118)

Paszkál életére, cselekedeteire vonatkozóan sok feljegyzéssel rendelkezünk, melyek közül legjelentősebbnek talán Pandulf biográfiája számít. Pandulf Alatri kardinálisának, Hugónak volt unokaöccse, éveket szolgált a pápai testőrségben és Paszkál életrajzán kívül rögzítette még II. Gelasius, II. Callixtus és II. Honorius életrajzait is. Történészek sokat merítettek még az Annales Romani-ból, a későbbi Benevento-i Falco, Boso kardinális, valamint a Saint-Denis-i Suger apát leírásaiból. Már korábban említett Aura-i Ekkehard, Donizo, Hildesheilmi Annales, szintén jelentős mennyiségű történelmi anyagot hagytak ránk.

A következő hatalomban ültetett gregoriánus pápa felemelkedését előzően, Ranierius néven bíboroskodott a Colosseum melletti San Clemente bazilikában. A semmitmondó főpapi pozícióba VII. Gergely – a satnya démon – helyezte, egyenesen az ügynökképző Clunyból, aki hatalma erősítése végett pont az ilyenféle gyenge jellemmel, kusza erkölcsökkel bíró, világi tudományokkal nem rendelkező alakokkal óhajtotta magát körbevenni. Karrierje első lépésében a Cluny monostor gazdaságügyeiben szorgoskodó szerzetesből egy nap alatt 'címzetes' bíboros lett és ezért Ranierius hálából VII. Gergely minden aljas, sunyi lépését a maximumig támogatta. Ő is bólogatva ott álldogált helyeslően bólogatva Hildebrand mögött, mikor Róma felgyújtásáról döntöttek, buzgón lelkendezett az átkozódó szertartásokon és büszkén ott menetelt gazdájával részeges normannok és mezítlábas szaracénok oltalmában, mikor kotródniuk kellett Rómából. VII. Gergely pusztulása után magába fojtott irigységgel szemlélte, hogy a másik cluny-i ügynök, Orbán ölti magára veres-bíbor főpapi cicomát, s neki – a mestergyűlölködőnek – másod hol meg harmadhegedűs szerepet osztott ki a sors. De nem lázongott, fiatalnak és erősnek érezte magát, tudta eljön az ő ideje is. Orbán kimúltával már nem kellett tovább alakoskodnia, saját templomában hívta egybe a Rómában fellelhető gregoriánus papokat, mosdatlan torzonborz szerzeteseket, Pierleone kalmárjait és Matilda által fizetett agenteket. A templomot jól megfizetett, válogatott normann zsoldosok vették körül, kik már napokkal a gyűlés előtt kisebb-nagyobb csoportokban szivárogtak be a városba, egy előkészített puccs tervei szerint. Így, nyílt erőszakkal választatta meg magát pápává, igaz másképp nem is tehette, mert Róma népe annyira undorodott a gregoriánusoktól, hogy kánoni előírások szerinti választást nem is lehetett volna tartani. Mindenféleképpen Paszkál kinevezése törvénytelennek mondható, már csak azért is, mert élt még a törvényes pápa III. Kelemen.

Matilda egy szekérnyi szétosztott aranya fél Rómát képes volt az új pápa mellé állítani, biztosítani, hogy a Szent Péter bazilikában 1099. augusztus 14-én gond és zavargás nélkül törvényesen kinéző pápává szentelhessék fel Ranieriust, akit ettől a naptól fogva Paszkálnak neveztek. Róma másik fele, az üszkös romokból építkező, szervezkedő elszegényedett, tönkretett családok, egykori legendás tusculumi hercegek távoli leszármazottai Colonnák és Corsik, Normannik, Baruncik nem voltak hajlandók fejet hajtani, kisnemesekkel és polgárokkal összefogva próbáltak egységfrontot kialakítani a démoni gregoriánusok ellen. A pápa városa továbbra is megosztott maradt, Paszkál csak bizonyos részeken körmenetezhetett és ott is csak állig fegyverzett zsoldosoktól oltalmazva, a nép szinte mindennap eszébe juttatta, hogy normann kardok és Matilda aranyai emelték hatalomba és kizárólag azok biztosítják megmaradását is. Mindez persze nem zavarta abban, hogy máshol bajt keverjen és egy pápai küldöttség küldjön Németországba, akiknek egyetlen feladata Henrik második fia (szintén Henrik) apja ellen történő lázadásának előmozdítása volt. A szeretet és béke hamis csuhájába bújt főpapok ígérgettek, fenyegetőztek, hazudoztak és addig áskálódtak míg rávették az ifjú herceget apja hátbatámadására. A gregoriánusok által Németországban kialakult helyzete ekképp ecseteli Freisingi Ottó: „Már csinálják a tábort, már rendezik a csatasorokat, hozzá- tartozóik már ingerlik az átkos bűnre az atyát a fiú ellen, a fiút az atya ellen. A folyó medre azonban megakadályozta az istentelen törekvést. Siralmas és nyomorult készülődéseket láthattál volna itt ; láthattad volna, hogy miként mutatta a világ napnál fényesebben a tulajdon megnyilvánulásaiban önmegvetését, a mennyiben t. i. a természet törvénye ellenére a fiú az atyjára támadt, a hűbéres az igazság szabályával szemben a királya, a szolga az ura ellen készült hadakozni, testvér a testvérrel, vérrokon a vérrokonnal állott szemben és arra gondolt, hogy a tulajdon vérrokonának ontsa vérét.” (VII.-9). Az árulás híre majd szétvetette örömében az amúgy savanyú, sokat bosszankodó Paszkált, hamarjában abszolválta az ifjú Henrik apjának korábban fogadott – Krisztus vérérére – tett ütrechti esküvését és őszinte gratulációját küldte az árulónak.

Egy évre Paszkál hatalomra jutása után meghalt Kelemen pápa, amit boldog kacagástól átfűtött hálaadómisék sorozatával ünnepelt meg Paszkál, kevés ember halálának örvendeztek oly lelkesen, mint azt tették a laterani gregoriánusok. Nem sokkal később a pápa szégyentelenül megmutatta, hogy méltó tanítványa a satnya démonnak: kiásatta Kelemen pápát sírjából és maradványait a Tiberisbe szóratta, miáltal mindenki tudomására juttatta a gregoriánus bosszú semmit sem felejtő könyörtelenségét. Nem lehet csodálkozni, ha Róma tisztességes fele nem akart ilyen pápát és egymásután három jóval tisztességesebb főpapot próbált meg a legfőbb egyházi méltóságba juttatni, majd hatalomba tartani, azonban Matilda aranyaival, normannok kardjával, no meg a minden hájjal megkent Pierleone ravaszságával nem tudtak rivalizálni. Az Annales Romani és a Duchesne kiadásában közzétett L.P. II. kötetében olvashatunk a Paszkál ellen lázadó ellenpápákról; az első pápa, akit a gregoriánus-ellenes polgárok megválasztottak a Szent Rufina templom püspöke, Theodorik volt. Három hónappal később útban Henrikhez, Matilda pribékjei elfogták és a laterani 'nőstényfarkas' termében álló pápai ítélőszék elé ráncigálták. A sunyi pápa úgy tett, mintha megbocsájtana, és elfogott riválisát, La Cava monostorba küldte vezekelni, ahol nem sokkal később meggyilkoltatta. A következő ellenpápa Sabina püspöke Albert (Albertus Atellanus) volt, akit a Szent Péter bazilikában választottak meg, de néhány nap múlva világossá vált reménytelen helyzete a normann zsoldosok és a lefizetett Pierleone-féle csőcselékkel szemben. Végső elkeseredésében a Leonina negyedből, a Szent Marcell templomába menekült rosszul felfegyverzett híveivel, hol esélyük sem maradt hathatós védekezésre. Sokat legyilkoltak közülük, másokat foglyul ejtettek, megkorbácsoltak, kivégeztek és foglyul ejtették Albert püspököt is, majd Paszkál elé rángatták. Paszkál ismét mézesmázosan nagylelkűséget színlelve a jóságos megbocsájtót játszotta és az Aversában lévő Szent Lőrinc kolostorba záratta a lázadó püspököt, de közben már utasította az ottani apátot, hogy szép csendben fojtsák meg az „egyház elárulóját”.Corsi család és a köréjük csoportosuló arisztokrata családok továbbra sem fogadták el uruknak a Clunyban kitanult szerzetes pápát és egy mérsékeltebb vonalat képviselő egyházfőt szerettek volna a péteri trónra.

A harmadik gregorian-ellenes pápa nagyon hibásan lett kiválasztva Róma főnemesi tanácsa által egy olyan ambíciótól szétdurranó papot választottak, aki – ugyan nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett – ám szegény volt, mint temploma egere. A Rómában található pescariai szent Angyal templomának Maginulf nevű főesperesét, a zsúfolásig megtelt Panteonban 1105. november 18-án pápává szentelték majd még aznap a Lateran palotában szimbolikusan trónra emelték. A kortárs leírásokból nem látni világosan, hogy ez időben hol volt Paszkál pápa, miért nem tartózkodott november közepén Rómában, mikor Werner őrgróf német egységek élén, jobbján Maginulfóval Rómába vonult, mint ahogy az sem világos – miként jelenhetett meg Paszkál egy erős normann csapattal már Maginulf hivatalba emelésének másnapján (november 19.) Rómában és még aznap megfutamította Maginulfot. Szinte 24 óra alatt pápává szentelik, trónra emelik Maginulfot (IV. Szilveszter néven), az ősi hagyomány szerint több százan hűségesküt vallanak, trónja előtt fogadkoznak, majd másnap reggel mindenki elfordul tőle és már menekülni is kell, háta mögött hagyva csapot-papot, még az újonnan csináltatott bíborharisnyát sincs ideje felhúznia. Hova tűnt egy nap alatt Werner német hadteste? Mint annyi más homályosan, logikátlanul előadott keresztényi történelmi részlet ennek a 24 órának eseményei is zavaró félrebeszéléssel van feltálalva.

Mindenesetre IV. Szilveszter először Tivoliba, majd Werner birtokán lévő Osimóba húzódott vissza továbbra is igényt tartva szent Péter trónjára. Ha az események pontos rögzitésében nem is jeleskedtek mindig az irástudó papok, a megalapozatlan vádaskodásban, sértegetésekben mindig élen jártak, amire jó példa mikor Pisa-i Pandulf lejárató célzattal nekromantiával azaz 'fekete' varázslással (nigromantiae fabulis) vádolja meg Maginulfot.

Az itáliai bosszúságok sorát jelentősen kárpótolta, hogy a német fronton határozott győzelmeket könyvelhetett el magának a gregoriánus pápaság; sikerült a sátán földi szolgáját, IV. Henriket először a fia árulásával megbuktatni majd börtönbe záratni, másodjára a németországi polgárháborút újjáéleszteni, az 'áldott Péter' ellenségeivel szemben. A gregoriánus papság ujjongva szemlélte a lélekben megtört, testben elfáradt császár fájdalmas csalódását, elkeseredett tanácstalanságát, amit a papok által felhergelt fia árulása váltott ki, mikor az saját apját várfogságra vetette. Örömük nem tartott soká, mert a császár megszökött fogságából, a Rajna-menti frankok rögvest melléálltak és a következő évben (1106.) Visé mellett szétverték fia, V. Henrik csapatait. A fényes győzelmet azonban tragikus esemény követte; Liége püspökénél, Othbert udvarában vendégeskedő császár hirtelen megbetegedett és kilenc napos szenvedés után megtért őseihez. (1106. augusztus 7.) „Öröm töltötte el minden igaz keresztény szívét a hír hallatán” – írja lelkendezve krónikájában Ekkehard, és szerinte a haldokló császár megbánta bűneit, megkapta 'szent Viaticumot' majd szeretetteljes jókívánságokkal töltött üzenet küldött fiának és a pápának. Uralkodása hosszúnak tűnhet, ám mindössze 56 éves volt, mikor elhalálozott.

V. Henrik, aki már kevésbé tűrte el a gregoriánus pimaszkodást.

Hét évvel korábban társkirállyá koránozott ifjú Henriknek apja halála után nem okozott gondot átvenni Német-Római Birodalom feletti irányítást, ám az óriási hatalom kellemetlen kihívással keveredett, melyben a felelősségteljes döntéshozatal V. Henriket apja IV. Henrik csizmájába helyezte. Amint a sors a fiatal uralkodó kezében helyezte a felségjogot reprezentáló országalmát, a gregoriánus papság azon nyomban legnagyobb áldozatot hozó követelés teljesítésével lépett elő. Mivel 1106-ban a guastallai zsinaton II. Paszkál eltiltotta V. Henriket az invesztitúra gyakorlásától, ezért annak betartását, Róma iránti feltétlen hűséget követelte a pápa és ellenszegülés esetén kiátkozással fenyegette meg a német uralkodót. A gregoriánus pápa nem követelt kevesebbet, mint példaképe a satnya démon: Henrik adja át jövedelme harmadát, ami a hatalmas és dúsgazdag egyházi birtokok adója volt. A temérdek pénz megszerzése volt a fő ok, amiért megakarták fosztani Henriket az invesztitúra gyakorlásának jogától, de az természetesen nem akart lemondani róla. A pénz állt tehát az un. invesztitúra harcok mögött, míg a germán uralkodó olyan családok fiainak óhajtotta odaadni a jól jövedelmező hatalmas birtokokat, akik ősei már hosszú generációk óta ott éltek, építkeztek, termeltek, tudásukkal szorgalmukkal erősítették a vidéket, addig a pápa idegen származású, szedett-vedett cluny-i műveletlen, fanatikusok kezébe szerette volna átjátszani az óriási vagyonokat jelentő püspöki, érseki birtokokat. Míg a császár által kinevezett egyházi méltóságok a jövedelmek nagy részét otthon tartották, helyben forgatták, esetleg határvédelemre, várak, hidak építésére használták fel és csak annyi adót küldtek Rómába, amennyi muszáj volt, evvel ellentétben a cluny-i szerzetesképzőből kikerült Hildebrandisták minden hasznot az utolsó fillérig Rómába küldtek volna. Itt volt a „pápai kutya” elásva a mérhetetlen kapzsiságban, az arany imádatában, az összes ehhez mellékelt szentséges szövegelés csak mellébeszélés, szándékos egyházi lepelben burkolt hazudozás volt, melynek alapjait a világhatalomra törő VII. Gergely fektette le. A római keresztény intézménynek bizony nagy szüksége lett volna a szépen csengő aranyakra.

Nem sokkal később, hogy Maginulf kénytelen volt Rómát elhagyni a Corsi család Paszkál ellen lázadt, amiért a pápa leromboltatta a Capitolinus dombján álló Corsi kastélyt. Válaszul Corsi István hatalmába kerítette a szent Pál székesegyházat és az ahhoz tartozó Johannipolis kolostorerődjét. Friss normann egységek betörtek Johannipolis erősségébe és menekülésre kényszerítették Corsi Istvánt minek eredményeként Róma ismét a pápa hatalmába került, mely hatalmat toszkán és normann zsoldosok kardja garantált. Helyzete további erősödése önbizalommal töltötte el, nyugodt szívvel távozhatott Rómából, hogy végigvezényelje az októberre kitűzött Guastallai-i zsinatot. Rómát főrészben Frangepáni és Pierleoni gondjaira bízta miközben semmirekellő unokaöccsét, Walfredót a laterani testőrség kapitányává nevezte ki és rábízta továbbá a pápa-hű milíciák vezetését. A zsinaton megjelent német küldöttség egy dézsányi hídégvízzel öntötte nyakon a követelőző pápát, mikor egyértelművé tette, hogy uruk nem hajlandó lemondani az invesztitúra jogáról. Guastallából Franciaországba ment a csalódott pápa, talán a francia fegyveres támogatást remélt, mellyel rá lehetett volna ijeszteni a fiatal német uralkodóra.

Nem világos, hogy ki hívta – ha egyáltalán hívta valaki – Paszkál pápát Franciaországba, az egyházi történészek szerint Fülöp király és fia Lajos koronaherceg közti ellenségeskedést óhajtotta volna elsimítani. A franciákhoz pofátlankodó egyházfőt kitörő örömmel fogadták – legalábbis Suger apát (Vita Ludovici regis) leírása szerint –, állítólag Fülöp és fia leborultak előtte, a pápa saruját csókolgatták aki emlékeztette őket elődjeik, a Charlegmagne uralkodók önfeláldozó tetteire, a hősiességre, hogy milyen hősiesen védték a pápaságot és folytatásként felszólította a két francia uralkodót, hogy a magasztos példát kövessék és támadjanak rá az engedelmességet megtagadó V. Henrikre. Az is bizonyos, hogy a találkozás után Chalonba ment a pápa, pedig Ratisborneba volt meghíva, mert ott várt rá Henrik és a germán nagyok gyülekezete, de a személyes találkozás helyett inkább Chalonból üzengetett, követei útján próbálta győzködni az alávetettség elfogadására V. Henriket. Válaszként Henrik egy másik követség útján ismét egyértelművé tette, hogy nem mond le az őt megillető jogokról. A kétszeresen koppanó pápa 1107 szeptemberében visszatért Itáliába és hogy mégse üres tarsollyal érkezzen székesfővárosába, megoldásként csuha helyett páncélt öltött egybegyűjtötte a hozzá hűséges nemesi bandériumokat (főleg toszkánokat), hogy leszámoljon Montalto várában berendezkedett Corsi-i Istvánnal. A tornyokkal megerősített Montalto túl nagy falatnak bizonyult és meg is akadt a pápa torkán, jelentős veszteségek után dühvel és gyűlölettel szívében volt kénytelen visszasomfordálni Rómába, hol Pierleone és Frangepáni Leó hősként ünnepelte a sikertelen egyházfőt. A pápa beköltözését a laterani palotába zendülések és utcai harcok követték, Róma állapota az oda látogató Firenze püspökét annyira megrendítette, megrémisztette, hogy az Antikrisztus megszületését kezdte el hirdetni. (Pandulf)

Így telt el a következő év; a pápa jobbára palotájában zárkózva fenyegetőzött, ígérgetett és várta mikor jön a fiatal német uralkodó megalázkodni trónusa előtt. Henrik valóban nagyon vágyott Rómában, de nem azért, hogy megalázkodjék, hanem hogy Paszkál felkenje és fejére helyezze a Német-római Birodalom császári koronáját. A következő év (1110) augusztusában Henrik erős sereg élén érkezett meg Itáliába, minden város, hercegség – a vén bajkeverő Matildát is beleértve – hódolatát kifejezve hűségéről biztosította a fiatal királyt, mindenki fejet hajtott, kivéve a normann hercegeket. (Gregorovius harmincezer német harcost). Paszkál még az év őszén leszaladt délre – Apuliába – I. Roger normann herceg segítségét és támogatását biztosítani, amit a rablóvezér kész volt garantálni. Henrik a gyors erőszak helyett inkább békés kiegyezésre törekedett, kevés élettapasztalat híján úgy gondolta, hogy képes lesz tisztességesen kiegyezni a pápasággal. Még egy évnek kellett eltelni, hogy hosszú és fáradságos tárgyalások után valamiféle megállapodás szülessen, mely azért volt ilyen kínszenvedés, mert a pápa mindenekfelett ragaszkodott, hogy Henrik mondjon le az invesztitúra gyakorlásáról. Válaszaiban Henrik többször felvilágosította a pápát, hogy ősei 300 éve gyakorolják az invesztitúra jogát, amit hatvanhárom pápa elfogadott, és ezért ő sem óhajtja feladni kiváltságát. A pápa látszólag hajlandó volt engedni, ám ravaszul cserében olyasmit ajánlott fel, mely soha nem volt az egyház jogkörében, a valóságban az ilyesmiben nem volt reális beleszólnia. Paszkál a birodalom összes püspökétől a regália (királyi haszonbér, koronajövedelem) feladását követelte a korona számára, ami abszolút hatalmat, gazdagságot biztosított volna királynak, de ilyesmit gyakorlatban végrehajtani az akkori politikában kivitelezhetetlen lett volna. Minden egyházi birtok, adó, vám, piaci engedély, hús-italmérés, malom, pénzverési jog után járó jövedelmet a püspököknek, apátoknak át kellett volna adni a királynak, ami felborította volna a birodalom politikai egyensúlyát. Egy ilyen helyzetben a pápaságnak így tényleg teljesen mindegy lehetett volna, hogy a király által vagy a pápa által melyik Tóbi vagy Bubi foglalja el a püspöki széket, mert a kötelező dézsmát, adományokat leszámítva minden vagyon az államkincstárnak (fiscus) ment volna. Henrik megértette a pápa tervének abszurditását, a végrehajthatatlan, értéktelen elszántság sikertelenségét magában hordozó voltát, és ezért követei által bátran jelezhette, hogy a pápa tervének megvalósítása estén hajlandó lemondani az invesztitúra jogáról. Az abszurditás egy ilyen terv esetében abban rejlett, hogy a germán főnemesség évszázadok óta a második vagy a harmadik fiúgyermekét – mivel csak az elsőszülött örökölhette a családi vagyont – egyházi pályára adták. Természetes volt az adott főnemesi család által korábban egyház számára odaadományozott püspöki, apátsági javadalmakba ezeket a főúri csemetéket beleültetni, melyre a feudalista hagyománynak megfelelően a király rábólintott (invesztitúra). Ezek a főpapok testvérei, közeli rokonai voltak a birodalom főnemeseinek; hatalmas vagyon fölött rendelkeztek, magánhadsereget tartottak, várakat palotákat építettek, egyszerre voltak világi és egyházi nagyok. A pápa sunyi tervezetét nem tűrte volna el a germán nemesség, ha a király érvényt próbált volna szerezni, valószínűleg mind azonnal fellázadt volna és Henriket családostul irtotta volna ki.

A nehezen kiszenvedett konkordátum megszületése után 1111. február 12-én került sor a nagy találkozásra, melynek nyitányában Henrik megcsókolta a Szent Péter bazilika bejáratánál pöffeszkedő pápa bíbor saruját, majd kéz a kézben együtt vonultak be a bazilikába. Paszkál éppen csak belehuppant pápai trónusába és máris a két konvenció azonnali aláírását követelte Henriktől, nem törődve avval, hogy egy ilyen alku a király végét jelentené. Henrik ekkor félrevonult és ekkor közölte először a kíséretét alkotó főnemesekkel és főpapokkal a pápa követelését a regália feladásáról, ami megdöbbentette és feldühítette a germánokat. Ekkehard szerint eretneknek és szentségtelennek bélyegezték a pápai tervezetet és minden engedmény elutasítottak. (Ugyanezt ismétli meg még jobban kiszínezve Reichersberg Krónikája). Azonnal koronatanácsokat (familiares regis) küldtek a bazilika másik végében kuksoló pápához közölni vele, hogy szó sem lehet kiváltságaik feladásáról és az időhúzás helyett koronázza császárnak uralkodójukat, hiszen ezért jöttek Rómába. A pápa ezt kapásból visszautasította és ismét több órás alkudozás vette kezdetét. Mikor kezdett sötétedni a pápa hirtelen bejelentette az esti mise celebrálását, közölte, hogy utána visszavonul, majd másnap reggel folytatják a huzavonát. A germán vezetők türelmüket vesztve összecsaptak a gregoriánus klérus fegyveres kisőrlőivel és miután jó néhány római fegyverest levágtak, a legelvetemültebb főpapjaival együtt elfogták a pápát. A gregoriánus papok, nemesek, zsoldosok rémült felháborodással szemlélték a felgyorsult eseményeket, dulakodni, verekedni kezdtek, mások üvöltöztek, káromkodtak, a germán gregoriánus párt vezetője Konrád, Salzburg érseke szidalmazni kezdte királyát, amiért a német lovagok egy kicsit megkardlapozták, mire rögtön abbahagyta gyalázkodását. Volt aki eléggé értelmes volt, sok információval rendelkezett és előre meglátta a tornyosuló bonyodalmat, a minden hájjal megkent Pierleoni Frangepánival együtt már korábban kisomfordált a bazilikából továbbá két rendkívüli veszélyes bajkeverő gregoriánus papnak(családját eláruló Tusculum püspöke János és Ostia püspöke Leó) szintén sikerült kilógniuk. Ez a két pap óriási óbégatásba kezdett a pápa-hű negyedekben, fröcsögve 'az idegenek' gyilkolásra lázították Róma népét. Aljas őrjöngésüknek köszönhetően két napos rendkívül heves utcai harcok robbantak ki városszerte, mely rengeteg halottat és még több sebesültet eredményezett.

Német lovagok elfogják Paszkál pápát.

A harmadik nap Henrik az elfogott pápával és a komoly problémát jelentő gregoriánus papokkal szerzetesekkel elhagyta Rómát, Paszkált Treba (Trebicum) míg szolgáit Corcolo (Corcodilum) várába záratta, alkalmat adva számukra beforrósodott fejük lehűtésére. Óriási dühöngés vette kezdetét a Rómában maradt gregoriánusok között; túl sokáig minden pimaszság ellett nézve nekik, túl sokáig packázhattak büntetlenül bárkivel, nem voltak olyasmihez szokva, hogy őket is hátsón lehet billenteni. Tusculumi János mindjárt neki látott egy komoly sereg felállításának, míg más papok a normann haramiákhoz rohantak segítségért. János seregéből semmi sem lett, az évtizedeken keresztül Rómában lebzselő toszkán zsoldosok felszívódtak, mint a kámfor, a római nemesség meg nem volt bolond feláldozni magát Paszkálért. A déli megyékbe rohant papok nagyot koppantak, mert Apulia hercege, I. Roger február 22-én elpatkolt, míg öccse – a másik henteslegény –, Bohemund néhány nappal később követte bátyját a pokolba. A rettegett unokatestvér Capua hercege, Roger azonban nagyon beindult a papok hergelésére és felháborodásában mindjárt összetrombitált egy seregre való normann haramiát. Nagy kardcsörtetés és kurjongatások közepette hagyták el Capua síkságát, messze ugyan nem jutottak, mert mikor Ferentino mellett meglátták Tusculum hercegének, a királypárti Ptolemi példás hadrendben felsorakozott dandárjait, mindjárt gatyába szállt a bátorság és egy kardcsapás nélkül visszakotortak Capuába. (M. Cassino Krónika)

Paszkál sajnos nem a trebai vár pincéje tömlöcében volt becsukva, hanem kényelmes szobába raboskodott, száraz kenyér és poshadt víz helyett külön főztek neki, mely bánásmód csak felbátorította makacsságát és heteken keresztül kiröhögte a hozzáküldött királyi tanácsosokat. Természetesen egy idő múlva elfogyott Henrik türelme és megfenyegette a pápát, hogy kedvenc gregoriánus püspökei és szerzetesei egymás után lesznek megkínozva majd lefejezve, ha nem hajlandó teljesíteni kívánságát. Paszkál látta, hogy a felbőszült uralkodónál tényleg betelt a pohár és ha tovább makacskodik az ő feje is porba hullhat, tisztában volt avval, hogy bármikor pótolni lehet szentséges személyét, hiszen hivatalosan Maginulf (IV. Szilveszter) még mindig felszentelt egyházfőnek számított, akit bármikor visszalehetett volna helyezni szent Péter trónjába. A megtáncoltatott gregoriánus vezérnek végül nem volt más választása, mint beadni derekát és 1111 április 13-án, nagy pompa közepette a Szent Péter bazilikában. császárrá koronázta Henriket. Az egyházi szerzők (Pandulf, Annales Romanum, Donizo, M.Cassino Kron.) mind szenvedve könnyező, sóhajtozó pápát lát, aki nem bánta volna, ha őt kivégzik és csak a mások élete megmentéséért hajolt meg a király követelése előtt. Bizony sóhajtozhatott Paszkál, mikor alá kellett írnia az invesztitúrát garantáló dokumentumot (privilegium), mely kimondta, hogy Henriknek joga van püspöki gyűrűt és pásztorbotot adományozni az általa választott főpapnak.

A koronázást követően Henrik visszavonult a Néró Mezőn felállított táborába, Paszkál pedig Frangepáni zsoldosaitól kísérve Pierleone erődjébe ment, melyet biztonságosabbnak tartott a Lateran palotánál. Az új császárnak nem volt tovább érdeke Itáliában maradni, hazafelé – Donizo leírása szerint – találkozott a vén Matildával, kinevezett egy alkirályt (régens) és augusztusban már Speyer katedrálisában lévő császári sírboltba újratemette apját. (IV. Henriket halála után Liégeben egy nem felszentelt templomban lett eltemetve, mert a bosszúálló gregoriánusok még halála után is üldözték az elhunyt császárt és foggal-körömmel akadályozták, hogy a családi sírboltban leljen végső nyugalomra.)

Henrik még szinte át sem kelt az Alpokon a gregoriánus papság olyan nyafogásba kezdett, amire még nem volt példa. A satnya démon (VII. Gergely) legfanatikusabb követői eretnekséggel vádolták a pápát és azonnali kiközösítését követelték. Hildebrand barátja, Asti püspöke Brúnó (IX. Leó életrajzírója) rászólt a pápára, hogy azonnal annullálja a szerződést és átkozza ki Henriket. Tusculumi János ugyanezt követelte, a francia és németországi papok, szerzetesek még ennél is durvábban bevadultak, Hirschau szerzetesei celláikat elhagyva szétszéledtek és Paszkál ill. Henrik azonnali elkergetését követelték. A szabadjára eresztett indulat a francia klérust olyan őrjöngésbe taszította, hogy a híres kánonista, Chartres-i Ivonak kellett rájuk szólni hangvitelük mérséklése végett. (Ivo, epp. 233.). De a legvadabb pap mindnyájuk közt Palestrina érseke, Conon volt, aki egyből kiátkozta a császárt, példáját követte Vienne érseke, Guy (Guido), aki Vienne katedrálisában összesereglett gregoriánus papok éljenzése közepette jó nagyot átkozódott, természetesen szent Péter és Jézus jóváhagyásával. Conon később átruccant Németországba lázítani, átkozódni, Köln városában, míg csicskása Dietrich, Goslarban öklendezett a császár megbuktatásáért. A papoknak sikerült lázadást szítani szász-földön és más tartományokban Henrik azonban sorra győzedelmeskedett a lázongó árulók felett. Három évig folyt a gregoriánusok elkeseredett gyűlölködése, de szerencsére a németek többsége nem hallgatott rájuk.

Ez a három év viszonylagos kényelmes, békés időt hozott Paszkál uralkodásában, míg a pápaság legfőbb világi támogatója a vén boszorka Matilda 1115 július 24-én kilehelte beteges lelkét. Mivel Matilda minden ingóságát a pápára hagyta, így a pápa egy sikeres öröklős után a világ egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalommal bíró uralkodójává vált volna, még sötétebbé mázolta volna az amúgy is sötét XII. századot. Korabeli iratok Matildának tulajdonítják nem csak a Toszkán területeket, hanem Ravennát, Velencét, Spoletót, Cameinót, Bolognát, Parmát, lombard városokat, mint Cremona, Brescia, Mantua stb. és ha ténylegesen Matilda nem is rendelkezett gyakorlati hatalommal minden város, megye felett, melyet az okiratok említenek, így is hatalmas vagyonnal, földekkel, erdőkkel városok, falvak sokaságát uralta és mindez nem lehetett csak úgy a pápaságé. Paszkál tudta, hogy Henrik hamarosan Itáliába jön az öröklés elrendezése végett, egyetlen lehetőséget a normannok segítségében remélte. Nem sokkal Matilda halála után 1115. augusztusában Apuliába sietett, hol Vilmos 'herceg' volt az úr. Vilmos apjához Rogerhez és nagyapja, a lator Guiscardhoz hasonlóan védtelen karavánok, jobbágyok és gyengén felszerelt polgárok ellen szeretett hadakozni, egy képzett, fegyelmezett germán sereggel már nem volt kedvük legénykedni, ezért nemet mondott a pápai kérésre. Kárpótlásul nagyszerű misékkel örvendeztette meg Paszkált, hogy maradjon benne valami szép emlék a felesleges látogatás után.

Lényegesen kisebb sereggel érkezett a császár 1116 márciusában Itáliába, hiszen tudta az adományozásra itélt városok, birtokok allodiális (hűbéri adótól mentes) és hűbér kötelesség alá tartozók – nem beszélve a szabad városokról –, akik inkább az ördög alá tartoztak volna, mint a pápaság államába, és ezek mind mellé állnak. Matilda birtokai és az egész észak-Itália mindig is a Német-római Birodalom része volt, és a pápaságnak semmi köze nem volt hozzá és a gregoriánusoknak bele kellett nyugodni, hogy egy árva dűlőt, annyit sem örökölnek Matilda hatalmas vagyonából. Soványnak mondható kárpótlásként Paszkál egy másik laterani zsinatot hívott egybe, hogy megerősítse püspökei korábban kihirdetett átkait, amihez – a pápa engedélyével – csatlakozott Milánó érseke János is egy jól koreografált átkozódással.

Tehetetlen főpapok mérges duzzogásukat (a laterani mini-zsinatot) még lezárni, befejezni sem voltak képesek, mikor Róma prefektusa Péter, a gregoriánusok jó barátja és önzetlen támogatója váratlanul elhunyt. Ez még önmagában nem is lett volna tragédia, ám a rengeteg visszaélést, korrupciót biztosító magasrendű állást többen is szerették volna megszerezni. Paszkál a zsidó Pierleone (*) folyamatos szolgálatáért hálából, a kalmár fiát akarta mindenáron a felelősségteljes pozícióba helyezni, mert ebben a kalmár családban jobban bízott, mint bármelyik római családban, míg a római arisztokrácia szívesebben látta volna az elhunyt prefektus – szintén Péter nevű – fiát Róma világi kormányzójaként. A két párt között hamarosan durva viszály alakult ki, húsvét hétfőjén odáig fajult az ellenségesség, hogy a fiatal Péter és hívei megtámadták, kővel dobálták meg a városban parádézó pápát és kíséretét. Paszkál nem érezte magát többé biztonságban a Lateran palotában és klérusával átköltözött a Pierleone által erőddé változtatott Marcellus Amfiteátrumba. Pierleone a város jobb partján a Tiberis Sziget átellenében a Marcellus Amfiteátrumot és a mellette lévő Porticus Octavia épületegyüttest hatalmas erőddé változtatta, mely erősségében felülmúlta még az Angyalvárat is. A szigetet és a folyó túloldalát a „zsidók hídja” (Pons Judeaorum) kötötte össze, a nevét onnét kapta, hogy a túloldalon terült el az akkori Európa legnagyobb zsidó gettója a Trastevere. Pierleone mindkét negyed keresztapja volt, minden zsidó odaadó szolgája és katonája volt, de a környéken lakó más népségek is neki engedelmeskedtek. Matilda már nem volt többé, a normannok nem akarództak Rómába menni civakodni, de a korai maffia vezérnek tekinthető Pierleone felállított egy kisebb zsoldoshadat, akik a pápa-hű nemességgel közösen vették fel a harcot a pápaellenes erőkkel. Váltakozó szerencsével csetepatéztak egymással mindaddig míg egész Campagna fellázadt a pápa ellen és komoly erőkkel ostrom alá vették Pierleone erődrendszerét. Paszkálnak hirtelen nagyon melege lett, egy szép felhős éjszaka főpapjai társaságában kiszökött és meg sem állt a normannok birtokában lévő Sezze fellegváráig. Ebben az apró mozzanatban is láthatjuk, hogy Itália őshonos népe mennyire szerette a pápát akinek zsidó oltalomból a semmilyen bűntől vissza nem riadó normannok oltalma alá kellett menekülnie.

A pápa-mentes Róma polgársága fellélegzett, vezetőik könyörögve kérték a császár, hogy jöjjön a városukba, mely látogatástól egy függetlenségi alkotmány létrejöttében reménykedtek. A pápa helyzetén semmit sem segített, hogy a nyár végén, normann zsoldosok segítségével képes volt néhány hétre visszatérni a Trasteverében a zsidó szövetségesei védelme alá. Megjelenése után ismét fellángoltak, a lenyugvóban lévő ellenségeskedés. Még két sem telt el mikor a zsidók megkérték a pápát a normann területekre való távozásra, mert képtelenek voltak védelmét biztosítani. Paszkál papjaival ismét elsomfordált barátaihoz, kiknél nem volt még elég semmittevő élősködő.

Henrik a következő év (1117) húsvétján érkezett Rómába, hogy a pápával tárgyalásokba bocsátkozva rendezze a megromlott viszonyt. Paszkál hallani sem akart semmilyen kiegyezésről és bajkeverő főpapjai kíséretében először Monte Cassinóba, majd Benevento várába húzta el a csíkot. Jellemző módon római szekuláris támogatói – Pierleone és Frangepánival élükön – leborultak Henrik előtt, ajándékokkal halmozták el és álnok módon 'megmentőjüknek' nevezték. A császár ezúttal sem maradt sokáig Rómába és távozása után a pápa nyomban szervezkedni kezdett hatalma visszaszerzéséért. Először a Capua-i normannokat sikerült felhergelni, dicső haduk Piglióig jutott és miután Tusculum hercege Ptolemi elfenekelte bandájukat, ismét visszamenekültek Capuába. Colonna Péterrel már több szerencséje volt Paszkálnak, Monte Cassino aranyával vesztegette meg a római Colonna klánt, védelmük alatt 1118 évének kezdetekor visszatérhetett kedvenc zsidóihoz a Trastevere negyedbe. Az első dolga a bosszúállás lett volna, ám visszatérte után nyolc nappal – még mielőtt lángba boríthatta volna Rómát – január 21-én elhalálozott. A Lateran palotában temették el, mert a gregoriánus-ellenes Rómaiak hallani sem akartak, hogy a népszerűtlen pápa Szent Péter bazilikában találjon végső nyugalomra.

Sokan olyan egyházi vezetőt szeretnének Paszkálban látni, aki új, 'forradalminak' számitó koncepciót hirdetett meg, melyben a vagyon és a világi hatalom halmozása helyett a vallásos élet élmélyítése, a belső érték felé fordulás lett volna a fő irányadó. Ebben tartozott volna bele a birodalom püspökei jövedelmének megnyirbálása (regálék átadása), politikai aktivitásuk visszaszorítása, ám maga a pápa a Pápai Állam egyetlen darabjáról sem volt hajlandó lemondani és annak minden jövedelmét, kiváltságát foggal-körömmel védte. A vagyoni, világi hatalom feladását csak a papjainak szánta, klérusa, római gregoriánus kardinálisok semmi hiányt nem szenvedtek volna. Paszkál szelektív erőlködése később tovább formálódott és olyan irányzatoknak adott hatalmat (Canterbury-i Anselm, Clairvaux-i Bernát), akik nyíltan harcoltak az állam feletti egyházi főségért és a teológia elsőbbségéért a világi tudományos tanok hátrányára. Az egyháztörténeti tudósai elferdítve mutatják be Paszkált, mint aki komolyan a szegény egyház megteremtéséről álmodozott holott Paszkál tudta, hogy zsoldosokra, háborúkra, bérgyilkosokra, több tízezer szerzetes, pap etetésére, ruházkodására, a laterani kancellária fenntartására rengeteg pénz kell, tehát a szegény egyház szegénysége csak részben, elszigetelten valósulhatott volna meg. Makacs, szemtelenül követelőző egyházfő volt Paszkált, aki gazdáját VII. Gergelyt szerette volna lemásolni és közben nem vette tudomásul a lehetőségek lassú eltolódását és a megváltozott felállást, de ha rajta múlott volna szívesen leégette volna Rómát, mint azt satnya mestere cselekedte.

(*) Ez a Pierleoni már nem az a Pierleoni, aki a XI. sz. közepetáján érkezett Rómába, és aki 1112-ben halllt meg, hanem a legidősebb fia, akit szintén Pierleoninak hívtak. Az ő legidősebb fia – akiből bíboros majd pápa lett – szintén Pierleoni nevet kapta, de hogy megkülönböztessük, ezért a Petrus Leoni elnevezést fogom rá alkalmazni.

II. Orbán (1088-1099) – második rész

Az egyetlen és nem túl jól sikerült kép II. Welf hercegről: jobban járt volna, ha szerzetesnek adják gyerekkorában, ahelyett inkább Matilda ágyába gyömöszölték a papok, majd rajta röhögött fél-Itália, mikor megszégyenülve kellett hazakotornia.

Miközben a szentatya Franciaországban kavart, kedvenc tyúkocskája Matilda, toszkán főpapok és nemesek jelenlétében közölte férjével, hogy halála esetén egy fillér, de még egy lepukkadt tanya sem fog örökségként rászállni, mert minden ingó és ingatlan vagyonát a pápaságra hagyja. A szottyant vénasszony így hálálta meg fiatal férjének, hogy az élete legszebb éveit rápazarolta, illetve arra kényszerült, hogy Matilda ágyában izzadjon, ha volt rá gusztusa, ha nem. A mulya Welf gyerek köpni-nyelni nem tudott a kiábrándító hír hallatán, hiszen a szentnászt megelőző tárgyalásokon központi helyet foglalt el, hogy a szottyant Matildának valamit kell cserébe adni egy 16 éves fiú szexuális szolgáltatásáért. A következő év tavaszán a felháborodott Welf papa Itáliába utazott, hogy személyesen vonja felelősségre Matildát, hiszen a házasság előtt szó sem volt arról, hogy leendő férjét minden örökségből ki fogja zárni. Pont az ellenkezőjéről volt szó: Matilda halála esetén öröklődő vagyon volt az a mézesmadzag, amit Welf család orra előtt elhúztak a házasságot szervező papok. Matilda kiröhögte a hápogó Welf papát, közölte vele, fiacskája semmit nem kap a hatalmas vagyonból: ha nem tetszik menjen panaszra a pápához. Csak a dühük volt nagyobb a szégyennél a Welf hercegeknek, mikor Itáliát elhagyták: lelkükben hasított Matilda gúnyos kacagása. A hír hallatára Orbán magabiztosabbá vált, mint valaha és mielőtt Matildával találkozott volna, Milánóban, 1096 szeptemberében az összegyűlt tömeg előtt hirdette, hogy „a legkisebb pap is nagyobb embernek számít, mint egy király” (ifjabb Landulf, Hist. Med. c. 28.).

Minden siker ellenére a pápa mégis hadban állt a császári udvarral, a franciák királya I. Fülöp kiközösítése további konfliktust jelentett számára, Kelemen pápa befolyása csökkent ugyan, de épp elegen támogatták ahhoz, hogy kettéosztott maradjon az itáliai egyház, de különösen bántotta (állítólag) az a tény, hogy az egykori pogány Római Birodalom keleti területein az iszlám menthetetlenül keresztények millióit fogja elnyeli el, ha csak valami csoda nem történik. A keleti és a nyugati keresztény egyházak között sokat javult a viszony, mikor Orbán 1089-ben abszolválta I. Alexiosz Kommenos császárra helyezett átkot, mely átkot a eucharisztián felmutatott kovásztalan kenyér tiltásával érdemelte ki nemsokkal uralkodása megkezdése után. Gaufredus Malaterra feljegyezte, hogy Kommenos császár aranytintával irt levelet Orbánnak, melyben meghívta Bizáncba a pápát és a nyugati világ nagyjait, hogy a teljes megbékélés érdekében egy közös zsinaton vitassák meg a kovásztalan kenyér ügyét a fennálló más teológiai eltéréssel egyetemben. (De Rebus Gestis Rogerii, IV,-13). A békére törekvő javaslatnak semmilyen hasznos következménye nem lett, pontosabban, ami következett az egy másik hatalmas szégyenplecsni a kereszténység csuháján. 1091-ben Kommenos másik küldöttsége kereste fel a pápát segítségért könyörögtek, de Orbánnak fontosabb volt az ördög-fia Henrik ellen háborúzni, mint a keleti keresztényeken segíteni. Négy évvel később egy másik fényes követség érkezett Bizáncból a piacenzai zsinatra, szenvedélyes beszédeik felkavarták az összesereglett nemeseket és az alaposan felpörgött mohamedán-ellenes hangulat meglovaglásában Orbán nagyon jó lehetőségeket látott. Piacenzából a barátságtalan Róma helyett Franciaországba vette útját tüzes prédikációban előadott elképzeléseinek híre futótűzként járt előtte; mindenhol hatalmas tömeg fogadta, csupa lelkes, tettrekész emberek, akik szentül hitték, megváltódik a világ, Jeruzsálem felszabadul, megsemmisül a sátán, egy új hajnal köszönt a hívő tömegekre, ha mindenben a szentatyát követik. Népes kíséretével várról várra, városból városba ment, templomokat, kolostorokat, oltárokat szentelgetett fel, privilégiumokat osztogatott és mikor egy adott helyen már minden élelmet majdnem elfogyasztottak, mentek a következő vidékre. A szokásos keresztény pótcselekvések mellett nagy súlyt fektetett a vidéki nemesség megdolgozására, hogy azok az első hívószóra engedelmesen elindulhassanak a 'szentföld' felszabadítására. A formálódó nagy háború érdekében egy sosem látott francia mega-zsinatot hívott egybe novemberre, Clermont városába, ahol még a kiközösített majd abszolvált I. Fülöp is megjelent. (Talán jobban tette volna, ha otthon marad, mert a gyűlés végén Orbán ismét kiközösítette). A szokásos gumicsont (szimónia, cölibátus, invesztitúra) rágcsálása mellett a legfontosabb határozat a szentföldért vívandó keresztesháború meghirdetése volt, az önkéntes résztvevő harcosoknak teljes bűnbocsánatot és és Krisztus melletti örök mennyei életet garantált a pápa. A sok jó hír hallatán csak úgy zengett a 'Deus lo volt'.

A hatalmas tudástól majd szét nem robbanó akadémikus szaktudósok minden esetben elfelejtik megemlíteni a clermonti őrjöngés kapcsán, hogy az azt heccelő Orbán pápa kebelbarátja és példaképe, a satnya démon VII. Gergely hat évvel korábban a normann bandák mellett szaracén mohamedánokat is igénybe vett római gregoriánus-ellenes keresztények legyőzéséhez, valamint a szaracénok is segédkeztek Róma felgyújtásában. Érdekes módon nem találnak ellentmondást az ilyesmiben a ”szentatyáért minden megengedhető” doktrínának köszönhetően, tehát az egyik évben nyugodtan gyilkolhatnak keresztényeket a pápa érdekében, de a másik évben már elpusztításukon lehet fáradozni. Tények, események szándékos elhallgatása, egy kétszínű, elfogult történelemszemlélet eredményezhet, illetve ez a negatív gyakorlat már meghatározóvá vált a legtöbb középkori történelmet ismertető műben.

A pápa mentségére hozható fel, hogy a mohamedánok tényleg gyalázatosan bántak a keresztényekkel; unaloműzés gyanánt tömeges kivégzéseket rendeztek, védtelen embereket – nőket és gyerekeket is – szadista módon megkínoztak, megcsonkoltak, szenvedéseiken szórakozva elevenen kibeleztek bárkit, aki nem volt mohamedán. Undort keltő barbarizmusuk jóval túl tett az egy generációval korábban tomboló normann aljasságokon, pedig azok sem voltak kismiskák. A gazdagabb foglyokat, zarándokokat váltságdíj reményében életben hagyták, közülük visszatérők mesélték el az elmebeteg mohamedánok rémtetteit. Ha a mohamedánok nem veszett toportyán módjára viselkedtek volna, hanem egy kicsit józanabbak, egészségesebbek lettek volna, akkor talán sosem indult volna el a keresztesháború. Európa vezető nagyjai már régóta tudtak a mohamedán rémtettekről a clermonti zsinat után azonban a legalsó rétegekig is eljutott a sok aljasság híre, a legszegényebb falvakban is fellángolt a visszacsapás jogos vágya. Érzelmek felkorbácsolásában a fellengzős álmodozás maga alá gyűrte a józan szervezés lehetőségét és a képzetlen egyházi tehetségtelenség tragédiák sorozatához vezetett. Hiába hirdette meg a következő év nyarára a pápa az első kereszteshad indulását, mert az általa felingerelt tömegből mindjárt előkerült egy még jobban feltüzelt zavarodott őrült, aki azonnal hozzálátott a szentföldet felszabadító keresztes had toborzásához. A háborodott szerzetest Remete Péternek hívták a népek, és a kor szellemi színvonalára jellemzően ezrek-tízezrek követték, lesték áhítattal minden szavát a mosdatlan, büdös félkegyelmű Péternek, aki párhuzamban a pápával szervezte meg saját keresztesháborúját. Jobbágyok, szegényebb polgárok, kitaszított mihasznák sereglettek Péter zászlaja alá és a következő év (1096) tavaszán két bandába szerveződve megindultak a Duna mentén Bizáncba. Ugyanakkor, más jobban felszerelt, jobban szervezett seregek is elindultak, hogy a kártékony hiénáknál nem különb Remete Péter bandáival Bizáncban egyesüljenek. Mivel inkább pápák élete, cselekedete formálná a történelmi ismertetésem lényegét, ezért csupán felületesen érinteném a kereszteshadjáratokat.

A pápa több mint egy évet töltött Franciaországban, hatalmas tömeget volt képes megbolondítani, sokakat elfordított törvényes uruktól a császártól vagy más esetekben Fülöp királytól, de legnagyobb eredményt abban érte el, hogy a kereszteshadjárat eszméjétől megbódult francia urak, lovagok nagy részét rávette, hogy először vonuljanak az ő érdekében Rómába, mert az ő római ellenfelei eltiprása biztosítaná a mennybe vezető garádics első fokának elnyerését. A meghintáztatott francia főurak – Fülöp király testvére Hugó, Flandria hercege Róbert, Hódító Vilmos fia Róbert, Blois hercege István és a többi műveletlen lovag – mentségére lehet talán hozni a gyenge földrajzi tudást amiért úgy gondolták, hogy Róma mindenféleképpen útba esik ha valaki s szentföldre igyekszik. Más feltételezés szerint a papok meggyőzték az urakat, hogy erre a legrövidebb, legegyszerűbb az utazás és ha Róma nincs megszabadítva Krisztus ellenségeitől, akkor az Úr nem adja számukra oda Jeruzsálemet. Luccaban találkozott a pápa a római keresztények öldöklésre kész francia nagyurakkal, és miután jól felhergelte őket, védelmük alatt vonult Róma ellen. Mint már annyiszor korábban a pápaság restellni való történelmében a pápa ismét idegen országok fegyveresire támaszkodva szerezte vissza római hatalmát a nép akarata ellenére. Az évszázadok folyamán számos esetben próbált a város népe megszabadulni a pápaság intézményétől és félrevezető annak az egyházi propagandának hangsúlyozása, hangoztatása, melynek hamisságban a pápaság-ellenes szabadságharcokat 'bűnözök, semmirekellő latrok' vezették, megfélemlítve a polgárságot, erkölcsi fertőbe züllesztve a várost. Mikor valamelyik pápa ezért vagy azért kénytelen volt elhagyni a várost, a polgárság fellélegzett, jobb volt a közhangulat, egyszerűbben, simábban ment az élet, de az ilyen állapot mindig csak rövid ideig tartott – míg össze nem fogtak a sötét erők –, mert Róma bitorlása nélkül összeomlott volna a pápaság.

Talán fontos ismét megemlíteni, hogy mindez idáig (1096 nyara) Róma városának nagyobbik fele, továbbá a gregoriánus papok által követelt közép-itáliai birtokok, falvak túlnyomó része nem engedelmeskedett Orbánnak. A polgárok, nemesek, jobbágyok többsége Kelement ismerte el törvényes pápának és Orbánt betolakodónak tekintette. Mint már korábban szintén említve volt, Matilda hadereje kevés volt a helyzet változtatására, a normannok nem akartak aprópénzért háborúzni, ezért egyfajta patthelyzet alakult ki. A több tapasztalattal rendelkező egyszerű itáliai nép, kisnemesség közel sem rajongott a gregoriánus pápákért, segítségükre nem számíthatott a pápa, ám ugyanakkora az Alpokon túl igencsak megszaporodott a nemesi udvarházak lovagnépe, akik képzeletében szeretetreméltó, kedves valaki volt a távolban székelő egyházfő. A frank-germán területeken felnőtt egy testben egészséges új generáció, kikben égett a jótékony tenni akarás, a naiv világmegváltás infantilizmusa. A tanulatlan francia urak naivságát kihasználva Orbán ráuszította őket a gregoriánus-ellenes itáliai nemesekre, polgárokra, és a derék kereszteslovagok az ostobaságuk közepette észre sem vették, hogy nem szeldzsuk meg arab bandák ellen harcolnak, hanem keresztényeket irtanak.

Előbb Róma! … adja ki a parancsot Orbán a megszédített lovagoknak.

A kor történészei nagyon soványan jegyezték fel ezen hetek, hónapok eseményeit, a Liber Pontificalis említ egy Paganus Jánost, aki nagy veszteségeket okozott Orbán pápa hadának, elfogatása után lefejezték, testét trágyadombra dobták. A francia keresztesek – az Angyalvár kivételével – visszaszerezték Orbán számára Rómát, de ez közel sem jelentette az idegen fegyveresek biztonságát … sőt! Chartres-i Fulcher (Historia Hierosolymantina), aki maga is részt vett Orbán mellett a római nép elleni harcban, mint írja: „mikor behatoltunk a Szent Péter bazilikában szembetaláltuk magunkat a gyengeelméjű Guibert (III. Kelemen) híveivel, kardal kezükben az oltárkincseket fosztogatták, sok közülük felmászott a keresztgerendákra és onnét kőzáport zúdítottak ránk. Orbán pápa minden hűséges követőjét leakarták gyilkolni.” Fulcher beismeri, hogy a francia lovagok elborzadtak, iszonyattal tekintettek Róma nyomorúságára, többen közülük megcsömörlöttek (Fulcher szerint gyávaságból), visszafordultak hasonló rémségektől tartva. Mások ellenben készek voltak gyilkolni a pápáért, teljes győzelmet aratni azonban nem tudtak, és a polgárságot aprító hős kereszteslovagok elvonulása után (Bariban szálltak hajóra) még hónapokig eltartott míg Orbánnak sikerült annyira megvetni lábát, hogy a következő év januárjában képes volt egy vérszegény zsinatot összehívni Rómában. A pápa eléggé bezárkózva élt a Lateran palotában, inkább a közeli Szent János templomba járt misét tartani, a Szent Péter bazilikába csak nagyszámú fegyveressel mert menni, mert attól tartott, hogy Kelemen pápa hívei rácsaphatnak az Angyalvárból. Helyzetét nem változtatta, hogy Henrik császár májusban elhagyta Itáliát, Matilda jövedelmét, pontosabban haderejét továbbra is lekötötte a másik Henrik (Eppensteini), valamint Kelemen pápához ragaszkodó Emilia-Pentapolis elleni háborúskodás, így Matilda képtelen volt egy nagyobb hadat Rómába küldeni a pápa megsegítésere. Elégedetlenül lötyögött a pápa palotájában nem bírta elviselni, hogy nem korlátlan mestere Rómának, ezért 1098-ban a húsvéti ünnepek után a normannokhoz utazott, hogy tőlük kérjen segítséget.

Megint hónapokig bolyongott a pápa, egyik rablótanyáról ment a másikba, de hiába izgatott, hergelt a normann vezérek nem akartak Róma ellen vonulni a pápa meg se pénzt se birtokot nem volt hajlandó felajánlani cserébe szolgálataikért. Elvárta sőt követelte az ingyenes öldöklést, mert az nem ő érette, hanem szent Péterért lett volna, a rég megholt apostol meg nem tud fizetni – okoskodott Orbán. Mindezek ellenére az Annales Zwetlenses c. szerzemény, mely beszámol Orbán normannok közti bolyongásáról, úgy tudja, a pápának sikerült valamennyi pénzt kicsikarni a normannokból, ha már harcolni nem akartak érte. Augusztus végén úgy érezte megfogta az isten lábát, mikor hírét vette, hogy Matilda aranyait használva Pierleone árulókat fizetett le az angyalvár védői közül és fondorlattal elfoglalta Róma legerősebb erődjét. Nemesekké átvedlett normann útonállók díszkíséretével érkezett meg ezek után a pápa Rómába, Pierleone, Centius és csatlós népe meg vagy ezer pap/szerzetes sivító ordibálással fogadta, míg a polgárság a romokból eszkábált otthonaikból félve leste a vörös leplekben pöffeszkedő uralkodót. Palotája, az egykor pompázó építészeti remekmű úgy várta vissza gazdáját, mint ahogy az otthagyta; piszkosan, büdösen, omladozva, teljes összhangban a benne ténfergő rongyos szerzetesek állapotával. Mivel a gregoriánus pápák minden energiájukat, és pénzüket az általuk „Péter ellenségének” kikiáltott Henrik ellen fordították így hidegen hagyta őket a Lateran palota egyre romló állapota. Egy fillért sem akartak költeni tatarozásra; maradjon lukas a tető, málljon a vakolat, rohadjon az ablakkeret, természetes volt számukra a lepattantság, igénytelenség ami amúgy is hozzátartozik a gregoriánus életformához. Furcsa módon Orbánnak mégsem tettszett a penészes, dohos szagú omladozó palota, ezért hamarosan átköltözött az egyre inkább feltörekvő kalmár-arisztokrata Pierleone, 'Carcere'-nek (tömlöc) elnevezett St, Niccolo melletti várerődjébe.

Élete utolsó jelentősnek mondható mozzanata az 1099. húsvétjára Szent Péter bazilikában összehívott zsinat volt, minek nyitányában a keresztényi szeretet és jóság szellemében megint megátkozta Kelemen pápát minden hívével egyetemben, majd a főprogramjában ismét keresztes háborúra szólította fel a nyugati keresztény világ nemeseit, lovagjait. A keresztesháború ismételt erőltetésével új dimenzióval gyarapította azt a gazdag pápai hagyományt, melyben a keresztény egyházfő rendülten energiával öldöklésre, pusztításra biztatta a másra sem vágyó jónépet. A hangosan éljenző tömegben legjobban Velence, Pisa, Genova képviselői óbégattak, hiszen hatalmas üzletet, vagyont jelentett számukra átszállítani kikötőikből a sok vitézt lovakkal, szekerekkel, szolgákkal, mindezen felül a sebesültek, halottak visszaszállítása is busás haszonnal kecsegtetett. Három hónappal a zsinat után július 29-én lehelte az utolsót Orbán pápa anélkül, hogy a fülébe jutott volna Jeruzsálem visszafoglalásának híre (július 15.), ami bizony igazi pechnek számított esetében. Szánalmas elégedetlenség állapotában szenvedhette az utolsókat Orbán – nem is annyira a keresztesháború félsikeres kirobbantása miatt – hanem, mert gyűlölt ellenfelét III. Kelemen pápát tizenegy évig tartó regnálása alatt nem sikerült elpusztítania, és még a sátán-szolga Henrik császár is élt és virult. Gazdájától, Hildebrandtól átörökölt bosszúhadjáratát tovább folytatva elérte ugyan a császári család szétszakítását, láthatta még a császár hatalmának elenyészését, de az aljas gregoriánus tervére nem volt képes rátenni az egyházi koronát; sem meggyilkoltatni nem volt képes, sem börtönbe nem tudta elzáratni Henriket, de ami legjobban fájhatott halálos ágyán: még Kelemen pápát sem sikerült hidegre raknia. A szélsőséges papság által üldözött Henrik megóvásában jelentős szerepe volt az uralkodó mellett végig kitartó, alsóbb néprétegekből kikerült ún. 'meghitt barátok' (amici familiares), valamint olyan germán nagyurak – pl. brémai Leimar, verduni Dietrich, Bajorország Palatinusa Rapoto, Bohémia királya Wratislav, osnabrucki Benno – akiket nem tudott megszédíteni a papi téboly.

Róma népe annyira szerette, tisztelte Orbánt, hogy holtestét nem engedték átszállítania a Pierleone erődből a Lateran palotába, ezért az Angyalvárban helyezték örök nyugalomra, pedig eredetileg nem oda akarták temetni.

Kelemen pápával kapcsolatosan még érdemes megemlíteni, hogy I. László királyunk is őt támogatta Orbán legnagyobb bosszúságára. Utódja Könyves Kálmán 1106-ban Horvátország és Dalmácia birtoklása elismeréséért cserében beállt a reformpápák támogatói sorába.

Kiegészités

Néhány mondatban érdemes szólni az Annales Sancti Disibodi, azaz a Disibodenbergi Évkönyvekről, ha már azt korábban megemlítettem. Az első kiadása: G. W. Waitz 1861, Monumenta Germanica. Waitz véleménye szerint a Krónikát egy szerzetes komponálta 1146-47 között, aki többek közt felhasználta Marianus Scottus, fuldai Einhardt, mainzi szent Alban szerzeményeit. Az ismeretlen szerzetes munkáját többen folytatták egészen 1200-ig. A krónika három tengely vonalán mozog; gregoriánus reformpárti, szigorú monostori rendszabályok mellett elkötelezett, elfogultan Száli-frank ellenes. Az egyetemes történelmet a bibliához hasonlóan teocentrikus nézetek szerint ismerteti. Mivel a híres Disibodenberg monostor annaleseiről van szó ezért elkerülhetetlen volt összekötni szerzője személyét leghíresebb apácájával, bingeni Hildegarddal – amiben lehet igazság – mert a mű tele van butuska értelmetlenségekkel, tudálékos értelmetlenségekkel. A látnok-próféta apáca 38 éves koráig élt ebben a monostorban és minden gond nélkül belefirkálhatott évkönyvébe.

Számos kortárs kutató feltételezi, hogy a krónikát még részleteiben sem Hildegard vagy nővére Jutta irta, hanem Hildegard személyi titkára Volmar, de végeredményben mindegy ki melyik fejezetet írta vagy nem írta, mert a lényeg a gátlástalan történelem hamisításban van, mikor is a jegyző rosszindulatú pletykákat átvéve, azokat tovább színezve hamisan szól IV. Henrikről. A Monumenta Germanica gyűjteményében található Disibodi Évkönyvben írottak szerint: „Henrik császár fia azért fordult apja ellen, mert az egyre rosszabbul bánt feleségével Eupraxiával. Miután Henrik gyűlölete felülkerekedett korábban érzett szeretetén egyre gonoszabban bánt vele, többeknek megengedte, hogy erőszakosan viselkedjenek hitvese irányába. Úgy mondták, őrülete oly magasra hágott, hogy saját fiával akarta párosíttatni feleségét. Mikor Konrád visszautasította hogy beszennyezze atyja ágyát, a király megtagadta gyermekét, értésére adta, hogy többé neki nem fia, hanem egy idegen leszármazott valószínűleg bajor herceg fattya, akire úgyis hasonlít ...

lejjebb úgy írja „a királyné (Eupraxia) isten segedelmével kiszabadult …” (MGH. SS. 17-14), tehát szerinte nem a papok szöktették meg Veronából, hanem az isten személyesen.

A hírneves, nagy tiszteletben álló kánonista (kánonjogász) Deusdedit kortársa, barátja és elkötelezett híve volt VII. Gergelynek és az általa meghirdetett egyházreform törekvéseknek, ezért nem nagyon lehet csodálkozni, hogy ő is beszáll a germán uralkodó besározásába 'Libellus contra invasores et simoniacos schismaticos' (Röpirat a simoniánus és schizmatik támadások ellen) Konrád és Eupraxia Piacenzában elhangzott vádló kijelentéseire támaszkodva Henriket Néróhoz hasonlitja „... felesége elmenekült tőle, akit – Isten a tanúm – prostituáltként más férfiaknak vetett oda, kegyetlen gonoszsága miatt fia is elhagyta.” (MGH. II. 12, 2-330)

Aura-i Ekkehard – habár Henrik császárról rosszmájúan beszél – de Konrád apja elleni fellépésről másként tanúskodik, mint Disibodi évkönyve, szerinte Konrád soha egy rossz szót nem szólt apjáról, igaz a derék Aura-i apát túlcsorduló szimpátiával kezeli Henrik idősebb fiát; jóságos, barátságos embernek, kötelességtudó fiúnak, lelkiismeretes királynak festi le. Az Eupraxia-üggyel kapcsolatosan írja: „Az erkölcstan szabályainak megfelelően, „A te atyádnak szemérmét és a te anyádnak szemérmét fel ne fedd …”, „Tiszteld apádat ...”, sosem figyelt oda a Római Birodalom minden részén terjengő gonosz pletykák gyalázkodására, mely apja jóhírét, becsületét tépte, marcangolta nézeteltérés szakadás közöttük az apa és fiú viszonyából fakadó ellenkező vélemények miatt történt, de ez nem befolyásolta fiúi áhítatát. Az apját mindig úgy említette, mint uram, cézárom, császárom és még a legegyszerűbb embereket is barátságosan, tisztességesen szólított meg, akik apja udvarába látogattak.” (Ekkehard, Cronicon a. 1009.).

(A Sancti Disibodi és Deusdedit, valamint Ekkehard szövegrészleteit Megan McLaughlin latin-angol fordításából merítettem.)

II. Orbán (1088-1099) – első rész

A XI. sz. közepétől szinte ömlesztve születtek vallásirodalmi feljegyzések az egyházra vonatkozó, egyházi dolgokkal kapcsolatos dokumentumokon kívül történelmi művek, életrajzok, társadalmi állapotokat bemutató leírások, törvények-szabályok gyűjteménye és ezen felül még gazdag örökségként maradt ránk az ezerszámra született levelek tömkelege. Orbán életét, cselekedeteit számos kortárs szerzemény részletezi, melyek közül későbbi történészek legszívesebben Ordericus Vitalis ((Historia Ecclesiastica), Nogent-i Guibert apát (Gesta Francorum et aliorum Hierosolimatanorum), Agiles-i Raymond, Puy kanonoka (Historica Francorum qui ceperunt Jerusalem) és a közvetlen szemtanú Eadmer (Historia Novorum Libri) szerzeményeit használják fel. Még ezen felül meglehetne említeni vagy féltucat fontos művet, ám inkább lépjünk tovább: II. Orbán itáliai regisztere elveszett, de kárpótlásul nyugat-európai levéltárakban több mint 300 privilégium-másolat dokumentuma maradt fenn, melyek Migne apát gondozásában kerültek kiadásra. A privilégiumlevelekben majd mindenhol szerepel az a formula, melynek példáját a 37. sorszámú episztolájából is kiolvashatunk, (… per annos singulos qunque solidos monetea illius terrea Lateranensi palatio persolvetis), melyben Orbán a kiváltságokért cserében elrendeli a megajándékozott, kiváltságot kapó alany (alattvaló) direkt adófizetését Róma számára.

Reims mellett, Odo néven 1042-ben született, és életrajzát leegyszerűsítve elég 28 éves korától említeni dolgait, mikor is 1070-ben belép a Clunyi káderképző apátság díszes tagságába. A Clunyi kiképzőközpont mai modern változata egy nyugat-pakisztáni wahabi madrasszának felelne meg leginkább, és az ott szolgálatot teljesítő főpapok (Odo, Odilo, Hugó) szellemiségét nyugodtan összehasonlíthatjuk mai világunk parazitái molla Omar és molla Fazlullah szellemiségével. A neves apátság falai közt dörzsölődött ki Hildebrand és itt szívta magába a fanatikus türelmetlenséget Damiani Péter, volt is bizony mit tanulni Clunyban és az meg is látszott az innét kikerült papokon.

Orbán a magas szintű okításának köszönhetően tanult, művelt papnak számított és tényleg kitűnően ismerte a bibliát, latinul egész szakaszokat idézett belőle, de elsajátította a hágiográfia több száz kötetet kitevő ismeretét is, ezenfelül otthonosan mozgott a korai exegéta atyák magyarázatai csínjában-bínjában. Tudója volt még egyházi törvényeknek, zsinati határozatoknak, szerzetesi reguláknak, de egy egyenlő szárú háromszöget már képtelen lett volna megszerkeszteni. Mikor 1077-ben Hildebrand egy minden hájjal megkent agentet kért a Cluny-i Hugó apáttól akkor az legzélotább szolgáját, Odót küldte Rómába. Hildebrand nagyon megörült a szent türelmetlenségtől izzó papnak és mindjárt ki is nevezete Ostia püspökének, és Odo innentől számítva minden sunyi politikai ármánynak részese lett. Kétszínű hajlékonysága miatt Beno nagyon találóan a 'turbános lakáj' nevet ragasztotta rá. 1082 és 1085 között, mint Hildebrand megbízottja többször megfordult Francia és Németországban, minden egyes útján lázított, háborúra uszított, átkozódott, fenyegetőzött, gazdája nevében erőszakos gyűlöletkampányt folytatott IV. Henrik ellen. 1083 novemberében Henrik itáliai hívei elkapták a bajkeverő papot, de sajnos később – valószínűleg vesztegetésnek köszönhetően – büntetlenül elengedték. Hogy ilyen simán megúszta elfogatását még vakmerőbbé tette, ő elnökölt a Quedlinburg-i zsinaton és ő vezette Gerstungen várában a kiegyezésre összehívott konferenciát. A Gerstungen-i egyezkedés Odo makacssága és Henrik-ellenes attitűdje miatt eredménytelenül ért végett, ám Odo mégsem érzett csalódottságot, mert mestere nevében a sok nemes nagyúr előtt jól kiszitkozódta-kiátkozódhatta magát. Egészen Hildebrand haláláig a németek földjén tartózkodott várról-várra, monostorról-kolostorra vándorolt zendülésre, ellenszegülésre biztatott mindenkit, aki csak hallgatott rá. Mindenhol megjelent hol az összeesküvők gyűltek egybe, latrokat, bűnözőket oldott fel, ha azok hajlandóak voltak Henrik ellen harcolni. Egy igazi bomlasztó átok volt a germánság számára.

Hildebrand halála után Odo Itáliába sietett, pontosabban Matildához és bizony húzogatta a száját Desiderius megválasztása miatt, csalódottan vette tudomásul a személyét körbevevő közönyt, de Matilda szoknyája mögött egy idő múlva megnyugodott, és szép csöndben várta Desiderius halálát. Talán előnyére írható, hogy legalább nem ment el hízelegni Monte Cassinóba. Viktor halála után kérdés sem lehetett az új pápa (ellenpápa, mivel Kelemen a kánon előírásának megfelelően lett felszentelve) személye, és mivel Róma nagy része Kelemen pápa kezén volt, püspökök, kardinálisok többsége Kelement támogatta, ezért a pápacsináló Matilda asszonyság, normann fegyverek árnyékában a dél-itáliai Terracina városában volt kénytelen egybeterelni egy negyven fős főpapi társaságot. A nagy nehezen egybeterelt egyházfik gyér sorában több volt a szerzetes, mint a püspök vagy kardinális. Ez a szedett-vedett társaság azonban a gregoriánusok szerint már elegendő volt egyfajta lepattant legitimitásra és 1088 március12-én Odót II. Urbán néven pápává szentelték.

Orbánnak esélye sem volt igazi pápaként páváskodni, mert sem a Lateran palota, sem a Szent Péter bazilika nem volt a kezében, legbuzgóbb mecénása Matilda asszony pedig képtelen volt annyi zsoldost kiállítani, mely megváltoztathatta volna Róma erőviszonyait. A másik oldalról – normannoktól – sem remélhetett komolyabb segítséget és Orbán szívét különösen elszontyolította Roger és Bohemund marakodása apjuk összerabolt kincse felett, akik két hiénakölyök módjára őrjöngtek a koncért. Gregoriánus szellemiséghez ragaszkodva Orbánhoz ez a két félbarbár testvér állt legközelebb, mert kizárólag az ő szadista fellépésükkel nyílhatott volna lehetőség tényleges római kormányzásra. Egyes egyházi szerzők (pl. Maleterra) szerint Orbán májusban Szicíliába utazott a testvérek békítése érdekében és állítólag Troina városában tárgyalt velük. Mivel a tárgyalásról nem készült jegyzőkönyv vagy semmilyen írásos feljegyzés, ezért az egész normannokhoz történt utazás valószínűleg csak papi fantázia szüleménye, de az kétségtelen, hogy Orbán ügynökei révén mindent elkövetett a két testvér kibékítéséért. Amit biztosan lehet tudni Orbán a megválasztását követő néhány hónap eltelte után visszatért Dél-Itáliából és a Trastavere negyed keresztapja Pierleone (Petro Leoni) védelme alá helyezte magát, aki kedvéért erőddé alakította át az ősi Marcellus Teátrumot.

Ugyanannak a szefárdi zsidó kereskedő családnak leszármazottja melynek az első sikeres dinasztiát alapító feje I. Pietro Orseolo († 1009) Velence dózséja volt és kinek fia Orseolo Péter, I. Istvánnak köszönhetően rövid ideig bitorolta a magyarok trónját. Ez a Pierleone valamikor az 1050. években bukkant fel Rómában, kereskedő házakat majd saját toronyerődöt épített, és mint zsidó származású félkeresztény gregoriánus papok szolgálatában szegődve egy ideig VII. Gergely kincstárnokaként tevékenykedett. Színfalak mögött, mindig az árnyékból fondorlatoskodó kalmár-fi minden tragédiát átvészelt – Henrik császár is megkegyelmezett neki 1083-ban – és kortársait túlélve 1112-ben vitte el az ördög.

Ennek a velencei származású kalmár toronyerődjében rendezte be tehát Orbán az erősen impotens kancelláriáját, politikai és katonai főhadiszállását és itt sunnyogott mindaddig, míg szövetségesei (Matilda, normannok) elegendő hadtestet össze nem gyűjtöttek Kelemen elmozdítására. Erőszakos martalócok, normann és toszkán fegyveresek oltalmában szentelték fel Orbánt és a gregoriánus történetírók állítása ellenére nem a népakarat, hanem gyülevész zsoldosok szerezték vissza számára Rómát. Háromnapos hősies ellenállás után Kelemen pápa kénytelen volt visszavonulást fújni és a többszörös toszkán-normann túlerőnek engedve 1088 június 30-án feladta a várost. Kelemen távozása után mindjárt felpezsdült a város, egyre több tennivaló volt, mint pl. pompás temetések, újratemetések intézése lebonyolítása, kismisék-nagymisék, esti, hajnali misék tartása, továbbá egyre több látnivaló volt; városszerte izgalmas egyházi programokban fekete és szürke-csuhás szakállas megszállottak zsolozsmáztak, miséztek, vonulgattak ide-oda; csodatevő véres tárgyakat, csontokat parádéztattak míg mellettük szépen megfért a részeges zsoldosok duhajkodása. Teljes volt a gregoriánus papság győzelme.

Ezen eseményekkel párhuzamosan német földön tovább folytatódott a pártütők kíméletlen harca. Rudolf ellenkirály hősies halála után a Salm-i grófok ékessége, Luxemburgi Hermann gregoriánus papok és sváb bárók segítségével koronáztatta meg magát pót-királynak, majd hét év kártékony bajkeverése után végre elfáradt, egészségileg megroggyant és békére vágyva először visszavonult birtokára, majd néhány hónappal később, 1088 szeptemberében ő is elhalálozott. Törvényes ura elleni lázongásában Hermann hű szövetségese volt a nagyravágyó I. Welf bajor herceg, aki Hermann nyugdíjba vonulása után átvette a lázongó sváb-szász-bajor bárók irányítását. A közepes kaliberű és képességű Welfből IV. Henrik csinált óriási hatalommal rendelkező főurat, mikor nekiadományozta a bajor hercegi címet és hozzá ajándékként fél Bajorországot. Miután hirtelen jött szerencséjében megmelegedett Welf, mindjárt többre vágyott, jótevőjének érdekei ellen fordult és nyíltan ellene lázadt. Ennek a szerencselovagnak legkisebb és legmulyább fiát szintén Welfnek hívták, aki olyan 15-16 éves legényke lehetett, mikor apja 1088 őszén, Orbán pápa kérésének eleget téve útnak indította fiacskáját Itáliába, hogy az feleségül vehesse a nála 26 évvel idősebb Matildát. Mai modern lélekbúvárok kétségtelen, hogy minden kegyetlenséget, aljasságot, amit II. Welf későbbi élete folyamán elkövetett evvel a korcs házassággal magyaráznának meg, és valahol igazuk is lenne. Csak gondoljunk bele, miként érezhetett egy 16 éves fiúcska, mikor egy petyhüdt, elhízott, erősen öregedő asszonnyal kellett ágyba bújnia. Ezt a démoni nászt Orbán hozta egybe, büszke is volt rá, szerinte igen jól mutatott egymás karjaiban az igaz szerelemtől égő hercegi pár.

Hiába űzte el Rómából vetélytársát Orbán mégsem érezte jól magát a szeretett mestere (Hildebrand) segítségével leégetett városban, melynek szaga különösen akkor csavarhatta kifinomultan görbült orrát, mikor a Lateranból kellett átvonulnia fekete serege élén a Szent Péter bazilikába. Üszkös omladékok szegélyezték útját, kormos törmelékkupacok domborodtak ott, hol Hildebrand tombolása előtt még házak utcák sorakoztak. Maga a nép, nemesek és polgárok cseppet sem viseltettek kellő tisztelettel vagy alázattal iránta, hiszen mindenki tudta Rómában, hogy Orbán ott állt gazdája mellett, mikor Centius mindnyájuk nevében megbízta a normann haramiát Guiscard Róbertet a város felgyújtásával. A római püspökség legújabb lakája, Pierleone a város egynegyedét tartotta csupán ellenőrzése alatt, ezért normann-toszkán zsoldoskíséret nélkül alig tudott mozdulni a pápa és még erős kísérettel is a város legtöbb része veszélyes volt számára. Ő sem akart sokáig Rómában maradni, ott is hagyta a várost, amint tudta és szinte az egész 1089. évét Dél-Itáliában töltötte az egyik normann rablótanyáról a másikra vándorolva, úgymond: békítgette őket. Az év vége felé tért vissza Rómába, és visszatérésének bizony a pap-szerzetes tömegen kívül nagyon kevesen örültek. Henrik császár eközben egyfajta békét kötött a szászokkal és a fegyverek nyugvását a bajor herceg megbékítésével is szerette volna elérni. I. Welf azonban egyre felfuvalkodóbb lett kisfia pazar menyegzője óta és Matilda valamint gregoriánus ügynökök biztatására, a békéért cserében olyan diktátumokat akart szabni a császárnak, amit az uralkodó nem fogadhatott el. Matilda és a Hildebrand-féle papság mindent elkövetett, hogy az együgyű I.-Welf segítségével egy nagy háborút robbantson ki minek segítségével akarták megakadályozni Henrik császár itáliai útját. A legkisebb fiát oly gusztusosan kiházasító Welf papa mégsem rendelkezett olyan hatalommal, ami egy komoly hadjárat véghezviteléhez elegendő lehetett volna, ezért a császár megfelelő véderőt hátrahagyva, 1090 tavaszán átkelhetett az Alpokon, hogy visszarázza bugyogójába az egyre több kellemetlenséget okozó 'tokás' Matildát.

Matilda ahelyett, hogy örült volna a perverz álmait kielégítő, ágyába heverésző germán legénykének nem tudott nyugton maradni, minden szomszédjára rárontott, aki nem szimpatizált a sötét lelkű gregoriánusokkal. Kelemen pápához, Henrik császárhoz húzó nemeseket, városokat támadott meg, páncélt öltött remegő csípőjére, tábornokot játszott és mint ékes hadi-jelvényt hurcolta magával fiúcskáját az egyik ostrom alól a másik ütközetben. Gonosz tombolásával Itália leggazdagabb területeit bénította meg, virágzó városokat, hasznosan serénykedő településeket tett tönkre a gregoriánus rögeszmék győzelemre jutásáért. A császár egy idő múltán nem nézhette tétlenül tovább a hibbant szentszatyor ártalmas kártevését. Elsőként Matida mesterséges tavakkal körbevett legerősebb városát, Mantovát vette ostrom alá az uralkodó, amit a hisztis asszonyka saját maga védett 'játékfiújával' oldalán. Matilda évek óta erősítette, tartalékkal töltötte fel Mantova városát, jelentős harci egységeket telepített védelmére és csak nevetett mikor a német hadak körbevették. Tíz hónapig tartott az ostrom, százasával hulltak Matilda nemesei, udvaroncai, egyre többen éheztek, ápolatlan sebesültek, el nem földelt állat és embermaradványok tették még elviselhetetlenebbé a háborúból adódó mizériát, és mikor a polgárok már az utolsó lovakat, kutyákat is befalták Matilda fiúcskájával, szép csendben kilógott a városból „és a hegyekbe menekült” (Donizo, Vita Matildis II-4). A következő várerőd, melyet Matilda elvesztett Rivalta volt, majd Governolo fellegvára, Verona, Brescia következett, szinte egész Toszkána lángokban állt, Matilda hol ide, hol oda futott férjével, de békére nem volt hajlandó. Az öt évvel korábban elpatkolt mesterétől eltanult gyűlölete hajtotta, semmi nem volt drága Matildának, szemében semminek nem volt értéke, csak a szent Péter meg a szűz Mária nevében kitalált abszurd követeléseknek. Ugyanakkor 1090 nyarán Róma polgárai, nemesei és a gregoriánus papsággal szemben álló egyházvezetők teljes megegyezéssel, ünnepélyes keretek között egyhangúan megtagadták Orbán elismerését, az egyetemes egyház egyház ellenségének és ellenpápának nyilvánították ki. Mindez annyira érintette Orbánt, mint nyári zápor a kóbor kutyát; kicsit megrázta magát, összeszedte szentséges vackait és meg sem állt a normann haramia tanyákig, ahol élő bálványként rajongták körbe. Miközben Németországban … néhány hónap (1090-91) leforgása alatt Henrik császár öt legádázabb ellensége, a német gregoriánus szövetség főpapjai (Metz-i Herman, Würtzburg-i Adalbero, Reinfield-i Berthold, Hirsau-i Vilmos, és Passau érseke Altmann) egymásután szépen elhalálozott. (*) Az élet örömeit elvető, a természet harmonikus szépségét átformálni, elcsúfítani óhajtó megkeseredett vénemberek halála meggyengítette a papi autokráciáért küzdő reverendások arcvonalát és egy kis levegőhöz juttatta az uralkodót. Meissen-i szász őrgróf Egbert halála szintén erre az időre esett és a herceg kiiktatása (ütközetben levágták) után a szász bárók magukra hagyták a sváb-bajor zendülőket. Szászországban Egbert halála utáni politikai űr egyfajta békét, fegyvernyugvást eredményezett.

Kelemen pápa 1091 tavaszán tért vissza Rómába és mondani sem kell, hogy a lakosság túlnyomó része őt támogatta, a városuk elpusztítását passzívan elősegítő Orbán ellenében. Róma népe ellenszenvéhez nagyban hozzájárult Orbán érzéketlen ultrakonzervatív attitűdje, az áldozatok emlékének megtagadása, ajkát sosem hagyta el ima a szerencsétlenül járt lelkek üdvéért, vagy egy rövid sajnálkozó fohász a tragédiában elhunytakért, gyertyát sem gyújtott értük és azt másnak is megtiltotta. Ellene érzett antipátiát tovább fokozta erkölcstelen magyarázata, miszerint a hat évvel korábbi római pusztítás segítő jellegű isteni cselekedet volt, amit megérdemelt a város. A gregoriánus papság által feltépett sebek még korán sem gyógyultak meg és nem valószínű, hogy Kelemen pápa valami különösen nyugtató gyógyír lett volna a felhevült indulatoknak, de a város nagyobb része mégsem bánta személyét. A polgári milícia megnyitotta előtte az Angyalvár erődjét, a Szent Péter bazilika azaz a Leonine negyed adott otthont klérusának, a pápai kancelláriának, polgári-egyházügyi adminisztrációnak, valamint itt alakították ki a követségek és testőrségnek szállásait. Ezekben a hónapokban a gregoriánus papság – leszámítva a normann területeket – mindenhol jobbnak látta a szerényebb, alázatosabb viselkedést gyakorolni, kicsit megálltak az átkozódásokkal, mérsékelték a fenyegetés élét s annyi év után végre kissé összébb húzták magukat. Volt is okuk a mérséklésre, mert mielőtt beállt volna a tél, a gregoriánus papság legerősebb támogatója, Matilda asszonyság „miután elveszítette Minervea erődjét, serege Vicenza mellett súlyos vereséget szenvedett Henriktől.” (Donizo, Vit. Mat. II-6).

A következő év (1092) elején úgy tűnt semmi sem lesz képes Henrik császárt megállítani dicsősége útján, de az egymást követő sikerek elbizakodottá, meggondolatlanná tette az uralkodót; a józan ész helyét hagyta, hogy kiszorítsa a kicsinyes bosszúvágy, grandiózus visszacsapással akart hivalkodni, mikor korábbi megalázásának színhelyét, Canossa fellegvárát a földig akarta rombolni. Mérge, vad indulatai felülkerekedtek nála a józan gondolkodáson elfelejtette, hogy más egy mezőn aprítani a puhány toszkánokat és megint más egy bevehetetlen fellegvár ellen támadni. Terméketlen erőlködése gyümölcs helyett csúfos vereséget hozott, ami ismét fölényes helyzetbe hozta a korábban többször elpáholt Matildát. Csak magát hibáztathatta a császár a kocka fordulásáért, igaz a Pó-folyótól északra eső területeket továbbra is gondtalanul ellenőrzése alatt tarthatta.

Pályafutása legnagyobb végzetes hibája – ami Henrik gyenge jelleméből fakadhatott – volt, hogy soha nem mert erélyesen fellépni az őt nyíltan gyűlölő gregoriánus papság ellen, ahelyett hogy tucatjával vetette volna őket börtönbe, kolostorfogságra, inkább elnézte kártevésüket, nyílt uszításukat, hagyta bomlasztásukat, csak a száját húzogatta és el sem tudta képzelni, hogy micsoda tragédiát hozhatnak fejére. Hildebrand minden gonoszsága ellenére elég ésszel és képzeleterővel bírt ahhoz, hogy világosan meglássa Henrik illetve a császári udvar gyengeségét és érvényre juttassa a jól megszervezett, kirafinált ügynökök által irányított papi organizáció potenciáit. Évtizedeken keresztül építgette, erősítette a madrassza-szerü ügynökképzőket, beléjük sulykolta a vak hűséggel járó feltétlen engedelmességet, végletekig radikalizálódta a neki engedelmeskedő papságot. Ez a jól kiképzett hálózat mindent elkövetett, hogy ne legyen béke, folyjon az öldöklés, mindent felhasználtak céljuk eléréséhez; egyaránt gyakoroltak nyomást jobbágyságra, nemességre, ha kellett megtagadták az esküvő, keresztelés, utolsó kenet feladásának szertartását, közben fenyegetőztek, rémhíreket terjesztettek, mindent elkövettek a német uralkodó elpusztításáért. Orbán leveleiben fektette le azt az alapot, melyre aztán tovább lehetett építgetni a rágalomhegyet, mikor így becsmérli a császárt: „a keresztényi béke megrontója, templomunk szentségtelen kiárusítója, a Német-Római Birodalom elpusztítója, minden eretnekség forrása és minden eretnek védelmezője.” (Ep.125). Orbán követői közül a legjelesebbek vérszemet kaptak és hihetetlen lejárató, hazugságkampányban terebélyesítették tovább pápájuk hamis pletykáját, rágalmaikban Henriket legutálatosabb eretneknek bélyegezték, aki egy szexuális perverz, egy szadista elmebeteg, kínozza szolgáit, korbáccsal veri a feleségét ezenfelül gyűlöli Krisztust, leköpködi szent Péter szobrát és minden igaz keresztény elpusztításán munkálkodik. Henrik tétlenül hagyta, hogy fia Konrád fejét is teleduruzsolják gyalázatos hazugságaikkal a papok, és ahelyett, hogy kiverte volna fogaikat inkább félrenézett és bízott fia józan ítélőképességében. Képtelen volt kellőképp védekezni a nyíltan vagy titokban vesztére törő papok ellen és továbbra is megtűrte udvarában és családja közelében alakoskodó csuhába bújt kígyókat. Gyengesége fájó, személyes tragédiát hozott fejére pályafutásának végleges hanyatlását, és mindez megtörténhetett, mert megengedte a gregoriánus papoknak, hogy családi életébe durván belegázoljanak, fiát ellene fordítsák.

Konrád hűtlenségének, apja ellen-fordulásának meghatározó oka lehetett a papok ismétlődő rágalmai, minek központi részét képezte a pletyka-szerű mese, hogy Henrik kegyetlenül, brutálisan bánt második feleségével kijevi Eupraxia-ával. Tudatos, célratörő gyalázkodás volt a császárnét felhasználni a lovagi erkölcsöket tökéletesen megtestesítő Konrád esetében, arra apellálni amit kora legfájintosabb lovagja nem nézhetett közönnyel. Aurai Ekkenhard Krónikájában Henrik erkölcstelen, romlott viselkedését tartja a legfőbb oknak Konrád elpártolásának, a Szent Disibod-i Annales hasonlóan magyarázza, míg Donizo hallgat az árulást kiváltó okokról. Ekkenhard leírása szerint Konrád még a bensőséges barátainak sem árulta el pálfordulása okait, ha kérdezték bibliai idézetekkel válaszolt, mint: „A te atyádnak szemérmét és a te anyádnak szemérmét fel ne fedd …” (Móz. III. 18-7). 1092 őszén még Torino határvidékén folytatott tisztogató hadműveleteket Konrád Matilda toszkán zsoldosai ellen, ám a következő év tavaszán hirtelen az ellenség ügynökeivel kezdett el paktálni, amiért apja elfogatta és házi őrizetbe helyezte. Elsőszülött és kiváltképp szeretett fiát inkább kijózanítani szerette volna aggódó apja, mint büntetni, nem volt tömlöcbe zárva, erős őrség, még zárt kapu sem volt, amiért egy ilyen enyhe elzárásból nem okozott Konrádnak felnyergelni és kíséretével tovább állni egyenesen Milánóba, Matilda székhelyére. Az egyre vastagodó asszonyság kitörő örömmel fogadta Konrádot zúgtak a harangok, hálaadó imát zengtek városszerte. A bajkeverő gregoriánus papoktól kísérve, Matilda az egyik templomból a másikba rángatta Konrádot, és pipogya uracskáját, Welfet, majd utána következett a dinóm-dánom, eszem-iszom, mindenki Konrád bátorságát, Krisztusban való hitét méltatta nagy volt az öröm csak úgy rezgett Matilda tokája a boldog nevetéstől. Konrád árulása dominóeffektust elindítva sorra Matilda mellé állított az ez ideig semleges városokat (Cremona, Lodi, Piacenza), lekorlátozta Henrik mozgásterületét a veronai megyék területeire szorítva vissza a császárt, ahol hű harcostársa Eppensteini Henrik, Karintia őrgrófja, Verona márkija volt a korlátlan úr.

II. Konrád, Itália királya, kire fényes jövő várt mindaddig, míg nem fordult apja ellen. Miután kellőképp kiszolgálta Matildát és a gregoriánus papságot, egyre inkább félreállították, mivel névleges királysága nem sok csontot hozott konyhájára nyűg és kiadás kezdett lenni személye a korábbi szövetséges lombárd bárók házatáján, no és Matildánál is, aki nem tudta már további hasznát venni. Árulásával, apja rágalmazásával a korai végzetet hívta fejére mindössze 28 éves volt, mikor Firenzében 1101-ben elhalálozott.

Konrád valójában egy mulya báb volt Matilda markában miként azt a Vita Heinrici (c. 7) névtelen szerzője feljegyezte és még abban az évben Matilda – az áruló lombárd bárók részvételével – megrendezhette Konrád lombárd királlyá koronázását, Monza katedrálisában, ahol a lombárdok vaskoronáját őrizték. Lombárd királyi méltósága semmivel nem vitte előre Konrádot sem Matildát, még Piacenza városa átállása sem erősítette meg őket annyira, hogy átmerjenek lépni az Eppenstein-i nagyúr határain. Az óvatos tartózkodás miatt leállt a Henrik elleni vitézkedés, helyette Matilda, a két nagyszerű germán legénykétől kísérve le-fel vonulgatott a behódolt bárók, grófok birtokain, imádkozásokat, körmeneteket, templomi ünnepeket szervezett, a hozzáragadt gregoriánus slepp asszisztálásával kolostorokat, zárdákat alapított vagy épp szentelt fel. Matilda terület és szövetség-szerzése kincstárának bizonyos gyarapodást hozhatott, ám Henrik császárt nem veszejtette el, és az északi sikersorozat nem befolyásolta Róma polgárai makacsságát, gregoriánus-ellenes politikájukat; Orbánt továbbra is ellenségnek tekintették és ellehetetlenítették római kormányzását. Ezért az egész 1093. év dél-itáliai vándorlással telt el Orbán számára, népes papkíséretével az egyik normann bandafőnöktől (miután befalták vendéglátóik élelemkészletének nagy részét) mentek a másikhoz, az ellátásért cserében mindenféle misét, áldást, bűnbocsánatot szolgáltattak. Egy hamar jött elhatározást követve november havában megjelent Orbán pápa Róma fala alatt és mélységesen elkeseredett, amiért nem engedték be. „Péter apostol igaz követői, akik nem rendültek meg Krisztus szenvedésében vetett hitükben”, szenvedélyesen felháborodtak Orbán eltanácsolásán, és már csak azért is a gregoriánus pápát akarták látni a Lateran palota dísztermében trónolni. Pierleone, Frangepáni Jánossal és apjával a köpönyegforgató Centiusszal egy borongós téli éjszakán csempészték be Rómába Orbán pápát és a Palatinus dombon álló, Centius család által évtizedek óta erősített fészkükbe, a Turris Cartularia nevű toronyerődbe szállitották, ahol fogadótermet, kancelláriát és testőr szállásokat rendeztek be számára. Néhány arisztokrata családot leszámítva Róma népe továbbra is barátságtalanul viselkedett Orbánnal szemben kérelmeit elutasították, fenyegetéseit kinevették. A barátságtalan helyzet miatt a Turris Cartularia erődjét kizárólag erős fegyveres kísérettel volt képes elhagyni a pápa, még közeli Santa Maria Nuova templomba csoszogó a menetét is testőr had vezette, ha ott akart éppen misét celebrálni. Szívesen követte volna satnya mestere római rendcsinálását, ám a normann haramiák jól tudták, hogy a mélyszegénységben süllyedt városban nincs mit rabolni és ha nincs zsákmányra lehetőség akkor, inkább otthon maradtak. Sokan emlékeztek még közülük Hildebrand utolsó átverésére, mikor az hat évvel korábban – a büntetlen öldöklés és a garantált mennyei sámli mellett – aranyat, kincset ígért hadizsákmányként, amiből semmi nem lett, mert már Róma népe akkor is nyomorult szegénységben tengődött. Pierleone és Frangepáni meg nem rendelkezett elég brigantinnal ahhoz, hogy Orbán pápa igényeinek megfelelő nagyságú vérfürdőt rendezhettek volna. Ezért jobbára a frangepáni toronyban üldögélt több tucat követőjével összezárva Orbán pápa, mindaddig míg 1094. elején Matilda ügynökének, Gottfridus Abbas apátnak sikerült a Lateran palota őrzőjét, Ferruchiót kellő súlyú arannyal – tizenkétezer szolidus – lefizetni, hogy végre méltó helyre költözhessen a gregoriánus pápa. Szolgálatáért, azaz árulásáért Gottfridus kardinális rangot kapott és Orbán „oly szeretettel bánt vele, mintha fia lett volna”.

A Lateran palotába visszahurcolkodó Orbánt még egy kellemes meglepetés érte: harcostársnak csatlakozott hozzá, pontosabban Matildához, Henrik második felesége, az állítólag csúnyán bántalmazott Eupraxia, kinek segítségével maximumra erősíthették fel a császár gyalázását. Eupraxia lebukott, mikor Matilda csuhás ügynökei Veronában besomfordáltak a császárné lakosztályába és férje tudta nélkül tárgyalásokat kezdtek a császárnéval. Mikor fény derült a találkára a papok ellógtak, míg a császár kénytelen volt palotafogságra vetni hűtlenségre (politikai értelemben) hajlamos nejét. Matilda rövid időn belül megszöktette Eupraxiát, s mint egy dicsőséges hadi zsákmányt először körbe hurcolta Milánó templomaiban majd Rómába a pápa lábaihoz vitte. Útközben Matilda ügynökei alaposan kirafinálták, betanították számára azt a hazugsághalmazt, amit utána rendszeresen felmondott. A szenvedő királyné szerepében tetszelgő Eupraxia az őszinte kitálalás színjátékát adta elő, mellyel a fiatal romlatlan eszméjű, gyengébb nem érdekeit védelmező lovagok naivságát volt hivatott kihasználni. Így a lovagi erényt felhasználva óhajtották megutáltatni Henrik császárt a gáláns ifjúsággal. A következő év (1095) tavaszán Piacenzában összehívott zsinatnak is az ott kötelezően megjelentetett Eupraxia szenvedése volt a cégére. A piacenzai megazsinaton eshetett meg az a gyalázat, mikor az ott megjelent Konrád nyilvánosan vallomásában megerősítette, és esküjével hitelesitette Eupraxia papok által betanított hazugságait, miszerint Henrik az eretnek Nikolita szektája tagjaként az ördögöt szolgálja, rendszeresen undorító orgiákat tartott és neki a saját fiának is felajánlotta Eupraxiát. A Piacenza-i gyűlést levezénylő papok elérték, hogy a hatalmas tömeg szemében Henrik császár ugyanolyan gyűlöletes alak lett, mint a szaracénok. A lélektani hintával megpörgetett tömeget Orbán simán tovább manipulálta, a keresztények megvédésére, szentföld felszabaditására hivó harcra, szólította fel a 20-30 ezerre becsült tömeget Itt hirdette meg először a keresztesháború elindítását, melyre szerinte csak az után kerülhet sor, mikor végre legyőzik szent Péter konok ellenfelét Henriket. Az amit a papok összehazudoztak Eupraxia és Henrik kapcsolatát illetően démoni és alantas, egyháztörténeti szempontból szégyelleni való piszokság: mind a mai napig. Donizo, Bernald, Disibodi Annales majd őket követve a múlt századi akadémia történészei, mind igazságtalanul úgy mutatja be IV. Henriket, mintha az tényleg egy alantas, gonosz ember lett volna. kevés az olyan elfogulatlan történész, mint Frederich Floto, (IV. Henrik Császár) c. munkájában tisztességesen megírja, hogy a sok rágalom papok kitalált hazugsága volt. Rágalom ide, hazugság oda, a lényeg mégis abban volt, hogy a papoknak sikerült Itália népének – főleg nemeseinek – javát a császár ellen fordítani és a nagygyűlés után Orbán oly magasztosan fogadta az apját eláruló Konrádot, mintha az ő megtért fia jött volna vissza atyjához. Az ószövetségi jelenetet mimmelő egymásra találásban Orbán kegyesen tapogatta az előtte térdeplő Konrád fejét, aki hálából bíborpapucsát csókolgatta, minden segítséget megígért a pápai világhatalom kiépítéséhez, és ugyanazon szusz alatt minden földi, királyi hatalom felettinek ismerte el a pápai szupremáciát. Válaszában Orbán biztosította Konrádot, hogy papjai segítségével hamarosan elintézi az apját és akkor haladéktalanul őt fogja császárrá koronázni. A pápánál csak Matilda asszonyság volt boldogabb Piacenza katedrálisában lejátszódó nyáladzáson, welfi legénykéje karjába kapaszkodott, hogy hanyatt ne vágódjon örömében. Mindjárt ott frissiben a nagy összeborulás megható gőzében, kenetteljes mondatok áradatában Matilda arra utasította Konrádot, hogy haladéktalanul vegye feleségül a szicíliai martalóc Roger leányát, ki szintén Matilda névre hallgatott. Az a tény, hogy Konrád sosem látta, sőt nem is hallott eddig még erről a normann Matildáról az nem számított. Az számított, hogy a szentatya miként látja a dolgokat, hogyan jó a szentatyának, no meg a politikai házasságot kitaláló toszkáni Matildának. A Piacenziai csinnadratta után Orbán Róma helyett Franciaországba ment híveket, harcosokat toborozni, egyrészt a szentföldi kalandra, de főleg a rómaiak ellen, mert oly szégyen nem történhet meg a pápasággal, hogy hagyják magukat kizavarni városukból.

(*) De megmaradt 'magnak' Henrik másik elkeseredett ellenfele – Hóman szavaival élve – a „véresszájú kulturális publicista” Lautenbach-i Manegold († 1103) nevű pap, aki az olyan szélsőségesek közé tartozott, kik nyíltan a törvényes uralkodójuk meggyilkolására hergelték a német alattvalókat. Szellemi sivárságot szorgalmazó Manegold figyelmeztette, megrótta társait a pogány filozófia és verselés olvasása miatt, pedig fiatal korában állítólag Platónt és Ovidiust is olvasott. Megváltáselmélete középpontjában a vak engedelmesség állott, mivel Krisztus is kétségek nélkül engedelmeskedett az 'atyának', ezért minden pap engedelmeskedni köteles feljebbvalójának: enélkül nem létezhet megigazodás. Egyesek helytelenül a filozófiával hozzák össze Manegoldot, holott mindössze azon mesterkedett, hogy a filozófiát kiforgatva, a keresztény dogmák alátámasztására használja fel. „Liber contra Wolfelmum” c. vitairatában élesen nekiment a colognei tanítómesternek mert az dicsérni merte az antik világ műveit. („Szerinte Püthagorasz lélektanítása elvetendő és hamis, mint minden babonás pap ő is hitt a testi feltámadásban.) A filozófia kárhozatos és pocsék, vallotta Manegold, de külön lepocskondiázta Macrobius szferikus földgolyó (globus terrae) elméletét, mert a földünk lapos és punktum. A trieri iskola tanítómesterét Weinrichet ugyancsak külön írásban támadta, mert az nem volt hajlandó behódolni a gregoriánus szürkeségnek, egy Henrik császárt védő traktátust mert írni, miben ellent merészkedett mondani VII. Gergelynek.

A sok ártalmas tevékenységét mindvégig megúszta, mindössze egyszer néhány hétig volt fogságban, 1103-ban, de végeredményben letartóztatása inkább előbbre vitte, mint hátra.

III. Viktor (1026-1087)

A képről igaz nem látszik, de fiatalkorában állítólag nagyon jóképű legény volt Desiderius.

III. Viktor pápa életére, cselekedeteire vonatkozó legfontosabb és leghasznosabb feljegyzéseket Monte Cassino Krónikájában (Chronicon Casinensis) örökítették meg a lelkes szerzetesek, a mű első részét 1075-ig Ostiai Leó, míg a folytatását másik szerzetestársa, Péter Dékán jegyezte 1138-ig. Desiderius mindkettőnek főnöke és felebarátja volt, így hát leírásuk minden reá vonatkozó kritikát mellőz. Viktor összes levele elveszett egyet kivéve, mely a Patrológia Latina gyűjteményében (t. 149.) lelhető fel.

Desiderius korábbi pályafutásából két fontos dolgot érdemes megemlíteni. Parma legelőkelőbb, dúsgazdag családjának elsőszülött és egyetlen fiúörököseként, óriási, megkülönböztetett figyelemben volt része, családja reménysége, szemfénye volt mindaddig míg nem találtak számára feleségnek egy gyönyörű, fiatal arisztokrata lányt. Ettől a násztól remélte mindenki a dinasztia további sikerét, a beneventói Landolfok Pármai ágának kivirágzását. A szép leány érintése elől kétszer is megszökött – még találkozni sem akart vele –, csuha mögé bújva próbálta elkerülni a házasság megkötését és ekként biztosítani a nászéjszakán minden bizonnyal bekövetkező felsülést,és az azt követő botrányos szégyent. Nem akart semmilyen értelmes, átlag ember számára elfogadható magyarázatot adni, hogy miért nem segít a családon és halasztja el kolostorba vonulását néhány évre, ami idő alatt utódokat hozna létre, hogy ne halljon ki a család. Arra sem találtak magyarázatot, hogy egy fiatal jóképű egészséges férfi miért taszít el magától egy gyönyörű leányt, és inkább nyúlcipőt kötve elmenekül egy rideg kolostorcellába. Ugyanakkor kb. 26 éves lehetett, mikor Salernóban összebarátkozott az ottani orvosi iskolában tanító nagyhatású klerikussal, Alfanussal, akivel ezek után évekig elválaszthatatlan barátok lettek. Hogy ne kelljen elválniuk, Desiderius beléptette Alfanust benedekrendi szerzetesnek így az vele tudott menni Monte Cassinóba, ahol még a cellájuk is egymás mellett volt. Együtt jöttek-mentek, imádkoztak, olvastak, majdnem úgy éltek, mint férj és feleség. „Alfanust oly mélyen elbűvölte Desiderius bájos jelleme oly erővel vonzódott iránta, hogy kijelentette: soha nem akar elválni tőle .” (Monte Cas. Krónika, III-7) ezekből a részletekből talán nem túlságosa elrugaszkodott az olyan következtetés, hogy Desiderius nem szerette a nőket, hanem inkább a férfiak társaságát kereste. Talán evvel magyarázható, hogy nem volt vérmes, kegyetlenségekre könnyen kapható, mint Hildebrand és ezért ódzkodott a tiara felvételétől.

A másik említésre való dolog az az általa irányított kolostorkomplexus kiépítése, gazdagítása, feldíszítése. 1066-ban, miután lebontatta a régi templom épületét és hatalmas területet legyalultatott a hegytetőből teraszszerű részt kialakítva új épületek fundamentumát rakatta le, majd Rómába utazott építőanyagért. Korábban többször említettem a keresztény papok/pápák kártékony tevékenységét, mikor is évszázadokon keresztül nem voltak képesek kőbányákat, kőfejtőket nyitni és minden egyes templom, kolostor felépítéséhez a pazarul megépített császárkori paloták szétveréséből jutottak az építőanyaghoz. Ennek a barbár kártevés-hagyománynak volt méltó folytatója Desiderius, ám az ő idejére már szinte semmi nem maradt, amit még érdemes lett volna szétverni, és ennek a kevésnek felkutatása végett ment Rómába a „nagy-építészmesternek” kikiáltott cassinói apát. Cassino Krónikája tudósít, hogy Desiderius nagyszámú márványoszlopot, talapzatot, oszlopfőt, márványpárkányt, vállkövet gyűjtött egybe, majd azokat elszállítatta Rómából és keserves munkával mindet felhordatta Cassino hegyére. Desiderius felszedette a még éppen talált pogány paloták márványmozaik burkolatát, majd azokat bizánci mesterekkel újra lerakatta így járhattak csodájára a népek a Monte Cassinó-i 'opus Alexandrinumnak' elnevezett igen szép burkolatnak. Desiderius anyagbeszerzését még egy utolsó kegyelemdöfésként is értelmezni lehet, melyet az ezer sebből vérző római pogány építészeti maradványok testébe még utoljára belemártott.

Gergely több főpap nevét említette halálos ágyán, mint méltó örököst a pápai hivatal betöltésere, de Desideriust tartotta legméltóbbnak az összes közül, ezért aztán a reformpapság és világi barátaik (normann-toszkán) amint lehet olyan gyorsan szerették volna a laterani trónra ültetni Monte Cassino urát.

A Szent Blaisen monostor apátja, Constanca-i Bernold szerint Róma népe 1085 nyarán elkergette Kelemen pápát, aki ekkor Ravennába vonult vissza. Ha figyelemben vesszük, hogy Bernold mint Cluny-i tanítvány lázas partizánharcosként rendkívül elfogultan irt Hildebrandról, akkor az 'elkergetés' bizony hamisan hangzik. Inkább a közelgő forró, járványokat hozó nyár elől mehetett északra és a város polgárai inkább támogatták, mint űzték volna Kelement. Mindenesetre Desidirius apát két normann 'hercegtől' kísérve még azon a nyáron Rómába érkezett, ahol olyan szeretettel fogadták, hogy néhány nap múlva már csomagolhatott és visszahúzhatott Monte Cassinóba. Desiderius gyors távozását nem győzik ki-beforgatva magyarázni az egyház történészei, mintha az csak azért lett volna, mert Desiderius nem akart pápa lenni és azért futott el, hogy nehogy véletlen Péter székébe kényszerítsék. Ha bár elképzelhető, hogy ebben a magyarázatban lehet némi igazság, azonban a fő ok a római polgárok ellenséges hozzáállásában, gyűlöletében keresendő, melyet Desiderius cimborája Hildebrand váltott ki Róma leégetésével. Túl sok volt az áldozat, a sebesült és a polgárok nem tudták, nem akarták olyan gyorsan megbocsájtani a reformpapság gonoszságát, az őket ért gyalázatot. Frangepáni Centius és a hereként leledző bíborosgyülekezet képtelen volt elég támogató bázist összehozni, ami biztosíthatta volna Desiderius regnálását, ahhoz meg gyengék és gyávák voltak, hogy Kelemen római híveit nyíltan megtámadják. Matilda, Guiscard Róbert fia Jordan és az igencsak szépen megtollasodott Lucca-i II. Anselmo minden befolyásukat bevetve próbáltak odahatni a makacs Rómaiaknak, mert mint álnokul mondták: vérzik a szívük, mikor Szent Péter üres trónjára tekintenek.

Kilenc hónappal Desiderius távozása után, a Monte Cassinoi apátban csalódott reformpártiaknak 1086 áprilisában sikerült egy nagyobb gregoriánus gyülekezetet összecsődíteni a megüresedett Lateran palotában; elűzött bíborosok, kóbor papok, műveletlen szerzetesek gyűltek egybe Matilda zsoldosaitól védve, hogy a pápai szék betöltésere valamilyen megoldást találjanak. Nem szabad elfelejteni: nem volt pápa nélkül a Szentszék intézménye, hiszen Kelemen törvényesen, a katolikus egyház kánonjai betartásával lett megválasztva és felszentelve. Frank-germán és lombárd főpapok többsége csendes beleegyezéssel elfogadta Kelement törvényes pápának, Matildán és a normannokon kívül csak a reformpapság rázta még az öklét, igaz Itália fele az ő kezükben volt és Rómában is egyre erősödtek. Az illusztris gyülekezet felszólította Desideriust, hogy haladéktalanul jelenjen meg a Lateranban, mely idézésre az egyre sebesebben öregedő apát rögtön elindult és tényleg haladéktalanul megjelent Rómába, hogy elkezdődhessen egy heteken keresztül tartó huzavona, minek a végén május 24-én csak rátették a megkülönböztető vörösköpenyeget (cappa rubea) Desiderius vállaira. Innentől kezdve hivatalosan III. Viktor volt a neve és szabadon lehetett csókolgatni az elődjétől örökölt pápai bíborsarut. A város polgársága még aznap délután fegyvert ragadott, és három napon keresztül utcai harcoktól volt ismét hangos a lepusztított város. A negyedik nap toszkán és normann zsoldosok védelme alatt hagyta el a Lateran palotát majd Rómát III. Viktor pápa és még egy szusszanásra sem állt meg míg meg nem érkezett birodalmába, Cassinóba. A gregoriánus főpapok dühöngve vették tudomásul Róma népének akaratát, de mindjárt fényes követséget menesztettek Capuába a 'vaddisznó' apjánál nem különb Guiscard Jordanhoz, hogy azonnal jöjjön segíteni és rendezzen egy másik vérfürdőt, mert a megátalkodott Rómaiak ismét a pásztoruk ellen mertek fordulni.

Így nézett ki Róma városának fele III. Viktor idejében, ezért nem lehet csodálkozni, hogy többször is elmenekült a pápa csak ne lássa elődje pusztítását.

Jordan boldogan ugrott az esdeklő papok kérését végrehajtani már csak azért is, mert – mint apjának – vérében volt a gyilkolás, a szadizmus. Elég gyorsan sikerült egy nagyobb sereget egybegyűjteni és a nyár közepén megjelent Monte Cassino hegye lábánál, hogy III. Viktor pápát magával vigye és erőszakkal visszahelyezze a Róma élére. Szerencsére Jordannak jóval kevesebb ész jutott mint apjának, képtelen volt egy hadsereg logisztikai szükségeit átlátni, megszervezni egy nagyobb létszámú hadjáratot, ezért már Monte Cassino mellett elkezdődtek az élelmiszerhiány miatti problémák, és mivel a papok magtárait nem rabolhatták ki egyre kisebb fejadagokra kényszerültek a nagyétkű haramiák. Ugyanakkor különösen meleg nyár köszöntött Itáliára, olyan fullasztó hőhullám lepte el a félsziget középső részét melyben a normannoknak semmi kedvük nem volt hadakozni, de még vonulgatni sem. Jordan hada szétszóródott és még nyolc hónapnak kellett eltelni míg Viktor kimozdult monostorából, hogy a Capuában összehívott gregoriánus zsinatot levezényelje. A gyűlésen megjelent a római Centius, Lyon érseke Hugó, Matilda bennfentesei és Jordan testvére, a vérszagot szimatoló Roger. Jordan ekkor igaz jobban felkészült egy Róma elleni hadjáratra, de még így is szükségük volt 4-5 hétre egy ütőképes sereg kiállítására. Május elején érkezett a felékesített hadinép Rómába, élükön díszes kordéban zötykölődő nem sok lelkesedést sugárzó pápával és elég sebtében, május 9-én formálisan is felszentelték Viktort, hogy nehogy valaki kötözködhessen. Néhány hónappal korábban Kelemen pápa visszatért Rómába és a Leonina negyedben rendezkedett be, melynek központi épülete, a védművekkel megerősített Szent Péter bazilika főhadiszállásként és kancelláriaként is szolgált. Viktor pápával érkezett normann egységek azonnal megtámadták a Leonina negyedet és pár nap múlva visszavonulásra kényszerítették az igencsak vitézül küzdő Kelement. No nem ment messzire, mindössze a pogány Pantheon épületében sáncolta el magát, ám visszavonulása helyet biztosított, hogy május 9-én, a Szent Péter bazilikában formálisan is pápává szentelhessék Viktort. A felszentelés ünnepi hangulata nem tudta meghatni gregorián-ellenes Rómaiakat, az egész város és a környéke hadba lépett, bátran rátámadtak a normannokra és Viktor pápa majd oly gyorsan, mint egy madár repült vissza a békés Monte Cassinóba. 

Nem sokáig élvezhette a nyugodt, csendes légkört az ismét Desideriussá változó Viktor pápa, kellemes lazultságából Matilda kapitányai riasztották fel és azonnali Rómába történő visszatérést követeltek tőle. Természetesen nem volt kedve útra kelni, irtózott-borzongott az állandó öldökléstől, a sebesültek jajveszékelésétől, a város borzalmas állapotától, de sokszor undor fogta el a Lateran palota áporodott, piszkos-dohos termeitől és a benne tanyázó mosdatlan pápai zsoldosoktól. Mélyen bántotta továbbá a római klérus képmutatása, műveletlensége, nyers fanatikussága. Sóhajtozások, nyögések sokasága közepette érkezett ismét – harmadszorra – Rómába, ahol Matilda Tiberis szigetén (Insula Tiberina) álló palotaerődjében lett elszállásolva. Sosem értette meg hogy a szeszélyes keresztényamazon miért ráncigálta őt Rómába, hiszen a Trastevere, Leonina és az Angyalváron kívül az egész város a gregoriánus-ellenes erők kezén volt. A falakon túl mindössze Ostia és Portus állt ki nyíltan Viktor mellett; a többiek vagy csendben meghúzódtak vagy Kelemen pápát támogatták. Mindössze néhány hétig tartózkodott Rómában Viktor, testközelből láthatta, hogy az elődje által vetett vihar még mindig tombol és szentséges jelenléte közel sem csillapítja azt a gyűlöletet,melyet a város leégetése váltott ki. Sőt, mikor Kelemen egységei július közepén elfoglalták a Szent Péter bazilikát és a reformellenes főpapok hálaadó nagymisét tartottak, betelt nála a pohár. Matilda nyafogását semmibe véve sebesen visszatért Monte Cassinóba.

A fizikailag és lelkileg meggyengült Viktor pápának csupán egy Beneventóban – augusztus közepén – megrendezett erősen hiányos zsinat levezérlésére maradt ereje, hol a dél-itáliai püspökökön és apátokon kívül szinte senki más nem jelent meg. A gyorsan lefolytatott zsinaton semmi érdemlegeset nem beszéltek meg, nem vitatkoztak hittételeken mindössze megerősítették VII. Gergely összes rendeletét, beleértve az átkozódásokat is és, hogy tényleg ne hiába verődjenek össze még egyszer kiátkozták Kelement az összes követőjével együtt.

A zsinat után a véglegesen Cassinóba visszahúzódó Viktor pápa egyre gyengült, egyre fogyott – pedig még csak 61 éves volt –, míg 1087 szeptember 16-án eltávozott az élők sorából.

A nagy tiszteletnek örvendő Desiderius apát jelentéktelen volt Viktorként, annyira semmis pápa, hogy a beneventói átkozódásokon kívül semmi pozitív cselekedetet nem lehet pontifikálásához kötni. Ezt a hiányt pótolni óhajtó egyházi szerzők a tuniszi El Mehdia elleni sikeres hadjárat (1088) lefolytatását Viktor dicsőségének tulajdonítva az ő vezető szerepvállalásához kötötték. Ezekben az években Genova és Pisa tengeri kereskedelmét megbénította a tuniszi uralkodó, Temin kalifa által irányított kalózflotta, mely az egész Ligur-tengert terror alatt tartotta. Az egymással szövetségre lépő Genova és Pisa valójában azt kérte Viktortól, hogy Guiscard Rogert hadba híva vonja be a normannokat egy közös hadjáratba. A pápa felsült, mert mikor a normann haramia meghallotta, hogy a zsákmány 25% lenne csak az övé megtagadta részvételét. A pápa mindössze áldását adta a hajóhad bátor harcosainak, akik alaposan elkalapálták a szaracénokat; az El Mehadia kikötőben tartózkodó kalózflottát elsüllyesztették, a várost felgyújtották és a fellegvárba szorult Temin fizetett, mint a katonatiszt.

Korábbi tanulmányaimban már említettem, de ismét megemlíteném, hogy VII. Gergely parancsára, Desiderius irányításával jött létre VIII. János pápa (872-882) leveleinek kompilációja, melynek mind a 314 levele hamisításnak tekinthető. Számunkra, magyarok számára azért fontos a Monte Cassinóban (Detlev Jasper szerint Santa Maria Pallaria monostorában, ami 'leányvállalata' volt Cassinónak) összeállított János-levélgyűjtemény, mert csak ezekben esik szó a pápaság és a szlávok IX. századi viszonyáról, pontosabban ebben a gyűjteményben található a híres, 880-ra visszakeltezett Industriae Tuae kezdetű bulla, melynek eredeti példánya és a kancellária másolata is 'elveszett'. Ebben a hamisításban nevezik meg – a címzettet – Szvatopluk néven, és erősítik meg Vichinga püspököt a 'szláv' nyitrai püspökségben.

Az 1080-as Monte Cassino-i levélszerkesztés előtti idők kánonistái (Regino, Bruchard, vagy a '74 Titulus' szerzője) nem ismerték ezt a 314. levélből álló gyűjteményt, csak a 876 előtti levelekről volt tudomásuk. A 876-os év előtt kibocsájtott, VIII. Jánosnak tulajdonított 62 levélből 55 levélkivonat került be a Collectio Britannica-ba, majd onnét Deusdedit, Chartresi Ivo és a 'Collectio Tripartita' dekrétumgyűjteményeibe. Csak ennek a 62, 'korainak' mondott János-levélnek a kivonatai kerültek be a Nyugat-európai kánonkollekciókba, a többi – Monte Cassino-i – levél 200 évig ismeretlen volt, ezért a levélgyűjtemény autenticitása nyugodtan megkérdőjelezhető. Megjegyzendő még, hogy IV. Leó és V. István azon dekrétumai, melyek kivonatai nem szerepelnek a 'pre-Desiderius' kánongyűjteményekben szintén ebben a hamisító műhelyben készülhettek.

VII. Gergely a satnya démon - harmadik rész

A halál képében megjelenő pusztulás, mint régi ismerősét szívélyesen fogadja VII. Gergely pápát.

Egyetlen Gergellyel kortárs krónikás sem említi soha egy szóval sem, hogy Gergely részvét könnyeit hullajtotta volna vagy imába foglalva fohászkodott volna az ártatlanul leölt Rómaiakért, vagy hogy a kisujját is megmozdította volna az öldöklés megállításáért. Mindössze az ötven évvel később alkotó benedekrendi angol krónikás, Ordericus Vitalis – pont a hiányt felismerve – talált ki egy meserészletet, melyben Gergely pápa Guiscard Róbert lábaihoz vetette magát és úgy könyörgött a város megmentéséért. (Hist. Eccl. VII. 643.) Az elkövetett kegyetlenségek és gonoszságok miatt a pápa halálát lényegesen kevesebben gyászolták, mint ahányan annak örültek, de Matilda határozottan a sajnálkozók táborába tartozott, miképpen Rangerius olvadozva írta Matilda tomboló fájdalmáról: „szomorú zokogástól remegett teste és mikor meglátta az árván maradt püspöksüveget szerető érzései felszakított friss sebként martak lelkébe, könnyezve menekült a sötét magányba. Erejét, életkedvét vesztve egyre fonnyadt, s nem vágyott másra, mint Krisztus kegyelmébe kerülve a mennyei jutalom elnyerésével ismét együtt lehessen az elhunyt barátjával. A pápa halála után már csak a halált várta, nem akart tovább élni.” A halál utáni epekedés (mármint ha Rangerius igazat ir) ellenére Matilda harminc évvel élte túl a zaklatott lelkű 'mostohapápáját'. Nemhogy nem patkolt el fájdalmában a legszentebb itáliai asszonyka, hanem több mint 40 évesen férjhez ment egy tizenhat éves fiúcskához, no de ez már egy másik történet.

1085 július 17-én Hildebrand barátja, a szadista Guiscard Róbert is végleg alászállt a pokolba, hogy Gergely, II. Sándor (Anselmo) társaságában főhelyen éghessen az örök kárhozat tüzén.

Hasznosnak mondható kiegészítések Gergely cselekedeteihez:

Gergelynek a német uralkodó üldözése mellett bőven maradt elég ideje és energiája a fiatal francia királlyal (I. Fülöp 1059-1108) való civódásra, röviden megválasztása után 1073. decemberében irt levelében megfenyegeti az alig 14 éves királyfit és udvartartását, hogy egész Franciaországot kiközösíti (interdictum) a szentegyházból, ha azok nem engedelmeskednek neki (Ep. I.-35). Egy másik levelében tirannusnak nevezte a fiatal Fülöpöt majd kijelenti, hogy miatta a hajdani dicső francia királyság lejjebb és lejjebb süllyedt, és minden tisztelettudását, illendőségét elveszítette (II.-5). Ugyanebben a levelében a francia püspököket szellemi hanyatlással, gondatlansággal vádolja, mert nem fordulnak engedetlen uruk ellen. Gergelynek néhány évig gondot okozott a francia főpapok szentszék irányában tanúsított elhatárolódása, pontosabban az általa erőltetett reformok visszautasítása, míg rá nem akadt a szegről-végről burgundi hercegi családból származó Hugóra, Die püspökére, akit 1077-ben legátusának nevezett ki. Örökösödési problémát megelőzve Hugót papnak adta családja, pedig várúr, fényes lovag szeretett volna lenni olyan, akinek kócsagtoll leng a sisakján. Az összetört álmok megkeserítették Hugót, lelke nyugtatására boldogan szolgálta a bajkeverő római pápát, ha tehette zsinatot szervezett, átkozódott, hivatalokat, rangokat sajátított ki, egyházi megtisztulás nevében üldözte paptársait és persze lépten-nyomon Fülöpnek próbált ártani. Szerencsére Franciaországban is akadt egy egy józan gondolkodású, művelt főpap, Manasses Reims-i érsek személyében, aki határozott bátorsággal volt képes ellenállni Gergely pápa habzsoló étvágyának. Elvetemült szövetségesek hiányában Gergely képtelen volt komoly károkat okozni Fülöpnek és bele kellett nyugodnia, hogy Franciaországban nem fognak véres háborúkat kirobbantani miatta.

Érdemes talán még megemlíteni II. Merész Boleszláv lengyel király esetét, aki hosszú ideig támogatta Gergelyt Henrik német király ellen, hogy aztán a saját bőrén tapasztalja a kétszínű pápa háláját. Abban a pillanatban, mikor Boleszláv a német király rongálása helyett átcsoportositotta haderejét és az oroszok elleni kalandokba bocsátkozott, kiváltotta a római érdekeket képviselő lengyel főpapok nemtetszését. Az elmérgesedett helyzet tetőfokán, Szaniszló krakkói püspök fenyegetések és átkozódások fegyverével fordult törvényes ura ellen. Még mielőbb Szaniszló sikeresen ellene lázíthatta volna az amúgy is elégedetlenkedő lengyel főurakat, Boleszláv lenyakaztatta a megbékülni nem óhajtó krakkói püspököt, minek hallatára Gergely pápa szörnyű átkozódásokba kezdett; kiátkozással sújtotta Boleszlávot, alattvalóit (mintha azok neki esküdtek volna ) feloldotta hűségesküjük alól és végül az egész Lengyelországot kiközösítéssel bűntette. A német és a lengyel papság Gergely uszítását követve bosszúhadjáratot kezdeményezett és lázadó lengyel nemesekkel összefogva elűzte Boleszlávot. Ha a német uralkodóval szemben nem is, de a lengyel királlyal szemben teljes győzelmet aratott Gergely, így legalább ez esetben teljes lehetett a szentatya öröme is.

Róma 1084-ben történt felgyújtása a város nagyobbik részének teljes elpusztítása apró, jelentéktelen eseményként van megőrizve a vallástörténelmi munkákban, mintha csak néhány szatócsbódé égett volna le a város szélén, mely szándékos kicsinyítés kizárólag VII. Gergely tisztántartását szolgálja. Gál László, 'Katolikus Egyháztörténelem c. könyvében mindössze ennyit ír: „A normannok elűzték Henriket, de Rómában úgy raboltak, mint egy meghódított városban. Emiatt érzett elkeseredésében Gergely pápa elhagyta Rómát és nem sokára meghalt.” Ugyanezt a mondatot ismétli meg Salgó János (Krisztus tanúi a történelemben). Gergely Jenő (A Pápaság Története) korábbi egyháztörténeti munkákhoz igazodva szintén levesz minden felelősséget a pápáról és mindössze ennyit ír: „A kegyetlen harcok során a vad normann harcosok Rómát is elpusztították.” A városra mért kegyetlen csapás azért ennél több ismertetést érdemelne, hiszen pl. a Colosseum tövében húzódó Coelian sűrűn lakott negyede elnéptelenedett és még generációkkal később is lakatlan maradt. A közeli Aventine negyedet ugyanaz a borzasztó sors érte: vagy száz év kellett míg újból házak kezdtek épülni dombján. A több mint húsz évvel később Rómába látogató Toursi püspök, Hildebert megrázó erejű elégiában lamentál a szörnyű pusztítás láttán, mert még két évtizeddel később is elkeserítően siralmas képet nyújtott a város.

Lanciani az itáliai régészet atyja írja többek közt: „Még ennyi évszázad eltelte után is könnyen fellelhető a normann-szaracén pusztítás nyomai Rómában. Az egész Coelian negyed hosszú ideig képtelen volt megújulni az 1084-es pusztulást követően. (…) Gergely pápa a Szent Angyal vártól a Lateranig mindent felégetett és a pusztítás által keletkezett romtörmelék lényegesen megemelte az egész terület szintjét.” (The Destruction of Ancient Rome, 162-166. o.) Hildebrand semmit sem épitett Rómában, még egy nyamvadt kápolnát sem toldott hozzá a sok templom közül egyikhez sem: csak rombolt.

Még néhány összefoglaló mondat III. Kelemen pápáról:

Parma egyik legelőkelőbb családjából származó Guibert (Giberto) fiatal évei jelentős részét kolostorokban töltötte, pappá szentelésének körülményét nem ismerjük. Valójában életéről csak nagyon keveset tudunk, ami a szándékosan rosszindulatú „damnatio memoriae” – még az emlékét is elkárhozásra ítélt doktrínának tudhatunk be, mely a katolikus egyházpolitika alantas fegyvere volt. A bosszúállók fegyvere. Ami keveset tudunk az is mind polémia jellegű feljegyzés, így sok köszönet nincs benne. A Római Katolikus Egyház szélsősége ortodox vonalát követő középkori egyházirodalom (majd modern kori utódaik ugyanezt ismételgetve) következetesen minden olyan történelmi személyt rossz színben tüntettek fel, becsméreltek, akik ellent próbáltak állni a XI.-XII. században hatalomra kerülő talibán-szerü Hildebrandistáknak. Annak a 'gregoriánus reformmozgalomnak' mely sötét gyűlölködésével megteremtette a hamarosan beköszöntő, leggonoszabb, millió áldozatokat követelő inkvizíciós egyházi-tombolást. A Hildebrand-féle reformmozgalom nem csak gyűlölte a világi tudományokat tanító, művelt főpapokat, hanem megpróbálta ellehetetleníteni, elhallgattatni őket. Ha tehette szimóniával, eretnekséggel, fajtalansággal, nekromantiával vádolták meg őket: gátlástalan vádaskodásuk nem ismert határt.

Tanult, intelligens ember lévén könnyen átlátott a reformpapság álnok szándékain és Hildebrand legbambább bábja, II. Sándor ellen fordulva II. Honorius (Cadalus) pápa támogatója lett. A Birodalom biztonságát, jólétét a bajkeverő Hildebrandistákkal szemben, a császári hatalom központosításában, további erősödésében látta. Mivel a német királyi udvar odaadó híveként többször bizonyította hűségét, Henrik őt nevezte ki az 1072-ben megüresedett ravennai archiepiscopus érsekének. II. Sándor csak nagy nehezen egyezett bele Guibert érseki kinevezésébe, talán ettől a nagy nehezen odaerőltetett fejbólintástól remélte, hogy az új ravennai érsek barátságosabban fog viszonyulni a reformpapsághoz. Sándor pápa halála után Guibert elég hamar összerúgta a patkót az új pápával, Hildebranddal (VII. Gergely), ami – ha figyelembe vesszük Hildebrand erőszakos pimasz stílusát – nem volt nehéz.

1074-ben részt vett Gergely rendezésében megtartott böjti zsinaton, ahol rá kellett döbbennie, hogy a pápa a pusztulásba akarja hajtani a Német-római Birodalmat, mert utána véglegesen szakított a laterani vezetéssel és ő vette át az itáliai ellenállás vezetését. 1076 januárjában megtartott Worms-i zsinaton találni Guibertet, hol aláírásával erősítette meg VII. Gergely trónfosztását. Ez után átkozta meg először Hildebrand nyilvánosan Guibertet az összes püspökkel, főúrral együtt, mindenkit, aki részt vett a Worms-i zsinaton. Innentől kezdve már a pápa legbelsőbb emberei, a gregoriánus bíborosok sem voltak képesek számon tartani a kiátkozások özönét, hiszen gazdájuk minden évben rendezett egy szentcirkuszos kiátkozási hoppárét, ahol csak úgy zúdultak a szitkozódások, az átkok.

Gergely folyamatos dühöngése, átkozódása eredményeként gyűltek össze a birodalom nagyjai 1080 júniusában, Brixenben, ismét megfosztották a bajkeverő Hildebrandot minden méltóságától, majd Guibertet – III. Kelemen néven – választották meg a római egyház fejének. III. Kelemen inkább katona volt, mint egyházfő, páncélba öltözött lovag, aki kipróbált, válogatott harcosok élén éveken keresztül harcolt a pápai zsoldosokkal, toszkánokkal, normannokkal. Kánoni előírásoknak megfelelően, óriási pompa közepette szentelték fel pápává a Szent Péter bazilikában 1084 márciusában, mikor a birodalmi hadaknak sikerült egy rövid időre Rómát hatalmukba keríteni. A többszörös túlerőben lévő normann-szaracén támadás elől Tivoliba vonult vissza, várva a nemsokára beköszöntő reményteljesebb napokat. Róma pusztulása után az elvonuló normann hadakkal kotródott odébb Gergely pápa is, a város megszabadult ugyan a gyilkos, gyújtogató démon-pápától, de a köpönyegforgató Centius ott maradt a romokban turkálni, halottakat kirabolni. Nyilvánosan mutatkozni ugyan nem nagyon mert, hanem tornyokkal erősített erődjébe zárkózott, és onnét próbált kapcsolatot felvenni a romok között bujkáló gregoriánus bíborosokkal. Egyedül a normann pusztítástól megkímélt, egyházi szolgáktól és zsidóktól sűrűn lakott Trastevere negyed maradt hű Centiushoz és a gregoriánus papsághoz.

Róma polgársága csak lassan, nagyon lassan kezdett magához térni a borzalmas pusztítás után, de amint kezdett az élet újra beindulni Kelemen pápát egyre többen kérlelték, hagyja ott Tivoli várát és foglalja el végre a Lateran palota dísztermében felállított trónust. Hetekig, hónapokig halogatta útját Kelemen pápa, hiszen Róma környékén még mindenfele ott portyáztak Matilda és Guiscard hátrahagyott zsoldosai és a falakon belül is rendkívül elharapózódott a banditizmus, ezért 1084 karácsonyára vonult be az üszkös-romos városba. Nem lehet tudni hány hétig, hónapig tartózkodott Rómában az elmenekült ill. illegalitásba vonult római papság nélkül lehetetlen volt megfelelően kormányozni, hivatalt vezetni, Lombárd és Emilia-i főpapokon kívül nem volt klérusa, eltűnt a kancellária és szünetelt a laterani adminisztráció. A Rómaiak többsége érthető módon elfordult, elhidegült a papságtól a csupaszra szegényedett város kormos maradványai taszítóan hatottak Kelemenre és nem lehet meghatározni, hogy hol tartózkodott, mikor Gergely pápa halálhírét meghallotta.

VII. Gergely a satnya démon - második rész

Ugyanebben az időben Gergely követei már Németországban álltak lesben, hogy mikor sikerül a király elé vetemedniük, gazdájuk utasítása szerit megfenyegetni, megsérteni, és 1076 januárjában Goslarban végre teljesültetett küldetésük. Hildebrand ügynökei kiátkozással, koronája, országa elvesztésével, több fronton történő háborús pusztítással fenyegették meg Henriket amennyiben nem hajlandó teljesíteni követeléseiket. Bűnei nyilvános megbánását, bocsánatért könyörgő alázkodást és teljes engedelmességet követeltek uruk nevében. Felszólították, hogy mindazok társaságát kerülje, akiket korábban kiátkozással sújtott a szentszék majd még egyszer megfenyegettek mindenkit a király közelében, hogy akik szembe mernek fordulni az isteni világrend földi irányítójával, azaz nem engedelmeskednek Szent Péter helytartójának – és ha véletlenül még nincsenek kiátkozva –, akkor átok fogja sújtani őket hamarosan. Henrik gyenge alkat volt, mivel a papoktól gyermekkorában elszenvedett lelki terror miatt nem is lehetett erős. A sátánfajzat Annás vezetésével évekig gyötörték, lelkét összetörték, személyiségét, egyéniségét elfojtották, elvették akaratát, mert egy gyengekezű bábot óhajtottak a német trónon látni olyat, aki nem több Hildebrand csicskásánál.

Henrik király a szitkozódó ügynököket hagyta szabadon elmenni, nem utasította itáliai híveit a becsvágyó pápa letartóztatására, hanem egy Wormsban összehívott zsinaton – teljesen feleslegesen – a német főpapsággal kimondatta a pápa trónfosztását, mely húzással valójában Gergely pápa malmára hajtotta a vizet. A wormsi zsinat határozatait ismertető királyi követséget mindenfelé lelkes ujjongás fogadta, mikor Itália földjére értek, és Piacenza katedrálisban megtartott népgyűlésen az ott megjelent lombárd püspökök, arisztokraták és polgárok egyhangúlag hagyták jóvá majd aláírásukkal erősítették meg a német főpapok döntéseit. A wormsi és a piacenzai határozatok dokumentumait egy rendkívül bátor, Roland nevű parmai pap vitte Rómába, akit majdnem meglincseltek Gergely fegyveres pribékei, mert mint követ a szentséges bálványuk ellen mert szólni.

Gergely válaszképpen korábban nem látott maraton átkozódásokba kezdett, csak úgy ömlött belőle a gyűlölködés a szitok, az átok minden formája. Egymásután átkozta ki a lombárd püspököket, nemeseket, majd a neki nem tetsző germán főpapokat, családtagjaikat, barátaikat, természetesen ismét átkozta Henrik királyt, külön a barátait, tanácsadóit; régi átkokat megerősített, újjáfogalmazott, úgy okádta ki magából a sok szennyet, mint elfogyasztott alkoholt az eszement részeg, az éjszakai tivornya után. Ami szitok e néhány nap alatt elhangzott szájából már többszörösen elég volt arra, hogy a katolikus egyház szenté avathassa. A sok átkozódás után levelek sokaságát küldte mindenfelé, ismét hercegeket, bárókat szólított fel a nyílt lázadásra, félig burkoltan, félig nyíltan gyilkolásra, pusztításra biztatta a Német-római Birodalom nagyjait és mintha övé lett volna egész Európa a becsvágyó sváb Rudolfnak ajánlotta fel a német királyi trónt. Német hívei segítségével csatarendbe állította a sok elégedetlen, böjtök sokaságával kiéheztetett szerzetest, kiengedte ezt a félhibbant sokaságot celláikból, hogy fenyegetéseikkel, szitkozódásaikkal zavart, félelmet keltsenek mindenfelé. Szívesen tették démoni dolgukat Hildebrand szolgái, hiszen addig sem kell naphosszat a cellában térdepelni és arra gondolhatott mind, ha elkezdődik az öldöklés az ám az igazi magasztos állapot, mert végre bizonyíthatja hasznosságát a sok műveletlen cellatöltelék. Ilyen felfordulásban az egyébként haszontalan szerzetesek nélkülözhetetlenné válhatnak, végig parodizálhatják a sok egyházi szertartást, mint pl. az ütközet előtti gyóntatás, sebesültek másvilágra segítése, végül a temetéseken a legmeghatóbb Krisztus-dicsőítést alakíthatják. Milyen felemelő érzés lehetett a derék egyházfiknak a halálos ágyon kinyögött bűnök megbocsájtása, a feloldozás kegyességének gyakorlása, más szóval a kiszolgáltatott, haldoklókat becsapni, kétségbeesésüket kihasználva keresztény isten (jehova) megbízottjaként szélhámoskodni. Persze, hogy boldog lelkesedéssel szédítették a szászokat, bajorokat, svábokat a reformpárti szerzetesek, örök életet, isten jobbján biztos helyet ígértek mindenkinek, aki hajlandó harcba szállni a római szentatyáért. Minden gyilkost, gonosztevő latrot feloldoztak, ha azok megígérték törvényes uruk elleni lázadást. Minden fortélyt bevetve kitalált borzalmakkal rémisztgették, körmenetekben emberi maradványokkal, véres tárgyakkal sokkolták a tanulatlan, babonás tömegeket. Olyan tömeghisztériát sikerült teremteniük, melyben jaj volt annak a nemesnek, aki nem csatlakozott az őrülethez, mindjárt röpült a megszentelt tűzcsóva otthonára.

A majdnem szűz Matilda (1046-1115) … A nemi élettől való tartózkodás legtündöklőbb példaképének, Matilda asszonyságnak köszönhette Gergely nem csupán a trónra lépését, de regnálása biztonságát, intézménye nagybani finanszírozását, azt a biztonságos platformot, amiről gyűlölethadjáratot folytathatott IV. Henrik ellen.

Történészek egész sora ismertette, boncolgatta az invesztitúra harc legfontosabb leveleit, tartalmuk által gerjesztett indulatokat, ezért felesleges azokat külön ismertetni, leegyszerűsítve a lényeg abban rejlett, hogy Gergely leveleivel célját elérve védekezésre, visszavonulásra szorította, olyan helyzet elé állította a német uralkodót., melyben vagy megalázkodik vagy egy borzalmas háborúba vezeti a germán népeket. Gergely pápát nem érdekelte, hogy egy ilyen helyzetben hány ezren – százezren – pusztulnának el, számára csak Henrik megszégyenlése volt a fontos. Az egész 1076. év úgy telt el, hogy a szerzetesek és a Gergelyhez hű német főpapok forrongásban, izgató tűzben tartották a germán területeket miközben Gergely tucatszámra írta a zendülésre, ellenszegülésre ösztönző leveleit, minek hatására korábbi támogatói sorra elfordultak Henriktől, minden tíz báróból, püspökből hét ellene szövetkezett. A korábban egymásra acsarkodó bajor Welf, sváb Rudolf, és karintiai Berthold a szentatya uszítását megszívlelték, kibékültek egymással és egyességre lépve először egy szerényebb király-ellenes összejövetelt tartottak Triburban, majd következő lépésként népgyűlést egybehívását hirdették meg Augsburgba, melyre meghívták a pápát, hogy az áldott jószívű apostolkirály személyesen indíthassa el háborúját a sátán szolgájának kikiáltott Henrik ellen. Gergely boldogan elfogadta a meghívást, mert személyesen akart részt venni a király levadászásában és megbüntetésében. Abban az évben megrázó csapás volt Henrik számára, hogy februárban barátja és hű szövetségese, IV. Gottfried herceg Vlaardingen várában bérgyilkosság áldozata lett. Speyeri udvarában 1076 érte utol Henriket az ellene szövetkezett hercegek és a pápa tervbe vett találkozásának híre, és a király nagyon jól tudta, ha ez a pápai látogatás és találkozó létrejön, akkor vérbe borul az egész ország és a germánság önmagát fogja szétmarcangolni. Henriknek mindenféleképpen meg kellett akadályoznia, hogy a bosszútól felhevült pápa német földre léphessen, és ott véres tragédiák sorozatát indíthassa el.

Az akadémista történelemírás pontatlanul fogalmazza meg IV. Henrik király politikai helyzetét, és az azt követő lépéseit, mintha a király a saját testi épségét és hatalmát féltette volna („Henriknek nem maradt más választása”, „a teljes összeomlás megelőzése érdekében”, „kénytelen volt a pápa bocsánatát kérni” stb.) tényként hangsúlyozva, hogy megalázkodás nélkül az ellene lázadó főurak nyomására kénytelen lett volna trónjáról lemondani. A király helyzete azért nem volt ennyire kilátástalan. Hűségükben kitartottak Henrik mellett a száli frank törzsek, a rajnai törzsek leszármazottai valamint erős támasza volt még anyósa, a burgundi Szavoj-ház matrónája Adelaida hercegnő. Közel sem volt Henriknek vége avval, hogy a triburi gyűlésen a pápához húzó erők kimondták trónfosztását, mert az ország nyugati része készen állt megvédeni törvényes urát, ám Henrik pont a testvérháborút akarta elkerülni, népét és nem a személyes jólétét vagy biztonságát féltette, mikor feloldozásáért indult. A tragédia elkerüléséhez egyetlen út vezetett: az önkéntes megalázkodás.

A tél kellős közepén volt kénytelen a király útra kelni, kevés kísérettel Burgundián keresztül Mont Cenisnél vergődött át az Alpokon, óriási megerőltetés és szenvedés közepette csakhogy megakadályozza a gonosz pápa által gerjesztett pusztítási szándékot.

Gergely a karácsonyi szenteskedések után hagyta el Rómát, hogy Németországba utazzon és igen csak aprón araszolgatva haladt előre, mert a lázadó germán hercegek által ígért zsoldossereg érkezését várta, akik az ellenséges lombárd területeken történő zavartalan áthaladást biztosíthatták volna. Toszkán területen vesztegelve toporgott a pápa heteken keresztül és a sváb-bajor zsoldoshad elmaradása még bizonytalanabbá tette a következő lépését. Nem tudta, hogy hova menjen, mit csináljon – mindaddig –, míg hírét nem vette Henrik király Itáliába történt érkezésének. Az Alpokon-túlra utazás terve evvel semmissé vált, vissza nem fordulhatott, mert hiteléből vesztett volna, ha eredménytelenül visszasomfordál Rómába, így inkább Matilda erős fellegvárát Canossát választotta, hogy ott lapuljon meg, amíg rendeződnek az általa kavart feszültségek. Tisztában volt, hogy az évek óta folytatott szisztematikus kártevése miatt a lombárd nemesek szívesen felaprítanák, tudta nagyon jól, hogy szinte bármilyen más helyen, városban nem lenne biztonságban, csak ott Matilda szoknyája mellett (egyes kortárs szerző szerint: alatt) a bevehetetlennek számító Canossában nyújtózkodhat el kényelmesen a kandalló előtt és igazán nem érdekelte, hogy a feldühített lombárdok bosszúból rátörnek-e Toszkána földjére vagy esetleg más római szövetségesei birtokát dúlják fel miatta. Felőle lángra lobbanhatott volna fél Itália, és még konokabbá tette annak tudata, hogy ő, az isten kinevezett főpapja nagyobb oltalmat érez, mint a bagdadi kalifa. Evvel szemben Henrik király nagyon is világosan értette, hogy az itáliai vérfürdőt is meg kell akadályoznia, nem engedhette meg, hogy Toszkánából meg Róma környékéből elüszkösödött sivatag váljék, és közben a pápa óhajának megfelelően az Alpokon túl is lángba-vérbe boruljon minden. Ezért ment Canossában, ezért alázta meg magát a dölyfös Hildebrand előtt, ezért és nem másért térdepelt, kért bocsánatot nem létező 'bűneiért'.

A saját maga által mesterségesen teremtett ellenségeskedésben Gergely szélsőséges elképzeléseket kergetett, és célja valóra váltásában nem bánta volna, ha ezrek, tízezrek halnak borzasztó halállal, ha országrészek pusztulnak el, mert számára mindent megért volna, hogy Henrikkel szemben neki legyen igaza. Ugyanakkor következetesen küzdött a világi invesztitúra tiltásért, mely tiltás érvénybe léptetése tiszta jövedelmet jelentett volna a római központú intézményének. A két fronton folytatott küzdelem első felvonása befejezettnek látszott 1077 legelején, mikor a német király szerény kísérettel megjelent Canossa fellegvára előtt. Gergely a kicsinyes durcáskodásaival, és az Ószövetségből eltanult kegyetlen bosszúszomjával igazi törpe volt, míg 1077 január 28-án, Canossa várában az előtte térdepelő Henrik király valójában óriás volt a pápához viszonyítva és nem csak azért, mert két fejjel volt magasabb a satnya Hildebrandnál. (Számunkra, magyarok számára természetesen az lett volna jobb, ha Henrik leereszkedik Gergely pápa szintjére és vérbe borítják az akkori Német-római Birodalmat. Egy olyan iszonyú belháború – melyet Gergely és közeli követői szerettek volna – hosszú évtizedekre bebiztosíthatta volna a Magyar Királyság nyugati részeit, így népünknek több lehetősége lehetett volna fejlődésre, erősödésre.)

Egy középkorú torzonborz, megtört csövesnek festette le a keresztény képzelet a mindössze huszonhét éves, daliás lovagkirályt, aki ráadásul mintha egy dölyfös normann banditának esedezne valamiért.

A pápaság viharos középkori történetéből két meghatározó képsor ivódott bele az általános ismeretekkel bíró ember tudatába; az első, mikor Leó pápa eltanácsolja Attila hun királyt Róma falai alól, a másik, mikor Henrik király bebocsájtásra várva vezeklő csuhába, mezítláb ott könyörög Canossa várkapujánál, hogy végre megalázkodhasson Szent Péter földi kormányzója előtt. Az első képsor teljesen hamis, mivel Leó sosem találkozott Attilával, míg a másik részben igaz csupán. Az Appennin-hegységben télen bizony nagyon hideg van és senki sem bolond mezítláb, egy szál csuhában órákat ácsingózni, azért hogy meghűljön és – gyógyszerek hiányában – elpusztuljon. Azt hogy Henrik mezítláb toporgott volna a várkapuban nem említik a germán történészek (Lambert, Berthold, Bernried) csupán a pápa írja levelében a mezítláb (discalciatus) való jelenlétet (Ep. IV.-12). A kötelező vezeklőcsuha alatt normális úri öltözéket viselt a király és valószínűleg páncélvértezetet is viselhetett. A megaláztatás igaz és az is igaz, hogy Gergely álnokul sírdogált, miközben a német uralkodó előtte térdepelve bocsánatért esengett. Ha tényleg elsírta magát Gergely, akkor bizonyára az iránti elkeseredésében tette, mert a találkozással meghiúsult gonosz terve és elmaradhat a várva-várt nagy cirkusz. Matilda majd elolvadt a térdepelő király láttán: nem hiába járkált közvetítőként három napig fel-alá a várkapu és a palota díszterme között, de örült a sok főpap, szerzetes, lombárd nemes a szentatya győzelmének; mindenki örült, csak Henrikben égett a restelkedés pírja. Szomorú szívvel szégyenkezve érkezett vissza csalódott lombárd hívei közé Cannossából Reggióba a király, többen lenézték, megvetették megalkuvó viselkedéséért, míg mások istenükre esküdve fogadták, hogy az utolsó erejükig kitartanak a hamis Hildebrand ellen. A megalázkodásnak köszönhetően elmaradtak tehát az itáliai vérengzések is, igaz Henriknek nem kis megerőltetésébe került lebeszélni a lombárd nagyokat egy pápaellenes háborúról.

Gergely nem mert kimozdulni Canossából, tisztában volt a haraggal, felháborodással, melyet a viselkedésével váltott ki, tudta sokan szeretnék elkapdoválni a frakkját. Mégis a király távozása utáni első dolga az izgatás, bajkeverés újraindítása volt. Henrik még el sem hagyta Canossát, Gergely máris több agenetet szalajtott a németek földjére, a saját képzésű Bernard nevű laterani bíborost, akihez útközben csatlakozott egy másik Bernard (marseille-i Sz. Viktor apátja, Bernard), valamint egy Rapoto névre hallgató ügynök, akik mind siettek, hogy idejére odaérjenek Rudolf sváb herceg által Forcheimbe meghirdettetett nagygyűlésre. Az összeesküvők gyűlésére. Másik két különösen arrogáns ügynökét, a luccai Anselmót és Ostia érsekét Geraldot Lombárd földre küldte, hogy ott viszályt és széthúzást teremtsenek. Mindenki szerencséjére Geraldot elfogták és dutyiba dugták a ravennai érsek emberei, míg Anselmo dolgavégezetlenül, de épp bőrrel somfordálhatott vissza gazdájához Rómába.

1077 március 13-án gyűlt össze a Henrik-ellenes társaság Forcheimben, és két napra rá a laterani ügynökök áldásával német királlyá választották Rudolfot. Forcheimből Siegfried mainzi érsek biztatására, a díszes társaság átvonult Mainzba, hol a törvényes királyát eláruló Siegfried ellenkirállyá koronázta a becsvágyó sváb herceget. A díszesen kivarrt templomi zászlók látványa és és az elbűvölő templomi nóták gazdag repertoárja nem hatotta meg az egyszerű embereket, még a koronázás napján zavargások törtek ki a városban és Rudolf testőrségének brutális fellépése csak olaj volt a tűzre. Szem előtt kell tartani, hogy a jobbágyság, polgárság és a kisnemesség közül minden rosszindulatú propaganda ellenére még mindig sokan szerették, tisztelték törvényes királyukat és a pokolba kívánták a sok, mindig éhes Hildebrand-féle szerzetest. Néhány kényelmetlen nap elteltével az egész összeesküvő társaságnak menekülni kellett Mainzból, ha csak nem akartak a dühös polgárok nyársain lógni.

Henrik mikor megtudta Rudolf ravasz trónbitorlását azonnal hazaindult Itáliából, míg a pápa szeptember közepéig nem merte elhagyni Cannosát és akkor is csak Matilda meg több tucat toszkán nemestől kísérve volt hajlandó útra kelni. Még indulása előtt kapta hírét, hogy a pápaellenes Centius testvérének, Istvánnak augusztus közepén sikerült Campagnaban rajtaütni Gergely római bábjára, a másik (pápa-hű) Centiusra, akit érdeme szerint szépen fel is aprított. Bosszúból – Rómába való visszatérése után – Gergely bérgyilkos osztagot küldött István levadászására, akit árulás segítségével hamarosan tőrbecsaltak. Levágott fejét Gergely parancsa szerint a Szent Péter bazilika előtt karóra tűzték, hadd gyönyörködjék a nép a pápa kegyességén. Rómába érkezve Gergely még több levelet küldött az Alpokon túlra, még több szerény szerzetesnek álcázott agent járta a birodalom minden zugát, fáradtságot nem ismerve kétszerezte meg Henrik elleni áskálódását. Minden erőlködés ellenére egy hatalmas háború beindítását képtelen volt kivitelezni a pápa, de azt elérte, hogy több mint három éven keresztül folyamatosan hol itt, hol ott menjen az öldöklés Henrik és Rudolf hívei között. Mikor a testvérnépeknek számító szász, bajor urak békét, tűzszünetet akartak kötni Henrik követőivel, mindjárt megjelentek Gergely papjai, és átkozódással, fenyegetőzéssel akadályozták meg a fegyverek nyugvását. Gergely alaposan megdühödött mikor hírét vette, hogy kedvenc germán szolgája Rudolf vereséget szenvedett az 1080 január 27-én, Flarchheim mellett lezajlott ütközetben, pedig nagy reményekkel indult a csata. Gergely német főpapjai; Altmann, Siegfried és Bernard pedig alaposan összekürtölték a kereszténység igaz védelmezőit, túlerőben voltak, óriási volt a lelkesedés, táborukban reggeltől estig zengett a templomi ének, ám a 'sátán' (Henrik) daliás lovag képében alaposan szétcsapott közöttük. A szétrebbent árulók szégyenhíre gyorsan terjedt, szinte szárnyakon repült Gergely fülébe. Válaszul a felpaprikázott Gergely azonnal egy papi nagygyűlést hívott egybe a Lateran palotában, ahol Rudolfot – ügynökei után – még egyszer törvényes királynak ismert el, koronát küldött számára, melybe belevésette: „Petra dedit Petro, Petrus diadema Rudolfo”. Ugyanakkor ismét megátkozta, kiátkozta a németek törvényes királyát minden hívével és követőjével egyetemben, természetesen Szent Péter akaratából és belegyezésével. Ezenfelül minden bűnözőnek, latornak azonnali feloldozást kínált, ha csatlakoznak az elpáholt Rudolfhoz, Henriket pedig – extra büntetésként – eltiltotta minden közjog gyakorlásától, társadalmi szerepléstől, még a vándorkomédiásokat sem nézhette meg a negyedévi vásárban. Az elmúlt évek pusztítási miatt Németország fele már romokban állt, ám ez nem volt elég Gergelynek, bőven volt még elég energiája ahhoz, hogy a németországi uszítás mellett Itáliában is összetűzések megteremtésén munkálkodjon.

Matilda vagyona, toszkán zsoldosai gond nélküli kormányzást biztosítottak Gergelynek, de csak Rómában és közép-Itália egyes részein, a mohó pápa ennél jóval többet akart, különösen a lombárd egyházmegyék jövedelmére fájt nagyon a foga. Matilda hadereje kevés lett volna a milánói érsek ellen, de még a ravennai érsek, Wilbert legyőzésére is kevésnek bizonyult volna, ezért Gergely ismét Itália legvérmesebb haderejéhez a kegyetlenségeik miatt rettegett normannokhoz fordult. A tárgyalások újraindításában segítséggel volt a pápa barátja, a Monte Cassino-i kolostorkomplexus 'hercege', Desedirius atya, aki nem csak hamisító műhelyt szervezett a nagy hírű kolostorban, hanem egy kizárólag normann ügyekkel foglalkozó ügynökséget is vezetett, ő maga pedig amolyan állandó legátus volt a szentszék és a normann urak között. A normann haramiák fegyveres támogatásáért Gergely mindenre hajlandó volt, még hű szövetségesét, Salerno urát, Gisulfot is feláldozta, amikor a hozzá soha nem tartozó virágzó várost – Gisulf háta mögött –, Amalfival együtt egyszerűen nekiadta a normannoknak. Gisulf hűségét semmibe véve a pápa válogatás nélkül rühellte a dél-itáliai lombárdokat is és az egész Dél-Itáliát mindenestül a normannok kezére játszotta. Könnyű szívvel állította ki a szentesítő adományleveleket, nem a sajátját, hanem a másét ajándékozta oda és a normannok által brutálisan lemészárolt ártatlan tömegek meggyalázása volt az ami miatt legkevésbé nehezült el szíve. Mit törődött az ezresével legyilkolt dél-itáliai polgárok, jobbágyok emlékével, szenvedéseik semmit nem számítottak szemében, a normannok szadizmusa pedig egyenesen léleknyugtató lehetett a démoni ötletekkel küszködő pápának. Öt évszázad középkori kézirat korpuszában feltüntetett nevek (Landolf, Wiselgard, Pandulf, Lidtus, Adenolf, Radelgrim stb.) tanúsítják a töretlen lombárd jelenlétet Dél-Itáliában, mely kontinuitás drámaian megszakadt Gergely áldásos igyekvésének köszönhetően. Június 29-én Aquinóban találkozott a pápa a hercegeknek kinevezett normann rablókapitányokkal és korábbi 'adományait' ismét szentesítve újabb országrészeket adományozott, más szóval legitimálta a normann banditizmus zsákmányát. Ennek egyenes folytatása volt, mikor Apulia, Calabria és Szicília odaajándékozásáért 1080-ban, Guiscard Róbert hűbéres urának ismerte el a pápát és megesküdött a fegyveres segítségnyújtásra, ha azt a szentatya megigényli. Ezért az esküért – a normann kardokért – árulta el a pápa hű szolgáját a hithű katolikus salernói Gisulfot, ezért hagyta cserben a normannok ellen fellázadt beneventói, nápolyi, amalfi-i polgárokat, parasztokat, mert ez a haramiaszövetség biztosította a háttérerőt, minek védelmében ismét belemarhatott gyűlölt ellenségébe, IV. Henrikbe.

Tucatszámra, szürke ordasokhoz hasonló falkákákban rajzottak ki Rómából a különlegesem kiképzett szerzetesek-papok-legátusok, vitték gazdájuk leveleit és szóbeli üzenetét mindenfelé a birodalomban, melyekben Gergely felszólította az egyházi és világi nagyokat Rudolf önzetlen támogatására, és a szerinte törvénytelen király, Henrik azonnali elmozdítására. Ugyanakkor a bárgyú Matildát is ráuszította a lombárdokra – az meg, amilyen mamlasz volt meg is támadta a vele szomszédos területeket. Matilda értelmetlen támadásait követően Észak-Itália ismét fellázadt a pápa ellen, püspökök, apátok és arisztokraták Brixtenben szervezett nagygyűlésén 1080 június 25-én kimondták Hildebrand elmozdítását és Guibert (Wilbert) ravennai érseket III. Kelemen névvel a kánoni előírásoknak megfelelően pápává választották. Megint két pápája volt a legszentebb egyháznak.

És ugyanakkor két királya volt akkor Németországnak is, az egyiket a német birodalmi gyűlés emelte királyi hatalmába, a másikat, a Kunó nevű rablógróf fiát, Rudolfot a pápa: hát Rudolf olyan is volt. Koronázása után félévvel óriási mellénnyel szállt ismét Henrik ellenében, a sok egyházi pókusz-szertartás abban a hitben ringatta, hogy sebezhetetlen és ezért számára az lehetett a legnagyobb meglepetés, hogy 1080 október 14-én az Elster folyónál lezajlott csatában halálos sebet kapott, majd másnap mindenki örömére megtért teremtőjéhez. Ugyanazon a napon, mikor Rudolf kilehelte lelkét, Itáliában Mantua közelében Matilda serege vereséget szenvedett III. Kelemen pápa hadától, mely nyakas néhány hónapra lehűthette a szenttűzben izzó asszonyságot. A pápát azonban semmi sem tudta kimozdítani elmérgesedett vergődéséből, hiába tanácsolták közeli kollégái a békülést, ő nagyképűen vágta oda: soha nem békül. Inkább meghal, mint elnézze Henrik bűneit, hitetlenségét a körülötte burjánzó istentelenséget és kegyeletlenséget. (Ep. VIII.-34). Azt persze senki nem merte megkérdezni a szentatyától, hogy mi van a vele dörgölődző normann haramiák emberi és erkölcsi szintjével, ha Henrik Krisztus legnagyobb ellensége, akkor a könyékig véres, szadista normannok mi a csodák?

Gyenge és felkészületlen sereggel, 1081 május 21-én érkezett Henrik Róma alá, a kudarc – mint már annyiszor élete folyamán – ismét garantálva volt, mert az elszalasztott korábbi lehetőséget elhamarkodott kapkodással nem lehetett pótolni. Három évvel korábban, mikor Henrik először jött Itáliába, akkor kellett volna a Canossa-járás helyett minden erejével rátámadni Matilda birtokaira, a pápát elzárni a külvilágtól Canossa körbevételével, és Rómát akkor elfoglalni. Három év alatt sok minden megváltozott a pápa diverzáns hadműveletei miatt, melynek része volt a pápaellenes nemesek és papok legyilkolása, megmérgezése, mások folyamatos fenyegetése, zsarolása. Gergely szerzeteseknek álcázott fogadott pribékei, partizán hadviseléshez hasonlóan orvtámadásokat hajtottak végre mindenfelé Észak-Itáliában; gyújtogattak, embert raboltak, terrort és félelmet teremtettek a lombárdok között. Ugyanazon idő alatt Gergely megtisztította Rómát a neki nem tetsző nemesektől, polgároktól, minden hivatalba, fontos posztra a saját embereit rakta be, másokat meg lefizetett, megvesztegetett. Volt miből, hiszen az évek óta tartó egyházi tisztogatások eredményeként egyre több adóarany érkezett mindenhonnan, ahol csak Gergely emberi birtokokhoz, kiváltságokhoz jutottak. Matilda toszkán zsoldosai valamint az ifjú Guiscard Roger normannjai nem csupán a kapubástyákat őrizték, hanem minden ellenállást letörtek Rómában, így Henrik értelmetlen felvonulása semmire sem volt jó. Gúnyos elégedettséggel írhatta a pápa: „az engem körbevevő Rómaiak isteni kegyelettel és igaz hit által megtöltődve készen állnak mindenben engem szolgálni, nekem engedelmeskedni.” (Ep. VIII.-34). Néhány hét elteltével Henrik megunta a egy helyben pörgést és visszahúzódott a jóval kellemesebb éghajlatú Milánóba.

A következő év márciusában Henrik ismét Róma falainál vonulgatott anélkül, hogy komoly ostrom alá vehette volna azokat, a jól megfizetett zsoldosoknak és Róma polgárainak nem okozott különös gondot a város védelme. Május végén Henrik király és hada elvonult Róma alól, vissza a könnyebb levegőjű Lombardiába, mindössze Kelemen pápát hagyta meg Tivoli várában egy erős harci osztaggal, hogy onnét nyugtalaníthassa Gergely zsoldosait. Rómában a feszült politikai helyzet miatt nélkülözés és elégedetlenség ütötte fel a fejét, ám mégis nyugalom és rend volt, senki nem mert Gergely ellen szólni. A város fokozott lassulását megérezte a laterani kincstár is, és a vesztegetések egyre vékonyabban csurrantak-csöppentek a római konzuloknak és 'capitanóknak', miközben a város falain túl Henrik és Kelemen pápa hívei megtámadták a pápai adószedőket, kereskedő karavánokat, még a normann zsoldosoktól sem rettentek el. A pápa által szított ellenségeskedés egyre többe került Róma népének, akik nem igazán értették, hogy mindez egy konok öregember rögeszméje miatt történik. A cudar helyzetnek a laterani vezetésen kívül senki sem örült, Gergely azonban rendkívül megvolt önmagával elégedve; kétszer sikerült 'elűznie' Európa legnagyobb uralkodóját, megmutatta a világnak, hogy egy új rend jön, amiben a papok kedvük szerint packázhatnak még a legnagyobb világi uralkodókkal is. Dölyfösen és gúnyosan szemlélte Henrik harmadszorra megjelenő hadát 1083 tavaszán, és az sem billentette ki cinikus makacsságából, mikor Henriknek sikerült rajtaütni és elfoglalni a Szent Péter bazilikát körbevevő Leonine negyedet, mert tudta, hogy a város másik fele az erődökké alakított palotákkal és a megerősített Laterannal biztosan uralma alatt marad. Szokása szerint a nyári hőség beállta előtt északra húzódott a király, mindössze egy helyőrséget hagyott hátra a Leonine védelmére, így a pápa félelem nélkül folytathatta bomlasztó tevékenységét. Normann és toszkán zsoldosoktól védett pápa úgy dacolhatott játszhatott Henrik királlyal, ahogyan akart és játékának egyik gonosz felvonása volt a november 20. megtartott laterani zsinat, melyen a pápa két napon keresztül szidta az uralkodót és környezetét majd mindenkit megátkozott, akik nem jelentek meg az újabb laterani paródián. A harmadik nap – a Gergely regiszter szerit –, olyan gyönyörű beszédet mondott, amitől mindenkinek könnybe lábadt a szeme (VIII.-58). Békés megoldások kidolgozása, a fegyvernyugvás elérése lett volna a zsinat eredeti feladata, ám a világtörténelem egyik legnagyobb pápájának tartott Hildebrand-gergely ezen a zsinaton is megmutatta, hogy hogyan kell olajat önteni a tűzre, békülés helyett még jobban elmérgesíteni a helyzetet, a konkrét következményekkel, mint az elhullott, megcsonkított katonák, ártatlan áldozatok, az ilyesmikkel cseppet sem törődni. Gergely propagandája szerint Krisztus tisztaságáért, az apostolok igazáért folyik a harc, Péter parancsát követi csupán „a legszerényebb szolgák szolgája', akit maga Jehova emelt hatalomba, hogy megleckéztesse a bűnöktől fertőzött német uralkodót. Ennél szebb életcél nem is létezhetett Gergely számára, ezért megéri háborúzni, gyilkolni és az ilyesmiért biztos garantálva van az egyházi szentté avatás.

Nemsokkal a komédia-zsinat megrendezése után a német király – most már harmadszorra – friss harci egységekkel jelent meg az pápaváros falainál, és 1084 március 21-én, a város jó részét lerohanva végre sikeresen odacsapott ellenségeinek. Gergely azonnal könyörgő levelet irt Guiscard Róbertnek, az egyház utolsó tündöklő reménységének, a keresztény hit legfőbb védelmezőjének nevezte a kegyetlen normann banditát és azonnali beavatkozásért esedezett. Bernald és a Liber Pontificalis leírása szerint Gergely a Lateranból átköltözött a Szentangyal erődbe, hűséges emberei, mint az unokaöccse a Palatinus-dombon lévő, Severus császár épitett, majd erőddé alakított Septizodiumába fészkelte be magát, Corsi nevű vezér a Capitolinus dombot uralta, míg Frangepáni a Tittus-diadaliv melletti Turris Cartulaira erődjét bírta. Érdekes megjegyezni, hogy Gergely az őt korábban letartóztató, és szerinte őt arcul ütő Centius Frangepánt lefizette és szolgálatába állította, korábban megátkozta, most a pajzsa mögé bújt. Harmadnap, március 24-én, miközben még városszerte folytak az utcai harcok III. Kelement ünnepi pompa közepette pápává szentelték a Szent Péter bazilikában. A felszentelést követő húsvét vasárnapján Kelemen pápa Henrik királyt császárrá, feleségét, Bertát császárnővé koronázta. Megfordulni látszott a kocka …

A németek sikere azonban nem tarthatott soká, mert közben Guiscard Róbertnek jelentős sereget sikerült egybegyűjtenie, melyben a normannok mellett szaracén zsoldos osztagok is szép számmal megtalálhatók voltak (Flavigny-i Hugó, I. c.). A pápa keresztje alatt vonuló normann-szaracén hordával szemben a németeknek esélyük sem volt, amiért Henrik császár visszavonult Lombardiába, Kelemen pápa meg Tivoli várába tért vissza. A Rómaiak akartak legkevésbé harcolni, megnyitották kapuikat Róbert haramiái előtt a legjobbokat remélve, békéért, nyugalomért imádkoztak. Óriási üdvrivalgás és óbégatás közepette kísérték át a normannok és a turbános afrikaiak Gergelyt az Angyalvárból a Lateranba, beindult az ünneplés, az eszem-iszom, az erőszakos tolvajlás-rablás. A városnak hirtelen öt-hat ezer dorbézoló normannt és szaracént kellett kielégítenie, majd három napos részeg duhajkodás után a római polgárok és a normannok között futótűzként robbantak ki az összecsapások. A felbőszült polgárok bátran szembeszálltak a részeg normannokkal, akik a szűk utcákban, sikátorokban képtelenek voltak hatásosan használni hosszú kardjaikat és a város számos pontján dúló egész napos csatározás után százasával hagyták ott fogukat Guiscard Róbert legyőzhetetlennek vélt csatlósai. Róbert magából kikelve hisztizett a pápa előtt, bosszúért lihegve kérte ki a pápa tanácsát, amit hamar meg is kapott a pápa mellett árnyékként álló legújabb Gergely-kegyenctől Centiustól. Centius azt javasolta, hogy gyújtsák fel azokat a háztömböket, ahol a legnagyobb veszteségei voltak a normannoknak, az se baj, ha fél Rómát leégetik, hiszen mindent Szent Péter üdvéért cselekszenek. Gergely sem rukkolhatott volna elő briliánsabb javaslattal, büszke is volt tanácsadója éles eszére. A sunyin mosolygó pápa hallgatólagos beleegyezésével a normannok megfogadták a tanácsot és fél Rómát – főleg a szegényebb negyedeket – felgyújtották, majd az onnét kimenekülő népet, asszonyokat, gyerekeket, mindenkit kegyetlenül lemészároltak. Az esemény borzalmait egyforma elégedettséggel ecseteli Bonizo (Cod. Vat.), Guido (I.-20), Landulf (IV.-3), Bonizo még hozzáteszi, hogy megérdemelték a Rómaiak, hogy úgy bánjanak velük, mintha zsidók lennének, mert pásztoruk ellen mertek fordulni. A Rómaiak rettegő megdöbbenéssel, testileg lelkileg összetörve nézték városuk pusztulását, rokonaik, polgártársaik legyilkolását és egy se értette közülük, hogy miért kapták ezt a pápától. Éveken keresztül mindenben a pápát támogatták, szolgálták, ha kellett a falakon harcolva védték, dacoltak kedvéért Henrikkel, elszegényedtek, lerongyolódtak hűségükben és a gonosz satnya így hálálta meg önzetlenségüket. Amit VII. Gergely művelt Rómával 1084-ben, arra nincs mentség, arra nem működik semmilyen mentegető maszatolás. A gótok és a vandálok kirabolták Rómát, gyújtogattak meg rongáltak, de az összlakosság és az áldozatok arányát tekintve, olyan borzalmas pusztítást és mészárlást közel sem rendeztek, mint a Gergely-Guiscard páros.

Gergelyt nem hatotta meg a népirtás sem az olyasmi, hogy a Szent János templom és a Colosseum között minden egyes ház porig égett, meg a Campus Martiuson néhány pogány kőépületen kívül egyetlen épület nem maradt éppen, de becsületére legyen mondva a Lateran palota összes zsaluját bezáratta, hogy ne zavarja szentelmélkedését a sűrű fekete füst meg az égett tetemek szaga. Néhány nappal a mészárlás után – kikapcsolódásként – Gergely pápa csatlakozott Róbert északnak tartó ármádiájához, hogy közösen büntethessék meg Nepi és Sutri városainak népét (Flavigny-i Hugó, Krón. II.-335), mert azok korábban megtagadták Gergely támogatását. Mint két jó barát ment együtt a pápa és a haramiavezér, akiből Gergely csinált 'herceget' és közösen torolták meg a Tiberius-völgy engedetlen városkáit. Mindenhol, ahol Guiscard Róbert normann-szaracén bandájától követve megjelent Gergely pápa sírás, fogcsikorgás és átkozódás fogadta majd követte útját. A nem messze fekvő Tivolit, Kelemen pápa erősségét azonban már nem merték megtámadni, mert tudták, hogy azt Kelemen régi híveiből válogatott, régóta összeszokott csapat védi, kikkel a normannok nem akartak hadakozni. A nagyszerű kiruccanás élménye után, július elején tért vissza a pápa városába és őszintén meglepődött, hogy a korábbi mészárlást túlélő Rómaiak ellenségesen fogadják. Nem tudta felfogni, hogy a Rómaiak miért nem fogadják el Szent Péter akaratát, hiszen szerinte csupa jó dolog történt; Krisztus ügyéért égett le fél Róma, és a szentegyház üdvéért folytak a mészárlások. Hát miért nem örvendeznek a Rómaiak a szentatya győzelmének? Ennyi jó és nemes cselekedet után miért néznek rá csúnyán, gyűlölködnek irányában ahelyett, hogy térden csúszva áldanák kegyességét? Gergely megdöbbent, hogy most nem használ a fenyegetőzés, átkozódás, ígérgetés és néhány nappal érkezése után a felháborodott polgárok elől normann, és afrikai szaracén fegyverek oltalma alatt vonult ki a városból. Hiába maradt éppen az egyházi intézmény legtöbb épülete, Lateran palota, a Szent Péter bazilika meg a legtöbb templom kolostor, Rómában még megerősített testőrséggel sem maradhatott a kegyetlen pápa, tisztában volt, hogy a Rómaiak az első adódó alkalommal szétszaggatnák azért, amit velük művelt.

Micsoda látvány lehetett, mikor a világ legszentebb szentatyája bugyogós afrikaiak, és fülig véres, részeges normannoktól körbevéve méltóságteljesen bandukol a sacco-völgyi Latin Úton, mely egyenes vezette őt Monte Cassinóba, harcostársa, Desiderius sarokig tárt karjaiba. Ott sem érezhette magát biztonságba, ezért a Gisulf hercegtől elrabolt, normann családokkal benépesített Salernóban rendezte be új székhelyét és eltökélt szándéka volt onnét folytatni kártékony tevékenységét.

VII. Gergely még egyszer, utoljára parádés színjátszás közepette kiátkozza Henriket, Kelemen pápát és követőiket.

Semmit nem tanult Róma borzalmas pusztításából, a sok ártatlan élet kioltásából és elsőnek annyi papot, szerzetest, remetét gyűjtött egybe egy újabb szentzsinatra, amennyit csak eltudott érni Salernóból, hogy még egyszer kellő statisztálás közepette megátkozhasson mindenkit, akik Szent Péter ellenségei. Órákon keresztül ömlött a szitok, a gyűlölködő átok szájából, majd engesztelődést színlelve azok segítségéért fohászkodott 'akik igazán szeretik Krisztust és a szentegyházat'.

Szolgáktól, lakájoktól körbelihegve élte utolsó hónapjait Gisulf herceg volt kastélyában a pápa, maga által generált méreggel, elkeseredéssel emésztve testét nap mint nap, és külön dührohamot kapott mikor Kelemen pápa Rómába történő üdvrivalgásól kísért bevonulásáról értesült. A sárga irigység és a tehetetlen düh mérge ette magát bele mindjobban Gergely testébe-lelkébe, különösen szenvedett mikor arra gondolt, hogy mi lett álmaiból, hogy Kelemen pápa, lombárd püspököktől körülvéve az ő helyén ül Szent Péter trónusában. Nevetni senki nem látta, még mosolyogni sem mosolygott soha, sosem volt jókedve, a végnapjai eljöveteléig azon törte a fejét, hogy miként taposhatná el Kelemen pápát, és az utálatos sátánfia Henriket. Többnyire mikor nem magát sajnálgatta az életrajzát írta-diktálta, értelmetlen mini-szinódusokat rendezett, ahol még jobban elkeseredett és ilyenkor mindig a depressziós önrongálásba menekült. A sok idegeskedés, méreg, harag végül láthatatlan-fene formájában lepte el testét, de rögeszméin semmit sem változtatott, még a halálos ágyán is azt szajkózta, hogy egész életében ő volt az igazság első bajnoka, mindent az isteni igazság nevében cselekedett, menyire gyűlölte világéletében a gonoszságot és a bűnt. Azt merte hangoztatni még az utolsó óráiban is, hogy azért kellett száműzetésbe (exilio) vonulnia, mert ő mindig a jóságot hirdette és harcolt a gonosz ellen. Nem, nem Róma leégetése, és több ezer ártatlan polgár leölése miatt kellett tehát emigrációba menekülnie, hanem, mert ő 'gyűlölte a bűnt'. No nem a sajátját vagy barátja Guiscard Róbert bűneit gyűlölte, hanem Krisztus meg Szent Péter ellenségeinek bűnét. Az utolsó leheletéig hitte, hogy ő semmi rosszat, gonoszat pl. háborús uszítást nem követett el, mert mindent, ami tett az áldott Péter és az apostolok akaratából cselekedte, intézménye érdekében. A rengeteg önigazoló mellébeszélésnek és színészkedésnek május 25-én vetett végett a sors keze, és maga Lucifer személyesen jött el a satnya démonért … Ott helyben Salernóban temették el, mert arról szó sem lehetett, hogy Rómában helyezzék végső nyugalomba.

VII. Gergely a satnya démon (1073-1085) - első rész

Szinte minden történész a Patrologia Latina gyűjteményében (t. 148) található, XII. században élt germán pap, Bernried Pál VII. Gergelyről irt életrajzát használja fel Gergely pápa élete/tettei ecseteléséhez, mely aprólékos egyházi munka nem csak csudás történésektől duzzad, de alulról-felülről és mindkét oldalról összevissza dicséri Hildebrandot, mintha az tényleg egy kedves és hasznos történelmi figura lett volna. Gergely (Hildebrand) fennmaradt levelei szintén gazdag – ám egyoldalúan elfogult – anyagot biztosítanak a VII. Gergely pápa életére specializálódott érősidegzetű kutatóknak. Mivel Hildebrand mestere volt az egyházi közhelyeknek, burkolt fenyegetőzésnek meg a szent szellentéssel kitömött ígérgetésnek, ezért könnyen ment számára a levélírás, fenn is maradt tőle 354 db. levél, melyeket nyolc kötetben szedve őrzött meg a vatikáni levéltár regisztere. Ezen felül még vagy száz levelet őrzött meg Jaffé és Migne kiadásában közzétett regiszter. A rendkívül élénk adatközlés tengerében Hildebrand soha nem írta meg, hogy hányban született avagy hány éves éppen, így csak találgatni lehet, hogy hány évesen került a trónra vagy milyen idősen halhatott meg. Az biztos, hogy szegény családban született, a nincstelenség egész életére rányomta a pesszimista szürkeség bélyegét.

Gyérre sikerült anekdotákon, csacska gyermeklegendákon kívül semmi biztosat nem tudunk a fiatal Hildebrand éveiről, ismerté akkor vállt, mikor 1045-ben először felbukkant Gratianus János (VI. Gergely) udvarában. Gergely pápa szívesen fogadta az ügyes szervezőkészséggel megáldott fiatal papot és első feladatként egy pápaság érdekeit védő, adóbehajtó zsoldoscsapat megszervezését bízta rá. Rómában akkor teljes anarchia uralkodott: akinek volt kardja evett, akinek nem volt éhezett. Hildebrand rendcsinálásának része volt a Szent Péter bazilika előtt felállított bitó üzemeltetése, ahol a latrokon kívül VI. Gergely pápával szemben álló nemeseket, polgárokat végeztek ki: a csoportos kivégzések mögött úgy állt Hildebrand félig eltakarva, mint leskelődő kéjenc a női fürdő kerítésének repedésénél. A híres Sutri-i zsinat után III. Henrik császár magával hurcolta a lemondatott VI. Gergelyt Németországba (1047), ahova hűséges titkára és bizalmasa, Hildebrand – nehezen érthető indítékoktól vezérelve – elkísérte. Érdekes, hogy az egyház tisztaságáért kardoskodó Hildebrandot nem zavarta VI. Gergely korrumpáltsága és hidegen hagyta, mikor a Sutri-i zsinaton kiteregették gazdája szennyesét. A következő évben VI. Gergely elhalálozott a számára fogdaként kijelölt kölni kolostorban, miközben Hildebrand a teljes egyházi szigor és világi hatalmak feletti kontroll rezsimét hirdető Cluny kolostorban kereste a megigazodáshoz vezető utat. Cluny kolostorában Odilo (majd később Hugó) nevű főpap oltogatta a hatalomgyakorlás édes vágyát és a világi nagyokkal szembeni engedetlenség mérgét a félművelt papokba. Néhány hónapos Cluny-i továbbképzés után még részt vett a Worms-i birodalmi gyűlésen, de onnét Odilo utasítására Rómába, IX. Leó udvarába vette az irányt, hogy ott szerezzen érvényt a fanatikus igénytelenséget hirdető reformpapság megnövekedett étvágyának.

Mindenre elszánt vehemenciával ugrott neki a papi hatalom kiszélesítésének, a pápaság politikai, vagyoni helyzete megszilárdításának, az egyházi és világi főhatalom megkaparintásának. A pápaság univerzális világuralmáért küzdött, olyan világbirodalomért, melyben a pápa mindenki felett uralkodik, minden fejedelem engedelmességgel tartozik a római főpapnak, sőt nemsokára azt merte hangoztatni, hogy az összes fejedelemnek kötelessége megcsókolni a pápa lábát. Hasonló gondolkodású, igaz hitben elragadtatott papokat válogatott maga köré, olyan egyoldalúan képzett, félművelt, labilis egyéneket, akik szeszélyes lelkivilágukkal és gyenge akaraterejükkel tökéletesen megfeleltek céljainak. Mindaddig míg nem érezte magát elég erősnek az ilyen alakokat tolta maga elé, amolyan bábfiguraként használva őket: 23 év alatt öt pápa regnált egymásután Hildebrand irányítása alatt, ültek szépen kirittyentve trónusukon; követségeket fogadtak, pozíciókat, birtokokat ajándékoztak vagy épp vettek el; áldottak és átkozódtak, fenyegetőztek, kunyeráltak, de a homályban, Szent Péter széke mögött rendületlenül Hildebrand állott. (Erre a helyzetre jegyezte meg Damiani: „félem a pápa urat, de még jobban félem a pápa urát”). Nélküle nem születhetett döntés, ő fogalmazta meg a legfontosabb leveleket, szerződéseket, nála volt a laterani kincseskamra kulcsa, a katolikus intézmény szerkezetének minden szála kezében futott egybe. Pápák kidőltek, ujjak jöttek, ellenben Hildebrand szúpréme pozícióját megőrizve maradt mindig a helyén, mint évszázadokkal később Majer Rothschild a német uralkodók árnyékában.

Szegény családból kikerült Hildebrand soha nem felejtette el az alacsony társadalmi sorban tengődő gyermekkori éveit, az avval járó hátrányos megaláztatást, és zsigerből gyűlölte a gazdag, jómódú társait. Személyisége és világnézete kialakulásához nagyban hozzájárult, alacsony, satnya alkata, amihez egy nem éppen vonzó, rókához hasonló arc párosult. Alkata és kinézete miatt is eleget csúfolhatták, kinevethették a lányok, ezért ellenszenvet érzett minden jóképű, daliás kinézetű emberrel szemben. A papi pálya választásához nagyban hozzájárult az a tény, hogy szegénysége mellett satnya emberként soha nem talált volna szép, kívánatos asszonyt, a csuha volt az egyetlen reménysége kiemelkedni a szürke jelentéktelenségből. A második Lucca-i Anselmo (II. Sándor unokaöccse) életrajzírója, Rangerius püspök ”apró törpének” (pigmaea membra) nevezi Gergely pápát (Vita Metrica Anselmi Lutecis). Kisméretü testhez kárpótlásul nagyra törő álmok párosultak; mindenki felé emelkedni, bizonyítani és ha kell erőszakkal elfogadtatni, hogy ő a legigazságosabb, a legjobb, maga a tökéletesség, mert Péter apostol benne lakozik. Az önigazolásához kellett egy megtestesült, ultima-ellenségkép, aki ellen tényleg megéri harcolni, akivel szemben csillogtathatja felsőbbrendűségét. IV. Henrikben megtalálta a gyűlölni való emberkép tökéletes alanyát; fiatal, sudár, jóképű lovagkirály pont a tökéletes ellentéte volt, mind testben, mind lélekben a számtalan belső defekttel küzdő, apró-csúnya emberkének. Henrik szeretett élni, mulatni, jókat enni-inni és a valóságban kapkodhatta el a szép lányokat, menyecskéket, miközben Hildebrandnak titokban csuroghatott a nyála. Irigyelte és gyűlölte a német uralkodót, mert az minden volt, ami ő nem lehetett, mert az mindent megtehetett, olyan kéjes-élvezetes dolgokat is, amiket Hildebrand a vergődő, párnaizzasztó álmaiban sem tudott megvalósítani. Hataloméhsége mellett, – ami hiúsággal és beképzeltséggel párosult – Henrik ellen érzett gyűlölet volt az a sötét hajtóerő, mely élete java részét és mindennapjait kitöltötte.

Trónralépését még jóval megelőzve, a 70. évek elején már teljes gőzzel a német uralkodó tönkretevésén fáradozott, mintha IV. Henrik lett volna a keresztényi világrend legnagyobb ellensége, mintha tőle kellett volna félteni azt a kevés eredmény és vívmányt, amit a kereszténység hatalomra jutása óta nagy nehezen kiizzadott.

Pedig erre az időre esett az elszomorító manzikerti csata (1071. aug. 26), ill. az azt követő szeldzsuk hódítás, melyben tízezer számra mészárolták a mohamedánok az anatóliai görög keresztényeket. Dukasz Mihály (ur. 1071-1078) folyamatosan próbált segítséget kérni a nyugati vezetőktől, így a pápától is, akinek abszolúte nem volt szándékában segíteni, mert fontosabb volt számára egy lélektani és egy fizikai háborút folytatni a német király ellen. Erre kellett a sok pénz és nem a görög keresztények megsegítésére; finanszírozni a lázadásokat kiprovokáló ügynököket, partizánharcokat kirobbantó szerzetes-zarándok csapatokat támogatni, valamint kulcsfontosságú hivatalnokokat, elöljáró méltóságokat lefizetni. Henrik elleni harc fontosabb volt, mint egységet kovácsolva fellépni a kereszténységet leginkább fenyegető és gyilkoló mohamedánokkal szemben. Ha tényleg igazi nagy államférfi lett volna Hildebrand, akkor a szenteskedő hisztizés helyett kiegyezhetett volna Henrikkel, francia I. Szép Fülöppel, sőt ha lejjebb ad a követelőző pimaszságából, még a lombárdokkal is meg tudott volna egyezni. Egy ilyen erős európai szövetséggel hosszú időre megoldhatta volna a mohamedán fertő terjedését. Ehelyett minden erejét az akkor 23 éves német uralkodó ellen fordította, mely küzdelemhez még maszatolásként hozzácsapta a szimónia és a cölibátus kijátszása elleni harcot. Kora világi és egyházi nagyjai közül senkit sem hagyott békén, a németek ura ellen indított háborújához elengedetlennek tartotta, hogy mindenkit bevonjon az önérvényesítő ömlengésébe, vallásos elmefuttatásokban ágyazta-mázolta a szentakaratnak tulajdonított propagandát. Leveleiben nem győzi hangoztatni, hogy mindent amit csinál Krisztus meg 'az apostolok hercegének az áldott Péter' akaratából csinálja, maga az Isten ruházta fel, bízta meg őt, hogy megkeseredett rögeszméivel politikai viszályt, haragot keltsen, ahelyett, hogy a hívők lelki üdvéért munkálkodott volna: „Isten a tanúm hogy nem az ünneplő tapsolás elnyerése hajt a gonosz hercegek és szentségtelen püspökök elleni harcban, hanem az anyaszentegyház iránti kötelesség, melyet az apostoli Szentszék felelőssége kényszerít rám.” (Gergely Regiszter, IV.-1) Szerinte, a keresztény istenektől, szentektől kapott megbízás alapján kizárólag ő diktálhatja a végső megoldást jelentő keresztény hit irányát, megszabhatja a hitgyakorlást, és az üdvösség elnyerése érdekében joga van megdorgálni, elmozdítani 'bűnös' uralkodókat, akiknek kötelességük neki engedelmeskedni, mint apának a gyermekei. (Reg. II.-68) Királyok királyának képzelte magát, az igazság bajnokának: „Az isteni igazságot semmi aranyért el nem cserélném” (Greg Reg. II-12) „semmilyen megvesztegetés el nem téríthet az igazságtól” (Reg. VII.-3) „Az igazságtól elfordulni a lélek hajótörését jelentené.” (Greg. Reg. I-39) Persze minden általa kijelentett igazság és törvényesség nem az ő szellemi szüleménye, hanem istené, Jézusé, Szent Péteré, az apostoloké, meg az aprószenteké: mindenkié csak nem az övé. Mint egy szektavezér hitette el környezetével, hogy belőle szól Jehova, Krisztus, Szent Péter így akár mit mond az mind igaz, nemes, magasztos, akármit követel az mind jogos, hiszen ki merészelné Péter vagy Jehova szavait vagy akaratát kétségbe vonni? Szent Péterrel különösen jóban volt, mármint szerinte – Péter benne lakozott, ő meg Péter szentséges szellemébe olvadt bele, így első kézből kaphatta az okosságokat. Az ilyenfajta megszállottság elfogadásához természetesen hívekre, szövetségesekre volt szüksége és talált is néhány hasonló beállítottságú papot; marseille-i Sz. Viktor apátja Bernard, Monte-Cassino apátja Desiderius, Salerno érseke Alfano, Asti püspöke Brúnó, Hirschau apátja Vilmos (*), István kardinális, a véreskezű Altmann, Passau püspöke és a Cluny kolostor krémje Hugó apát, Gerald atya, olyan megkeseredett, fantasztikus csodák után áhítozó embereket, akik még a pokolba is elkísérték volna a 'szent tűztől izzó' vezérüket.

II. Sándor halála után Hildebrand már nem volt képes olyan főpapot előállítani, akiben teljesen megbízhatott volna, ezért jobbnak látta, ha a sok köntörfalazás helyett a maga lábára húzza fel a bíborharisnyát, és nem is pöszmögött sokáig, tíz nappal Sándor pápa elhunyta után, 1073 április 22-én pápává koronáztatta magát. Hildebrand trónralépése minden volt csak nem kánoni. Ferrara-i Wido szerint előre megrendezett, lefizetésekkel volt biztosítotva, Benzo hasonlóan ecseteli a vesztegetések fontosságát, míg az idősebb Landulf (Hist, Med. III.-31) Matilda bőkezű munkálkodását emeli ki, mely lehetővé tette Hildebrand problémamentes megválasztását. Trónralépése után levélben értesítette a világi fejedelmeket (pl. Toszkáni Beatrice, Sven Dán király) megválasztásáról, ám provokatív módon a Német-római Birodalom első emberével nem közölte hatalomra kerülését. Ez nyilvánvalóan egyfajta üzenet volt Henriknek, hogy az önbizalomtól duzzadó új pápa nem akar békét és addig nem nyugszik, míg hason csúszva nem látja maga előtt a teutonok urát. Hildebrandot már hosszú évek óta sok minden idegesítette a fiatal uralkodót illetően, olyan apróságok háborították, mint például, hogy Henrik lenézte, megvetette az Annás-Hildebrand-Damiani-féle bandát, meg-hogy Henrik nem vesz részt a hajnali miséken. Azt sem tudta lenyelni hogy az uralkodó nem liheg, nem hízeleg az igénytelen fanatikus papoknak, nem járul hozzá a mindent felmarkolni akaró reformprogramjukhoz és mindezért példamutató bosszút akart állni. Henrik megbüntetésén keresztül az egész világgal akarta tudatni, hogy elérkezett a pápaság univerzális világuralma, minek rendszerében minden főnemesnek: igenis hajbókolnia kell a sötétség képviselői előtt. A másik dolog ami a lateráni vezért nagyon bántotta, az a Henrik által támogatott lombárd egyházmegye független, Rómának adót nem fizető státusza volt: mikor a behajthatatlan lombárd vagyonra gondolt mindig átjárta a hidegrázás. Külön szálka volt – de nem a szemében,hanem a hátsófertályában – Ravenna érseke Guibert (Wibert), aki korábban Észak-Itália birodalmi kancellárja volt, és aki sohasem szimpatizált a reform-papság törekvéseivel. A széleskörű műveltséggel rendelkező, gazdag családból származó Guibert a vikárius (egyházi elnök) hivatalát is betöltve, 1072-ben elnyert birodalmi kinevezéssel foglalhatta el az anyagi javakban szerény egyházmegye érseki székét. Nem csakhogy adót nem fizetett Rómának, hanem menedéket, erkölcsi támogatást nyújtott minden VII. Gergely által elűzött egyházfinak, ezenfelül még töretlen híve maradt a német királyi udvarnak.

Henriknek bizony minden hűséges támogatóra szüksége lehetett, mert Hildebrand vezetésével a szélsőségesen radikális papság egyre arrogánsabban lépett fel ellene. Hildebranddal kortárs papok és a későbbi akadémista történelemírás elfogultságának lehetünk tanúi IV. Henrik esetében is, annak a bevett gyakorlatnak, melyben minden számukra nem tetsző történelmi alak – becsmérelve van. Pajzán, léhűtő, buja, tékozló, semmirekellő címkéket aggasztgattak IV. Henrikre a papok: pletykákból merített hazugságokkal vádolták és mindenhol rossz hírét keltették. Anselmo 'Néró méltó utódja' jelzővel illeti, Bernried szintén Néróval példázódik: „modern Nérónak” nevezi Henriket. Bonizo, Lautenbach-i Manegold, Ferrarrai Guido hasonlóan kicsinyítik, szidják, de még a XIX: században alkotó Samuel Astley Dunham is rendkívül elfogultan 'erkölcstelen szörnynek' nevezi történelmi munkájában (History Of The German Empire). Minden gyalázkodás, gyűlölet mögött a hatalomőrült Hildebrand állott, aki nem akarta elfogadni, hogy az akkori világ (Európa) élén nem egy olyan bölcs, szentéletű ember áll, mint ő maga, hanem egy léha életű nemes, aki ráadásul belemer szólni az apostolok örökségébe, mely örökség gondnoka nem volt más, mint Hildebrand maga.

A rengeteg mennyei kommunikáció mellett azért nem feledkezett meg Gergely pápa a földi jóságokat biztosító adókról, és hamis adományozó dokumentumokra hivatkozva egész országrészek megadóztatását követelte intézménye számára. A gátlástalan vagyonszerzésbe minden belefért és mikor tehette, ravasz papjai segítségével hatalmas birtokokat szerzett, mint II. Bertram provence-i gróf esetében, kinek a haláltól való félelmét kihasználva, a betegágyában irattaták alá a papok a birtokai 'odaajándékozását' (Castrum Moricicla, Lavisse, Rambaud). Gergely intézménye hatáskörét tágítva jogot formált több keresztény vallásra áttért távol eső állam megadóztatására (Spanyol országrészek (Reg. IV,-28), Bohémia (Reg. I.-38, II.-7), Magyarország, Szardinia (Reg. I.-29, 41), Horvátország (Reg. VII.-4). Hazánk esetében is próbálkozik odaszól, figyelmezteti Salamon királyt, avval kezdi, hogy „meggondolatlan eljárásoddal megbántottad Szent Pétert”, majd folytatja: „Országod véneitől tudhatnád, hogy Magyarország Szent Péternek ajánltatott fel, ezért országod a római szentegyházé. Henrik császár pedig mikor az országod szent Péter számára meghódoltatta, országod jelvényeit Szent Péter sírja elé helyezte.” (Reg. II.-13) Ebből az episztolából egyértelműen kiviláglik, hogy szemében a szimbolikus felajánlások Szent Péterhez szálltak az aranyködben úszó mennybe, de az aranycsillogás sárga fénye, már az aranytallérok felületéről kell visszaverődnie rá, pontosabban annak kézzelfogható formájában: az adóaranyakban. I. István állítólagos döntése a feudális törvények értelmében Róma alá rendelte és hűbéresei viszonyban helyezte Magyarországot, így annak adót illett fizetnie. Salamon után Géza királyunknak löki oda: „... egyházra gondod legyen, a vallás érdekeit karoljad föl, és Róma követeinek engedelmeskedjél.” (Reg. II.-63). Állhatatos nyomulásával mindössze annyit ért el a magyaroknál: mikor Salamon elvitte magával a magyar koronát, Géza nem tőle, hanem Dukasz Mihálytól kért új koronát és azzal koronáztatta meg magát. Ha a távoli országokat hatásosan nem is tudott megadóztatni, azért a Rómához közel eső részeken hatalmas birtokok voltak tulajdonában.

Róma, Spoleto-Umbria egyes falvai, járásai Lazio, Szabina majdnem egészében Gergely ellenőrzése alatt állt, az ott lévő pápai uradalmak kétségtelenül fellendültek, járásokban, falvakban visszaállt a rend, de ez nem azt jelentette, hogy a jobbágyság helyzete szemmel láthatólag javult volna. A laterani kincstár helyzete javult és Gergely a befolyó adókon kívül még rendszeresen leszedte a dúsgazdag toszkán hercegnőt, Matildát, a dánok királyát, Ágnes anya-királynét meg minden nemest, aki Rómába zarándokolt. Ám ez még mindig kevés volt, hiszen Róma 50-60 ezer lakosa közül 15-20 ezer volt a monostorok, zárdák templomok, és az egyház szolgálatában lévő népek száma, nagy többségük nem végzett termelőmunkát és ellátásuk, ahogy létszámuk nőtt, egyre többe került. Az Alpokon-túli frank-germán egyházmegyékből nagyon vékonyan csordogált az arany, a lombárd püspökök még egy árva fillért sem adtak Gergelynek, míg Rómától délre eső egykori virágzó hercegségekből – hol a normannok voltak az urak – megint csak nem jött semmi pénz. Márpedig Gergelynek pénzre, nagyon sok pénzre volt szüksége nem csupán az egyházi nép etetésére, hanem mert a fejében foggantatott tervek kivitelezése is sokba kerülhet. Valós politikai hatalom széleskörű nyomása nélkül sosem fog elégséges arany Rómába érkezni, még az engedetlen lombárd püspökök sem fognak fizetni.

Gergely elméjében egymást váltogatva születtek a tervek; megszabadítani Itáliát a görögöktől, normannoktól, szaracénoktól, megmenteni Bizáncot a szeldzsukoktól, felszabadítani a 'szentföldet', és végül felállítani egy hatalmas keresztet Jeruzsálemben. Azt gondolta legjobb ha a normannokkal kezdi, és mivel korábban könnyedén bejáratos volt a hercegi udvaroknak csúfolt normann rablótanyákra, ezért úgy gondolta az ő babonás alázatukat kihasználva hűbéruruknak fogadtatja el magát. Pápává választása után három hónappal, 1073 júliusában hagyta el Rómát és először Desiderius apáthoz sietett Monte-Cassinóba, aki köztudottan baráti viszonyt ápolgatott a legelvetemültebb normann vezérekkel. Capuai Richárdtól szeptemberben sikerült egy vazallusi alárendeltséget garantáló hűségesküt kicsikarnia, de testvére Guiscard Róbert megtagadta, hogy az általa elfoglalt országrészeket, mint pl. Szicíliát hűbéri alárendeltségbe adja a pápának. Négy hónapig tartó Dél-itáliai kavarásával Gergely annyit ért el, hogy Róbertet felhergelte. A normann fővezér felháborodott pipogya testvére alázkodásán és decemberben rátámadt testvére váraira, falvaira. Azt talán mondani sem kell, hogy Gergely Róbert csapatai megjelenése előtt néhány nappal szélsebesen visszakotort Rómába. Róbert nem járult a pápa elé mikor az megbocsájtó vezeklés végett magához hívta, nem térdelt elé, sőt fenyegetően lépett fel Gergely ellen, kinek hirtelen – a saját erőszakos viselkedése miatt – nem volt kihez fordulnia segítségért. Elkeseredett, szemrehányó leveleket küldött visszatérte után az Alpokon-túli hercegekhez, a Matildától elszaladt 'Púpos' Gottfried herceghez írja többek közt: „Te is épp úgy cselekedtél, mint mások. Hűtlen lettél saját szavadhoz. Hol maradt a segítség, amit ígértél? Hol van a katonaság, amit megígértél, miért nem jössz élükön győzedelmeskedve és állítod vissza Szent Péter tiszteletét?” (Reg. I.-72).

Következő év márciusában Gergely pápa, Guiscard Róbertet minden hívével, támogatójával együtt, Matilda, Azzo és salernói Gisulf jelenlétében kiátkozással sújtotta (Reg. I.-86), majd a sebtében összejött társaság elhatározta Guiscard Róbert megbüntetését. Matilda vezetésével a nyár derekán Sutri és Viterbo között a Cimino hegy lábánál gyűltek egybe a pápa itáliai szövetségesei, Gregorovius – Bonizo túlzását követve – ötvenezerre vélte a pápa zászlaja alatt egybegyűlt hadinépet: ám jó ha negyed annyi összegyűlt. De hát végeredményben mindegy volt az összesereglett hadak száma, mert amilyen gyorsan egybejöttek, olyan gyorsan szét is széledt a silány szervezés és az élelmiszer hiánya miatt. Bárgyú mosollyal és hosszú térdepelésekkel szemlélte Gergely szétfoszló hadát s mivel Ciminóban nem maradhatott visszaindult Rómába. Hogy ne kelljen szégyenkeznie Gergelynek a Rómaiak előtt a patetikus kardrázásért, ezért súlyos beteget játszva hordágyon cipeltette magát végig a városon, de aztán elég hamar magához térve tovább szőtte fantasztikus terveit. Henrikhez küldött levelében így nagyzolgat: „Már több mint ötvenezer lovag fegyverkezik és ha én, mint vezérük, lelkipásztoruk az élükre állanék, akkor ezek a vitézek hadba szállva isten ellenségeire támadnának mind, és készek lennének vezetésemmel a Szent Sírig masírozni. Különösen megtiszteltetés számomra egy ilyen hadjárat vezetése a Konstantinápolyi Egyház üdvéért, kik ugyan a Szentlélek doktrínájukban eltérnek tőlünk, ám mégis az apostoli szentegyházzal való egyesülésre vágyódnak. (…) „... ha az Úr rám bízza ezen vállalkozás kezdetét, akkor isten akaratából keletre megyek és míg távol leszek a te oltalmadban hagyom a római szentegyház őrzését, melyet úgy védelmezz, mint a szent életű édesanyádat.” (Reg. II. 31) Az egész levél értelme egy enyhén burkolt pénzszerzés lett volna egy fantasztikus hadjárat finanszírozására. Gergely ügy gondolta, hogy a német uralkodót egy ilyen tervel letudja szedni, és nem lehet csodálkozni, hogy a német uralkodót nem hatotta meg a fantasztikus elképzelések sora: egy rézgarast sem küldött, mely rejekció még egy fekete pontot hozott neve után Gergely pápa listáján.

No sebaj – gondolta a pápa –, ha a keleti hadjáratból nem lett semmi és normannok hódoltatása sem jött össze, majd akkor a lényegesen védtelenebb közép-itáliai papok megregulázása csak összejön. Matilda zsoldosai segítségével tucatszámra zavarta el hivatalaikból a neki nem tetsző paptársait majd tisztogatása befejeztével Humbert kardinálist és Gerald püspököt küldte Németországba, hogy aknamunkájukkal törést okozzanak a germán egyházmegyék egységén. Ravaszul velük küldte Henrik király szellemileg meggyengült anyját Ágnest, aki akkora elvakult eszközként vergődött a római papok hálójában. Humbert érsek minden késedelem nélkül zsinatot akart egybehívni a 'bűnös' főpapok elítélése végett, amit a német papság megtagadott. Hamburg érseke, Leimar elmagyarázta a paprika-vörös legátusoknak, hogy az ősi szokás szerint egyedül a pápának vagy Róma németországi reprezentánsának, a mainzi érseknek van joga zsinatot egybehívni. A német főpapok, Leimar vezetésével megtagadták a pápa legfőbb követelését, a bűnös egyháziak azonnali meghurcolását, pedig Gergely nyomatékosan megindokolta az üldözés lényegét: „hogy ismét szeplőtlen lehessen a szentegyház”. A másik pápai követelésből, Milánó és a lombárd egyházmegyék azonnali átadásából sem lett semmi, mert a korábban lezajlott 'böjti zsinatnak' elkeresztelt laterani káder-gyűlés provokatív határozatait a királyi kancellária és a német klérus egy emberként visszautasította. A kudarc miatt Gergely pápa bosszút akart állni Leimaron és minden ellene szegülő német főpapon, de leginkább a fiatal német uralkodót taposta volna zsámolya alá. Az egyházi vonalon indított támadás semmi eredményt nem hozott Gergely konyhájára, ezért a Henrik ellenes főúri elégedetlenség már-már szunnyadó tüzének felizzításával óhajtotta megbuktatni az 'istentelen' királyt. A szász bárók mellett különösen Rudolf sváb herceget és Bertulf karintiai őrgrófot bombázta leveleivel, legátusnak kinevezett lateráni ügynökök adták egymásnak a tömjéntől ragadó kilincseket, mást se hallottak a bajor és sváb bárók a szentatyától, minthogy ne engedelmeskedjenek törvényes uruknak és zavarják el a pápával szembeálló engedetlen főpapokat. Természetesen Szent Péter nevében ő mondja meg, hogy kik az engedetlen papok, akiket el kell zavarni. Konferenciát javasolt Rudolfnak, „melyen Ágnes császárnő, Beatrice hercegasszony, és más istenfélő személyek vennének részt, akik közös akaratukkal megváltoztatnák, reguláznák a király viselkedését.” Szászországban sem volt nyugvás; ügynökei lankadatlanul lázítottak, a pápa nevében nyílt, fegyveres felkelésre szólították fel a száli uralkodóház ősi ellenségének számító szász hercegeket. Egyértelmű volt, hogy a pápa háborút, pusztítást szeretett volna kirobbantani, minek a végén ő, illetve az általa vezetett reformmozgalom kerülhetne ki győztesként.

1074-ben levezényelt böjti zsinaton Gergely pápa a saját valamint reform-mozgalma érdekeit előretolva megtiltotta, hogy laikusok (uralkodók) állítsanak püspököket avagy apátokat nevezzenek ki, mely határozat mögött az a felismerés állt: ha nem az ő emberei foglalják el a lombárd püspöki székeket, vagy az Alpokon-túli gazdag egyházbirtokokat, akkor onnét nem fog soha arany jönni. A tiltás folytatása -képpen ellenpüspököket nevezett ki a számára elégtelen egyházmegyékben, akik – majd minden esetben – kizárólag erőszak útján lettek volna képesek új hivatalukat elfoglalni. Gergely pápa a laterani istállóban talált rá engedelmes szamarára Attóra és mindjárt ki is nevezte Milánó érsekének, de közben a Milánóikat vagy a lombárdokat szándékosan elfelejtette megkérdezni, hogy tetszik-e a nekik szánt új szentszamár. Ezt követően Henrik, a Milánóiak kérésére, a birodalmi invesztitúra hagyományát követve maga iktatta be a sokkalta megfelelőbb káplánját, Tedaldot (Theodalt) az egyre gyengébbé és megalkuvóbbá váló Godfrei püspök helyére. A pápaság történetéhez nem kötődik direkt, azonban mégis érdemes egy eseményt megemliteni, mely szintén 1074-ben történt.

A szász bárók közül Nordheim-i Ottó volt a legbefolyásosabb lázadó főúr (ugyanaz az Ottó, aki 1062-ben, Annás irányítása alatt részt vállalt a gyermekkirály Henrik elrablásában), aki Gergely pápa legodaadóbb szász hívének számított és mint ilyen lázadások, zendülések sorozatát robbantotta ki királya ellen. Halberstadt püspökével szövetkezve 1073-ban sikeres lázadást vezényelt Henrik ellen, minek következtében a király Harzburg várában keresett menedéket, s ha hinni lehet Hersfeldi Lambertnek, akkor a király mindössze 300 harcossal védte a várat Ottó hatvanezer fős seregével szemben. A meggyengült és visszavonulásra kényszerített király a következő évben Gerstungenben kötött béke alapján Harzburg feladására és lebontására lett kötelezve. A vár falait és tornyait Henrik - tiszteletben tartva a szerződés – lebontatta, de meghagyta a falakon belül álló épületeket, amit a másik fél, Ottó különösebben nem bánt. De nem úgy Gergely papjai-szerzetesei, akik feldühítették a szász parasztokat, kisnemeseket majd elégedetten szemlélték a majdnem új, pazar épületegyüttes letarolását. A palotához tartozó társaskáptalani templomban eltemetett király öccsének és apró gyermekként elhunyt fiának síremlékeit, a vallás lángjától feltüzelt tömeg szétzúzta, maradványaikat pedig szétszórta, ám az ilyesmi mégsem számított különösebb bűnnek a reformpárti papság illemkódexében. A vérig sértett király sereget gyűjtött, azonban érthetetlen okból nem a szászokra rontott rá, hanem 1074 augusztusában Magyarországra támadt. Géza nem szállt csatába a német haddal, hanem lassan hátrálva mindent felégetett, minden élelmet, takarmányt eltakaritott a magyar hadakat követő ellenség előtt. Henrik hada néhány hétig bírta a nélkülözést, majd hirtelen hátrafordultak és visszatántorogtak hazájukba. Ilyen értelmetlen kaladokkal, felesleges pótcselekményekkel aprózta Henrik föl azt az energiát, amit valójában az egyetlen komoly ellensége, Gergely pápa ellen kellett volna használnia.

A következő év (1075) februárjában Gergely egy másik foghíjas böjti zsinatot terelt egybe, hol ugyanaz a társaság jelent meg, mint akik végig asszisztáltak Hildebrand koronázását vagy akik az előbbi zsinatokon is lelkesen bólogattak, hízelegtek Gergelynek. A Gergely hívek egybeterelésének egyetlen célja volt mégpedig, hogy legyen valami hivatalos formája az újabb elítélés, kiközösítés és hivatali felfüggesztéshullámának – semmi szép, emberiségünknek pozitív, építő mondat el nem hangzott ezen a zsinaton, helyette a dühös átkozódás és a mérges becsmérlés volt a jellemző hangvitel. A legodaadóbb híveken kívül mindenki minimum megintést kapott, másokra gorombábban vakkantott oda a szentséges nagygyűlés. Példaként kiemelve a kevésbé ellenszegülő német főpapok (Hamburgi Liemar és bambergi Hermann) mellett még Fülöp francia király – az egész udvartartásával együtt – nyomatékos kiátkozással lett megfenyegetve, ha csak nem teljesíti Gergely követelődzését. Rómának ellenszegülő német főnemesek, Henrik hűséges emberei jártak a legrosszabbul, őket ismételt – minőségében még borzalmasabb – kiátkozással sújtotta a pápa, értelmetlenül megszabott feltétellel zárva a sok átkozódás végét: „ha csak meg nem jelennek Rómában a szentséges pápa ítélőszéke előtt június elsejéig.” Minderre ráadásként került, – mint hab a tortára – a korábban cimborának számító Guiscard Róbertet külön még egyszeri megátkozása, unokaöccsével együtt. Gergely megint megfogalmazta, hogy a keresztény világ nagyjainak nincs többé beleszólásuk a saját őseiktől örökölt földjén alapított, és a nemesi kincsadományokból felépített kolostorok, templomok illetve az ahhoz adott birtokok adójába, kiváltságaiba beleszólni. A feles haszonélvezetbe adott földek most már nem csupán teljes haszonélvezetet juttatnak Gergely intézményének, de a tulajdonjog is Rómára szállt, más szóval a korábban oly bőkezűen adományozó arisztokrata családok jobb ha megszokják veszteségüket, mert innentől minden a szentegyház tulajdona, ha tetszik ha nem. Gergely korábban soha nem hallott hangnemet és viselkedést engedett meg magának a lombárd és a germán nemességgel szemben, pimasz követeléseit zsinati döntésekre hivatkozva próbálta érvényesíteni, ám itt nem szabad elfelejteni, hogy ekkor már legalább 20 éve minden zsinat, minden pápai határozat, ítélet mögött VII. Gergely (Hildebrand) állt. Két évtized minden zsinatán szigorúan Hildebrand által válogatott papok, remetesorból avanzsált bíborosok vehettek csak részt, ellenvélemény-nélküli, bólogató Jánosok. Gergely szándékos csalfasággal hivatkozott és követelőzött pl. II. Sándor által kiátkozott német főurak esetében, hiszen az nem elődje ítélete, hanem az az ő akaratából született döntés volt, miként II. Sándor anatémái mind az ő átkozódása volt. Amit Gergely folyamatosan művelt a zsinati törvények és pápai határozatok parádéztatásával az nem más mint a saját maga által kitervelt és végigerőszakolt hatalomszerzési folyamat másra hárítása, másokkal való takaródzás, mintha nem ő lett volna az állandó ötletgazda. Gergely ezen a zsinaton is új ill. általa átfogalmazott törvényeket szentesített a szokásos léhűtő tagokból összetevődött római püspöki kollégiummal, hogy utána ezekre hivatkozva még vakmerőbb követelések sorával ostromolhassa Henriket. Nem csupán a király leghűségesebb híveit, barátait, a neki nem tetsző germán főpapokat akarta elzavartatni, hanem a lombárd papságot/arisztokráciát is Henrikkel szerette volna elűzetni, hogy végre hozzáférhessen a jól megszervezett lombárd birtokok hasznához. Arrogánsan minden főúr és főpap előléptetése, kinevezése alkalmával diktálni akart Henriknek, olyan rendszert akart bevezetni melyben kizárólag az ő elképzelése szerint érvényesül mindenki, minden jelentős pozícióba a saját embereit óhajtotta beültetni: tartományokat, országokat átívelő döntéshozatalt követelt magának és a német királytól sem kért többet, minthogy Henrik legyen az ő vazallusszolgája.

Ezen a zsinaton fogadtatta el birka ülnökeivel, – de talán még ezen zsinat előtt már jóval korábban megfogalmazta a teokrácia önkényuralmát érvényesítő kiáltványát, a Dictatus Papae elnevezésű szabálygyűjteményt, mely többek közt kimondja, hogy egyedül a pápa használhat császári jelvényeket (nem a császár), a pápának jogában áll császárokat letenni, egyedül a pápa lábait kötelesek megcsókolni a fejedelmek, és a 22-es pontjában n kimondta azt az ostobaságot, mely szellemileg és erkölcsileg évszázadokra visszavetette emberiségünk egészséges fejlődését: „A római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.” a pápai önkényuralom manifesztációja megrökönyödést váltott ki az értelmesebb, tanultabb emberekből, ám mivel az ilyenek abszolút kisebbségben voltak, így Gergely akadálytalanul terjeszthette totalitásra törekvő követelőzéseit. Gergely pápát ezen év tavaszán májusban mindennél jobban elszomorította, hogy hű alattvalóját, a mindenre kapható milánói ügynökét, Herlembaldot agyonverték Milánóban, testét a városszéli szemétdombra hajították: kutyák martalékának.

Henrik egész egyszerűen nem tudta hogy kezelni a vele szemben folyamatosan ellenségeskedő pápát, pedig miután Unstrutnál (1075 júl.) térde kényszerítette a pápa által fellázított szászokat, alkalma lett volna átkelni az Alpokon, és miként azt apja cselekedte azt VI. Gergely pápával, elmozdítani Hildebrandot a Lateranból és bedugni valami félreeső germán kolostorba. Sajnos IV. Henrik gyengébb alkat volt, mint apja, hiányzott belőle a kegyetlen brutalitás, inkább elnéző és könnyelmű volt, megelégedést, boldogságot talált az egyszerű földiörömök megélésében és nem akart megsavanyodott, öreg gyökerekkel vergődni. Nem látta meg, hogy az ilyenféle tartózkodást, kihívásoktól való elfordulást a rámenős Gergely gyengeségnek és nem békeszünetnek tekinti, kihasználja ezt a fajta bizonytalan határozatlanságot és még inkább felbuzdult gátlástalansággal fog érdekei ellen törni. Henrik hű emberét, a nem túl hatékony Ebehard herceget küldte Itáliába, aki ahelyett, hogy lecsapott volna a laterani papfészekre, Tebald milánói püspök hatalombővítését egyengette, majd utána a normann Guiscarddal tárgyalgatott eredménytelenül, miközben Gergely tucatszámra írta nyílt és burkolt fenyegetőzésektől duzzadó leveleit, amiket Gergely ügynökei – Ebehard gyengesége miatt – szabadon hurcolásztak keresztül Észak-Itálián. Gergely sportot csinált a fiatal germán uralkodó zaklatásából, egyházi nyelvezetben ágyazott kötözködő követeléseivel és értelmetlen dorgálásival pl. „reméli, hogy intelligenciája rávezeti Krisztus parancsai végrehajtására, és nem fog beleszólni a szentegyház szabadságába, nem Sault, – aki megittasodott a győzelemtől – fogja utánozni, hanem Dávid alázatosságát.” (Vide Supra, 1075. december). Henrik mindig ráharapott az elé vetett hergelés csalijára, meggondolatlanul szenvedélyesen, indulatosan reagált, ami pont Gergely célját szolgálta.

Erre az időre esett a volt római prefektus István fiának, Centiusnak bátor – de meggondolatlan – támadása Gergely pápa ellen, melyet legdrámaibban Bernried (Krónika, 1076.) örökített meg. A papok elbeszélése szerint 1075 karácsony éjszakáján az iszonyúan tomboló vihar ellenére Gergely pápa a Lateranból átvonult az Esquiline dombon álló Santa Maria Maggiore bazilikába, hogy ott celebrálja az éjféli misét. A templom szinte üresen kongott, mivel az emberek a szörnyű égiháború miatt nem merészkedtek ki házaikból, legalábbis Bernried (c. 49) drámai leírása szerint, aki ezzel magyarázza a pápa védtelen kiszolgáltatottságát. Centius embereivel lesben állt és egy adott jelre berohantak a templomba, rátámadtak a pápára és kíséretére, állítólag Gergelyt valamelyikük arcul ütötte, Berthold szerint, Centius a hajánál fogva rángatta ki a pápát a templomból, feldobta lova hátára majd keresztül vágtázott a városon, meg sem állt vele a Parione dombon lévő toronyerődjéig (Annales, 1076). Bernried elbeszélésében a pápa ártatlan, szelíd bárányként viselkedett a támadás alatt, merénylőit nem hibáztatta, nem ellenkezett, kegyelemért nem könyörgött és az a 'lator', aki megütötte utána rosszul lett, hosszú ideig szörnyű kínok között, habzó szájjal fetrengett a templom előtt. A pápa felháborodott hívei hamarosan mozgósítottak és faltörőkosokkal, ostromgépekkel szétrombolták Centius erősségét. Mikor Centius meglátta, hogy minden elveszett zokogva a pápa lába elé vetette magát, félelemtől elcsukló hangon könyörgött életéért. A jó szívéről elhíresült Gergely természetesen megbocsájtott az őt foglyul ejtő nagyúrnak, csupán annyit kért tőle, hogy menjen el Jeruzsálembe vezekelni. Eddig a páparablás története, amivel kapcsolatosan különösen érdekes, hogy történészeink nem kérdeznek meg belőle semmit, simán elfogadják úgy ahogy van, merthogy minden szépen összepasszol benne. Pedig mindjárt ott lehetne első kérdésként, hogy a pápa miért nem Róma leghíresebb, legtekintélyesebb, legnagyobb szenthelyén, a Szent Péter-katedrálisban celebrálta az éjféli misét? Hol volt a toszkán testőrsége? Ha tényleg olyan borzasztó időjárás volt, hogy senki nem merészkedett ki otthonából, akkor a pápa miért volt kimenni oly bátor, és mi értelme volt egy üres templomban celebrálni? Centius valószínűleg valamikor karácsony környékén letartóztatta a laterani erődjét elhagyó Gergelyt – amint azt a pápa maga is említi egy zsinati értekezésében (Reg. VII. 14) –, de magától, valamilyen megegyezés alapján engedhette szabadon, hiszen az esetet követően nem volt megtorlás, Centius nem menekült el Rómából, és az incidens után még évekig meghatározó vezéralakja maradt a római politikának, sőt később Gergely pápa védelmezője és bizalmas bennfentese lett. Megjegyzendő talán, hogy őt tekinthetjük a híres Frangepáni-ház ősapjának. A kiszínezett történetet a papi fantázia túldramatizálta, hogy az olvasó a pápát, mint áldozatot sajnálgassa, érezzen együtt az amúgy erőszakos, akaratos Hildebranddal. Erre a hatásvadász túlszínezésre jó példa a már említett Bernried Pál mellett Reichenau-i Bertold (**), aki a reichenaui apátság krónikása volt 1070-es évek közepétől kb. az 1080-as évek közepéig terjedő időszakban, mikor krónikáját megalkotta. Megbízhatósága kétséges, mivel Itáliában sosem járt, így szemtanúja nem lehetett a pápa elrablásának, minden valószínűség szerint Bonizo volt forrása. Bonizo (Liber ad Amicum) természetesen ott lehetett Rómában az adott időben, de nem lehetett testközeli szemtanúja az esetnek. Berthold atya odáig merészkedett fantáziája szabadon engedésével, hogy Centiust dühöngő őrültként írta le, aki kardal a kezében fenyegette a félelmet nem ismerő Gergelyt, ráadásul kincsei, kastélyai átadását követelte a foglyul ejtett pápától. 

(*) Reichenau-i Bertold Hermannus Contracus tanitványa és történelmi művének folytatója. Kezdetben Cadalus önzetlen támogatója volt, de később átváltott II. Sándor-Hildebrand oldalára. Eredeti krónikája elveszett, jelenlegi művét környező kolostorokban (Szent Blaise, Szent Gallen, Muri, Engelberg) készült későbbi másolatokból állították össze.

(**) Személyesen Gergely pápa által kiképzett Vilmos atya, Hirschau apátsági méltóságát arra használta fel, hogy Hirschau monostorát Henrik király elleni lázadás főhadiszállásává alakítsa át, ahol 1077 pünkösdjén vendégül látta a trónkövetelő Rudolf sváb herceget. A másik gondosan kiképzett pápai ügynök Marseille-i, Bernard szintén itt verte fel tanyáját, innét irányította kémeit, bérgyilkosait. Gergely parancsára Vilmos apát Passau püspökével, Altmannal szövetkezve készítette elő Rudolf királlyá koronázását.

IV. Henrik, egész életében csuhába bújt démonok gyötörték; lelkét már gyermekkorában megsértették, később a saját anyját ellene fordították, báróit fegyveres felkelésre lázították, majd Hildebrand a porig alázta.

Amíg Annás 1064 tavaszán Mantovában zsinatozgatott, addig Németországban visszarendeződött az uralkodói udvar szellemi egyensúlya, Ágnes visszatért az egyre gyorsabban felnőtté váló fia mellé é az országnagyok ismét a gyermekkirály előtt hódoltak. Ágnes számára üröm lehetett az örömben a fiatal Werner herceg csatlakozása Henrik belső udvartartásához, mert személyében egy olyan barát került az egyre akaratosabbá váló királyfi mellé, aki kicsapongó, léha életvitelre tanította a fiatal uralkodót. A császári udvar régi barátja, Adalbert érsek is megjelent, és sikerült elfogadtatnia az ország nagyjaival a 15 éves Henrik nagykorúsítását, mely rendelkezéssel Annás befolyását rontotta. „Gyűlölte Annást …” írja Hersfeldi Lampert majd a ceremóniáról közli, hogy a brémai püspök, Adalbert egy ítélkező hatalmat szimbolizáló kardot adott át a királyfinak, aki azt mindjárt, ott mindenki előtt Annás ellen akarta fordítani és csak anyja rimánkodására tekintett el Annás azonnali megbüntetésétől. (Annales Hersveldenses, 1065.) Annás bosszús elégedetlenséggel fogadta hatásköre csorbulását, elkeseredetten számolgatta a tőle elgurult aranyakat és közben római reform-mozgalmista társait féltette, attól rettegett, hogy Honoriusz pápa ismét vezetőszerephez juthat. Ügynökei útján riasztotta a kukoricán térdeplő társait, és jött is nemsokára az ördögi Damiani dörgedelemező fenyegetése. Ószövetségi prófétanyelvezetet utánozva megfenyegette a fiatal uralkodót: „aki ketté meri hasítani a legszentebb egyházunkat, az maga is ketté lesz hasítva!” Közvetve megvádolta a császári udvart a normann hódítás, pusztítás isteni büntetése miatt, amit szerinte a császári udvar makacs, Hildebrand-ellenes viselkedése váltott ki. Végül a gátlástalan főpap arrogánsan beszólt a királyfinak, mint valami ajtónállónak, hogy nagyon reméli ezek után az uralkodó kegyetlen haraggal fog lesújtani a sátán lakájára, a szennycsatornánál nem különb Cadalusra (II. Honorius). Egy kis idő elmúltával, Gottfried herceg lotharingiai rokonai támogatásával Annás mégis visszaerőszakolta magát az uralkodói udvarba, és mindjárt nekilátott a bajkeveréshez. Ágnes császárné zaklatása, rongálása mellett a saját befolyása továbbnöveléséért addig áskálódott, fenyegetőzött, míg a királyfit rákényszerítette egy számára nem kívánatos házasságra. Annás az egyik itáliai szövetségesének, Torino grófnőjének, Adelaidnek lányát Berthát kényszerítette feleségül Henrikhez, pedig az nagyon nem akarta. Az esküvő ceremóniája 1066. július 13-án zajlott le Triburban. Azt követően Henrik király, hogy kifejezze Annás iránti megvetését csak azért is hónapokig nem közeledett fiatal és szép feleségéhez, és már juszt is kicsapongó, duhaj életet folytatott. Válaszul a romlott lelkű főpap az uralkodó tekintélyét, politikai erejét gyengítette úton-útszélén, romboló szándékkal annyi nézeteltérést, konfliktust robbantott ki országszerte, amennyit csak bírt.

Róma nemesei, polgárai közönyös óvatossággal vetették alá magukat a megváltozott uralmi rendszernek: Hildebrand szolgálatában munkálkodó normann és Toszkán zsoldosok árnyékában mást nem is tehettek. Tusculum és Crescentii bárók vagy elhulltak a harcokban vagy elmenekültek; birtokaikat, ingatlanjaikat Hildebrand lefoglalta, de kapott a vagyonból Gottfried és a normann kapitányoknak is csurrant-csöppent. Boldog hónapok következtek a római szentháromságra; Hildebrand, mint maga az atya, fogadott fia Gottfried az ájtatos tolvaj, és a szentlélek kivirágzásának beillő normann torokmetszők. Sándor pápa a bólogató-Jankó szerepén kívül más alakítást nem töltött be, helyette Hildebrand írta a fenyegető, követelőző leveleket, fogalmazta a rendeletek, kiátkozások szövegét, egyszerre volt a külügy-belügy-egyházügy minisztere. Könnyedén behálózta, elkábította a babonás normann vezéreket, miközben a másik alárendelt szövetségesét, a periodikusan szenteskedő Gottfriedet mankóként szorította hóna alatt. A római klérus és arisztokrácia pedig inkább félte, mint tisztelte a száraz keménységet sugárzó főpapot, akiről az a hír járta, hogy kegyelem vesztett ószövetségi angyalok segítik tetteiben. Lateran palotájában székelő Hildebrand fáradságos munkával, Damiani, Humbert és Annás segítségével igénytelen, türelmetlenségtől fűtött szerzetesekből, tanulásra, önálló gondolkodásra képtelen papokból militáns ügynökhálózatot épített ki. Ezek az agentek hozták-vitték a parancsokat, jogukban állt Hildebrand utasítása szerint dorgálni, becsmérelni, vezeklést követelni és nem csak a Hildebrand által kiszemelt 'bűnös' áldozatokat fenyegették, hanem azokat is, akik nem akarták őket támogatni. A szellemi-lelki terror meghozta gyümölcsét, egyre nehezebb arannyal töltött kincsesládikók érkeztek Rómába, újból tellett az oltárok, sekrestyék cicomázására, gazdagságot tükröző miseruhák, templomi edények, ezüst holmik jelentek meg Róma legfontosabb templomaiban és a laterani szolgasereg néha húst is kapott a mócsing helyett. Róma gazdasági életét Trasteverin ura, Leó Benedikto tartotta kezében, aki a keresztapának kijáró jutalék lefizetéséből szépen gyarapodott és Róma leggazdagabb arisztokratája lett belőle.

Az első ránézésre Bolognától Calabriáig mindenki boldognak látszott csak a kakukk módjára Capuába telepedett haramia Richárd vezér vált egyre elégedetlenebbé. Irigyelte, hogy Benedikto egyre hízik, gömbölyödik neki még egy kiadós dorbézolásra sem futja, meg az sem tettszett Richárdnak, hogy a távoli vidékekről érkező egyházadóból neki semmi nem jut. Legtöbb harcosa visszatért Rómából hozzá, ahol már nem kellettek, zsoldjukat, ellátásukat nem fizették a laterani papok tovább. Továbbá Richárd kevesellte Gaeta városát, amit Hildebrand ügynökei segítségével kebelezett be 1063-ban, nem kis zacskóban akarta az aranyat látni, hanem ládákban. 1066-ban megunta a várakozást, mert hiába tátotta nagyra a száját, a sült galamb csak nem akart belerepülni, ezért rátámadt korábbi cimborájára a 'bálvány istenként' tisztelt Sándor pápára. Könnyedén elfoglalta Ceprano nevű pápai városkát, utána végigdúlta a római egyházhoz tartozó Latium járásait, majd Róma mellett verte fel sátortanyáját. A falak tetején összesereglett szerzetesek, papok ijedten pislogtak a normann tábor felé ám tudták, hogy Róma ostromához túl gyengék a nehezen fegyelmezhető normannok, akik különben is inkább az utakat portyázták szívesebben az ostromnál, és ha egy gazdagabb kereskedőt, jómódú külföldi zarándokot sikerült kirabolniuk, akkor nagy bödönből itták a szicíliai mézes bort. A városon kívüli falvak, tanyák elnéptelenedtek, leállt a kereskedelem és az amúgy is lassan bukdácsoló élet még jobban lelassult a katolikus 'fellegvárban'. Az elvesztett jövedelmek miatt Hildebrand rémülten sápítozott Gottfriednek, azonnali segítséget követelt tőle, mint az egyház utolsó hős védelmezőjétől. Gottfried – ha tehette – mindig a saját érdekei teljesítéséért erősködött, közel sem érezte magát soha az egyház kardjának és ezúttal is kénytelen-kelletlen vonult hadba – főleg felesége az egyre inkább szentszatyorrá váló Beatrix unszolására. Római útjára magával vitte mostohalányát Matildát, a szerénység és az érintetlen tisztaság mintaképét, akit nagy kegyesen fogadott Sándor pápa és Hildebrand főfelügyelő. A jóságtól sugárzó papok, a szűzies erény tisztántartására vonatkozó intelmeik mellett felhívták a hercegkisasszony figyelmét apja egyház érdekében hozott, példaértékű áldozatok követésére, mert ezek olyan önzetlenül magasztos tettek voltak, melyek őt is kötelezik a római püspökség nemeslelkű szolgálatára.

Férfiember érintésétől borzadó Matilda Anselmo (II. Sándor) előtt hajbókol, akinek azért megengedte, hogy megsimogassa fizimiskáját.A vallási dolgokban túl buzgóra nevelt Matildában a pápával történt találkozás örök emlékezetű boldogságot hagyott, teljesen elkábult, hogy egy ilyen nagy embernek többször is megcsókolhatta bíborsaruját és köpönyege szélét.

Talán belefáradtak a védtelen jobbágyfalvak felégetésében vagy a sok bor nyomhatta meg fejüket, de valamiért jobbnak látták a normannok felszedni sátorfájukat és behúzódni Capua városába, mikor meglátták Gottfried serege érkezését. Korábban gumilabdaként pattogó normannok valamiért nem óhajtottak csatába szállni a frissen érkezett toszkán haddal, akkép döntöttek: inkább a jobbágyok meg kereskedők kifosztására tartalékolják erejüket. Monte Cassino krónikája úgy írja, hogy a normannok „megijedtek és kiürítették Campagnat” (23.) A szinte még sihederkorban lévő, másodgenerációs normann legényeket azonban nem örvendeztette meg a városba húzódás semmittevése, dicsőségre áhítoztak, bizonyítani szerettek volna és Richárd fia, Jordan vezetése alatt Aquino mezején szembefordultak a toszkán sereggel. Jordan és csapata, 1067 májusában komoly veszteségek mellett képes volt 18 napon keresztül visszaverni a többszörös túlerőben lévő toszkán zsoldosokat, és mikor már majdnem Jordán nyaka köré szorult a hurok, az egy nagyobb összeget ajánlott fel Gottfriednek. Hildebrand legnagyobb felháborodására Gottfried elfogadta a nehéz aranyzacskókat és még a normann sebesültek elszállításában is segédkezett Jordannak. A démonpap inkább hálával tartozhatott volna Gottfriednek, amiért a normannok elhagyták Róma környékét, visszahúzódva váraikba, birtokaikra. Így nyerhetett szabad teret Hildebrand és így szállhatott szemben ismét gondtalanul a birodalmi érdekekkel, újra pimaszul dacolhatott a német udvarral, és feudális főúrként kormányozhatott a korlátolt képességű Sándor pápa nevében. Mindez elképzelhetetlen lett volna Gottfried pajzsa és kardja nélkül.

Még abban az évben (1067) beérett Annás fáradságot nem ismerő lelki terrorja, amit Ágnes császárné ellen folytatott. Az energiavámpírként rátapadó Annás nem hogy segítette volna Ágnest a fiánál fellépő problémák megoldásában, hanem még jobban megkavart, felfújt mindent, hisztizett és pánikot keltett, ami Henrik király anyjától való elhidegüléshez vezetett. A lelki kínzást még elviselhetetlenebbé tette Ágnes számára, fia zabolátlan viselkedése, mely egyfajta lázadás, indulatos reakció volt Annás bigott erőszakosságára. Annás a neki szolgáló papok segítségével gyötörte az anya-királynét; az ifjú király minden bajáért, helytelen viselkedéséért Ágnest hibáztatták, minduntalan fejére olvasták 'bűneit', megátalkodott ellenszegülését a legszentebb Sándor pápával, Cadalus kinevezését és legfőképp, hogy Hildebranddal szemben mert fordulni. Eközben másik frontot nyitva, a zaklatott lelkű Damiani skorpió méreggel írott levelekkel még jobban felkavarta az önbizalmát vesztett Ágnes nyugtalan lelkivilágát. Pedig a királyfi rossz tulajdonságaiért nem a gondoskodó, szelíd anyai szeretet volt a felelős, hanem a rosszindulattól duzzadó Annás erőszakossága. Az anyai szeretet helyett, miután egy palotapuccsban elragadta a császárnétól az akkor tizenkét éves királyfit, Annás ószövetségi türelmetlenséggel tömte tele a gyermek fejét, megzavarta természetes fejlődését, megsértette lelkét. Akkor hosszú ideig sikerült teljesen hatalmába vonni a gyermeket a romlott lelkű főpapnak, minek negatív hatása kétségtelenül hozzájárult Henrik akaratos, arrogáns viselkedéséhez. A bosszúálló Hildebrand-féle banda szemében Ágnes csak egy engedetlen nő volt, aki vakmerően szembe mert helyezkedni a sötét igénytelenséget hirdető papokkal. Gonosz mesterkedésük végül is sikerrel járt; megtörték Ágnest, elhitették vele, hogy minden bajért ő a felelős és a megalázott asszonyt római bűnbánó zarándoklatra kényszerítették. Evvel a fordulattal újabb sikert könyvelhetett el Hildebrand pártja, és a mazochista Damiani rohant egyből Rómába, hogy személyesen alázhassa meg a szerencsétlen császárnét. Győzelemittasan ujjongta végig a Szent Péter bazilikát a felhevült reformdémon, kárörvendve károgta, hogy amíg az isteni akarat arra kényszerítette Sába feslett királynőjét, hogy eligazításért esedezzen Jeruzsálembe Salamon ítélőszéke előtt, addig a megtévedt Ágnest azért vezérelte az isteni akarat Rómába, hogy Krisztus (halász) őszinte szerénységéről tanuljon. Micsoda élvezkedés lehetett Damianinak és Hildebrandnak gyóntatni, térdepeltetni, kioktatni tovább gyötörni a gyűlölt asszonyt: az ilyen áldásos tevékenység még az átkozódási ceremóniák édes kéjét is felülmúlhatta!

A következő év tavaszán (1068) a német koronatanács döntését követve fényes, nagyhatalmu urak csoportja érkezett Itáliába; Annás kölni érsek, Trent püspöke Henrik, és Bajorország hercege Ottó vezetésével. Útjuk első állomása Enrico ravennai érsek udvara volt, ami azért érdekes, mert az érsek elkötelezett híve volt Honoriusz pápának. Nem világos, hogy utána Annás személyesen találkozott-e a lombárd egyházmegyéjében székelő törvényes pápával Honoriusszal, de az biztos, hogy Honoriusz többször is fogadta a németeket, mely találkozások híre mélységesen felháborította Hildebrand pártját, hiszen tisztelettevésükkel nyíltan legitimálták Honoriusz egyházfősségét. A laterani vezetés rögtön Annást hibáztatta, hogy ilyesmi előfordulhatott, emellett Annás amúgyis szálka lett a laterani papok szemében, amióta Sándor pápa fülébe jutott, hogy Annás a tiara megszerzésén álmodozik. A sérelemért elégtételt kellett venni és mikor a német küldöttség Rómába érkezett Sándor pápa durcáskodva heteken keresztül nem volt hajlandó fogadni őket. Megaláztatva kellett a Lateran penészes fogadótermében toporogniuk nap-nap után, mert még a székeket is kihordták a papok, nehogy valahová le tudjanak ülni a németek. Az utána nagy nehezen a húsvéti szinóduson bekövetkezett találkozásban sem lehetett köszönet a germánok számára, Annásnak mezítláb, lehajtott fővel kellett megalázkodnia Anselmo és Hildebrand előtt, utána az audiencia folyamán Hildebrand egyoldalúan csak a saját követeléseit hangoztatta majd udvariasan haza küldte a fényes társaságot. Végezetül nyomatékosan még a lelkükre kötötte, hogy akaratát hűséges tolmácsolják Henrik királynak. A német követség – uruk utasítását követve – a pápa engedélyét szerette volna elnyerni királyuk Bertával kötött házassága felbontásához, mely kérelmet Anselmo és Hildebrand egyszerűen kiröhögött. Mint az említve volt, Henriknek nem tettszett az Annás által kikényszerített frigy és még évekig próbálkozott elválni a nyakába vart Bertától, de Annás (Róma javaslatát követve) nem azért hozta össze a házasságot, hogy utána engedélyezzék annak szétválását. A nagyravágyó Bajor Ottó Gottfrieddel szeretett volna tárgyalni és a pápával folytatott sikertelen tárgyalások után találkozót beszélt meg Toszkána hercegével Piacenza mezején. Hildebrand a tőle megszokott sunyi mesterkedéssel elintézte, hogy a találkozás ne jöhessen létre, és az általa felbőszített itáliai nemesek csúnya verbális támadással elűzték Gottfried táboránál megjelenő német urakat. A németeknek – Annást leszámítva –, restelkedve kellett hazájukba visszatérniük, mert az egykori pompás császárváros romos palotáiba, templomaiba befészkelődött fanatikus, sötétlelkű papok megalázták, megszégyenítették őket.

Henrik a következő évben sem tett le Bertától való válási szándékáról és Siegfried mainzi érsek segítségével zsinatot hívatott egybe Mainzba válása törvényesítésére. A történetben nem is az az érdekes, hogy próbálkozása simán megbukott, hanem Rómába küldött újbóli kérelmére – melyet Siegfried fogalmazott meg – nyújtott válasz. Sándor pápa (értsd mindig alatta: Hildebrand) a mindig vakarózó-morgó ebét, Damianit küldte pápai legátusként Németországba, de előtte jól felhergelte, nehogy mérge elfogyjon a hosszú úton. A határt szinte alig lépte át Damiani és máris kiátkozással fenyegette meg Siegfriedet, amiért egy ilyen ügyet egyáltalán felmert vetni. Utána bevonult a frankfurti székesegyházban toporzékolva követelte, hogy a Mainzban összegyűlt zsinat azonnal költözzön át Frankfurtba, mert ő így akarja. Októberben (1069) verődött össze a zsinat, hol a német főurak úgy hajlongtak Damiani előtt, mintha az maga lett volna Szent Péter vagy Szent Pál. Henrik nem adta meg az örömöt Damianinak, hogy még egyszer mindenki előtt packázhasson vele: megfordította lovát és meg sem állt Szászország belsejéig. A pápaság hatalomtéboly törtetése tűnik ki e rövid történetből, minek keretében, vagy inkább a rendszerében lelki és szexuális problémákkal küzdő népámítók vallásuk segítségével olyan politikai előnyben kerültek, mint még soha. Papok rángathattak, megsérthettek, üldözhettek világi nagyokat és még a földrész legnagyobb urával is pimaszul szembe mertek szegülni. A furcsára sikeredett frankfurti zsinat után Damiani raportra kényszerítette Henrik támogatójának számító mainzi, kölni, bambergi érsekeket, hogy válaszolhassanak az őket ért szimónia vádjaira. Damiani nagyon élvezte az egészet, alig akart visszatérni gazdájához, Hildebrandhoz.

Messzenyúló történelmi távlatból szemlélve Róma ezekben az években Hildebrand kezében látszott lenni, ám a valós politikai helyzet ennél sokkal megosztottabb volt. Lelkes apátok, munkától őrizkedő arisztokraták, gazdagodni óhajtó kereskedők évszázadokon keresztül építették, tornyokkal, falakkal, mellvédekkel erősítették meg az egykori faragott terméskőből, hasított márványból felépített császárkori palotákat és ezek a toldozott-foltozott erődítmények tucatnyi erőközpontot jelentettek a Hadrianus fallal körbevett városon belül. A palotaközpontok egyszerre töltötték be a tömegszállás, katonai helyőrség, raktár, főúri lakhely funkcióit istállókkal, műhelyekkel, kápolnákkal kiegészítve és körülöttük a szolgák, nincstelenek viskói úgy húzódtak meg, mint templomfalak mellett a nyomorgó koldussereg. Róma arisztokráciája uralta a palotaerődök sokaságát, melyek telke ritkán volt nagyobb egy-két futballpálya méreténél. Közülük kerültek ki a kapitányok, konzulok, szenátorok, prefektusok, magisztrátusok, bírák és főpapok; néha összefogva védték érdekeiket, máskor véres utcai harcokat robbantottak ki egymásközt valami apróság miatt. A két papi 'fellegvár' (Lateran, Leonine) után a Hadrianus által épített Angyalvár volt a legjelentősebb római erőközpont amit Gottfried hosszú ostrom és komoly áldozatok után ragadott el Centius (Cencius) hercegtől. A közelben fekvő Trastevere falakkal, sáncokkal erősített negyede, a szintén Hildebrand-párti Benedikto kezében volt, de Róma többi része inkább ellenségesen, mint barátsággal viselkedett a pápa és szövetségeseivel szemben. Bonizónál olvashatunk a Hildebrand által elmozdított prefektus István, Centius nevű fiáról, akit gyilkossággal, házasságtöréssel vádoltak meg a papok – egy vártornyot épített a Hadrianus (S. Angelo) palota melletti hídfőjére és mindenkitől pénzt követelt a híd használatáért. Annak ellenére, hogy a fél város Hildebrand ellenőrzése alatt állott, Sándor pápa mégsem érezte biztonságban magát és amikor tehette elhagyta a várost. A vidéki monostorokban nem kellett olyan élesen szembesülnie a nap mint nap felmerülő rengeteg kellemetlenséggel, haragot generáló politika ármányaival, no meg az állandó pénzhiánnyal. Hát igen, a pénzhiány! A városfalán kívüli pápai uradalmak főleg Latium, Maritima, Szabina és Toszkána területein feküdtek, ám jövedelmeik közel sem fedezték az egyházintézmény kiadásait. A Lateran kancellária és a pápai lakosztály fenntartása mellett a reformmozgalom szervezetéhez tartozó aktivisták irányítása is nagy halom pénzbe került. Anselmo, Hildebrand, Damiani személyesen több tucat papot, szerzeteset, vándorremetét irányított, akik nem csak híreket, parancsokat hoztak-vittek, hanem kápós tiszt módjára kolostorok, zárdák lakói viselkedését, hitbéli buzgóságukat ellenőrizték. A Lareran bizalmas küldöttei még több spiclit alkalmaztak, hogy készen lehessenek lecsapni a fegyelmezetlenségekre. A fél Európát behálózó spion-ügynökhálózat olajozott működése több pénz emésztett fel, mint a kolostorok-zárdák népe ellátása, és kinek, ha nem másnak volt hatalmas vagyona (a dúsgazdag-mágnás Gottfried meg a rabló normannokon kívül), mint Milánó érsekének Guidónak?

Mindezen eseményekkel egy időben Verdunban, 1069 decemberében elhunyt Gottfried herceg, de halála előtt még – feleségével egyetemben – kegyvesztett lett Anselmo-Hildebrand előtt, akikkel nem volt nehéz összerúgni a patkót. A herceg temetése után az Itáliába visszatérő Beatrice kénytelen volt megalázkodni Hildebrand előtt, mert a mindenható főpap szövetsége nélkül nehezen tudta volna kormányozni toszkán érdekeltségeit. Lányát, Matildát teljesen behálózta démoni hatalmával Hildebrand és a buta tyúkocska, amellett, hogy szigorú vallásos életformát követelt környezetétől, a fél életét átimázgatta, semmi mást nem ért el, mint a Lateran alázatos eszközévé vált. Matilda sikertelen házasságot kötött mostohatestvérével – Gottfried herceg fiával – akit szintén Gottfriednek hívtak, de a jóképűnek nem mondható, púpos herceg nem bírt megmaradni a mély-vallásos Matilda mellett és inkább elmenekült tőle ősei birtokára, Lotaringiába. Matilda természetesen kibukott, hogy tőle még egy púpos ronda pasi is elmenekül és válaszként még inkább mennyei vőlegényéhez, Krisztushoz fordult.

Hildebrand már hosszú évek óta mindent elkövetett Guido megbuktatásáért és a gazdag lombárd egyházbirtokok fokozott adóztatásáért. Két lelkes zélóta segítségével akart végleges pontot tenni a gyűlölt milánói érsek pályafutására. Milánó szegényeit, közeli kolostorok böjtölő szerzeteseit, környékbeli mindig éhes remetéket, kolduló barátokat, csavargó földönfutókat Ariald dékán szervezte egybe nagy ügyességgel, ha kellett felfegyverezte és ráuszította őket valamelyik 'bűnös-vétkes' ellenségére. Közönséges bűnbandaként viselkedtek, de ugyanakkor semmi bűn nem eshetett, mert egy pap vezette őket az isten nevében. Hildebrand második számú lombardiai ügynöke a Szentföldet megjárt, harcias Eremald (Erembald) volt, kinek fegyvertársai körét eldurvult zarándokok, állásnélküli zsoldosok és lezüllött lovagok alkották. Mindketten többször megfordultak Rómába, bejáratosak lettek Hildebrandhoz, Sándor pápa is a barátságába fogadta őket. Felizgatott elméjük továbbhevitésére 1066-ban a pápa ünnepi pompával fogadta a két elvetemült brigantit és egy fehér alapon, vörös kereszttel ékesített pajzsot adott át Eremaldnak, majd az 'egyház lovagjának' nevezte ki. A fantasztikus áldásoktól felfrissült páros még több bajt, szerencsétlenséget okozott visszatérésük után Milánóban, ám Arialdnak végül is rossz vége lett, rettenetes mártírhalált szenvedett.

Ariald dékán, Hildebrand barátja, a milánói reform-partizánok vezéralakja, kinek holtteste az agyonverését követő tizedik hónapban még mindig teljesen épp volt és édes illatokat árasztott. Az erőszakos Eremald ezek után óvatosabban operált; megtartotta milánói kulcspozícióját – signor-nak, meg kapitánynak nevezte ki magát –, és éveken keresztül gyengítette, rombolta Guido püspök érdekeit. Minden áskálódás ellenére – Hildebrand legnagyobb bosszúságára –, Guido gondtalanul irányíthatta lombárd egyházmegyéjét, később idős korából fakadó gyengesége és betegsége miatt maga mondott le hivataláról 1071 tavaszán. Lemondása előtt érseki keresztjét, gyűrűjét – Hildebrand helyett – Henriknek küldte el, hogy ő nevezhesse ki az új milánói érseket. Guido ajánlására a birodalmi tanács Godfrid nevű szubdiakónusnak adományozta az érseki jelvényeket és Milánó érsekévé nevezte ki. (Arnulf, III.-20). Godfridot az egyházi előírásoknak megfelelően, 1070 tavaszán Novarában szentelték fel érseki hivatalába. A laterani vezetést alaposan feldühítette, hogy nem ők dönthettek az új milánói érsek személyét illetően és bosszúból ügynökeik segítségével fegyveres összetűzéseket robbantottak ki. Az új milánói érsek ellen támadó patarénus bandák élén, vöröskereszttel pajzsán Hildebrand leghasznosabb idiótája az elmeháborodott Eremald járt. Szedett-vedett bandájával gazdaságokat, polgárházakat támadott meg, majd összehívott egy szerzetesi nagygyűlést, soraikból kiválasztott egy izgatott lelkű, Atto nevű fiatal papot, akit még ugyanazon összejövetelen, 1072 januárjában – ez a gyülevész banda – Milánó érsekévé szentelte. (Arnulf, III. 23) Atto érseksége pünkösdi királyságnak bizonyult csupán, mert a harcias szerzetesek paródia-szerű püspökszentelését követően, a patarénus-ellenes polgárok lecsaptak rá, megsebesítették, lemondatták és megeskették, hogy nem tér többé vissza városukba. Atto Rómába szaladt Hildebrandhoz, ott is maradt a Lateran palotában szaporítani a 'hakapeszik' papok számát.

Annás római felsülését látva Henrik visszahívta udvarába Bréma érsekét, Adalbertet, aki a legjobb tudása szerint haláláig (1072. márc.) vezette a kancelláriát. Adalbert nem engedte a császár közelébe a sótétlelkű Annást, sőt még az udvar környékén sem tűrte meg, ám halála után Annás rögtön visszapofátlankodott. A papok által irt történelem (Lambert, 1072) természetesen úgy állítja be, mintha az uralkodó könyörgött volna Annásnak, hogy vegye kezébe az ország irányítását. Miért is lett volna szüksége a mély vallásos érzésekkel abszolút nem rendelkező Henriknek egy kellemetlen modorú, mindenben kotnyeleskedő öreg papra? Az ilyen Annás-féle papok mindig is ráerőszakolták magukat az uralkodókra, gátlástalanul – pióca módján – tapadtak rájuk és főleg családjuk idősebb nőtagjait környékezték meg, mint az Henrik anyja, Ágnes esetében is nyomon követhető. Az Ágnesre erőltetett pszichológiai nyomás, érzelmi zsarolás meghozta eredményét; megbánta förtelmes bűneit, imádkozott, gyónt, vezekelt naphosszat, de római tartózkodása folyamán a sok térdepelés monoton unalmát megszakítva, leginkább korábbi ellenségei lábánál szeretett ücsörögni. Nem maradhatott sokáig egy fedél alatt Annás és a fiatal uralkodó, a főpapnak nem sikerült befolyása alá vonni Henriket és egy idő elteltével jobbnak látta érsekségébe, Kölnbe visszatérni. Persze ott sem fért a bőrében és amikor jogtalanul lefoglalt egy hajórakományt, a polgárok fellázadtak ellene. Annás a katedrálisban keresett menedéket az éj leszálltával álruhát öltve a városfal egyik omladozó résén meglógott. Néhány nap múlva vértes katonaság élén tért vissza és véres bosszút állt a város polgárain.

Sándor pontifikálásának utolsó évei jobbára az engedetlen egyházfik terrorizálásával telt el, valamint olyan igaz keresztény bajnokok felkutatásával, felfuttatásával, mint Igneus Péter atya, aki hatalmas csődület örömére átsétált az égő máglyán, csakhogy bizonyítsa Firenze püspökének bűnösségét. Ilyen vagány papokra volt szüksége Sándor pápáéknak, és meg is tették Igenust Albano bíborospüspökének, az addig ott trónoló firenzei származású Péter meg elzavarták. Nem sokkal halála előtt – Hildebrand unszolására – Sándor pápa, a nyilvános nagyböjt-ünnepi szertartásán kiátkozta Henrikhez közel álló udvari tanácsadóit, hűséges segítőit, mely húzással, a fanatikus laterani papok ismét hadat üzentek az uralkodónak. Ugyanabban az időben történt, hogy Monte Cassino püspöke, Desiderius az általa teljesen átépített kolostorkomplexum felavatására meghívta Sándor pápát és az egész laterani reform-bagázst. A felemelő egyházi ünnepen Richárd, Róbert Guiscard, valamint más normann kapitányokon kívül több ezer pap és szerzetes jelent meg, napokig tartott a véget nem érő imádkozás, éneklés, körmenetezés, zúgtak a harangok, füstöltek a füstölők és az egyre jobban megroggyanó Anselmo nagyon örülhetett, amiért egy ilyen izgalmas eseménysorozaton részt tudott venni. A felejthetetlen élmény után még egy évig, mielőtt egészségi állapota rosszabbodni kezdett minden gond nélkül kormányozhatott Sándor pápa. Nem sokkal Sándor pápa halála előtt távozott el az élők sorából a kor egyik jelentős negatív figurája, Péter Damiani. A megkergült főpap végleges távozásával Hildebrand (és Sándor) a legvakmerőbb szolgáját veszítette el. Rá következő év tavaszán, 1073. április 21-én Anselmo da Baggio elindult a pokolba vezető útján …

Hetedik könyvében írja Benzo, Sándor pápa halálát illetően: „Prandellus számára tényleg minden test fű; „és megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az úrnak szele fuvallt rá …”, és végül mikor kedve úgy hozta, hogy a luccai – akit ő Sándornak nevezett el – véglegesen távozzon, Archigenest utasította, hogy jöjjön vágjon eret rajta, és a sok kifolyt vérrel a lélek is eltávozott. Ez így történt meg.” (Archigenes, Traianus ideje körül élt, tévtanokat követő 'doktor', aki megalapozatlan fontosságot tulajdonított az érvágásnak. A középkori pap-doktorok természetesen zseniálisnak vélték az érvágást.)

Sándor pápát magasztosító apologéták nem győzik hangoztatni a pápa rendíthetetlen küzdelmét az egyházi korrupció, szimónia ellen, ám azt elhallgatják, hogy pápává választásakor nem mondott le a gazdag jövedelmekkel járó Lucca püspöki székéről, hogy azt unokaöcsikéjének ajándékozhassa. Senkit ne zavarjon meg az, hogy az unokaöcsikét is Anselmo da Baggiónak hívták, mint II. Sándort, ő belőle is szent lett. Szentségét meg avval érdemelte ki, hogy minden tiltakozás, nyafogás nélkül elfogadta Lucca magas haszonnal járó püspöki székét, mintha az valamilyen családon belül örökölhető valami lett volna. Unokaöcsikének ajándékozni rangot, zsíros jövedelemmel járó hivatalt, az ugye nem szimónia?

A római pápák nagy barátja és mecénása, Anglia királya, 'Hitvalló' Edward (III. Eduárd) 1066. január 6-án elhalálozott és negyvenegy nap múlva helyét, Harold earl foglalta el. Hildebrand-féle klikk másik kedvenc vadembere, Normandiai Vilmos azonnal trónkövetelőként lépett fel, mindenkinek azt hazudva, hogy korábban Edward önként, minden külső kényszer nélkül neki ígérte Anglia trónját. Harold óriási hibát követett el trónralépésekor, mikor nem küldött azonnal egy könyörgő-alázkodó küldöttséget – sok-sok arannyal – Hildebrandhoz és így utat engedett Vilmos normann küldöttségének a zavartalan térnyeréshez. Harold talán úgy gondolhatta Róma túl messze van vagy túlságosan bízott saját püspökei hűségében, de mindenesetre Hildebrandot elhanyagolta, és ezzel megpecsételte sorsát. A laterani udvarban Lisieux archidiakónusa, Gislebert képviselte Normandiai Vilmos érdekeit és ellenérdekek képviselete hiányában nem volt nehéz dolga a laterani klikkel. II. Sándornak talán jól is jött, hogy nem érkezett egy hízelgő társaság Harold udvarából, így nem kellett sokat fontolgatni vagy igazolni egyöntetű döntését, mely természetesen a normann vezér pártját fogta. Harold legyőzése után Vilmos nem maradt hálátlan és „megszámlálhatatlan mennyiségű aranyat, ezüstöt, díszes ajándékot küldött a pápának, ami még a konstantinápolyi udvart is elkápráztatta volna” (Poitiersi Vilmos, P. L. t. 149). A telhetetlen pápának (jobban mondva Hildebrandnak) ez sem volt elég, mert a sok arany kézhezvétele után még több pénzt akart, és rögtön figyelmeztette Hódító Vilmost a szentszék számára éves adóban (pensionem) kifizetendő Péter-fillérek azonnali begyűjtésére, minek behajtása Edward halálával időszakosan megszűnt.

Sándor pápa különösen szerette és védte az Európában megtelepedett zsidókat, nem csak a római zsidó szórványt vette védőszárnya alá, hanem távoli országok zsidósága érdekében is fellépett, miként azt a spanyol püspökökhöz küldött körlevelében írja többek közt: „Örömmel hallottuk, hogy megvédtétek a közöttetek élő zsidókat és megakadályoztátok, hogy a szaracénok ellen küzdő lovagok legyilkolják őket, mely istentelen vágyat az állati ösztönökből származó tudatlanság vagy talán elvakult rajongás okozhatta náluk. Hiszen hitetlenséget sugall szembefordulni az isteni akarattal, mikor a tudatlanok le akarják gyilkolni azokat, kiket az isteni könyörület már eleve az örök üdvösségre szánhatott. Ekképpen tiltotta meg az áldott Gergely a zsidók megölését, kinyilatkozván, hogy kegyelettelen azokra kezet emelni, akiket az isten szándékosan megőrzött ...” (Ep. 101. Jaffé 4581).

Néhány szó még a fejezetben szereplő fontosabb szereplőkről:

Benzo

Alba püspöke (†1089), világi ismeretekben jártas, kora viszonyaihoz képest műveltnek mondható szerző, azon kevés egyházi vezetők közé tartozott, akik lemerték írni a valóságot és nem estek térdre a demagóg társaik előtt. Benzo munkássága párhuzamban állítható a másik híres XI. századi történésszel, Sutri-i Bonizzóval úgy, mint két ellenpólus, egymással szemben álló mentalitás, látásmód, értelem.

Benzo atya talán még jobban kiváltotta a reformpápák és lakájaik dühét, mint az általuk trónbitorlónak tartott II. Honoriusz, mert ő volt a szellemi motorja, összekötő tengelye mindazon csoportoknak, a római egyházi irányzattal szemben álló papoknak, nemeseknek – mindenkinek –, akik nem értettek egyet az ultrakonzervatív reformistákkal. Ezen felül éles és frappáns nyelvezettel írta meg az igazságot, ellenfeleit nem kímélve találékony kifejezésekkel, egyéni szókapcsolatokkal állította mindet pellengérre őket. Egyetlen műve maradt ránk, a ritmikus, rímelő prózában írt 'Hét Könyv IV. Henrik Császárhoz’ (Ad Heinricum IV. imperotorem libri VII.), mely nem egy összefüggő munka, hanem inkább különálló írások mozaikszerű kollekciója, melyet nem sokkal halála előtt rendezett egy műbe. Hildebrandot mélységesen megvetette, sokszor hívta Asinandrellusnak, Asinelusnak, Asinandernek, ami elnevezések mind a szamár, csacsi és ostoba jelentéssel bírnak, de nevezte őt Prandellusnak, Folleprandnak ( ügyefogyott jobbágy), valamint hamis barátnak, 'aki nem csupán lepaktál a sátánnal, de maga is csuklyás ördög, a sátán végtagja'. Sándor pápát 'luccai eretneknek' hívta és a Lucca névből formált 'lutulensis' (saras) névvel illette. (Gregorovius feltételezi, hogy a Carmina Burana egyes versei is tőle származhatnak.)

Miklós koronázásáról (1059) írja: „Prandellus miután pénzzel és hazugságokkal korrumpálta a Rómaiakat, ráhelyezte az uralkodó koronát bábja, (hydolum) fejére, melynek alsó abroncsán ez volt olvasható: 'isten kezéből nyert mennyei királyság koronája' a felső abroncsán pedig: 'birodalmi diadém, Péter ajándéka'. (Ad. Hen. I. 7.)

1065 tavaszán Benzo Quedlinburgben meglátogatta Henrik királyfit és nem nagyon finomkodott ellenségeit érintő kifejezésekkel, kijelentve; „Apulia és Calabria népe felszabadítóként, nyitott kapukkal vár rád, hogy megbüntesd azokat, akik vadállatként a római megyéket pusztítják. E két hercegség javai megtöltik majd kincstáradat, de előbb ehhez meg kell semmisíteni 'Badaculust' (Gottfried) és 'Prandellust' (Hildebrand), akik minden gonosz előidézői, és azután a szenny gyermekeit, a normannokat.” (Ad Hen. III. 14-15)

Hetedik könyvében írja Sándor pápa halálát illetően: „Prandellus számára tényleg minden test fű; 'és megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az úrnak szele fuvallt rá …' és végül mikor kedve úgy hozta, hogy a luccai – akit ő Sándornak nevezett el – véglegesen távozzon, Archigenest utasította, hogy jöjjön vágjon eret rajta, és a sok kifolyt vérrel a lélek is eltávozott. Ez így történt meg.”

Kérlelhetetlen ellenségei végül is elszegényítették és öreg korára nagyon bántotta, hogy a császári udvartól több évtizedes hűséges szolgálatáért semmi jutalmat, elismerést nem kapott.

Annás

Annás felemelkedése az 1050-es évek első felére esett, mikor behízelegte magát II. Henrik császár udvarába gyóntató papnak. Szolgálataiért Henrik 1056-ban Köln püspökévé nevezte ki, hol hivatalával mindjárt visszaélve nekilátott a lotaringiai Ezzo család rongálásának. Ezzo herceg lányától, Richezától (II. Mieszko lengyel király korábbi felesége) fenyegetésekkel, ígérgetésekkel értékes ingatlanokat csalt ki majd Richeza unokatestvére Henrik gróf ellen fordult, akitől orvul elrabolta Siegberg várát, kiűzte az ott lakókat és saját szervezésű ügynökképző kolostort rendezett be falai között. Az itt kiképzett, alaposan agymosott szerzeteseket más kolostorokra szabadította, hogy segítségükkel a legszigorúbb sanyargató szabályokat kényszeríthesse rá az ott élő szerzetesekre.

Minden szigorúságra törekvő felszínes tettetés ellenére Annás korrupt volt a javából, tipikus mintapéldánya az episzkopális nepotizmusnak. Tehetségtelen, erőszakos unokatestvérét, Cunont beültette Trier püspöki székébe, igaz a suhanc rokon nem sokáig ronthatta a levegőt Trier városában, mert egy Theodorik nevű gróf a város polgárai segítségével lecsapott rá és kettéhasította a sok pimaszsága miatt. Másik unokatestvérét, Burchardot Halberstadt püspökének, míg saját bátyját, Wernert 1063-ban Magdeburg püspökének tette meg.

Annás hírhedt sírrabló volt, Jonathan Rotondo-McCord írja hogy „néhány év alatt három fontos tetemet lopott el (legelőször Agilolfét), és saját presztízse növelésére a kölni Szűz Mária templomban helyezte el a kétes származású csontokat.” (Body Snatching and Eiscopal Power) A másik két emberi maradvány Henrik király politikai ellenfelének számító Ezzonen-házhoz tartozott, és a tetmek újbóli ravatalozásától, temetésétől, látványos rangra emelésüktől politikai biztonságot remélt, ugyanakkor üzent is vele IV. Henriknek, hogy ő még az uralkodó ház esküdt ellenségeit is képes tisztességet megillető státuszba emelni, ha úgy akarja.

„1069-ben Annás római tartózkodása folyamán megvesztegette az őröket és ellopta Szent Ince és Szent Vitalis maradványait.”

Annás életrajza (Vita Annonis) 1100 körül íródott, melyben a szerző erényes és indokolt cselekedetnek véli Agilolf maradványai ellopását és átszállítását Malmedyből Kölnbe, mely cselekedet „az egész várost megörvendeztette.” Ám egy másik jelentősnek mondható szerzeményben (Translatio S. Quirini) még egyértelműbben megfogalmazódik Annás tolvajlása.

Malmedyből történt hullarablás évekkel később kellemetlenül csapott vissza Annásra és még kellemetlenebbül érintette az uralkodópárt:

„Húsvét ünnepének estéjén (1071. május 8.), a király, királyné és az ország egyházi-világi nagyjai a Liége-i püspöki palota nagytermében állami banketten lakomáztak, mulattak. A nagyterem pazarul ki volt világítva, falai gazdagon dekorálva, asztalai étellel, itallal telis-tele rakva roskadoztak. Bódító borok, édes illatok, ínycsiklandozó ételek hatásukat elérve jókedvet, vidámságot, kellemes érzéseket váltottak ki az előkelőségekből. Ám mikor a hangulat tetőfokára hágott, hirtelen valahonnan melankolikus, egyre inkább erősödő, monoton egyházi ének szorongást keltő zümmögése kezdte el mennél inkább betölteni a termet. Az egyszólamú hümmögés kellemetlen zaja egykettőre eltüntette a mosolyt, kipirult orcák elsápadtak, megfagyott a kacagást, mikor a feketecsuhás, szakállas, ápolatlan alakok benyomultak a terem közepére és még hangosabban folytatták nyomasztó éneküket. (…) Rémület járta át a vendégsereget, a királyné elsírta magát, a király mélységesen felháborodva Annást hibáztatta …” (Ann. 1071). A történetben teljesen mindegy a szerzetes-akció mögötti ok, mert a lényeg abban van, hogy ilyesmit képesek voltak megtenni, hogy így tönkretehették mások élvezetes, kellemes estéjét. Ahogyan a vallás kétes értékei mögé bújva az ország nagyjait képesek voltak lelkileg-érzelmileg terrorizálni, egyfajtaképpen megalázni őket, és mindez nem lett volna lehetséges Hildebrand évek óta tartó az uralkodó tekintélyét romboló munkálkodása nélkül. Neki köszönhetően történhetett meg, hogy a királyi poroszlók nem merték útját állni a sok csuhába bújt démonnak, hogy nem akadt néhány nemes legény, akik kardlappal verték volna ki őket, és inkább a vendégsereg távozott lehajtott fővel, amivel elismerte a papok hatalmát. Hildebrand ekkor már hosszú évek óta következesen mindent elkövetett a királyi – és általában a nemesi – rang lejáratásáért, pimasz példákkal mutatta az utat az arra hajlamos papoknak, hogyan kell kicsúfolni, megszégyeníteni az uralkodói tekintély, dacolni, szembefordulni a világi hatalmasokkal mindaddig, míg azok bűnbánóan ott nem térdepelnek előttük. A szabadjára engedett, senki által nem kontrollált papi erőszak útja egyenesen vezetett Canossához.

Centius

Több esetben megtévesztő lehet a személynevek duplázódása a római arisztokrácia családjaiban, ilyen pl. a prefektus István fia, Centius és az István helyére kinevezett Tiniosus János fia, akit úgyszintén Centiusnak hívtak.

"István fia 1077-ben eredménytelenül próbált Henrik elé járulni, majd még abban az évben torokrákban elhalálozott "(Berthold, Annales 1077). István prefektusnak volt egy másik fia, akit szintén Istvánnak hívtak, vele kapcsolatban írja nyolcadik könyvében Bonizo: „Ebben az időben szörnyű bűneset történt Rómában a legigazabb keresztény, prefektus Centius ( Tiniosus János fia) alattomos támadás áldozata lett, mely aljasság mögött a korábban említett istengyűlölő testvére, István állott. Mikor az áldott prefektus testét felravatalozták a Szent Péter bazilikában az Úr számtalan csodatételt vitt végbe általa. A felháborodott nép megrohanta István erődjét elfogták, fejét, karját levágták, teste maradék részeit elégették, majd a levágott testrészeket a Szent Péter bazilika folyosó boltozatára akasztották.” A következő évben, VII. Gergely (Hildebrand) Centius tetemén keresztül munkálkodó isteni csodákat, hitelesnek nyilvánította és kanonizálta a meggyilkolt prefektust.

Míg a másik Centius, a megbuktatott prefektus István fia, akiben a későbbi Frangepáni ház ősatyját tisztelhetjük közel sem halt meg torokrákban 1077-ben – mint azt Berthold tévesen közli, – hanem nagyon is aktívan még évtizedekig részese volt Róma politikai életének. Az utolsó feljegyzés 1102-ben említi Matildával kapcsolatban.

II. Sándor (1061-1073)

II. Sándort bemutató fejezetet – hosszúsága miatt – két részben kell leközölnöm.

II. Miklós hirtelen halála alaposan felkavarta Róma és Milánó főpapjai langyos tervezgetéseit és határozott lépésekre kényszerítette a szemben álló feleket. A császárhű arisztokrácia és papság Hildebrand-ellenes – lehetőleg lombárd – főpapot szeretett volna Péter székébe ültetni. Mozgalmuk kiemelt vezéregyénisége volt Wilbert (Guibert) birodalmi kancellár, mellette harcostársként; Galeria várából sikeresen elmenekült Gerard gróf, Alba püspöke Benzo, valamint Hugó Candidus kardinális sorakozott fel. Ellenfelük, az ultrakonzervatív Hildebrand valamelyik saját idomítású reformista vezetőből akart pápát csinálni és hallani sem akart egy világi ismerettel bíró lombard kandidatúráról. Hildebrandot elkötelezett szövetségesként támogatta a rombolásra mindig kész normann népség és Toszkána hercege, Gottfried, igaz a herceg néha nyögvenyelősen mártotta magát bele a tőle megkövetelt civakodásokba. Amilyen gyorsan csak tehette Hildebrand, a szentéletű embereknek kijáró tiszteletet mindig megkövetelő István kardinálist rohamléptekben szalajtotta a császári udvarba egyezkedni az új pápa személyét illetően, ezenfelül István feladata lett volna még rábeszélés segítségével elismertetni a Hildebrand által megfogalmazott pápaválasztási jogrendszert. Az uralkodó régenskirályné és udvartartása nem volt hajlandó fogadni a pápai legátust, a német főpapok is kerülték társaságát, és István kardinális dolgavégezetlenül, megszégyenítve érkezett vissza Rómába. Most Hildebrandon volt a sor, hogy vérig sértődjön, felháborodást tettetve a császári udvar ellen lázította bíborosait, bosszút kiáltott, amiért egy olyan szentséges pap mint István nem részesült kellő tiszteletben és megbecsülésben, holott a beképzelt főpap azt már előre megkövetelte. Az izgága Hildebrand még jobban belevettette magát a császárság elleni küzdelembe, mint valaha; szerzetes-ügynököket követként használva küldött szerte, ahová csak tehette; Gottfried herceghez, meg annak lotaringiai rokonaihoz, a normann martalócokhoz, sőt még az Alpokon túl, Németországban is kereste a bosszúállás lehetőségét István legátusán esett szégyen miatt. Október elsején (1061) minden elérhető – hozzá hű – főpapot egy zsinatra terelt egybe a biztonságosan őrzött Lateran falai közé, akikkel megerősítette a saját maga által két évvel korábban készített pápaválasztási törvényhatározatot, és egy kalap alatt megválasztatta pápává velük a reform-klub másik kiemelkedő partizánvezérét, Lucca püspökét, Anselmot. A legfrissebb bíborsarus kreatúrájának Sándor nevet adta a mindenható Hildebrand, és miközben zúgtak a harangok, marcona kinézésű normannok őrjáratoztak a városban, a falakon túl pedig lovas osztagaik portyáztak, nehogy véletlen valaki megmerje zavarni Hildebrand pápacsinálását. Benzo feljegyezte, hogy Hildebrand ismét személyesen kereste fel Capuában Richard 'herceget', és martalócai kölcsönvételéért 1000 font aranyat pengetett ki. (VII.-2). Ugyanabban a passzusban Benzo szintén közli, hogy a pápaválasztást éjszaka tartották meg és a törvénytelensége elleni lázongókat normann kardokkal intéztette el Hildebrand. (VII.-2).

Miközben Rómában zavartalanul zajlott Hildebrand atya által vezényelt koronázás, az északi nagyok fényes küldöttsége érkezett a tízéves germán királyfi augsburgi udvarába. Ők már szíves fogadtatásban részesültek, nem úgy, mint az előttük járó, hoppon maradt István kardinális. Az itáliai főpapokat Cadalus parmai püspök (Parmansis Kadalo), Piacenza-i Dionüsziosz, és Vercelli Gergely vezette, míg a római nemességet Gerard gróf, Cencius és Romanus képviselte. A hivatalos szertartások első aktusában Róma Patriciusává koronázták a kis Henriket, szimbolikusan felékesítették a magukkal hozott smaragdzöld palásttal, uralkodói gyűrűvel, ékkövekkel kirakott diadémmal. Ugyanakkor esdekelve kérték az uralkodót és Ágnes császárnét az általuk javasolt és legjobb kandidátusnak tartott püspök pápává történő kinevezését. A régensi tisztséget betöltő császárné és a fiatal uralkodó beleegyezett Cadalus kinevezésébe, és 1061. október 28-én a bázeli birodalmi gyűlésen szertartásosan átadták a pápai veszturát szimbolizáló süveget, veres köpenyeget (rubeam cappam), a II. Honorius uralkodó nevet felvevő parmai püspöknek. Az akkori keresztény világrend törvényeit és egyházi szertartásrend és kánoni utasítások szabályait szigorúan követő beiktatás legalitásához semmi kétség nem fűződhet, tehát a történelemkönyvekben szándékosa és jogtalanul hívják Candalust ellenpápának, uzurpátornak stb. mert a törvénytelen pápa a II. Sándor 'művésznéven' szereplő Anselmo volt, akit Hildebrand önkényes pimaszsággal, bűnöző bandák fegyveres oltalma alatt emelt hatalomba.

Róma városát szilárdan kezükben tartó reformisták csoportja szenvedélyes dühvel fogadta II. Honorius megválasztását és Hildebrand több frontot megnyitva szabályos háborút indított a császárság ellen. Az éveken keresztül gondosan kiképzett ügynökhálózat teljes gőzerőre váltva indult be, hogy Hildebrand parancsára bosszút álljanak Ágnesen és fián Henriken. Járták a nemesi udvarokat, kolostorokat, főpapi palotákat és mindenhol átkozódtak, fenyegetőztek, no meg ígérgettek a császári udvar meggyengítése érdekében, különösen kihasználták a császárné legfőbb támaszának számító, ausburgi püspök, Henrik elleni felkorbácsolt féltékenységet, irigységet, kinek személye már régóta szálka volt Hildebrand legfőbb német szövetségesének, a Henrik püspökkel féltékenyen rivalizáló kölni érsek, Anno szemében.

Elegánsnak mondott, de valójában hisztizésre hajlamos, szeszélyesen nőies Anno érsek, aki a zsidó-keresztény hagyományából átszármazott Annás neve felvételét tartotta legmegfelelőbbnek szellemisége kifejezésére. 1062 év elején Annás maga köré gyűjtötte a legelvetemedettebb elégedetlenkedőket, segítségükkel vakmerő puccsot hajtott végre; aljas módon lecsapott az éppen Kaiserwert várában tartózkodó királyfira, és erőszakkal saját erősségébe, Kölnbe hurcoltatta. A gátlástalan prelátus ezután megfosztotta Ágnes császárnét a régensi tisztségétől, kolostorba záratta és saját magát nevezte ki régensnek, miáltal Európa leghatalmasabb despotájává vált. Hatáskörét önkényesen kiterjesztve császárként viselkedett; mindenki fölött rendelkezett, akit csak elért, annak parancsolgatott, az engedetlenekkel szemben fenyegetőzött és mikor tehette fegyverrel támadt a neki ellenszegülőknek. Hildebrand pártja elégedetten zenghette hálaadó imáit, amiért elvtársuk a germán Annás méltóképp bosszút állt az ellenük cselekvő császári családon, és a velük barátságtalanul viselkedő német papságon. A megváltozott helyzetben Annást kiszolgáló, szövetséges papok kerültek be a kormányzótanácsba akik hatalmukkal visszaéltek és kezükben a birodalmi apátságok, korona javak, állami felségjogok mind szabad prédaként lett kisajátítva. Néhány év alatt 11 birodalmi apátság került az Annás-féle társaság bírtokába. Ekkor került Annás kezére, a később oly sok elégedetlenséget kiváltó Stavelot-Malmedy ikerkolostora és a kettős apátsághoz tartozó zsíros földek. Hildebrand ügynökhálózatának köszönhetően Annás lett a 'király' germán földön, mint egy világi koronával rendelkező uralkodó a császárság nevében hitelesítette II. Miklós (önkényes) pápaválasztási törvényét és a császárság nevében lemondott az eddig meglevő invesztitúra gyakorlásáról. A foglyul ejtett királyfi nevében II. Sándort ismerte el pápának, míg II. Honorius kinevezését érvénytelenítette. Itália császári kancellárját Wilbertet is elzavarta hivatalából, mert az nem volt hajlandó hajbókolni Hildebrand előtt. A sunyi puccsát fegyveres osztagokkal támogató, opportunista Gottfried hercegről sem feledkezett meg. A még néhány évvel ezelőtt a birodalom legelszántabb ellenségének tekintett Loreine-Toszkán herceget Itália császári kormányzójának nevezte ki, és pótajándékként adóbehajtó engedéllyel jutalmazta. A szigorú reformok sötét lovagjai majdnem teljes győzelmet könyvelhettek el az 1062-es évben ...

A történelmi narrációt érdemes megszakítani, hogy néhány szó essék a sokat méltatott, XI. század első felében felszínre törő egyházreform vallási mozgalomról. A lotaringiai reformmozgalom harcának felszínén szent Benedek regulájához való visszatérés volt a cél, ám valójában a feudális uraktól megadóztatott monostor/zárdabirtokok, jövedelmei megtartása, a feudális uraiktól való függés (adózás) megszüntetése volt számukra a legfontosabb feladat. A reformkör közepén mesterkedő bencés atyák elképzeléseikben direkt figyelmen kívül hagyták, hogy a telket, az azon álló kolostor épületét, a hozzátartozó gazdasági épületeket, földeket földesuruktól kapták és ilyen esetben még a testvérek között is jár valami vissza a másiknak a haszonból. Még több pénz még több haszon birtoklása alapelvének elkendőzéséhez muszáj volt más, mindenféle - sokszor felesleges, máskor embertelen - szigorító szabályzatot erőltetni, valamint az elégedetlen sajtkukac szerzetesek megnyugtatására űldözni, újjal mutogatni a 'bűnös fertőben' élő paptársaikra. A Cluny-ben elindított mozgalom elég gyorsan terjedt és követői törekvései mögött számos indíték lépett fel, ám az egyik fő ok abban rejlett, hogy a szegény egyszerű sorból kikerült papoknak szinte semmi esélyük nem volt a magasabb hivatalok betöltésére, a tényleges hatalom gyakorlására. Sokan közülük nem elégedtek meg a cúgos cellák kényelmetlenségével, a széllelbélelt csuhák ridegségével vagy a szegényes böjti egyhangúsággal, hanem ők is fontosak szerettek volna lenni, másoknak parancsolgatni, tanácsokat osztogatni, tiszteletet, nagyobb megbecsülést óhajtottak, és mindezt az előrelépést a kiváltságos születésű társaik háttérbe szorításával akarták megvalósítani. Többségük irigy természetű, tehetségtelen, hatalomra sóvárgó bárdolatlan ember volt, de voltak köztük tanultabb, másfajta emberi problémákkal, mint elfojtott lelki-betegségek, impotencia, szexuális bajok, homoszexualitás, és más egyébb elfojtott, elnyomott problémával vergődő egyének is. Sok volt köztük a nőgyülölő, származásával, környezetével elégedetlen, megkeseredett gyáva ember, akik a vallás szentessége alá bújva akartak embertársaik felé emelkedni. A homoszexuális papok nagy része (ilyen lehetett pl. Damiani Péter) zavarodott elkeseredésükben a saját testüket hibáztatták, ezért éhezéssel, korbácsolással 'büntették' és mert ha nekik ilyen kutya életet juttatott az 'Úr', hát akkor másnak se legyen jó. Cluny kolostora hírhedt regulái (*) rendkívüli vonzerővel hatottak a szélsőséges szigort preferáló papokra, mert ott aztán olyan zélota képzést kaphattak, amit Mullah Omár is nyugodtan megirigyelhetne. Innét került ki kora nagy gyűlölködője, a pápai világhatalmat építő Hildebrand és csicskása Anselmo, akik hasonszőrű társaikkal (Damiani, Humbert, Desiderius) mágnesként vonzották az elégedetlen, heves vérmérsékletű papokat, főleg a primitív háttérből származó műveletlen vidéki egyháziakat. Petrus Damiani Hildebrand atyával vezéregyénisége volt, a legsötétebb időszak szellemi szegénységét restaurálni óhajtó igénytelen papi mozgalomnak. A tudatlanság fontosságát hangsúlyozó egyháziak cégérként I. Gergely világnézetét tűzték zászlójukra, aki 'tudva tudatlan' akart maradni. Damiani ellentmondást nem tűrve hirdette, hogy a keresztény ideológia (divina pagina) előtt minden más tudománynak kötelessége meghajolnia.

Történészeink nem győzik hangsúlyozni a Hildebrand-féle reformista papság tisztaságra való törekvéseit; hogy minden zsinaton ötször elítélték a szimóniát, az ágyasakkal élő papokat, meg a buja, mulatozást kedvelő egyháziakat, Ám igazából a harc a társadalmi-gazdasági hatáskörök bővítéséért, ellenőrzéséért folyt, aminek lényege végeredményben az adóaranyak hava gurulásáról szolt, mert a római katolikus intézmény több tízezer dologtalan tagját valamiből el kellett tartani, a római kollégium megvesztegetési költségeit nem is számítva. A laterani kancellária fenntartása, az ügynökláncolatok működtetése, zsoldosok bére stb. mind egy vagyonba került, és habár az ultra-konzervatív reformisták kedvelték a durva szőrcsuhát, a fűtetlen hálófülkék penészét, legszívesebben mindenkit fekete kenyér és víz diétájára kényszerítettek volna, de a hatalom gyakorlásához nekik is pénzre volt szükségük, és a pénzt az általuk megbélyegzett, gazdag családi háttérből származó főpapok terrorizálásával volt a legkönnyebb előteremteni. A szerzetesek, apácák életét még jobban megsanyargató szigorítások kielégítették a remetei nélkülözést imádó reformistákat, ugyanakkor palástként takarhatták vele a feudális pápaság világi erősödését, az egyházi alárendeltség mind erősebb központosítását célzó anyagi (birtoki) átrendezést. A császári udvartól mindenképpen függetleníteni akarták az egyházvezetést, mert csak úgy nyílt lehetőség kedvük szerint elmozdítani a dúsgazdag püspökségek éléről olyan vezetőt, aki nekik nem felel meg, és kinevezni olyan valakit, aki már befizeti a százalékot. A római püspökség nem tűrhette tovább, hogy a milánói vagy a firenzei püspökség gazdagabb legyen nála, nem tűrhette, hogy azok anyagilag függetlenítsék magukat Rómától, hogy ne fizessék be a kötelező sápot laterani kincstárukba. De ehhez egy jogrendszer kellett, melyben a pápai primátus még inkább kiterjeszkedik a politikai szférára és az uralkodók helyett a pápa nevezi ki az 'egyetemes egyház' minden főpapját.

Az új koncepció szerinti a pápa megválasztása sem függ többé a császári hatalomtól, hanem azt a római bíborosok testület válassza meg és a világi befolyástól elszakadt pápa visszakézből jogot formálhatott bármelyik gazdag főpap eltávolítására, vagyona elkobzására. Hillebrand és bandája belátta, hogy csakis így nőhet univerzális hatalommá a pápaság: ha valaki nem fizet, lecserélni olyanra, aki fizet. Ha pedig valamelyik világi nagyúrnak nem tettszik pl. valamelyik rokona-barátja elmozdítása, akkor annak kuss, mert ha nem, akkor jön a megátkozás és kiátkozás. Hildebrand végeredményben egy olyan pszichológiai terrorhadjáratot indított el a vele szemben engedetlenül cselekvő országnagyok ellen, melyben a büntetés nem csupán a vétkes személyt sújtotta, hanem családtagjaikat, rokonaikat is büntetésben részesítette. Ilyen volt a keresztelés, utolsó kenet, temetés szertartásának visszautasítása vagy az eucharisztia bemutatásán való részvétel megtagadása. Akármennyire is próbálták színlelni nem akadt sok mértékletes úton járható pálya a vad indulatoktól fűtött reformisták számára, mert minden más szempontot elhanyagolva a saját megrögzöttségük szerint mérték a mértéket, kitartóan építve a biblián alapuló technokrácia megteremtését.

Visszakanyarodva az itáliai eseményekhez … Lombardia püspökei azonban semmisnek vették Annás határozatait; Anselmót és Annást is betolakodónak tartották és parmai püspöktársukat tekintették Szent Péter törvényes örökösének. Hildebrand mérgétől mentes észak-itáliai városok népe mindenfelé kitörő örömmel fogadta a hazatérő II. Honoriuszt útja folyamán, és a milánói harangok zúgása messze elnyomta Anselmo átkozódásának hangját. Damiani Péter kétségbe esett felháborodása és gyötrődő lelke egy hosszú indulatos levelet irattatot vele az Itáliába visszatért Honoriusz pápának, melyben tudni akarta, hogy egy jelentéktelen vidéki püspöknél nem több valaki, hogyan merészelte magát pápává választatni, főleg anélkül, hogy kikérte volna a Római Kardinális Testület engedélyét. Megvádolta, hogy uzurpálásával rászabadította világunkra a gonoszt – szerinte – mindenhol felháborodást kiváltva szégyent hozott az egyházra majd valótlan állításait ragozva próbálta tovább rongálni riválisát: „Országszerte mindenki bűntettedről beszél; piacokon az árusok és vásárlók, a földeken az egyszerű munkások, diákok az iskolákban boncolgatják, teszik nevetségessé személyed, az utcákon egybegyűlt városi polgárság mindenfelé kárhozatra ítél téged vakmerő tetted miatt.” Levele végén látóként fenyegeti meg Honoriuszt, hogy egy éven belül halott lesz, mert megbünteti az Úr, azért amit cselekedett (Ep. 20). Szerencsére Cadalus közel sem volt olyan babonás, mint Damiani, leperegtek róla a reformisták gyalázkodásai és törvényesen felkent egyházfőként Rómába történő útját kezdte előkészíteni. Elsőnek hű emberét Benzót küldte az örök városba utána az őt támogató urak csoportját szervezte útra készre.

Rómába érkezése után Benzo atya a polgárságot szólította meg, lelkes Hildebrand-ellenes beszédeket tartott városszerte és sikeresen egy népgyűlést hívott egybe az akkor már 500 éve romosodó Circus Maximusban (hypodromium). A gyűlésen kénytelen volt megjelenni Sándor pápa, hol szembesülnie kellett a római polgárok és nemesek nem tetszésével és népszerűtlenségét egy az egyben érezhette a felhördülő tömeg elégedetlen moraján, mikor mesterkélt méltóságot felvéve papjai és normann testőrei élén bevonult a Hippodromba. Tüzes beszédében Benzo trónbitorlással, birodalmi rend megtámadásával, a császári jogkör megcsúfolásával vádolta meg Anselmót. Befurakodottnak nevezte, aki Rómára uszította a normannokat, szenvedést és pusztítást szabadított a népre, és végül felszólította, hogy mondjon le és a király lábainál térdepelve keresse bűneire a megbocsájtást. Az összegyűlt tömeg hatalmas ovációval fogadta Benzo beszédét, mire Hildebrand pápája csak annyit volt képes makogni, hogy ő az egyház üdvéért vette fel a tiarát és majd követséget küld a császári udvarba helyzete törvényesítésére. Hangos huhogás és gúnyos kiabálás kísérte távozását (Benzo, II. 2.)

Hildebrand nem jelent meg a népgyűlésen, elfoglalta magát a Lateran palota boszorkánykonyháján, ügynökein keresztül onnét zaklatta, hergelte a normann bandavezéreket és Gottfried herceget, még több támogatást, még több fegyveres szolgát követelve tőlük az egyre erősödő ellenzék megsemmisítésére. Különösen Gottfried feleségét az egyre inkább babonássá váló Beatrixet hálózta be, rosszindulatú démonként kihasználta az idősödő hercegné elkeseredését, amiért férje már nem vonzódott többé hozzá. Mégsem sikerült megállíttatni a hercegi párral Honoriusz pápa Rómába tartó vonulását, pedig menetük toszkán területen vonult végig. Hildebrand megsegítéséért Gottfried herceg az első felszólításra páncélt öltött, hadba szólította hűbéreseit, csak épp nem jelentkeztek elegen ahhoz, hogy szembe merjenek fordulni Honoriusz nemesi hadával. A nyílt csata helyett jobbnak látta a herceg egészen délre, Rómát megkerülve Capuáig vonulni hadával, hogy ott egyesüljön a normannokkal, mert a normann hordák támogatása nélkül toszkán vitézeit nem lehetett volna csatába vinni. Honoriusz zavartalanul, minden akadály nélkül vonult végig fél Itálián Róma falai alá, mely környéket az előtte járó Gottfried oly óvatosan elkerült, és ebből az apró történelmi mozzanatból is felmérhető, hogy mennyire volt népszerű, mennyi támogatást kaphatott Hildebrand és csinálmánya, II. Sándor Róma és Latina népétől.

Honoriusz pápa serege Mario domb alján vert tábort és sikertelen tárgyalásokban kezdtek az akkori római alvilág keresztapjával a fél-zsidó-félkeresztény Leó Benedictóval. Miközben a tárgyalások folytak Hildebrand orvul rászabadította a Lateranban elszállásolt normann pribékjeit Honoriusz római követőire, de a sunyin támadó pápai zsoldosok alaposan ráfáztak, mert a Rómaiak vereséget mértek rájuk, és így 1062. április 14-én Honoriusz ünnepélyesen vonulhatott be a Szent Péter bazilikába. Mivel a Lateran palota és a város kisebbik fele Hildebrand uralma alatt maradt, ezért egyelőre a Leonina komplexumban rendezte be kancelláriáját Honoriusz, és itt fogadta a bizánci császár, Kónsztantinosz Dukasz (1059-1067) követségét, aki szintén őt ismerte el törvényes katolikus egyházfőnek. Hildebrand és Anselmo felháborodása nem ismert határt, dühük akkor sem csillapodott, mikor Gottfried normann harcosokkal megerősödött zsoldos serege befutott Rómába. A friss csapatok érkezésével felborult a hetek óta álló mérleg egyenlege és a normannok mindinkább feljebb kerekedtek. A városban és a környező dombokon, mezőkön mindenfelé harci osztagok vonultak, csaptak össze, és hiába érkezett meg Burellus gróf ezer válogatott harcossal Honoriusz szövetségét támogatni, akkor már késő volt, mert akkorra már a Rómaik komoly veszteségeket szenvedtek. Burellus érkezése előtt néhány nappal végzetes lett számukra az április 13–án Néró Mezején lezajlott ütközet, ahol százasával maradtak holtan és ezresével sebesültek meg közülük. Gottfried toszkán és normann osztagai fokozatosan ellenőrzésük alá vonták Rómát, minek veszélye miatt Honoriusz pápa jobbnak látta kiköltözni és a városon kívül (Bezo, Flajanum erődét nevezi meg) berendezni főhadiszállását. Róma ismét elesett; szenátusában más vidékről odaszakadt szerzetesek ültek, utcáin idegen zsoldosok masíroztak, városszerte a bíborba bújt reformista papok diktáltak, kivéve a Szent Angyal várerődöt, ami a Hildebrand által elzavart István magisztrátus fia, Cencius kezén maradt.

A római győzelem ellenére Hildebrand tovább elégedetlenkedett, mert Tusculum, Szabina, Umbria mind Honoriusz és szövetségesei kezén maradt, elfoglalásuk végett a démoni főpap a városon kívülre vezényelte hadait. Két pápa köpönyege mögül nézett farkasszemet egymással a két tábor, az egyik oldalon a lombard és római nemesség, velük szemben Gottfried vezetésével a primitív normannok, akik gyerekes elméjükkel nem nagyon értették, hogy kit kell jobban imádni, ki is az igazi keresztény félisten Rómában: Hildebrand vagy Sándor pápa. Aztán hónapokig szinte alig mozdult a frontvonal, mely patt helyzet a lelki háborodottnak mondható Damiani Pétert úgy felidegesítette, hogy idegei megnyugtatására elszaladt Fonte Avellana kolostorába, ami tiszta haszonnak számíthatott, mert egy szájtátival kevesebbet kellett etetni a Lateran palotában. Gottfried és Hildebrand a törvényesség látszatát paródiázták végig, mikor a két pápa viszályát eldöntő határozatért a császári udvarhoz fordultak, hiszen pont ők ketten intézték Ágnes császárné kolostorfogságra vetését, a gyermek Henrik király elrablását és a tényleges hatalom átjátszását a travesztita (igazságszolgáltatást megcsúfoló) Annás markába. Annás 1062. október 28-án a saját papjaiból Augsburgban összehívott szinóduson egy nem létező császári hatalom nevében szentesített II. Sándor megválasztását, ismét annullálta Cadalus kinevezését és a birodalom itáliai tejhatalmú megbízottjának nevezte ki Gottfriedet. Evvel bezárult az az ördögi kör, amit az arrogáns Hildebrand mesterkélt össze, aki nem vágyott többre, mint egy olyan világra, ahol a koronás fők is földig hajolnak, ha meglátnak egy csuhát. Annás 'hivatalos' döntése után a minden joggal felruházott Gottfried egymásután vette ostrom alá normann haramiáival Szabina, Campagna nemesei várát: Itália középső része ismét lángba borult. Hildebrand végre boldogan nyújtózkodhatott el priccsén, terve ugyan még nem teljesült, de sikerül az országot még jobban megosztania, mint az valaha is volt.

1063. év kezdetén Itália három erőcentrumra oszlott; Rómától délre majdnem minden terület a normannok kezében volt, Bolognától Rómáig Gottfried parancsolt, míg attól északra Honoriusz pápa lombard és római szövetségesei domináltak és a helyrebillenő német politika az utóbbit látszott ismét előnybe részesíteni. A kegyesség álarcában parancsolgató Annást ugyanis megelégelte a germán arisztokrácia és Bréma püspöke, Albert vezetésével restaurálták Ágnes régenségét és odébb zavarták a bajkeverő kölni püspököt. Ezek után Ágnesen volt a sor a római egyházfő személyének törvényesítését illetően, döntésében kimondta a legfőbb császári kinevezés továbbra is Honoriuszt illeti, II. Sándor trónbitorló és hivatala törvénytelen. Hildebrandot a guta kerülgethette a helyzet megváltozása miatt, ráadásul a szövetséges normann vezérek is egyre kevesebb Rómában tartózkodó harcosnak akarták fizetni zsoldját, Gottfriednek pedig inkább a lombárd bárókkal határos területekre kellett összpontosítania csapatait. Az egyre kevesebb hévvel zajló polgárháború már majdnem egészében megszűnni látszott, mikor Honoriusz pápa 1063 tavaszán hirtelen megjelent Róma falai alatt és meglepetéstől fel nem ocsúdó normann zsoldosokat legyőzve sikerült elfoglalni a Leonine negyedet, benne a Szent Péter bazilikát. Kis idő múltával a lombárd bárók és a campagnai grófok egyesített serege kétszer is megtámadta a Lateran palota erőddé alakított komplexumát és csak a normann harcosok kitartó védekezése mentette meg Hildebrand atya csapatának végét.

Hildebrand a mögötte bámészkodó Sándor pápától támogatva harcra buzdítja a toszkán és normann zsoldosait.

Hildebrand mint egy hadfőnök rohangált le-fel a kezén lévő városfelében lelkesítette, hergelte a normann zsoldosokat, azzal áltatta őket, hogy a sátán szolgái ellen harcolnak, ha engedik a legszentebb atya Sándor pápa elvesztését, akkor isten kegyetlenül megbosszulja földi helytartóján esett csúfságot. Bosszúból akkor az isten elpusztítja nem csak a normannok népét, hanem az egész világot. Afrika legsötétebb belsejéből kikerült szerecseneknél is ostobább normannok elhitték, hogy rajtuk múlik a sátán legyőzése, az ő kezükben van földünk jövője, csak meg kell védeni a mulya pápát. Ügynökei közben járták a déli megyéket és további rablásból fosztogatásból élő normann hordákat próbálták a szentatya védelmére állítani. Nemesi rangot, földet, falvakat ígérgettek nekik, ha győzelemre viszik a bálványként imádott Sándor pápa ügyét. A toborzásnak köszönhetően a normann-toszkán had folyamatosan feltöltődött, hadiszállásaikat a Lateranban és a Traszteverte negyed erőddé alakított műemlék palotáiban, templomaiban rendezték be. Onnét támadták a Leonine negyed és környéke erősségeit hol a lombárd és a campagnai nemesek uralták a helyzetet. Avenella kolostorának csendje képtelen volt megnyugtatni Damiani háborgó lelkét és Annásnak szánt mérges nyelvezetű levelében írja Honoriuszról; „Anyaszentegyház tönkretevője, az apostoli fegyelem pusztítója, emberiség legádázabb ellensége, az ördög küldötte, Antikrisztus apostola, Sátán nyila és lándzsája, az ártatlan tisztaság megrablója, évszázadunk legbűzösebb salakja, röviden: egy gyűlöletesen tekergő csúszómászó.” (Ep. VI.) Az 1063 év második felében és a következő év első hónapjai folyamán szünet nélkül dúlt a harc a Leonine visszafoglalásáért, ami egy idő után sikerült a normannoknak, de az Angyal vár, ahol II. Honoriusz tartózkodott Cencius védelme alatt túl nagy falat volt az ostromhoz nem értő bandák számára. A védők helyzete mégis egyre nehezebbé vált, főleg az élelemellátás nehézségei miatt, ami egy idő után a várerőd elhagyására kényszerítette Honoriusz pápát.

Hildebrand szerencsecsillaga ismét felragyogott 1064. éve elején, és nem csak a római hadi sikerek fényében hanem, mert bizony Németországban, a cselvetésben, orvtámadásban kirafinálkodott Annásnak sikerült megint magához ragadnia a hatalmat. Albert érseket elkergette és démoni árnyékát újfent rákényszeríthette Ágnes császárnéra és fiára Henrik királyfira. Hildebrand pártja kitörő örömmel fogadta Annás győzelmét és még melegében, 1064. május 31-én – egy másik kakukk zsinat határozatában – véglegesen kimondták II. Honoriusz detronizálását és az önállóságra képtelen Anselmo (II. Sándor) ismételt törvényesítését. A Mantovában rendezett zsinaton részt vett Annás is, és állítólag – a papi mese szerint – a második napon Honoriusz párti fegyveresek törtek be a katedrálisba futásra kényszerítve a szunyókálásukból felzavart főpapokat. Egyedül csak a hős Sándor pápa maradt a helyén, aki Beatrix testőrségének érkezéséig bátran szemet nézett a vakmerő lombárd nemesekkel.

Hildebrand a reformmozgalom atyja most már elégedetten pöffeszkedhetett Sándor pápa trónusa mögött és teljes gőzzel folytathatta tovább intézménye világhatalmi kiépítését. Egy ilyen nagyléptékű feladat végrehajtásához szükség volt egy még elkötelezettebb, még agymosottabb, könnyen manipulálható papságra, akiket nem köthet le tovább a család szeretete, akinek nincs kedvese, szerető asszonya, boldogságot adó gyermekei. Innentől számíthatjuk a katolikus egyház kötelékében tartozó személyek ezidáig elfogadott-elnézett házastársi kapcsolatainak teljes tiltását, fokozott üldözését, mivel megállíthatatlan lett a papság és a laikus társadalom elkülönülése, a családi és emberi szinten egyre inkább érezhető lett az eltávolodás. A papokra rákényszerített nőtlenség (cölibátus) leszorította, mind jobban illegalitásba kényszerítette, ugyanakkor elkorcsosította a természetes nemiség megnyilvánulásformáit és az erőszakos természetellenesség a mai napig tartó szexuális gyerekgyalázáshoz (pedofília), és más nemi bűncselekmények elkövetéséhez vezette az egyház tagjait. A nagyvárosoktól távolabb eső vidékeken a cölibátus érvényesítése lényegesen lassabban, akadozva haladt és még évszázadokkal később is akadtak papok, szerzetesek akik hivatalukban maradva családot alapítottak. A reformmozgalom legfőbb törekvésének számító invesztitúraharc Hildebrand vezetése alatt alaposan belendült; a hatalommániás főpap kisajátította a jogformálást, saját kezébe helyezte a legfelsőbb döntéshozást majd intézménye kádereivel törvényesítette akaratát.

Az egyház terjeszkedéséhez nem csupán a császári hatalom kiszorítása volt fontos a pápaválasztásból, de minden más egyházhivatali (érsek, püspök, apát) kinevezésnek kizárólagos joga is az egyházvezetéshez kellett kerüljön. Az ilyen irányú átszerveződés egyet jelentett a korábbi hűbéres úrnak járó adó megtagadásával a hűbérbe kapott földek kisajátításával, ami odavezetett, hogy Európa szerte a termőföldek egyharmadát évszázadokon keresztül az egyház birtokolta. Az új rendben természetesen a hivatallal, gazdaságokkal járó vagyon hasznának elosztása, haszonélvezete is teljes egészében a papság kizárólagos jogává válik, még akkor is, ha egy nagyúr a saját birtokán, ingatlanjában alapít monostort: mert ha a papok beköltöznek, akkor az ingatlan automatikusan a Római Egyház tulajdonává válik. Ebben a birtok, jövedelem, pénzszerzésben rejlett Humbert-Anselmo-Hildebrand reformjának szíve-lelke, enélkül elképzelhetetlennek tartották a katolikus intézmény hatásos megerősödését. Az arany után való vágyódást azért ügyesen kendőzték ahogyan színleltek a nagyközönségnek; szerzetesi szegénységet hirdettek, nyilvánosan korpakenyeret majszoltak és igénytelenséget sugárzó szőrcsuhákban parádéztak. Az amerikai történészprofesszor, Jeffrey Burton Russel tőle szokatlan tárgyilagossággal írja: „A középkori keresztény egyházvezetés az akkori Európa javainak több mint egyharmadát tudhatta magáénak, uralkodóházaktól a kis grófságokig mindenki valahol fizette a sápot, de jól jövedelmező volt a kiváltságok, kegytárgyak árusítása is és az egyházi bíróságok általi szentesített vagyonelkobzási végrehajtások.” (History of Medieval Christianity)

(*) Daniel Boorstin, 'Discoverers' c. könyvében olvashatunk a Cluny apátság középkori szokásrendjéről, „a szilencium órái alatt ha egy szerzetes olvasni szeretett volna, akkor kezével úgy csinált, úgy jelezte feletteseinek, mintha abban egy könyvet tartana és azt lapozná. Ha egy klasszikus műben óhajtott beleolvasni, akkor fejét lehajtva elkezdte fülét rühestkutyamódjára vakargatni.”

II. Miklós (1059-1061)

Önálló gondolkodásra, cselekvésre képtelen, nehéz felfogású ember volt, akit Hildebrand felcicomázott bálványként használt a nagygyűléseken, meg a követségek elkápráztatására.

Az eddig említett középkori szerzők mellett, a Milánói Arnulf az egyik legfontosabb XI. századi történész, művében, 'Historia Mediolanensis' (Monumenta Germania Historica Scriptores VIII.) 925-től 1077-ig ismerteti Milánó történelmét, habár szimpatizál a reformmozgalmakkal, elítéli a hatalomelnyerése érdekében véghezvitt módszereiket. A Patrológia Latina gyűjteményében Miklós pápának tulajdonított, azonban Hildebrand által alkotott, mintegy 40 privilégium és levél maradt fent (t. 143).

Itália középső részén a XI. sz. ezen évtizedeiben kétségtelenül a normann dúlás-rablás okozta a legtöbb tragédiát, de fegyelmezetlen szétszórtságukban elég teret hagytak a megalapozott nemesi dinasztiák túlélésének, sőt virágzásának. Ezek az ősinek mondott családok mindenkitől függetlenül, mindenki más rovására próbáltak terjeszkedni, néha erős szövetségben, máskor egymás torkát szorongatva. Rómától keletre a tusculumi grófok; a legendás Alberik herceg fia, a javakorabeli Gergely gyermekei és számos unokaöccse uralt minden várat, udvarházat, tanyát. A másik híres tusculumi kapitány, Galeria grófja Gerard (Girard de Saxo) akkor már majd húsz éve halott volt, Galeria vára minden ingóságával fiára, Gerardra szállt (a farfai regiszterben, Gerardus Comes Maritima). A velük szoros rokonságban álló Tivoli környéki Crescentius herceg és rokonsága kezében tartotta az egész Szabina vidékét, jóval északabbra eső területeken Toszkána őrgrófja, lotaringiai Gottfried volt az úr Mantovától Perugiáig, míg Rómában egy új szereplő lépett elő, a zsidó származású Leó Benedikto Christiano, aki a Trasteverin városrész mindenható keresztapjává küzdötte fel magát. Rómától délre a normannok teremtette fejetlenségben az itáliai nemesek várak, erődök falai mögött lapulva lesték, mikor fordul jobbra helyzetük. Tíz nappal István pápa halála után, Róma környéki nemesek, a tusculumi grófok vezetésével, az éj leple alatt benyomultak Rómába, elfoglalták a Leonine negyedet (Civitas Leonina) és a Lateran palotát, majd Szent Péter székébe helyezték saját emberüket: Velletri egyházmegyéjének bíborospüspökét, 'Muncius' Jánost. János püspök nem tartozott az egyházi reformmozgalom szellemi nagyságai közé, nem volt mazochista, nem sanyargatta, nem üldözte paptársait, így a főerkölcsös és tisztaságfelelős radikális csoport, Damiani Péter vezetésével Velletri püspöke ellen fordult. Nem világos, hogy hol és hány reformista verődött össze, de még János felszentelése előtt, Damiani és köre a legrövidebb időn belül kiátkozták, megátkozták a tusculumi-campagnai kapitányokat Muncius Jánossal együtt, majd szélsebesen mind elkopott Rómából és környékéről, hogy nehogy részt kelljen venniük vagy szerepet vállalniuk János felszentelésében. Mégis, X. Benedek uralkodói nevet felvéve, 1058. április 5-én Muncius Jánost pápává szentelték a szent Péter bazilikában, ha tetszett Damianinak meg Humbertnek, ha nem.

Mikor a Franciaországban lötyögő Hildebrand hírét vette János megválasztásának azonnal útnak indult Itáliába, hogy hadat üzenjen az általa trónbitorlónak tartott pápának. Minden dühét, energiáját X. Benedek elűzésére összpontosította, kinek valójában az egyetlen bűne az volt, hogy nem rendelkezett ultra-radikális klubtagságival. Firenzébe érkezett elsőként, hol szabad bejárása volt Gottfried és Beatrix hercegi páros udvarába, mert tőlük várta azt a fegyveres segítséget, amivel Rómát vissza akarta kaparintani. Hildebrand mindent megtett egy egységes Benedek-ellenes front kialakításáért, utazott, tárgyalt, kérlelt, és a 'Római Annales' feljegyzése szerint megpróbálta megkörnyékezni Benedek pápa fiát, Leót, mégpedig pénzt küldött neki, hogy vele szövetkezve lépjen fel apja ellen. (Vita VII. Gregorii, c. 21) Hildebrandnak fontos volt egy saját idomítású, megbízható pápajelöltet találni, ezért Gottfried és Beatrix jóváhagyásával kiválasztotta a számára legmegfelelőbb főpapot, burgundiai Gérardot (Gerhard), aki ebben az időben Firenze érseki székét bírta. December 18-án Siena városában zsinatot hívott egybe Hildebrand, hogy szabályos keretek közt pápává szentelje Gérard érseket, aki a ceremónián II. Miklós nevet felvéve került nyája élére. A koronázás szertartását maga a porondmester Hildebrand vezette, ő volt az – először a pápaság történetében –, aki Gérard fejére helyezte a világi hatalmat szimbolizáló abroncsos koronát. Hildebrandnak kötelező lett volna az ősi jogszokásnak megfelelően a császári udvar jóváhagyását kikérni (amit valószínűleg meg is kapott volna), az arrogáns főpap mégis eltekintetett ezen udvarias politikai gesztus megtételétől, avval sem törődött, hogy döntése kiválthatja a császári udvar nem tetszését. A Toszkán herceg pajzsa mögé bújt Hildebrandot cseppet sem izgatta a német udvar reagálása, hiszen már évek óta leste, hogy mikor tudná semlegesíteni a birodalommal szembeni kötelezettségeket és a herceg önzetlen támogatását kihasználva minden gyűlöletét Benedek ellen fordíthatta. Ekkorra már összeállt Firenze mezején Hildebrand hadi népe és a pápaválasztási ünnepségek után, Miklós pápával az élen Róma ellen indultak. Ismét két pápája volt a katolikus egyháznak, mely tarthatatlan állapot orvoslására (Hildebrand igazgatásával), útban Róma felé Miklós pápa Sutri katedrálisában, a császári vikárius Wilbert, a lorrainnei Gottfried és néhány tucat pap társaságában ceremónikus színjátékban detronizálták, majd újra kiátkozták Benedeket a római anyaszentegyházból. A kiátkozási ünnepséget azért volt muszáj megismételni, mert úgy gondolták Hildebrandék, hogy a korábbi átkozódások nem voltak eléggé hivatalosak.

A század helyzetéhez mérten jelentősnek volt mondható Hildebrand hada, ám ostromgépekkel, elegendő logisztikai tartalékokkal nem rendelkezve Róma ostroma kilátástalannak bizonyult volna, mégis megindultak, mert sikerük biztosítva volt a belső árulás által. Részleteket nem közelve a történészek annyit tudatnak, hogy a fél-zsidó, fél-keresztény Leó Benedikto embereivel hátba támadta az egyik kapuőrséget és így utat nyitott Hildebrand seregének. Rövid harcok után a tusculumi báróknak menekülniük kellett és Benedek is jobbnak látta az odébbállást. Hű társaival Passarano várában Crescentius herceg fiánál, Regetellusnál talált menedéket. Hildebrand világi kormányzóként ragadta magához a hatalmat, Róma prefektusát Pétert leváltotta és Benedikto Leó bizalmasát, Tiniosus Jánost nevezte ki helyére. Bizottságot állított fel, annak kivizsgálására, hogy melyik pap milyen mértékben támogatta az elűzött pápát és irgalmatlanul fellépett azok ellen, akik továbbra is kiálltak a jámbor, szentéletű egyházfőnek tartott Benedek mellett. Minden hajnalban a Lateran palota komplexumából, harcoskedvű papok vezetésével indultak a Hildebrand atya szolgálatában álló zsoldososztagok, hogy elkapják vagy likvidálják a tusculumi, szabinai bárokat korábban segítő polgárokat, kispapokat. Dehogy az egyházügyi ceremóniák végtelen sorában hiba ne legyen, ezért 1059. január 24-én a jobbára szerzetesektől zsúfolásig töltött Szent Péter bazilikában még egyszer pápává szentelték a burgundiai Gérardot.

A reformista papokat nagyon bántotta, hogy az ő érdekük figyelmen kívül hagyásával mert a nemesség és a mérsékelt beállítottságú papság pápát választani és felszentelni, különösen rosszul eshetett számukra, hogy még a véleményüket sem kérte ki senki az új pontifex maximus személyét illetően. Hogy nélkülük, a reformisták irányítása nélkül még egy ilyen pápaválasztás többé ne történhessen Hildebrand elérkezettnek látta az időt, hogy egy kenetteljes új törvényformulával a saját csapata kezébe tegye a pápaválasztás minden jogát. Hildebrand és Humbert, II. Miklós nevében megfogalmazták az 'In nomine Domini' kezdetű dekrétumot, melyben a pápaválasztás és jelölés joggyakorlatát a császártól és minden profán hatalomtól elvéve a római bíborosokra ruházta. A dekrétum továbbszentesítéséért és a törvényesség látszatáért, 1059. április 13-án egy törpe-hapci zsinatot hívott egybe Hildebrand a fanatikus szerzetesektől és normann zsoldosoktól erősen fertőzött Lateran palotában, ahol a zsinaton megjelent reformkáderek és a megfélemlített lombard püspökök minden vita nélkül hagyták jóvá a Humbert és Hildebrand egyházfőválasztásra vonatkozó szabálytervezetét. A megújult pápaválasztás szabálya szerint az új pápát ezentúl Rómában, a római bíboros-püspökök választják, és az uralkodónak mindössze a döntés elismeréséhez van joga. Az új rendszer kimondja, hogy az uralkodó a papok döntését követő bólogató szerepét tekintse privilégiumnak, amit az egyház kegyességéből kapott ajándéknak. Miklós pápa önkényes beiktatása és a reformista zsinat határozata felháborodást és ellenszenvet váltott ki a német uralkodói udvarban és a reformtársaság mesterkedéseit elítélő egyháziak között. A zsinat után Hildebrand ügynökei útján mindenfelé a kánoni jogok közé iktatta az új választási jogrendszert, ekkor utazott István bíboros Németországba, ahol az uralkodói udvar elutasította az ellenszenves határozatot ismertetni óhajtó laterani ügynök fogadását. Hildebrandot nem érdekelte, hogy mennyire rühellik a pápa vagy az ő személyét az uralkodó udvarában, tudta, hogy a gyermek királlyal és gyenge anyjával szemben olyan pimaszul léphet fel, ahogyan csak akar, persze ilyesmire korábban, míg élt III. Henrik nem vetemedett volna.

Hildebrand a rendelkezésére bocsájtott zsoldosokra támaszkodva szilárdnak tűnő erőközpontot hozott létre Rómában, feléledt a laterani kancellária, átszerveződött a kúria, a római kardinálisok kollégiumának vezető méltóságait szenátusi rangra emelte és nem utolsósorban – a fegyverek árnyékában – hozzáláthatott az elmaradt adók behajtásához. Ilyen körülmények között Miklós látszólag nyugodt biztonsággal kormányozhatott, és mégis olyan papok kerültek elő egymásután, akik hitet tettek Benedek törvényes megválasztása és pápává szentelése mellett. Róma falaitól messzebb eső megyék papsága megoszlott Benedek pápa státuszát illetően, és többen kétségbe vonták Miklós kánoni felszentelését. Ez bizony probléma volt az új laterani vezetésnek, mert nem lehetett mindenkit elmozdítani, örök vezeklőcella magányába szorítani, ezért Hildebrand jobbnak látta a probléma fejét lenyakazni: valahogyan végleg elintézni Benedeket. A mindenkinek mindenkiről árulkodó pletykás papok láncolata eljuttatta a Passaranóban vendégeskedő Benedek fülébe, II. Miklós gonosz szándékának hírét, ezért az öreg Benedek bölcsebbnek vélte átköltözni a másik tusculumi nagyúr, Gerard gróf Galeria nevű várerődjébe. Erre az időre eshetett, hogy a 'sátán szövetségesének' tartott Gerardot újonnan kiátkozták, de nem is akárhogyan. Canterbury érseke Stigand miatti civódás folyamatában, Northhumberland earlje, Tostig feleségével Judittal, Gisa és Walter nevű püspökökkel, valamint még egy tucat előkelő úrral Rómába látogatott, és mikor a fényes társaság hazafelé tartott Gerard gróf lecsapott rájuk, mindenüket elrabolta, de az életüket meghagyta. Malmesbury – kissé túlozva – ezer font páviai aranynak megfelelő összegnek mondja az elrabolt vagyont (Gesta Pontificium Anglorum, 1. III.), ám ha annyi nem is volt mindenesetre az 'egész keresztény világ' felháborodását kiváltotta a vakmerő tett. A helyzet súlyosságát tovább dramatizáló laterani papok, a Szent Péter bazilikában tartott ceremónián az ismételt átkozódások felolvasása befejeztével mind egyszerre fújta el a kezükben égő gyertyákat, hogy a hírtelen elsötétült bazilika félelmet keltő sötétsége segítse az átkok beteljesülését. (Damiani, Oposculum IV.)

Miklós pápa elég zsoldossal rendelkezett Róma nagy részének biztosítására, sőt még a város környéke rendfeltartásához is szervesen hozzájárult, de a tusculumi bárók ellen kevesen voltak. Gottfriedre sem támaszkodhatott végtelenségig a pápa, mert a hercegnek így is sokba került kiűznie Rómából a tusculumi bárókat, ráadásnak még további fegyvereseket biztosítani a pápa védelmére. Ennyi kiadás után esze ágában sem volt Gottfriednek egy másik ráfizetéses hadjáratot vezetni, főleg nem Galeria erős vára ellen. Hildebrand már korábban komoly sújt fektetett valamilyen kapcsolatépítésre a normannokkal, ezért vallási lepelbe bújtatott tapogatózó látogatásokat, tárgyalásokat hajtott végbe. A szokásos hatásvadász keresztény szertartások (áldás, kötés, keresztelés, utolsó kenet feladása stb.) lebonyolításával behízelegte magát és elfogadható személyiséggé lépett elő a rablótanyák kápolnáiban, és így közeli ismeretségbe kerülhetett a rablófőnökökkel. A civitellai vereség után a normannok lassan, de biztosan egyre több hercegséget, uradalmat foglaltak el, terjeszkedésükben a pápaság még jobban érdekelve lett, mikor Aversa ura, Richárd 1058-ban bekebelezte Capuát, és utolsó lombard hercegét, V. Landulfot földönfutóvá tette, (V. Landulf a Vasfejű Pandulf fia volt). Ehhez a Richárdhoz ment segítséget kérni Hildebrand, a korábban gyűlölt és megvetett normann banditáktól várta el a tusculumi Gerard legyőzését és Benedek elpusztítását. Cserében jogi alapokat nyújtó dokumentumokat állított ki a normann vezér által rabolt javak hitelesítésére, valamint minden normann martalócot bűnbocsánatban részesített, garantálva számukra az örök mennyországi életet. Richárd három század (300 militibus agarenorum) válogatott harcost bocsájtott Hildebrand rendelkezésére, ami a pápai zsoldososztagokkal együtt már egy ütőképes hadnak számíthatott volna. Miklós megválasztása utáni harmadik hónapban megindult Hildebrand hada, azonban Gerard gróf Galeria vára túl kemény falatnak bizonyult – főleg a könnyű prédára szokott normannoknak, – és meg sem kísérelték falait megostromolni, helyette a jobbágyok falvait, kunyhóit pusztították, védtelen parasztokat, zarándokokat, akit csak értek, úgy gyilkolták halomra a népet, és mindezt Hildebrand ájtatos fapofával nézte-tűrte. (*) Hildebrand normann seregének sikerült mindent szétdúlni, felperzselni Tivolitól Perugiáig, ám a tusculumi-crescenti bárók várai, megerősített városkái azonban a várostrom hadműveletében járatlan pápai seregek felkészületlensége miatt érintetlenek maradtak. Miklós pápa közel sem bánkódott az ilyen felemás siker miatt, elég eredményesnek vélte, hogy a normannok gyengeségeit egyre jobban kiismerő főpapjai buzgalma megszabja a helyes irányt az egyházvezetés számára: összefogni a mindenre kapható normann kalandorokkal! Hildebrand sem aggódott különösen, és máris indult a másik normann vezérhez, Róbert Guiscardhoz ...

Egy bő évvel korábban történt, hogy az akkor regnáló X. István hű emberét, Monte Cassino apátját, Desideriust – válogatott papok élén – Konstantinápolyba küldte, pontosabban csak küldte volna, ha Desiderius el nem akad Bari kikötőjében a kitartóan tomboló cudar időjárás miatt. Itt érte utol István pápa halálának híre, minek hallatán hasznosabbnak látta utazását megszakítani és visszatérni Rómába. De közben erősen megcsappant a küldöttség pénze, márpedig szolgák, testőrök nélkül roppant veszélyes volt útra kelni egy ilyen fájin társaságnak. Megoldásképp Desiderius a legközelebb trónoló normann vezérhez, Róbert Guiscardhoz fordult segítségért, aki cserében az egyházi hókuszpókusz ceremóniák elnyerése után személyesen kísérte Desideriust Monte Cassinóba. A galamblelkű főpap útjuk folyamán közeli barátságot kötött a briganti kapitánnyal, innentől a kapcsolat továbberősítésére Desiderius folyamatosan küldte ügynökeit Guiscard Melfi-i udvarába. Ide, Melfibe érkezett a Miklós pápa Desiderius kíséretében, ahol a Hauteville-i rablóvezér Tancred fia, Róbert volt a főbasa. A pápát egy cseppet sem zavarta, hogy Itália legalantasabb emberével szűri össze a levet, egy olyan haramiával, akinek könyékig véres a mancsa, mert a pápa még a sátánnal is összeállt volna intézménye megerősítéséért. Mit neki egy erőszakos trógerrel tárgyalni, mikor a saját legitimitása forgott kockán az elmozdított Benedek miatt, aki nem volt hajlandó lemondani méltóságáról. A Róma környéki bárók (akik akadályozták a pápai adószedők hatékonyságát) elpusztítása szintén fontosabb volt számára, mint a normann rablók szalonképtelensége vagy kegyetlensége, áldozataik tengernyi szenvedése semmis volt pápaság tündöklő ragyogásában.

Hildebrand már előre letárgyalta ügynökei segítségével, hogy az egyház minden eddig elrabolt javadalmat jogerőre emelve normann tulajdonnak ismer el, amiért cserében a normannok hajlandóak lesznek bárkit legyilkolni, bármit elpusztítani a szentatya parancsára. Tárgyalásokra így nem volt szükség, csupán abszolváló-áldó-adományozó ceremóniák hosszú folyamata zajlott le, amit nagyon élveztek a különösen ostoba normannok. A Karoling és szász uralkodók nevében hamisított 'ajándékozásokra' támaszkodva olyan országrészeket, megyéket adományozott a pápa a normannoknak, melyek sosem voltak a pápaság birtokában. A laterani hamisítók, mikor összeeszkábálták ezeket az adományleveleket figyelmen kívül hagyták, hogy a frank-germán császárok nem voltak urai ezen területeknek, mint idegeneknek politikai-társadalmi életükhöz nem volt semmi közük, joguk meg főleg nem volt odaajándékozni a másét. Mégis volt elég vastag bőr a szentséges atyák képén a császárok nevében írogatni – nemegyszer időben több száz évre visszadátumozva hazugságaikat – tudván: egyszer ez még jól fog jönni. És jól is jött Miklósnak, mert a normannokkal elhitette, hogy a sajátját adja, mikor szentesítése által jogerőre emelte a másoktól elrabolt javak erőszakos átrendezését. Az örömmámorban fürdő Róbert rövid idő alatt hadirendbe állította embereit és 1059 szeptemberében rászabadította népét Tusculum, Praeneste és Szabina báróira. Egyesével egymásután győzték le a papság igájától elszakadni óhajtó nemességet, utoljára maradt a Rómától mindössze 24 km-re fekvő Galeria erős vára, ahol Benedek pápa menedékre talált.

A tusculumi Gerard gróf nem hozott szégyent őseire, hősiesen védte otthonát: tucatjával küldte pokolra az őrjöngő démonokat, ami még jobban felbőszítette a komoly ellenálláshoz nem szokott normannokat. Újabb és újabb normann hordák érkeztek Dél-Itália minden részéről Galeria vára alá; Amalfi ácsmesterei által készített kőhajító-, ostromgépeket hoztak magukkal, dühödt elszántsággal éjjel-nappal támadták az ostromlott vár falait nem törődve az elhullott bandatagok sokaságával. Minden vitézség ellenére néhány hét múlva lerombolt várfalak, üszkös tornyok maradtak csupán a büszke erős várból, Gerardnak nem maradt más választása mint megadni magát és kiszolgáltatni Benedeket. Az 'Annales Romani' feljegyzése szerint az öreg pápát először házi őrizetbe helyezték majd 1060 áprilisában Hildebrand egy pompás papi nagygyűlést szervezett a Szent Péter bazilikában, kizárólag Benedek megalázásáért. A cirkuszi jelenet perverz szertartásában Miklós pápa trónolt középen, jobbján Hildebranddal a hopmesterrel, kinek parancsára egyesévvel rángatták le a korábban felcicomázott Benedekről a sok egyházi göncöt, minden darabját ollóval kettévágtak, megtapostak, miközben Hildebrand fennhangon gyalázta, fejéhez vágta nem létező bűneit. A lelket és szívet melengető keresztény ceremónia végén még egyszer kiátkozták a megtört, zokogó Benedeket majd záróaktusként, Hildebrand életfogytiglani szigorított elzárásra ítélte a megbuktatott pápát. Benedeket a Szent Ágnes kolostor egyik cellájába dugták; későbbi sorsa, halálának éve, körülménye vagy sírhelye nem ismert, ezért nagyon valószínű, hogy megfojtották, tetemét, – mint a kiátkozott eretnekekkel volt szokás – a városfalán túli szemétdombra dobhatták. Hildebrand kegyessége nem ismert határt. (Szent Anasztáziusz templom esperesétől, Suppustól származik az egyetlen – közel sem megbízható – feljegyzés, miszerint Benedek még éveket élt és Hildebrand halála körüli időben hunyt el.)

Miklós pápa és gazdája, a bosszúért lihegő ideológus Hildebrand alaposan rászabadították normann vérebeiket Közép-Itália nemességére, jobbágyaira; lángban állt és vérben úszott a fél ország, akinek lehetősége volt északra menekült, akinek nem az behódolt, hagyta, hogy kirabolják. Elégedetten dörzsölhette kezeit a laterani vezetés a sarc felét ők kapták, a másik fele az adóbehajtó normannoknak járt, akik zsákmányszerzésért rátörtek még a pápasággal korábban szövetségben lévő Toszkánia és Emilia nemességére is. A pápaság zászlaja alatt pusztító idegen barbárok elől menekült nemesek; Tusculum, Latinum bárói, Segni, Ceccano örökösei, Róma-ellenes szövetséget hoztak létre, amihez a Szent Kelemen templom bíborosa, Candidus Hugó vezetésével csatlakoztak olyan egyházvezetők, akik nem értettek egyet Miklós és Hildebrand erőszakos politikájával. Lombardia és Milánó nemessége, klérusa szintén Róma ellen fordult mondván elég volt a német pápákból és eljött az ideje, hogy egy lombard főpap foglalja el Szent Péter székét.

Ha figyelemben vesszük, hogy az akkori Milánó lényegesen gazdagabb volt Rómánál, többen lakták, éléskamrái mindig tele voltak, akkor nem lehet csodálkozni ha a város vezetői a középkortól gyakorolt longobárd királykoronázás jogszokásra hivatkozva ökumenikus hatáskört és Rómától független egyházvezetést követeltek.

1061. évében, Milánóban már 16 éve Velatei Wido (Guido) töltötte be a milánói érseki széket, előkelő származása, profán műveltsége és elnéző kegyes attitűdje miatt régóta szálka volt a Miklós-Hildebrand-Damiani reformegylet szemében, ráadásként még jobban gyűlölték azért, mert nála a római püspökség ellenségei mindig menedéket találhattak. Erre az évre minden korábbi súrlódásokat felülmúlva éleződött ki a helyzet az igénytelen lepattantságot hirdető Hildebrand-párt és a módos kényelmet szerető milánói püspök között. Korábbi utazásai során Hildebrand olyan – főleg szegény családi háttérből kikerült – egyháziakkal építette ki kapcsolatait, akik támogatták a szélsőségesen szigorító lotaringiai reformmozgalom erőfeszítéseit és akik minden helyzetben hűséges hívei maradtak a gazdag egyházvezetők ellen indított küzdelemnek. Az elégedetlenkedő, lázongó szerzetesek mozgalmát a Cluny apátságában Hildebranddal korábban összemelegedett Anselmo atya gyűjtötte magaköré, maguknak a 'patarénus' (guberáló) nevet adták, hogy evvel is kifejezzék a hulladékban történő kutatási igényüket. Hildebrand Anselmón kívül két magasan képzett ügynökre, a Cotta családból származó testvérpárra, a demagóg Landolfóra és a 'lovag-utánzat' Erlembaldra (Hemerald) támaszkodhatott leginkább, később egy – talán még nálánál is fanatikusabb papra, Ariald dékánra bízhatta a piszkos munkának számító Wido megbuktatását. 1060-ban a másik elhíresült egyházi ügynököt Péter Damianit is rászabadította Miklós pápa (vagy inkább Hildebrand) Wido püspökre és az önsanyargatást reklámozó Péter Damiani nem vallott szégyent, Anselmo püspökkel és a felhergelt, dühöngő patarénusokkal sikerült ideiglenesen megfélemlíteni a milánói egyházvetetést és a római püspökség elsőbbségét elismerő, engedelmességet fogadó esküt kicsikarni belőlük. A következő évben (1061) Wido embereinek sikerült elkapni és agyonverni az egyik legnagyobb bajkeverőnek számító patarénus vezért a népámító Landolfo Cottát, amivel ismét kiújult a megnyugvónak látszó viszály.

II. Miklóst jelentősen kiemelkedő pápának könyvelik el az egyháztörténelemmel foglalkozó tudósok, kinek döntései, határozatai hosszútávú következményekkel jártak. Céltudatos, bátor egyházfőnek mondják, holott nem volt más, mint egy tehetségtelen báb: Hildebrand bábja. Önállóan semmilyen határozatot nem hozott, minden mondatát, szavát Hildebrand fogalmazta meg és az árnyékában lapuló fődemagóg beleegyezése nélkül semmit sem cselekedett. Rosszul fogalmaznak a történészek, mert a birodalmi befolyástól nem Miklós óhajtotta függetleníteni az egyházfői hatalmat, hanem Hildebrand volt az, aki úgy akarta, hogy a pápaválasztás jogából zárjanak ki minden világi befolyást a Német-római Birodalom császárait is beleértve. Ezért hívatta egybe Hildebrand Miklóssal a hírhedt 1059-es lateráni zsinatot, ami sosem lett volna egybehíva, ha Hildebrand nem úgy akarja. Miklós végigasszisztálta Hildebrand birodalom ellen folytatott küzdelmét, minek első provokatív lépésére 1059-ben, pont az ő trónra ültetésénél került sor. Megválasztásakor a Hildebrand-féle római vezetés szándékosan eltekintett a Birodalom császárához kötelezőnek számító kérvény-folyamodvány benyújtásától, mert az addig fennálló jogszokás szerint a császár jóváhagyása nélkül nem volt joguk pápát választani. Nem csoda tehát, hogy a régensasszony meg a német klérus megsértődött, és aggódott is, hiszen minden önállóságra tett lépés – főleg ha követésre talál – valahol kevesebb jövedelmet eredményezhet. A helyzetet még ugyanabban az évben tovább mérgesítette, a II. Miklós nevében fogalmazott pápaválasztást szabályzó rendelet kibocsájtása, mely ténylegesen kiszorította a világi (császár) hatalom beleszólását az egyházfő választását illetően. Ezt a jogot az új törvényszabály teljes egészében az egyházi arisztokráciára, azaz a római bíboros kollégiumra ruházta át. A császárhű arisztokrácia, Mikós politikájával egyet nem értő papság a normannok által elűzött itáliai nemességgel szövetkezve, a milánói érsek mellé állt és ez a szövetség valószínű felvehette a harcot a pápával és a normannokkal, még a hiányos feljegyzések ellenére sem történhetett másképp, annak ellenére, hogy ezen történéseket nem részletezik a papi jegyzők. Miklós pápa halálát megelőző hónapok eseményeiről szinte semmit sem tudunk, mindössze a Benevento Annales említi röviden, hogy a szüntelenül úton lévő pápát Alipergum várába szorították ellenségei, majd a várat sikertelenül megostromolták. Ezután visszatérhetett Rómába, az biztos, hogy egy laterani szinódust hívott egybe, hol ismét mélységesen elítélték a szimóniát, meg a léha papi életet, valamint megerősítették a saját korábban hozott döntéseiket. Néhány nap múlva a szinódus után már Firenzében találni Miklós pápát, ahol pár hét tartózkodás elmúltával valamiben úgy megbetegedett, hogy két nap szenvedés után, július 27-én eltávozott a földi árnyékvilágból. Miklós a Róma környéki bárók tönkretételével annyi ellenséget szerzett magának, hogy nem csodálkozhat senki azon, ha az elűzött nemesség szerteágazó rokonságának valamelyike mérget kevert ételébe. Ezt a feltételezést látszik alátámasztani Beno: „Nicolaus … veneno, ut dicitur, suffocatus” (Gesta II. c 10.).

Petrus Damiani elérzékenyülten írja Miklósról, hogy egyetlen napja sem telt úgy el, hogy ne mosta volna meg tizenkét szegény lábát. Ha napközben nem volt rá ideje, akkor este vitte végbe jámbor cselekedetét. (Opusc. IX. 7) Miklós valójában jelentéktelen, hamis érzelmektől fűtött, kiskaliberű papocska volt: „Hildebrand bábja volt” (alterum idolum) – miként azt Benzo találóan jellemzi, „akit Hildebrand úgy tartott istállójában, mint egy szamarat és aki semmit nem csinálhatott Hildebrand beleegyezése nélkül” (Ad Heinricum 1. VII.).

(*) A magyar wikipédia ismét pontatlanul ismerteti az eseményeket: „A pápa így indult el a campagnai csatamezőre, ahol Benedek támogatóinak erős serege várakozott rá. Ugyan sikerült diadalt aratnia Miklósnak, de mégsem sikerült teljesen megsemmisíteni az ellenzéki pártot és Benedeket sem sikerült elfogni.” Mindezen események 1059 tavaszán zajlottak le, ám ebben az évben nem volt 'campagnai csatamező' és Benedek nem létező erős serege sem várakozott senkire. Miklós pápa semmilyen diadalt nem aratott 1059 tavaszán, sőt ott sem volt mert a pápai sereget Hildebrand vezette. 

II. Viktor (1055-1057)

Fiatalon lett pápa és nagyon fiatalon érte utol vége.

A bajor határvidéken Gebhardt (magyarosan Gebehardt) nevet kapva látta meg a napvilágot Hartwig, Calvi gróf fiaként, kinek szerteágazó rokonsága automatikusan biztosította karrierjét. Bizony, bizony a távoli és közeli rokonok támogatása nélkül Gebhardt falusi papocskának maradt volna, de mivel még Henrik császárral is távoli rokonságban állt, így persze a hóna alá nyúltak. Felemelkedése első löketét Ratisborn püspökének, a szintén Gebhardt nevű nagybácsinak köszönhette aki egy trükkös húzással rászedte a császárt a surbankó korban lévő Gebhardt gyerek előléptetésére. Ratisborn püspöke nagybátyja volt Henriknek és egy szép nap, egy távoli rokon kinevezését kérte unokaöccsétől a megüresedett Eichstadt püspöki szék betöltésere. A császárnak először semmi kifogása nem volt a kinevezéssel, de mikor megtudta, hogy a jelölt apja pap volt visszautasította beleegyezését. Gebhardt sértődötten szemére hányta unokaöccsének az elutasítást és személyes meg nem érdemelt sértésként vette. A császár jóindulata bizonyítására kijelentette, hogy bárki kinevezésébe beleegyezik, akit Gebhardt legközelebb jelöl, csak pap ne legyen az apja. Ratisborn püspöke ekkor állt elő a Calvi-i, még siheder korban lévő Gebhard jelölésével, amit Henrik a korábban tett ígérete miatt nem tudott visszautasítani, pedig nagyon húzta a száját, hogy egy legénykét kell egy ilyen komoly hivatal élére kineveznie. Így kezdődött tehát Gebhard pályafutása majd az évek múlásával egyre inkább kimutatkozott a grófi csemete erőszakos, hataloméhes törtetése, mely nem kerülte el Henrik figyelmét. Gebhardt kiváló szövegeléssel, tudálékos lózugokkal mesterien kendőzte felületes ismereteit, szegényes gazdasági-politikai hozzáértését és megkapó erejű győzködéssel mindig meghintáztatta hallgatóit. Henrik maga sem volt valami eszes zseni, őt is megtévesztette Gebhardt széllelbéleltsége és maga mellé vette kancellárnak.

Első komoly megbízatását, mint Regensburg püspöke 1050-ben kapta Henrik császártól, hogy zsoldos bandáival törjön be Magyarországba, gyilkoljon, pusztítson, provokáljon ki egy háborút.

A császár parancsának boldogan eleget téve Gebhard csatlósaival átkelt a Morva folyón, védtelen falvakra rontott és a következő évben, páncélba bújva még boldogabban vezette zsoldosait Henrik magyarországi hadjáratában. Sajnos épp bőrrel úszta meg az oly csúnya kalandozást, ami jószerencsét egészében a magyarok nagylelkűségének köszönhetett, hiszen a magyarok futni hagyták a többi német trógerrel együtt, mikor – sajnos – leálltak a császári hadak üldözésével. Romlott vére és kötözködő természete nem sokáig hagyta nyugodni az izgága Gebhardot, jobb híján I. Konrád bajor hercegbe kötött bele, akivel egy miniháborút robbantott ki (1052). Konrád merészen rátört az alattomos főpap Felső-Pfalzban lévő várára, Parkensteinre, de megütközés helyett csapatait Gebhardt cserben hagyta és Henrikhez rohant nyafogni. A mesterien hadováló püspök hamar meggyőzte igazáról a hiszékeny császárt és a sebtében összehívott birodalmi tanácsot, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Henrik riválist látott a bajor hercegben és javaira is nagyon fájt a foga. A döntés ezúttal is hamar megszületett, melyben a császár Konrádot mindenétől megfosztotta, hercegségét fiának, a még gyermek Henriknek adományozta, de addig is a régensnek kinevezett Gebhardtra bízta az elvett országrész kormányzását. Gebhardtnak kifizetődött az erőszakos áskálódása, a birodalom második leghatalmasabb embere lett; élet és halál ura, akitől még Henrik is tartott. Konrád András királyhoz menekült, aki szívesen látta, azonnal megsegítette a bajor herceget és az ennek köszönhetően nemsokára magyar hadak élén Konrád rátörhetett Karintiára majd Alsó-Ausztriát is feldúlta. Eközben a magyarok ellen korábban oly bátran hepciáskodó Gebhardt Regensburg erős falai mögül leste az általa gyűlölt 'pogányok' dúlását. A következő évben (1054) Konrádot a német császár utasítására megmérgezték, de András mégis két hadoszlopot küldött a germánok sanyargására, akiknek sikerült mélyen behatolni az ellenséges területekre feldúlva Ausztria és Bajorország nagy részét.

A tehetetlenség mérges-poharából kényszerült inni Henrik, mikor egymásután hozták neki a rosszabbnál rosszabb híreket a magyar hadak betöréseit illetően, a magyarokkal azonban nem tudott szembeszállni, mivel sorsa a nyugati határra hajtotta, hol éppen Flandria urával, Baldwinnal hadakozott. Győzedelmes belháborúja után birodalmi gyűlést hívott össze Mainzban a császár, hová nemsokára Hildebrand atya is befutott szőrcsuhás kíséretével; hízelegni, követelőzni, kunyerálni. A középkor lelassult viszonyaihoz képest meglehetősen gyors-mozgású, energikus papnak mondható Hildebrand, fáradhatatlanul jött-ment, szinte mindig úton volt, mindenhol szigorúságot, több térdepelést, több imádkozást, silányabb ételek fogyasztását, még több böjtöt, nélkülözést követelt társaitól, miközben ő maga főúri asztaloknál étkezett és szolgák lesték kívánságait. Hildebrand kora egyik legbefolyásosabb vezetőjévé vált ezekben az években, de ezt megelőzően már jó ideje öntudatosan munkálkodott egyháza szigorú bekeményítésén. Remete életvitelt idealizáló, fanatikus szerzeteseket irányított, a mindig elégedetlenkedő egyháziakból ügynökhálózatot szervezett, saját kezűleg kiválogatott 'szentekből', hitszónokokból létrehozta a Lombárd 'Patarénus' (jelentése, 'guberáló', Milánóban az ócskapiacot hívták Pataria-nak) szervezetet. Evvel a földi örömöket megvető, erőszakos papi-mozgalommal óhajtotta az észak-itáliai arisztokrácia és soraikból kikerült vagyonos főpapok behódoltatását kikényszeríteni. A nincstelen szerzetesektől rendkívül eltérő, dúsgazdag Toszkán őrgróf (Loraine hercege Gottfried) barátsága elnyerését még a patarénusok csatasorba állításánál is fontosabbnak tartotta Hildebrand, de ügynökei (kiemelten Desiderius) gond nélkül forgolódtak a normann rablótanyákon is. IX. Leó halálakor Dél-Franciaországban vendégeskedett Hildebrand, és mint főinkvizítor a Tours-i Berengárius püspök eretnek elhajlását vizsgálgatta. Több mint valószínű, nem nagyon bánta Leó halálát, mert a tragédiára hivatkozva ismét mehetett, fontoskodhatott, az inkvizítor csuháját a sokkal buzgóbb ritmust jelentő pápa-csináló kosztümre cserélhette fel, mely jelmezben mindenhol kiérdemelt tiszteletet követelhetett meg, amerre csak megfordult.

Nem is vesztegette idejét a különleges buzgalommal megáldott Hildebrand, néhány hét elmúltával Rómába érkezett és átvette a római klérus irányítását, valamint a laterani kincstár ládikói kulcsait. Nem valószínű, hogy hiteles tudósítás a pápai trón Hildebrand általi hősies megvédése az ismét felbukkanó IX. Benedekkel szemben, és hiába ismételgetik a szakavatott történészek ezen esemény valóságát, mert ennek az állításnak egyetlen magányos kútfője Beno atya, aki Gestájában állít ilyesmit. Mindenesetre visszatérte után legalább néhány hónapon keresztül Hildebrand hatalma – a normannokat leszámítva – korlátlannak tűnt, ő volt Róma első számú főpapja anélkül, hogy pápa lett volna és ő volt közép-Itália a leghatalmasabb feudális ura anélkül, hogy birtokai lettek volna. Így indult el északra a nyár végén, hogy egyeztessen a császárral, a római püspökség jövőjét illetően …

A következő év koratavaszán egy másik – Hildebrand klikkjétől független – nemesi-papi küldöttség érkezett Itáliából az uralkodó udvarába és alázatosan ők is Gebhard kinevezését kérték a császártól. Nem mintha különösebb jelentősége lett volna küldetésüknek, hiszen a pápacsináló Hildebrand atya már mindenben megegyezett az új pápa személyét illetően, de a császárnak igencsak tettszett ez a kérelmezés is, amivel még egy kifogás akadt, hogy megszabaduljon kellemetlen püspökétől. Henrik akkor már belátta, hogy hiba volt közelébe engedni a tudálékosan buta papot, szűk látókörű tanácsaira hallgatni és Gebhardt magyarokkal szembeni sunnyogó, gyáva viselkedése szintén felháborította. Gebhardt persze tiltakozott kinevezése ellen hiszen, mint Bajorország tejhatalmú kormányzója a birodalom második emberének számított és jól tudta, hogy Rómában közel sem lesz annyi hatalma, nem fog olyan kényelemben élni és lényegesen nagyobb veszélynek lesz kitéve, mint a bársonnyal bélelt régensburgi palotájában. Ami talán a legfájóbb veszteségnek tűnhetett számára: a bajor adófizetők befizetett aranyaitól való búcsúzás, a palota kincseskamrájában felhalmozott vagyon hátrahagyása, aminek kis hányadát vihette csupán magával. Hiába nyüszögött, húzta a száját, mennie kellett, mindössze annyit sikerült Gebhardtnak elérnie, hogy megfogadtatta a császárral a pápai monarchia erőszakos visszaállítását. Hildebrand, mint valamilyen ékes trófeát parádéztatta végig útjuk során Ratisborn-i császári udvarból Régensburgba csomagolni majd onnét Rómába az elfanyalodott Gebhardtot. Rómában is Hildebrand emberei szervezték a lelkes tömeg ujjongását, és ő volt az aki rátukmálta a Viktor nevet. Evvel a névvel II. Viktorként kenték pápává hajszálpontosan egy évvel IX. Leó halálát követően, 1055. április 13-án.

Még március havában, néhány héttel Gebhardt távozása után a császár is megindult egy közepes hadsereg kíséretével Itáliába, ám nem a pápaság ellen lázongó római arisztokrácia regulázása végett vagy a vaddisznó normannok megfékezésére, hanem mert veszélybe érezte az Észak-Itáliából befolyó adók rendszeres érkezését, sőt még ennél is nagyobb veszély árnyát látta ráborulni itáliai érdekeltségeire. Miközben Henrik császár a magyarokat szerette volna leigázni, 1052. május 6. Toszkánia őrgrófja, Bonifác merénylet áldozata lett. Özvegye, Beatrix a kötelező gyászidő után nőül ment Lotaringia (Lorraine) hercegéhez, Gottfriedhez, aki ezekben az években a Német-Római Birodalom legádázabb ellenségének számított. Henrik attól félt, hogy Gottfried összefoghat a normannokkal és a lázadásra mindig kedvet érző itáliai nemességgel és egy ilyen szövetséggel véglegesen felszámolhatják a Német-Római Birodalom egységét. Ezt a falyta politikai átrendeződést a császár szentségét garantáló pápaság sem élné túl, amivel szertefoszolhatnak Henrik dinasztikus álmai. Hihetetlen gyorsasággal érkezett Itáliába; március 22-én még Brixenben misézgetett, de már április 7-én megérkezett Veronába, ami iram még sem volt elég gyors a lorrainei herceg fülön csípéséhez, mert Gottfried Genova érintésével még időben elhagyta Itáliát. Szűkebb hazájába érve Gottfried azonnal fegyveres lázadást robbantott ki és híveivel a Rajna-vidékére rontott. A lekésett uralkodó bosszúságát csak részben enyhítette az észak-itáliai bárók szolgalelkű bókolása, esküdözése, mert az igazi nagyvad, akiért lóhalálában loholt át az Alpokon: megszökött. Gottfriednek nem volt se ideje se lehetősége feleségét magával vinnie és a naiv Beatrix az újabb háború kirobbanásának hírét hallva jóhiszeműen békíteni szerette volna az uralkodó haragját. A húsvéti ünnepek után, Mantuába járult a császár elé a toszkán nagyasszony és Matilda lánya, aki gyanútlanul kísérte el anyját a császár udvarába. Az uralkodó dühösen és barátságtalanul fogadta Beatrixet és lányát; közönségesen ráförmedt Beatrixre, hogy hogyan mert az ő megkérdezése nélkül nőül menni Gottfriedhez és egyáltalán, hogyan merészelt ezek után elé állni? Mindkét nőt nyomban elvezettette, majd magával hurcolta túszként őket Németországba. (Hersfeldi Lambert, Annales, 1054) Henrik császárt nem egyszer kerítette hatalmába a tehetetlenségből fakadó méreg és jól eshetett setét lelkének, hogy lehetősége nyílt bosszút állni Gottfried feleségén és fogadott lányán.

Viktor pápa csalódottan vette tudomásul, hogy legkedvesebb gazdája nem szándékszik Rómába menni, amit gyávaságnak vagy talán erőtlenségnek lehetett értelmezni, ezért június elején a pápának kellett székhelyét elhagyva Hillebranddal és népes kíséretével Firenzébe átvonulni, hogy ott találkozhasson az uralkodóval. A pápa által elképzelt német fegyveres rendcsinálásból nem lett semmi, kapott néhány osztag zsoldost meg egy talicskára való ígérgetést, ami annyira kevésnek bizonyult, hogy a laterani papcsapat inkább a császár körül akart lebzselni, mint visszatérni a forró, szúnyogfelhőkkel borított Rómába. Hildebrand sebtében összehívott egy másik felesleges zsinatot, majd utána ott maradtak Viktorral észak-itáliaiban, a császár körül lábatlankodtak egészen a nyár végéig, míg az vissza nem tért hazájába. Utoljára a császár még utasította Viktort, hogy kapja el Gottfried testvérét a Konstantinápolyból visszaérkezett Frigyes kardinálist. Frigyes már évekkel korábban a papi pályára lépett, csatlakozott a római klérushoz és IX. Leó csinált belőle kardinálist. Frigyes tagja volt a Humbert de Silva Candid bíboros által Bizáncba vezetett követségnek, mely kiprovokálta a kelet és a nyugat egyházai végleges szakadását. Frigyes amúgy ügyes, üzlethez, csencseléshez igen jól értő ember volt, aki bizánci tartózkodását alaposan kihasználva egy kisebb vagyonra tett szert. A sikeres tollasodásnak hamar híre ment és Henrik külön ráhagyta Viktorra az összes magával hozott vagyon lefoglalását, és a császári kincstárába történő eljuttatását. A sunyi banditizmus híre valahogy Frigyes tudomására jutott és még a pápai pribékek érkezése előtt sikerült értékeivel együtt meglépnie. Előbb Tremiti szigetén talált menedéket, majd utána Monte Cassinóban kötött ki.

Októberben a császár elhagyta Itáliát, Viktornak és Hildebrandnak visszakellet térniük Rómába, hol egy jóval sivárabb, barátságtalanabb környezet fogadta őket, a mindennapos pénzügyi gondokról nem is beszélve. Tavasz beálltával Viktor legmegbízhatóbb emberét, Hildebrandot Franciaországba küldte, hogy ott, a gazdag püspökségek világában harcoljon a felsőbb egyházvezetésben elburjánzott szimóniával, mely harc valójában egy pénzszerzési eljárás volt: erkölcscsősz köpenyébe bújva megvágni a jómódú püspököket. A tisztító hadjárat egyik mozzanatát Bonizo és Damiani is megörökítette, miszerint Hildebrand egyik kiszemelt áldozata Embrun érseke, Hugó élesen visszautasított minden rázúduló szimónia-vádat és ártatlanságát hangoztatta az ügyében összehívott embruni szinóduson is. A szinódus vizsgálóbizottság elnöke, Hildebrand elégedetlen volt az ilyenfajta respondeával és mérgében ekképp zengedezett: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében akik ajándékát a fennálló vádak szerint te pénzért vetted, én most felszólítalak, hogy csak is az igazat valld. A magasságos menny akadályozza meg, hogy hangosan ki tudd mondani a Szentlélek nevét, mindaddig míg elhallgatod az igazságot!” A válaszra mindig kész Hugó atya mindjárt artikulálni akarta a szentnevet, azonban képtelen volt megnyikkanni. megnémulása után a megrémült püspök összeomlott, és alázatos őszinteséggel megvallta 'szörnyű' bűnösségét. Habár az esetet nem egy pap feljegyezte, arról egy sem szólt senki, hogy mi volt a püspök büntetése, de valószínű, hogy mindenéből kiforgatták, vagyona, jövedelme Hildebrandé (római pápaságé) lett. Ugyanezen a szinóduson másik hat püspököt fosztottak meg hivatalától és persze a vagyonuktól is. A következő év (1056) tavaszán Hildebrand visszautazott Rómába és a frank területek további egyházfegyelmi tisztogatásait két általa kiképzett papra (Rimbaud, Arles érseke, Pontius, Aix érseke) bízta, lelkükre kötve az abból származó vagyon Rómába történő eljuttatását.

Nagyon gyér információkkal rendelkezünk, hogy mit is csinált a pápa azon egy év alatt, míg Hildebrand Franciaországban volt eretneküldözésen, de az biztos nem lehetett valami boldog, mint Rodulfus atya írja, „a Rómaiak nagyon megkeserítették mindennapjait” (Vita Lietberti). Az biztos, hogy Monte Cassino bencés barátaival nézeteltérése támadt, mert azok az egyik társukat, a 'szentéletű' Pétert úgy merték apátjuknak megválasztani, hogy nem kérték ki sem Viktor sem a császár beleegyezését. Viktor az öreg Pétert túl gyengének, szegényes képességekkel rendelkező papnak tartotta, aki nem lehetett alkalmas egy ilyen fontos hivatal betöltésere, ezért erőteljesen követelte elmozdítását. Hideg zuhanyként érhette a pápát a Monte Cassino-i küldöttség bátor kiállása, akik ahelyett, hogy megalázkodtak volna felhívták őszentsége figyelmét az évszázados apátválasztási privilégiumukra, melyben a pápa feladatköre leszorítkozik a bencések által megválasztott felszentelésre. A sors érdekes fordulata, hogy egy évvel később a bencés vezetés lemondatta Pétert és helyette azt a Frigyest tette meg apáttá, akit korábban Viktor pápa el szeretett volna kapni.

Valamikor a nyár elején – Hildebrand hazaérkezése után – a pápa felkerekedett, hogy hathatós segítségért folyamodjon a császárnál, mert egyháza kormányzása keserves döcögéssel haladt csak, és az állandó pénzhiány miatt, a padisahoknak kijáró régensburgi luxusélethez szokott Viktornak alaposan vissza kellett fogni igényeit. 1056 júliusában, útban Németország felé, Aprutium (Teramo) püspökének vendége volt, honnét néhány heti semmittevés után indult északra. Szeptember elején, éppen Goslarban időzött a császári udvartartás, és itt járult Viktor az uralkodó elé, hogy hangot adjon elvárásainak. Mielőtt komolyabb tárgyalásokba bocsátkozhatott volna a császárral, az előre megtervezett program szerint a császár és udvartartása a Hartz-hegységi Bodfeldbe vonult vadászatra, minek izgalmában nem volt lehetőség tartalmasabb megbeszélésekre. Az udvartartás körül sürgő-forgó Viktornak megint nem volt szerencséje, mert a vadászatok befejeztével a császár lázas betegségbe zuhant és minden érvágás, piócás kezelés ellenére állapota egyre romlott, így a római ügyekkel képtelen volt foglalkozni. Végeredményben hitetlenül gyorsan – mindössze néhány nap alatt –, 1056. október 5-én lehelte ki lelkét III. Henrik császár, még negyven éves sem volt. Viktor pápáról feljegyezték, hogy Henrik koporsójánál úgy sírdogált, mint egykor Szilveszter, III. Ottó ravatalánál, de ez nem azt jelenti, hogy igazán sajnálta volna Henriket, hiszen Henrik volt az aki kipenderítette a kényelmes régensburgi bársonytrónusból.

Ekkehard krónikája szerint a halálos ágyán az uralkodó Viktor pápa gondviselésére bízta hatéves fiát, IV. Henriket, miáltal legfőbb tanácsadója és bizalmasa lett az elhunyt özvegyének, Aquitaniai Ágnesnek. A gyermek gyámságát anyja, Ágnes császárnő töltötte be és egy régens-koronatanács segítségével próbált uralkodni, ehhez a kormányzáshoz járult volna hozzá szívesen a minden-lében kanál Viktor, aki mindenkinek parancsolgatni szeretett volna. A keresztény szellemben megfogalmazott történetírás felfújja, eltúlozza Viktor pápa buzgóságát, a gyermek Henrik érdekében tett közreműködését, mintha neki lett volna köszönhető a trónutódlás zökkenésmentes biztosítása. Ha a pápa Rómában marad, akkor is az ifjú Henriket választották volna uralkodójuknak a német nagyok, a bajor hercegeknek vagy Lorraine örökké lázongó urának semmi esélye nem lett volna a német trón megszerzésére. Viktor megint egy olyan kása közepében kavart, ami nélküle is ugyanúgy megfőtt volna, igaz királlyá (nem császárrá) kente a gyermek Henriket, mely szintén felesleges volt, mert még apja életében, 1053-ban megválasztották német királlyá. Saját fontosságának erőszakos érvényre juttatása végett reggeltől estig imádkoztatta, gyóntatta a kölni birodalmi nagygyűlésen megjelent arisztokráciát, gazdag özvegyeket környékezett meg és persze pénzt, adományokat gyűjtött, mert hatalmas tervek forogtak fejében, minek megvalósításához még hatalmasabb vagyonra lett volna szüksége. Egyetlen hasznos, társadalmilag érezhető politikai cselekedete Gottfried és Ágnes császárnő kibékítése volt, amivel véget ért a nyugati határon dúló értelmetlen háború.

Gottfried nem volt egy szép ember, okos sem volt, de azért annyi esze mégis volt, hogy kora legellenszenvesebb figurájával (Hildebranddal) összeszűrje a levet.

A pápa nem önzetlenül a közjóért egyengette Gottfried megbékélésének útját, Itáliában volt szüksége volt a hercegre, de ez csak akkor valósulhatott meg hosszútávon, ha béke van a lotaringiai határon. A pápa által szorgalmazott békekötés után Gottfried visszatérhetett Itáliába és mint Itália legnagyobb ura felvehette a pápaság legfőbb-védelmezője mezét, ami lehet inkább a papokat nálánál jobban szerető Beatrix asszonyságon állt volna jobban. Hildebrand köre már évekkel korábban nekiállt a Toszkán-ház behálózásának, minek folytatása volt, hogy szinte azonnal a császár halála után a pápa maga mellé rendelte a német udvarba, Gottfried feleségét, Beatrix hercegnét és lányát Matildát, kiket két évvel korábban Henrik hurcoltatott Németországba. A papok úgy hitették el országgal-világgal, mintha a szentatya érdeme lett volna a toszkán hercegnők megszabadítása, holott ezt Ágnes mindenféleképpen garantálta volna. A látszólagos megbékélés ellenére Gottfried továbbra is ellenségesen nézett a birodalmi udvarra és szekerét inkább a császárság érdekeit rongálni óhajtó egyházi reformpárthoz kötötte. A következő év (1057) kora tavaszán, mihelyt a hágók járhatóvá váltak a nemes dámák társaságában tért vissza Itáliába a pápa, hol már Gottfried herceg, toszkán vazallusai élén várta őket. A jó kapcsolattartás érdekében a pápa hozzájárult, hogy lotaringiai hercege kinevezze magát Róma Missus-szának (*), önkényesen felvegye a patrícius címét és pápai áldással szentesítette, hogy az elhunyt Bonifác herceg minden ingó és ingatlan vagyonának törvényes ura legyen. A nem is olyan régen még alsógatyában menekülő Gottfried Európa második leggazdagabb, leghatalmasabb urává emelkedett. A pápai támogatás megfizetéseként Gottfried néhány tucat testőrt rendelt Viktor védelmére, alakulatuk a Lateran palota és Leonine negyedét volt hivatva biztosítani. A város többi része sem nekik sem a pápának nem volt biztonságos, ami elkedvtelenítette a népszerűségre áhítozó legfőbb prelátust.

Még bele sem tudott melegedni laterani kancelláriája vezetésébe a pápa és máris mehetnéke támadt a számára semmi dicsőséggel nem kecsegtető városból. Mindössze néhány hetet tartózkodott Rómában ahol néhány tanácskozás, kiváltságlevél kibocsájtás és pár tucat kismise-nagymise celebrálására futotta erejéből, mielőtt május végén csomagolni kezdett, hogy ismét elhagyja hivatalát. Toszkánába, Beatrix asszonyhoz igyekezett, kinek fényűző firenzei palotájában mindjárt jobban érezte magát, mint a normann és campagnai haramiáktól fertőzött Rómában. IX. Leó halála után beette a fene a normann lovagokat (brigantii) az amúgy is súlyos társadalmi feszültségekben vergődő Rómába, és ott is ugyanazt a kegyetlen szadista terrort alkalmazták, mint a délebbi megyékben. Rövid római lebzselése alatt Viktornak azt a keserű levet kellett iszogatnia, amit még ő főzött meg, mikor még Gebhardt névre hallgatva megakadályozta a harcra kész IX. Leó megsegítését. Tehetségtelen pályafutásának korlátoltsága ekkor, az utolsó római tartózkodása alatt harapott igazán vissza, amikor testközelből kellett szagolnia a mosdatlan normannokat, elviselni az általuk teremtett anarchia félelmetes atmoszféráját. A bátor helytállás helyett inkább Beatrix szoknyája alá futott, úgy hagyta ott Rómát, mintha nem is az ő püspöki székhelye lett volna. Lorraine-Toszkán-ház vendégeként elkerülhetetlen volt számára Gottfried herceg öccsét, a korábban fogdmegek által üldözött, Frigyest előléptetni: először Monte Cassinó-i apátjának kinevezte ki, majd bíborossá szentelte. Frigyes előléptetését boldogan megtette, mert a főúri család támogatása nélkül teljesen összeomlott volna a pápaság. Milyen érdekes fordulatot hozott a sors, hogy a három évvel korábban, a birodalom két legádázabb ellenfelének számító Lorraine-i főúr három év elteltével az egyetlen támasza és védelmezője a korábban velük szemben ellenségként fellépő pápának. Július 23-án egy kisebb zsinatot hívott egybe Arezzóban a pápa, ahol még kutyabaja nem volt, mégis öt nappal később váratlanul meghalt. Mindössze 39 éves volt, hirtelen jóval kora előtt érte vége, halála éppúgy magyarázatlan maradt, mint germán származású elődei, Kelemen, Damasus és IX. Leó idejekorán történt elmúlása. Viktor közvetlen közelében szolgáló német nemesek és papok uruk testét Eichstadba szerették volna szállítani, hogy hazai földben nyugodhasson. Indulásuk után nemsokára, Ravenna mellett útonállók törtek a gyászmenetre, Viktor holttestén kívül mindent elraboltak tőlük és örülhettek, hogy nem esett komolyabb bántódásuk. Ezek után nem maradt más lehetőségük, mint a pápa tetemét a közeli Szent Mária Rotonda bazilikájában eltemetni, ami épület nem volt más, mint Theodorik gót király mauzóleuma. Nem maradt sírfelirat utána, ezért a pápa nyughelye beazonosíthatatlan maradt.

(*) Missus: provinciális majd királyi küldött (missi dominici), mely kinevezés hatásköre néha a tejhatalmú birodalmi bemegbízott rangjának felelt meg.

X. István (1057-1058)

Frigyes gazdag családból származott, szerette a finom kelméket, kényelmes heverőket, ezért nehéz elképzelni a bensőséges barátság kialakulását közte és a szőrcsuhás reform papok között.

Még emlékszünk talán az Istvánokkal történt sorszámozás elcsúszásra, minek következményeként minden István névre hallgató pápa sorszáma eggyel hátrébb is eshet, ezért ez a pápa helyesen lehet kilenc és tizedikként is elfogadva. Az olvasó a korábban ismertetett erőviszonyok figyelembevételével minden bizonnyal kitalálhatja, hogy X. (vagy ha úgy tetszik IX.) István névvel színrelépő pápa nem is lehetett más, mint Frigyes, Gottfried herceg testvére. A Lorraine-ház hercegi testvérek nagyapja, anyai ágon, Itália utolsó királya, Berengár volt, de családfájuk szerteágazó terebélyesedését láthatjuk, hogy a három évvel korábban elhunyt IX. Leó pápával is szoros rokoni kapcsolatban álltak. A család mérhetetlen gazdagsága párosult a fáradhatatlan Hildebrand szövetségével így hát oly biztos volt Frigyes megválasztása, minthogy nappal jön az éj után.

Frigyes Liege kolostorában kezdte karrierjét és esperesi rangban szolgált, mikor Leó pápa, második németországi látogatása folyamán kiemelte a szolgálatkész, karrierista papot és magával vitte Rómába. Nem sokkal később Leó kíséretében Pozsony mellé utazott hol, mint pápai legátus vezetője eredménytelenül győzködte a magyarokat, utána a Bamburg-i birodalmi gyűlésen érces hangon ő figyelmeztette az egybegyűlteket az egyházi privilégiumok tiszteletbetartására, és ott tátotta a száját Leó pápa mellett Civitella melletti dombon, mikor a normannok szétverték a pápa hadát. Néhány hónap elteltével, mint Humbert de Silva Candid bíboros jobbkezeként, Bizáncba küldött legátusként részese volt a keresztény egyház végleges schismájának. Előkelő származása és bátyja lázongó viselkedése miatt komoly bajban találta magát visszatérte után, azonban Henrik halálával minden ilyen probléma megoldódott. A lotaringiai testvérek hatalmát, gazdagságát csodálhatta Róma népe, mikor megválasztása előtt Frigyes lóháton, karddal az oldalán válogatott vértes testőrség kíséretében lovagolt végig a városon, ami egy üzenet is lehetett a normannoknak: 'Coki, új ura van Rómának'! Érkezése után néhány nappal lóhalálával hozta hírét Albano püspöke, Bonifác, hogy a háromszor áldott Viktor pápa tragikus gyorsasággal örökre eltávozott az élők sorából. Hihetetlen gyorsasággal, mindössze hat nappal Viktor elhunyta után, 1057. augusztus 3-án szentelték fel Lotaringiai Frigyest, X. Istvánként pápává.

Semmi fontosat nem csinált regnálása első négy hónapjában, mindössze néhány felesleges szinódust rendezett, ahol ismét a cölibátus és a 'sátáni' szimónia csontját rágcsálta a sok haszontalan főpap. Az új pápa mindenható támasza természetesen Hildebrand volt, de a Bizáncban átkozódó Humbert de Silva Candid bíboros – aki akkor a főnöke volt – most, mint a Lateran könyvtár vezetője tevékenykedett, szintén bizalmas tanácsadója lett. A félelmetes méltóságot sugárzó társaság tovább bővült a szüntelen tisztítótűzben izzó fanatikus mazochista pappal, Damiani Péterrel, a milánói bajkeverő Lucca-i püspökkel Anselmóval, a normann tanyákon forgolódó Desideriussal, aki Monte Cassino apátja volt, István a Szent Chrysogonus templom kardinákisa pedig Cluny apátságából érkezve erősítette a pápa kristálytiszta szellemiségre törekvő vezetőségét. Régen verődött össze a Lateranban ilyen tudós papi társaság, akik kötetlen könnyedséggel tudták idézni a biblikus írások minden zugát, meg betéve ismerték a rengeteg szentírásmagyázat végnélküli spekulációit. Ezt a 'tudományt' vágták, mint a huszonegyet, de csak ezt, matematikát vagy a fizikát büszkeségből elhanyagolták, mely pökhendi hozzáállással csupán részlegesen sikerült takarni szegényes agykapacitásukat, nehézkes felfogóképességüket. Szenteskedések szüneteiben István pápa egy császárságtól független itáliai királyságról álmodozott, hol bátyja, Gottfried a király, ő meg Róma uraként kormányozna. Az álmokból nem lett semmi, helyette november végén Monte Cassinóban találjuk a pápát legyengülve, lebetegedve, mely hanyatlást valószínű a laterani méregkeverő papok okozhatták. Talán a bencések gondos ápolásának köszönhetően néhány hónap múlva jobban lett, és február (1058) elején visszatért Rómába.

Nem a gonosz pogányok vagy az eltévelyedett eretnekek akadályozták intézménye működését, hanem az egyház kebelére ölelt durvalelkű normannok, akik már nem csak Dél-Itáliát, hanem Róma jó részét is rettegésben tartották. Mindennaposak voltak az utcai összecsapások, a gyilkos merényletek, a megvadult normannok az egyik pillanatban a feszületet csókolgatták, nyalogatták, a másikban neki mentek dühükben még a templomoszlopnak is. Így nem lehetett kormányozni, a laterani hivatal és a pápa kancelláriája a jól védett palotakomplexumban csak látszólagosan működött, annak falain túl már a különböző arisztokrata érdekek ütközése dominált.

Rendteremtésről, adóbehajtásról szó sem lehetett, pénz nélkül nem volt zsoldos, nem akadt szövetséges. Testvérében, Gottfriedben látta az egyetlen kiutat a pápa, tőle remélte azt a segítséget, mely lehetővé tette volna római regnálását, és hozzá igyekezett, mikor 1058. március 29-én Firenze mellett hirtelen elhalálozott. Élete, ereje teljében lévő jókötésű férfiú mindössze 38. évet élhetett. IX. István az ötödik volt az egymást követő német pápák sorában, aki szokatlan gyorsasággal betegedett le, és egy meg nem nevezett kórban idejekorán ért véget élete. Tetemét a közeli Szent Reparata templomában helyezték nyugalomba, sírjának azonban nyoma veszett, mikor a XIV. században a templomot lebontották, hogy helyére építsék a mai is álló Santa Maria del Fiore katedrálisát. Az öt német pápa közül négyet biztos megmérgeztek és az ötödik pápa esetében – mindattól függetlenül, hogy korábban betegeskedett – valami nagyon gyorsan ható méreggel végezhettek vele, mert az egyik nap még jól volt, a másikon meg hirtelen elhalálozott.

II. Damasus (1048)

Damáz pápa, mintha nem is létezett volna …

Róma klérusának vezető papjai rettegve tekintettek a harmadszorra visszatért IX. Benedekre és haladéktalanul egy másik pápát szerettek volna keríteni szégyenük enyhítésére. De mivel senkit sem találtak méltónak maguk közül, akit szívesen láttak volna Szent Péter székében, ezért követséget menesztettek a császárhoz tőle várva az új pápa kinevezését. Phöhledi várkastélyában érte utol a római követség az uralkodót, aki először a rómaiak kérésének eleget téve Halinard, Lyon püspökét szándékozott Péter trónusába ültetni, de mivel az megtagadta a veszélyes hivatal betöltését, ezért egy közepes tehetségű papot, Brixen püspökét, a vicces nevű Poppót nevezte ki pápának. Az egyszerűségében naiv Poppo nem merte visszautasítani a szentséges megtiszteltetést. és talán nem is sejtette, hogy milyen veszélyt jelent, hogy a császár nem volt hajlandó garantálni számára a pápai hivatal tényleges elfoglalását biztosító fegyveres erőt. Túl sokba került volna a császárnak egy olyan germán zsoldossereg kiállítása, mely sikeresen felvehette volna a harcot a Rómát uraló Tusculumiakkal. Megoldásképp Poppót ahhoz a Bonifáchoz küldte, aki titokban egyengette a démoni Benedek útját, és aki közel sem számított a hűséges alattvalók közé. Erőltetett és roppant kényelmetlen volt Poppo számára Bonifáchoz menni, és sok jót nem remélhetett, mikor megérkezett Bonifác gróf firenzei udvarába.

Bonifác különben is a császári hatalom teljes összeomlását szerette volna látni egész Itáliában, egy olyan birodalom-ellenes forradalmat, mely megtöri a germán dominanciát és ezért barátságtalanul fogadta a díszes papi kísérettel érkező Poppót. Számára jobban megfelelt a romlott Benedek, és ezért az uralkodói parancsot semmibe véve: felrakta kordéjára az új pápajelöltet és visszaküldte gazdájához Henrikhez. A felháborodott császár haladéktalanul ismét útnak indította a szerencsétlen Poppót, de most már erős katonasággal, marcona bérgyilkosokkal bővítette ki kíséretét. A német csapat annyira persze nem volt elég, hogy Rómába vonulva legyőzze a Tusculumiakat, de annyira elég volt, hogy a Canossa-i kastélyában meglepett Bonifácot gorombán megfenyegesse és a császári parancs végrehajtására kötelezze. Egészen egyszerűen megfenyegették, hogy mindhárom gyerekét legyilkolják, ha nem hajtja meg fejét az uralkodói akarat előtt. Nem volt mit tennie Bonifácnak, mint a német csapattal egyesülve Rómába vonulni és elűzni titkos szövetségesét a 'horrendus' Benedeket.

Bonifác még ott lehetett a július 17-én lebonyolított új pápa szentelési ünnepségén, de mihelyt alkalma nyílt elhagyta Rómát és a védtelenül maradt Damasus még egy hónapig sem volt képes hatalomban maradni, 1048. augusztus 9-én már el is távozott az élők sorából. Egyházkrónikások a helyzet szépítéséért maláriát (forró láz) szeretnék megnevezni a halál okának, pedig inkább valószínűbb, hogy ezt a pápát is megmérgezték. Beno atya Benedek bizalmasát, Brazutust nevezi meg elkövetőként, „aki szintén eszköz volt Hildebrand kezében.” (Gesta Romanum Ecclesia, II.).

IX. Leó (1049-1054)

Leó pápa életéről számos biográfia maradt fent, melyek közül talán legértékesebbnek Wilbert Toul-i monostor főesperese (archidiakónus) szerzeménye (Sanctus Leo), de szintén adatokban gazdag az ismeretlen Benevento-i szerzetes kézirata, Damiani Péter feljegyzései, valamint Anselmo, Reims-i zsinatról íródott jegyzőkönyve. 'Modern' művek közt élen jár a nagy tudású Johannes Watterich, 'Pontificum Romanorum Vitae' című pápák életét, valamint Szent Benedek és más Monte Cassinóhoz kötődő szentek csodáit bemutató gyűjteményes munkája.

Születésekor (1002. június 21.) a Brúnó nevet kapta a kis grófi csemete, mert igencsak fájin germán családból származott a későbbi IX. Leó pápa – olyanból, ahonnét Szent Leger is származott, kinek nagyapja (legalábbis Pitra kardinális szerint) maga a 'fényesszakállú' Nagy Károly volt, nagyanyja meg Szent Odilia, akit még nyolc szülés után is szűznek tartott az egyszerű nép. Továbbá ebből az illusztris családból sarjadt ki Szent Norbert és a későbbi Habsburg Rodolf is. Brúnó apja Hugó gróf, Konrád császár unokatestvére volt, mamája meg olyan környezetből jött, ahol még a szakácsnék is mind hercegi ősökkel dicsekedhettek. Családi várkastélyukban, Egisheimben látta meg Brúnó először a napvilágot, honnét öt éves korában Toulba küldték Bertold püspökhöz kereszténységet tanulni. Tíz évig tanulta Toulban a jámbor okosságot majd csatlakozott a Szent István katedrális kórusához, mert nagyon meg szerette volna tanulni a templomi nóták helyes ritmusát. Toulból egy időre Metzbe, a Szent Chrodegar kolostorába került, hogy utána ismét visszatérjen Toulba az új püspök, Herimann szolgálatába, akinek hamarosan jobbkeze lett a gazdagnak mondható egyházmegye kormányzásban. Karrierje még jobban felfelé ívelt, mikor a rokonság helyet csinált számára Konrád császár naplopói között, és a császárt, mint udvari bennfentes 1026-ban kísérte el itáliai kalandozására. Még az évben elhalálozott Herimann püspök és az új Toul-i püspök nem is lehetett más, mint Brúnó. Végre megkóstolhatta a hatalomgyakorlás, parancsolgatás igazi ízét, szigorú eréllyel 23 évig irányította episzkopátusát, az imádkozásokon és térdepeléseken felül minden buzgalma abban merült ki, hogy megkeserítse, megnehezítse a kolostorok, zárdák népének mindennapos életét: minek a habarásba tejfölt tenni? Jó nekik az vízzel! Minek fűteni a lakócellákat? Fűtse lakóit a krisztusi rajongás! Minek minden évben új saru? Járjanak mezítláb!

Brúnó a többi paptársához képest szélsőségesen élte át a katolikus intézmény által kapott lehetőségeket, a felesleges, terméketlen szigort kéjes elégedettséggel kényszerítette rá a hatalma alatt állókra. Az egyház kötelékébe tartozók megregulázása hajtotta útjain és minden egyes állomásán hevesen érvelve, fenyegetőzve hirdette fegyelmi elképzeléseit és mindenhol híveket toborzott, kapcsolatokat épített ki reformtörekvései tovább terjesztéséért. A francia monostorokon kívül főképp Rómába szeretett járni, ahol a szervezetén belüli pozíciója biztosítása mellett híveket gyűjtött egyházpolitikai törekvései támogatására. Egy ilyen látogatás folyamán – írja Wilber – iszonyú járvány hulláma érte el kíséretét és környezetét. Tömegével estek súlyos betegségbe körülötte a német szerzetesek és az itáliai polgárok, rövid időn belül úgy látszott, hogy mindenki az iszonyú kórban fog elpusztulni. Ekkor Brúnó a magával hozott csontdarabkákkal megérintett egy borosflaskát, majd az így 'megszentelt' itallal itatta meg a halálán lévő embereket. Akiben még volt elég erő lenyelni a szentlöttyöt az mind meggyógyult, később már szentitalra sem volt szükség, elég volt a szentséges Brúnó közelében lenni, aki immáron napokon keresztül imádkozással adta vissza a sok halálos beteg egészségét. A rengeteg csodának hamar híre ment Itáliában, és az ultrababonás kolostorokban, hoszpitályokban (elfekvők) már szentként kezdtek tekinteni Brúnóra.

Brúnó esetében meglehetősen korán elkezdődött a csodás események, jelenések, gyógyulások sorozata, melyek alátámasztani voltak hivatottak szentséges személyiségét. Történt pedig még fiatal legény korában, mikor kolostorából hazalátogatott, valamilyen állat éjszaka a szobájába lopódzva ráugrott a mélyen alvó Brúnó arcára, és maradandó csúnya nyomot hagyva megmarta. Életrajzírói nem határozzák meg az életveszélyes állat fajtáját, de Wilbert szerint valami mérges béka, varangy lehetett. A nem-mindennapos támadás után Brúnó két hónapig élet és halál között lebegett úgy lerobbant a meg nem nevezett állat kártevése miatt, hogy még enni sem tudott. Mikor már olyan gyenge lett, hogy beszélni sem tudott, megjelent előtte 'a legszentebb atya, szerzetesbarát' Szent Benedek, aki a kezében tartott tündöklőfényű kereszttel érintette meg Brúnó elfertőzött sebét. És lám Brúnónak másnap már semmi baja nem volt. Ezt a lódítást is hozzácsapták a többihez, így nőtt, gyarapodott Brúnó csudás híre.

„II. Kelemen rövid uralkodása és II. Damasus hirtelen halála megrémisztette a Rómaiakat, félelmük tovább nőtt, arra gondolván, hogy a germán pápákat hivatalba helyező III. Henrik őket fogja hibáztatni halálukért.” Írja Bonizo és ismét római követség járult a császár elé egy új pápa kinevezéséért. A római szent hivatal betöltése közel sem volt vonzó a frank-germán főpapok szemében, túl jól érezték magukat kényelmes palotáikban, ahol nem kellett minden pillanatban bérgyilkosoktól rettegni vagy maláriás láztól szenvedni. Megoldásként Henrik birodalmi gyűlést hívott egybe Wormsba, minden nemes és főpap kötelező részvételével, hogy ott választhassa ki közülük a következő pápát. Lyon érseke, Halinard, mikor meghallotta, hogy ő az egyik jelölt, betegségre hivatkozva visszafordult, hogy még véletlen se érjen oda a gyűlésre, evvel szemben a túlfűtöttségtől állandóan izgő-mozgó Brúnó alig várta, hogy szerepelhessen, rohant Wormsba és majd hanyatt vágódott meglepetésében, mikor a császár rábízta a Római Egyház irányítását. Henrik örült a választásának, Brúnó személyében egy császárhű papot nevezett ki Róma élére aki minden ügyben képes önzetlenül a birodalmi érdekek mellé állni, ugyanakkor Brúnónak is tettszett a kinevezés hiszen imádott fegyelmezni, másokat rendbe tenni, minek gyakorlatára – úgy gondolta – egy ilyen csúcspozícióban korlátlan lehetősége nyílhat.

Brúnónak nem lehetett volna ilyen sikeres karrierje, ha az előrevezető útja (szent ösvény) nincs megspékelve olyan szentséges személyes történésekkel, mint a szentkönyvekbe illő látomások, apostoli jelenések, csodálatos gyógyítások. Az ő idejére még jobban megnőttek az ostoba babonára vágyódó elvárások, s korábban nem tapasztalt igény mutatkozott az ilyesmi iránt. A nagyobb siker érdekében a kápráztató mennyei beavatkozások mellett legalább annyira fontos volt a jelmezek kiválogatása, jelenetek megrendezése, körmenetek, misék pompája a koldusszegény mű-alázatossággal megkeverve. Brúnó korán felfedezte, hogy kora emberének már nem elég a fadobozban üldögélő, alamizsnát osztogató szentséges pap imázsa, de a bíborban, bársonyban parádézó mennyei pompát sugárzó főpap sem mindig elégséges a korlátlan tekintély elnyeréséhez. Ennél többre vágytak az emberek és vágyaik kielégítésére Brúnó változatos repertoárt talált ki, melyben fontos szerepet kapott az általa átélt csodás jelenések, apostoli beavatkozások és a hihetetlen erejű gyógyítások propagálása, amiből persze semmi sem volt igaz. Ennek a szédítésnek, népbutításnak lehetett folytatása Brúnó mezítlábas, szőrcsuhás megjelenése Róma falai alatt 1049 februárjában, mikor a hasonló öltözékű germán papkíséretével átvonult a Leonine kapun, hogy a Szent Péter bazilikában nagymisét celebráljon az elképedt Rómaiaknak. Brúnó tudta, hogy a tusculumi pápák gőgös gorombaságához szokott római nép olyasmit még nem látott, hogy érkezik idegen földről egy új pápa és körülötte se katonaság, sem drága kelmében feszülő arisztokraták, csak különböző színű csuhákban bújt mezítlábas papok csoportja, élükön egy világos hajú, magas erőteljes figurával, aki alázatos megjelenése ellenére mégiscsak Szent Péter trónját jött elfoglalni. Az előre kitervelt gondos koreográfia elérte hatását és a következő napon Brúnót – Leó nevet felvéve – pápává szentelték. Az egyéni színjáték megtervezésében főszerepe volt Hildebrand atyának, aki mint egy szürke eminenciás féltékeny buzgólkodással alakította, formálta a rendfegyelmi megszorításokra törekvő egyházügyi politikát.

Mindössze néhány hetet töltött Leó Rómában, honnét először Páviába, majd német földre utazott, hol a császár mellé szegődve hónapokon át lebzseléssel töltötte napjait. Zsinatokon elnökölt, privilégiumokat bocsájtott ki, de a szentséges élet hirdetésén felül adót hajtott be, adakozó híveket fogadott, akik meg nem szándékoztak adni, azokat meg felszólította kötelezettségük betartására. 1049 őszén Rheimsbe szólította nagygyűlésre az ország főpapjait, mely zsinat jegyzőkönyvét Anselmo atya jegyezte fel. Az alkotásban az a különös, hogy Anselmo hat évvel a zsinat lezajlása után írta meg emlékezetből az ott elhangzottakat, ami hűséges és pontos beszámoló – legalábbis az egyházi ideológusok szerint. Ezen a zsinaton is produkált egy csodát Leó pápa, Anselmo leírásában olvashatjuk, hogy október 3-án „a pápa körbe állíttatta püspökeit, utána Péter dékán kihirdette, hogy az egyházfegyelem erősítése végett jöttek össze, azért, hogy elítéljék a szimónia, hatásköri visszaélés, vérfertőző, házasságtörő, szodomita életformát és felszólította a jelenlévő püspököket, hogy nyilvánosság előtt vallják be, ha valaha is ilyesmit elkövettek. Néhányan előálltak ártatlanságukat hangoztatva, mások a válaszadás elhalasztását kérték, míg többen csendben maradtak. Besancon érseke megpróbált Langres püspök érdekében szólalni, de hirtelen megnémult és egy szót sem tudott kiejteni. Minden bizonyára Szent Remigius közbelépésére történhetett mindez.” – Teszi hozzá nagy bölcsen Anselmo. A zsinat végén kiközösítették, kiátkozták az összes püspököt, aki nem volt hajlandó megjelenni, az olyanok, mint a Langres-i egyházmegyéhez tartozó Poutieres apátja meg főleg kaptak képükre, mert korábban megtagadták az adózást Rómának. A birodalom nagyjait sem hagyhatta ki a pápa szentséges rendreutasításaiból, Flandria hercegének V. Baldwinnak megtiltotta, hogy Matilda lányát hozzáadja vőlegényéhez Normandiai Vilmoshoz. Hogy milyen alapon kotyogott bele a pimasz pápa ebben az ügyben azt csak ő tudhatta meg Szent Péter. A haszontalan zsinat után a jámbor lötyögésen kívül kerített magának elég időt a pápa, hogy beleszóljon a felső arisztokrácia profán viszályaiba, természetes ura, III. Henrik oldalán. Ekkor lépett először előtérbe III. Szakállas Gottfried herceg Lotaringia törvényes örököse, akitől III. Henrik el akarta venni jogos örökségét, mert egy egyesített Lotaringia veszélyt jelenthetett volna hegemóniájára. Gottfried fellázadt az igazságtalan császár ellen és váltakozó sikerrel küzdött igazáért. Ebbe a civódásba avatkozott bele Leó pápa, pedig semmi köze nem volt hozzá, mégis a császár kérésére szívesen kiátkozta a herceget.

A következő év (1050) tavaszán Leó visszatért római hivatalába, hol a lepattant szegénységen kívül csak a színlelő hízelkedés várt rá. A szerzetesi szegénységet hirdető és megjátszó Leó fellépéshez talán valahol passzolhatott az örökségbe kapott laterani kincstár üressége, ami persze rendkívül kellemetlenül érinthette a kényelmes jómódhoz szokott germán egyházfőt. Bizony a pénzzel megint baj volt. A tusculumi pápák kiadásait nagyban a közeli családi birtokok fedezték, minek forrása Leóval kiapadt, míg az egyházi állam földjei után járó jövedelem szőrén-szálán mindig eltűnt, és az a sok arany, amit Brúnó hozott magával hamar elfogyott. Néhány hét elmúltával a pápa kíséretét kitevő német főpapok és urak már a személyes tárgyaikat adogatták el, hogy legalább élelemre, fűtésre jusson és szorult helyzetükben komolyan fontolgatták visszatérésüket Németországba. És ebben a válságos helyzetben, abból a Beneventóból kapott segítséget a német pápa, melynek sorsa a szipirtyó Burgundi Ágnes hisztizése óta meg volt pecsételve. Az anyósát ért sérelem miatt a császár elégtételt szeretett volna venni a városon és dühét tovább fokozta, mikor a Beneventóiak bezárták városuk kapuját az orra előtt. Akkor bosszúból az Itáliába telepedett normannokat uszította rájuk, más szóval: birodalmi felhatalmazással törvényesítette a Beneventóiak gyilkolását-rablását.

Ezekről a normannokról jó ha tudjuk, hogy koruk legvérengzőbb fenevadjai voltak, akik nem egyszerűen csak gyilkoltak, hanem különös élvezettel, órákon át kínozták a kezük közé került szerencsétleneket, szinte egymással versengtek, hogy melyikük képes még borzalmasabb gyötrelmeket okozni az elfogott nyomorultakon. Itáliai parasztok, görög kereskedők, nincstelen zarándokok, nők, öregek, kisgyermekek egyformán elpusztítandó ellenségnek számítottak; szemüket ki kellett tépni, hasukat felnyitni, kezüket, lábukat bárddal levágni; akkor érezték magukat boldognak, kielégültnek. Talán az egészségtelen beltenyészet következtében sok lehetett közöttük a szadista, betegesen erőszakos lelki-toprongy, mert amit éveken keresztül műveltek azt még a szaracén bestiák is megirigyelhették volna. Kortárs szerzők ugyanazt az 'agareni' kifejezést használták a normannokra, mint korábban a szaracénokra, minek a mai modern megfelelője leginkább talán a 'gennyláda' lehetne. (*) Ez az elmebeteg horda szabadult rá Beneventóra Henrik szolgálatában szegődve, arra a Beneventóra, mire Leónak már akkor fájt a foga mikor még Brúnónak hívták. Mindezek ellenére mégis ez a Benevento küldött anyagi segítséget a bajba jutott pápának, mert úgy gondolhatták, hogy egy esetleges szövetség Rómával segítséget jelenthet a normann vadakkal szemben. Mindamellett a normannok hithű, igaz kereszténynek vélték magukat, imádtak a templomok kőpadlóin fetrengeni, papok csuháján nyáladzani, és a kereszt jelét még az alsógatyájukra is felvarrták volna, ha lett volna nekik ilyesmi ruhadarabjuk. Leó persze mindezzel akkor még nem törődött, kétszínű kegyességgel elfogadta Benevento pénzadományát, miközben alig várta mikor teheti rá mancsát az őt kisegítő hercegségre.

Leó pápa legnagyobb problémája továbbra is a pénztelenség maradt, kincstára üresen tátongott, mert az egyházi birtokok jövedelmét részben a normannok, részben a rakoncátlan itáliai bárók rabolták el, ami mégis megmaradt, annak is gyorsan lába kelt a templomok hűvös sötétségében. Ugyanilyen elbitangolt sorsra jutott az ajándékok, hagyatékok, külhoni adományok sokasága, ezért a több szinten folyó tolvajlás felszámolása végett, Leó hű emberét, a túlburjánzott papi erényt képviselő Hildebrandot nevezte ki pénzügyi felelősnek kincstára élére. Az új kincstárnok legfontosabb tevékenysége valójában a pápai birtokok utáni adó behajtásában merült ki, amit Hildebrand egy újjászervezett zsoldosbanda segítségével egyre hatékonyabban hajtott végre. Másik megbízható emberét, a Németországból magával hozott Udó atyát a pápai hivatalok irányítójának tette meg. Az egyházi reformtörekvések még egy nagyra becsült rendíthetetlen harcosának számító, Humbert de Silva Candidát maga mellé emelve, amolyan főideológusi beosztást eszelt ki számára, feladataként pedig a tudálékos mellébeszélés tökéletesítését, valamint a császárság intézményétől való elszakadási folyamat törvényes keretezését, jogrendszerbe szedését jelölte meg. Létrehozott még egy Laterán központú öntámogató bázist, a 'bíborosi kollégiumnak' elnevezett erkölcsrendészeti egyletet, akik kötelesek voltak őt támogatni, mindent megszavazni, ami beleillett tisztogatási (pénzszerzési) műveleteiben. A világi tudományok lenézését szorgalmazó 'reform-kollégium' élére egy félművelt földijét, Lotaringiai Frigyest (Gottfried herceg testvére) nevezte ki, akiből később szintén pápa lett. Ez az szélsőségesen eltökélt, germán eredetű egyházi megújulási küzdelmet hirdető csapat (Lotaringiai reform mozgalom), Brúnó és Hildebrand vezetésével próbált nekiugorni az általuk velejéig romlottnak vélt itáliai papságnak. Vesztegetéssel, családi-rokoni támogatással vagy épp nyílt erőszakkal megszerzett főpapi méltóság, és a velejáró birtok kisajátítása általánosan elfogadott, elnézett gyakorlat volt Európa szerte, de különösen Itáliában virágzott az ilyenfajta egyházi korrupció. Leó pápának azonnali pénzszerzési lehetőséget nyújtott, hogy az apostoli makulátlanságra hivatkozva tisztogató eljárásokat kezdeményezzen, mely intézkedés látszólag az egyház szeplőtlen ártatlanságát volt hivatott visszaállítani.

Szőrcsuhában térdepelve kellett vezekelnie a vétkes főpapnak, minél gazdagabb volt a hivatalával járó bírtok, annál valószínűbb volt, hogy repülni fog. A kiszemelt 'korrumpált' főpapot kiközösítette, kiátkozta, elzavarta a pápa és székébe olyan papot ültetett, aki már leadta – vagy legalábbis ígéretet tett – a birtok után járó jövedelem nagy részének átadására. Állhatatos rendcsinálásában egymásután hozta rendeleteit, büntető döntéseit, melyekkel nem csupán jelentős birtokátrendezést hajtott végre, hanem minden szimóniában vétkes prelátus összes kinevezését, oldását-kötését is annullálni szerette volna, ami persze hatalmas felháborodást váltott ki az itáliai klérusból. Kardinálisai figyelmeztették, ha tervét keresztül óhajtja vinni, akkor nem lesz, aki misét mondjon, kereszteljen, eskessen, temessen, és ha nem tompítja korrekcióját, sok ellenséget szerezhet magának és közvetve a katolikus intézménynek is. Az óvatosságra intő tanácsokat egy idő után kénytelen volt követni, de ez nem akadályozta, hogy külön rendeletben arra utasítsa papjait, hogy minden alkalmat megragadva figyelmeztessék a híveket az egyházzal szembeni anyagi kötelezettségükre, ami alól többé szegénységre hivatkozva sem lehet kibújni. Egy másik határozatában a papok ágyasainak letartoztatását, laterani palotába történő elhelyezését rendelte el, ahol rabszolgaként óhajtotta dolgoztatni a pórul járt asszonyokat. (Damiani, XVIII.-7)

 A pápaság felvirágoztatása érdekében Leó elengedhetetlennek vélte a korábbi frank-germán uralkodók által meseszerűen odaadományozott városok, falvak megkaparintását és Beneventón kívül az egész Campania és Apulia bekebelezését is tervbe vette. Leó ismerte a korábban hamisított, majd később – német papok által – többször átmásolt adománylevelek (donatio) tartalmát és habár tisztában lehetett azok hamisságával, mégis jogalapként óhajtotta használni tartalmukat világi hatalma növelésére. Nyugodtan megtehette, mert a profán vezetőség nagy részben tanulatlan, ill. félretájékozott volt, a művelt főpapok meg – hozzá hasonlóan – erkölcsösnek és üdvösnek hitték a hamisítványok érvényesítését. Miután az ultra-zélóta tisztogató programjával sikerült Leónak hatalmát Rómában megszilárdítani, délnek indult, mert Rómától délre még egy árva szilvafa sem termett gyümölcsöt a pápaság számára, holott a papi firkálmányok szerint az egész országrész a szentatyáé volt. Mivel a legégetőbb problémát a normannok jelentették, ezért először az akkori központjukba, Melfibe ment, ahol az egykor pompázó görög palotákban, kereskedőházakban disznóként hemperegve élvezték jószerencséjüket a betelepedett vadak. A katedrálisban megrendezett színpadias tárgyalás, a ripacs esküdözés, meg a pápaköpeny csókolgatása biztos felemelő lehetett Leó számára, de semmi eredményt nem hozott, mert a normannok ott folytatták a kegyetlen gyilkolást, rablást, gyújtogatást, ahol a tárgyalások előtt abbahagyták, mintha nem is bőgték volna tele könnyeikkel a sok szégyent meglátott Melfi-i katedrálist.

Melfi után Capuában majd Salernóban már eredményesebben tárgyalt a pápa, ígérgetésekkel sikerült lábukról leszedni vezetőit, meg néhány zacskó aranyat kisajtolni belőlük, ami újult erőt adott számára Benevento hercegségére vonatkozó tervei végrehajtására. Ekkor Beneventóban rendkívül nehéz körülmények között III. Pandulf és fia VI. Landulf uralkodott, a cseppet sem irigylésre méltó helyzetükben a borzasztó külső (normann) ellenséghez átokként párosult a pápai ügynökök befolyása alatt álló belső ellenség. A pápa a nehéz helyzetet kihasználva szégyentelenül nem követelt mást, mint az egész várost, a hozzátartozó földekkel, szőlőkkel, minden ingatlannal és, hogy a hercegek kopjanak el számukra kedvezőbb éghajlatra. A tárgyalások természetesen megszakadtak, a pápa elhagyta a várost és szabad kezet adott a korábban odairányított két pápai ügynök, Aqulia pátriárkája Dominici és Humbert Candida kardinális bandájának a hatalomátvételre. Nincs pontos leírása annak, hogy mi történt Beneventóban az ezután következő hónapokban, de az biztos, hogy a két pápai ügynök alaposan aljas munkát végezhetett, mert 1051 őszén a város a pápaság ölőbe hullt; a két hercegnek muszáj volt menekülniük, hercegségüket, palotájukat az ebek harmincadjára kellett hagyják. III. Henrik anyósa, a vén banya Burgundi Ágnes elégedett lehetett végre, nem hisztizett hiába vejének: beteljesedett bosszúja.

Kolostorok, zárdák ellátását, dél-itáliai templomok, zarándokok megsegítését, pápai birtokok védelmét remélte a római kúria, a korábban meglehetősen jómódban élő beneventói polgároktól, ez helyett púp lett a város Róma hátán, mert a normann haramiák még véletlen sem akartak leállni a gyalázatos őrjöngéssel, ami példátlan elszegényedést eredményezett a hercegségben. A pápa ezért úgy gondolta, hogy papok helyett normann kapitányokra kell rábízni a hercegség irányítását, majd ők megoldják a problémát. Először Waimar hercegnek majd Drogo kapitánynak adta át a város kormányzását, tőlük remélte a helyzet normalizálódását, ám mindkettő rövid időn belül gyilkos erőszak áldozata lett és az ezt követő fejetlenségben ismét a város püspökére hárult volna minden irányítás. Leót legalább annyira bántotta legszebb szerzeményének, Beneventónak sorsa, mint a mindennapos anyagi gondok, a pénztelenség ténye, minek enyhítését pont a megkaparintott hercegség javadalmaitól remélte. Szélsőségesen szigorú fegyelmezései következményeként az itáliai arisztokráciából kikerült főpapok többsége elfordult tőle, semmi adót, tizedet nem szedtek a római püspökség számára és az a kevés, amit ímmel-ámmal mégis leadtak az még a laterani kancellária fenntartására sem volt elég. A pápai birtokok után járó jövedelmek jó részét vagy a normann banditák rabolták el vagy egyszerűen eltüntette a korrupt papság. A mindig üres laterani kincstár néha részben feltöltődött távoli országokból érkező – félig barbár, félig keresztény – nemesek, uralkodók adományából, akik kizárólag a mennyei megbocsájtás elnyeréséért jöttek Rómába. A papság befolyása következtében kialakult hiedelmeik szerint a különösen alantas, gonosz rémtetteteket egyedül a pápa volt képes feloldani, kizárólag a legszentebb atya áldása garantálhatta számukra a túlvilági büntetés elszenvedésének elkerülését. A sok gazemberségre elnyerni a legfelsőbb hatalom megbocsájtását persze nem volt ingyen, minél kegyetlenebb bűnök nyomták a vezeklő lelkét, annál több arany folyhatott be a kincstári ládába. Így látogatott 1050-ben, Macbeth skót király Rómába, Leó pápa legnagyobb örömére, hiszen az erőszakos, szadista király kegyetlensége Európa szerte ismert volt. Hatalomba iktatása első napjától Leó a szegények megsegítését az éhezők, árvák, elesettek támogatását hozta fel indoknak, mikor pénzt kuncsorgott mindenkitől, de ennek ellenére a Macbeth királytól kapott aranyakat Benevento megszerzése érdekében használta fel: ügynökök, bérgyilkosok részesültek belőle az éhező csórok helyett.

Nagyvonalú, világi eseményeket döntően befolyásoló hatalmat szeretett volna gyakorolni Leó pápa: egy olyan világrendet látni, amiben az egyházi kánonokon alapuló szentséges fegyelem dominál, hol a laikusok jámbor engedelmességgel segítik a pápaságot szent küldetésében és amiben az uralkodók önzetlen támogatását feltételnékül kapja meg egyháza. Célja eléréséért változatos praktikákkal dúsította kampányát. Szenzáció hajhászásnak nevezhető látomások, csodás események átélésének terjesztése, azok híresztelése ugyanúgy a fegyvertárába tartozott, mint az aszketizmus hirdetése, a hosszú imádságok, térdepelések színpadiassága, vagy mint a sokszor felszínre törő akaratos követelőzése, marcona kísérete, az ellentmondást nem tűrő tónusa, melyben rendszerint benne volt a kiközösítéssel járó fenyegetőzés. Közeledte hírére nem egy főpap inkább az odébbállást választotta. Ilyen volt Subiaco városka püspöke is, aki sietve elhagyta hivatalát, mikor meghallotta a pápai csapat közeledtét. Leó érkezése után a városka elöljárói és a környék nemességét képviselő kisnemesek csoportja a pápa elé járult és kérelmezték az egyház által korábban kisajátított földek visszaszolgáltatását. Igényük jogosságát ősi oklevelekkel támasztották alá. A pápa elkérte az okleveleket, szinte bele sem pillantott és máris hamisnak nyilvánította azokat, majd ott helyben rögtön elégette mindet. A kérelmezőket ezután megfenyegette és elzavarta. (Chronicon Sublacense, mely alkotás Muratori, 'Rerum Italicarum Scriptores'  XXIV. kiadványában maradt fent). Mikor ilyesmiket olvas a történelem után kutató, akkor válik érthetővé számára, hogy miért is avatták Leót szentté, mert az ilyesmi orcátlan kettős-mérce alkalmazása bizony kiérdemelhetett egy biztos helyet Szent Péter jobbján. Ugyanakkor a számára megfelelő nevetséges firkálmányt (Konstantin Donáció), Kerulariosz (Celuralios) Mihálynak küldött levelében (Pat. Lat. Episztola, 100.) minden gond nélkül hosszasan citálta, pedig tisztában volt hamisságával. Ilyen erőszakos, pökhendi viselkedéssel nem lehetett a normann martalócokkal szembeni összefogást, egy belső békére törekvő egységet teremteni, ez csak a további megosztást aprózta, miközben a pápa egyre türelmetlenebbül szemlélte a Rómától délre eső megyék elkeserítő helyzetét; mintha nem is járt volna Melfiben, mintha nem is esküdtek volna Krisztus szent sebére a normann kapitányok; hogy rend lesz, megszűnnek az öldöklések, rablások, gyújtogatások. Konstantinosz Monomakhoszhoz írott levelében Leó pápa őszinte aggódással ecseteli a normann tombolást: „... magam láttam a fejetlenséget az idegen népség őrjöngését a dühödt haragot, a korábban nem látott fúriát, még a hitetleneknél is erősebb vérszomjat, ahogy az Isten Egyháza ellen támadva keresztényeket mészárolnak, borzasztó, eddig ismeretlen kínzások alkalmazását. Gyermekeknek, öregeknek, terhesanyáknak sem kegyelmezve gyilkolnak, semmibe veszik a templomok szentségét, lerombolják az apostolok bazilikáit.” (Ep. 103.)

A folyamatos pénztelenség és az egyre nagyobb problémát jelentő normann térhódítás késztethették a pápát, hogy 1051-ben másodszor is elhagyja Itáliát. Elsőnek ismét a császári udvarba ment majd germán és frank területek püspökségeit járta végig mindenhol felesleges felhajtást, vallásos izgalmat generálva, miközben egyházi és világi hatalmasokkal egyezkedett, belpolitikai ügyekbe mártotta be magát, mikor pl. Lorraine vitás tulajdonjogaiba avatkozott. Állítólag rengeteg áldásos tevékenységet folytatott, de valójában egyetlen célja a pénzgyűjtés volt. Leveleiben utalásokat találni Leó pápa által kivetett adókra, ha nem is mindig készpénz volt a fizetési kötelezettség; Andlau apátnőjét évente négy finom vászongöngyöleg elküldésére (Ep. 29), a Donauwerd-i Szent Kereszt kolostor apátnőjét egy kazula (miseruha), egy manipulus (karék) egy aranyhímzéses stóla és egy aranyhímzéses miseöv átadására kényszerítette (Ep. 32), míg Woffenheim apátnőjét egy, két római unciát nyomó aranyrózsa leadására kötelezte (Ep. 30). Az ősz elején kedvenc városába, Toulba látogatott, ahol nagy kegyesen fogadta a magyarok küldöttségét vezető György kalocsai érseket, aki talán támogatást szeretett volna kieszközölni királya, I. András számára. Utána Augsburgban ismét találkozott a császárral és ' sok előkelő báróval, püspökkel', akiktől semmi komoly támogatást nem kaphatott, mert Hermann és Wilbert csupán annyi pozitívumot képes említeni a nagy összejövetelről, hogy a germán nagyok 'szívélyes barátsággal búcsúztak el a szentatyától'. Néhány hét múlva a következő év koratavaszán érkezett vissza Rómába Leó, ahol egy még jobban elmérgesedett helyzettel kellett szembesülnie, és a magával hozott pénz csak látszólagosan volt képes betapasztani az egyre jobban tátongó réseket intézménye falán. A szokásos rabló-tolvaj itáliai bárók kártevésén felül a legnagyobb tragédiát továbbra is a normannok jelentették az egyházi intézmény számára. A pápa érkezésekor a bosszúszomjas normannok éppen a szokásosnál is hevesebben bevadultak, miután egy lombárdokból álló nemesi csapatnak sikerült meglepni és leölni a rablófészkében mulatozó Drogót és bandáját. A normannok ellen érzett határtalan gyűlölet kegyetlen atrocitást szült, mikor lehetőség nyílott rá. Fécamp apátja, János írja levelében; „Az Itáliaiak gyűlölete oly mélyre gyökerezett és oly erős a normannokkal szemben, hogy még a zarándoklatot végző normann szerzeteseknek is halálosan veszélyt jelenthet itáliai utazásuk. Mert ha a nép egy ilyet véletlen elfog; azt megkínozza majd verembe veti, hogy ott pusztuljon éhen-szomjan.” (P.L. t. 143)

Ebben a nem éppen rózsás helyzetben szinte megváltás volt I. András (1046-1061), magyar király levele, melyben a szentatya segítségét kérte Henrik császárral kirobbant nézeteltérés elsimítására. Leó örömmel vállalta a jó lehetőségekkel kecsegtető felkérést, így megint a császár kegyeiben találhatta magát, bebizonyíthatta, hogy töretlenül támogatja a császár keleti hódító törekvéseit. Sietve minden egyházkormányzási ügyet Halinard bíborosra bízott és 1052 júniusában az Alpok felé vette útját. A magyarok és a németek közötti viszály Orseolo Péter felelőtlenül rosszindulatú ígérgetése miatt robbant ki, aki törvényesen behódolt Henriknek és hűbéres alattvalóként nagy összegű adó kifizetésére kötelezte el magát a császárnak; a magyarok pénzéből, a magyarok rovására. Az I. István által kreált idegenszármazású főurak a magyarokra szabadult germán papság segítségével emelték a trónra ezt a magyargyűlölő jöttmentet, aki hatalma megóvása érdekében, mint 'magyar' király odaígérte a másét a telhetetlen német uralkodónak. Így a papok által szentesített és érvényre juttatott jogrend szerint Andrásnak is hűbéres ura kellett volna legyen a német császár és a megígért adót muszáj lett volna kifizetni. A szélhámos olasz kalmárfi ígérgetését természetesen nem akarták a magyarok teljesíteni, pedig Henrik nagyon komolyan arról ábrándozott, hogy övé lehet Magyarország. A magyarok királya így, mint az ő alattvalója, adófizető hűbérese lehet: csak rá kell ripakodni vagy esetleg odacsapni, ha az új király nem akarja kötelezettségeit teljesíteni. Két évvel korábban Kalocsa érseke, György vezette küldöttség a megalázó helyzet megoldása végett kérte a pápa közbejárását, a kérelem folytatásaként egymást követő legátusok érkeztek a fehérvári udvarba, akik segítség helyett a németeknek járó adófizetés helyességéről győzködték a magyarokat. 1051-ben Henrik rárontott a magyarokra és akkor esett meg a nagy szégyen, mikor vértjeiket eldobálva iszkoltak a német hadak Bodóhát hegye lábánál, amit azóta hívnak Vértesnek. Henrik ahelyett, hogy hálát adott volna sátánistenének, hogy épségben sikerült irháját elhúznia még inkább megdühödött a magyarokra és pénzt fáradtságot nem sajnálva ismét jelentős haderőt vont egybe a magyarok kegyetlen megbüntetésére. Ekkor András egyfajta megalapozatlan kényszerhatást érezve hajlandó lett volna a szégyenletes sarc fizetésére, de a császár fölényes előnyt érezve ennél lényegesebben többet követelt. A következő évben (1052) a nyakas magyarok megfélemlítésére Henrik ezúttal ostromgépekkel, felszerelést és élelmiszert szállító hajókkal megerősített nagyszámú haderőt vont egybe majd Regensburgból indulva néhány hét alatt Pozsonyig nyomult.

A földsáncokkal és vizesárkokkal megerősített várvárost körbevette a császár, de lerohanása helyett erőfitogtató felvonulásba kezdett, és egyfajta hatástalan, langyos-ostrom hadműveleteket foganatosított. Ekkor történt, hogy hős vitézek Búvár Kund (Zotmund) vezetésével a Dunába merülvén megfúrták az utánpótlást tároló német hajókat, melyek elvesztése nagy zavart okozott a németek között. Leó pápa ezen eset után, 1052. augusztus elején érkezett a császár táborába és maga sem tudta, hogy az őt felkérő magyarok érdekeit képviselje vagy a császár kedvében járva kaparja ki magának gesztenyéjét. Látogatása lényege valójában Benevento (nem a agyarok) ügye, és a normann probléma megoldása volt, a magyarok csak jó ürügyként szolgáltak számára, hogy a császár közvetlen közelébe férkőzve képes legyen döntéseiben befolyásolni. A magyarok hiába kérték segítségét a német pápának, naívak voltak pedig 'a holló a hollónak nem vájja ki a szemét' kifejezést már ők is ismerhették. Néhány napos elmélkedés után Leó pápa arra a végeredményre jutott, hogy helyes volt a korábban hozott határozata, miszerint a magyaroknak muszáj kifizetni az Orseolo Péter által felajánlott összeget, és mindjárt fényes legátust menesztett András udvarába a legszentebb mennyei döntés tolmácsolására. Miközben a tárgyalások folytak, a magyar könnyűlovasság egyre komolyabb veszteséget okozott a németeknek, ezért már nem Andrást, hanem Henriket kezdte körülvenni a fenyegetettség érzése. A nehéz vasakkal borított germán katonaság lelassult, beragadt az erős nyári esőktől feláztatott talajban és október végére a császárnak muszáj volt elvonulnia a magyar gyepük környékéről, ha csak nem óhajtott egy komolyabb vereséget elszenvedni. Mind a két német betörésnél András testvére, Béla herceg volt a magyar hadak főparancsnoka, és mindkétszer valamiért elmulasztotta a német uralkodó és kíséretének totális elpusztítását, pedig megtehette volna …

A magyar ügyekben történt kontárkodásával nem szerzett jó pontot Henrik előtt a pápa, és a császár nem óhajtott egy zsoldossereget az Alpokon túlra küldeni, hiszen titokban még mindig arról ábrándozott, hogy nemsokára Magyarország ura lesz. Leó nem adta fel erőlködését; járta az országot, templomokat, apátságokat szentelt, zsinatozgatott, privilégiumokat állított ki, hamisítványokat hitelesített, áldott és átkozódott, mindent elkövetett, hogy híveket szerezzen a római püspökség integritásának helyreállítására. Mindenhol lelkes tömeg, éljenzés díszbandérium és több száz tagú kórus fogadta a pápát, a leghatalmasabb bárók térdepeltek előtte és mégsem akart egy ütőképes sereg összeállni megsegítésére. Talán Leó akkor még nem tudta, hogy eredménytelensége mögött a császár egyik legkörmönfontabb udvaronca Eichstad karrierista püspöke Gebhard állt. Gebhard is egy olyan főpap volt, aki egészben képzelte be magának a féltéglát; szeléslátókörű, tehetséges államférfinak képzelte magát, aki éleslátásával képes a birodalmat és Európát megsegíteni. Mindenesetre nagy dumás lehetett mert a császárt elég könnyen meggyőzte, hogy ne támogassa Leót a normannok ellen, hanem várja ki míg egymást kivéreztetik a görögök, normannok meg a kevély itáliai bárók, és mikor mindenki megrokkanva elgyengült, akkor csapjon le az uralkodó a megfáradt Dél-Itáliára. Gebhard akkor még nem tudhatta, hogy rosszindulatú politikája levét nemsokára neki kell meginnia, képzeletében fel sem merülhetett, hogy nemsokára őt ültetik Szent Péter székébe. Osztiai Leó írja, hogy Gebhard mesterkedésének eredményeként Henrik megtiltotta vazallusainak a Leó pápa magánseregéhez történő csatlakozást. (II.-81)

Az előtte álló feladathoz képest meglehetősen szerény számú fegyveres csatlakozott a pápa zsoldoscsapatához, főleg lovagok, kisnemesek, járási 'kapitányok', akik meghatódtak a szentatya esdeklő kérésén. A pápának nem volt új keletű dolog hadnépet vezetni vagy tábori ágyon aludni, hiszen mikor még Brúnó diakónusként tisztelték, kapitányi rangban, a Toul-i püspök bandériumát vezette Konrád zászlaja alatt. Nem rendelkezünk semmilyen adattal az Ulm környékéről elindult pápai sereg pontos létszámát illetően, de a későbbi történészek maximum kétezerre esztimálták, aminél azért jóval többen lehettek. Osztiai Leó szerint – talán helytelen információk miatt – még ennél is kevesebbnek kb. 500 főnek vélte, míg Apuliai Vilmos 700 körülinek mondta Leó pápa hadát. A lekicsinyített számok inkább egyfajta mentegetőző magyarázatot óhajtottak szolgáltatni a nemsokára bekövetkező tragédiára. Evvel a jelentősnek semmiképpen nem mondható sereggel érkezett Itáliába Leó pápa 1053 tavaszán és elsőként, amilyen gyorsan csak tehette zsinatot hívott egybe Mantuába az itáliai főpapok támogatásának elnyeréséért. Szeretném itt az olvasó figyelmét felhívni a pápaság történetében ismétlődően előforduló kronológiai ellentmondásokra, mely a ránk maradt feljegyzésekből rendszeresen visszaköszön. Leó pápa kétségtelenül részt vett az 1052 karácsonyán megtartott Worms-i birodalmi gyűlésen, ám ugyanakkor 1053. február 21-re helyezik a mantuai zsinat kezdetét. Ha mindkét dátum korrekt lenne, akkor az azt jelentené, hogy a pápa és serege a tél kellős közepén, januárban kelt át az Alpokon, ami abszurditás. (**)

Mindenesetre a mantuai nagygyűléstől remélte serege további gyarapodását, támogatottsága megerősödését pedig tudhatta volna, hogy a szigorú egyházfegyelmi határozatai épp Lombardiában találtak a legkisebb támogatásra, itt érvényesült legkevésbé a sok szigorító reform, ahol a papság visszautasította a nyirkos cellák sanyarúságát és inkább megmaradtak a jómódú, tekintélyt sugárzó lakhelyeik kényelmében. Mindenki emlékezett még a néhány évvel korábban lezajlott tisztogatásokra, kiközösítésekre, hivatal-vagyon elkobzásokra, ezért több főpap el sem ment Mantuába; volt aki félt, mások meg rokonaik, ismerőseik megbüntetése miatt bojkottálták a papi nagygyűlést. Akik mégis eljöttek azok megjelenésében sem volt sok köszönet, mert a magukkal hozott kíséretük egykettőre összetűzésbe került a német osztagokkal. A katedrálisban zajló zsinatot az épület elé felsorakoztatott germán fegyveresek biztosították, ám egy idő után sorfaluk provokációnak majd fegyveres támadásnak lett szenvedő alanya. A pápaellenes haragtól túlfűtött Itáliaiak vakmerő fellépése megdöbbentette és felbőszítette a germán katonákat. Előkerültek a pallósok és a csatabárdok, akkor úgy nézet ki, hogy vérrel áztatott zsinat lesz a mantuai. A helyzet megmentése érdekében a pápa kénytelen volt klérusa élén kivonulni, hogy személyes fellépésével állítsa meg a küzdelmet, mely különben komoly vérengzésbe fulladhatott volna. A bepörgött taliánokat képes volt ugyan lecsillapítania, de az összegyűlt főpapok ettől függetlenül elfordultak tőle és így a zsinat teljes kudarccal ért véget, még akkor is ha életrajzírói eltekintettek a felsülés kihangsúlyozásától. Leó talán még ebben a helyzetben sem értette, hogy a krisztusi szellemben véghezvitt tisztogatások sara csapódik rá vissza, nem látta be, hogy zélóta fellépése okozta a mantuai erkölcsi vereséget. Vereséget, mely előre vetítette a dölyfös pápa végét.

Néhány héttel később 1053. húsvétjára futott be Rómába Leó, hogy magasztos méltóságával emelje az ünnepi hangulat izgalmát, minek lejárta után tárgyalásokba bocsátkozott közép és Dél-Itália báróival. Május végén német zsoldos és itáliai szövetségesek seregei élén hagyta el Rómát a pápa, először Beneventóba vonult, ahol csatlakozott hozzá Gaeta harcege, Adenulfus Aquino grófja, Lando és Teano grófja, Landulf. Meglepő módon a krónikák nem említik Nápoly és Salerno támogatását, pedig aktív részvételük a normannok elleni szövetségben az ő irhájukat is megmenthette volna hosszútávon. A korábban említett Bari-i főnemes, Melus legidősebb fia Argyrus görög szolgálatban állva szép karriert futott be és Leó pápa idejében ő volt az itáliai görög területek katapánja. Argyus szövetségre lépett Leóval és fegyvereseivel Siponto városában várta a pápai hadakkal történő egyesülést. A normannok természetesen résen voltak, tudták, hogy egy ilyen egyesülés végzetes lehet számukra. Ezért elsőként Sipontóra rontottak rá a vérszomjas vadak, hol a görögök hősiesen küzdöttek az utolsó emberig, majd amilyen gyorsan csak tehették a pápa Civitella (Civitas) városkája mellett állomásozó tábora ellen vonultak. 1053. június 18-án érkeztek Civitella közelében táborozó pápai sereg ellenében a normannok és azonnal támadásba lendülve megkezdték a pápai had szétzilálását. A normann sereg két legnagyobb hordája Róbert Guiscard és aversai Richárd vezetése alatt vonult fel, mindkettő önjelölt grófként, hercegként tiszteltette magát, holott valójában elvetemedett útonállók voltak csupán, akiket jó szerencse kísért rossz útjukon. Számarányt tekintve a pápa serege majd kétszer annyi harcosból állt, de leszámítva a sváb nehézlovasságot és néhány bajor íjjászosztagot a többi katona tapasztalatlan és felkészületlen volt, így nem sok esélyük maradt az őrült fúriaként hadakozó normannokkal szemben.

A normannok elszántságát végletekig fokozta az a tudat: ha veszítenek utána írmagjuk sem marad Itáliában. Hiába harcoltak hősiesen hatalmas kardjaikkal a sváb egységek és a bajor osztagok, mégsem tudták megállítani a véres tragédiába fulladó normann öldöklést. Leó pápa hűséges papjaitól körülvéve, teljes ünnepi ornátussal ékezve keserű bágyadtsággal figyelte, amint az egyik század katonasága porba hullik a másik után, és mikor már mind elfogyott – ékkövektől csillogó pásztorbotját magasra tartva – zsoltárokat éneklő papjai élén egyenesen elindult a vérgőztől megmámorosodott normann csatasor felé. A félelmet nem ismerő normann harcosokat ellepte a keresztény babona minden átkos hozadéka, lovaikról leszállva leborultak a pápa előtt, elhalt a csatazaj és csak a sebesültek hörgése jajgatása hallatszott, amit nem tudott elnyomni a papi zsolozsma zengése. „… és a goromba harcosok letérdepeltek foglyuk előtt, lelkesen csókolgatták apostoli saruját.” (Malaterra, I. c. 14). Így ért végett a civitellai ütközet; a démonoktól megszállott normannok a földön fetrengve véres szakállukat, sártól, zsírtól csomós hajukat tépve esküdöztek, hogy a pápa nekik nem ellenségük, megvédik mindenkitől és ha kell Jézus üdvéért ott rögtön belerohannak a halálba, sőt még a sebesülteket sem mészárolják le, csak a szentatya simogassa meg buksijukat.

A koszos, mosdatlan normann bandavezérek, mint oltalmazó dísztestőrség kísérték a pápát Beneventóba, hol a lakosság rémülten nézte a vaddisznóknál nem különben kinéző haramiák között a teljes díszben öltözött pápa bevonulását városukba. A város lakosságának lemészárolásától nagylelkűen eltekintettek a normannok, cserébe a korábban rájuk mondott átkok feloldását, pápai áldást, szentes-vizes hókuszpókuszt kértek, amitől a rájuk rakódott sok erkölcsi és emberi szenny megtisztítását remélték. Nyolc hónapig tartották házi őrizetben a szerencsétlenül járt pápát, közben fogvatartói állandóan paprikajancsi módjára köpönyege szegélyét és a saruját csókolgatták, remegve követelték áldásos tapogatását, és végül is ez az elmebeteg bánásmód volt az, ami a pápát testileg-lelkileg kikészítette. Épp ésszel és nyugodt idegekkel nem lehetett elviselni az erőszakos hízelgést, a bohóc-fetrengést és javarészt a sok büdös fenevad viselkedésének köszönhette legyengülését, betegségét, mely végül is a halálát okozta. A pápa nem csupán átkot oldott meg tapizta a babonás normannokat, hanem privilégiumokban elismerte az összes általuk jogtalanul megszállt területek, falvak normann fennhatóságát, sőt ezenfelül nekik ajándékozta a görögökhöz tartozó Calabriát és Szicíliát, mintha az az övé lett volna.

Beneventói tartózkodása folyamán a lélekben és testben meggyengült pápának még azért volt annyi ereje, hogy élesen nekimenjen a pápai fennhatóságot elvető Kerulariosz konstantinápolyi patriarchának, aki egyháza hagyományaihoz ragaszkodva sohasem ismerte el felette álló hatalomnak a római püspökséget. A pápákat mindig bosszantotta a bizánci egyház tőlük függetlenített intézménye és az, hogy a görög egyház feje ökumenikus egyházfőnek tekintette magát. Kerulariosz szentségtöréssel vádolta a római katolikusokat a kovásztalan kenyér (ostya) használatáért és szemükre vetette a zsidóskodást, amiért szombaton tartják meg a böjtöt. Az ilyen beszólás lázba hozta a szobafogságra kényszerített és nemrég oly csúnyán megtépázott pápa belső izzását, erős választ akart adni, azt sem bánva, ha erőszakos makacssága schismát (egyházszakadás) eredményez. Nem is lehetett másként, hiszen legátusként, a felfuvalkodott Humbert de Silva Candida bíborost küldte tárgyalni Bizáncba, aki semmi kedvezményt nem tudott kicsikarni a ravasz Kerularioszból.

Humbert a görög egyház-nagyokkal tárgyal.

A katolikusok nem is követeltek kevesebbet, mint a római primátus feltétel nélküli elfogadását és az engedelmes alárendeltség alázatát. Érthető módon a görög-keleti egyházvezetés nem volt hajlandó meghajolni a pimasz követelések előtt, arról meg hallani sem akartak, hogy ők valaha is adót fizessenek Róma püspökének.

A pápa jobbkezének vélt Humbert dühében papjai élén, 1054. július 16-án berohant a Hagia Sophia székesegyházba és főoltárára helyezte a bizánciak kiátkozását tartalmazó dekrétumot. Kerulariosz azonnal zsinatot hívott egybe, hol válaszul ő is kiátkozta a pápát az összes papjával együtt. Innentől szakadt ketté véglegesen a keleti és a római egyház. Leó pápa nem élhette meg kedvenc udvaronca, Humbert bizánci alakítását, három hónappal korábban 1054. április 13-án eltávozott az élők sorából.

A civitellai csatavesztés után nyolc hónapot vesztegelt Beneventóban a pápa, miközben egészsége szemmel láthatóan romlott, egyre kevesebbet evett, hétről-hétre gyengült és a tél végén már csak hálni járt bele a lélek. Mikor március elején kétségtelenné vált betegsége kimenetele hordágyra rakták, hogy kívánságának eleget téve Rómába vigyék meghalni. Az egész életét végigkísérő teátrális jelenetek fennkölt magasztosságától még utolsó napjaiban sem akart megszabadulni: a Szent Péter bazilikába vitette magát, ahol a kívánságának megfelelően a főoltár elé fektették a haldokló pápát, hogy ott mindenkitől sajnáltatva a sok vérzőszívű főpap előtt szenvedje végig utolsó napjait, óráit. Unatkozó, fontoskodó egyházi és világi nagyok hódoltak az összeaszott haldokló ágyánál, sokak számára napokig státuszszimbólumhoz tartozó szükség volt a morbid parádéban való szenteskedő részvétel. Még alig szállt ki belőle az utolsó lehelet, máris jelentették a nagytekintélyű kúriának, hogy szemtanúk látták, amint vakító fényű, ékkövektől ragyogó út ereszkedett alá a mennyekből, amin angyalok seregétől körbevéve ment fel Leó a mennyekbe. Felelevenedett a korábbi szentséges megnyilvánulások sokasága, amihez további csodás események csapódtak és a rossz politikai döntésekről elhíresült erőszakos pápából lassan egy jóságtól csöpögő, szentéletű alakot farigcsált a babonáktól terhes középkori képzelet.

IX. Leó életét szemlélve felvetődik a kérdés, vajon miért is avatták szentté? Talán mert a magyarok ellen áskálódott? Vagy talán a normann banditáktól elszenvedett vereségért? A görögkeleti egyházzal történt végleges szakadásáért? Nem, nem ezekért a dolgokért. Sokkal inkább az igazság abban keresendő, hogy a Leó által foganatosított kiátkozások, kiközösítések édes perverzitása avanzsálhatta Leót a szentség státuszába, hiszen nincs is szebb az átkozodó parancsuralmi rendcsinálásnál meg az elvakult fanatizmusnál …

(*) Az Itáliába érkezett leghírhedtebb normann hódítók ugyanabból a családból kerültek ki, melynek alapítója a Hautville-i Tankréd volt, akiről azonkívül, hogy 12 fia volt semmit sem tudunk. Mindenesetre Dél-Itália népére átok volt ez a rabló-tolvaj család és először 1038-ban a két legidősebb fiú – Vaskarú Vilmos és Drogo – érkezett földjére. Utánuk jött a többi testvér; egy sem akart dolgozni, alkotni, mind a rablásból, mások terrorizálásából akart fényes jövőt szerezni magának. Róbert Guiscard (Ravasz) saját magának hercegi rangot adományozott, amit a jellemtelen II. Miklós pápa szentesített és így egy vulgáris haramiából egy csapásra 'herceg' lett. Az ismételt hullámokban érkező normann hordák segítségével Guiscard sorra foglalta el a dél-itáliai görög fennhatóság alatt álló kikötővárosokat (Bari, Brindisi, Tarento), majd 1077-ben Salernót is bekebelezte. Testvére Richárd, miután elfoglalta Capuat nemesi rangot adományozott saját magának: grófnak nevezte ki magát. Miklós pápa ebben sem látott semmi törvény vagy hagyományellenességet és ezt a grófi (ön)kinevezést is szentesítette. Még két generációnak kellett éveit leélnie, míg a normannokból elfogadható – írni-olvasni tudó – kultúremberek lettek, akik hajlandóak voltak mosakodni és az előszobát végre nem árnyékszéknek használni.

(**) Az ellentmondó, képtelenséget jelentő adatok, még a kiemelt tudással rendelkező Gregoroviust is arra készteti, hogy a pápa és serege Alpokon történő átkelését február elejére helyezze. Még egyszer megismételném: a vastag hóval-jéggel borított Alpokon történő átkelés februárban – talán néhány ügyes hegymászónak, alpesi embernek sikerülhetett –, de nem egy hadseregnek. A középkori történelemben előforduló hősies seregek, pápai udvartartások téli császkálása a hágókon, mind át nem gondolt, felületesen odavetett értelmetlenség, amit sajnos az akadémista történelemtudomány sosem kérdőjelez meg.

A tusculumi szörnyeteg

IX. Benedek (1032-1044)

A korábbi évszázadokkal ellentétben a XI. században nagyon sok politikai, egyházügyi feljegyzés készült Rómában, melyek jórészt az 'Annales Romani' gyűjteményében kaptak helyet. A gyűjteményben lévő iratok 1044-1187 között keletkeztek, az első negyede másolatokból áll míg a többi kortárs szemtanú szerzeménye. A középkorkutatók már a korábban említett fontos kéziratok mellett ebből a gyűjteményből is gazdag adatok sorához jutottak hozzá, tartalmát rendszeresen forrásként használták a saját műveik megírásakor.

XIX. János elhunytával, a három tusculumi hercegtestvér közül csupán egy maradt életben: a legidősebb Alberik Majorus, akit több helyen laterani palotagrófnak neveznek a dokumentumok. Tusculumi Gergely halála óta közép-Itália minden hatalmi szála fia, Alberik kezében futott össze, aki testvérei segítségével évtizedeken át biztosan kormányozhatott a Pápai Államban. Második öccse, Romanus (XIX. János) elvesztése után, Alberik Majorus szentül meg volt győződve, hogy a pápai trón mint egy feudális hercegség öröklődő, ezért a négy fia közül a másodikat, Theophylaktust óhajtotta beültetni Szent Péter trónjába. Rodulfus Glaber szerint, Theophylaktus mindössze 12 éves volt, mikor apja kinevezte a Római Egyház legfőbb kormányzójának: ami hihető meg nem is. A legényke kora miatt kényelmetlenséget érző későbbi egyházi szerzők hat-hét évvel idősebbnek mondták ennél, de valójában semmi biztosat nem tudunk a korát illetően. Alberik Majorus a legidősebb fiát, a szintén legénykorban lévő Gergelyt a polgári kormányzás élére állította, Patrícius és szenátor titulusát ruházva rá –, ezért jegyezhette meg Glaber, hogy „kisfiúk uralkodtak Rómában” (Hist. IV. 5).

Róma békés, méltóságteljes életmenete véget ért, mikor a tusculumi Theophylaktus, IX. Benedek álnév alá bújva elfoglalta a pápai trónust (1033. január 1.), és hamarosan egy hullámvasút rohanásához hasonló időszak következett be a pápaság amúgy sem simán sikló történetében. Azért a tusculumi legényke, még ha nem is volt nagykorú, mikor pápává szentelték, de néhány évvel idősebb lehetett egy 12. évesnél, mert a krónikaírók csupa olyan rosszat mondanak róla hatalomban lépése napjától, melyek nem lehetnek egy éretlen gyermek tettei. A félévszázaddal később regnáló III. Viktor pápa (1086-1087) pápa írja róla Dialógus Könyvében: „… nemi erőszak, gyilkosság és sok más súlyos bűn elkövetője. A szent hivatalban véghezvitt tettei egy hitvány, semmirekellő alak életének megnyilvánulásai voltak, egy alávaló életet folytató, pocsék ember volt, aki pápaként is aljas, gonosz és utálatos maradt, beleborzongok, ha csak rá kell gondolnom”. Damján Péternek szintén lesújtó a véleménye: „Papnak álcázott démon volt a pokolból, aki az erkölcstelenség bűnén élősködött.” Benno, Pienza püspöke írja Benedekről: „Rengeteg aljas tett, gyilkosság és hamisság elkövetője volt.” Romlott bujaságát cseppet sem szégyellte, IX. Benedek volt az első olyan pápa, aki nem rejtette véka alá homoszexualitását, vagy inkább biszexualitását, mert néha gyereklányokkal is disznólkodott, és talán mentségére lehet hozni fiatal korát, valamint azt, hogy egy olyan családi háttérből származott, ahol a mindennapos tivornyák, a borgőzös orgiák élménye volt a nívó. Családja, rokoni környezete olyan erőszakos, akaratos gyerekké formálta, akinél természetes volt, hogy üti a szolgát és felnőtt férfiakkal kéjeleg. A Lateran palotába való költözése után hamarosan elkezdődtek a bankettek, melyek forróhangulatú orgiákba torkolltak a homoszexuális egyházfik legnagyobb élvezetére. Egyháza kormányzásával nem foglalkozott, nem törődött a belső ügyek viszálykodásaival, a hozzáérkező külföldi követségeket kelletlenül fogadta, nem tudott beleszólni hitvitákba, csak a kiadott privilégiumok, felszentelt palliumok után járó aranyrészesedés kézhez kapása érdekelte. Cluny szerzetese, Rudulfus Glaber förtelmes szörnyként festi le a pápát, aki tovább rontotta, züllesztette a járványokkal, éhínségekkel sújtott Európa mizériáját. Két-három év eltelte után azt látjuk, hogy Róma 'kapitányai' a Szent Péter bazilika oltára előtt fogadják meg, hogy megfojtják a pápát, tettük azonban nem sikerül, mert valahogy a pápa fülébe jutott tervük. A pápának szerencséje volt – mint Glaber írja –, mert éppen akkor következett be egy teljes napfogyatkozás mely rémületet, riadalmat váltott ki Róma népéből, és ezt a zavart kihasználva Benedek képes volt megszökni. A pápa Rómából történt menekülésének pontos évét nem ismerjük, de az bizonyos, hogy 1037-ben Cremonába, az ott tartózkodó Konrád udvarába érkezik és a császártól kér menedéket. A császárt korábban is hidegen hagyták a pápa orgiáiról, züllött viselkedéséről szóló beszámolók, és továbbra is fontosnak tartotta a tusculumi-klánnal való jó viszony ápolását, amiért szívesen fogadta a kéjűző IX. Benedeket.

Konrád második itáliai útját nem a pápa felkérésére vagy kedvéért tette meg hanem, mert a birodalmához tartozó Észak-Itáliában lázongások, felkelések veszélyeztették az országrész után járó adójövedelmei bekaszírozását. A probléma középpontjában a dúsgazdag Aribert állt, aki a szimónia mesterkedésével 1018-ban megszerezte a zsíros jövedelmekkel járó milánói érseki hivatalt, és így még hatalmasabb vagyon felett rendelkezett, mint bárki más Itáliában. Városok, falvak hosszú láncolatának volt korlátlan feudális ura; adót követelt a szabad birtokok után, ott is vámot szedett, ahol nem volt joga és nem csak a jobbágyokat zsigerelte ki, hanem a kisnemeseket is szolgasorba döntötte. Aribert egy független országról álmodozott, minek határai az Alpoktól Rómáig terjednének, és aminek természetesen ő lenne a királya úgy, hogy közben érseki pozícióját is megtartaná. Egy tróntermet vizionált két trónussal a közepén, melyekben ide-oda helyezkedve ő lehetne Európa egyik leghatalmasabb, leggazdagabb uralkodója. A milánói érsek ellen lázadó elégedetlenkedők; jobbágyok, kisnemesek (walvassores), földnélküli lovagok, állástalan zsoldosok csapatokba verődtek és felvették a harcot Aribert adóbehajtó katonaságával. Milánó érseke ekkor (1036) Konrádhoz fordult segítségért, hogy az segítsen neki a lázadók leverésében. Így ment a császár Itáliába, Páviában tartotta meg az ügy tárgyalását, és az ottani székesegyházban ítélkezett mégpedig Aribert érsek érdekei ellen. A császári ítélkezés után Konrád kiadta a kis-feudálisok jogait védő (Constitutio de Feudis) alkotmánylevelet, ami elevenen vághatott a pénzimádó Aribert húsába. A császári döntést óriási megdöbbenés követte és a csalódott észak-itáliai papság egy emberként hördült fel az érseket ért 'igazságtalanság' ellen. Aribert az ítélethirdetés után az uralkodó jelenlétében pimasz vakmerőséggel semmisnek nyilvánította a császár határozatát és nyíltan az uralkodó akarata ellen fordult. Konrád válaszként tömlöcbe vetette Aribertet és a kíséretében lévő három püspököt, hogy ott a jó hűvösben gondolkodjanak, hogy mit szabad és mit nem. Észak-Itália papsága nem csak felháborodott, hanem meg is rémült a dolgok ilyen irányú alakulása miatt, hiszen a világi érdekcsoportok felé tett kedvezmények az ő jövedelmeiket rövidítik. A jövedelmek részleges elvesztését pedig – az egyházi szamárlétra fokain lebzselők –, a püspököktől le egészen a segédpapig mindenki megérezheti. Ennek tudatában a császárral és katonaságával dacolva a páviai papok és szerzetesek megszervezték és elősegítették a börtönbe zárt főpapok menekülését. Az sem volt szerencsés, hogy a császár a kiemelten veszélyes főpapok őrzését néhány nap múlva átadta egy tehetségtelen rozoga papnak, Aquileia püspökének Poppónak, aki csak arra volt jó, hogy eggyel többen legyenek vele a nagymisén. Aribert Milánóba érkezése után a jól szervezett papság segítségével gerillaháborút indított a császár ellen, melyhez meggondolatlanul csatlakoztak a főpapok rokonai, hívei is. Ezen civakodás közepette érkezett IX. Benedek pápa a császár cremónai udvarába, ahol hirtelen szükség is volt rá. Benedek a császár kérésére minden méltóságától megfosztotta és kiközösíttette Aribert érseket a Katolikus Egyházból, amivel a császár számára jogalapot teremtett Aribert száműzetésére. Aribert persze gúnyosan nevetett a háromszáz toronnyal megerősített Milánó városának püspöki palotájában, tudta, hogy a császár nem elég erős ahhoz, hogy Milánót megostromolja és azt is tudhatta, hogy IV. Pandulf, Capua hercege, a császári birtokok fosztogatásába kezdett és császárhű nemeseket űzött el földjeikről. Aribert érsek Konrád bosszantása végett a császár legnagyobb ellenfelének, Blois és Champagne grófjának, Eudesnek (Odo) ajánlotta fel Itália koronáját, pedig tudta, hogy Eudes nem rendelkezik olyan feltételekkel, hogy Itáliába jöhessen őérte harcolni. Konrád még a tél vége előtt indult útnak cremónai hadi táborából délnek, hogy megleckéztesse Pandulfot orcátlan lázadásáért. Elsőként az elmenekült pápát helyezte vissza hatalmába. Benedek pápa ellen szövetkező nemesek vezérei, az ún. 'kapitányok' a válogatott német katonaság közeledtének hírére hamar felszívódtak, ekkor a pápa bátyja Gergely is előkerült valahonnan, megtisztította Rómát a tusculumi-klán ellenségeitől, és az így helyreállt rendben ismét a két tusculumi testvér volt a város ura. Konrád nem időzött Rómában, hajtotta a méreg, amit Pandulf vakmerő fosztogatása váltott ki belőle. 1038. május 13-án érkezett Capua városa alá, de akkor már Pandulf a korábbi ellenségnek számító görögökhöz menekült, a vezér nélkül maradt capuai katonaság pedig alázatosan behódolt a császárnak. Gyorsan és határozottan teremtett rendet Konrád Dél-Itáliában; Pandulfot távollétében halálra ítélte, minden vagyonától megfosztotta, Capua és Spoleto hercegségét, az összes ingatlanjával hű emberének, Salerno hercegének Waimarnak (Guaimar) adományozta. A nyolc éve Nápoly hercege zsoldjában szolgáló normannok által létrehozott település, Aversa jogait és járandóságát megerősítette, és a seregében katonáskodó normann osztagot Rainulf vezetésével Aversába telepítette. Konrád politikájának köszönhetően Aversa meghatározó erőcentrum lett a későbbi normann királyság kialakulásában.

A legszigorúbb engedelmességet követelő császár seregének ütőképessége, katonái fegyelme, szívóssága állhatott bármilyen magas szinten, bizonyos estekben egy idő múlva mégsem ért semmit, mert a hadvezetés kultúrájából hiányzott a pogány gyógyítás tudása és az alapfontosságú egészségügyi követelmények betartása. A pogány császárkori seregek elsőként a latrinák sorát ásták meg táborverésük folyamán, majd biztosították a légió ivóvíz ellátását. Ha kellett kutat ástak vagy több kilométerről vezették táborukba a tiszta vizet, és ha más megoldás nem akadt, akkor a többszöri forralás általi tisztítást alkalmazták. Katonaorvosok, gyógyításban képzett ápolók szolgáltak a császárkori római seregekben, akik külön sátrakban ápolták a megbetegedett, sebesült katonákat, felszerelésükben az orvosi műszerek mellett gyógynövények és kenőcsök tartoztak. A középkorban mindezen tudás semmisé vált; tehetségtelen, a legminimálisabb higiénia szabályokat sem ismerő papok váltották fel a tanult pogány orvosokat, akik csak az utolsó kenet feladásához értettek, de egy sebet már képtelenek voltak higénikusan kitisztítani. Ember és állat ugyanabból a folyóból, patakból ivott, mint ahova ürüléke került, mindenki odapiszkolt, hajította a lerágott csontot, ahova érte. Kisebb, néhány száz főből álló csapatnál alig volt érezhető hatása az ilyen emberi egészségre veszélyes viselkedésnek, de a több ezres seregeknél a higiénia hiányából származó problémák megsokszorozódtak. A legnagyobb baj talán az volt, hogy nyáron, a száraz-forró Dél-Itáliában a patakok, folyók elapadása miatt nehéz volt jó minőségű vízre lelni, a meder mélyebb részein megakadt víz hamar poshadttá vált, ami még a lovak gyomrát is felkavarta. Természetesen nagy baj volt továbbá a katonák védtelen kiszolgáltatottsága a maláriahordozó szúnyograjoknak. Éppen ezen okok miatt ismétlődik a krónikákban, a Dél-Itáliába vonuló germán seregek tragédiáját említő feljegyzések; főnemesek, főpapok sőt császárok is ugyanúgy áldozatául estek a járványoknak, mint az egyszerű gyalogzsoldos osztagok sokasága. 1038 nyarán szörnyű dögvész és pestis tört ki a Capua melletti német táborban, ami a császárt gyors visszavonulásra majd Itália elhagyására kényszerítette. Hiába futott oly gyorsan haza Konrád, mert magával hurcolta a kórt és majd egy év betegeskedés után 1039. június 4-én kilehelte lelkét. Az Alpok átkelése során már beteg volt és nehéz elfogadni, azt a feltételezést, hogy egy 49 éves embert a köszvény vigyen el. Királyságát fia, az erőskezű III. Henrik örökölte.

A német császár halála nem befolyásolta Róma életmenetét és a pápa hatalmi pozíciója sem változott, mindannak ellenére, hogy a Tusculum-ház a legerősebb támogatóját veszítette el. A 'minden római Szenátora' titulussal kitüntetett Gergely és testvérei erőskezű despotizmusa gondtalan regnálást biztosított – a másik testvérnek – Benedek pápának egészen 1044-ig. Ekkor – az Annales Romani feljegyzése szerint a polgárok és nemesek egy része az őket ért hátrányos bánásmód és kizsákmányolás miatt fellázadt, amiért Benedeknek menekülnie kellett Rómából. Mint az ilyenkor lenni szokott a város ismét megoszlott: egy része, a pápa feslett romlottságát figyelmen kívül hagyva Gerárd, 'Galeria' grófja (Girard de Saxo) vezetésével, a pápa mellé állt. Gerárd maga is tagja volt a szerteágazó tusculumi-klánnak, olyan vitéz, aki az utcai összecsapásokban mindig az élen kardoskodva, bátor lovag módjára védte saját és rokonsága érdekeit. A másik oldalon, a Benedek pápa ellen lázadók élén meg nem volt véletlen, hogy a Crescentiusok álltak, és az sem volt véletlen, hogy a Rómából elkergetett Benedek helyére kerülő új pápa, a Crescentius dinasztia ősi földjéhez tartozó Szabina püspöke, János volt. János szegről-végről maga is Crescentii volt és mint ilyen ki nem állhatta a tusculumi 'sógorságot'. Minden tumultus és forrongás ellenére a klérus nagyobbik fele támogatásával, az energetikus Jánost, 1045. január 20-án III. Szilveszter néven pápává szentelték. Nem Szilveszter tehetségén vagy lelkesedésén múlott, hogy csupán ötven napig volt képes a bársonypárnás pápai trónon maradnia, hanem mert elfogyott a pénze, ráadásul még a Tusculumiak eltüntették a laterani kincstárból azt a pénzt, amire nagyon számított. Sokan aranyért, zsoldért álltak János püspök és a Crescentius bárók mellé és mikor a pénzforrások kezdtek kiapadni ezek a fegyveresek is elpárologtak a semmibe. Közben Benedek az Alba hegyek alatti családi várakban, udvarházakban toborozta a hozzá hű rokonok, barátok csapatait. Mikor elég erősnek érezte magát a díszes kompánia; Rómába vonultak, agyoncsapták, aki ellenük szót emelt és visszahelyezték a pajzán Benedeket az öreg János fenekétől még mindig meleg pápai trónra. Megváltozott a római klérus korábbi álláspontja is, Szilvesztert detronizálták, kiközösítették és az öreg pápából megint János püspök lett, aki jobbnak látta a Crescentius-klán harcosaival együtt visszavonulni Szabina biztonságos püspökségébe. Nem kellett sokat tétlenségben várnia Jánosnak, mert Rómában nemsokára olyan mértékű fejetlenség uralkodott el, melyben lehetősége nyílt biztonságosan visszatérnie a megoszlott városba. János visszatelepedése mögött inkább a Tusculum-ház legyőzése állhatott, mint a pápaság becsületének megvédése, az odacsapás reményében szerette volna János megint markában tartani Szent Péter drágakövekkel ékesített pásztorbotját.

Hiába kapta vissza Benedek a Lateran palotát, meg mellé a tekintélyt követelő szentséges trónust, mégsem volt elégedett vagy boldog. Képtelen volt és nem is nagyon akart megváltozni, inkább megmaradt egy vidéki, duhajkodó/pajzánkodó grófi-csemetének, akihez jobban illett a Theophylaktus név, mint a Benedek. Nem neki találták ki a szenteskedést, habár a képmutatásban igen csak jeleskedett, nagyon szerette még a pompát, a szolgák hajlongását, mégis kényelmetlenül érezte magát Benedek pápagúnyájában. Nem ő választotta a papi hivatást, hanem apja és testvérei kényszerítették a számára egészségtelen egyházi életbe; unta kötelességeit, utált korán kelni, ki nem állhatta a ceremóniák végnélküli menetét és egyáltalán nem érdekelték az egyházügyi viták, kérdések mikéntje. A füstölőktől bűzös, félhomályban burkolt templomok helyett a Lateran palota fényesen kivilágított, gazdagon feldíszített, 'Nőstényfarkas' névre keresztelt nagytermében, a roskadásig rakott lakomaasztalok mellett szeretett lenni, a kicsapongó mulatságokon érezte jól magát. Talán maga sem tudta, hogy mit akar, elégedetlen volt környezetével és környezete – rokonságát leszámítva – meg vele volt elégedetlen. Sok volt az ellensége és tartott is tőlük, állandóan zendüléstől rettegett, hiába őrizték válogatott zsoldosok, mégis mindig nyugtalanul érezte magát a Lateran palota és a Szent Péter bazilika közötti úton.

Benedek pápa jobbára a férfiakat szerette, de a változatosság kedvéért ritkán nőkkel, főleg fiatal lányokkal huncutkodott és ez a züllött életvitel annyira természetes volt számára, hogy minden fennakadás nélkül feleségnek kérte magának a tusculumi klán másik ágába tartozó Gerárd gróf kiskorú leányát, aki mellesleg másod-unokatestvére volt. Ez már kicsit sok volt az utcai harcokban keménnyé edzett római kapitánynak (Roman capitaneus) is, és minden engedelmes elkötelezettség ellenére az öreg katona a sarkára állt és kikötötte, hogy Benedek csak úgy veheti el a lányát, ha előbb lemond a tiaráról. A leánykérés hírét véve a római klérus csak a vállát vonogatta és talán Grottaferrata apátja, Bartolomeó volt az egyetlen főpap, aki elé mert állni és felmerte szólítani Benedeket, hogy mondjon le az egyház legfőbb hivataláról, mert az nem neki való. Mint annyiszor korábban a regnálása folyamán, Benedek ismét határozatlanul vergődött; nem tiporhatta lábbal testvérei, apja elvárását, hatalmát is élvezte, de ugyanakkor halálosan sóvárgott egy fejletlen gyereklány ölelésére. Baja megoldásáért, egy másik rokonhoz, – aki ráadásul a keresztapja is volt – a Portam Latinam (Latin Kapu) Szent János templom főespereséhez, Gratianus Jánoshoz fordult tanácsért. A jóindulatú rokon gyorsan megfűzte a kétségekben verődő Benedeket, hogy az a legjobb mindenkinek, ha lemond és hivatalát átadja neki, így a családban marad minden hatalom. Vegye feleségül Gerárd gróf lányát, és a hatalom átruházásáért kap tőle néhány láda aranyat, ami a hozománnyal tetőzve olyan vagyont képezhet, melyből élete végéig urasan élhet. Benedeket űzte, hajtotta romlott vére és lehet pont a kislány fejletlensége, fiús kinézete szédítette meg annyira, hogy elfogadja János javaslatát és mindent feladva nőül vegye unokahúgát. Az egyezség megkötése után Benedek lemondott hivataláról, igaz ez a lemondás családi körön belül történt, a hivatalos abdikáció ceremóniáját nem tartották meg, ezért az egyházi kánonok értelmében még mindig Benedek volt a pápa. Az ilyen kis apróságokkal azonban sem az arisztokrácia sem a klérus nem törődött. Megütközés nélkül elfogadták, hogy az eddig imádott szentatya a pápai hatalmat, – mint egy szatócsbolt vezetését – átadta keresztapjának, Gratianus Jánosnak. Olyat addig még nem látott Róma népe, hogy a szentatya házasodjon, ezért őszinte megrökönyödéssel szemlélték, mikor Benedek – jobban mondva Theophylaktus – fényes vidéki násznéptől kísérve a városban tartotta meg esküvőjét. A három napos lakodalom után a furcsa pár elhagyta Rómát, és egy csendesebb családi birtokra költözött ki.

Gratianus János az év augusztusában VI. Gergely néven foglalta el a pápai trónt. Lehet közel sincs igaza Bonizónak, mikor Gratianus Jánost együgyű mamlasznak mondja, mert a közel húsz hónapos kormányzása ennek ellentmond. Sokan bizalommal, jó reménységgel tekintettek Gergelyre, mint például az egyházi élet szigorításáért küzdő ultra-konzervatív főpap, Daimján Péter, aki lelkesen üdvözölte: „örömfényben tündökölhetnek a mennyek, boldogságba szökellhet a föld, Egyházunk örömmel gratulálhat magának, hogy megint visszatérhet ősi jogai gyakorlásához … a hamis pénzváltó Simon többé nem ütheti fel kereskedőasztalát templomunk tövében, és körültekintő vezetésed által az apostolok aranyideje visszatérhet, az eklézsia rendje és fegyelme ismét felvirágozhat …” (Ep. 1). Gerbert volt tanítványa, Amalfi érseke Lőrinc szintén Gergely pápa mellé állt, és kancelláriájához csatlakozott még egy tehetséges fiatal, Hillebrand nevű szerzetes, akit házi-káplánjának (capellanus) nevezett ki, ám ha kétszer annyian is csatlakoztak volna hozzá, akkor sem tudott volna megbirkózni környezete elfajult viszonyaival. Gergely hivatalba lépése után III. Szilveszter is előkerült valamelyik római templom pincéjéből és természetesen ő is vissza szeretett volna telepedni a Lateran palota kényelmébe. VI. Gergely másfél évig regnált egy olyan környezetben, melyről még a következő évszázadban alkotó Malmesburry Vilmos is elborzadva emlékszik meg: „Mindenfelé Itáliában hemzsegtek a rablóbandák, mindenkit megtámadtak, kifosztottak, csak az volt biztonságban, aki erős kísérettel rendelkezett.” Majd Gergely pápáról írja: „A legfontosabb feladatnak tartotta a gonosz erőszak megállítását, fegyvert és lovakat vásárolt majd lovas és gyalogos csapatokat szervezett, akik nekiláthattak a rendcsinálásnak.” (Gesta Regum, II. 13.)

Benedek (azaz Theophylaktus) miután jól kipajzánkodta magát fiatal feleségével unatkozni és elégedetlenkedni kezdett. Néhány hónap múlva ráunt nejére és a vidéki élet eseménytelen menetét is egyre nehezebben viselte el, hiányzott a laterani lakomák mulatsága, a főúri, főpapi palotákban tartott orgiák izgalma, arról nem is szólva, hogy vidéki várában a szolgákat sem üthette-verhette olyan szabadon, mint tette azt a pápai palotában. Testvérei segítségével visszasomfordált Rómába habár keresztapját nem tudta lemondásra bírni, ez nem akadályozta, hogy mindenbe beleszóljon, jövedelmeket, vezető beosztású hatásköröket követeljen magának, de legfőképpen abban mesterkedett, hogy ellehetetlenítse VI. Gergely reformokra törekvő egyházkormányzását. A katolikus egyház soha nem látott erkölcsi mélységbe zuhant és az egész várost magával rántotta az anarchizmus mélységébe. Mivel János püspök (III. Szilveszter) is visszaköltözött Rómába, így egyszerre három pápa acsarkodott egymásra; IX. Benedek a tivornyatanyának berendezett Lateránban, keresztapja, VI. Gergely a Szent Péter bazilikában, míg III. Szilveszter a Santa Maria Maggiore templomában rendezte be kancelláriáját. (Freisingi Ottó, Krónika, VI. 32). Gregorovius ekként ecseteli a tusculumi-klán vezette Rómát: „A pápaság hivatalát öröklődő családi vállalkozásként kezelő tusculumi grófok teljesen tönkretették az egyház intézményrendszerét, elherdálták jövedelmét és nevetségessé tették tekintélyét. A Karolingok által biztosított és megerősített világi értelemben vett Pápai Állam (Dominium Temporale) ereje semmisé vált, miközben a pápák kezébe helyezett Pandora szelencéből ezer démon szabadult ki, hogy ellehetetlenítse az Egyház szentséges működését. A város állig felfegyverzett nemesei, Róma kapitányai, és az állítólagos pápai vazallusok százasával prédára lesve készen álltak, hogy lecsaphassanak a Lateranra, vagy bármi értékes zsákmányra, ugyanakkor az utakon hemzsegtek a rablóbandák, minden zarándokot, kereskedőt kifosztottak. A város templomai, bazilikái elhanyagoltan omladoztak, míg papjai dőre mulatságokkal, részeg tivornyákkal töltötték idejüket. Az utcákon fényes nappal támadtak egymásra a rivális felek, mindennaposak voltak az orgyilkosságok, nemesek kivont karddal törtek be a templomokba, hogy a zarándokok otthagyott ajándékát megkaparintassák.” Gergely a híveivel megpróbált rendet teremteni, szembeszállt az ellenséges nemesekkel és csoportosan végeztette ki az elfogott gonosztevőket, ám a stabilitásra törekvő lendületét sokszor pont a rokonsága, de különösen a démoni gonoszsággal megáldott keresztfia akadályozta, szabotálta el. A csoportos kivégzések és a rendcsinálás hevében elkövetett gyilkosságok még a római klérus kötelékében is sok ellenséget szerzett Gergelynek, az ellene fordult főpapok szinonimával, despotizmussal és pápához méltatlan kegyetlenséggel vádolták meg.

A fejetlen állapotok megszüntetése végett, miként azt Bonizo írja: „egy bizonyos Péter nevű archidiakónus minden felsőbb engedély nélkül egy szűkebb zsinatot hívott egybe, olyan püspökök, papok és szerzetesek részvételével, akik még félték az Urat.” A félig titkos ülésen a három pápa közül egy sem jelent meg – igaz, nem is voltak meghíva. Az egybegyűlt papok egyetlen fontos határozatot hoztak: azonnal követséget kell indítani Németországba és a király, III. Henrik segítségét kell kérni, mivel kizárólag az ő sürgős közbelépése képes megmenteni a pápaságot. A követség élére azt a bizonyos Pétert nevezték ki, akivel kapcsolatban nem tudunk semmit, mert Bonizo nem közli hivatala helyét, nem nevezi néven episzkopátusát. A hadjáratokat, ütközeteket igencsak kedvelő Henrik épp ráért, mivel az engedetlen szlávokat sikerült szépen megtizedelni, a magyar fronton is sikeres volt az Aba Sámuel elleni hadjárat (1044), sőt még a bajor és burgundi hercegek is meghúzták magukat, így hát boldogan elfogadhatta a rendteremtő meghívást.

Ausburgi udvarából III. Henrik 1046 nyarán erős sereggel indult Itáliába, először Veronába érkezett majd óriási csinnadratta közepette, díszes kíséretével Páviába vonult. A város polgárságának úgy kellett a népes idegen társaság meg az uralkodó által összehívott zsinat, mint zsidó hátára a púp: ők fizették annak árát, hogy Henrik ünnepélyesen felvázolhassa a Római Egyház megmentésére irányuló terveit. VI. Gergely a király érkezésének hírére azonnal északra indult, mert személyesen akarta meggyőzni a császárt az egyház üdvéért véghezvitt erőlködőse igazáról, támogatást szeretett volna kieszközölni és védelmet remélt az erőszakos keresztfia zsarnokságával szemben. Piacenzában érte utol az ide-oda vonulgató német uralkodót, aki serege ellátásának biztosítására járta a vidéket, mert a több ezer német katona naponta legalább kétszer jól akart lakni. Szerény lehetőségei szerint Gergely a legjobbat próbálta cselekedni intézménye számára, szeretett volna jó benyomást tenni a császárra, az azonban hűvösen, barátságtalanul fogadta értésére adva, hogy nem tartja őt legitim pápának, mivel az egyházi kánonok előírásait megcsúfolva került hivatalába. Gergely örülhetett, hogy ott helyben nem verette vasra őt a császár, mindenesetre cifra pápai ornátusát szerényebb csuhára kellett cserélnie. Valamikor novemberben, Sutri városának katedrálisában – állítólag – 1046 vezető tisztségben lévő papot hívott egybe Henrik egy mega-zsinat megtartásáért, melynek döntőszéke elé idézte mind a három pápát. A kéznél lévő Gergelyen kívül megjelent még III. Szilveszter, de a tékozló IX. Benedek (Theophylaktus) természetesen távol maradt a számára ellenszenves gyülekezettől. A zsinati tanács, a szabinai rablógróf fiával, Szilveszterrel kezdte ítélkezését; minden méltóságától, egyházi rangjától megfosztották, durva szerzetesi csuhába kellett bújnia és örök monostori vezeklésre ítélték, mely egyenértékű volt egy életfogytiglan fegyházi büntetéssel. Gergely a saját fejére vallott, beismerte bűnét a szimóniában, ám mentségére hozta, hogy azt az Egyház megmentése érdekében követte el. Védelmét folytatva rámutatott a jóindulatú építő jellegű szándékra, melyben döntéseit hozta és az egyház restaurálására törekvő igyekvését is hangsúlyozta: „ám minden jóakarat ellenére méltatlan vagyok a legszentségesebb hivatal betöltésere”, zárta védőbeszédét a porul járt öreg pap. Nincs részletes feljegyzés ítéletéről, de az biztos, hogy egyházfővé szentelését annullálták és elvették tőle a Latin Kapu melletti Szent János templom vezetését. Egyelőre a királyt kísérő német papok csoportjával kellett maradnia de nem valószínű, hogy visszatérhetett Rómába.

December közepén, a németek királya feleségével, Poitoui Ágnessel, a népes papi kíséretével, gyalogos és lovasvértes katonasága élén vonult Rómába, hogy helyre állítsa a katolikus egyház méltóságát, megszüntesse az egyházon belül uralkodó anarchiát és restaurálja a Szentszék központosított feudális kormányzását. Jóval a császár érkezése előtt IX. Benedek összegyűjtött a Lateran palotából annyi értékes dolgot, amennyi csak felfért kordéjára, még búcsúmisét sem tartott, úgy lógott ki Rómából. Nincsenek idevonatkozó feljegyzések, valószínű elbújhatott valamelyik rokona várában, de olyan titokban, hogy senki sem tudta hova lett. Ismét üresen állt a bársonnyal bélelt pápai trón a Lateran palota nagytermében, nem volt aki (jópénzért) áldást osztogasson a módosabb zarándokoknak, és amiért megszűntek a lakomák szakácsok, kukták, felszolgálók vesztették el állásukat. A királyi házaspár beköltözött a Szent Péter bazilika melletti palotába, és Henrik a látszat kedvéért az elindított egyházi procedúra befejezésként még egy zsinat összeverődését rendelte el. A Szent Péter bazilikában lezajlott zsinat első határozatában ismét kimondták a korábbi három pápa trónfosztását és egy másik döntésben az új egyházfő kijelölését a német uralkodó jogkörébe helyezték. Minden esetben, mikor egy pápát detronizáltak, olyankor automatikusan megfosztották a hivatalával járó szentségek kiszolgálásától és korábbi szenteléseit, kinevezéseit, az általa kibocsájtott engedményeket, privilégiumokat semmisnek nyilvánítottak. Az érvénytelenítések miatti felháborodást ezekben az esetekben úgy tompították, hogy az érintetteknek újból meg kellett kérvényezniük saját hivatalukat és így megint felszentelést nyerhettek. Az ilyen folyamat természetesen sokáig elhúzódhatott, különösen a Rómától távol eső egyházmegyékben, és általában olyan sok pap volt érintve, hogy ezek a problémák gyakorlatilag sosem lettek kielégítően megoldva. Nem nehéz elképzelni milyen felháborodás, dühös elégedetlenség söpört végig Itálián, mikor 1046 év végén egyszerre három pápa kinevezési, adományai váltak semmissé. Ez egy olyan láncreakciót indított el, melyben szerzetesek, dékánok, egyszerű papok szintén áldozatokká váltak, mert félszentelésük semmissé vált, ha az őket hivatalba helyező püspök az elmozdított pápa által lett kinevezve. Volt akinél lehetőség nyílt a hivatalba történő újraszentelésre, mások pedig partizánosztagokba szervezkedve védték méltóságuk jogosságát. Minden ilyen átrendeződés visszaélések, vesztegetések, viszályok sorozatát indította el, amely tovább rontotta az egyház erkölcstelenségét.

II. Kelemen (1046-1047)

Arról szó sem lehetett, hogy valamelyik római főpap közül válasszon pápát Henrik király, hiszen mindegyik főpap valamelyik római vagy Róma környéki arisztokrata család tagja volt. Ezek a családok, mind maffia bandaként tevékenykedtek és irgalmatlan törtetésük nagyban hozzájárult Itália, de leginkább Róma fejetlen nyomorúságához. Ilyen emberek közül nem lehetett választani, ezért Henrik elődjére, III. Ottóra tekintett, aki annak idején Gerbertet tette meg pápának, így ő is egy megbízható, kipróbált tehetséges papot akart kinevezni pápának olyat, aki nem árulja el az első adandó alkalommal. Eredetileg Hamburg és Bréma érsekét, Adalbertet szerette volna a katolikus egyház élére állítani, de az bölcs ember lévén visszautasította a rossz levegőjű Róma, veszélyes ártalmakkal járó hivatalát. A német király szerencséjére több olyan tanult, művelt germán főpappal rendelkezett, akiket elégségesnek tartott egy ilyen fontos méltóság betöltésére, és így a kíséretében fontoskodó, Bamberg püspökét, Suidgert nevezte ki pápának. Suidgertet nagyon meglepte a hirtelen jött megtiszteltetés, amit lehetetlenség lett volna visszautasítania, balsorsában beletörődve hajtotta meg fejét az uralkodói akarat előtt. Karácsony napján a Szent Péter bazilikában hatalmas pompa közepette szentelték pápává Suidgert – II. Kelemen névvel – majd hatalomba iktatása után az új pápa haladéktalanul császárrá koronázta Henriket, valamint császárnévá a vele lévő hitvesét.

A sok ünneplés, főmise-almise megtartása után a német pápa zsinatot hívott egybe, mely személye teljesebb elfogadását, pozíciója további erősödését volt hivatott támogatni. A német fegyverek árnyékában ment minden, mint a karikacsapás, jaj lett volna annak, aki pisszenni mert volna.

Január végén (1047) Kelemen elkísérte a császárt dél-itáliai kirándulására, hogy együtt imádkozhassa végig vele Monte Cassino, Capua és Salerno templomait, mert ennél izgalmasabb vagy hasznosabb cselekvést nem jegyeztek fel a történetírók, hacsak nem Benevento esetét … Két évvel korábban Henrik anyósa (Burgundi Ágnes), a Monte Garganó-i Szent Mihály kegyhely zarándoklatából visszafelé jövet súlyos sértést szenvedett el a város elöljáróitól (melynek lényegét Hermann nem részletezi), ami nagyon felháborította az idős asszonyt. Mérgében felhergelte vejét és követelte a Benevento megleckéztetését. A város vezetői nem óhajtották a német felelősségre vonást és nem kértek a mindig falánk igencsak népes császári kíséretből sem; bezárták a kapukat, fegyverbe hívták a polgárságot és íjasokat helyeztek a falakra. Mivel serege nagy részét Henrik a Pó-síkságon hagyta, így a császár kíséretében lévő hasznavehetetlen udvaroncokat, léhűtő főpapokat, szerzeteseket nem számítva mindössze néhány század német katonája volt, mely haderővel képtelenség lett volna megostromolni Benevento erős városát. A császár dúlt-fúlt tehetetlenségében, és mérgében a mellette lihegő német pápával, II. Benedekkel kiközösítette, megátkoztatta a várost, mintha az ért volna valamit. Az Aba Sámuellel szemben oly hősies német uralkodó meghátrált a beneventói polgároktól, olyan hadjáratban páváskodott, melyben senkivel sem akart harcba bocsátkozni. Igen a hatalmában keríthette a sunnyogó gyávaság, mert még a görögökkel sem akart fegyveres konfliktusba keveredni, arra meg végkép nem volt mersze, hogy valamelyik muszlim kalóz-rablóbandát hajkurássza a Salernói Hercegség tengerpartján.

Néhány száz germán harcos kevés volt Benevento ostromához.

Henrik dél-itáliai lötyögésében (amit hivatalosan 'hadjáratnak' neveznek) ismét látni lehet, hogy mit ért a német sereg ütőkepéssége, hogy mennyire elkerülte őket a dicsőség, ha hadjáratukat nem kísérte, segítette az ellenfélt megosztó árulás. Ezért majdnem minden egyes esetben, mikor nem akadt áruló az ellenség soraiból a német hadak tehetetlenül toporogtak és kisebb sikereket leszámítva általában dicstelenül végződtek az ilyen expedíciók. Egy idő múlva kínossá vált Henrik számára a kényszerű semmittevés és, hogy valamit mégis csináljon, az ott már kényelmesen meghonosodott normann haramiakapitányokkal bocsátkozott tárgyalásba. A letelepedett normann harcosok az mellett, hogy útonállásban jeleskedtek, kisebb osztagokban szerveződve hol itt szegődtek zsoldba, hol ott. Drogoi Ranulf volt köztük a legerősebb, és őt bízta meg a császár, hogy helyette az első adandó alkalommal csapjon le Beneventóra és büntesse meg őket pimaszságukért. A déli határvidéken körbevonult pöffeszkedés után még néhány hetet Rómában töltött a császár, ez idő alatt rendelkezett, törvénykezett és szüntelenül győzködve bátorította az aggódó Suidgert. Nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy a pápának azután sem kell félnie, ha ő már elhagyja Itáliát, holott jól tudta kellő erősségű német helyőrség hiányában Suidgert nem lehet biztonságban. A melegebb idők beállta előtt Rimini és Ravenna érintésével a császár visszatért Németországba. A hazafelé tartó kíséretéhez csatlakozott a naiv Suidgert is, hogy egy darabon még honfitársaival lehessen, és addig se kelljen magára maradottan rettegnie a római orgyilkosoktól. A sokak által még mindig tisztelt, hatalmától megfosztott VI. Gergelyt (hivatalosan ismét Gratianus János) biztonsági megfontolásból magával vitte a császár Németországba és száműzetése helyét Köln monostorában jelölte meg. Gergely ex-pápát elkísérte útján hűséges híve, Hildebrand atya, aki akkor ott, Benedek kordéja mellett kutyagolva még gondolni sem mert olyasmire, hogy a sors kiszámíthatatlan szeszélye hamarosan egy lényegesebben fényesebb jövőt teremt számára. Gergely még majd egy évig húzta száműzetésében, valamikor a következő év tavaszán (1048) hunyt el. Halála körülményét, pontos helyét nem ismerjük, – ami azt jelenti Hildebrand korábban elhagyhatta az öreg száműzöttet – ezért, nincs más mint Bonizo, aki egyedüli forrásként tudatja: „valahol a Szajna mentén érte el vége.”

Henrik nem hagyott hátra helyőrséget Rómában, pedig Kelemennek nagyon jól jött volna a fegyveres védelem, ha a Lateran palotában szeretett volna maradni, mert a tusculumi grófok már a császár orra alatt elkezdtek szervezkedni. Zsoldosokat gyűjtöttek, fenyegetőztek – és lehet ez volt az oka, amiért inkább ő is csatlakozott az északnak tartó császárhoz, akit Mantuáig kísért. Május végén, Mantua határában jó szerencsét kívánt Henrik a német pápának, és a hivatalába történő visszatérést javasolta neki: lesz, ami lesz alapon. A nagy durranással érkezett germán uralkodó valójában nem sok mindent oldott meg itáliai útja folyamán, azonkívül semmit; hogy magát császárrá koronáztatta, kinevezett még egy olyan pápát, akit senki nem akart megvédeni, no meg hozott egy csomó határozatot, amit senki sem akart betartani. Nincs pontos adat, hogy hol tartózkodott vagy, hogy mit csinált Kelemen pápa júniustól szeptemberig, az akkor bekövetkezett elhunytáig. Négy hónappal a császár távozása után Kelemen pápát a Pesaro (Pentapolis) melletti Szent Tamás monostorban találjuk, halálosan betegen, néhány szerzetesen kívül mindenkitől magára hagyván. Az egy évvel korábban még makkegészséges Suidgert, 1047. október 9-én lesoványodva, kínok közt halt meg egy vidéki monostorban. Lupus Protospatharius egyértelműen úgy írta krónikájában, hogy Kelement a tusculumi Benedek mérgeztette meg, míg Hermann finomabban fogalmazása szerint a pápa halálát a 'római fondorlatos-ügyesség' okozta. Végső óhajának eleget téve tetemét kedves városába, Bambergbe szállították, hol katedrálisában lelt végső nyugodalmat. Ő az egyetlen pápa, aki Németországban lett eltemetve.

És talán fontos itt megemlíteni, hogy II. Kelemen az egyetlen Németországban eltemetett pápa († 1047), akinek Brambergben nyugalomba helyezett maradványait exhumálni lehetett tudományos vizsgálatok elvégzésére. A vizsgálat kimutatta, hogy pápa maradványa rendkívül magas ólom mennyiséget tartalmazott. A Vatikán mind a mai napig élesen visszautasít minden középkori pápa maradványával kapcsolatos tudományos vizsgálatot, mert fél az olyan eredménytől, melyben bizonyíthatóvá válhatna a sok pápa meggyilkolásának ténye.

Alig telt el néhány nap Kelemen pápa halálát követően, a tusculumi sátánfajzat Theophylaktus (IX. Benedek) máris megjelent martalóc rokonságával és minden ellenvetés nélkül úgy ült vissza a pápai trónusba, mintha az örökké az övé lett volna. Benedek visszatérése nem ment volna ilyen simán, ha nem támogatta volna őt Itália egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb főnemese, Toszkánia őrgrófja Bonifác. Bonifác nagyapja Azzo, Canossa grófja volt, és a közép-nemesi réteghez tartozott, de Bonifác apja, Tedald gróf, csúnya árulásának köszönhetően már főnemessé léphetett elő. Az utolsó lombard király, Arduin bizalmasa és szövetségese volt a becsvágyó Tedald gróf, aki szolgálataiért birtokokat, drága ajándékokat kapott Arduin királytól, mégis, mikor II. Henrik átkelt az Alpokon Tedald elsőként árulta el urát. Árulásáért Henrik nekiajándékozta Mantua, Ferrera, Reggio, Modena és Brescia városait, mely helységek korábban mind az Arduin család vagy a lombard királyhoz hűséggel ragaszkodó családok felügyelete alá tartoztak. A hatalmas vagyont öröklő Bonifác, apja talpnyaló politikáját látszólagosan tovább folytatta, de ugyanakkor még többre, még nagyobb hatalomra áhítozott, mint azt apja valaha is merte volna, ám tervei valóra váltását az erős németpárti jelenlét akadályozta. Utálta a németeket, III. Henrik császárt ki nem állhatta és mégis – pozíciója megvédéséért – megalázkodva kellett csúszni-mászni előtte, hiszen köztudott volt, hogy Henrik nem bízik benne. Még el sem érte az Alpok lankáit 1046-ban a német uralkodó, Bonifác gróf máris megjelent hódolatát tenni előtte, majd végig mellette maradt a zsinatokon, elkísérte Rómába és ott sündörgött körülötte minden ünnepségen, lakomán. Henrik mégsem bízott benne, mert mikor a következő évben Rómát elhagyva hazafele indult, parancsot adott Bonifác elfogására, akit a biztonság kedvéért magával szeretett volna vinni Németországba. Bonifác megneszelte a rátörő veszélyt és még idejében elmenekült. A sikertelen incidens után Bonifác még jobban meggyűlölte a császárt, nyílt lázadást azonban nem mert kirobbantani, de titokban ellene szövetkezett. Ennek a mesterkedésnek eredményeképp kerülhetett IX. Benedek vissza 1047 őszén a Lateran palotába, és így – Bonifác őrgróf segítségével – bitorolhatta majd nyolc hónapig a pápai hivatalt. A következő évben császárhű csapatok csaptak le Rómára és Benedeknek megint menekülnie kellett. Egy évre rá megtagadta a Szentszék ítélőszéke elé rendelt idézés teljesítését, és innentől további sorsát sűrű homály fedi. Életének utolsó szakaszát illetően több eltérő leírás található, melyek valóságtartalma megkérdőjelezhető, néhol meg hiányosan következetlen.

Beno kardinális a művében (Gesta Romanae Ecclesiae), a következő pápa halálát is Benedek számlájára írja, aki barátját, Gerhardot bízta meg a pápa (II. Damasus) megmérgezésével. Beno szerint tizenhárom év alatt a tusculumi Benedek hat pápát gyilkoltatott meg összesen, és IX. Leó halála után még egyszer meg mert jelenni Rómában, hogy visszaszerezze pápai hivatalát. Péter Damain egyszerűbben látta Benedek karrierje folytatását: „soha sem mondott le az egyházvezetés méltóságáról és végig igényt tartott a pápai trónra, de a végén a pokolban végezte.” (Opusculum, 19.). Vallástörténészek leginkább az egy generációval később alkotó Grottaferrata apátjának, Lukácsnak a feljegyzését fogadják el, mivel az ilyen kegyes befejezés illik leginkább az egyház jóságos karakteréhez. Lukács atya szerint Benedek megbánta töméntelen bűnét és Grottaferrata monostorában Bartolomeó apát oltalmában, egyszerű szerzetesként vezekelte végig életét. Ennek a bejegyzésnek köszönhetően a monostor számos középkori kéziratában tényként ismétlik Lukács atya közlését, holott nagyon nehéz elhinni Benedekről – aki még vallásos sem volt, nemhogy katolikus –, hogy egy sivár cellába vonuljon vissza, feladva a jómódú uras életet.

Ademarról, Martialisról bővebben: http://vallasmozaik.blog.hu/2014/01/12/kozepkori_szerzok_alkotasai_778

XIX. János (1024-1032)

Benedek halála után nem volt gond a következő pápa megválasztásával, aki nem is lehetett más, mint öccse, Tusculum legkisebb hercege; Romanus konzul, minden római szenátora, a Szentszék mindenható vestariusa (kincstárnok). Bátyjához hasonlóan ő sem tartozott megválasztása előtt az egyház kötelékében, laikus volt csupán, ám egy nap alatt felvette az összes egyházi szentséget és máris betelepedhetett Szent Péter trónjába. Romanus a beiktatásakor a János nevet vette fel, mivel annak csibészebb hangzása volt a Lateran Palotában.

Mint a Pápai Állam legfőbb minisztere, a pápai kincstár felügyelője Romanus csudamód beleszokott a költekező, dorbézoló életmódba, minden tortából jutott neki egy szelet, és pápaként is előbb volt kalmár, mint valami szenteskedő 'papa-pópa'. Nem csak János pápa szerette a fényűzést, hanem az egész tusculumi rokonsága pazarló, mulatozó fajta volt. Ugyanakkor az alájuk rendelt hűbéreseket, jobbágyokat kegyetlenül kizsákmányolták, telhetetlen pénzéhségük híre messze földre eljutott. Így eshetett meg, hogy II. Baszileiosz bizánci császár avval a szándékkal küldhetett követséget Rómába, hogy a pápát lefizetve egy elismerő oklevelet csikarhat ki a katolikusoktól a Görögkeleti Egyház számára. A görög követség gazdag ajándékokkal, jó minőségű bizánci aranyszolidusokkal vesztegette meg a pápát és a körülötte lebzselő főpapokat. Ment minden, mint a karikacsapás, mindaddig, míg a hír hallatán egyre több püspök, érkezett Rómába; mind pénzt, ajándékot követelt magának. Akinek nem jutott a görög aranyból az irigykedve szimóniát, korrupciót sikongatva a pápa meg a többi megajándékozott főpap ellen fordult. A görögök persze nem hoztak magukkal annyi készpénzt, hogy az összes bíborba-bújtatott farkast le tudták volna fizetni, dugába dőlt tervük és még a pénzüket is lenyelte a pápa. A botrány miatt Benedeknek vissza kellett utasítani a görögök kérését. A pápa járt legjobban; megtartotta a vesztegetési fizetséget, és semmilyen engedményező bullát nem kellett kiállítania. Rudolfos Glaber számolt be minderről Históriája negyedik kötetében, természetesen túlszínezve, túldramatizálva az egyházi történelemírás hagyományának megfelelően.

Minden látszólagos botrány ellenére a pápa tovább építette görög kapcsolatait, legalábbis a dél-itáliai Bari új pátriárkájával, akinek jó pénzért érseki palliumot küldött, az 1025-ben kiállított bullájában meg engedélyezi Bizantiosznak tizenkét püspökség létrehozását egyházmegyéjében. Bari püspökének kinevezése Eusztakhiosz konstantinápolyi pátriárka kizárólagos joga volt és az, hogy Bizantiosz a római pápától kérte hivatala megerősítését, arra következtet, hogy Bizantiosz, a saját egyházi rendje, hierarchiája elleni lázadó partizán lehetett.

Néhány héttel János hivatalba szentelése után, 1024. július 13-án hunyt el II. Henrik Német-római császár, aki főszerepben a pápaság védelmezője, mellékszerepben pedig a tusculumi klán oltalmazója volt. Henriknek nem volt gyermeke és így a szász dinasztiát felváltva a száli-frank Konrád (990-1039), Frankónia hercege trónra lépése követte, mely a szeptember 8-án megtartott germán nemzetgyűlésen lett szentesítve. A német uralkodói örökösödésben meghonosodott fenségjog alapján Konrád szintén igényt tartott Itália királyi címére és a királyi birtokok után járó jövedelmekre, ezért nagyon fontosnak tartotta a lombard vaskoronával történő koronázást.

Itália nemesei, főpapjai tisztában voltak Konrád igényével, mégis először Franciaország királyához, Róberthez menesztettek követséget, Itália trónját neki ajánlva fel, majd amikor az elutasította kecsegtetőnek látszó ajánlatukat, III. Vilmost, Aquitania hercegét környékezték meg, most már őt szerették volna királyuknak. A példás keresztény életet folytató Vilmosnak különösen a főpapok örültek volna, akik közül sokan összebarátkoztak vele a korábbi római zarándoklása folyamán, mert akkor Vilmos nagy tiszteletet vívott ki közöttük a végestnemérő imádkozó maratonokkal. Tőle kevésbé kellett tartani, mint a szigorú, határozott Konrádtól, aki hatalomra jutása után nagyfokú politikai jártasságról tett bizonyságot. Első lépésként szisztematikusan sorra látogatta országa megyéit, hűbéres városait, bárói várait, hogy feltétel nélküli hűségükről személyesen győződjék meg, és a tekintélyt követelő uralkodói fellépéssel szolgálataikat biztosítsa.

Konrád másfél évet töltött országa járásával és csak utána 1026 tavaszán volt képes Itáliába menni, ahol a lombard koronázóváros, Pávia helyett Milánóban, a lombard bárók ujjongása közepette Itália királyává koronázták. Azért nem lehetett Páviában koronázni, mert a II. Henrik páviai palotáját porig égető polgárság nem volt hajlandó a város kapuját megnyitni Konrádnak, amiért a milánói koronázási ünnepségek után kegyetlen bosszút állt a városon és környékén. Milánóban meg azért lehetett megtartani a koronázást, mert még akkor a mindenható dúsgazdag Aribert érsek jó viszonyban volt a német uralkodóval – igaz nem sokáig. János pápa mihelyst meghallotta a német király érkezését. elébe szaladt és már Comóban ráakaszkodott Kondrádra, mindenhova követte egy alkalmat sem szalasztott el, hogy mindig a közelében lehessen. Pávia megbüntetése után Konrád Ravennába ment, mert nagyon nem tettszett neki, hogy Eriberto érsek nem fizet sápot jövedelmei után sem a szentatyának, sem neki. A pápa ide is vele tartott és mivel Ravennát a Pápai Állam részének tekintette érzékenyen érintette a város sorsa, no meg a jövedelme. Nagyon valószínű, hogy az ő biztatására vonult hadával Ravennába Konrád, hogy a császári tekintély és fegyver támogatásával könnyebben menjen a város érseke elmozdítása. Nem telt bele sok idő míg a német zsoldosok kimutatták foguk fehérét és Ravenna polgársága, a környező járások jobbágyságával összefogva fegyverrel rontott az erőszakosan viselkedő idegen katonaságra. Napokig dúltak az összecsapások, mely zendülést végül is a németek vérbe fojtottak. Valahányszor egy frank-germán uralkodó seregével átkelt az Alpokon, útjukat elkeseredett düh és undorral teli átok követte. Minél népesebb volt az átvonuló had, annál nagyobb bajt okoztak az élelemszerzésért elkövetett rablásokkal, lefoglalásokkal, és a nyílt tolvajlással. Jócskán maradt a hadak átvonulása után halálos áldozat is, hiszen a parasztok nem egyszer ragadtak kaszát-kapát a fosztogató katonák ellen, amit az idegen seregek mindig kegyetlenül megtoroltak. Valójában a bajt az okozta, hogy a hódító seregek vezetői katonaságuk élelmezését nem tudták megoldani, képtelenek voltak a hadtápszolgálat feladata megoldására, mert nem csak az élelmiszerraktárak, magtárak hiányoztak, mert ha még lett volna elég liszt, sajt, tojás, sózott/füstölt hús, akkor sem lett volna a tömérdek tápot mivel szállítani. Az a kevés számú vasaltszekér, kétkerekű kordé ami volt, az mind a királyi udvar, főnemesek, főpapok szükségleteit szállította, és azt is bizony kin-keservvel, mert a hegyi utak inkább öszvérnek való csapások voltak, mint szekérnek való útak. A közkatona vagy pénztelen kisnemes, – ha csak meg nem vendégelték – azt evett, amit talált; ha nem lopott, nem rabolt, akkor nem evett semmit. Egy-egy ilyen hadsereg sáskaként pusztította végig Itáliát; felfaltak, feléltek, elfogyasztottak mindent, ami ehető volt, utána tovább vonultak és a következő vidék tartalékait élték fel. Az ellenálló jobbágyok házait felgyújtották, a városi polgárságot kifosztották, még a templomokból is loptak, ha volt mit: egyedül a nehezen ostromolható hegyi várakban zárkózott népek voltak biztonságban tőlük. De nem csupán a nagy létszámú seregek élelmiszer ellátása jelentett gondot a középkor évszázadaiban, hanem az uralkodóházak népes udvartartásának etetése is, ezért olvashatjuk a krónikákban, hogy a császári udvar hol Quedlinburgban, hol Magdeburgban, hol Aachenben, hol Mainzban, hol Regensburgban, hol meg valahol máshol rendezkedett be.

Nem világos, hogy mit csinált Konrád és népes udvaronchada egy éven keresztül Észak-Itáliában (azonkívül, hogy terrorizálták Emilia-Romagna népét), hogyan volt képes az Alpokon túlról irányítani a sváb meg a szász területeket vagy megszervezni birodalma északi és főleg a szlávok elleni határvédelmét. Mindenesetre valamivel agyonüthette idejét a következő év tavaszáig, mikor is a pápa és Aribert, milánói érsek társaságában pompás vonulgatások után Rómába érkezett. A ragyogó társaság fényét tovább emelte Burgundia királya, III. Rudolf, és a dánok legendás uralkodója, II. Knut király (kb. 985-1035). Volt nagy öröm Rómában, mikor a tündöklő társaság megérkezett; sütötték az ökröket, zúgtak a harangok és éljenzéstől zengett a város napokon keresztül. Az euforikus boldogság 1027. március 26-án az egekig hágott, ekkor János pápa rég nem látott fényes ünnepségek közepette császárrá koronázta Konrádot, majd felesége Gizella fejére is ráhelyezte az uralkodói diadémot. Csodák-csodájára a történelem megint hajszál pontosan, cselekményről-cselekményre ismételte magát, mert a koronázást követő éjszakai dorbézolás hevében összeakasztották bajszukat a német és az itáliai nagyurak – és ahogy az lenni szokott – előkerültek a kardok, buzogányok és Róma utcáin megint elkezdődött az öldöklés. Végül a császár testőrsége döntötte el a csatározást, és a Rómaiak véres fejjel menekültek amerre csak tudtak. „Sokan közülük holtan, sokan súlyosan sebesülve maradtak ott az utcákon. Másnap a császár parancsot adott, hogy azok a Rómaiak, akik részesei voltak a zendülésnek, mezítláb, nyakukban meztelen kardpengét lógatva vagy nyakukban hurkos-kötelet viselve, úgy legyenek elé állítva, hogy vétkük megbocsájtásáért esedezhessenek.” (Burgundi Wippo, Gesta Chuonradi. n. 16.) Az erőteljesen rendteremtés eredményes volt, meghunyászkodott félelem ült a városon, még pisszenni sem mert senki, Konrád hatalma szilárdabb volt, mint bármikor. Ilyen körülmények között a császár elérkezettnek látta az időt, hogy elődjei szerencsepróbálkozásait utánozva ő is serege élére állva a gonosz görögök ellen harcolhasson. Politikai rövidlátás következményeként a szaracénok helyett, a görögöket óhajtotta megregulázni, ettől várva talán itáliai érdekeltségei megerősödését. A nagy dérrel-dúrral nekilódult hadjárat valahol Capua-Beneventó határában elakadhatott és mivel a krónikaírók a szenthelyeken történt imádkozásokon kívül semmilyen győzelemről vagy tényleges eredményről nem számolnak be, ezért az egész expedíció értelmetlennek tekinthető. Elődei kudarcsorozatát tekintve mégsem volt annyira negatív Konrád dél-itáliai kiruccanása, hiszen nem szenvedett vereséget, járvány sem tört hadára, sőt még csatát sem kellett vívnia, az meg egyenesen felért egy győzelemmel, hogy különböző papokkal hol itt, hol ott misézhetett. Dél-Itáliából hazafelé néhány napra megállt Rómában, hogy az ilyenkor szokásos privilégiumokmányokat aláírja, a hőbörgő alattvalóit megfenyegesse, majd szélsebesen visszatért hazájába. Egy megfélemlített, gazdaságilag meggyengített Itáliát hagyott maga mögött a német uralkodó, ahol a császárpárttól támogatott pápa, XIX. János jelentette a legnagyobb hatalmat, még annak ellenére is, hogy néhány észak-itáliai hatalmasság lényegesen vastagabb pénztárcával rendelkezett.

A német-római császár hollététől függetlenül Benedek pápa (és családja) kényelmes békességben uralkodhatott, az Egyház politikáját úgy formálta, ahogy akarta, aranytallér is akadt bőven hiszen Róma, Lazio és Tivoli gazdasága a tusculumi-klán kezében volt. A Crescentii család gyengesége miatt nem alakulhatott ki Rómában semmilyen politikai ellenpólus, míg a várostól távolabbi arisztokrácia praktikus bölcsességgel kiegyezett a Tusculumiakkal. A távoli riválisnak számító görögök túl gyengék, túl aprózottak voltak ahhoz, hogy a Pápai Államot megtámadhassák, a szaracénok pedig az útonállás és a csirketolvajlás pitiáner-bandita szintjénél képtelenek voltak nagyobb bajt produkálni. Itáliára viszonylagos békés évek köszöntöttek.

A hazájában megpihenni látszó Konrád nem volt képes nyugton üldögélni a szegényesen sápadt babérjain és mondvacsinált ürügy alapján 1030-ban megtámadta a független magyar királyságot. Nem akarta figyelemben venni, hogy István akkor már harminc éve lankadatlanul, tűzzel-vassal terjesztette a kereszténységet a Kárpát-medencében, semhogy a magyar uralkodó mindenben kiszolgálja az idegen papságot, de az sem érdekelte, hogy a magyarok a jószomszédi viszonyt tiszteletben tartva évtizedek óta nem támadták meg a germánokat. Semmi sem érdekelte, rabolni, lopni akart, ám aljas szándékát a Római Egyház palástja alá bújtatva óhajtotta kendőzni, a pápa jóváhagyásával akart legitimitást teremteni gazemberségéhez. A tusculumi-klán hatalmát garantáló német uralkodó kérésének könnyű eleganciával tett eleget a pápa, mikor Konrád a beleegyezését és áldását kérte a magyarok elleni hadjárathoz. Ezenfelül – miképp azt Sutri püspöke Bonizo feljegyezte – a császár egy pápai jelvény kért, „ami magától, Szent Pétertől származik”, hogy evvel erősítse hadjárata szentséges karakterét. A pápa megszentelte a harci lobogót, és Portó püspökét a 'legnemesebb 'Roman de Marmoratót' bízta meg a keresztény lobogó cipelésével, „aki a hadak előtt az élen járhat a szentjelvénnyel, ha a császár úgy óhajtja”. A pápa továbbá megüzente Konrádnak: „megígérjük neked a győzelmet, mely az apostolok dicséretére lészen”. Későbbi egyháztörténészek zavarónak és következetlennek találták Bonizo feljegyzését, hiszen az egy álnok pápáról tanúskodott, aki egyház áldását adta egy keresztény ország feldúlására, aki meg még alaposabban ismerte a történelmet az tisztában volt avval, hogy XIX. János, Konrád hadjáratát megelőző évben egy páratlanul gyönyörű, arannyal átszőtt, drágakövekkel kirakott miseruhát (kazula) kapott Istvántól ajándékba. A pápákról kialakított apologetika szemléletében nem férhet be olyasmi, hogy a legszentebb szentatya elfogadhat egy ilyen értékes ajándékot, majd ilyen simán – minden valós ok nélkül – ellenforduljon az ajándékozó keresztény királynak. Az ilyesmi kényelmetlen és szégyenleni való lehetett volna az amúgy is romlott, sötét foltokkal behintett pápaság történetében, ezért a vallástörténészek kitalálták, hogy Bonizo nem tudta mit beszél; Konrádot III. Henrikkel, XIX. Jánost IX. Benedekkel keverte össze, míg az évszámot 14. évvel tévesztette el. A Római Egyház védelmezői így, ilyen slampos eleganciával oldották volna meg a kellemetlen történetet, mely variációban a pápa ellensége nem a szentséges István volt, hanem a gonosz pogány Aba Sámuel. Evvel a korrekcióval mindjárt dicsőséggé válik az egyházi jelvény hadsorban állítása, és ugyanakkor a mundér – akarom mondani, a csuha – becsülete is meg van mentve. Konrád nagyon elszámolta magát a könnyű magyar préda dolgában, mert most nem akadt áruló, aki testvérháborúba bocsátkozva segíthette volna őt. A Duna mellett vonulva Esztergom határáig ért a germán had, de akkorra már az éhségtől és a fáradságtól úgy le voltak robbanva, hogy rögtön sarkon is fordultak. Szégyenletes visszavonulásuk folyamán komoly veszteségeket szenvedtek, és Konrád többé nem mert a magyarokra támadni.

Konrád távozása után még öt évig tartott XIX. János pontifikálása, állítólag nagy érdeklődést fajtett ki az építészet iránt, ennek ellenére semmilyen épület felhúzása nem köthető nevéhez, csupán restaurálások, oltáremelés, épületbővítés volt minden, amire képes volt. Azon kevés középkori pápák közé tartozott, aki pártolta a művészeteket, főként a templomi zenét, kora egyik legtehetségesebb muzsikusával, az Arezzói Guidóval való barátsága jól dokumentált.

Az egyháztörténészek szerint János is – bátyjához hasonlóan – ágyban, párnák közt halt meg: egyikük sem érte meg az idős kort, mindkét testvér halálának körülményei ismeretlenek.

A IX. sz. közepén egy bizonyos Florus Dékán, szent Bede mártírgyűjteménye másolása közben egyszerűen hozzácsapta munkájához szent Martialis meséjét, mintha azt Bede személyesen írta volna. Betoldása szerint, Martialis egyike volt a legendás 'hetvenkettőnek', akik az Úr Jézust vagy valamelyik apostolt személyesen ismerték. Ez a bugyuta mese összeillett azokkal a szélsőségesen naív hiedelmekkel, miszerint Lázár és két lánytestvére, Márta és Mária áteveztek a Földközi-tengeren és ők terjesztették a keresztényhitet először Provenceben. János pápa bátyja, VIII. Benedek idejében a Limoges melletti Szent Martialis monostor apátja, Ademar atya fanatikus megszállottként hirdette a monostora nevét viselő Martialis apostoli történetét, és személyét az eredeti 12 apostol sorához csatolta. Azt akarta elérni, hogy a katolikus egyház hivatalosan emelje be Martialist az újszövetségi apostolok csoportjába, mely avanzsálás az ő kolostorát a legtekintélyesebb szenthelyek közé emelhetné, belőle pedig, a vidéki jelentéktelen szerzetesből egy mindenki által becsült, nagy hírű keresztény vezetőt teremtene. Minden erejét ostoba rögeszméje kivitelezésére fordította; agitált és hazudozott, kihasználta embertársai tájékozatlanságát, főpapokat, világi urakat szekált a történelemben sosem létezett Martialis legendájával, és lankadatlan hevével sikerült több gyengeelméjű támogatót szereznie. Limoge városának püspökét, Jordánt azonban nem tudta behintáztatni, átlátott az apáton, – mint azt levelében írja – „haszonért és előnyszerzésért erőltette Martialis apostoli rangjának elismertetését” (Pat. Lat. t. 94.). De a gátlástalanul törtető apát nem nyugodott bele Jordán visszautasításban és hívei segítségével megkörnyékezhette Róbert királyt, majd a mélyen vallásos Vilmost, Aquitania hercegét. Nyomakodása eredményeként világi és egyházi vezetők kezdtek el pedálozni egy sosem élt mesefigura apostoli (apostolici) kinevezéséért. A történet bizarr jellege további pörgést kapott, mikor az 1024-ben megtartott Poitiers-i zsinaton Vilmos herceg megjelent és bemutatott az ott ülésező atyáknak egy aranybetűvel írott könyvet (kódex), amit Knut, Dánia és Anglia királyától kapott ajándékba. És csodák csodájára az aranybetűs könyvben meg volt írva, hogy Martialis bizony az egyik tanítványa volt Jézusnak, mielőtt Galliába érkezett volna, így a tisztelt papi gyűlésnek nem volt más választása, mint szájukat eltátani, és Martialist egy félig-meddig hozott határozattal beemelni a tizenkét apostol mellé tizenharmadiknak. A csodás aranybetűs kódex létezését, és a zsinati atyáknak történt bemutatását elsőként Ademar jegyezte fel, ami azt is jelentheti, hogy megint valamilyen meserészlettel van dolgunk. Jordán püspök ekkor, a zsinat után fordult Benedek pápához, levelében kérlelte; tekintsen el Szent Martialis monostor apátja kívánságától, ne szentesítse Szent Martialnak a 12. apostolhoz történő felemelését. Az aggódó javaslatain felül, Jordán eligazítást kért a homályos ügyben, hogy végül a pápa véleményezésének alapján dönthessen az új apostol státuszáról.

VIII. Benedek pápa még kézhez kaphatta a limogei püspök levelét 1024-ben, de a választ már az új pápa, XIX. János kancelláriája szövegelte meg. A totális kompromisszum szellemében fogalmazott válasz mondott hideget is meleget is, hosszú magyarázkodás után kifejtette, hogy végeredményben Martialist is apostolnak lehet valahol tekinteni, és a levél zárórészében a pápa büszkén közölte, hogy szent Martial tiszteletét tovább magasztalva egy gyönyörű oltárt emeltetett a Szent Péter bazilika déli szárnyában (Ep. 13). Ezek után Jordán tiszta szívvel tovább szentesíthette a szélhámosságot és az 1029-ben megrendezett Limoge-i zsinaton, Martialist legszentebb apostolnak proklamálta. A zsinaton részt vett egy lombard származású vándor egyházfi, a tudós Chiusa-i Benedek, aki a zsinat után a nyilvánosság előtt kétségbe vonta az Ademar által szerkesztett firkálmány és hamisításnak nevezte a Vita Martialist. Válaszként Ademar további hamisításokat produkált, hogy azokkal támassza alá korábbi hamisításait Az egész Martialis-féle apostoltörténet mintaként szolgálhat arra az évszázadokon áthúzódó keresztény gyakorlatra, melyben a szenteket, mártírokat, apostolokat teremtettek a semmiből, valós személyeket legenda alakokból, történelmet mitológiából. Fontos talán megjegyezni, a legújabb kutatások bebizonyították, hogy a sokáig autentikusnak tartott XIX. János Limogeben küldött levele Ademer által szerkesztett hamisítvány. Részletesebben lásd: Richard Allen Landes, 'Relics, Apocalipse, and the Deceits of History', 274. oldal.

Martialsról bővebben: http://vallasmozaik.blog.hu/2014/01/12/kozepkori_szerzok_alkotasai_778

A Lateran palota hétszáz évvel a megépítése után az ókor egyetlen olyan palotája volt, mely folyamatosan lakott maradt. Az eredeti Plautii Lateerani család által a III. században teljesen újjáépített palotát természetesen rendszeresen kellett tatarozni a századok során, és a hozzáadott melléképületek sokaságával nyerte el a képen látható XI. századi arculatát. Ez az épületegyüttes 1307-ben leégett, majd 1361-ben véglegesen a tűz martaléka lett. A ma látható palotát ezután építették fel, mely nem nagyon hasonlít a régire.

A XI. századi pápaság helyzetének ismertetésére vonatkozó adatok szinte a végtelenségig szaporodtak a kortárs vagy kis idővel később szorgoskodó atyák jóvoltából, ami öröm és hasznos a kutató számára még akkor is ha az adott időszak vagy az abban szereplő egyes egyének sokszor hiányosan vannak bemutatva. Minden hiányérzet ellenére mégis gazdag forrásmennyiség áll a történészek rendelkezésére, mely forrásmunkákkal egy különálló rövid ismertetésben kell foglalkozni. (*)

XVIII. János (1003-1009)

Az 1003-ik év karácsonyán szentelték pápává Fasanus (Phasanus) Jánost, aki tizennyolcadikként dicsekedhetett a János névvel Szent Péter utódai közül. Ez a János annyi évig volt hatalmon, mint a korábbi János hónapokban számolva, de még sem tudunk többet regnálása eseményeiről, mint elődje esetében és az adatszegénységet tekintve nincs lényeges különbség a hat év és a hat hónap között. Duchesne, Liber Pontificalis kiadványa, valamint Jaffé, Regesta Pontificum kiadványa, arról értesít, hogy Fasanus nős volt, három fiúgyermek apja, akiket mind a papi pályára irányított. Az előző János státuszához hasonlóan XVIII. János is Crescentius kreatúrája volt, aki képtelennek bizonyult jótevője szigorától és felügyeletétől szabadulni, tekintete nem mert az Alpokon túlra nézni. A közjó és biztonság kedvéért Crescentius eltiltotta a pápát minden jelentősebb politikai tevékenységtől, megnyilvánulástól, ezért megalapozatlanok azok az állítások miszerint a pápa 1004-ben támogatásáról biztosította II. Henrik német királyt Arduin ellen majd elébe sietett mikor az átkelt az Alpokon. A pápa végig Rómában maradt, különben is Henrik mindössze néhány hónapot időzött Itáliában és nem biztos, hogy a szentatya megmentése fontosabb lett volna számára, mint az észak-itáliai császári birtokok után járó hűbéri adó beszedése. Kezdetben ajándékokkal hízelegve sok nemes járult elé szövetségüket felajánlva, míg az itáliai püspökök védelemért, kiváltságok megerősítése végett szaladtak a német uralkodóhoz, és ha már ott voltak, ott is maradtak potyázni: népes udvartartását tovább szaporítani. A királyukat eláruló jellemtelen nemeseket, Arduin leghűségesebbnek látszó híve, Azzo fia, a gátlástalan Tedald gróf vezette. Tedald pártütése lehetővé tette, hogy Henrik a seregével akadálytalanul vonulhasson át a Pó-síkságon, és a német hadak közeledtére Arduin sietve elhagyta kényelmes páviai székhelyét. Az újonnan érkezett germán uralkodót, fényes ünnepségekkel fogadták mindenfele, így a lombard királyi városban is zúgtak a harangok zengett a papok kórusa, földig hajolt a nemesség, igaz nem is volt más lehetőségük. Henrik nem sokat tétlenkedett, és érkezése után néhány nappal (május 14.), a páviai székesegyházban Itália királyává koronáztatta magát. Thietmar és a Quedlinburg Évkönyv értesítése szerint, az ünnepségek után hamarosan véres harcba torkolló nézeteltérés támadt a német és a lombard urak között, minek végén a németek Páviát felgyújtották. Henrik azonnal elhagyta a leégetett várost, minek látványa elkeserítette a németeket, és a kellemetlen veszteségekkel járó csetepaté kedvüket szegte, hogy Róma ellen vonuljanak. A páviai gyújtogatás után a korábban elpártolt itáliai urak, ismét fordítottak egyet a köpönyegen, visszaálltak az 'eredeti' oldalra és tovább erősítették a hegyi várakba húzódott és ott lesben álló Arduinhoz hű csapatokat. Mindez idő alatt Rómában Crescentius János változatlanul kezében tartotta a gyeplőt és elég támogatással rendelkezett ahhoz, hogy sikeresen szembeszálljon egy esetleges német támadással. A magatehetetlen Henrik először Pontelungóban rendezte be udvarát, majd hamarosan Milánóban, Ambrus püspök palotájában találjuk. (Thietmar, VI.-9) Eredeti céljától nemsokára elállva Henrik, a szentatya megmentése helyett inkább a visszavonulást választotta és mint aki jól végezte dolgát néhány héten belül visszatért hazájába. A német egységek még át sem keltek az Alpok hágóin, mikor Arduin lecsapott a Henrik által szégyentelenül magukra hagyott németpárti szövetségesekre. Állítólag Henrik megígérte a hátrahagyott híveinek, hogy hamarosan visszatér és megtorolja, ha bántódás éri őket. Persze a visszatéréssel még várni kellett majd tíz évet.

II. Henrik első itáliai kiruccanása senkinek nem hozott semmi jót, Pávia népének pedig felért egy katasztrofális dögvésszel a németek pusztítása.

A félresikerült hadjárat még jobban elkeserítette az amúgy sem vidám szentatyát, mivel így – titkos vágyából –, a Crestentius család elűzéséből nem lett semmi: továbbá így már a korlátlan feudális világi hatalom gyakorlásának álmát is fel kellett adnia. Hiába próbálják kései történészek gonosz tirannusnak beállítani Crescentius Jánost, mert a pápának igen csak jó dolga volt mellette. Világi hatalma megnyirbálásától eltekintve a pápa teljes szabadsággal gyakorolhatta egyházának kormányzását, püspökségeket, apátságokat hozhatott létre vagy tehetett tönkre, ahogy a helyzete megkívánta. Emellett még teljes luxusban élhetett, dologtalan papok hada hízelegte kőrbe és még néha a városfalán túl eső templomokban is misézhetett. Áldásos munkásságának kibontakoztatását, hatalmi köre bővítését a Crescentius klán 'elnyomása' mellett még erősen hátráltatta az egymásután fellépő éhínségek és járványok csapásai, melyek – így együtt – olyan 'igazi' középkori nyomorultságot teremtettek. Ha János pápa Rómában sok babért nem is tudott aratni, de kárpótlásul a halála előtt, Konstantinápolyban felvették nevét a konstantinápolyi székesegyház diptükhon táblájára, és a nyilvános miséken nevét dicsérve imádkoztak érte. A pimasz szaracén bandák, főleg közép-Itáliában, XVIII. János pontifikálása idejében is változatlanul veszélyt jelentettek, miként arról a Pisai Krónika beszámol – sajnos pontos évszám nélkül –, hogy a Szardíniából becsapó arabok Pizzától Rómáig mindent feldúltak, elpusztítottak. A LP. leírása szerint János pápát megtörte a folyamatos erőlködés, a végnélküli küzdelem és méltóságát feladva betegen, meggyötört testtel Szent Pál monostorában egyszerű szerzetesként élte le utolsó napjait. Más egyháztörténészek ugyanakkor példaérték-nélküli valótlanságnak tartják a pápa 'nyugdíjba vonulását'.

IV. Szergiusz (1009-1012)

Talán nem is szükséges külön említeni, hogy Albano karrierista püspökét, Pétert is a Crescentius-ház emelte be pápai méltóságába, és mivel ez az arisztokrata család volt az egyetlen igazi meghatározó erő Rómában a XI. sz. elején, ezért az egyházfő kinevezése másképp nem is történhetett. A család fejének, Jánosnak legalább annyi hatalma és tisztelete volt, mint elődjének, Alberik hercegnek, de mégis hiányzott belőle az a meghatározó tehetség, karizmatikus erő, mely Alberiket jellemezte. Alberik céltudatosabban, nagyobb fegyelemmel kormányzott és következetes politikájával közel sem szerzett annyi ellenséget, mint Crescentius János. Az 'eredeti' szent Péter legendája olyan fényesen tündöklő, kizárólagos glóriaként ragyogott a sötét egyház egén, hogy ilyen néven elképzelhetetlen lett volna pontifikálnia, ezért hivatalba iktatása előtt Péter atyafi felvette a sokkal szerényebben hangzó Szergiusz nevet.

A pápát és a keresztény világ vezetőit mélységesen felháborította, hogy 1010-ben a jeruzsálemi Szentsír Templomát, Al-Hakim egyiptomi kalifa parancsára földig rombolták. A mohamedánok provokatív lépése izgalomba hozta a keresztény világ fantáziáját és hamarosan az a magyarázat került előtérbe, miszerint a zsidók rendelték el a jeruzsálemi rombolást. Rodulfus Glaber atya részletesen kifejtette, hogy a zsidók a 'Babilon hercegének' (Al-Hakim) írott levelük kézbesítésével egy csavargó (vargant) keresztény szerzetest bíztak meg, aki el is ment Kairóba átadni a zsidó megbízást. A levélben a zsidók megfenyegették a kalifát: „ha nem rombolja le a keresztények templomát, akkor elveszti uralkodói hatalmát birodalmával együtt” (Hist. IV.-7) A felhördülés gőzében Szergiusz kiadott körlevelében (enciklika) felszólította a keresztény világ uralkodóit, püspökeit, nemeseit, hogy fegyvert ragadva űzzék ki a mohamedánokat a szentföldről. Az enciklika fellelt kézirata autentitása kétséges. Jules Auguste Lair által felfedezett majd 1899-ben nyilvánosságra hozott dokumentumot könyvében (Bulle du Pape Sergius IV.) az okirat megtalálója, Lair magától érthetően hitelesnek nyilvánította. Akkor a szakvéleményével sikeresen megvédte, azt az álláspontot, hogy az okmányt Rómában, IV. Szergiusz kancelláriáján állították ki, ám ez a feltételezés mára elvesztette (a pápai bullával együtt) hitelességét.

Szergiusz független hatalomgyakorlását többen bizonyítottnak vélik, amit a pápa által a nemesek számára kiállított privilégiumokkal támasztanak alá, mert ezekben Szent Péter védelme alá helyezi az általa pártfogolt nemesek birtokait, és így azok jövedelmeit adómentesíteni próbálja a feudális uraik rovására. Persze az ilyesmi sem volt ingyen, mint ez kiderül a franciaországi Languedoc térségében 'Castrum Scuriense' ura számára kiállított 'védelmi' privilégiumból, melyben a pápa évi tíz aranytallért (solidus) kér „Rajmund jövedelméből.” (Ep. 2) Más feltételezések szerint a pápa inkább az egyre jobban előtérbe törő Tusculum-ház szolgálatába szegődött és részese volt a tusculumi-klánnal szoros rokonságban lévő Cresentius-ház hatalmának háttérbeszorításában.

Szergiusz uralkodásának utolsó éveiről legalább olyan keveset tudunk, mint a kezdeti vagy középső szakaszáról, a másik János (Crescentius) árnyékában nyugodtan élvezhette a békés öregkort egészen 1012. éve kezdetéig, mikor is Crestentius János élete teljében hirtelen lebetegedett és meghalt. A pápa boldogan, felszabadultan léphetett volna ki a Lateran homályából, ám a sors mégsem úgy akarta. Néhány héttel Crescentius halála után János pápa is megbetegedett és hamarosan ismét megüresedett Szent Péter trónja.

Bulláin (szám szerint 16), kívül még sírfelirata tanúskodik létezéséról, dehogy valójában milyen ember volt, mi jót tett Róma népének, hogyan járult társadalma fejlődéséhez: erről semmit sem tudni. Az efféle adatszegénység közepette a pápák életét ismertető későbbi szerzők, életrajzírók ilyenkor kötelezően töltelékanyagként ismételgetik, hogy a pápa erényes és szerény volt; segítette a szegényeket, felkarolta az özvegyeket, támogatta az árvákat, erősítette az egyházfegyelmet stb. az ilyesmi banalitásokat komolyan venni nagyfokú naivságot jelenthet.

Egy XII. századi alkotás (Chronica de Gestis Consilium Andegavorum) elmeséli, hogy a hős lovag, az első Anjou-ház megalapítója 'Fekete' (Nerra) Fulk, Jeruzsálemben történő zarándokútján, 1009-ben Rómába látogatott, ahol szívélyesen fogadta őt IV. Szergiusz pápa. A kegyetlen, gyilkos gróf (999-ben máglyán elégette első feleségét) jól illet a Lateran palota világába, és a pápa keserűen panaszolta el neki a sok búját-baját; „Crestencius János milyen rossz ember, gyűlöli az istent, sanyargatja Róma népét, egyeseket megöl, másokat váltságdíj reményében foglyul ejt. A zarándokokat és a kereskedőket egyformán kirabolja és senki nincs Itáliában (Langobardia), aki véget vetne arcátlanságának. Mindenki retteg tőle, és senki sem tiszteli.” A krónikás akként folytatja meséjét, hogy Fulk gróf miután végighallgatta a pápa nyafogását megígérte, hogy a zarándoklata után visszatér és megsegíti a szentatyát bajában. Szergiusz egy ajánlólevelet nyújtott át Fulknak a bizánci császárnak címezve, mert a fekete gróf Rómából, Konstantinápoly érintésével igyekezett a szentföldre. A történet egyre inkább ponyvaregény-szerűen folytatódik; ígérete szerint Fulk visszatér, hogy megszabadítsa Péter örökösét a szörnyű zsarnoktól; találkozót kér Crescentiustól, de az csak a palotája erkélyéről volt hajlandó tárgyalni a francia gróffal. Ez természetesen nem jelentett problémát Fulknak, aki embereivel lenyilaztatja az erkélyen álló Crescentius Jánost – a pápa legnagyobb örömére. És, hogy a bugyuta történetnek még szebb legyen a befejezése, a pápa két mártír – szent Chrisantus és szent Daria – földi maradványával (csontokkal) jutalmazza meg Fulkot, a gróf pedig pénzjutalmat ad az ügyes íjászoknak.

VIII. Benedek (1012-1024)

III. Crescentius János halálával jelentősen meggyengült Rómában a Crescetii klán hatalma, mert a sok unokatestvér, nagybácsi közt egy sem akadt, aki János vezető szerepét átvehette volna; hiányzott a tehetség, hiányzott a karizma. Mindenesetre erejükből még tellett annyira, hogy a következő, általuk választott pápát VI. Gergely névvel trónra ültessék. Gergely nem sokáig élvezhette a Lateran palota bíborpárnái puhaságát, mert néhány héten belül, a tusculumi grófi család egyik oszlopos tagja, Theophylaktus, VIII. Benedek néven ellenpápaként lépett fel ellene. Gergelynek elég hamar kellett elmenekülnie Rómából, mert Thietmar leírása (VI.-101) szerint az elkergetett Gergely rövid időn belül II. Henrik király Pöhlde-i udvarába szaladt védelmet és segítséget kérni. Gergely teljes pápai ornátusban, híveitől, szolgáitól körülvéve érkezett és hamarosan telesírta a német főurak fejét bújával-bánatával, azonban Henrik meglehetősen hidegen fogadta, pápai hatalmát jelképező keresztjét elkobozta, és eltiltotta hivatala gyakorlásától. (**) Ezek után sorsa ismeretlen, nevét többé nem említik a dokumentumok még azt sem tudni, hogy hova lett eltemetve. Hivatalosan sosem lett beiktatva a pápák sorába, ezért nem ő VI. Gergely, hanem a 33. évvel később trónra kerülő Johannes Gratianus.

Bizonyára emlékszünk még VIII. Benedek koránál száz évvel korábban élő, dinasztia alapító Theophülaktoszra (Theophylaktus) és feleségére, Teodórára, kiknek leszármazottai közül uralkodók és pápák kerültek ki. A XI. sz. elejére a család két ágra (Crescentii, Tusculumi) szakadt, akik közel sem gyakoroltak rokoni vagy testvéri szeretetet egymás irányában. Crescentius János halála után a két család közti versengés korábban nem látott erőre kapott és az addig békés vidéki életet folytató Tusculumiak Róma irányításának átvételét tűzték célként maguk elé. A két rokoncsalád tagjait könnyű összekeverni, mert ugyanazon személyneveket adták ivadékaiknak; Alberik, Theophylaktus, János, Gergely nevek sűrűn követik egymást soraikban. Rómától mindössze tíz mérföldnyire, az Albai-hegység lábánál húzódott meg Frascati ősi városkája, mely akkor már generációk óta adott otthont a Tusculumi klánnak. Frascati felett a dombtetőn állt valamikor Tusculum várerődje, ami nevét adta Theophülaktosz és Teodóra idetelepült leszármazotainak. Az első történelemben biztosan beazonosítható tusculumi gróf a III. Ottó császár körül sürgölődő Gergely volt (Farfa Reg. n, 470), kinek Mária nevű feleségétől három fiúgyermeke született; Alberik, akit mindig 'majorusnak' neveznek a dokumentumok, Theophylaktus, a későbbi VIII. Benedek és a legfiatalabb Romanus, aki XIX. János néven nyerte el Szent Péter trónját.

A két család közti rivalizálás nyílt utcai összecsapásokká fajult néhány nappal Gergely felszentelése után és egy héttel később ismét új vezetőt szeneltek a Római Egyház élére. Theophylaktus, mikor testvéreivel, zsoldosoktól kísérve rátört a frissen választott Gergelyre, csupán laikus volt – amolyan harcos-vadász, műveletlen vidéki lapaj –, ám Szent Péter trónjának megszerzése érdekében, félóra alatt pap lett belőle, majd a ráruházott püspöki-pápai méltóságok sebesen egymást követő szentelése sem jelentett problémát és egykettőre a keresztény szamárlétra legfelsőbb fokán ücsöröghetett. 1012. május 18-án szentelték be hivatalába VIII. Benedek néven és az új pápa a testvérei segítségével néhány hét alatt magához ragadta Róma és egész közép-Itália feletti hatalmat, míg a Crescentius klán megmaradt tagjai távolabb eső vidéki birtokaikra húzódtak vissza. Benedek az elért határoktól azonban messzebb tekintett, egészen föl; Emilia, a Pó-sikkág vidékére, sőt még annál is messzebb: föl egészen az Alpok lábáig vitte telhetetlen képzelete. Csak egyvalaki volt útjában, a lombardok királya, Arduin. Henrik 1004-ben történt távozása után Arduin visszahelyezte székhelyét Páviába, hozzálátott a város újjáépítéséhez és igazi királyként, sikeresen uralkodott. Néhány városállamot és kisebb megyét leszámítva Itália északi fele Arduinnak engedelmeskedett és az ezen területeken lévő gazdaságok jövedelmeiből egy árva krajcár nem ment Rómába. Ez lehetett a Lateran palotában az oka a sok álmatlan éjszakának, meg a pápai ügynökök németországi útjának, hogy Henrik királyt minél előbb Itáliába sürgessék a gonosz Arduin elkergetése végett. A történelem megint ismétli önmagát, ugyanaz a szituáció; a gonosz longobárd király, a szenvedő szentatya, a hős kereszténylovag, akit harcba hív az uraloméhes egyház. Ugyanazon indítékok, ugyanaz a kapzsiság, álnokság, csupán a szereplők nevei mások.

A háborúért könyörgő keresztény küldöttség érkezése után egy év telt úgy, hogy nem sok minden történt; Henrik a szlávokkal civakodott, Arduin Páviában székelt, Benedek és családja Rómát és környékét birtokolta, míg 1013 őszén Henrik tekintetesnek mondható sereggel átkelt az Alpokon. Vele utazott felesége Kunigunda, a sok udvari nemes, írnokok, titkárok, gyóntatópapok csapata, valamint a német főpapság színe-java. Arduinnak semmi esélye nem volt országát védeni, összecsomagolt és felhúzódott a Délnyugat-Alpokban lévő erősségébe. Henrik először nem a rossz emlékű Páviába, hanem Ravennába vonult, hogy testvérét Arnoldot (néhol Arnulf) visszahelyezze az érseki székébe, ahonnét korábban egy 'betolakodó' (intruder) űzte el. (Thietmar, VII.-2) A visszahelyezett Arnold, Civakodó Henrik egyik törtvénytelen gyermeke volt – tehát féltestvére Henrik királynak –, akit nyolc évvel korábban Henrik nevezett ki érsekké, de az azt követő zűrzavaros években Ravenna népe kiűzte Arnoldot érseki palotájából és helyette egy Adalbert nevű papot ültetett a tekintélyt követelő érseki székbe. Benedek pápa amilyen gyorsan csak tehette szintén Ravennába loholt, hogy tárgyalássorozatokba bocsátkozva kialkudozza részét Itália gazdasági és politikai újraosztásánál. A sikeres egyeztetések után a pápa visszatért Rómába, hogy előkészítse a német uralkodó méltó fogadását és császárrákoronázását. Mint az a frank-germán uralkodók római koronázásán lenni szokott, II. Henrik esetében is nagy volt a felhajtás; az 1014. február 14-én megrendezett koronázáson hat borotvált arcú és hat hosszú szakállú szenátor lépkedett Henrik és felesége előtt a Szent Péter bazilika lépcsőjééig, ahol a lépcső tetején, egy díszes pápai gúnyában bújt vidéki husáng fontoskodó önteltséggel trónolva, nagy kegyesen fogadta a német uralkodópárt, miközben zúgtak a harangok és a négyszáz tagú vatikáni kórus már harminchetedik alkalommal énekelte a Te Deumot meg a Kyrie Eleison c. templomi nótákat. A koronázási ceremónia megkezdése előtt a pápa felhívta Henrik figyelmét, hogy a császári korona kötelezi tulajdonosát a katolikus egyház intézményének megvédésére, ezért elsősorban és mindenekfelett a császár Szent Péter védelmezője („advocatus S. Petri”, Thietmar, VI.-101). Mielőtt a bazilikába léphetett volna feltették neki a kérdést, hogy hűséges oltalmazója lesz-e az egyháznak és megvédi-e azt a veszély esetén. Ezek után kerülhetett sor a végtelen ceremóniák lebonyolítására, melyet részletesen ecsetel Históriájában Rodulfus Glaber (I. 5 n.23). Az egész napos ünnepségsorozatot a Lateran palotában megrendezett pazar bankett zárta, ahol napokig tartott az eszem-iszom, dinóm-dánom. Ahogy a fényes ünnepségek, bankettek után kezdett elkopni a lelkesedés, úgy tőrt felszínre azok mérge, akik megrövidítve érezték magukat a hatalmi erők átrendezése folyamatában és a koronázás utáni nyolcadik napon lázadó fegyveresek csaptak össze a St. Angelo hídnál a császári csapatokkal. Thietmar elbeszélése szerint a felkelést leverték és azok vezéreit – három testvért – elfogták és tömlöcbe vetették (VII.-1). Sok lázadót megöltek a németek és a főkolomposokat vasra verve Németországba hurcolták, míg sokakat monostorok, városi fogdák celláiba zártak. Az új császár római udvarában főbírót játszott, birtokok, falvak hovatartozásáról döntött, kiváltságokat, kedvezményeket vont vissza vagy adott oda, míg meg nem csömörlött az egésztől, és csomagolni kezdett. Henrik valamiért nem szerethette Rómát; a sok kétszínű nemest, álnok papot, és a fegyveres zendülésre hajlamos polgárságát, mert ha szerette volna, akkor nem hagyta volna oly gyorsan maga mögött falait. A húsvétot már Páviában ünnepelte, ahol még egyszer örök hűségre eskette a lombard nemeseket majd a saját sikereitől eltelve büszke elégedettséggel – Arduin legnagyobb örömére – sietve visszatért hazájába.

Arduin rögtön megjelent, először lecsapott Vercelli városára, melynek éléről elűzte a császárhű Leó püspököt, majd onnét próbált tovább terjeszkedni. Arduin akkor már nem volt fiatalember, ereje, pénze is megcsappant, hívei közül sokan elpártoltak és akik maradtak, azok nem akartak hosszan tartó, várostrommal járó háborúba bocsátkozni a hátrahagyott és birtokokkal megajándékozott német martalócokkal és az áruló lombard bárókkal. Ezen okok miatt Arduin királyi hatalomba történő visszatérése nem valósulhatott meg. Még néhány hónapig erőlködött, ám egészsége egyre inkább cserben hagyta és szövetségesei elpártolása mégjobban megviselte romló állapotát. A csalódottságtól és betegségektől megtört Arduin a következő évben (1015) trónjáról lemondva az Ivreához közeli, Fructuaria monostorában keresett megnyugvást és néhány hónap múlva ott is adta vissza lelkét teremtőjének. Ő volt Itália utolsó középkori királya és Viktor Emánuel trónra lépéséig üres maradt Itália trónja. Mivel a Tusculum-klán volt közép-Itália legerősebb családja, ezért a pápát igazából nem érintette hátrányosan a császár távozása, sőt a nagyobb politikai szabadságot kihasználva rátört a Szabinában élő Crescentii rokonaira. Támadása ürügyeként a Monte Asutiano hegy mellett lévő, Bucciniano várkastély hovatartozása vitáját használta fel, amit Farfa monostora követelt magának a Crescentii családtól. Az évtizedek óta viszályt kiváltó vár és a hozzátartozó földek elvitatott tulajdonjoga tipikus példája annak a rabló-tolvaj folyamatnak, amit az egyház a császárság segítségével vitt végbe. Minden egyes sikeres frank-germán beavatkozás (invázió) után a Pápai Államon kívüli és belüli ingatlanok tucatjai lettek elkobozva, majd odaajándékozva a papságnak. Legtöbbször a frank-germán császári érdekek ellen fegyverrel fellépő és legyőzött itáliai bárók birtokait ajándékozta el a császár – mintha az övé lett volna –, a papság meg álnok bazsalyogással elfogadta majd követelte az ilyesmivel járó anyagi részesedését. Aztán mikor a következő idegen uralkodó megjelent Rómában a potya ingatlanokat szerző papság legtöbbször vesztegetéssel eszközölte ki a jogtalanul kapott adományok megerősítését, amivel még törvényesebbnek látszott az eredeti fondorlat. Természetesen a kifosztott családok nem akarták elfogadni az idegen uralkodók önkényes rablását és mihelyt alkalmuk nyílt visszafoglalták őseik jussát, és elkergették eleik földjéről az adományleveleket lobogtató papokat. Ilyen vitatott ingatlan volt Bucciniano vára is: jó ok a távoli rokoncsaládok meghurcolására úgy, hogy közben még a papság is gyarapszik. Benedek pápa sem volt rest még melegében kieszközölni egy ratifikáló dokumentumot Henrik császártól a korábbi kétes és törvénytelen adományok további biztosítása végett, és milyen érdekes, hogy ez az oklevél eredetije is 'elkallódott', mintha valamilyen kis-szatócs számlájáról lett volna szó. A dátum nélküli jóváhagyó-privilégium (Ego Henricus) két másolatban maradt meg, szövege majdnem teljesen megegyezik I. Ottó privilégiumával – leszámítva Bramberg és Farfa monostoraira vonatkozó addíciót – ám szövegsajátosságai arra utalnak, hogy az okirat nem 1014-ben lett szerkesztve, azaz ismét egy hamisítással van dolgunk.

Theophylaktus semmilyen egyházi nevelést vagy felszentelést nem kapott mielőtt megkaparintotta Péter trónusát és pápává szentelése után is inkább megmaradt buzogányforgató vidéki legénynek, a fényes szertartások helyett kedvesebb volt számára a tábori élet, és a pápai ornátusnál lényegesen könnyebbnek érezte vállain a vaspáncélt. Rokonai elleni fellépés csupán bevezetés, egyfajta hadgyakorlat volt egy jóval jelentősebb katonai tervnél, melyben a pápaságot egyre komolyabban veszélyeztető szaracénok ellenni hadjárat előkészítését építgette. Politikailag, gazdaságilag Itália minden volt, kivéve egységes. A félsziget nagyjai hosszú generációk óta, anarchikus helyzetet teremtve hol egymással, hol a császársággal harcoltak, melyen tovább rontott még a pápaság ármánykodása és a délen berendezkedett görög kereskedővárosok, birtokok önző és ellenséges viselkedése. A legyengült félsziget urai még ha akarták volna, akkor sem lettek volna képesek egy ütőképes sereget kiállítani, felfegyverezni, élelmezni, főleg nem egy olyat, amely sikeresen felléphetett volna szaracénok ellen. A másik probléma mely generációk óta megoldhatatlannak látszott egy olyan hadvezért találni, aki kitartóan munkabíró, karizmatikus, hadvezetésben tehetséges, és a többi báró tiszteletét is képes lett volna elnyerni. Ezen a kilátástalan helyzeten óhajtott változtatni a főnemesi családból származó Benedek pápa, aki bátor, ügyes harcos hírében állott, hadvezetéshez is konyított, és kétségtelenül jobban forgatta kardját a bibliánál. Két évvel Theophylaktus megválasztása előtt Afrikából Dél-Itáliába érkezett egy mohamedán horda, akik – a nem létező honvédelem hiányában – könnyűszerrel foglalhatták el Cosenza városát, míg ugyanabban az évben, az akkor már száz éve arab rabságot nyögő Szardíniából érkezett berberek ellenállás nélkül felégethették Pisát, elfoglalhatták az észak-Toszkán Luna városát, ahol kényelmesen be is rendezkedhettek. Ezt a berber hordát Abu Hoszein Mogehid (a Pisa Krónikában Mugetto) nevű martalóc vezette, és miután befészkelte magát Lunába egyre nagyobb területeket kezdett terrorizálni; halált, pusztítást hagyva mindenfelé amerre csak megfordult. Lenézte és megvetette a 'puhány' itáliaiakat, és gúnyosan nevetett, mikor azt hallotta, hogy ellene szervezkedik a pápa.

Alapos szervezkedés után Benedek pápa 1016-ban számos nemessel és városállammal szövetségbe lépve hozzáláthatott a Lunában székelő szaracén bandák kifüstöléséhez. Először egy jól felszerelt flottát küldött a livornói partokhoz, hogy elvágja a szaracénok útját, ha arra akarnának menekülni, majd a nemesi seregekkel körbevette Luna városát. A felfuvalkodott muszlim bandavezér, mikor meglátta a közeledő vitorlákat rögtön hajóra ugrott, hátrahagyva csapot-papot, feleségét, gyermekeit, harcostársait és sebesen eliszkolt Szardíniába. A vezér nélkül maradt, beszorított muzulmánok még három napig tartották magukat, de három nap múlva senki nem maradt Lunában, aki allah nevét dicsőíthette volna. Az eliszkolt, de különben rettenhetetlen mohamedán harcos Mogehid, Szardíniába érkezése után szörnyen megmérgesedett, amiért ilyen szégyenletes inalásra kényszerítették és haragjában az őslakos szardíniai embereket kezdte el keresztre feszíteni: mert valahogy csak helyre kellett állítani a muszlim 'becsületet'. Benedek nem hagyta annyiban az alantas mohamedán dühöngését és Genoa, valamint Pisa hajóhada hamarosan (1017 tavaszán) kikötött Szardíniában. A hős muszlim ismét nyakába kapta lábait mielőtt megütközhetett volna az ellene törő Itáliaiakkal és meg sem állt Afrikáig, ahonnét később hasonló bátor mohamedánokkal szervezkedve kísérletezett Szardínia visszafoglalására.

Itália déli részén is jobbára anarchia uralkodott; egymással versengő pöttömhercegségek, tengerparti kikötővárosok, görög tulajdonú várak, gazdaságok húztak annyi irányba széjjel, ahányan csak voltak és minden járásban, dűlőn rendszeresen felbukkantak a különösen kártékony mohamedán bandák, hogy még nyomorultabbá tegyék a helyzetet. II. Ottó 982-ben elszenvedett gyalázatos veresége után még jobban elszemtelenedtek az afrikai hordák, ugyanakkor a görög császárság is erősíteni, bővíteni próbálta a már meglévő politikai-gazdasági érdekeit, amihez Bariban hozta létre az ehhez szükséges irányító/felügyelő központot. A görög fennhatóság alatt élő lombardoknak nem ment olyan jól, mint azt elvárták, amiért a kirekesztő görög hegemonikus gyakorlatot hibáztatták. A nem-görögök közül sokan zúgolódtak, több függetlenséget, kevesebb adóbehajtót szerettek volna látni Bizáncból, de ehelyett egy keménykezű hivatalnok érkezett. Az új görög 'kapatan' (szúpréme hivatalnok), Bazileosz Bugianosz egy jól működő, hasznosan teljesítő, ám erősen kizsákmányoló rezsimet állított fel, melybe a kizsákmányoltak még boldogtalanabbak voltak, mint valaha; háborogni, lázongani kezdtek. Az elégedetlenség élére két lombard származású Bari-i nemes – Melus és sógora Dattus – állt, összecsapásokat provokálva kis fegyveres alakulatok élén próbálták rongálni a görög helyőrségeket, kereskedő karavánokat, ám erőlködésük sehova sem vezetett. Melusnak a sikertelen görögellenes tevékenységéért 2011-ben menekülnie kellett a görög tartományból, Apuliából, és ekkor jutott el bolyongása folyamán a népszerű zarándokhelyre, Mihály arkangyal, Garganus hegyén álló szentélyéhez, ahol legnagyobb szerencséjére éppen egy messze földről érkezett zarándokcsoport szenteskedett.

Az 1012. évi találkozás történetét Apuliai Vilmos írja le részletesen. A negyven főből álló csoport gyökeresen eltért minden más zarándokcsapattól: világos hajú, sebhelyektől ékített, tagbaszakadt veteránok voltak, akik vállukon csatabárdot, övükben egyenesre kalapált nehéz kardot viseltek. Melusnak sikerült barátságot kötni a messzi északról érkezett normann harcosokkal és segítségükért esedezve talán olyasmiket ígért, amit nem lett volna szabad, mert a normannok megfogadták, hogy hazatérésük után visszatérnek és megsegítik Melust. Ugyanakkor Lupus Protospatha krónikájában (Chronicon Lupi Protospatarii) arról tudósít, hogy ugyanez a negyven harcos legyőzte és szétkergette Salernót ostromzár alatt tartó muzulmánokat. A sikeres rajtaütés után Salernó hercege, III. Guaimar gazdagon megjutalmazta a normannokat, és további segítséget kért tőlük. A normannoknak azonban hazakellet térniük, de megígérték, hogy dolgaik rendezése után visszatérnek és megsegítik a herceget. Néhány év múlva, Giselbert lovag vezetésével nem kevesebb, mint 250 állig felfegyverzett normann harcos kelt át az Alpokon, első útjukat Rómába vették, hogy kieszközöljék Benedek pápa áldását. Benedek pápa nyájasan fogadta a messze északról érkezett harcosokat; bűneik alól feloldotta majd megáldotta őket. A nyershúst evő barbár germánokat elbűvölte az egyházi pompa, megszédültek a füstölők kámforától, elbódult fejük a laterani lakomák nehéz mézes borától, és a salernói herceg szövetsége helyett a pápa hatása alá kerültek.

A normann harcosok bátorságához semmi kétség nem fűződött és nagy kár, hogy hagyták magukat kihasználni Benedek pápa által.

Benedek pápa Dél-Itália (középkori nevén Mezzogiorno) helyzetét illetően megváltoztatta a korábbi markáns mohamedán-ellenes politikáját, mert mindjárt kevésbé érdekelte az Amalfi-part városainak sorsa, vagy a muzulmánok kártevése, ha rágondolt a görög mintagazdaságok szőlő, olaj ligeteire, a sárguló búzamezőkre, a sok jóra, amit mind Konstantinápolyba szállítanak, és ilyenkor képtelen volt Sorrento vagy Salerno problémáival bíbelődni. Azt szerette volna látni, hogy a normannok legyőzik és kiűzik a görögöket majd utána az egész Dél-Itália és később Szicília is a pápaságé lesz. E merész elképzelés első lépcsőjében eltérítette eredeti szándékuktól a normann sereget és Melus közreműködésével Salerno helyett Bari felé masírozott a normannok serege. Melus először fellázította Apulia népét, teljes adómentességet ígért mindenkinek, majd a normann harcosokat irányítva több görög városkát, birtokot lerohantak, házaikat, raktáraikat kirabolták, lakosságát elűzték. A vallásos tűztől izzó normann harcosok tényleg abban hitben voltak, hogy Krisztusért harcolnak és elképzelésük szerint a görögök eretnek betolakodók voltak, akik jogtalanul bitorolják Péter apostol örökségét. A görög kapatan, Baszileosz Bugianosz tehetséges szervezőként, ügyes stratégaként felvette a harcot a normannokkal és a szövetségükben harcoló Itáliaiakkal, és 1018. év végére teljesen felmorzsolta ellenségeit. Nagyon kevés normann maradt életben, Melus az Alpokon túlra menekült segítségért esedezni a császártól. Mivel a pápa messzemenőkig támogatta Melus szeparatista törekvéseit, ezért a pápaság gyakorlatilag háborúba bocsátkozott a görögökkel, melynek értelmetlen erőszakossága kellemetlenül csapott vissza Rómára. Capua hercege, IV. Pandulf más déli nagyúrhoz hasonlóan nem a görögökben, hanem az afrikai hordákban látta a legkomolyabb veszélyt és dühösen vette tudomásul a pápa által szított értelmetlen háborút. Capua évtizedek óta tűrhető viszonyban volt a pápasággal, de IV. Pandulf mérgében átállt a görögök oldalára, ami lehetővé tette, hogy Buganiosz a pápai területek ellen fordítsa erejét. Monte Cassino apátja, Athenulf, aki féltestvére volt Pandulfnak szintén a pápa ellen fordult, fegyvereseket állított ki és élükön segítette testvérét. A félresikerült pápai mesterkedés hajtóereje ismét a kapzsiság volt ezért nem is lehetett jó vége, hiábavalóan és értelmetlenül pusztult el a sok normann vitéz, mert a jó jövedelmet hozó olaj, szőlő, gabonatermelő birtok ezután is mind görög kézen maradt, Buganiosz hozzáértő irányítása alatt. A háborúskodás bizony sok pénzbe került és a Tusculum-klán helyzete, a sorozatos dél-itáliai kalandok erőlködéseiben jelentősen meggyengült. A pénz és katonaság nélkül maradt Benedek még ebben a helyzetben is nagyképűsködött a görög kapatannal, aki válaszként megfenyegette a pápát, hogy elhúzza a nótáját a sok pimaszságért, mert már nagyon elege van belőle. Ez a fenyegetés pánikot válthatott ki a Lateranban, mert Buganiosz még el sem indult Róma ellen, mikor a pápa sietve összekapkodta a sok díszes leplet, és Melus útját követve ő is Brambergbe szaladt a császárhoz. A pápa futása után (2020. eleje) ismét lehetőség nyílt a görögök számára Rómát elfoglalni, ám érthetetlen okok miatt, Garigliano várerődje sikeres bevétele után leállt a Róma elleni felvonulással. Mielőtt Benedek Itáliából elkopott volna, hű embereit, megbízható zsoldosait és a pár tucatnyi életben maradt normann harcost Dattus vezetésére bízva, Garigliano vár védelmére rendelte őket, hogy ott állják útját a görög előrenyomulásnak. Buganiosz 2021. koratavaszán könnyedén bevette Gariglianót, és Osztiai Leó elbeszélése szerint a normann kapitányt, Dattust elfogta, Bariba vitte, ahol ünnepélyesen a tengerbe fojtották. (II. c. 37-38)

Miközben Benedek emberei hősiesen hullottak a szentséges-szentatyáért, a pápa Brambergben pióca módjára tapadt rá a császárra és egy azonnali erős katonai fellépést követelt a német uralkodótól; vért, öldöklést, pusztítást akart látni, minek végén ő járna jól a Dél-itáliai görög birtokok megkaparintásával. Élhetett volna nyáját gondtalanul irányítva, szomszédjaival békében, sőt még jót is tehetett volna az afrikai hordák kiűzésével, de Benedek nem ilyesmiben látta a keresztényi megigazulást, mert a sárga irigység majd megette Baszileosz Bugianosz gazdasági és politikai sikersorozata láttán, és dicstelen elődeihez hasonlóan ő is feltette a kérdést; már miért legyen bárkinek jó, ha abból neki nem adóznak, miért éljenek ezek az emberek rendezett körülmények között, ha nem csúsznak-másznak intézménye előtt? És ez a gonosz, önző mentalitás volt az ami leginkább jellemezte a pápákat, ebben az esetben is ez okozta a felesleges dél-itáliai háborút, majd ez hajtotta a brambergi udvarba a pápát. Ebben a démoni forgásban mindig szükségük volt a feszültségre, az uszításra, a szüntelen provokálásra, háborúk szitására, és csak akkor álltak le gonosz ármánykodásaikkal, mikor az erőskezű itáliai hercegek kordába kényszerítették őket. Benedek esetében nem volt aki korlátot állítson, és így szabadon szűrhette össze a levet a normannokkal, a lázongó apuliai, kalábriai nemesekkel, és így – gyeplő hiányában –, önkényesen rátámadhatott a békésen éldegélő görög tartományokra. Azt sem bánta, hogy futni kellett Rómából, így legalább alkalma nyílt a germán nagyok előtt előadott, túldramatizált színészkedésre és saját fellépésével biztosíthatta a pápaság érdekében végrehajtandó fegyveres beavatkozást.

Henrik, hogy az izgága pápát valamivel lecsillapítsa, nagylelkűen kiállíttatott számára – legalábbis Sutri-i Bonizo szerint (Liber ad Amicum, t. IV.) – még egy ratifikáló oklevelet, melyben megerősítette Nagy Károly és I. Ottó összes korábbi adományát, és közben fogalma sem volt arról, hogy minden okirat, melyek jóváhagyását foganatosítja: hamisítvány. Talán mondani sem kell, hogy ez az oklevél sem maradt fenn, még másolásos formában sem és néhány pap homályos utalgatásán kívül nincs bizonyíték arra, hogy az okirat valaha is létezett volna. A pápa mindettől függetlenül hamarosan nagyon boldog lett, mert uszítását siker koronázta és decemberre Augsburg mellett őérte gyűlt össze a germánság java, hogy királyuk vezetésével megmentsék Szent Péter örökségét. A következő év tavaszán (2021) Henrik akadálytalanul vonult végig Lombardián, majd seregét három hadoszlopra osztva rárontott a görögökre. A Benevento Évkönyv túlzó állítása szerint a szentatyát eláruló capuai herceg, Pandulf ellen vonult fől Aquileia püspöke, Poppo. Poppo serege 11000, míg Köln érseke, a harcias Belgrimus hadi népe 20000 katonából tevődött össze. A német haderő középső szárnya Henrik császárral az élen, a harcmezőre vonulás helyett rátelepedett Rómára. Ennek a seregnek létszámát elfelejti megadni az Évkönyv jegyzője, de a császár népes udvartartása és sváb testőrsége már önmagában elegendő lehetett, hogy felfalják Lazzio népe élelmiszer-tartalékait. Egyrészt hálásak lehetünk a krónikaírónak, mert a középkor korai századai tárgyalása folyamán nagyon titka, hogy az egyébként sok felesleges balgaságot feljegyző papok, a seregek konkrét számadatait közölnék, másrészt az itt megadott számok irreálisak és megtéveszthetik az olvasót. Talán a harmada, de inkább a negyede lehetett a germán seregek száma, ami a középkori Itáliát tekintve így is nagyon magasnak számíthatott. Inkább kirándulás volt a császár számára a dél-itáliai hadjárat, miután délre indult Rómából, útjára a pápa is elkísérte. Az is igaz nagyon délre nem merészkedtek a germán osztagok, elkerülték az Amalfi és Salerno vidékét ahol rendszeresen afrikai kalózbandák szálltak partra, pedig arrafelé alkalmuk lehetett volna megmutatni, hogy milyen fából faragták fajtájukat. Egy Szicíliába való átkelésről még álmodni sem mertek. Capua ellenállás nélkül megnyitotta kapuit, az uralkodói kegyelemben reménykedő Pandulfot megvasalták majd germánföldre hurcolták: további sorsa ismeretlen. Testvére, Athenulf apát, Osztiai Leó szerint, Hydrintum közelében menekülés közben egy hajószerencsétlenségben lelte halálát és helyébe a császár udvara hűséges talpnyalóját, Theobald atyát nevezte ki Monte Cassino élére. Capua hercegségét, minden birtokával egyetemben Pandulf Teanó-i unokaöccse, a szintén Pandulf nevet viselő németpárti rokon kapta meg, míg az egy évvel korábban Brambergben elhunyt Melus rokonai mind hivatalt, földet nyertek az újraosztott dél-itáliai megyékben. Bugianoszról nem szólnak a tudósítók, valószínűleg bezárkózott Bariban vagy Brindisiben, mely megerősített városok ostromát Henrik még elkezdeni sem tudta volna. A hadak élelmezésgondjai mellett, egy nagyobb baj zúdult a németekre: seregükben – Osztiai Leó és a Quedlingburg Krónika bejegyzése szerint – a nyár közepén járvány tört ki, ami miatt az egységeit egyre északabbra volt kénytelen visszavonni a császár. Henrik dél-itáliai hadjárata így, mielőtt az igazán belendülhetett volna véget is ért. Az uralkodó mielőtt elhagyta volna Apuliát, a seregéhez csatlakozott normann harcosok közül néhány tucatot a görög tartomány határszélén hagyott, akik az elkövetkező években hol valamelyik itáliai herceg, hol pedig a görög katapan zsoldjában harcoltak. Henrik maga is nagyon elkívánkozott a forró mérges levegőjű déli megyékből, felszedte sátorfáját, mindössze még sietve imádkozott egy jó nagyot a Garganus hegyi Mihály-angyal szentélyében mielőtt visszatért volna Rómába. A pápa végig a császár kíséretében volt s mikor az néhány napi római tartózkodás után Páviába ment, Benedek pápa árnyékként tapadva az uralkodóra, Páviába is vele tartott. Érkezésük után sebtében egy semmitmondó zsinatot rendeztek az ősi lombard koronázási városban (ismét a papi cölibátus betartása igazán rágódtak), minek végeztével Henrik már rohant is az Alpok felé, hogy minél hamarabb maga mögött hagyhassa a sikerélményekben rendkívül szegény Itáliát.

Henrik hiába vezetett látszólagos győzedelmes hadjáratot Dél-Itáliában, mert az egész cirkusz végén az erősen megfogyatkozott, többségében beteg katonasága látványa valójában tragédiát és veszteséget tükrözött. A császárt is inkább méreg és düh lepte el, mint a siker édes dicsősége, hűséges emberei, kipróbált harcostársai hullottak el értelmetlenül és a pápán kívül csak a mohamedánok jártak jól; elégedettség és boldogság önthette el sötét lelküket a keresztények egymás irtása láttán. Benedek pápa visszatért Rómába, kényelmesen berendezkedett a Lateran palotában, testvérei és rokonsága a német-párti főurakkal kiegyeztek és mint közép-Itália korlátlan urai változatlanul tetszésük szerint érvényesíthették akaratukat. VIII. Benedeket sikeres, nagy hatású egyházfőnek tartják a vallástörténészek, és tényleg sikeres volt; sikerült neki kétszer is idegen hadakat hozni Itáliába az ottani népek rovására, közreműködésükkel sikerült az ellenséges megyéket, járásokat vérbe, tűzbe borítania. Rómából is sikerült elzavarnia az Egyház ellenségeit, és legnagyobb siker talán abban mutatkozott meg, hogy hatalomban tudott maradni relatíve hosszú ideig anélkül, hogy megmérgezték volna. Hátralévő éveit egyházügyi problémák megoldásával töltötte a pápa, ekkorra már feladta korábbi expanziós terveit, és palotájából csupán a környező templomokba mozdult ki imádkozgatni: félhették és tisztelhették, mert 12 év pontifikálás után, természetes körülmények között halálozott el 1024. április 9-én.

(*) Bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2013/12/20/kozepkori_szerzok_alkotasai

(**) Már néhányszor megemlítettem a magyar wikipédia megbízhatatlanságát és ennek lehetünk ismét tanúi VI. Gergely-VIII. Benedek esetében is: "Benedek jó politikai érzékkel volt megáldva, ezért azonnal Aachenbe utazott II. Henrik, német-római király udvarába. Érvelésével és legitimitásának igazolásával Benedeknek sikerült meggyőznie az uralkodót, hogy segítsen neki visszatérni a Szentszékre." VIII. Benedek sosem járt Németországban és nem ő, hanem Gergely menekült oda, de nem Aachenbe, hanem Pöhldébe, mert abban az időben Henrik udvartartása ott volt berendezve. Sem Gregorovius, sem Kinder Mann nem tud olyasmiről, hogy Benedek elmenekült volna Rómából, hanem pont az ellenkezőjét írják, főképp Thietmar közlése nyomán. Hogy mégis bekerült VIII. Benedek állítólagos elűzése a történelemkönyvekbe, az a ferrerrai Ricobaldinak köszönhető (Hist, Pont.), aki Damján Pétert (Petrus Damiani) adja meg forrásnak, csakhogy Damján sosem állított ilyesmit. Ricobaldi pontatlan közlését későbbi másolok és szegényesen tájékozott szerzők ismételgették ahelyett, hogy leellenőrizték volna Damjánnál.

II. Szilveszter (folytatás)

Félig gyermeteg, félig felnőtt Ottó egyik oldalán papok, másikon germán főurak.

A frank-germán területeken egykor virágzó károlyi reneszánsz műveltség és a pezsgő felvilágosult kulturális élet teljesen elenyészhetett a X. sz. végére, mert Ottó semmi vonzódást nem érzett, amiért érdemesnek tartotta volna visszatérni germán földre. Görög neveltetése elidegenítette a primitív, nyers német környezettől, és sokkal jobban érezte magát Rómában, mint Magdeburgban. Rómában szerette volna létrehozni birodalmát irányító intézményeket, melyek az egyházzal szorosan működve egy új korszakot nyitottak volna. Császári tekintély további emelése végett a 'Római Császár' címét éppúgy felvette, mint a Római Szenátus konzulja titulusát, és mint egykor a cézárok, ő is idegen földek meghódítását tűzte ki szemei elé. Muratori ismertet egy III. Ottó által használt császári ólompecsétet (Antiquiti, v. 556), melynek felirata, 'Renovatio imperii Romani', ami az uralkodó, Római Birodalom nagyságának restaurációs szándékát támasztja alá. A különböző rangok, elnevezések felvételében különösen ügyes volt a császár; 'Rómaiak császára', 'Jézus Krisztus szolgája' (Servus Jesus Christi), 'Egyház védelmezője', majd sikerült megszereznie az 'Apostolok szolgája' (Servus Apostolorum) fantasztikus rangját is. A hangzatos rangok felvétele ha másra nem is, de arra mindenféleképpen jó volt, hogy alátámassza a pápa és klérusa által hirdetett új ezeréves keresztényi birodalom kezdetét, minek része lesz Jeruzsálem restaurációja is.

A fiatal császár elméje szárnyaló álmokkal és tervekkel volt tele, hatalmas építkezéseket szeretett volna kivitelezni, melynek része lett volna egy várkastély megépítése Rómában, ahonnét irányítani óhajtotta hatalmas birodalmát. Az antik világ példájából merítve tervbe vette a Római Szenátus felélesztését, római udvartartását a bizánci udvar pedantéria mintájára alakította, sőt – teuton honfitársai legnagyobb rökönyödésére – néha keleti uralkodónak öltözve bíborharisnyában, bíborszegélyes köntösökben jelent meg ünnepségeken, követek fogadásán. Tanulmányozta és megpróbálta bevezetni a bizánci udvar nehézkes ceremóniarendjét, a nyugati udvartartásokban ismeretlen, görög mintájú hivatalokat – protoscinarii, logothetae, protovestiarii stb. – hozott létre és szeszélyes hóbortja követését láthatni korabeli okmányokban, hol görög karakterekkel írott germán nevekre (pl. Szigfrid, Walter) lehet lelni. Görög műveltsége, kifinomult modora, csinos lovagi külseje elfogadhatóvá tette alakját még Bizáncban is, ahol egyre többen megbízható szövetségest, becsülendő barátot láttak benne. Úgy nézett ki, hogy a bizánci uralkodóházzal még szorosabbra fűzheti kapcsolatát, mikor II. Baszileiosz örömmel beleegyezett unokahúga és Ottó között megkötendő házasságba, mely terv végül is nem valósulhatott meg a császár korán bekövetkezett halála miatt.

Szilveszter képtelen volt a beígért ezer éves boldog keresztényi világ felépítésére vonatkozó jóslatokat valóra váltani, de a sok felesleges, külsőségekben fontosnak tűnő, látszólag hatásos pótcselekvések elvégzésében nem akart tanítványa mögött maradni és olyan dolgokban erőlködött, melyekre nem volt szükség; először a francia királyt, Róbertet kényszerítette felesége elhagyására, majd Arduint a lombardok hercegét átkozta ki nyájából. Papi nagy-gyűléseket hívott egyben, ahol az egyházi fegyelem és az egyházi élet szigorításán kívül semmilyen más témát nem voltak képesek kiötölni, unalmasan mindig azt ismételgették, ezért az egyhangúság megtörése végett, népszerű kiátkozási ceremóniákkal szórakoztatták el magukat. Szilveszter egyik legfontosabb kormányzási feladata volt, hogy a zsinati döntések folytatásaként érsekek, püspökök számára körlevélben tiltotta meg az egyházi pozíciók kiárusítását, a paráznaság bármily formájának űzését, elítélte és tíltotta a nepotizmust, és az egyházfegyelem szigorú betartására ösztökélte beosztottjait, ami persze annyit ért, mintha kézmosásra vagy rendszeres fürdésre bírta volna rávenni a testi higiéniát elvető papjait. Szilveszter jobbára Ottóval töltötte napjait, heteit (már amikor nem zsinatozott), ám minden közelség ellenére mégsem tudott egy olyan építő harmónia kialakulni közöttük, mely ténylegesen beindíthatta volna a Német-római Birodalom virágzását. A világi tapasztalatokban jártas pápa igazából nem is tudott mit kezdeni tanítványa túlfűtött romantikus képzelgéseivel, az olyan nagyléptékű tervekkel, melyek megvalósítására jóval többre lett volna szükség, mint néhány császári deklaráció kiállítása. Ilyen értelmetlen határozat volt Róma világ fővárosává történő deklarálása, felesleges hivatalok létrehozása, a nehézkes keleti udvari rítusok erőltetése. A császár egy palota építésébe is belekezdett a Palatinuson, hogy nagyratörő tenni akarása mindenki számára látható formában hirdesse zsenialitását. A császár – talán a fiatal kora miatt –, a keresztény vallás iránti rajongását szintén nehezen tudta kezelni, amire példa, hogy két teljes hétre bezárkózott a remete Szent Kelemen cellájában egy másik vallásos lázban égő megszállottal, Worms püspökével, a fiatal Francóval, akivel ott szorongott, éhezett a félhomályba burkolózott ürességben. Néhány héttel később ismét kitört rajta a vallásos megszállottság, a világmegváltás elmaradása miatt felszínre törő frusztráció, ilyenkor összekuszálta elméjét az a feloldhatatlan ellentmondás, mely a keresztényi képzelet szülte boldog birodalom és a helyette létező középkori elmaradottság között tátongott. A fantázia és a valóság csak nem akart közelebb kerülni, hiába íratta a császár rendeleteit vagy honosította meg a felszínes antik utánzatú szertartásokat, a színpadias törvényhozást: a beharangozott boldog ezer év jelei még halvány formákban sem akartak manifesztálódni. Az elfojtott csalódottság levezetése végett Ottó a beneventói Szent Benedek monostorába vonult, „ahol lelke megtisztítása végett testét sanyargatta” (Vita Burchard V. c. 3). Innét – a változatosság kedvéért – Farfa kolostorkomplexumába vette útját, hűséges követőként mindig vele volt Toszkána fiatal hercege, Hugó, akit furcsának mondható bensőséges viszonyban került a fiatal uralkodóval. Itt érte utol az uralkodót, Matild nagynénje halálhíre, aki a nevében gyakorolta Regensburgból az uralkodói hatalmat. Ugyanekkor vette hírét szeretett nagyanyja, Adalaide elhunytának, akit a 'királyság anyja' díszítőnévvel tiszteltek meg német alattvalói. A hányatott lelkivilágú császárt tovább szomorította a váratlanul és nagyon fiatalon elhunyt Franco halálhíre, akivel a császár néhány héttel korábban még együtt szenteskedett Szent Kelemen cellájában.

A császár a sok tragikus hír után Farfában jelentette be Itália elhagyását és ugyanakkor kedvenc udvaroncát, toszkánai Hugót Itália alkirályává nevezte ki. Indulása előtt Szilveszter a lelkére kötötte a pogány szlávok keresztényesítésének fontosságát és feladatként tűzte elé a Dél-Lengyel királyság keresztényi rendbe történő sorolását.

Erre az időre – még mielőtt Ottó elhagyta volna Itáliát – eshetett Asztrik püspök római látogatása, aki a magyarok hercegének, Vajknak óhajtott király rangot, pápaság által szentesített uralkodói méltóságot kieszközölni és ez végett audienciát kért a pápától. Élesen vitatott és sűrű történelmi homályban burkolt az egész Asztrik-féle római látogatás – pl. tárgyalt-e a magyar küldöttséggel a Rómában tartózkodó Ottó, milyen felségjeleket adott Vajk számára a pápa, ha egyáltalán adott valamit – és még a nagytudású Gregorovius is csupán egyetlen szerzeményt nevez meg forrásnak, az 1750-ben kiadott, Sigismund Calles, 'Annales Austriae' c. történelmi művének 299. részét.

II. Szilveszter idejére majdnem teljesnek mondható Európa keresztényesítése, és még a legmegátalkodottabb pogány népségben is akadt egy olyan törzsfő (Vajk), aki hajlandónak mutatkozott a római kereszténység hitét saját népére ráerőszakolni egy olyan valaki, aki ennek végrehajtásától nem riadt vissza, még akkor sem ha ez országa fele népének kiirtásával járt együtt.

Oroszország urai ebben az időben vették fel a görögkeleti kereszténységet, Szilveszter követeit tisztelettel fogadják, de világosan tudtukra adják, hogy nem kérnek a római rítusból és nem kívánják a pápai atyáskodást. Az orosz területek elvesztése után Róma missziós terjeszkedése az egyetlen kereszténységtől érintetlen, lengyel-litván terület felé irányult, amivel szabad kezet, szentesített jogot adtak a teuton hódítás megkezdésére. A germán hegemónia és a római pápaság érdeke szépen összesimulva tervezgette a pogány szlávok beiktatását az engedelmes adófizető népek sorában. Dél-Lengyelországot birtokló szláv törzsek, akkor már bő száz éve laza konföderáció keretén belül, saját maguk közül választott, krakkói székhelyű fejedelemnek (királynak) engedelmeskedtek, és az akkor hatalmon lévő Piaszt uralkodóház fejedelme, I. Boleszláv (uralkodott 992-1025) aggódva nézhette az országa meghódítására törekvő római és szász mesterkedéseket.

Boleszláv és az udvarához közelálló nemesség elméletben keresztények voltak és így megérthették, hogy kizárólag egy keresztény-szerkezetű, keresztényi alapokra épített országnak van eshetősége a nyugati hatalmak általi legitim elfogadásra. Fontos azt tudnunk, hogy a századok óta tartó erőszakos keresztény hódítás ellenére, a lengyel-litván, balti népek, de még a keleti germán törzsek nagytöbbsége is élesen elhatárolódott a kereszténység felvételétől: így hát Boleszlávnak nem volt könnyű dolga. Saját hatalma, dinasztiájának jövője könnyen kockán foroghatott egy olyan politikai rendszerben, melyben az ősi tradíciókra épült szokásjog alapján a lengyel törzsfők egy új fejedelmet választva megfoszthatják uralkodása gyakorlásától. Ezért volt fontos számára a szomszédos germán elismerés, a távoli Róma beleegyező áldása, a megbízható keresztény ügynökök betelepítése, melyek törvényes alapot jelenthettek az ősi jogok gyakorlásával szemben. Alattvalói érdekeit semmiben véve az addig csak árnyékként jelenlévő kereszténység fokozott felkarolásához kezdett, ám közben országa politikai függetlenségét sem akarta feladni. Országa önállóságának legitimitására és uralkodói jogköre további erősítése végett komoly pénzösszeget fizetett ki a poroszoknak Adalbert holttestének kiváltásáért, mert úgy gondolta, hogy a szláv származású keresztény püspök átívelő hídként szimbolizálhatja a politikai függetlenségi törekvéseket és a keresztényi Európának elégedettségét így szintén elnyerheti. Ottó az ezredik évben, télvíz idején értesült Boleszláv lépéséról és azonnal útnak indult Regensburgból, hogy még kibontakozása előtt fojtsa meg a lenyel függetlenségi szándékot. Erős fegyveres kísérettel jelent meg Ottó, az Adalbert által alapított Gnéza kolostorában, ahova néhány héttel korábban érkezett meg Boleszláv a kiváltott Adalbert holtestével. A császári bandérium érkezése hírére a környék lengyel törzsfői szintén megjelentek, miáltal Ottó számára képtelenség lett a vazallusi meghódolás kikényszerítése Boleszlávból. De mivel egy keresztényi kibontakozásnak sem vethetett gátat a német uralkodó, ezért nem maradt más választása, mint együttműködni a lengyel fejedelemmel. Ezután a császár pápai jogokat gyakorolva, fényes szertartás keretei között Adalbert földi maradványait az oltárra emelte és önkényesen szentté nyilvánította. A szertartás után Ottó, a kereszténységet úgy-ahogy követő lengyel főurak segítségével megszervezte az első érsekséget, négy püspökséggel, miáltal Lengyelország közjogi fogalmak szerint megszületett. Mindezek ellenére Boleszláv az önálló királyság megtestesítését jelképező királyi koronát sosem kapta meg a pápától, szégyenítő módon a pápa csak egy jelentéktelen uralkodói címet, a Patríciust volt hajlandó megadni. Gnéza egyszerű monostorából a császár egy tollvonás segítségével érsekséget csinált, mely alá négy olyan püspökség tartozott ugyanannak a tollvonásnak tudhatóan –, melyek még meg sem voltak építve. Így lett az egyszerű gnézai apátból egy szempillantás alatt érsek, majd később négy kóbor papból püspök. Ottó rendkívül elégedett lehetett lengyelországi alakításával, mert mielőtt tovább ment volna Aachenbe ünnepélyesen odaajándékozta magának a 'Földkerekség Császára' címet, ettől remélve, hogy hamarosan elnyeri a 'világmindenség császára' címét is.

A gnézai 'országalapítás' után Aachenbe ment a császár és, hogy ne legyen ott hiába – a keresztény történetírás szerint – kinyittatta Nagy Károly kriptáját, hogy további tekintélyt nyerjen a jogos császári hagyományozódás megerősítéséhez. A morbid leírás szerint meztelenül, ülőpózban találta a hullát, kihúzta fogát, levágta körmeit, magához vette ereklyeként a hulla nyakában logó keresztet, miáltal olyan kegytárgyakhoz jutott, melyek előtt minden babonás ostoba lélek a porig alázkodhatott. A hulla persze nem jó szemekkel nézhette utóda mesterkedését, mert ugyanazon krónika, 'Chronicum Novalicense' feljegyzése szerint Nagy Károly az események után megjelent Ottó álmában és undok módon megjósolta a császár hamarosan bekövezendő halálát (III. c. 33).

Mihelyst járhatóvá váltak az Alpok hágói az ezredik év tavaszán a császár Aachenből Rómába vonult, hogy Szilveszter pápával ismét nekilásson az új alapokra épülő 'isteni birodalom' megteremtéséhez. A Német-Római Birodalom népei évtizedek óta egyre fokozódóbb izgalommal várták a sátáni ezer év végét, Krisztus országának eljövetelét, az új ezeréves krisztusi boldogságot. A reményteljes várakozásokat főleg az olyan események válthatták ki, mint amikor a papság 970. körül Párizsban meghirdette, hogy a világ 1000-ben elpusztul. Az emberek babonás tudatlanságát kihasználó a papság ezt követően szerte Európa nyugati felében megpróbálta sokkolni, állandó rettegésben tartani az egyszerű népeket. A legvadabb elképzelések kaptak meghallgatást a világi nagyok udvaraiban és a parasztok viskóiban; az isten elküldi angyalát, aki a sátánt láncra veri, evvel ezeréves béke és boldogság kezdődik; III. Ottó az 'utolsó idők' császára, aki Jeruzsálembe fog vonulni, hogy azt újjá építse; de ugyanakkor sokan szettül hitték, hogy hamarosan bekövetkezik az utolsó ítélet, s vele a második feltámadás. Hatalmas elvárások törtek felszínre a császársággal és a pápasággal szemben az ezer éves boldogságot, békét beteljesítő idők elkezdését illetően, melynek első jeleit már az ezredik évben látni szerették volna.

Ottó minden valószínűség szerint csak néhány hétig tartózkodhatott Rómában, mert a nyári hőség elől Lombardiába húzódott vissza és kedvenc udvaroncaitól körülvéve ott folytatta tovább ábrándozásait az új keresztényi világ megteremtéséről. Békés semmittevését Szilveszter pápa levele zavarta meg, melyben az egyházfő Szabina népe engedetlen lázadásáról sopánkodott és azonnali határozott fellépést követelt ellenük: „Ha nem is a mi szükségünkért, de legalább fenséged érdekeit szem előtt tartva, biztosítanod kell a Szabinában ténykedő adószedőink munkáját, így segítségeddel enyhíthetünk jelenlegi szegénységünkön.” (Ep. 220). Valójában a 'lázadás' nem volt más, mint a telhetetlen pápai adószedő ügynökök elleni fellépés, a többszörösen kizsigerelt köznép jogos felháborodása. Tivoli városa járt élen a pápaság elleni zendülésben, akik még a császár által küldött kormányzót, dux Mazzolinust is agyonverték. Az ilyesmi rendteremtés nagyon kellemesen érinthette az uralkodót, alkalma nyílott, hogy Nagy Károly mentőhadjáratait követve, olyan hős keresztény vitézzé váljék, mint a papság érdekében gyilkolászó Karoling elődje. Boldogan öltötte magára az apostoli örökség védelmezőjének vértét, nem is volt annál magasztosabb dolog, mint a pápaság nevében aprítani a nincstelen parasztokat meg a csóri polgárokat. Birodalma legderekabb vitézei kardoskodtak mellette; Henrik bajor herceg, Lorraine-i Ottó herceg és Hugó, Toszkánia hercege; mind olyan vitézek, akik félelem nélkül gyújtogatták a jobbágyok kunyhóit, de Nápolytól délre egy sem merészkedett.

Szilveszter elérte célját, az engedetlen alattvalókat a német katonaság megbüntette, Ottó a vonulgatásokkal, romantikus hadtábori élet eljátszásával élhette ki a vitézi szereplés izgalmát, majd mikor az ősz beálltával kezdett egyre hűvösebb lenni a római Aventinuszon lévő palotájába költözött. Megint egymás társaságát élvezhette az egyházi dominanciát építgető tanár és az álmodozó tanítvány, így ismét alkalom nyílt zseniális tehetségük bizonyítására, hogy megmutathassák mire képesek. Magasan szárnyaló, páratlan alkotókészséget demonstráló tervet eszeltek ki, melynek végrehajtásáért először szétverték, lebontották Lycaonia szigetén (Tiberis szigetének középkori neve, amit a Gratianus híd kötött össze) az elhanyagolt, ám romos külseje ellenére még mindig méltóságteljes szépségében álló Aszklépiosz templomát, hogy faragott köveit, a közelben felhúzott Szent Adalbert temploma építésére használhassák. Rómában, Itáliában és főleg a volt Római Birodalom nyugati felében századokon át bevett keresztényi gyakorlat volt a pompás, időálló pogány építmények szétrombolása, hogy azokból silány, vacak kivitelezésű templomokat, kolostorokat építsenek. A visszafejlődött keresztény társadalmak hiányolták az alkotó intézmények működését; a kőfejtés, megmunkálás, téglagyártás csupán a XI. században kezdett újra beindulni, de akkor is csak imitt-amott. Mikor egy pogány műemléket teljesen szétbontottak és elfogyott a faragott kő, utána sem nyitottak új kőfejtőt, hanem inkább kiásták a földig tarolt ókori építmény alapját és a fundamentum köveit törték apróbb darabokra, hogy az se maradhasson rá az utókorra. A sebtében megépített Adalbert templom mit sem ért kriptákból kiszedett maradványok nélkül ezért Ottó, az új római temploma számára Szent Bertalan csontjai követelte Benevento városától. A fenyegetőzéseknek engedve a csontokat Rómába küldte a beneventói elöljáróság, minek érkezését kirobbanó örömmel fogadta az Ottó-Szilveszter páros. Örömük nem tartott sokáig, mert valahogy kiderült, hogy a csontok nem Bertalan maradványai, hanem a Nolai Paulinuszé, minek értéke a Szent Bertalan csontokhoz viszonyítva még a tizedét sem érte az ereklyekereskedők piacán. Ottó nagyon megmérgesedett az átverés miatt, bosszút s esküdött Benevento ellen, amit már nem volt ideje végrehajtani. (Osztiai Leó, II. c. 24.) A történelem fintora, hogy Ottó és Szilveszter erőfeszítése a kedvenc bohémiai szentjüket illetően felesleges volt, mert Adalbert emléke nagyon gyorsan szertefoszolva elfelejtődött Rómában, és mikor II. Paszkál pápa 1113-ban újjá építette a templomot, a bejárat felé elhelyezett díszfeliraton már a nevét sem említik meg. Pedig Ottó az ő emlékére építette a templomot, aminek a Szent Adalbert nevet adta. Az pedig külön érthetetlen, hogy miért kellett Bertalan csontja az új templomban, mert kéznél kellett volna legyen Adalbert jobb keze, amit Ottó vágott le és vitt magával Rómába. Rómában ez az egyetlen III. Ottóhoz köthető műemlék, mert az aventinuszi palotáját még nem sikerült megtalálni csak a hozzá tartozó templomot: amiből a harangtorony fundamentuma és a templomhajó 14 gránit oszlopa változatlan állapotban maradt meg.

A Tivoli lázadást nemsokára egy másik, de most római/campanai felkelés követte; polgárok, kisnemesek felfegyverkezett csoportjai bezárták és eltorlaszolták a város kapuit, majd sebtében megpróbálták Ottó aventinuszi palotáját megostromolni. Pontos részletek hiányában érthetetlenül kell elfogadni, hogy Európa leghatalmasabb uralkodója, piperkőcei élén (Henrik, Bernhard, Hugó) 1001 február 16-án, titokban az éj leple alatt kénytelen volt elmenekülni Rómából. Ezek után logikusan vetődik fel a kérdés, hogy vajon hány katonája volt Rómában a császárnak, ha ilyen szégyenletesen megfutamodott a lázadás élére került Tusculumi Gergelytől, aki mellesleg a legendás Alberik hercegnek volt az unokája.

Ottó északra, Ravenna környékére vonult hadával anélkül, hogy megütközött volna az ellene fegyvert fogó néppel, majd onnét szalasztotta Henriket és Bernhardot germán földre erősítésért. Dehogy idejét feleslegesen ne vesztegesse a hadi utánpótlás érkeztéig, vezeklő ingét ismét magára öltve Classe monostorában próbált megnyugvást találni, régi ismerőse, az ott szenteskedő Romuald lelki irányítása alatt. Ez volt az a Romuald, aki korábban rávette a velencei dózsét, hogy hagyja ott kényelmes életét és álljon ő is szerzetesnek, ám a dózse döntő lépése meghozatalához az is közrejátszhatott, hogy fia, II. Orseolo Péter finoman félretolta az öreget, hogy ő uralkodhasson. Néhány heti imádkozás után, az egyre inkább gazdagodó Velencébe vette útját Orseolo Péterhez – valószínűleg pénzért, mert abban az időben egy nagyobb létszámú zsoldossereg háromhavi eltartása egy egész ország teljes évi jövedelmét is felemészthette. Márpedig Ottó úgy érezte, hogy bosszúálló terve végrehajtásához nem elég néhány dandár teuton. Az észak-itáliai megyékből gyűjtögette táborába a hozzá hű nemeseket, meg a mindenre kapható 'hivatásos' zsoldosokat és mivel a beígért utánpótlás, Heribert Köln érseke vezetésével csak nem akaródzott megérkezni, így Ottó ezzel a hadi néppel indult Róma ellen. A bosszúálló rendcsinálás részletei töredezettek és a feljegyzések közel sem ecsetelnek fényes győzelmeket, a pápaság vagy a császárság számára konkréten hasznos eredményeket. Június legelején, Róma falán kívül eső Szent Pál katedrálisában találjuk Ottót, de az már nem világos, hogy a város megnyitotta-e kapuit az uralkodó előtt, vagy Ottó felállította-e udvarát Rómában. Mindenesetre hónapokon keresztül csetepatézik Itáliában; július közepén az Alban-hegységben tartózkodik, majd hamarosan Civita Castellana melletti Paternóban rendezi be főhadiszállását. Az ősz elején Salernóba vonult, onnét szervezte és irányította Benevento ostromát, amit sikeresen el is foglalt. Néhány hét múlva Páviában találjuk az uralkodót, ahonnét ismét meglátogatta Orseolo Pétert Velencében, hogy anyagi segítségét kérve újabb dandárokat állíthasson fel Róma bevételéért. Ekkor figyelmeztette őt a majdnem szent Romuald: „ha most Rómába mész Ravennát többé nem látod meg”. Ottó az egész évet végig küszködte Itáliában anélkül, hogy bármilyen politikai előnyt vagy jelentősebb hadisikert elért volna, nincs feljegyzés arról, hogy Rómát képes lett volna bevenni, és az sem világos, hogy Szilveszter pápa hol tartózkodott ez idő alatt vagy, hogy milyen formába n működött a laterani államapparátus. Mindenesetre az biztosra vehető, hogy a császár és a pápa együtt ünnepelte Todi városában a karácsonyt, minek fényét emelte volna egy hamarjában összehívott zsinat, de sikeresen fényes akkor lett volna a papi nagygyűlés, ha sok főpap nem maradt volna tüntetőleg távol. Ekkor Ottó már súlyosan beteg volt.

A Németországba segítségért küldött Henrik és Bernhard képtelenek voltak egy valamire való sereg összetoborzására, lelkes segítőkészség helyett a germán grófok mérges elégedetlenségével találták magukat szemben, akik az uralkodó hazatérését követelték és visszautasították a hóbortos császár külföldi kalandjainak támogatását. Az országnagyok közül többen értésére adták Ottó híveinek, ha a császár nem hajlandó hazatérni, akkor új uralkodót fognak választani. Ottót elkeserítette az itáliai nemesség ellenséges magatartása, a klérus kétszínű viselkedése, az utánpótlást biztosító segédhadak elmaradása, nem értette, hogy germán alattvalói miért nem akarnak hadba szállni a szentatya és a római katolikus intézmény megvédéséért. Egy évvel ezelőtt, mikor átkelt az Alpokon határozott elképzelései voltak a közeli feladatok végrehajtásáról, reformok megvalósításáról, és most ott feküdt betegen Todi városában szomorúan véve tudomásul, hogy Itália ügyei és a pápaság helyzete rosszabbul állt, mint egy évvel ezelőtt. Az újév beköszönte után Paterno erős várába szállíttatta magát az uralkodó, ahol hű embere, Bernhard testvére, Tammus gróf kezében volt minden hatalom. Nemsokára követte az uralkodót Szilveszter pápa, hűséges itáliai szövetségese patrícius Ziazo és végre – az utolsó felvonásként – befutott felmentőserege élén Heribert érsek is. Mire mindenki befutott, addigra a császár már haldoklott.

Fiatal, erős szervezetét egy szúnyogcsípés által okozott kór (malária) támadta meg, mert kellett neki feleslegesen hadjáratokban, vonulgatásokban bocsátkozni; kellet neki értelmetlen áldozatokat hozni a semmiért, illetve egy olyan papságért, akinek hatalmát nem óhajtotta Róma népe. Barátjának és tanítójának csupán annyi ideje maradt, hogy feladja az utolsó kenetet, és Ottó császár, 1002. január 23-án megrendült híveitől körbeállva távozott el az élők sorából. A nagyreményű uralkodó, még a huszonkettedik évét sem töltötte be. Milánó érseke, Landulf Históriájában, Dux Crescentius özvegyét, Theodórát, III. Ottó szeretőjének mondja, aki bosszúból megmérgezte a fiatal imperátort. (II. c. 19). Ezen állítás hitelességét már a középkorban is többen megkérdőjelezték.

Ottó császár paternói udvarában szolgáló német urak; Liege, Augsburg, Constance püspökei, Lorraine-i Ottó herceg, valamint a pápa napokig elhallgatták a császár halálát, míg meg sikerült szervezni a császár tetemét kísérő hadak rendjét. (Thietmar, IV.-49). Ottó halálhíre gyorsan terjedt és az összes sértve érzett itáliai nemes és polgár hirtelen jött bátorságot találva az addig hatályban levő birodalmi rend ellen fordult. A Quedlinburg Évkönyve szerint itáliai fegyveresek rontottak rá az Ottó bebalzsamozott testét szállító menetre, „... mely aljas támadás méltán érdemli ki az elkövetkező korok megvetését.” (an, 1002).

Ottó tragikus halála, a germán nemesek, főpapok, harci egységek meglehetősen gyors távozása Itáliából egy mélységes hatalmi űrt hagyott maga mögött, melyben az ország nagyjainak gyorsan kellett cselekedni a teljes anarchia elkerülése végett. A lombard bárok mindössze 24 nappal a császár elhunyta után, Páviában megkoronázták új királyukat, az Ivrea-i Arduint, aki ezután független uralkodóként gyakorolhatta hatalmát. Rómában a patriciusi rangra emelt Crescentius és tanácsa kormányzott, azok az emberek segítségével, akik egy évvel korábban elűzték Ottót és Szilvesztert. Pandulf szép csendesen behúzódott Capua várába és azért imádkozott, hogy épp bőrrel megússza a korábban elkövetett sok gazemberséget.

Szilveszter pápa holléte és tettei a császár halálát követő hónapokban ismeretlenek. Elkísérte-e tanítványát és barátját utolsó útjára Aachenbe vagy talán valahol Itáliában egy vidéki kolostorban elmélkedett a sátán végleges elűzéséről: nem tudni, ám az bizonyos, hogy az év végén (1002), pontosabban december elején Rómába érkezett, majd hamarosan egy kisebb szinódust hívott egybe. A haláláig bekövetkező néhány hónap eseményéről semmi feljegyzés nem maradt ránk, de valószínű, hogy a magára maradt Szilveszter a Lateran palotában könyvei között lelhetett nyugalmat: Crescentius árnyékában, a világi nagyok politikájának hátatfordítva. Nemcsak Szilveszter életének utolsó szakaszáról hiányolunk történési adatokat, hanem a 2003. május 12-én bekövetkezett halála körülményéről sincs megbízható értesülésünk. Néhány későbbi szerző feljegyzésében, mint Ekkehard a Krónikájában, Dux Crescentius (meghalt 998) özvegyét, Theodórát tartja felelősnek Ottó és Szilveszter haláláért. Az elkeseredett, gonosz méregkeverő özvegy legendáját sokan tartották elfogadható magyarázatnak, miképpen Szilveszter pápáról szóló babonáktól túlfűtött mesék is sokáig hitelt kaptak.

Minden tudás és műveltség ellenére Szilveszter egy ultrakonzervatív pápa volt, kinek hivatalba lépése után már nem sok köze volt a liberális szellemiségű, filozófiát, antik szépséget tisztelő Gerberthez. Trónra lépése után vallásos buzgósága megsokszorozódott, és a sátán elleni küzdelem fokozását apostoli feladatnak tekintette. Amikor csak alkalma nyílt, „az előtte járt szentatyák nyomdokaiban lépkedve” erőteljesen fellépett minden eretnek eszme ellen, mint leveleiből kiderül: képes lett volna élete feláldozásával is harcba szállni a schisma ördögi fenyegetésével szemben (Ep. 181.), és feladatként fektette le: „Az egyetlen Egyház, ami a katolikus egyház hitének az egész világban történő elterjesztését.” (Ep. 87.) A legkisebb egyházfegyelmi sértést sem tűrte el és szigorúan megkövetelte a felsőbb egyházi hatóság döntéshozatalának tiszteletben tartását, utasításai feltétel nélküli végrehajtását.

Reimsi tartózkodása alatt Gerbertnek komoly erőfeszítésben került felkutatni majd lemásoltatni olyan klasszikus műveket, melyeknek még hírét sem hallotta az akkori katolikus papság. A ritka műveltséget elnyerő, és éles felfogóképességgel megáldott Gerbert Suetonius, Homérosz, Boethius, Plinius és Ciceró munkáit említi levelében (Ep. 87), mely levélből kiderül, hogy az ókori remekek fennmaradásáért megpróbált mindent megtenni. Az általa fellelt klasszikus művek megmentéséért, további összegyűjtéséért történő határtalan erőfeszítésről értesülhetünk még egy másik leveléből (Ep. 44) is. Gerbert tulajdonában volt; Porphüriosz, 'Isagoge', azaz Bevezetés c. munkája, mely Arisztotelész filozófiáját mutatta be, Vergilius, Statius, Terentius, Iuvenalis, Persius Flaccus, Horatius, Lucanus, 'Paracelia' c. szerzeményei. Továbbá Gerbert leveleiből kiderül, hogy szintén ismerte Arisztotelész, Kategóriák és Hermeneutika c. műveit. A Gerbert által megmentett (lemásolt) művek mind elveszettnek voltak vélve mindaddig, míg Angelo Mai Kardinális azokat meg nem találta Bobbio apátságának könyvtárában. Bobbio értékes kincseket rejtő könyvtárában a tudós pap felfedezte Rutilius Namatianus verseit, Sulpicia, 'Szatíra' c. művét, Julius Valerius könyveit, melyek mind VII. sz. másolat formájában őrződtek meg. A Sulpicia költemények kora- középkori másolatai, az ún. Codex Bobiensis (Bobbio Kódex) ősi gyűjteményében maradtak fenn, ami eredetileg több mint hetven epigrammát tartalmazott.

Heribert Illig a középkori időszámítás elcsúsztatásának végrehajtását javarészt Szilveszter pápának tulajdonítja, mely teóriának ellentmond a pápa több mint 200 fennmaradt levele, melyek mind dátum nélküli okmányok. Leveleit ilyenformán keltezte: „Íródott a Római Anyaszentegyház nótáriusa és írnoka Péter keze által április hava, tizenegyedik indikciójában …” Ha Szilveszter számára oly fontos volt az akkori keresztény időszámítás kikorrigálása, akkor miért nem adott nyomatékot, határozott útmutatást a saját leveleiben? Ez azért is különösen furcsa, mert Szilveszter előtt uralkodó pápa XIII. János (965-972) kancelláriájától fennmaradtak okmányok az 'anno domini' datálás használatával.

Habár Szilveszter több matematikai tanulmányt (pl. Geometria Gerberti, Liberus de Numerorum) irt, azonban olyan átfogó tudással mégsem rendelkezett, hogy az időszámítás rendszerét – legyen az bármennyire töredezett, ellentmondó és bizonytalan – ilyen széles skálán elcsúsztassa, majd az új időszámítás rendszerét birodalmakon átívelve egységesítse. A romantikus fiatalembernek, Ottónak még korlátoltabb volt a tudása a matematika vagy az asztronómia területén, mint mesterének és így időszámítás-rendszercserében való aktív szerepe elképzelhetetlennek tűnik.(Illig úr ilyen irányú magyarázatait ezen tények tudatában gyengének és kétségesnek találom.)

V. Gergely (996-999)

A X. sz. végi ismereteinket kiadó eddig említett források sorát tovább bővíthetjük az abban a korban alkotó burgundiai szerzetes, 'kopasz' Raoul Glaber történelmi munkájával (Historiarum Libri) és a dél-itáliai helyzetre, történésekre rávilágító Szent Nílus Élete (Vita S. Nili) c. szerzeménnyel, melyet szenté avatott aszkéta szerzetes tanítványa, Bartholomaeus (Bertalan) irt a XI. sz. elején. V. Gergelytől 22 okmány maradt fenn, jobbára privilégiumok.

Ottót, XV. János pápa elhunytának híre Páviában érhette, ahol a húsvét ünnepét asszisztálta fensőbbséges jelenléte fényével s talán ezért mikor elhagyta a lombárd királyok egykor volt székhelyét, már nem volt olyan sürgős a pápavárosba szaladni, így Ravennába vette útját Róma helyett. Ott fogadta Róma díszes küldöttségét, akik feltétlen hűségükről és alázatukról biztosították a fiatal uralkodót és esdekelve kérték, hogy nevezze ki az új pápát. A fő ok, amiért Ravennába siethetett a császár, mert ott tartózkodott Karintia hercege, Verona – szintén Ottó nevű – márkijának fia, Brúnó. A mindössze 23 éves Brúnó az anyai ágon, (anyja I. Ottónak volt leánya), első unokafivére volt a fiatal császárnak. Apai nagyapja pedig nem volt más, mint az a bizonyos Konrád, akit Lehel kürtjével ütött agyon a vesztes Lech-mezei csata után. Brúnó herceg anyai nagyapja lévén potenciális trónkövetelővé léphetett volna elő, habár az ilyesmi sikerre viteléhez nagyon kicsi lehetőség létezett, mégis ez járulhatott Brúnó papi pályára irányításához, hogy még véletlen se legyen ott a kísértés. A szász királyi család jobbnak látta tehát Brúnó csuhába bújtatását, de világi függetlenségének elvesztéséért – kárpótlásként – teljes pompában és kényelemben élhetett, mint a császár udvari káplánja. Ottó közeli rokona és barátja volt Brúnónak, jól ismerte és teljesen megbízott hűségében, nála jobb kandidátust nem is találhatott volna a pápai hivatal betöltésere. Róma nemességének nem maradt más lehetősége, minthogy alázatosan fejez hajtson a császár akarata előtt és beleegyezzen a császár jelölésébe: a sebtében összehívott római pápaválasztó zsinat csupán a látszat kedvéért duplázta meg választásával a császári döntést. Brúnót 996. május 3-án szentelték pápává, V. Gergelyként. Volt megint nagy eszem-iszom, dínomdánom Rómában, a germán arisztokrácia önfeledten ünnepelte saját sikerét, főleg a két héttel később sorrakerült banzájon, mikor az újdonsült pápa koronázta császárrá az akkor 16. éves Ottót. Brúnó trónraemelése annak a hagyománynak vetett végett, melyben a pápák majdnem mindegyike a római klérus tagjai közül került ki. A 350 évvel korábban hatalmon lévő szír származású Zakariás pápa óta negyvenhét püspök nyerte el Szent Péter székét, akik közül IV. Bonifác toszkán, XIV. János páviai származású, míg a többi pápa mind a római születésű volt. A hagyomány ilyen irányú megváltozása végeredményben semmit nem változtatott az átlag polgár mindennapjain, Itália vagy Róma társadalmi, gazdasági, politikai problémáinak megoldását nem vitte előre. Grófságokra, városállamokra szakadozott fél-feudális képződmények szeszélyesen érdekeiket változtatva rongálták egymást; egység, összefogás, közös cél eszméje nem kaphatott esélyt az ámokfutásukban. A pióca életmódot folytató arab bandák változatlan pimaszsággal rabolták a déli részeket, mert a világ legnagyobb uralkodójának serege azonkívül, hogy Regensburg és Róma között vonulgasson, másra nem volt jó. Túl élénken élt még emlékezetükben a 982-ben elszenvedett szégyenletes vereség és Ottó tanácsosainak eszük ágában sem volt a déli megyékbe vonulni és ott az arab koszfészkek kifüstölésével bajlódni. A szentatya épsége meg a pápai intézmény biztonsága, az adók behajtása volt számukra fontos csupán, cinkostársként a papi intézmény garantálta az ő hatalmukat, megáldotta méltóságukat, abszolválta a véres kegyetlenségeket. A császárság és a pápaság harmóniájában a pápa jogot teremtett a császár megkoronázására, miáltal a többi keresztény király felé emelte, a császár cserében egy parazita réteg – élén a pápával – eltartását kényszerítette alattvalóira, és a papi intézmény védelmében véres leszámolásokat vitt végbe. Érsekek, püspökök mindenfelé királyokat, hercegeket koronáztak, önkényesen törvényességet szavatoltak a szentolaj mellé, bevezették a köztudatban, hogy szükség van rájuk, áldásuk nélkül nem törvényes az uralkodás. Keresztelés, házasulandók esketése, temetés, oktatás mind kisajátított monopóliumként erősítette az egyház önigazoló létét. Európa főúri dinasztiái az egyházi segédlet hókuszpókusza nélkül el sem tudták volna képzelni hatalmuk gyakorlását, de főleg nem lettek volna képesek jogot formálni szomszédos népek terrorizálására.

A lázongó Crescentius Numentanust a császár ítélőszéke elé állították; az uralkodó először száműzetésre ítélte, de később – valószínűleg súlyos aranyfizetség ellenében – ezt visszavonta, ám Crescentiust minden polgári hivatalától megfosztották, (még egy felesleges) hőségesküre kötelezték birtokait, kiváltságait megnyirbálták és megpróbálták teljesen kirekeszteni a közéletből. A császár meglehetősen rövid időt töltött Rómában és még az elviselhetetlen nyári kánikula beállta előtt, június közepén visszaindult a jóval egészségesebb éghajlatú Regensburgba. Mielőtt távozott, a pápa jelenlétében eskette meg odaadó híveit, toszkána márkiját, Spoleto és Camerino grófjait, hogy minden hatalmukkal támogassák a pápa világi törekvéseit, ami a felújított adóbehajtást jelentette. Boldogan sóhajthatott fel Lazio népe a német hadak elvonulása láttán, hiszen nekik kellett előteremteni azt a temérdek ételt, amit azok mindennap befaltak. Ottó császár és népes kísérete alig tette ki lábát Itáliából, Crescentius rögtön konspirálni kezdett. Az új pápa nagy lendülettel látott neki a Pápai Állam adminisztratív átszervezésének, melyben a birodalmi hívek felemelkedtek, míg Crescentius korábbi kinevezettei közül sokan elvesztették pozíciójukat (fizetésüket). Ismét nőtt az elégedetlenség, a nemesi családok, udvaroncok, a zsoldba szegődő szerencselovagok közül egy sem akart dolgozni, a papság meg még annyira sem volt hajlandó bármi hasznosat tenni, mint a világiak, de mindenki jól, kényelmesen akart élni és mindenki élt-halt a hatalomért. Az izgága helyzetet kihasználva, Crescentius a korábban kipenderített elégedetlenek élére állt és egy másik törpeforradalmat kirobbantva elzavarta a német pápát. Mindössze húsz hét telt el Brúnó pápává szentelése óta, és még csak három és fél hónapja volt annak, hogy Ottó elhagyta Rómát, mikor V, Gergely az éj leple alatt szűk kíséretével kiosont a Porta Flaminia kiskapuján, hogy a biztonságosnak vélt Páviában üsse fel udvarát. A következő év (997) koratavaszán, a megkopott hitele erősítése véget Gergely pápa zsinatot hívott egybe Páviában, minek határozatában a díszes egybegyűltek kiátkozták a pápát elzavaró Crescentius Jánost, megfenyegették Capet Hugó fiát, Róbertet, mert minden egyházi tiltás ellenére feleségül merte venni Berta asszonyt, továbbá méltóságteljesen elvitáztak Arnulf püspök és Gerbert érsek közötti viszály fordulatain. Közben Rómában minden gond nélkül folyt tovább az élet, senki nem sóvárgott az elkergetett germán pápa után; Crescentius újból a város élére állt, felvette a Róma patríciusa és konzulja címét. A városvezetést, törvényhozást, kivette a papok kezéből és egy germán befolyástól mentes, független ország létrehozásán ábrándozott, melyben a pápaságnak minimális politikai szerep jutna csupán. A pápaság intézménye olyan mélyen volt beleépülve a középkor társadalmában, mint a rabszolgaság vagy a feudalizmus, teljes egészében megszabadulni a papi uralomtól elképzelhetetlen lett volna. Crescentius János másban kereste a megoldást és szerencsés módon segítséget talált Piencenza püspökében, a rossanói Philagathoszban, aki a bizánci udvar támogatásában bízva, merész határozottsággal egyezett bele, hogy ellenpápaként lépjen fel a germán érdekek ellen.

A görög szülőktől származó Philagathosz János Rossanóban látta meg a napvilágot és görög rítust követve kezdte papi hivatása karrierjét. Szerencsés felemelkedése 980-ban kezdődött, miután II. Ottó és Theofánia Itáliába érkeztek. Ekkor Philagathosznak sikerült behízelegnie magát Theofánia udvartartásába, ahol görög származása, nyelvismerete megkönnyítette személye elfogadását a görög kultúrát, szellemi életet sokszor hiányoló bíborbanszületett császárné előtt. Először a császárné házikáplánja tisztséget töltötte be, később Ottó itáliai tartózkodása folyamán főtisztviselő beosztásban szolgálta a császárt. Ügyes helyezkedésének hamarosan hasznát látta, mert valahogyan kisunyiskodta magának Nonantula gazdag monostorát, melyben feudális fejedelemként udvart rendezett be magának. A császárnénak köszönhetően egyre közelebb került a szász uralkodóházhoz és tekintélye tovább emelkedett a gyermekkorban lévő III. Ottó és Brúnó herceg nominális keresztapasági kinevezése által. Több historikus szerint tényleges keresztapja volt a két német hercegnek, amit nehéz beilleszteni a valós történelembe, mert semmi adat nincs németországi útjáról, tartózkodásáról, ráadásul két királyi székhelyen (szász, bajor) kellett volna ügyködnie – különböző időkben – ahhoz, hogy a keresztelési ceremóniákat megtarthassa.

Az ifjú Ottó még jóval a császári koronázása előtt, 995-ben – apja példáját követve – díszes követséget menesztett Bizáncba, hogy ő is onnan nyerhessen magának feleséget. A követség vezetését Philagathoszra bízták, ám a görög származású főpap eladó menyasszonyt nem volt képes ura számára kialkudni, pedig bő egy évet lustálkodott a bizánci mihasznaságban, hogy utána dolgavégezetlenül érkezzen meg Rómába 997. évének kezdetén. A minden lehetőséget kihasználó és minden lehetőségre törtetően rámozduló Philagathosz a bizánci udvar bizalmában is megpróbálta befészkelni magát, de – vesztére – az elbizakodott nagyratörésében képtelen volt megkülönböztetni a lakomák borgőzös ígéretei és a reális politikai lehetőségek közt fennálló áthidalhatatlan különbségeket. Úgy gondolta, hogy a görög uralkodó család és a bizánci klérus tagjai között barátokra, szövetségesekre sikerült lelnie, akik támogatni fogják politikai ambícióit. Crescentius még az ördögöt s szívesebben látta volna Szent Péter trónján, mint a szász uralkodó család egyik sarját, ezért boldogan egyezett ki a nagyravágyó Philagathosszal az elkergetett V. Gergely hivatalának átvételéről. Philagathoszt 997. májusában szentelték pápává XVI. János néven és ismét két egyházfővel dicsekedhetett a katolikus egyház.

Hamarosan mindenki számára, de főleg az ellenpápa számára világossá vált, hogy Baszileiosz és testvére VIII. Kónsztantinosz császár nem óhajt sereget küldeni a 'görög' pápa érdekei megvédésére, pedig ez hiba volt a bizánci udvar részéről. A bizonyalan helyzet szülte lehetőségek tálcán kínálták fel magukat egy görög térnyeréshez és az Itália politikai helyzet közönyös elhanyagolása óriási mulasztásnak számított. Ezekben az időkben tudniillik Róma, Campagna, Ravenna és Emilia népe támogatta volna és szívesen fogadta volna a görögök hatalomátvételét. Miközben Philagathosz segélykérő üzeneteket küldött Konstantinápolyba, III. Ottó teljesen le volt kötve bajor rokonaival való civódással, itáliai hívei elpárologtak, gyakorlatilag még egy ezred katonát sem tudtak volna kiállítani a császár érdekek megvédésére, és így a bizánci udvar egy soha vissza nem térő alkalmat szalasztott el tutyimutyissága miatt. Egyedül Páviában verődött össze egy jobbára főpapokból álló császárhű gyülekezet, akik a sajátmaguk által rendezett ismétlődő zsinatokon keseregtek és erőtlenül szitkozódtak. Megátkozták, kiátkozták az új pápát, Crescentiust, Benedek herceget, meg az összes római elöljárót, hivatalnokot, aki tisztséget mert vállalni a 'valódi' pápa ellenségei oldalán. Philagathosz tökéletes pápának bizonyult a rómaiak szemében; politikai, gazdasági ügyeket teljesen átengedte a várost iránytó nemeseknek, polgári elöljáróknak, a világi ügyektől teljesen visszavonulva – szerénységből példát mutatva – csak a templomok, kolostorok létfenntartásához elegendő minimumot kérte.

A germán politika nem engedhette meg, hogy kreációját, a saját képzésű Brúnó pápát csak úgy elzavarják, elképzelhetetlennek tartottak olyasmit, hogy az egyszerű római polgárság a pápaság és a császári hatalomtól függetlenül boldoguljon, mert egy ilyen helyzet megbontotta volna azt a démoni kötödést, minek megkötésén már évszázadok óta fáradoztak. A francia és a germán klérus elrettentve gondolt arra, hogy ha a római pápát el lehetett zavarni, akkor a saját püspöki székük sincs biztonságban. Még az őszvégi havazások beállta előtt 997. novemberében Ottó az országa nagyurai és főpapjai kíséretében átkelt az Alpokon. A lassú ütemben haladó hadi népnek három hetében tellett mire elérték Pávia városát, ahol az uralkodó együtt ájtatoskodta keresztül a karácsonyi ünnepeket unokatestvérével, Gergely pápával. A rendkívül enyhe tél lehetővé tette a háborús felvonulást és a jól felszerelt szász-bajor nemesi had kényelmesen nyomulhatott előre. Váraikból, udvarházaikból előbújtak a korábban elmenekült császári emberek és boldog kardcsörtetéssel csatlakoztak a Rómát körülkerítő germán hadakhoz. Crestentiusnak és Róma városának semmi esélye nem maradt. Február végén ért a császár Róma falaihoz és a város tárt kapukkal fogadta. Lehetetlenség lett volna a gyengén felszerelt, harcászatban képzetlen polgárságnak megvédeni városuk falát, amiért jobbnak látták az alázatos meghódolást. Crescentius, talán konzul előde, Adalbert hősies példáját tarthatta szem előtt, mikor hűséges tanácsosaival és fegyveres követőivel bezárkózott a megerősített Szent Angyal várába. A császár által követelt azonnali fegyverletétel ultimátumát megtagadta, Ottó mégsem fogott az erődítmény ostromába: egyelőre megelégedett annak körbezárásával. A rémülettől eszét vesztett Philagathosz elmenekült a városból és egyszerű szerzetes ruhába bújva próbált meg a görög fennhatóság alatt álló megyékbe lejutni, de az ellene indított nagyszabású hajtóvadászatot nem sikerült kikerülnie. Közvetlenül az elfogása után – valószínűleg pápai parancsra – kegyetlenül megcsonkították; orrát, füleit levágták, nyelvét kitépték, majd egy kolostor pincéjébe vetették, hogy ott várja a kegyeletes halál érkezését.

Gergely pápa kivárta míg úgy-ahogy begyógyultak Philagathosz sebei, majd szinódust hívott egybe a Lateran palotában, melynek egyetlen célja a megcsonkított Philagathosz további megalázása és elítélése volt. A pápai bíróság ítélete folytán a félelemtől és lázas fertőzésektől remegő ellenpápáról leszaggatták pápai ornátusának elrongyolódott maradványait utána fordított helyzetben egy rühes szamárra kötözve parádézták vele a várost végig, a vulgáris aljasságot élvező csőcselék legnagyobb örömére. A Germán pápa és unokatesója, Ottó rendkívül élvezték az édes bosszú látványát, még jó hogy keresztények voltak, mert így perverz örömük nem volt feltűnően otromba. Miután mindenki kiszórakozta magát, a meggyötört öregembert visszalökték cellájában és mivel tovább feljegyzéssel sorsát illetően nem rendelkezünk, ezért biztosra vehetjük, hogy hamarosan megfojtották. Szent Nílus biográfiájában (Vita Nili) olvashatjuk, hogy monostori magányát otthagyva a szentember Rómába ment földije Philagathosz sorsáért esedezni. A császár és V. Gergely mély tisztelettel fogadták az akkor már több mint kilencven éves aggastyánt és türelmesen hallgatták végig a megbocsájtásra biztató könyörgését. Az öreg pátriárka úgy látta, hogy Philagathosz éppen eleget szenvedett és kellőképpen meg lett büntetve ezért kegyeletes cselekedet lenne, ha a császár vele engedné kolostorába, hogy az ott kijelölt cellába élje le életét. A császár kegyesen hazaküldte az öreget, hogy nem kell aggódni majd a jóságos isten irgalma egyensúlyba hozza a hibákat és a tévedéseket. Nem szabad szem elöl téveszteni, hogy Philagathosz nem tartozott a kegyetlen, vérengző pápák közé; senkit nem végeztetett ki, senkit nem csonkoltatott meg és inkább visszahúzódó, szenteskedő viselkedés jellemezte kormányzását. Philagathosz tárgyalása és elítélése után – meséli a Vita Nili – a császár egy magyarázkodó püspököt küldött a szenthez, akivel a szent jóslásszerűen közölte, hogy a császárra és a pápára annyi szenvedés fog járni, amennyi szenvedést Philagathosznak nyújtottak. A megátkozásnak is beillő oráció megijesztette a babonás Brúnót meg a nálánál is babonásabb Ottót és Szent Nílus szavai beárnyékolták a győzedelmes hatalomátvétel egét, megsavanyodott szájukban még az édesbor is. Nílus jóslata beigazolódott, és kicsit több mint egy évvel rá a pápát, majd azt követően három évre a császárt is magához szólította teremtője …

Leó, II. Baszileiosz római követének bátyjához irt leveleiben közölt Philagathoszról írott jellemzés; átkozódó, piszkos-szájú, istenkáromló, véreskezű, arrogáns embernek mondta a szerencsétlenül járt ellenpápát – ám nem lehet tudni mennyire személyes tapasztalatra alapozott közlése, és mennyire a 997-ben, a Páviában tartott dühödten elfogult zsinat jegyzőkönyvei alapján íródtak. Mindenesetre Leó Philagathosz bukása után érkezett Rómába és nem biztos, hogy korábban valaha is találkoztak.

Mindezen idő alatt Crescentius János az Angyalvárban zárkózva készült a végső ostromra, követőivel együtt tisztában volt reménytelen helyzetével, és habár megszökhetett volna nem akarta hű embereit magukra hagyni. A német hadak néhányszor rajtaütés-szerű gyors támadással megpróbálták az Angyalvár bevételét, de a hősies védők mindannyiszor visszaverték rohamaikat. Gregorovius közlése szerint, Crescentius 164 helyen pártázatos oromzattal, lőrésekkel erősítette meg a védőfalat az így megerősített vár komoly kihívás volt a szlávok földvárait oly könnyedén lerohanó germán katonaságnak. A császár Meiszen őrgrófját, Eckhardot bízta meg a mauzóleumból várkastéllyá alakított erőd bevételével, aki már eddig is megpróbálkozott minden fondorlattal, vad rohammal, hogy megtörje a sikeresen védekező rómaiakat. Hetekig eltartott mire az ostromló germánok attaktornyokat, kőhajítógépeket és falrombolókosokat építettek, mert azok nélkül nem sok esélyük volt az erőd bevételére. Az ostromlott konzul vitézségéhez kétség nem férhet: utolsó erejéig ellenállt emberei élén a sokszoros túlerőnek, és mikor már képtelen volt védekezni a bántalommentesség garanciája felajánlásakor letette a fegyvert. Természetesen becsapták, mert a császár nem érvényesítette az Eckhard által nyújtott garanciát. Crescentiust és az elfogott kapitányait lefejezték, másokat megcsonkítottak, míg a klérus 'bűnös' tagjait száműzték, sokakat életfogytiglani kolostorfogságra ítéltek.

A birodalom adminisztratív központját, Ottó Rómában alakította ki és bizánci mintára magasrangú (haszontalan) pápai udvaronc hivatalokat hozott létre, továbbá ceremónia mesterekkel, díszlettervezőkkel és a keleti divatban jártas jelmezkészítőkkel dúsította fel udvartartása népét. 'Teuton' urak és papok kerültek minden valamirevaló közigazgatási pozícióba és a megtört római nemesség kiskutya módjára hunyászkodott meg V. Gergely előtt. A pápai hatalom teljes mértékben restaurálva lett.

Ottó a nyár elején Észak-Itáliába húzódott vissza, valószínűleg a nyári hőség és a maláriát terjesztő moszkitófelhők miatt, novemberben rövid időre visszatért Rómába, egy zsinatra, majd nehezen érthető okok miatt délre vette útját. A kor eseményeit lényegesen több hiteles forrás ismerteti, mint a száz-kétszáz évvel korábbi történéseket, de ez közel sem jelenti a részletek, indoklások, indítékok harmonikus egymást fedését. Philagathosz tárgyalását, megcsonkítását/meggyilkolását, Crescentius hősiességét, kivégzését másképp ecseteli Thietmar, János Dékán (Velencei Krónika), Raoul Glaber (História), mint Damianus Péter (Vita Romauld), aki még azt is hozzáteszi, hogy Ottó, Crescentius kivégzése után ágyasának kényszerítette Crescentius feleségét, Theodórát. Ottó dél-olasz kirándulását szintén különböző indítékokkal támasztják alá; ilyen a mártíromságot szenvedett Adalbert halálhíre, mely mélységesen megrázta a császárt, valamint Szent Nílus fenyegető figyelmeztetése, ami állítólag bűnbánatot ébresztett benne, és eszerint az elkövetett vérengzések miatt lelkifurdalása támadt: ezért indult el vezeklő útjára. Az mindenesetre biztos nem igaz, hogy Ottó vezeklése jeléül mezítláb hagyta el Rómát, ám azt elfogadható adatnak lehet tekinteni, hogy tárgyalásokat folytatott a dél-itáliai hercegekkel, majd Monte Cassinóba érkezett, hogy elméjét megtisztítsa a római vérengzések visszatérő rémképeitől. Semmilyen hiteles beszámolóval nem rendelkezünk, hogy pontosan mi játszódott le ezen néhány hónap alatt Rómában – amíg a császár délen bolyongott – de unokafivére V. Gergely halálhíre 999. év februárjában, Monte Cassinóban érte utol az uralkodót. Furcsa módon Ottó nem sietett vissza unokatestvérét eltemetni Rómába, helyette a Garganus hegy magaslatán álló Szent Mihály Arkangyal kápolnájához látogatott – talán pontosan maga sem tudta, hogy miért. A héber mitológiából átöröklött zsidó félisten 493-ban megjelent Garganus hegyén, ahol mint törzsökös ószövetségi figura tett tanúságot Jézus istenfiússága mellett. Az ilyesmi csuda volt a javából, amiért még melegében elkészült egy kápolna a zsidó angyalka tiszteletére, majd a megfelelő hírverésnek köszönhetően a nyugati kereszténység papjai, szerzetesei számára – nagyon rövid idő leforgása alatt – Garganus hegye ugyanazt a kultikus fontosságot töltötte be, mint Athosz a keleti szerzetesek zarándoklásában. A megfelelő szentadag kiimádkozása után még mindig nem igyekezett vissza Brúnó temetésére, hanem a Gaeta város közelében tartózkodó Szent Nílust kereste fel, aki állítólag egy sátorban remetéskedett a helyi erdőszélen. Szent Nílus biográfusa túlfűtött leírásában a császár az öreg lábaihoz vetette magát, áldásáért és bűnei alól való feloldozásért esedezett, utána órákon keresztül együtt imádkoztak, majd a császár az aggastyán kezébe helyezte koronáját, hogy evvel juttassa kifejezésre a földi hatalom hiábavalóságát. Tekintélye emelése végett az uralkodó magával szerette volna vinni az öreg remetét Rómába, de az visszautasította a császári óhajt. (Vita Nili, c. 93)

Ottó csak ezen bolyongás után, négy héttel arra, hogy unokaöccse – a pápa – halálhírét vette tért vissza Rómába; a temetésről is alaposan lekésett, ráadásul az érkezése utáni események sem derítenek fényt a fiatalembernek számító pápa hirtelen elhunytára. A Vita Nili egy második legenda-szerű zendülésről, trónfosztásról tud, minek végén a pápát erőszakosan elintézték. (c. 91). A paderborni apát, Konrád 1165. körül írt, hitelesnek tűnő 'Vita Meinwerci'-ben úgy tudja, hogy a pápát megmérgezték, mely állítás a vérengzéseit figyelembe véve reálisnak hangzik. Mindössze három évig volt pápa Brúnó, mely idő alatt mindent megtett, hogy parazita intézményétől Róma és Lazio népe ne tudjon megszabadulni. Mély nyomot hagyott benne, hogy szentséges személyét semmire becsülve elkergették és elkeserítette az a tény, a német fegyverek nélkül képtelen lett volna római egyházkormányzását gyakorolni. Megkeseredett, gonosz ember lett belőle; fiatalságát, boldogságát majd az életét áldozta fel az egyház intézménye oltárán és azt, hogy mennyire volt megelégedve rövidre szabott élete értelmével, nem tudjuk meg soha, mert magával vitte a sírba.

II. Szilveszter

Békét és nyugalmat talált a császár Rómában, engedelmes bárókat és polgárokat, akiknek nagyon megfelelt fejük pozíciója nyakukon és azt levágatni onnét – holmi rebellió kedvéért – nem nagyon akarták. A klérus és a város domináns családjai odaadóan jelezték, hogy bárkit boldogan elfogadnak, akit a császár méltónak tekint a legfelsőbb egyházi hivatal betöltésére, habár kevesek előtt lehetett csak kétséges, hogy az új pápa más nem lehet, mint a nyolc hónappal korábban Ravenna érsekévé kinevezett Gerbert.

Gerbert elütött, élesen különbözött százada legtöbb főpapjától; okos, értelmes, nagy tudású férfiú volt, aki mindenkit lenyűgözött széleskörű ismeretével. Életrajza felvázolásához saját leveleinek tartalma a legfontosabb forrás, melyek számos kiadásban már az 1800-as években eljutottak az olvasókhoz. Gerbert a mai Franciaország, Aurillac városában született 938-ban, tanulmányait a 894-ben alapított Saint-Geraud monostorában kezdte, Gerauld de Saint-Céré, majd az őt követő apát, Rajmund irányítása alatt. Már lassan a harmincadik éve felé közeledett, mikor egy kiemelten magasrendű főúr, Kelet-Pireneus (Marca Hispanica) hercege, barcelonai Borel, a Saint-Geraud monostorába látogatott. A tehetséges Gerbertet Gerauld apát figyelmébe ajánlotta a hercegnek, és megkérte vigye magával Barcelonába, hogy az ottani iskolákban folytathassa tanulmányait. Barcelonába érkezése után, Ausona püspöke, Hatto vette kézbe Gerbert továbbképzését, akitől a legmagasabb szintű matematikát sajátította el. Azt, hogy Gerbert valaha járt Córdobába, hogy az ottani mohamedán egyetemen tanult volna arab tudósoktól egyedül Adémar de Chabannes (Krónika, III. 31) állítja, aminek ellentmond Richter atya és Gerbert azon levélrészlete, melyből megtudjuk, hogy a Marca Hispániában eltöltött „idejét két 'herceg' szíves vendéglátásában töltötte.” (Ep. 45). A 'két herceg' alatt Borelt és Hattót értette. Leveleiben sehol nem utal arra, hogy Córdobában járt volna vagy, hogy arab tanárok oktatták volna bárhol is. Ezért furcsa az akadémiai történelemírás makacs ragaszkodása, ahhoz a tévhithez, hogy Gerbert az arab tanároknak köszönhette átlagon felüli ismereteit. De természetesen elvitathatatlan tény az, hogy arab kiadású művek kerültek birtokába, amire ő maga is utal, mikor egy bizonyos Lupito nevű barcelonai tudóst említ, kitől latinra fordított arab kiadású asztrológiai műveket kért, melyekért cserében a saját könyvgyűjteményéből ajánl fel 'bármit'. (Ep. 24) Három évet (967-970) töltött Ibériában és mikor támogatója, Borel herceg, Hatto püspök társaságában Rómába indult, Gerbert boldogan csatlakozott hozzájuk. Gerbert már az érkezése után rendkívül jó benyomást keltett XIII. János pápában, aki rögvest értesítette I. Ottó császárt a különösen okos tudóspap érkezéséről. Nem sokkal rá Gerbert a császári udvarban találta magát és mint Ottó tanítója, majd lelki irányítója kora egyik legbefolyásosabb főpapjává vált.

Ottót annyira lenyűgözte Gerbert tudományos ismerete, gyors észjárása, kellemes stílusa, kifejezésképességének sokszínűsége, hogy az magával vitte Magdeburgba és fia, II. Ottó nevelőjévé nevezte ki. Nem sokkal rá Gerbert a császári udvar megbecsült személyisége lett, mindkét Ottónak tanítója, tanácsadója és lelki irányítója, aki sorsát imigyen teljes egészében a szász uralkodóházhoz kötötte. 873-ban, I. Ottó halála után Gerbert elfogadta Reims érsekének, Adalberon kérését, és a felajánlott 'scolasticus' méltóságát betöltve átvette a Reimsi Katedrális iskola vezetését. A katedrálisok városának becézett Reims a frank-germán területek leggazdagabb városának számított, hol a mezőgazdaság, ipar, kereskedelem jelentős hányada az érsekség kezében összpontosult, emellett a város érseke a német területek főpásztori méltóságát is betöltötte. A pápa után leghatalmasabb főpap bizalma és barátsága rendkívül sokat javított Gerbert pozícióján. Gerbert, amennyire csak tehette megosztotta idejét Reims és a császári székváros, Magdeburg között. Ritkaságszámba menő könyvtárat gyűjtött össze, melyben minden tudományág, reál és humán; filozófia, medicina, retorika, asztrológia, matematika helyet kapott. Hatalmas energiával rendelkezhetett: tanult és tanított, ezenfelül Adalberonnal közösen az egyházügyi dolgok és a hitvallással kapcsolatos ügyek elsőbbsége helyett a világi nagyok politikai harcába vetette magát. A két főpap egyházi hivatásuk körét túllépve olyan hatalmi harcban merült el nyakig, melyhez semmi közük nem volt. Gerbert ellene fordult, Lothár frank királynak, ugyanakkor erősen támogatta Capet Hugót a francia trón megszerzésében. 988-ban meghalt Gerbert patrónusa és jó barátja, Adalberon, ám a hőn óhajtott reimsi érseki székre még három év civakodását kellett végig bekkelnie. Adalberon elhunyta után Capet Hugó, hatalma erősítésére, Lothár nyugati frank király törvénytelen fiát, Arnulfot ültette Reims érseki székébe, mely kinevezést XV. János pápa lelkesen helyeselte, miután Capet Hugó követei megkenték őszentségét néhány láda arannyal. Három évvel később Capet Hugó már nem tartotta elég hűségesnek Arnulfot, ezért egyszerűen elzavarta és helyébe Gerbertet tette meg Reims érsekévé. Ezúttal XV. János pápát senki nem vesztegette meg, így a hoppon maradt pénzéhes pápa már csak azért is Gerbert kinevezése ellen fordult, több zsinati határozatban elítélte és Arnulf azonnali visszahelyezését követelve Gerbertet megfosztotta érseki rangjától. Gerbert gusztustalannak találhatta a fösvény pápával való huzakodást – meg fizetni sem akart – és ezért 995-ben önként lemondott hivataláról, érseki rangját visszaadta a sötét homályból felfelé pislogó Arnulfnak. Kiábrándultan fordított hátat a frank világ árulással, rosszindulattal telített bűzös levegőjének és ezután szegődött vissza III. Ottó udvarába ahol a fiatal uralkodó nevelője és belső bizalmas embere lett. Ottó tisztában lehetett a tudás hatalmával és kora kimagasló tudású tanítóit gyűjtötte maga köré. Gerberten kívül még udvarában tevékenykedett, a görög Philagothosz, az olasz Vercelli Leó, hildesheimi Bernhard, kölni Heribert és a manzi Willigis, ahol a híres oktatók a legnagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesültek. Az antik műveltség tiszteletének kifejezéseként, Gerbert ekkor veszi fel a Horatius Flaccus nevet, még nem is gondolva arra akkor, hogy hamarosan egy lényegesen kevesebb műveltséggel rendelkező alak nevét veteti fel vele a sors.

A császár 998-ban magával vitte Gerbertet Itáliába, majd nemsokára Ravenna érsekségével ajándékozta meg hű emberét. V. Gergely 999-ben bekövetkezett hirtelen halála után semmi kétség nem vetődött fel akörül, hogy a császár kinevezettje Gerbert lesz. Gerbert egykor élt elődje, I. Szilveszter túlnagyított szerepén belelkesedve felvette annak nevét, és 999. áprilisában II. Szilveszter néven szentelték fel pápává. A történelem első olyan pápája foglalhatta el az apostoli szentszéket, aki ismerte a matematikát, aritmetikát, görög filozófiát, a pogány görög-latin irodalmat és több nyelven tudott írni, olvasni.

Gerbert csöppet sem óhajtott szerénykedni a Szilveszter név felvételével, mert egy megújhodó keresztény birodalom egyházi alapítójának képzelte magát, míg a tervéhez szorosan kapcsolódó Ottót új Konstantin császárnak tekintette. Széleskörű ismeretsége ellenére Gerbert nem tudhatta, hogy I. Szilveszter soha sem találkozott Konstantin császárral, ám avval nagyon is tisztában volt, hogy Konstantin nem csak az egyház ellenségeit győzte le, de birodalmi rangra emelte a keresztény vallást, világi hatalmat, gazdagságot, mások feletti előjogokat biztosított számukra, amit egy bőkezű adománylevéllel (donáció) garantált. Szilveszter III. Ottóban egy második nagy Konstantint látott és így elvárta a korábbi adományok megerősítését, új birtokok, kiváltságok adományozását, az egyház intézményének további gazdagítását. Ezenfelül szeme előtt lebeghetett, hogy Konstantin császár a sok bőkezű jótétel után, szedte sátorfáját és azt jó messzire (Bizáncban) ütötte fel megint, míg Itália félszigetének jelentős része feletti hatalmat és jövedelmének élvezetét rábízta az egyházra. A nagyműveltségű Gerbert tisztában lehetett a hírhedt Konstantin Donáció hamis eredetével (no meg a pippini-károlyi-Jámbor lajosi hamisításokkal is), de papi tisztessége mégis azt diktálta, hogy egyháza üdvéért elfogadható a hamisítás, és természetesen megengedett történelmi cselekedetnek vélte a műveletlen vagy félművelt világi hatalmasok átverését. Gerbert, a római pápaság valójában sosem ragyogó dicsfényét szerette volna visszaállítani, mihez a politikai és gazdasági keretet – Európa másik felében buzgólkodó – Német-római császár biztosította volna. A Konstantin Donáció megerősítésével és új donációk adományázásával, valamint a Pápai Állam adószedési rezsimének biztosításával, olyan feudális intézmény létrehozása lebegett szeme előtt, melynek folyamatos növekedését a császári fegyveres hatalom garantálná. A kialakítandó új birodalmi egyház alapításában fontos volt, hogy a leghatalmasabb világi uralkodó, mint Krisztus eszköze, az apostolok szolgájaként (Servus Apostolrum) vesse magát a pápai óhaj alá.

Evvel párhuzamosan Ottó követendő példaként Nagy Károlyra tekintett vissza, akinek uralkodását, az egyházért hozott áldozatait a frank-germán papság akkorra már túlszínezve felnagyította. A X. sz. második felében a frank-germán papság piciny részletekig kidolgozott alapossággal megalkotta az eszményi nagy keresztény uralkodó példaként tündöklő képét. Károly-kultusz építésében az egyház történelmi eseményként értelmezte a mesében illő cselekedeteket, és ahol szükségét érezte tovább bővítette a győzelmek végnélküli sorát és a kereszténység erősítéséért tett hősies erőfeszítéseket. A halványan pislákoló, 'felvilágosult' károlyi szellemiséget, egy kimagasló műveltségi szint létrehozásában vizionálta a papság, melyben jelentős szerepet játszott a tehetségek garmadával megáldott Károly császár. Az így kialakított mesesorozatot utólagos hamisítások gyártásával próbálták igazolni, amiről persze Ottó nem tudhatott és így minden fenntartás nélkül, naiv lelkesedéssel álmélkodhatott legendás elődje fényes tettein. Thietmar szerint (IV.-47) Ottó kinyittatta Nagy Károly aacheni kápolnájában lévő kriptáját, és magához vette ereklyeként a hulla nyakában logó keresztet a még épségben maradt ruhadarab foszlányokkal együtt. Nemcsoda tehát, ha elgondolásaiban Ottó példaként tekintett Nagy Károlyra, akinek nyomdokaiban lépkedve egy központosított irányítású keresztény Európa megteremtése válhatna valóra. Útirányként állhatott előtte a nagy császár erőfeszítése a római pápaság megmentése érdekében tett károlyi hadakozás, valamint a pogányok ellen végrehajtott misszionárius háborúk győzelmi sorozata.

Nagy Károly méltó utódja óhajtott lenni – elképzelésekkel bizonyára nem volt hiányban – és nagyratörő tervei felvázolásával folyamatosan megörvendeztette az őt ösztökélő papságot. A gyakorlatban már kicsit más volt a helyzet, mert Ottónak sem kedve, sem kellő katonai ereje nem volt egy esetleges szláv törzsek elleni vagy még kevésbé egy Kárpát-medencei hadjárat kivitelezéséhez, inkább szívesebben vonulgatott, misézgetett Itáliában a hasznavehetetlen nemesi élén.

XIII. János (965-972)

Ottó császárnak semmiképpen nem jött rosszul V. Benedek halála, nem kellett a római követséggel vergődnie; szépen hazaküldhette őket, és a pápaválasztás bonyodalmairól lemondva – maga helyett – Spiers püspökét, Otgert, és a jó kipróbált Liutprandot küldte Rómába. A germán párt választása egy tipikus karrierista papra, Narni püspökére, Jánosra esett, aki az egyik fővádlója volt XII. Jánosnak a 963-ban megtartott római zsinaton. Narni püspöke a kinevezését, vezető pozícióját a pápai kancelláriában és az evvel járó zsíros jövedelmét Alberik fiának köszönhette, kinek a pápai felszentelési ünnepségén, Krisztus nevére esküdve fogadott örök hűséget, térdreborúlva megcsókolta gyűrűjét, köpenye szegélyét, aztán mégis az első adandó alkalommal elárulta és ellene fordult. Ugyanezt a kétszínű sunyiságot játszotta el Benedek pápával; először hajbókolva hűséget lihegett előtte, majd rögtön utána a félreállításán fáradozott. A legfelsőbb egyházfői tisztség betöltésere bizony ennél derekabb (jellemtelenebb) papot nehezen lehetett volna találni Itáliában. 965. október 1-jén szentelték pápává. XIII. János koráról néhány említésre lelni a száz évvel későbben alkotó, Brémai Ádám leírásából, 'Hamburgi Egyháztörténetből' (Gesta Hammaburgensis). Igaz a szerző jobbára az észak-európai területek történelmét ismerteti, de más fontos eseményt is megemlít. Értékes adatokat találni még Veronai Ratherius (Praeloquia), Soractei Benedek, Regino cuntinuatorja feljegyzéseiben, valamint a Patrologia Lat. gyűjteményében fennmaradt 33. darab, XIII. Jánostól származó levélben. Részadatokra lelni továbbá az LP. Katalógusában (Vita Johannes), és Farfai Hugónál (Destructio Monasterii Farfensis).

A hatalom csúcsára felkerült XIII. János a német párt teljes mértékű támogatása mellett sem érezhette magát megnyugtató biztonságban, a római püspökök, de különösen a világi vezetők élénken emlékeztek Narni-i János korábbi intrikáira, csúnya árulásaira. Senki sem bízott benne és kizárólag a germán testőröknek köszönhető, hogy nem fojtották meg álmában.

A személyes sérelmek és a múltban elkövetett gazemberségek mellett jobban táplálta a pápaellenes elégedetlenséget a germánok által diktált politikai-gazdasági átrendeződés, melyben a pápaság intézménye egyre merészebben magának követelhetett olyan jövedelmeket amik idáig nem voltak számára garantáltak. Közép-itáliai nemessége nem volt hajlandó önként lemondani javadalmairól a szentatya kedvéért és a pápa hamarosan Róma leggyűlöltebb személye lett. Egyszeriben nagyon felgyorsultak az események. Narni-i János alaposan benne volt az Alberik-ház tönkretételében, a család megmaradt tagjai vagyonuk/hatalmuk megcsappanásával már nem voltak vonzók a szentszék gazdájának, de azért még mindig veszélyt jelentettek az álnok pápára, és így az a saját biztonsága érdekében, új szövetségest keresett. És hamarosan meg is találta az erőegyensúly vákuumába betörő Crescentius családban azt a szövetségest, akiktől intézménye védelmét jó reménnyel elvárhatta. Vesztegetéssel, ígérgetéssel édesítette magához Róma feltörekvő dinasztiáját úgy, hogy közben felajánlotta kétesértékű szolgálatait. Szüksége is lett volna minden támogatásra Jánosnak, mert ahogy egyre többet akart markolni magának és intézményének, úgy gyűrűzött egyre szorosabban körülötte az elégedetlenség hulláma, míg végül a kiváltságaikat féltő nemesek, Róma prefektusa Péter és Campania grófja, Roffredo vezetésével, december hava közepén fegyveres lázadást robbantottak ki ellene.

A lázadók még mielőtt az elmenekülhetett volna elfogták János pápát, de elkövették azt a hibát, hogy jóindulatú kegyességből meghagyták életét; először az Angyal Várba zárták majd onnét átszállították Roffredo Campanai várába. A lázadók hanyagságának meg a vesztegető aranynak köszönhetően a pápának sikerült megszöknie és távoli rokonánál, Capua uránál, Pandulfnál talált menedékre. Néhány hónapra felszabadult Róma és Közép-Itália, eltűntek a pápai adószedők, az egyházi ügynökök, provokátorok kolostorok mélyében húzták meg magukat, míg a császári párt kardoskodó hősei – otthon – a feleségek mögé bújva lesték, mikor indul neki végre Szászországból Ottó a megsegítésükre. A jó hír hallatán Adalbert herceg is visszatért Korzikából és elkezdte egymásután kidobálni a Toszkánai birtokait bitorló germán-párti urakat. Ottó felháborodottan vette tudomásul Péter apostol utódja elűzését, de még jobban bosszantotta, hogy Rómában, annak ellenére, hogy nincs pápa, és hogy megszűnt az ő magasztos császári befolyása, mégsem dőlt össze semmi; a városban fellendült az élet, a falvakban megszűnt a prédálás, és a rablóbandák – Péter milíciájának köszönhetően – mindenhol visszaszorultak. A város irányítását egy 12 tagú tanács (Decarcones) vette át, kiket demokratikus szavazás folyamán, Róma 12 kerületének polgárai választottak be tisztségükbe. Munkájukat konzulok, valamint kisebb-rangú egyházi hivatalnokok segítették és mindenki nagyon jól elvolt a pápa basáskodása nélkül. Helyre állt a rend, a polgárok maguk dönthettek az adók mikéntjéről, a befolyt jövedelmek hasznosításáról, és a termékek sokaságára kivetett vámok elmozdítása fellendítette a kereskedelmet. Ilyen körülmények között a pápát – a papok, szerzetesek herehadát leszámítva – senki nem hiányolta és még kevesebben kívánták visszatérését. Elzárultak a pénzforrások és Narni János, kíséretével egyetemben teljesen Pandulf szűkmarkúságának volt kiszolgáltatva, , mert a lombard gróf minden volt, csak nem bőkezű. Capua erős várából XIII. János pápa Ottó azonnali beavatkozását követelte, mert most már az egész pápai intézmény léte került veszélybe a császári érdekek elvesztését nem is említve. Mi lesz, ha máshol is fellázad a nép és elzavarják a püspököket, a császári ügynököket, adószedőket? Ha római mintára, sorsukat kezükbe véve máshol is népi-polgári kormányokat szerveznek? Ottó Német-római császár címének tekintélye, birodalma egysége forgott kockán, avval, hogy az ő hatalmát megszentségelő pápa egy jelentéktelen helyzetben volt kénytelen keseregni egy vidéki várban, olyan visszazuhant életkörülményének között, minek minősége nem lépte túl a helyi udvari bolond szintjét.

A szégyenletes helyzet megváltoztatása végett, Ottó 966. őszén, még e tél beállta előtt erős sereggel átkelt az Alpokon, hogy a keresztény birodalmi egység ellen lázadókat megbüntesse, és a nemkívánatos pápát visszahelyezze a római nép nyakára. Elsőnek Lombardiában, Adalbert állt ki ritka hősiességről téve bizonyságot a sokkalta nagyobb túlerővel rendelkező német hadak ellen, és miután elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, ismét Korzikába kellett menekülnie. Mikor a császári sereg Róma falai alá érkezett, előbújtak odvaikból a torokmetsző pápai ügynökök: Cresentius fia, János vezetésével orvul meggyilkolták Roffredet és a pápaság elleni forradalom másik vezérét, a vestiarius (kamarás) rangját betöltő Istvánt. A vezéreiket elvesztő nemesek, polgárok ellenállása evvel gyakorlatilag megtört, és Ottó a válogatott sváb testőrsége élén minden akadály nélkül vonulhatott be a városba, mely rettegve várta a megtorlást. És a megtorlás nem maradt el. Róma 12 népvezére a vérpadon lakolt a szabadságszeretetéért, a konzulok közül néhányat kivégeztek, másokat megcsonkítottak a maradékot pedig életfogytiglani börtönre ítélve Németországba hurcoltak. A város prefektusát, Pétert szökési kísérlete közben sikerült elfogni a császáriaknak és a pápa kérésére a Lateran tömlöcébe szállották, hogy legyen valaki, akin a pápa kiélheti beteges szadizmusát. A pápa, a Lateran palota hátsó udvarában tárolt – helytelenül Caballus Constantinnak elnevezett – Marcus Aurellius császár lovasszobrára, a hajánál fogva akasztatta fel Pétert, majd a palotája ablakából gyönyörködve leste a szerencsétlen ember vonaglását. A pápai ügynökök által meggyilkolt két népvezér, Roffred és István tetemét a tragikus esemény után családjuk tisztességgel eltemette, de még így holtukban sem kerülhették el a pápaság prolongált bosszúját: mert azokat a pápa parancsára kiásták és a városfalon túl lévő szemétdombra vetették. Barbárságuk alátámasztására a papság egy régi szokásjogra hivatkozott, miszerint a 'szent' város falain belül nem lehet örök nyugalma annak, aki a pápaság hatalma ellen mer lázadni. Róma és Közép-Itália népe félelemmel vegyes beletörődéssel vette tudomásul a kegyetlen megtorlást, helyzetük rosszabbra fordulását és szabadságuk elvesztését. A városfalon kívül és belül állomásozó német katonaság élelmezése most is gondot jelentett, és garázdálkodása elől sokan távolabbi vidékekre menekültek. Egyedül a hatalmát visszakaparintó pápa örvendezett, mint abszolút győztes lelkendezve írja Ottóról: „a megtántorodott Egyház megmentője, fenséges félszabadítója, a háromszor áldott, szentéletű imperátor” (Mansi, Sacrorum Conciliorum XVIII. 509.)

Ottónak sikerült még egy szövetségesre találni, a pápát korábban pátyolgató, védelmező capuai 'Vasfejű' Pandulf személyében, aki szolgálatáért megkapta Ottótól, Spoleto és Camerino hercegségeit. Az újonnan szerzett birtokok megtartása érdekében a mások fészkébe betelepülő Pandulfnak muszáj volt 'szekerét' a germán karavánhoz kötnie, hűséget és odaadást színlelni mindaddig, míg érdekei megkívánták. A következő évben a pápa és a császár együtt vonultak be a pápai felügyeletet és római uralmat rendszeresen megtagadó Ravennába, majd egy szégyenletes zsinaton ismét adófizető szolgaságba kényszerítették Ravenna polgárait, valamint Pentapolis falvai népét. A római papság mentségül mondhatja, hogy kellett a pénz; valahogyan muszáj volt etetni a papok, szerzetesek siserahadát és a haszontalan életű püspökök, érsekek dörzsölő pompáját is fedezni kellett valamiből. Ravenna és környéke bekebelezésére, kiszipolyozására otromba papok által összetákolt hamisítványok biztosították a jogalapot, mely iratok bűnös arcátlanságát hosszú évszázadokon keresztül senki nem merte felvetni. A kor történelmével foglalkozó szakemberek a meghamisított dokumentumok halmaza által ismételten egy olyan dilemma elé kerülnek, melyben kikellene mondaniuk, hogy a hazudozás, hamisítás, szándékos félrevezetés rendszeres alkalmazása nélkül nem létezne kereszténység; se katolikus, se semmilyen. Persze egyszerűbb az ilyesmi felett eltekinteni és inkább egy szégyenletes történelemtanítás keretén belül szentséges pápákról, jóságos papokról, hős keresztény uralkodókról regélni, sötét, bárdolatlan alakokról azt állítani, hogy haladást, reményt, fényt nyújtottak a középkor emberének. A keresztény hatalom áldásos haladó mivoltját láthatjuk a XIII. János uralma alá hajtott Ravennában, ahol már évszázadok óta nem épült semmi, és ami mégis épült az mind silány, régi épületek romjaiból eszkábált valami volt; lakóssága 2-300 éve óta semmit sem gyarapodott, a Karoling és szász uralkodók ideje alatt lezuhant életkörülmények messze elmaradtak az ókorban elért életnívótól. A császárkor polgára kulturális, műveltségi szintje messze meghaladta XIII. János korabeli Ravennaiak szánalmas tudatlanságát. Minden szellemi stagnálás ellenére az élet mégis ment tovább; szántottak, arattak egy bizonyos fejlettségű kézműipar, kereskedelem létezett, és volt az bármily szegényesen jövedelmező, a pápaság akarta a maga részét belőle. A római kúria hallani sem akart arról, hogy Ravenna vagy Emilia-Romagna keleti sávja vagy Pentapolis, Firenze, Velence példáját követve önállóan lépjen a fejlődés útjára. Arról sajnos nincs semmi feljegyzés, hogy mi lett azon polgári vezetők és egyházi elöljárók sorsa, akik az évek folyamán ismételten megtagadták az adófizetést, visszautasítva evvel Róma fennhatóságát. A szebb napokat megélt Ravennában ünnepelte együtt a húsvétot 967-ben, a császár és a mások ingatlanait elorzó János pápa. Ottó ekkor határozta el legkisebb fia, az alig 13 éves II. Ottó (955-93) Itáliába hívását, hogy dinasztiája számára örökletessé tegye Itália királyságát. Apja legnagyobb örömére, II. Ottót még az évben, 967. december 24-én, XIII. János pápa társ-császárrá koronázta Rómában, és ha a koronázás ünnepi pompája a korábbi vérengzések feledését szándékoztak elősegíteni, akkor az bizony nem sok sikert ért el.

A császár egy grandiózus jövő, lenyűgöző palástját szerette volna fia vállaira illeszteni egy a görög császársággal megkötendő házasság létrehozásával, minek érdekében a körmönfont Liutprandot Bizáncba küldte. A minden megalkuvásra és alkura mindig kész Liutprand mestere volt a hízelgésnek, bókjaival elkábította provencei Hugót, ivraei Berengárt és legújabb gazdáját, Ottót is. Mindig tudta, hogy ki mit akar hallani, ha kellett erénnyé igazolta bűnt és mint pap nemcsak áldásokat osztogatott, hanem a legkegyetlenebb bűnöket, erkölcstelen gazemberségeket is feloldozhatta. A bizánci trónon akkor II. Niképhorosz Phókasz (912-969) ült és az Ottó követségét vezető Liutprand tőle szerette volna kieszközölni, II. Romanosz (38-963) leánya, és Phokasz mostohaleánya, Theofánia (Theophanu) kezét a még kislegény korban levő II. Ottó számára. A két leghatalmasabb uralkodóház között megkötendő frigy erősíthette volna a keresztény világot, fellendíthette volna a kereskedelmet, de legfőképpen egyenrangúvá emelte volna Ottó barbár környezetből származó szász dinasztiáját a valódi Kelet-római Birodalom bíborsarus császáraival.

Liutprand 968. június 4-ei érkezését Konstantinápolyba jóval megelőzte annak híre, hogy Ottó erős haddal, minden előzmény nélkül rátört Bari városára, ami akkor a Kelet-római Birodalom itáliai területe fővárosának számított. Ez az értelmetlen vitézkedés nem csupán galád orvtámadásnak tűnt a bizánciak szemében, de felért egy hadüzenettel. A helyzet komolyságán az sem segített sokat, hogy Ottó felsült Bari fala alatt és a germán hadak elkotródása a hősiesen védekező város alól minden volt csak nem dicsőséges. Ezek után nem lehetne Liutprand barátságtalan fogadtatásán vagy szívtelen vendéglátásán csodálkozni, mégis rosszul esett Crenmona püspökének a görögök viselkedése, és csalódását nem is rejti véka alá. Liutprand leírásából (Relatio de Legatione) értesülhetünk a nehéz aktusokkal túlterhelt ceremóniákról, a császár színműbe illő nagyzolóan büszke pózolásáról, a barbároknak kijáró lenéző megvetésről, ahogyan a fogadásokon és banketteken a nyugati követséget kezelték. A helyzeten tovább rontott a senki által nem kért és nem várt XIII. János pápa levele, melyben pimasz módon a 'görögök császárának' titulálta Niképhorosz Pókhaszt a 'birodalom császára' megszólítás helyett. A protokollok szigorú rendje mikor végre eljuttatta oda Liutprandot, hogy ünnepélyesen megkérhette II. Ottó számára a bizánci császár mostohaleánya, Theofánia kezét, akkorra már az egész leánykérés értelmetlenné és komolytalanná nőtte ki magát és a császár nem is válaszolhatott mást, minthogy majd elgondolkodik azután, ha „uratok visszaszolgáltatja, mindazt ami isten kegyelméből minket illett; Ravennát és Rómát és minden földet, ami közötte fekszik. Ahhoz, hogy a Baszileusz barátja lehessen uratoknak legalább Rómát és környékét illene feladnia és a bizánci uralkodó gondviselésére bízni.” Válaszába a császár továbbá kiemelte, hogy az példa nélküli és a hagyományok által megalapozatlan egy Porphyrogenitát egy barbár uralkodóval összeházasítani. Phókasz elődje, I. Baszileiosz (kb. 830-886) megtagadta II. Lajos római császár rangjának elismerését, és a követfogadás folyamán Phókasz, Baszileiosz példáját követve többször 'rex'-nek címezte Ottót, mindenki tudomására hozva ezáltal, hogy ő az egyetlen császára a Birodalomnak, Rómának és Itáliának is (Legat. 15-17). A szentséges pápát is a legszertelenebb módon gyalázták – Liutprand szerint – nem csak avval vádolták, hogy a szentségtelen Adalbert fiával (XII. János) érintkezett, de bűnéül rótták fel a Baszileusz 'görögök uralkodója' címzést is. (Legat. 47-51).

Liutprand nem ilyen vendéglátáshoz volt szokva, mélyen sértette, hogy semmivel nem tekintették többnek becses személyét a Bizánci udvarban, mint valamelyik besenyő kán követét, sőt még annyi tiszteletet sem kapott, mert folyamatosan gúnyolták, sértegették, és így megkönnyebbült szívvel szállhatott hajóra – több hónapos kényszerű várakozás után –, mikor végre a császári adminisztráció, 968. év végén hajlandó volt számára hajót biztosítani.

Miután Ottó értesült prelátusa szégyenletes felsüléséről, szövetségese, Pandulf segítségével rárontott Dél-Itália, bizánci fennhatóság alatt lévő falvakra, görög birtokokra. Hadjárata nem lehetett valami sikeres, mert ha sikeres lett volna, akkor azt Liutprand nem felejtette volna el megemlíteni. Abban az időben Ottó volt a leghatalmasabb uralkodó Európában és minden valódi vagy belemagyarázott erő ellenére mégis képtelen volt felszámolni a gyengén felvértezett görög helyőrségeket vagy elfoglalni a mindössze néhány száz katona által védett görög kereskedővárosokat. Az egész hadi cirkusz vergődése szinte teljesen megegyezik, a II. Lajos vezetésével lezajlott, 852-es hadjárattal, mely igencsak megszégyenítette a frank-germán hadakat. A majd egy évig tartó dél-itáliai kakaskodásnak Niképhorosz Phókasz meggyilkolásának híre vetett végett, akit Jóannész Tzimiszkész gyilkolt meg 969. decemberében. Ottó császár és XIII. János pápa elsőként gratulált, a gyilkos I. Jóannésznek, nagy volt az öröm Rómában, hiszen mennél hitványabb ember ült a bizánci trónon, annál inkább megnőve érezhették saját hitelüket.

A szépséges Theofánia, aki öt gyermeket szült és rövid élete folyamán az egyház, a birodalom és a család szolgálatán kívül semmi mást nem ismert meg.

Az elvetemült Jóannésznek minden szövetség jól jött, mert tette miatt, Konstantinápolyban jobbára csak megvetésben és utálkodásban volt része. A császárné szeretőjévé előléptetett hadvezér, Jóannész, a 'barbár' frank-germánokkal szembeni korábbi álláspontját megváltoztatva hízelegni kezdett Ottónál meg a pápánál, és szövetségük elnyerése érdekében könnyedén feláldozta (felajánlotta) II. Romanosz leányát, az alig 16 éves Theofániát. A hercegkisasszonynak különösen tragikus gyermekkora volt; tanúja volt apja borzalmas halálának, melyet az a méreg okozott, amit anyja – a szintén Theofánia nevet viselő császárné – adagolt be férjének, majd nemsokára Phókasz ágyában látta anyját hemperegni, míg a 969 év végén elszörnyedve látta, hogy anyja, Phókasz Niképhorosz kegyetlen lemészárolása után a gyilkos Jóannész cédája lett. Lehet, a házasság egyféle megváltást jelentett Theofániának, valahogy talán megnyugvást hozhatott, hogy maga mögött hagyhatta a brutális emlékekkel teli bizánci palotát; az erkölcstelen anyját, a véreskezű új szertőjét, a cselszövő minisztereket, főleg a mindenre kapható eunuchokat. És mégis nehéz szívvel szállt hajóra 972. kora tavaszán, mikor fényes germán kísérettel végre útra kelt Itáliába. A vonzókülsejű, kellemes természetű, 17 éves Ottó ránézésre is nagyon illett a minden földi szépséggel és bájjal megáldott görög hercegnőhöz, és Róma népe kitörő örömmel fogadta a szépséget és ártatlanságot megtestesítő pár egybekelési ceremóniáját. A Szent Páter bazilikában, 972. április 14-én eskette össze XIII. János a fiatal párt germán és itáliai országnagyok, főpapok jelenlétében, majd olyan fényes, több napon keresztül zajló pazar fesztiválsorozat következett, amelyet Róma népe utoljára a pogány császárkorban láthatott. A színpompás ünnepségek elmúltával csomagolni kezdett a császár és a nyárközepén fiával, menyével meg az összes germán gróffal egyetemben, búcsút mondott Rómának és Itáliának, hogy hat év távollét után végre hazatérhessen és rendezhesse szülőföldje dolgait.

A császár távozása után nagyon egyedül érezhette magát a pápa és habár trónja biztos alapokon nyugodott, mert egyöntetűen állt mögötte a klérus, személyére válogatott zsoldosok vigyáztak, mégis néhány hónappal Ottó távozása után elhalálozott. Az egyház világi gyarapítása, az anyagi érdekek, kiváltságok halmozása és a véres leszámolások bosszúja jellemezte uralmát, mely regnálásban a spiritualitás csak mellékszerepet kaphatott, míg a nép óhajának figyelembevétele teljesen ismeretlen fogalom volt.

A középkori (VII.-X. sz.) pápaság története és az ahhoz tapasztott események sokasága, olyan tudományos alapot képez, melyre kényelmesen képes ráépülni európai történelmünk. Ezeket az évtizedeket-évszázadokat kitöltő események és szereplők minden egyes esetben valós, létező elemként vannak beépítve az egyetemes történelemtudatunkban, megkérdőjelezésük felesleges és tudománytalan, mert minden esetben írott forrásból származnak. A probléma és kétség akkor léphet fel, ha egy kései állítás sehol máshol nincs alátámasztva korábbi – mondjuk kortárs – szerzők által. Természetesen a kétség felszínre hozása közel sem kellemes vagy ildomos az akadémista történelemtudomány számára, hiszen az ilyesmi elindíthat egy folyamatot, mely csúnyán megkopaszthatja a múltunkat kitevő históriát. Az meg egyenesen szégyentelennek tűnhet, ha valaki a középkor történelmét feljegyző papok szavahihetőségét elvetni merészelné, érvelésként rámutatva a jegyzetelők elfogultságára, kitalációkra, és a direkt hazudozás gyakorlatára. Néha mégis hasznos itt-ott rámutatni, hogy a papok lódításainak köszönhetően csupán egy látszólagosan harmonikus történelemképet ismerünk. Olyan, mint egy pointillista kép: minél közelebbről nézzük, annál kivehetetlenebb.

Ilyen példába botlunk a cseh I. Boleszláv fejedelem (912-967) lánya, Mlada Római látogatásának esetében XIII. János pontifikálása idején, valamint abban a pápai bulla hitelességében, amit János adott át Mladának.

Valamikor 967-69 tájékán Mladát Rómába küldte bátyja II. Jámbor Boleszláv, XIII. János pápához a Regensburgi Egyházterülettől való elszakadás engedélyezéséért, hogy egy független, illetve csak Rómától függő új egyházmegyét hozhasson létre. Elképzelései szerint az új egyházmegyét Bohémia és a Morva grófság területei adták volna ki. A római követjárás nem lehetett valami eredményes, mert Regensburg érseke, Mihály hallani sem akart megyéje felosztásáról, és csak miután 972-ben megmérgezték kerülhetett sor a szecesszióra. Mlada állítólag 5-6 évet tartózkodott Rómában, ájtatos apáca lett belőle, aki elsajátította a zárdaélet minden csínját-bínját – igaz, ezt egyetlen római forrással sem lehet alátámasztani. Mindattól függetlenül, hogy tényleg létezhetett és élt II. Boleszláv húga, mégis történetéről, de főleg a Rómában töltött évekről mindössze a több mint száznegyven évvel később buzgólkodó cseh paptól, Prágai Kozmától tudunk. aki művében (Chronica Boemorum) ismerteti Mlada életét. Kozma a XII. sz. elején háromkötetes krónikát írt, melynek első könyvében szerepelteti Mladát. Ebből a műből másolta ki az 'Annalista Saxo' ismeretlen (annonimus) szerkesztője – egy generációval később – Mlada történetének részletét, és nem csak kimásolta, hanem meg is toldotta egy nem létező pápai okmányból való idézéssel.

VI. Benedek (972-974)

VI. Benedek regnálására, valamint a X. sz. utolsó évtizedeinek fontosabb eseményeire a legmegbízhatóbb adatokat, a Rechenau híres szerzetese Hermann (Hermanus Contractus), Sváb Krónikájából (Chronicum Suevicum) meríthetjük, melynek eredeti és másolásos kéziratai megőrződtek majd idővel a Monumenta Germanica és a Patrologia Latina gyűjteményeiben kerültek. Még későbbi szerzők közlései, mint a XII. századi Benedek-rendi szerzetes Ekkehard (Chronicon Universale), és a korábban már említett Annalista Saxo ismeretlen szerzőjének adatai szintén segíthetnek ezen kor homályos történéseinek megvilágításában. A XI-XII. sz. szerkesztett LP. Katalógusok bejegyzései szegényesek, és ellentmondásos adataik megzavarhatják a történészeket.

VI. Benedek pápa kevés levelet bocsájtott ki és ami fellelhető, azok autenticitása is erősen megkérdőjelezhető, de azt biztosan tudni, hogy Pilgrim passaui püspöknek irt pápai levél (Pat Lat. t.137, Jaffé. 3771) hamisítvány. Lothár frank király és felesége, Benediktina állítólagos kérésére, a Blandin monostor számára kiállított pápai bulla (Jaffé 3776) autentikus okmánynak számít, ám Frederik, salzburgi püspök Noricum és Pannónia főpásztorúsági megbízatását tartalmazó bulla (Jaffé 3767) szintén bizonyítottan hamisítvány.

János pápa halála után az imperátor párt hívei által irányított római klérus a császári igényeket figyelembe véve a Szent Theodóra templom kardinál dékánját, Benedeket választotta pápává, aki természetesen Ottó elkötelezett hívének számított. Az ellenpárt erőtlen próbálkozással a Ferrucius klán Franco nevű tagját szerette volna hatalomba juttatni, aki a császári (birodalmi) érdekek háttérbeszorítását tartotta inkább szem előtt. Benedek pápa, ha nem is a római nemesség, de a klérus többségi támogatását bírva – kezdetben – minden gond nélkül gyakorolhatta hivatalát. Maga mögött tudhatta még az itáliai császárpárti nemesség erejét és komoly veszély esetén a távoli Ottó segítségnyújtásának garanciáját. Mivel ő maga is germán származású volt (apját Hildebrabdnak hivták), ezért természetes volt számára, hogy minden esetben a birodalmi érdekeket képviselő germán urakat, főpapokat támogatta, miközben az itáliai vezetőkkel arrogánsan, ellenségesen viselkedett. Helyzete tovább erősödhetett volna, ha Ottó császárt 973. májusában hirtelen el nem ragadja a halál, minek hírére, az addig meghunyászkodó római nemesség bátorságot nyerve, a bizonytalan helyzetet kihasználva a Crescentius család irányítása alatt zendülést robbantott ki. A Crescentius klán Róma egyik legbefolyásosabb, vezető családja volt és mint ilyen alaposan kivette részét az összeesküvések, árulások végtelen folyamatában. Először III. Lajos placetumában tűnik fel nevük, majd Alberik herceg fegyveresi közt találni őket. A Farfa Krónika említi Crescentius lánya, Theodóranda házasságát XIII. János pápa unokaöccsével, aki lehet, hogy a római polgárokat 966-ban hátbaszúró Crescentius János személyével azonos. Mikor a nagy császár halálhíre Rómába ért, ugyanez a család korábbi politikájának hátatfordítva a 'nemzeti' párt élére állva pápaság és császárság elleni fegyveres lázadást robbantott ki. A császárhű nemeseket elkergették Rómából, VI. Benedeket még idejében elfogták, majd az Angyalvár tömlöcébe vetették, ahol a következő év (974) tavaszán Crescentius parancsára megfojtották. A hatalomátvétel után a korábbi ellenpápa jelöltet, Ferrucius Francót, VII. Bonifác néven szentelték fel a katolikus egyház élére.

Ezen hónapok eseményeiről ugyancsak szűkös, hiányos feljegyzések maradtak fenn és a Rómában versengő két párt harcára csupán indirekt részadatok utalnak, de azt tudhatni, hogy a német főrendek ismételten megkoronázták II. Ottót, de ez a hódolat közel sem jelentett békét sem gondtalan uralkodást. A sorra felmerülő külső és belső problémák miatt, az alig 18 éves II. Ottó képtelen volt a római érdek és térvesztés miatt Itáliába szaladni, mert többek közt, a Lotharingiai lázongások és Harald dán király betörése mellett a pártütő unokatestvére, a titokban a trónra áhítozó Bajor II. Henrik megfékezésére kellett koncentrálnia. Direkt segítségnyújtás helyett szövetségeseit mozgósította a pápaság megvédésére, pénzeszsákkal ellátott világi és egyházi ügynökök érkeztek a félszigetre, hogy érvényesítsék a császári és pápai érdekeket. A birodalmi egységért fellépő itáliai nemesek – részben egyes északi bárók segítségével – rövid időn belül rendezték soraikat, mert Bonifác felszentelése után néhány héttel már az új pápa ellen szerveződött a fegyveres felkelés. A sikerhez nagyban hozzájárult II. Ottó tejhatalommal felruházott követe, Sicco gróf és fegyveres kíséretének Rómába érkezése, akik mindjárt utcai harcokba bocsátkoztak a függetlenségről álmodozó római polgárokkal. Bonifác (Bonifacii-Malfacii) a szabályosan megtartott felszentelési ceremónia ellenére sem tekinthető törvényes pápának, neve után mindig odaírták az 'invasor' (bitorló) jelzőt, amint azt látni a LP. Párizsi Katalógusában (II. 257, n. 1). Bobbio monostor apátja, Gerbert 'szörnyeteg' (horrendum monstrum) jelzővel illeti Bonifácot, akinek vér tapad a kezéhez. Crescentius vezette nacionalista párt gyors fellángolását hamarosan hanyatlás, visszavonulás követte és az állandóan változó érdekek hirtelen Bonifác nyaka körül húzták egyre szorosabbra a hurkot. Bonifác nemcsak kegyetlen, de óvatos és éber főpap volt, aki képes volt helyzetét felmérni, és alig hat hét trónolás után, a Lateran kincstárából annyi aranyat vett magához, amennyi csak bírt, majd Konstantinápolyba menekülve a bizánci császár oltalmát kérte. Majd tíz évig nem hallani róla, Bizáncban várta csendesen a megfelelő alkalmat visszatérésére, hogy újra a csúcsra kerülve mindenki rovására élhesse ki hatalmi vágyait. Az eseményekből látni, hogy a császárpárt felülkerekedett és egyik vezető alakja, 'Vasfejű' Pandulf értelmetlen hadjáratot kezdeményezett a dél-itáliai görög városok ellen. VII. Bonifác pápát trónra juttató Crescentius, ellenségei felülkerekedése után eltűnt Rómából és a történelem színpadáról – valószínűleg valami távolabbi vidékre menekült –, ám ez közel sem jelentette a Crescentius klán folyamatosságának megszűnését. Egy 977-ből származó dokumentum említ egy 'Crescentius Illustrissimus'-t, aki „békésen éldegél Velletri mellett” (Pier Luigi Galletti, Vat. Könyvtár, Vat. Lat 8042.), majd ugyanebben a Galletti gyűjteményben egy másik kézirat a pápagyilkos, bukott Crescentiust egy akkor már elhunyt duxnak és konzulnak tünteti fel, aki férje volt az előkelő családból származó Sergiának, valamint apja Jánosnak és II. Crescentiusnak. (Vat. Lat. 8043.).

A szaracénok elleni harci sikerekben szegényes keresztény vitézség érdemei közé sorolódik Provence-i Vilmos 973. hadjárata, melyben több csapást mért az arab hordákra. Két év múlva még sikeresebb volt a mai Saint-Tropez mellett álló arab erősség, Fraximentum bevétele, ahova az arab haramiákat 889-ben ette be a fene Dél-Franciaország és Észak-Itália legnagyobb bánatára. A zsivány bérgyilkosokból álló afrikai horda 80 éven át gyújtogatott, rabolt, öldökölt, mindössze akkor volt egy rövid szünet a garázdálkodásukban, mikor Provence-i Hugó 931-ben majdnem kisöpörte őket Fraximentum várából. Majdnem, mert a bandák teljes annihilációja helyett, még inkább visszafogadta és zsoldjába fogadta ezt a rendkívül ártalmas népséget.

Még mielőtt rátérnénk a következő 'hivatalos' pápa, VII. Benedek ismertetésére megint fontosnak tartom felhívni olvasóim figyelmét az évszázadok óta rendületlenül kitartó analfabetizmusra, arra a középkori sötétségre, mely legjobban a kéziratok hiányában mutatkozik meg. VI. Benedek meggyilkolása idején, már a X. sz. utolsó negyedénél járunk és a kevéske írott anyag ellentmondása miatt sok esetben homályosan lehet csupán követni a megtöredezett történéseket és a jelentősnek mondott személyek cselekvéseit. Ilyen valami II. Donus (Domnus) pápa személye, aki vagy létezett vagy nem. Figyelembe véve néhány korai katalógust, mely VI. Benedek utódjaként említi Donus pápát, magyarázatra kényszerítette a későbbi egyháztudósokat, mint Duchesnét és Jaffét, akik a kinyomozhatatlan Donus alakját, VII. Benedekkel azonosítják megoldásként. A hiányosságok miatt, 1947-ben a vatikáni kúria hivatalosan törölte Donust a pápák sorából.

VII. Benedek (974-983)

Legfontosabb használható információkat VII. Benedek pápával kapcsolatban Louis Duchesne, 'Liber Pontificalis' párizsi kiadásából meríthetjük.

Bonifác távozása után Ottó és anyja, Adelheide mindenáron a Cluny-i kolostor jámborságáról és kegyességéről ismert főapátját, a furcsa nevű Maieult (Majolus) szerették volna Szent Péter trónjára ültetni, ám a főapát nagyon is jól érezte magát Clunyban, nem áhítozott a római viperafészek ártalmas levegőjére és visszautasított a legfőbb egyház méltóság betöltését. A császár ezután utasította, római ügynökét Siccót, hogy a császárhű Sutri püspökéből, Benedekből csináljon pápát. Néhány egyházi szerző (pl. Ostiai Leó) úgy tudták, hogy Benedek unokája volt I. Alberik hercegnek, de mégsem előkelő származásának, hanem idegen fegyverek erejének köszönhette legfelsőbb egyházi hivatalba kerülését. A LP.-ban található ún. 'Sicco-töredék' (II. 257) a pápaválasztást elferdítve azt szeretné elhitetni, hogy Benedeket a római nép szabad akaratból, közgyűlésen választotta meg, holott, ha a népen múlott volna, akkor az megint elzavarta volna az egész élősködő római klérust, az új Benedekkel együtt, mint ahogy azt tette 965-ben. Lényegében minden politikai hatalom Sicco gróf kezében összpontosult, ám az egyházi és a gazdasági érdekeket átengedte a pápai adminisztráció hatáskörébe, mely döntés széleskörű elégedetlenséget váltott ki. Az Egyház intézménye mihelyt fegyveres erőt érzett maga mögött, mindjárt lépéseket tett jövedelmei növelésére, ami mások kizsákmányolását, kiváltságaik elvonását jelentette. A kapzsiság, pénzéhség volt minden baj okozója és nem a hitbéli eltérések vagy nem is a miserend menete körüli vita képezte az egyházellenes elégedetlenséget.

Rómában sok ezer termelésre, alkotásra képtelen szájtáti szerzetes akart naponta háromszor jóllakni, mellette még kiegészítésként dékánok, püspökök, érsekek követelték a méltóságuknak kijáró kényelmet és szolgáltatást, ami legalább annyi pénzt emésztett fel, mint a szerzetesek etetése. Az elégedetlenkedő római polgárok igazából nem Bonifácért rajongtak, hanem egy olyan pápát szerettek volna maguk felett tudni, aki nem annyira pénzéhes és aki kevésbé kopasztja meg őket. A pápaság persze ezt nem így akarta látni és 975-ben több zsinaton elítélték, megbélyegezték, kiátkozták Bonifácot, mintha a nép kizsigerelésére ez lett volna a megfelelő megoldás. Ahogy teltek az évek, úgy nőtt az ellenállás az adóbehajtó pápai ügynökökkel szemben – de a papságnak esze ágában nem volt kevesebbet követelni és az elmérgesedett helyzet ismét utcai harcokat eredményezett. Mint már annyiszor korábban a pápa külhoni beavatkozást követelt most is, elődjeihez hasonlóan felhívta a császár figyelmét Szent Péter utódjának, az isten földi helytartójának megvédésére vállalt kötelezettségére, és évről-évre Rómába történő bevonulását sürgette. II. Ottó egészen az Ardeni békéig (980 július) le volt kötve II. Henrik és Lothár elleni háborúzgatásokkal, ezért csak a számára kedvező békeszerződés után indulhatott megsegíteni a folyamatosan nyüszögő pápát.

Lehet az elkésett idő kárpótlása végett vagy talán hatalmi erőfitogtatás kedvéért 980 őszén, Ottó császár soha nem látott fényes kísérettel vonult Itália földjére, felcicomázott társzekerek sora szállította a sok előkelőséget; Ottó felesége a még mindig fiatal, gyönyörű Theofánia, akiben görög császári vér keveredett a bizánci kocsmárosok vérével, az újonnan született királyfi, akiből hamarosan 'Nagy' III. Ottó lesz, az anyakirályné Adelheide, Burgundia királya Konrád, és a kövér Capet Hugó volt közöttük a leghíresebb és leghatalmasabb. A Német-római birodalom második leghatalmasabb ura, Reims érseke Adalberon ugyancsak elkísérte az uralkodót, kompániájában helyet kapott egy rendkívül tehetséges fiatal, Gerbert nevű pap. A császár és díszes kísérete Ravennában ünnepelte a karácsonyt és a következő év (981) elején folytatták útjukat Rómába. A pápai intézmény vezetői és a német-párti urak kitörő lelkesedéssel fogadták Ottót, meg a sok fájin idegen úri népet, majd heteken keresztül tartott a számtalan parádés ünnepség; körmenetek, kismisék, nagymisék sora, majd végül egy egyetemes zsinat megtartására került sor, aminek a pápaság és a frank-germán papság érdekeinek megerősítésén kívül más értelme nem volt. A pápát támogató itáliai urak további adományokat, kiváltságokat kaptak a császársággal nem szimpatizáló nemesek rovására. Amíg az elégedetlenkedő római nemesekkel és polgárokkal szemben Ottó erős kéz politikáját választotta, addig az igazán veszélyes és kártékony szaracénekkel szemben már nem volt olyan nagy legény, pedig kíséretében sok olyan vitéz nyüzsgött, akik rablásban és fosztogatásban már többször bizonyították hősiességüket. Itália déli részén lévő görög városkák, uradalmak szintén ingerelték Ottót, de főleg a pápaságot, mert azok jövedelmeire úgy fájt a foguk, mint éhes egérnek a sajtra. Rómát azért hagyta el sietve Ottó a húsvéti ünnepek után, hogy megdézsmálja a görög városokat és, hogy megleckéztesse a Szicíliából rendszeresen behatoló pimasz arab martalócokat, de csak a Rómától mindössze 80 km.-re található Fucino tóig jutott el, ahol egy erős hadi tábort (Campus de Cedici) rendezett be. Az egész nyarat ott lebzselte át anélkül, hogy egyetlen komolynak mondható kardvágás történt volna az arabokkal. Télire Capuába vonult, mert Pandulf volt az egyetlen itáliai főúr, kinek az éléstárai elég élelmet tartogattak serege ellátására. A következő év nyárelőjén serege végre harcba bocsátkozott a szaracénokkal, és nyert egy csatát, de alig egy hónapra rá, 982. július 13-án, Stilónál megszégyenítő vereséget szenvedtek az araboktól, hol a germán és itáliai nemesség legjobbjai hullottak halomra. „Szaracén kardcsapások vágták ketté országunk fiatal reménységeit, Germánia legszebb virágait.”, írja Brúnó atya a 'Szent Adalbert Élete' c. művében, a rosszul elsült hősködés tragikus befejezéséről. Maga a császár is csak kalandos úton, egy görög hajó segítségével menekült meg a nagyobb baj elől, és az általa ellenségnek tartott görög segédlettel érkezett meg először Rossanóba, majd vissza Capuába, ahonnét eredetileg nekilendült sikertelen próbálkozásának.

A vereség meghiúsított minden további dél-itáliai expanziót, és semmi történelmi adattal nem rendelkezünk, hogy a császár mivel töltötte az elkövetkező hónapokat, mindenesetre a rá következő év (983) júniusában birodalmi diétára összesereglett országnagyoktól körbevéve találjuk, Veronában, ahol nagyszabású ünnepségek keretében az alig négy éves fiát, III. Ottót utódjává és társuralkodóvá koronáztatja. Talán még Veronában érhette el Ottót, július vége felé VII. Benedek elhunytának híre, minek hallatán Rómába helyezte át székhelyét. Megint új pápára volt szükség és a császár választása az általa jól ismert, bizalmas emberére, a császári kancellár hivatalát betöltő Pávia püspökére, canevanovai Péterre esett, akit nemsokára, XIV. Jánosként pápává szenteltek.

VII. Benedek kilenc évig regnált a legmagasabb egyházi hivatalban, és a Cluny apátság meg a szláv térítések támogatásán kívül szinte semmi esemény nem köthető személyéhez. Philip Jaffé Regestájában (oklevélgyűjtemény) privilégiumok sokasága VII. Benedek bőkezűségéről tanúskodik, dehogy kinek rovására lett megadva a sok kiváltság és előjog, arról nem regélnek a pápai bullák. Benedek szürke és jelentéktelen ember volt, ráadásul nagyon óvatosan, mértéktartóan viselkedett, és talán ennek köszönhetően azon kevés X. századi pápák közé tartozott, akik erőszakmentes, természetes halállal hagyták el örökre a Lateran palotát.

XIV. János (983-984)

Érthetően Róma népe nem fogadta kitörő lelkesedéssel az új pápa kinevezését, mert inkább egy általuk megbízhatóbbnak tartott személyt szerettek volna Szent Péter trónjában látni, aki a római polgárok érdekeiket szolgálja az idegen germán érdekek helyett. Ellenszegülni, pártot ütni a Rómába tartózkodó II. Ottó ellen azonban nem mertek és így teljes egyetértés jegyében szentelték pápává valamikor 983. őszén. Az egyház és a császárság közötti látszólagos rend és hatalommegosztás még mielőtt működőképes állapotba került volna hirtelen megtört, mivel a császár szúnyogcsípés következtében fellépő maláriás betegségét a doktoroknak nevezett sarlatánok képtelenek voltak hatékonyan kezelni, ezért a fiatal életerős Ottó egyre rosszabbul lett, míg 983. december 7-én utolérte vége. Thietmár jegyezte fel (Krónika, III.-25.) a császár halála előtt lediktált végrendelkezését, miszerint vagyonát négy egyenlő részre osztotta; az első a Katolikus Egyház, a második a szegények (ami szintén a papokhoz ment), a harmadik szeretett nővére, Matilda kapta, aki a Quedlinburg zárdájának volt főnökasszonya, és csak a negyedik rész lett szétosztva az őt hűségesen szolgáló miniszterek, katonatisztek között. Ottó az egyetlen német-római császár, aki a Szent Péter Bazilikában lett eltemetve, sírkövén egyszerű felirat áll: ”Otto Secundus Imperator Augustus”

A császár halálhíre gyorsfutárral száguldhatott a kilenc éve elkergetett Bonifác pápához Bizáncba, mert a következő év koratavaszán bizánci ügynökök és bérgyilkos brigantik társaságával érkezett Rómába, arrogáns sebességgel használta ki az uralkodó halála után keletkezett politikai bizonytalanságot. Róma nemessége és az árulásban igencsak jártas papsága a dühödt bosszútól túlfűtött Bonifác mögé állt, és hamarosan bekövetkezett XIV. János borzalmas és gyors trónfosztása. Jánost az Angyalvár tömlöcébe vetették, hónapokig sanyargatták, éheztették majd négy hónap múlva meggyilkolták. A hiányos feljegyzések miatt nem rendelkezünk pontos dátummal, ezért az eseményeket csupán hozzávetőlegesen lehet időrendbe helyezni, miszerint Bonifác hatalomátvétele húsvét körülre eshetett, míg Gerbert, Reims Zsinati Aktájában az augusztus 20- dátum van XIV. János elhunytára adva. Ezen évtizedek eseményeit haloványan regisztráló LP. folytatása, az ún. 'Eccard Katalógus' csak a XII, sz. végén, IX. Leó pápa alatt lett összeállítva és sajnos Bobbio apátja, Gerbert leveleiben fellelhető adatok sem vetítenek elégséges fényt a politikai változások részletes megismerésére.

Annak ellenére, hogy Bonifác ismételten erőszakosan ragadta magához a hatalmat és a főpapok többsége uzurpátornak tekintette, mégis több katalógusban, mint törvényes pápa van feltüntetve. Ezek közül a legmegbízhatóbbnak Sigerik érsek katalógusa számít, aki néhány évvel Bonifác halála után látogatott Rómába és mint azt munkájába bejegyezte: „Bonifác visszatérése után kilenc hónap és három napig ült a trónon.” Más egyházi munkák, mint az 1000. körül íródott Leodiensis Annales teljesen kihagyja neve említését a pápák névsorából. Kortárs szerzők hiányában kénytelenek vagyunk későbbi szerzők, mint Martinus Polonus közlését figyelembe venni, miszerint Bonifác kitépette régi ellensége, János érsek szemeit, mely cselekedet hihető, mert összhangban van Bonifác karakterével. Bonifác a következő év, 985. nyara végéig bitorolhatta az apostoli széket és amilyen hirtelen került fel a hatalom csúcsára, olyan gyorsan lett lependerítve onnét. Bonifácot ugyanazok a hatalmi erők tették el láb alól, akik korábban trónra segítették. Mikor ütött az órája; rárontottak laterani palotájában, bestiálisan legyilkolták, tetemét meggyalázták, lábánál fogva körbehurcolták, lándzsákkal szurkálták meg, majd maradványait a Lateran előtti Campuson hagyták, ahol egy napig senki sem mert hozzányúlni. Másnap néhány szerzetes félelmüket legyőzve összeszedték a maradványokat és ismeretlen helyen eltemették. Ferrucius Franco kegyetlen és gonosz ember volt, aki kegyetlen és gonosz véget ért, érthetetlen, hogy a katolikus egyház mért nem avatta szentjévé …

XV. János (985-996)

A korábban már kútfőként említett dokumentumokhoz további olyan évkönyveket sorolhatunk, melyekből a kor megismerését segítő adatokra lelni, mint pl.; a Hildeshemi, Altahenses Évkönyv. Bonifác pápa trónfosztását és meggyilkolását irányító Crescentius család feje, Giovanni személyesen választotta és ültette 985. augusztusában trónra a következő egyházfőt, aki a változatosság kedvéért nem egy jómódú arisztokrata családból került ki, hanem egy Leó nevű egyszerű pap volt az apja, Róma 'Galline Alba' nevű negyedéből. A tizenegy évig regnáló, Leó fia János semmivel sem volt különb legtöbb elődjénél, fösvénységben élenjáró, könnyen megvesztegethető, becstelen emberként tartották számon kortársai. Fleury monostor apátja, Szent Abbo kétszer is ellátogatott Rómába, először XV. János, majd V. Gergely uralkodása idején és tanítványa, Aimoin szerzetes, a 'Historia Francorum' szerzője írta meg Abbo önéletrajzát. Abbo a monostora számára szeretett volna kiváltságokat kieszközölni, amiért Rómába ment, de ott nagy csalódással látta, hogy nem egy olyan pápát talált, amilyet látni szeretett volna, hanem alkudozásra, üzletelésre kész kalmárt, kinek cselekedeteiből és döntéseiből a haszonlesésen kívül, határozatlanság és gyöngeség sugárzott. Az apát csalódottan egy másik szent helyre ment imádságait leróni, utána számos selyem szövetet vásárolt monostora számára, majd hazafelé vette útját. (Szent Abbo Élete, c. 11). Gerbert szintén említ egy esetet, mikor Capet Húgó küldöttsége előnyös és szívélyes fogadtatásban létesült, mindaddig, míg az ellentétes erők egy hófehér paripával és számos más drága ajándékkal meg nem vesztegették a pápát. Ezután a fösvény pápa hideg és barátságtalan lett a küldöttséggel szemben. Martinus Polonus szerint János tanult, a hadtudományokban jártas egyházfő volt, ám emellett pénzharácsolás, nepotizmus jellemezte kormányzását, amire példa unokaöccse és belső hívei vezetőposztokra történt kinevezése. Unokaöccsének, Benedeknek másoktól korábban elkobzott uradalmakat adott át 'igazgatásra' Sabina megyében majd Crescentius Numentanus lányával, Theodorandával házasította össze. Rómában ezekben az években kétségtelenül a Crescentius család birtokolta a tényleges hatalmat, ami azt jelentette, hogy a polgárokból, parasztságból kisajtolt adók nagyobb része az ő, és nem a Lateran kincsesládáiba folyt be. A pápaság intézménye mindig elkeseredett dühvel reagált, mikor a hozzájuk csordogáló pénzeket valaki megmerte csapolni, és nem volt ez másképp a pénzéhes fösvény XV. János ideje alatt sem, ami sorozatos feszültséget és utcai villongást eredményezett. Jánosnak nem sok mozgástere maradt, az itáliai német párt meggyengült és visszahúzódott a római küzdőporondról, amihez nagyban hozzájárult a németországi belső ellentétek kiújulása. De van aki jót ír róla, mint Canaparius János, 'Szent Adalbert Élete' c. szerzeményében, hogy „a szentéletű pápa lelke halála után egyenesen a mennyekbe szállt fel, és halála lelkileg megviselte Ottó császárt és Róma népét.”

Németországban, II. Ottó halála után ismét bajor és szász érdekek vívódtak egymással, melyben a gyermek III. Ottó helyett nagybátyja, a bajorok hercege, 'Civakodó' Henrik uralkodott, míg Ottó anyjának, Theofániának kevesebb hatalommal kellett beérnie. A távolban kalmárkodó szentatya siralmai nem hatották meg a germán főurakat: egy sem akadt közülük, aki pápa-mentő akcióba rohant volna. A német belpolitikai ellentéteket Crescentius a maga hasznára fordította a pápaság legnagyobb felháborodására, és a gondtalan henye életmódot biztosító pénzek elapadása álmatlan éjszakák sorozatát nyújthatták a római főpapoknak. A klérus 'szomorú' helyzetét a pápa túldramatizálva, tarthatatlan tragikus helyzetként festette le a német udvar előtt, és azonnali fegyveres beavatkozást követelt. Évről-évre újabb és újabb ügynököket, provokátorokat menesztett a pápa Magdeburgba, Aachenbe, általuk noszogatta, unszolta a germán nagyokat egy ismételt itáliai invázió végrehajtására. Majd négy évig örülhetett Róma népe a viszonylagos szabadságnak, a semmittevő papság háttérbeszorításának, míg az anyacsászárnő, Theofánia – a katolikus nyomásnak engedve – erős katonai kísérettel, 989. őszén német földről Rómában nem érkezett. A még midig szép és fiatalos császárnénak nagyobb tisztelete volt Itáliában, mint a germánok között és így egy nyílt fegyveres támadás ellene lehetetlenség lett volna, holott a rómaiak tudták, hogy Theofánia nem az ő érdekeiket képviseli. A germán területekkel ellentétben Itália gazdaságára, kereskedelmére sőt a mindennapjaira is jobban kihatott, hogy a Bizáncban Theofánia testvére, II. Baszileiosz császár (uralkodott, 976-1025), aki megállította az agresszív muzulmán előrenyomulást, visszafoglalta Szíria jó részét, majd hamarosan legyőzte a balkáni török törzseket (bolgárokat), erős flottát szerelt fel, amivel helyreállította a Földközi-tenger keleti felében, a már régóta lehetetlenné vált kereskedelmi útvonalak biztonságát. Theofánia a vele érkezett germán urak és szász testőrsége erejére támaszkodva megnyirbálta a Crescentius család 'szárnyait' és a szüntelenül nyafogó pápát ismét meg nem érdemelt jövedelmekhez juttatta. Theofánia nem számolt le a birodalom ellen fordult itáliai egyházvezetőkkel, nem bántotta és meghagyta hatalmában a Crescentius családot, s mint 'imperatrix' kormányzott Rómában. Legjobb tudása szerint próbált lavírozni a kétszínű főpapok és a haramiáknak nyugodtan beillő itáliai nemesek ármányai mentén. Theofánia alig fél évet tartózkodott Rómában és a következő év (991) tavaszán váratlan megbetegedése miatt elkellet hagynia a bűnös várost, és gyógyulást remélve sietve visszatért Nijmegeni palotájába. Ez sem segített, mert nemsokkal a hazaérkezése után, június közepén – valószínűleg maláriás megbetegedés következtében – elhalálozott.

Ebben az időben (990) szintén Rómában tartózkodott Adalbert cseh püspök, a szlávok leghíresebb szentje, akire később, helytelenül ráragasztották a 'poroszok apostola' elnevezését. Prága második püspöke, Adalbert atya visszataszítónak, undorítónak tartotta saját fajtája pogányságát és ahelyett, hogy hivatalát betöltve a vad morvákat térítette volna Rómába dezertált. A katolikus egyház törvénye egyértelműen megtiltotta vezető tisztségeket betöltő főpapoknak hivataluk elhagyását, és János pápának tudni kellett volna a korábban hozott zsinati döntésekről, és az egyházmegyéjét otthagyó püspökök – mint Formosus – megbélyegzéséről. Mégis kegyes szívélyességgel fogadta az eléje járuló püspököt és ahelyett, hogy az egyházi kánonoknak érvényt szerezve visszarendelte volna Prágába: még vigasztalgatta és beleegyezett maradásában. A pápai grácia elnyerése után Adalbert valahogy Theofánia elé hízelegte magát, sikerült pénzt kicsikarni tőle – mondván – Jeruzsálembe óhajt zarándokolni lelke további csiszolásáért. Persze a jeruzsálemi útból semmi sem lett, visszatért Rómába, a Szent Bonifác apátságába és János pápa no meg az egész római klérus szemérmesen elfordult a probléma kezelésétől. (*)

Theofánia még mindig fiatalasszonynak számított, mikor a következő év júniusában elragadta őt a halál. Talán harminckét éves lehetett … Theofánia elhunytával, XV. János a legerősebb szövetségesét veszítette el, hiszen mikor a súlyosan beteg császárnét Németországba szállították, vele ment nemesi udvara és testőrsége, mely fegyveres erő addig biztosította a pápa akaratát. Mivel a gyermek III. Ottóhoz János pápa nem fordulhatott, ezért kénytelen volt világi hatalma jó részét Crescentiusnak átadni. A pénzéhes pápa évekig tehetetlenül nézte az adóaranyak más helyre folyó gurulását és türelmetlenül várta a kis császár felcseperedését. Végül, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon a német udvarra, helyzetét túldramatizálva úgy játszotta meg, mintha menekülnie kellett volna Rómából; mintha üldözték volna, mintha hite vagy az élete forgott volna kockán. Pedig azonkívül, hogy megcsappant jövedelmei miatt szerényebb életvitelre volt kényszerítve – ő is és a római klérus többsége – semmi más hátrányt nem szenvedett, mégis a helyzet kiélezéséért, a legmegbízhatóbb ügynökeit magaköré gyűjtve 'elmenekült' Toszkánia márkijához, Hugóhoz. Onnét sürgette a regensburgi germán udvart az azonnali fegyveres beavatkozásra, a gonosz tirannus (Crescentius) eltaposására. A pápa rendületlen unszolását, – a gyermek Ottó naivságára, és ártatlan segítőszándékára apelláló – sunyi politikáját siker koronázta. Még az ősz folyamán a gyermek Ottó kiadta parancsát egy itáliai hadjárat előkészítésére és a következő év (996) tavaszán seregével átkelt az Alpokon. Róma vezető nemesei és papjai a császár közeledtének hírére megijedtek, és engesztelő békeküldöttséget menesztettek a Toszkánában várakozó pápához. Római nemesek, hűtlen főpapok János visszatéréséért esedezve alázatos hűségükről biztosították a szentatyát, ezáltal remélve az esetleges büntetések, szankciók elkerülését. A pápa és a megmentésére loholó ifjú germán lovagkirály mégsem találkozhattak, mert a pápa mielőtt Rómába érkezett volna, útközben elhalálozott. A később alkotó egyházi szerző, Amalricus Augerius szerint: „a sok áldásos, jó cselekedet, és a folyamatos üldöztetés miatti szenvedés felőrölte erejét, megtört, fáradt testét a földnek, nemes lelkét az égnek adta fel.”

(*) Adalbertről bővebben lásd: http://egyhazatyak.blog.hu/2013/07/10/adalbert_a_poroszok_apostola_775