II. Viktor (1055-1057)

Fiatalon lett pápa és nagyon fiatalon érte utol vége.

A bajor határvidéken Gebhardt (magyarosan Gebehardt) nevet kapva látta meg a napvilágot Hartwig, Calvi gróf fiaként, kinek szerteágazó rokonsága automatikusan biztosította karrierjét. Bizony, bizony a távoli és közeli rokonok támogatása nélkül Gebhardt falusi papocskának maradt volna, de mivel még Henrik császárral is távoli rokonságban állt, így persze a hóna alá nyúltak. Felemelkedése első löketét Ratisborn püspökének, a szintén Gebhardt nevű nagybácsinak köszönhette aki egy trükkös húzással rászedte a császárt a surbankó korban lévő Gebhardt gyerek előléptetésére. Ratisborn püspöke nagybátyja volt Henriknek és egy szép nap, egy távoli rokon kinevezését kérte unokaöccsétől a megüresedett Eichstadt püspöki szék betöltésere. A császárnak először semmi kifogása nem volt a kinevezéssel, de mikor megtudta, hogy a jelölt apja pap volt visszautasította beleegyezését. Gebhardt sértődötten szemére hányta unokaöccsének az elutasítást és személyes meg nem érdemelt sértésként vette. A császár jóindulata bizonyítására kijelentette, hogy bárki kinevezésébe beleegyezik, akit Gebhardt legközelebb jelöl, csak pap ne legyen az apja. Ratisborn püspöke ekkor állt elő a Calvi-i, még siheder korban lévő Gebhard jelölésével, amit Henrik a korábban tett ígérete miatt nem tudott visszautasítani, pedig nagyon húzta a száját, hogy egy legénykét kell egy ilyen komoly hivatal élére kineveznie. Így kezdődött tehát Gebhard pályafutása majd az évek múlásával egyre inkább kimutatkozott a grófi csemete erőszakos, hataloméhes törtetése, mely nem kerülte el Henrik figyelmét. Gebhardt kiváló szövegeléssel, tudálékos lózugokkal mesterien kendőzte felületes ismereteit, szegényes gazdasági-politikai hozzáértését és megkapó erejű győzködéssel mindig meghintáztatta hallgatóit. Henrik maga sem volt valami eszes zseni, őt is megtévesztette Gebhardt széllelbéleltsége és maga mellé vette kancellárnak.

Első komoly megbízatását, mint Regensburg püspöke 1050-ben kapta Henrik császártól, hogy zsoldos bandáival törjön be Magyarországba, gyilkoljon, pusztítson, provokáljon ki egy háborút.

A császár parancsának boldogan eleget téve Gebhard csatlósaival átkelt a Morva folyón, védtelen falvakra rontott és a következő évben, páncélba bújva még boldogabban vezette zsoldosait Henrik magyarországi hadjáratában. Sajnos épp bőrrel úszta meg az oly csúnya kalandozást, ami jószerencsét egészében a magyarok nagylelkűségének köszönhetett, hiszen a magyarok futni hagyták a többi német trógerrel együtt, mikor – sajnos – leálltak a császári hadak üldözésével. Romlott vére és kötözködő természete nem sokáig hagyta nyugodni az izgága Gebhardot, jobb híján I. Konrád bajor hercegbe kötött bele, akivel egy miniháborút robbantott ki (1052). Konrád merészen rátört az alattomos főpap Felső-Pfalzban lévő várára, Parkensteinre, de megütközés helyett csapatait Gebhardt cserben hagyta és Henrikhez rohant nyafogni. A mesterien hadováló püspök hamar meggyőzte igazáról a hiszékeny császárt és a sebtében összehívott birodalmi tanácsot, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Henrik riválist látott a bajor hercegben és javaira is nagyon fájt a foga. A döntés ezúttal is hamar megszületett, melyben a császár Konrádot mindenétől megfosztotta, hercegségét fiának, a még gyermek Henriknek adományozta, de addig is a régensnek kinevezett Gebhardtra bízta az elvett országrész kormányzását. Gebhardtnak kifizetődött az erőszakos áskálódása, a birodalom második leghatalmasabb embere lett; élet és halál ura, akitől még Henrik is tartott. Konrád András királyhoz menekült, aki szívesen látta, azonnal megsegítette a bajor herceget és az ennek köszönhetően nemsokára magyar hadak élén Konrád rátörhetett Karintiára majd Alsó-Ausztriát is feldúlta. Eközben a magyarok ellen korábban oly bátran hepciáskodó Gebhardt Regensburg erős falai mögül leste az általa gyűlölt 'pogányok' dúlását. A következő évben (1054) Konrádot a német császár utasítására megmérgezték, de András mégis két hadoszlopot küldött a germánok sanyargására, akiknek sikerült mélyen behatolni az ellenséges területekre feldúlva Ausztria és Bajorország nagy részét.

A tehetetlenség mérges-poharából kényszerült inni Henrik, mikor egymásután hozták neki a rosszabbnál rosszabb híreket a magyar hadak betöréseit illetően, a magyarokkal azonban nem tudott szembeszállni, mivel sorsa a nyugati határra hajtotta, hol éppen Flandria urával, Baldwinnal hadakozott. Győzedelmes belháborúja után birodalmi gyűlést hívott össze Mainzban a császár, hová nemsokára Hildebrand atya is befutott szőrcsuhás kíséretével; hízelegni, követelőzni, kunyerálni. A középkor lelassult viszonyaihoz képest meglehetősen gyors-mozgású, energikus papnak mondható Hildebrand, fáradhatatlanul jött-ment, szinte mindig úton volt, mindenhol szigorúságot, több térdepelést, több imádkozást, silányabb ételek fogyasztását, még több böjtöt, nélkülözést követelt társaitól, miközben ő maga főúri asztaloknál étkezett és szolgák lesték kívánságait. Hildebrand kora egyik legbefolyásosabb vezetőjévé vált ezekben az években, de ezt megelőzően már jó ideje öntudatosan munkálkodott egyháza szigorú bekeményítésén. Remete életvitelt idealizáló, fanatikus szerzeteseket irányított, a mindig elégedetlenkedő egyháziakból ügynökhálózatot szervezett, saját kezűleg kiválogatott 'szentekből', hitszónokokból létrehozta a Lombárd 'Patarénus' (jelentése, 'guberáló', Milánóban az ócskapiacot hívták Pataria-nak) szervezetet. Evvel a földi örömöket megvető, erőszakos papi-mozgalommal óhajtotta az észak-itáliai arisztokrácia és soraikból kikerült vagyonos főpapok behódoltatását kikényszeríteni. A nincstelen szerzetesektől rendkívül eltérő, dúsgazdag Toszkán őrgróf (Loraine hercege Gottfried) barátsága elnyerését még a patarénusok csatasorba állításánál is fontosabbnak tartotta Hildebrand, de ügynökei (kiemelten Desiderius) gond nélkül forgolódtak a normann rablótanyákon is. IX. Leó halálakor Dél-Franciaországban vendégeskedett Hildebrand, és mint főinkvizítor a Tours-i Berengárius püspök eretnek elhajlását vizsgálgatta. Több mint valószínű, nem nagyon bánta Leó halálát, mert a tragédiára hivatkozva ismét mehetett, fontoskodhatott, az inkvizítor csuháját a sokkal buzgóbb ritmust jelentő pápa-csináló kosztümre cserélhette fel, mely jelmezben mindenhol kiérdemelt tiszteletet követelhetett meg, amerre csak megfordult.

Nem is vesztegette idejét a különleges buzgalommal megáldott Hildebrand, néhány hét elmúltával Rómába érkezett és átvette a római klérus irányítását, valamint a laterani kincstár ládikói kulcsait. Nem valószínű, hogy hiteles tudósítás a pápai trón Hildebrand általi hősies megvédése az ismét felbukkanó IX. Benedekkel szemben, és hiába ismételgetik a szakavatott történészek ezen esemény valóságát, mert ennek az állításnak egyetlen magányos kútfője Beno atya, aki Gestájában állít ilyesmit. Mindenesetre visszatérte után legalább néhány hónapon keresztül Hildebrand hatalma – a normannokat leszámítva – korlátlannak tűnt, ő volt Róma első számú főpapja anélkül, hogy pápa lett volna és ő volt közép-Itália a leghatalmasabb feudális ura anélkül, hogy birtokai lettek volna. Így indult el északra a nyár végén, hogy egyeztessen a császárral, a római püspökség jövőjét illetően …

A következő év koratavaszán egy másik – Hildebrand klikkjétől független – nemesi-papi küldöttség érkezett Itáliából az uralkodó udvarába és alázatosan ők is Gebhard kinevezését kérték a császártól. Nem mintha különösebb jelentősége lett volna küldetésüknek, hiszen a pápacsináló Hildebrand atya már mindenben megegyezett az új pápa személyét illetően, de a császárnak igencsak tettszett ez a kérelmezés is, amivel még egy kifogás akadt, hogy megszabaduljon kellemetlen püspökétől. Henrik akkor már belátta, hogy hiba volt közelébe engedni a tudálékosan buta papot, szűk látókörű tanácsaira hallgatni és Gebhardt magyarokkal szembeni sunnyogó, gyáva viselkedése szintén felháborította. Gebhardt persze tiltakozott kinevezése ellen hiszen, mint Bajorország tejhatalmú kormányzója a birodalom második emberének számított és jól tudta, hogy Rómában közel sem lesz annyi hatalma, nem fog olyan kényelemben élni és lényegesen nagyobb veszélynek lesz kitéve, mint a bársonnyal bélelt régensburgi palotájában. Ami talán a legfájóbb veszteségnek tűnhetett számára: a bajor adófizetők befizetett aranyaitól való búcsúzás, a palota kincseskamrájában felhalmozott vagyon hátrahagyása, aminek kis hányadát vihette csupán magával. Hiába nyüszögött, húzta a száját, mennie kellett, mindössze annyit sikerült Gebhardtnak elérnie, hogy megfogadtatta a császárral a pápai monarchia erőszakos visszaállítását. Hildebrand, mint valamilyen ékes trófeát parádéztatta végig útjuk során Ratisborn-i császári udvarból Régensburgba csomagolni majd onnét Rómába az elfanyalodott Gebhardtot. Rómában is Hildebrand emberei szervezték a lelkes tömeg ujjongását, és ő volt az aki rátukmálta a Viktor nevet. Evvel a névvel II. Viktorként kenték pápává hajszálpontosan egy évvel IX. Leó halálát követően, 1055. április 13-án.

Még március havában, néhány héttel Gebhardt távozása után a császár is megindult egy közepes hadsereg kíséretével Itáliába, ám nem a pápaság ellen lázongó római arisztokrácia regulázása végett vagy a vaddisznó normannok megfékezésére, hanem mert veszélybe érezte az Észak-Itáliából befolyó adók rendszeres érkezését, sőt még ennél is nagyobb veszély árnyát látta ráborulni itáliai érdekeltségeire. Miközben Henrik császár a magyarokat szerette volna leigázni, 1052. május 6. Toszkánia őrgrófja, Bonifác merénylet áldozata lett. Özvegye, Beatrix a kötelező gyászidő után nőül ment Lotaringia (Lorraine) hercegéhez, Gottfriedhez, aki ezekben az években a Német-Római Birodalom legádázabb ellenségének számított. Henrik attól félt, hogy Gottfried összefoghat a normannokkal és a lázadásra mindig kedvet érző itáliai nemességgel és egy ilyen szövetséggel véglegesen felszámolhatják a Német-Római Birodalom egységét. Ezt a falyta politikai átrendeződést a császár szentségét garantáló pápaság sem élné túl, amivel szertefoszolhatnak Henrik dinasztikus álmai. Hihetetlen gyorsasággal érkezett Itáliába; március 22-én még Brixenben misézgetett, de már április 7-én megérkezett Veronába, ami iram még sem volt elég gyors a lorrainei herceg fülön csípéséhez, mert Gottfried Genova érintésével még időben elhagyta Itáliát. Szűkebb hazájába érve Gottfried azonnal fegyveres lázadást robbantott ki és híveivel a Rajna-vidékére rontott. A lekésett uralkodó bosszúságát csak részben enyhítette az észak-itáliai bárók szolgalelkű bókolása, esküdözése, mert az igazi nagyvad, akiért lóhalálában loholt át az Alpokon: megszökött. Gottfriednek nem volt se ideje se lehetősége feleségét magával vinnie és a naiv Beatrix az újabb háború kirobbanásának hírét hallva jóhiszeműen békíteni szerette volna az uralkodó haragját. A húsvéti ünnepek után, Mantuába járult a császár elé a toszkán nagyasszony és Matilda lánya, aki gyanútlanul kísérte el anyját a császár udvarába. Az uralkodó dühösen és barátságtalanul fogadta Beatrixet és lányát; közönségesen ráförmedt Beatrixre, hogy hogyan mert az ő megkérdezése nélkül nőül menni Gottfriedhez és egyáltalán, hogyan merészelt ezek után elé állni? Mindkét nőt nyomban elvezettette, majd magával hurcolta túszként őket Németországba. (Hersfeldi Lambert, Annales, 1054) Henrik császárt nem egyszer kerítette hatalmába a tehetetlenségből fakadó méreg és jól eshetett setét lelkének, hogy lehetősége nyílt bosszút állni Gottfried feleségén és fogadott lányán.

Viktor pápa csalódottan vette tudomásul, hogy legkedvesebb gazdája nem szándékszik Rómába menni, amit gyávaságnak vagy talán erőtlenségnek lehetett értelmezni, ezért június elején a pápának kellett székhelyét elhagyva Hillebranddal és népes kíséretével Firenzébe átvonulni, hogy ott találkozhasson az uralkodóval. A pápa által elképzelt német fegyveres rendcsinálásból nem lett semmi, kapott néhány osztag zsoldost meg egy talicskára való ígérgetést, ami annyira kevésnek bizonyult, hogy a laterani papcsapat inkább a császár körül akart lebzselni, mint visszatérni a forró, szúnyogfelhőkkel borított Rómába. Hildebrand sebtében összehívott egy másik felesleges zsinatot, majd utána ott maradtak Viktorral észak-itáliaiban, a császár körül lábatlankodtak egészen a nyár végéig, míg az vissza nem tért hazájába. Utoljára a császár még utasította Viktort, hogy kapja el Gottfried testvérét a Konstantinápolyból visszaérkezett Frigyes kardinálist. Frigyes már évekkel korábban a papi pályára lépett, csatlakozott a római klérushoz és IX. Leó csinált belőle kardinálist. Frigyes tagja volt a Humbert de Silva Candid bíboros által Bizáncba vezetett követségnek, mely kiprovokálta a kelet és a nyugat egyházai végleges szakadását. Frigyes amúgy ügyes, üzlethez, csencseléshez igen jól értő ember volt, aki bizánci tartózkodását alaposan kihasználva egy kisebb vagyonra tett szert. A sikeres tollasodásnak hamar híre ment és Henrik külön ráhagyta Viktorra az összes magával hozott vagyon lefoglalását, és a császári kincstárába történő eljuttatását. A sunyi banditizmus híre valahogy Frigyes tudomására jutott és még a pápai pribékek érkezése előtt sikerült értékeivel együtt meglépnie. Előbb Tremiti szigetén talált menedéket, majd utána Monte Cassinóban kötött ki.

Októberben a császár elhagyta Itáliát, Viktornak és Hildebrandnak visszakellet térniük Rómába, hol egy jóval sivárabb, barátságtalanabb környezet fogadta őket, a mindennapos pénzügyi gondokról nem is beszélve. Tavasz beálltával Viktor legmegbízhatóbb emberét, Hildebrandot Franciaországba küldte, hogy ott, a gazdag püspökségek világában harcoljon a felsőbb egyházvezetésben elburjánzott szimóniával, mely harc valójában egy pénzszerzési eljárás volt: erkölcscsősz köpenyébe bújva megvágni a jómódú püspököket. A tisztító hadjárat egyik mozzanatát Bonizo és Damiani is megörökítette, miszerint Hildebrand egyik kiszemelt áldozata Embrun érseke, Hugó élesen visszautasított minden rázúduló szimónia-vádat és ártatlanságát hangoztatta az ügyében összehívott embruni szinóduson is. A szinódus vizsgálóbizottság elnöke, Hildebrand elégedetlen volt az ilyenfajta respondeával és mérgében ekképp zengedezett: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében akik ajándékát a fennálló vádak szerint te pénzért vetted, én most felszólítalak, hogy csak is az igazat valld. A magasságos menny akadályozza meg, hogy hangosan ki tudd mondani a Szentlélek nevét, mindaddig míg elhallgatod az igazságot!” A válaszra mindig kész Hugó atya mindjárt artikulálni akarta a szentnevet, azonban képtelen volt megnyikkanni. megnémulása után a megrémült püspök összeomlott, és alázatos őszinteséggel megvallta 'szörnyű' bűnösségét. Habár az esetet nem egy pap feljegyezte, arról egy sem szólt senki, hogy mi volt a püspök büntetése, de valószínű, hogy mindenéből kiforgatták, vagyona, jövedelme Hildebrandé (római pápaságé) lett. Ugyanezen a szinóduson másik hat püspököt fosztottak meg hivatalától és persze a vagyonuktól is. A következő év (1056) tavaszán Hildebrand visszautazott Rómába és a frank területek további egyházfegyelmi tisztogatásait két általa kiképzett papra (Rimbaud, Arles érseke, Pontius, Aix érseke) bízta, lelkükre kötve az abból származó vagyon Rómába történő eljuttatását.

Nagyon gyér információkkal rendelkezünk, hogy mit is csinált a pápa azon egy év alatt, míg Hildebrand Franciaországban volt eretneküldözésen, de az biztos nem lehetett valami boldog, mint Rodulfus atya írja, „a Rómaiak nagyon megkeserítették mindennapjait” (Vita Lietberti). Az biztos, hogy Monte Cassino bencés barátaival nézeteltérése támadt, mert azok az egyik társukat, a 'szentéletű' Pétert úgy merték apátjuknak megválasztani, hogy nem kérték ki sem Viktor sem a császár beleegyezését. Viktor az öreg Pétert túl gyengének, szegényes képességekkel rendelkező papnak tartotta, aki nem lehetett alkalmas egy ilyen fontos hivatal betöltésere, ezért erőteljesen követelte elmozdítását. Hideg zuhanyként érhette a pápát a Monte Cassino-i küldöttség bátor kiállása, akik ahelyett, hogy megalázkodtak volna felhívták őszentsége figyelmét az évszázados apátválasztási privilégiumukra, melyben a pápa feladatköre leszorítkozik a bencések által megválasztott felszentelésre. A sors érdekes fordulata, hogy egy évvel később a bencés vezetés lemondatta Pétert és helyette azt a Frigyest tette meg apáttá, akit korábban Viktor pápa el szeretett volna kapni.

Valamikor a nyár elején – Hildebrand hazaérkezése után – a pápa felkerekedett, hogy hathatós segítségért folyamodjon a császárnál, mert egyháza kormányzása keserves döcögéssel haladt csak, és az állandó pénzhiány miatt, a padisahoknak kijáró régensburgi luxusélethez szokott Viktornak alaposan vissza kellett fogni igényeit. 1056 júliusában, útban Németország felé, Aprutium (Teramo) püspökének vendége volt, honnét néhány heti semmittevés után indult északra. Szeptember elején, éppen Goslarban időzött a császári udvartartás, és itt járult Viktor az uralkodó elé, hogy hangot adjon elvárásainak. Mielőtt komolyabb tárgyalásokba bocsátkozhatott volna a császárral, az előre megtervezett program szerint a császár és udvartartása a Hartz-hegységi Bodfeldbe vonult vadászatra, minek izgalmában nem volt lehetőség tartalmasabb megbeszélésekre. Az udvartartás körül sürgő-forgó Viktornak megint nem volt szerencséje, mert a vadászatok befejeztével a császár lázas betegségbe zuhant és minden érvágás, piócás kezelés ellenére állapota egyre romlott, így a római ügyekkel képtelen volt foglalkozni. Végeredményben hitetlenül gyorsan – mindössze néhány nap alatt –, 1056. október 5-én lehelte ki lelkét III. Henrik császár, még negyven éves sem volt. Viktor pápáról feljegyezték, hogy Henrik koporsójánál úgy sírdogált, mint egykor Szilveszter, III. Ottó ravatalánál, de ez nem azt jelenti, hogy igazán sajnálta volna Henriket, hiszen Henrik volt az aki kipenderítette a kényelmes régensburgi bársonytrónusból.

Ekkehard krónikája szerint a halálos ágyán az uralkodó Viktor pápa gondviselésére bízta hatéves fiát, IV. Henriket, miáltal legfőbb tanácsadója és bizalmasa lett az elhunyt özvegyének, Aquitaniai Ágnesnek. A gyermek gyámságát anyja, Ágnes császárnő töltötte be és egy régens-koronatanács segítségével próbált uralkodni, ehhez a kormányzáshoz járult volna hozzá szívesen a minden-lében kanál Viktor, aki mindenkinek parancsolgatni szeretett volna. A keresztény szellemben megfogalmazott történetírás felfújja, eltúlozza Viktor pápa buzgóságát, a gyermek Henrik érdekében tett közreműködését, mintha neki lett volna köszönhető a trónutódlás zökkenésmentes biztosítása. Ha a pápa Rómában marad, akkor is az ifjú Henriket választották volna uralkodójuknak a német nagyok, a bajor hercegeknek vagy Lorraine örökké lázongó urának semmi esélye nem lett volna a német trón megszerzésére. Viktor megint egy olyan kása közepében kavart, ami nélküle is ugyanúgy megfőtt volna, igaz királlyá (nem császárrá) kente a gyermek Henriket, mely szintén felesleges volt, mert még apja életében, 1053-ban megválasztották német királlyá. Saját fontosságának erőszakos érvényre juttatása végett reggeltől estig imádkoztatta, gyóntatta a kölni birodalmi nagygyűlésen megjelent arisztokráciát, gazdag özvegyeket környékezett meg és persze pénzt, adományokat gyűjtött, mert hatalmas tervek forogtak fejében, minek megvalósításához még hatalmasabb vagyonra lett volna szüksége. Egyetlen hasznos, társadalmilag érezhető politikai cselekedete Gottfried és Ágnes császárnő kibékítése volt, amivel véget ért a nyugati határon dúló értelmetlen háború.

Gottfried nem volt egy szép ember, okos sem volt, de azért annyi esze mégis volt, hogy kora legellenszenvesebb figurájával (Hildebranddal) összeszűrje a levet.

A pápa nem önzetlenül a közjóért egyengette Gottfried megbékélésének útját, Itáliában volt szüksége volt a hercegre, de ez csak akkor valósulhatott meg hosszútávon, ha béke van a lotaringiai határon. A pápa által szorgalmazott békekötés után Gottfried visszatérhetett Itáliába és mint Itália legnagyobb ura felvehette a pápaság legfőbb-védelmezője mezét, ami lehet inkább a papokat nálánál jobban szerető Beatrix asszonyságon állt volna jobban. Hildebrand köre már évekkel korábban nekiállt a Toszkán-ház behálózásának, minek folytatása volt, hogy szinte azonnal a császár halála után a pápa maga mellé rendelte a német udvarba, Gottfried feleségét, Beatrix hercegnét és lányát Matildát, kiket két évvel korábban Henrik hurcoltatott Németországba. A papok úgy hitették el országgal-világgal, mintha a szentatya érdeme lett volna a toszkán hercegnők megszabadítása, holott ezt Ágnes mindenféleképpen garantálta volna. A látszólagos megbékélés ellenére Gottfried továbbra is ellenségesen nézett a birodalmi udvarra és szekerét inkább a császárság érdekeit rongálni óhajtó egyházi reformpárthoz kötötte. A következő év (1057) kora tavaszán, mihelyt a hágók járhatóvá váltak a nemes dámák társaságában tért vissza Itáliába a pápa, hol már Gottfried herceg, toszkán vazallusai élén várta őket. A jó kapcsolattartás érdekében a pápa hozzájárult, hogy lotaringiai hercege kinevezze magát Róma Missus-szának (*), önkényesen felvegye a patrícius címét és pápai áldással szentesítette, hogy az elhunyt Bonifác herceg minden ingó és ingatlan vagyonának törvényes ura legyen. A nem is olyan régen még alsógatyában menekülő Gottfried Európa második leggazdagabb, leghatalmasabb urává emelkedett. A pápai támogatás megfizetéseként Gottfried néhány tucat testőrt rendelt Viktor védelmére, alakulatuk a Lateran palota és Leonine negyedét volt hivatva biztosítani. A város többi része sem nekik sem a pápának nem volt biztonságos, ami elkedvtelenítette a népszerűségre áhítozó legfőbb prelátust.

Még bele sem tudott melegedni laterani kancelláriája vezetésébe a pápa és máris mehetnéke támadt a számára semmi dicsőséggel nem kecsegtető városból. Mindössze néhány hetet tartózkodott Rómában ahol néhány tanácskozás, kiváltságlevél kibocsájtás és pár tucat kismise-nagymise celebrálására futotta erejéből, mielőtt május végén csomagolni kezdett, hogy ismét elhagyja hivatalát. Toszkánába, Beatrix asszonyhoz igyekezett, kinek fényűző firenzei palotájában mindjárt jobban érezte magát, mint a normann és campagnai haramiáktól fertőzött Rómában. IX. Leó halála után beette a fene a normann lovagokat (brigantii) az amúgy is súlyos társadalmi feszültségekben vergődő Rómába, és ott is ugyanazt a kegyetlen szadista terrort alkalmazták, mint a délebbi megyékben. Rövid római lebzselése alatt Viktornak azt a keserű levet kellett iszogatnia, amit még ő főzött meg, mikor még Gebhardt névre hallgatva megakadályozta a harcra kész IX. Leó megsegítését. Tehetségtelen pályafutásának korlátoltsága ekkor, az utolsó római tartózkodása alatt harapott igazán vissza, amikor testközelből kellett szagolnia a mosdatlan normannokat, elviselni az általuk teremtett anarchia félelmetes atmoszféráját. A bátor helytállás helyett inkább Beatrix szoknyája alá futott, úgy hagyta ott Rómát, mintha nem is az ő püspöki székhelye lett volna. Lorraine-Toszkán-ház vendégeként elkerülhetetlen volt számára Gottfried herceg öccsét, a korábban fogdmegek által üldözött, Frigyest előléptetni: először Monte Cassinó-i apátjának kinevezte ki, majd bíborossá szentelte. Frigyes előléptetését boldogan megtette, mert a főúri család támogatása nélkül teljesen összeomlott volna a pápaság. Milyen érdekes fordulatot hozott a sors, hogy a három évvel korábban, a birodalom két legádázabb ellenfelének számító Lorraine-i főúr három év elteltével az egyetlen támasza és védelmezője a korábban velük szemben ellenségként fellépő pápának. Július 23-án egy kisebb zsinatot hívott egybe Arezzóban a pápa, ahol még kutyabaja nem volt, mégis öt nappal később váratlanul meghalt. Mindössze 39 éves volt, hirtelen jóval kora előtt érte vége, halála éppúgy magyarázatlan maradt, mint germán származású elődei, Kelemen, Damasus és IX. Leó idejekorán történt elmúlása. Viktor közvetlen közelében szolgáló német nemesek és papok uruk testét Eichstadba szerették volna szállítani, hogy hazai földben nyugodhasson. Indulásuk után nemsokára, Ravenna mellett útonállók törtek a gyászmenetre, Viktor holttestén kívül mindent elraboltak tőlük és örülhettek, hogy nem esett komolyabb bántódásuk. Ezek után nem maradt más lehetőségük, mint a pápa tetemét a közeli Szent Mária Rotonda bazilikájában eltemetni, ami épület nem volt más, mint Theodorik gót király mauzóleuma. Nem maradt sírfelirat utána, ezért a pápa nyughelye beazonosíthatatlan maradt.

(*) Missus: provinciális majd királyi küldött (missi dominici), mely kinevezés hatásköre néha a tejhatalmú birodalmi bemegbízott rangjának felelt meg.

X. István (1057-1058)

Frigyes gazdag családból származott, szerette a finom kelméket, kényelmes heverőket, ezért nehéz elképzelni a bensőséges barátság kialakulását közte és a szőrcsuhás reform papok között.

Még emlékszünk talán az Istvánokkal történt sorszámozás elcsúszásra, minek következményeként minden István névre hallgató pápa sorszáma eggyel hátrébb is eshet, ezért ez a pápa helyesen lehet kilenc és tizedikként is elfogadva. Az olvasó a korábban ismertetett erőviszonyok figyelembevételével minden bizonnyal kitalálhatja, hogy X. (vagy ha úgy tetszik IX.) István névvel színrelépő pápa nem is lehetett más, mint Frigyes, Gottfried herceg testvére. A Lorraine-ház hercegi testvérek nagyapja, anyai ágon, Itália utolsó királya, Berengár volt, de családfájuk szerteágazó terebélyesedését láthatjuk, hogy a három évvel korábban elhunyt IX. Leó pápával is szoros rokoni kapcsolatban álltak. A család mérhetetlen gazdagsága párosult a fáradhatatlan Hildebrand szövetségével így hát oly biztos volt Frigyes megválasztása, minthogy nappal jön az éj után.

Frigyes Liege kolostorában kezdte karrierjét és esperesi rangban szolgált, mikor Leó pápa, második németországi látogatása folyamán kiemelte a szolgálatkész, karrierista papot és magával vitte Rómába. Nem sokkal később Leó kíséretében Pozsony mellé utazott hol, mint pápai legátus vezetője eredménytelenül győzködte a magyarokat, utána a Bamburg-i birodalmi gyűlésen érces hangon ő figyelmeztette az egybegyűlteket az egyházi privilégiumok tiszteletbetartására, és ott tátotta a száját Leó pápa mellett Civitella melletti dombon, mikor a normannok szétverték a pápa hadát. Néhány hónap elteltével, mint Humbert de Silva Candid bíboros jobbkezeként, Bizáncba küldött legátusként részese volt a keresztény egyház végleges schismájának. Előkelő származása és bátyja lázongó viselkedése miatt komoly bajban találta magát visszatérte után, azonban Henrik halálával minden ilyen probléma megoldódott. A lotaringiai testvérek hatalmát, gazdagságát csodálhatta Róma népe, mikor megválasztása előtt Frigyes lóháton, karddal az oldalán válogatott vértes testőrség kíséretében lovagolt végig a városon, ami egy üzenet is lehetett a normannoknak: 'Coki, új ura van Rómának'! Érkezése után néhány nappal lóhalálával hozta hírét Albano püspöke, Bonifác, hogy a háromszor áldott Viktor pápa tragikus gyorsasággal örökre eltávozott az élők sorából. Hihetetlen gyorsasággal, mindössze hat nappal Viktor elhunyta után, 1057. augusztus 3-án szentelték fel Lotaringiai Frigyest, X. Istvánként pápává.

Semmi fontosat nem csinált regnálása első négy hónapjában, mindössze néhány felesleges szinódust rendezett, ahol ismét a cölibátus és a 'sátáni' szimónia csontját rágcsálta a sok haszontalan főpap. Az új pápa mindenható támasza természetesen Hildebrand volt, de a Bizáncban átkozódó Humbert de Silva Candid bíboros – aki akkor a főnöke volt – most, mint a Lateran könyvtár vezetője tevékenykedett, szintén bizalmas tanácsadója lett. A félelmetes méltóságot sugárzó társaság tovább bővült a szüntelen tisztítótűzben izzó fanatikus mazochista pappal, Damiani Péterrel, a milánói bajkeverő Lucca-i püspökkel Anselmóval, a normann tanyákon forgolódó Desideriussal, aki Monte Cassino apátja volt, István a Szent Chrysogonus templom kardinákisa pedig Cluny apátságából érkezve erősítette a pápa kristálytiszta szellemiségre törekvő vezetőségét. Régen verődött össze a Lateranban ilyen tudós papi társaság, akik kötetlen könnyedséggel tudták idézni a biblikus írások minden zugát, meg betéve ismerték a rengeteg szentírásmagyázat végnélküli spekulációit. Ezt a 'tudományt' vágták, mint a huszonegyet, de csak ezt, matematikát vagy a fizikát büszkeségből elhanyagolták, mely pökhendi hozzáállással csupán részlegesen sikerült takarni szegényes agykapacitásukat, nehézkes felfogóképességüket. Szenteskedések szüneteiben István pápa egy császárságtól független itáliai királyságról álmodozott, hol bátyja, Gottfried a király, ő meg Róma uraként kormányozna. Az álmokból nem lett semmi, helyette november végén Monte Cassinóban találjuk a pápát legyengülve, lebetegedve, mely hanyatlást valószínű a laterani méregkeverő papok okozhatták. Talán a bencések gondos ápolásának köszönhetően néhány hónap múlva jobban lett, és február (1058) elején visszatért Rómába.

Nem a gonosz pogányok vagy az eltévelyedett eretnekek akadályozták intézménye működését, hanem az egyház kebelére ölelt durvalelkű normannok, akik már nem csak Dél-Itáliát, hanem Róma jó részét is rettegésben tartották. Mindennaposak voltak az utcai összecsapások, a gyilkos merényletek, a megvadult normannok az egyik pillanatban a feszületet csókolgatták, nyalogatták, a másikban neki mentek dühükben még a templomoszlopnak is. Így nem lehetett kormányozni, a laterani hivatal és a pápa kancelláriája a jól védett palotakomplexumban csak látszólagosan működött, annak falain túl már a különböző arisztokrata érdekek ütközése dominált.

Rendteremtésről, adóbehajtásról szó sem lehetett, pénz nélkül nem volt zsoldos, nem akadt szövetséges. Testvérében, Gottfriedben látta az egyetlen kiutat a pápa, tőle remélte azt a segítséget, mely lehetővé tette volna római regnálását, és hozzá igyekezett, mikor 1058. március 29-én Firenze mellett hirtelen elhalálozott. Élete, ereje teljében lévő jókötésű férfiú mindössze 38. évet élhetett. IX. István az ötödik volt az egymást követő német pápák sorában, aki szokatlan gyorsasággal betegedett le, és egy meg nem nevezett kórban idejekorán ért véget élete. Tetemét a közeli Szent Reparata templomában helyezték nyugalomba, sírjának azonban nyoma veszett, mikor a XIV. században a templomot lebontották, hogy helyére építsék a mai is álló Santa Maria del Fiore katedrálisát. Az öt német pápa közül négyet biztos megmérgeztek és az ötödik pápa esetében – mindattól függetlenül, hogy korábban betegeskedett – valami nagyon gyorsan ható méreggel végezhettek vele, mert az egyik nap még jól volt, a másikon meg hirtelen elhalálozott.