II. Orbán (1088-1099) – második rész
Az egyetlen és nem túl jól sikerült kép II. Welf hercegről: jobban járt volna, ha szerzetesnek adják gyerekkorában, ahelyett inkább Matilda ágyába gyömöszölték a papok, majd rajta röhögött fél-Itália, mikor megszégyenülve kellett hazakotornia.
Miközben a szentatya Franciaországban kavart, kedvenc tyúkocskája Matilda, toszkán főpapok és nemesek jelenlétében közölte férjével, hogy halála esetén egy fillér, de még egy lepukkadt tanya sem fog örökségként rászállni, mert minden ingó és ingatlan vagyonát a pápaságra hagyja. A szottyant vénasszony így hálálta meg fiatal férjének, hogy az élete legszebb éveit rápazarolta, illetve arra kényszerült, hogy Matilda ágyában izzadjon, ha volt rá gusztusa, ha nem. A mulya Welf gyerek köpni-nyelni nem tudott a kiábrándító hír hallatán, hiszen a szentnászt megelőző tárgyalásokon központi helyet foglalt el, hogy a szottyant Matildának valamit kell cserébe adni egy 16 éves fiú szexuális szolgáltatásáért. A következő év tavaszán a felháborodott Welf papa Itáliába utazott, hogy személyesen vonja felelősségre Matildát, hiszen a házasság előtt szó sem volt arról, hogy leendő férjét minden örökségből ki fogja zárni. Pont az ellenkezőjéről volt szó: Matilda halála esetén öröklődő vagyon volt az a mézesmadzag, amit Welf család orra előtt elhúztak a házasságot szervező papok. Matilda kiröhögte a hápogó Welf papát, közölte vele, fiacskája semmit nem kap a hatalmas vagyonból: ha nem tetszik menjen panaszra a pápához. Csak a dühük volt nagyobb a szégyennél a Welf hercegeknek, mikor Itáliát elhagyták: lelkükben hasított Matilda gúnyos kacagása. A hír hallatára Orbán magabiztosabbá vált, mint valaha és mielőtt Matildával találkozott volna, Milánóban, 1096 szeptemberében az összegyűlt tömeg előtt hirdette, hogy „a legkisebb pap is nagyobb embernek számít, mint egy király” (ifjabb Landulf, Hist. Med. c. 28.).
Minden siker ellenére a pápa mégis hadban állt a császári udvarral, a franciák királya I. Fülöp kiközösítése további konfliktust jelentett számára, Kelemen pápa befolyása csökkent ugyan, de épp elegen támogatták ahhoz, hogy kettéosztott maradjon az itáliai egyház, de különösen bántotta (állítólag) az a tény, hogy az egykori pogány Római Birodalom keleti területein az iszlám menthetetlenül keresztények millióit fogja elnyeli el, ha csak valami csoda nem történik. A keleti és a nyugati keresztény egyházak között sokat javult a viszony, mikor Orbán 1089-ben abszolválta I. Alexiosz Kommenos császárra helyezett átkot, mely átkot a eucharisztián felmutatott kovásztalan kenyér tiltásával érdemelte ki nemsokkal uralkodása megkezdése után. Gaufredus Malaterra feljegyezte, hogy Kommenos császár aranytintával irt levelet Orbánnak, melyben meghívta Bizáncba a pápát és a nyugati világ nagyjait, hogy a teljes megbékélés érdekében egy közös zsinaton vitassák meg a kovásztalan kenyér ügyét a fennálló más teológiai eltéréssel egyetemben. (De Rebus Gestis Rogerii, IV,-13). A békére törekvő javaslatnak semmilyen hasznos következménye nem lett, pontosabban, ami következett az egy másik hatalmas szégyenplecsni a kereszténység csuháján. 1091-ben Kommenos másik küldöttsége kereste fel a pápát segítségért könyörögtek, de Orbánnak fontosabb volt az ördög-fia Henrik ellen háborúzni, mint a keleti keresztényeken segíteni. Négy évvel később egy másik fényes követség érkezett Bizáncból a piacenzai zsinatra, szenvedélyes beszédeik felkavarták az összesereglett nemeseket és az alaposan felpörgött mohamedán-ellenes hangulat meglovaglásában Orbán nagyon jó lehetőségeket látott. Piacenzából a barátságtalan Róma helyett Franciaországba vette útját tüzes prédikációban előadott elképzeléseinek híre futótűzként járt előtte; mindenhol hatalmas tömeg fogadta, csupa lelkes, tettrekész emberek, akik szentül hitték, megváltódik a világ, Jeruzsálem felszabadul, megsemmisül a sátán, egy új hajnal köszönt a hívő tömegekre, ha mindenben a szentatyát követik. Népes kíséretével várról várra, városból városba ment, templomokat, kolostorokat, oltárokat szentelgetett fel, privilégiumokat osztogatott és mikor egy adott helyen már minden élelmet majdnem elfogyasztottak, mentek a következő vidékre. A szokásos keresztény pótcselekvések mellett nagy súlyt fektetett a vidéki nemesség megdolgozására, hogy azok az első hívószóra engedelmesen elindulhassanak a 'szentföld' felszabadítására. A formálódó nagy háború érdekében egy sosem látott francia mega-zsinatot hívott egybe novemberre, Clermont városába, ahol még a kiközösített majd abszolvált I. Fülöp is megjelent. (Talán jobban tette volna, ha otthon marad, mert a gyűlés végén Orbán ismét kiközösítette). A szokásos gumicsont (szimónia, cölibátus, invesztitúra) rágcsálása mellett a legfontosabb határozat a szentföldért vívandó keresztesháború meghirdetése volt, az önkéntes résztvevő harcosoknak teljes bűnbocsánatot és és Krisztus melletti örök mennyei életet garantált a pápa. A sok jó hír hallatán csak úgy zengett a 'Deus lo volt'.
A hatalmas tudástól majd szét nem robbanó akadémikus szaktudósok minden esetben elfelejtik megemlíteni a clermonti őrjöngés kapcsán, hogy az azt heccelő Orbán pápa kebelbarátja és példaképe, a satnya démon VII. Gergely hat évvel korábban a normann bandák mellett szaracén mohamedánokat is igénybe vett római gregoriánus-ellenes keresztények legyőzéséhez, valamint a szaracénok is segédkeztek Róma felgyújtásában. Érdekes módon nem találnak ellentmondást az ilyesmiben a ”szentatyáért minden megengedhető” doktrínának köszönhetően, tehát az egyik évben nyugodtan gyilkolhatnak keresztényeket a pápa érdekében, de a másik évben már elpusztításukon lehet fáradozni. Tények, események szándékos elhallgatása, egy kétszínű, elfogult történelemszemlélet eredményezhet, illetve ez a negatív gyakorlat már meghatározóvá vált a legtöbb középkori történelmet ismertető műben.
A pápa mentségére hozható fel, hogy a mohamedánok tényleg gyalázatosan bántak a keresztényekkel; unaloműzés gyanánt tömeges kivégzéseket rendeztek, védtelen embereket – nőket és gyerekeket is – szadista módon megkínoztak, megcsonkoltak, szenvedéseiken szórakozva elevenen kibeleztek bárkit, aki nem volt mohamedán. Undort keltő barbarizmusuk jóval túl tett az egy generációval korábban tomboló normann aljasságokon, pedig azok sem voltak kismiskák. A gazdagabb foglyokat, zarándokokat váltságdíj reményében életben hagyták, közülük visszatérők mesélték el az elmebeteg mohamedánok rémtetteit. Ha a mohamedánok nem veszett toportyán módjára viselkedtek volna, hanem egy kicsit józanabbak, egészségesebbek lettek volna, akkor talán sosem indult volna el a keresztesháború. Európa vezető nagyjai már régóta tudtak a mohamedán rémtettekről a clermonti zsinat után azonban a legalsó rétegekig is eljutott a sok aljasság híre, a legszegényebb falvakban is fellángolt a visszacsapás jogos vágya. Érzelmek felkorbácsolásában a fellengzős álmodozás maga alá gyűrte a józan szervezés lehetőségét és a képzetlen egyházi tehetségtelenség tragédiák sorozatához vezetett. Hiába hirdette meg a következő év nyarára a pápa az első kereszteshad indulását, mert az általa felingerelt tömegből mindjárt előkerült egy még jobban feltüzelt zavarodott őrült, aki azonnal hozzálátott a szentföldet felszabadító keresztes had toborzásához. A háborodott szerzetest Remete Péternek hívták a népek, és a kor szellemi színvonalára jellemzően ezrek-tízezrek követték, lesték áhítattal minden szavát a mosdatlan, büdös félkegyelmű Péternek, aki párhuzamban a pápával szervezte meg saját keresztesháborúját. Jobbágyok, szegényebb polgárok, kitaszított mihasznák sereglettek Péter zászlaja alá és a következő év (1096) tavaszán két bandába szerveződve megindultak a Duna mentén Bizáncba. Ugyanakkor, más jobban felszerelt, jobban szervezett seregek is elindultak, hogy a kártékony hiénáknál nem különb Remete Péter bandáival Bizáncban egyesüljenek. Mivel inkább pápák élete, cselekedete formálná a történelmi ismertetésem lényegét, ezért csupán felületesen érinteném a kereszteshadjáratokat.
A pápa több mint egy évet töltött Franciaországban, hatalmas tömeget volt képes megbolondítani, sokakat elfordított törvényes uruktól a császártól vagy más esetekben Fülöp királytól, de legnagyobb eredményt abban érte el, hogy a kereszteshadjárat eszméjétől megbódult francia urak, lovagok nagy részét rávette, hogy először vonuljanak az ő érdekében Rómába, mert az ő római ellenfelei eltiprása biztosítaná a mennybe vezető garádics első fokának elnyerését. A meghintáztatott francia főurak – Fülöp király testvére Hugó, Flandria hercege Róbert, Hódító Vilmos fia Róbert, Blois hercege István és a többi műveletlen lovag – mentségére lehet talán hozni a gyenge földrajzi tudást amiért úgy gondolták, hogy Róma mindenféleképpen útba esik ha valaki s szentföldre igyekszik. Más feltételezés szerint a papok meggyőzték az urakat, hogy erre a legrövidebb, legegyszerűbb az utazás és ha Róma nincs megszabadítva Krisztus ellenségeitől, akkor az Úr nem adja számukra oda Jeruzsálemet. Luccaban találkozott a pápa a római keresztények öldöklésre kész francia nagyurakkal, és miután jól felhergelte őket, védelmük alatt vonult Róma ellen. Mint már annyiszor korábban a pápaság restellni való történelmében a pápa ismét idegen országok fegyveresire támaszkodva szerezte vissza római hatalmát a nép akarata ellenére. Az évszázadok folyamán számos esetben próbált a város népe megszabadulni a pápaság intézményétől és félrevezető annak az egyházi propagandának hangsúlyozása, hangoztatása, melynek hamisságban a pápaság-ellenes szabadságharcokat 'bűnözök, semmirekellő latrok' vezették, megfélemlítve a polgárságot, erkölcsi fertőbe züllesztve a várost. Mikor valamelyik pápa ezért vagy azért kénytelen volt elhagyni a várost, a polgárság fellélegzett, jobb volt a közhangulat, egyszerűbben, simábban ment az élet, de az ilyen állapot mindig csak rövid ideig tartott – míg össze nem fogtak a sötét erők –, mert Róma bitorlása nélkül összeomlott volna a pápaság.
Talán fontos ismét megemlíteni, hogy mindez idáig (1096 nyara) Róma városának nagyobbik fele, továbbá a gregoriánus papok által követelt közép-itáliai birtokok, falvak túlnyomó része nem engedelmeskedett Orbánnak. A polgárok, nemesek, jobbágyok többsége Kelement ismerte el törvényes pápának és Orbánt betolakodónak tekintette. Mint már korábban szintén említve volt, Matilda hadereje kevés volt a helyzet változtatására, a normannok nem akartak aprópénzért háborúzni, ezért egyfajta patthelyzet alakult ki. A több tapasztalattal rendelkező egyszerű itáliai nép, kisnemesség közel sem rajongott a gregoriánus pápákért, segítségükre nem számíthatott a pápa, ám ugyanakkora az Alpokon túl igencsak megszaporodott a nemesi udvarházak lovagnépe, akik képzeletében szeretetreméltó, kedves valaki volt a távolban székelő egyházfő. A frank-germán területeken felnőtt egy testben egészséges új generáció, kikben égett a jótékony tenni akarás, a naiv világmegváltás infantilizmusa. A tanulatlan francia urak naivságát kihasználva Orbán ráuszította őket a gregoriánus-ellenes itáliai nemesekre, polgárokra, és a derék kereszteslovagok az ostobaságuk közepette észre sem vették, hogy nem szeldzsuk meg arab bandák ellen harcolnak, hanem keresztényeket irtanak.
Előbb Róma! … adja ki a parancsot Orbán a megszédített lovagoknak.
A kor történészei nagyon soványan jegyezték fel ezen hetek, hónapok eseményeit, a Liber Pontificalis említ egy Paganus Jánost, aki nagy veszteségeket okozott Orbán pápa hadának, elfogatása után lefejezték, testét trágyadombra dobták. A francia keresztesek – az Angyalvár kivételével – visszaszerezték Orbán számára Rómát, de ez közel sem jelentette az idegen fegyveresek biztonságát … sőt! Chartres-i Fulcher (Historia Hierosolymantina), aki maga is részt vett Orbán mellett a római nép elleni harcban, mint írja: „mikor behatoltunk a Szent Péter bazilikában szembetaláltuk magunkat a gyengeelméjű Guibert (III. Kelemen) híveivel, kardal kezükben az oltárkincseket fosztogatták, sok közülük felmászott a keresztgerendákra és onnét kőzáport zúdítottak ránk. Orbán pápa minden hűséges követőjét leakarták gyilkolni.” Fulcher beismeri, hogy a francia lovagok elborzadtak, iszonyattal tekintettek Róma nyomorúságára, többen közülük megcsömörlöttek (Fulcher szerint gyávaságból), visszafordultak hasonló rémségektől tartva. Mások ellenben készek voltak gyilkolni a pápáért, teljes győzelmet aratni azonban nem tudtak, és a polgárságot aprító hős kereszteslovagok elvonulása után (Bariban szálltak hajóra) még hónapokig eltartott míg Orbánnak sikerült annyira megvetni lábát, hogy a következő év januárjában képes volt egy vérszegény zsinatot összehívni Rómában. A pápa eléggé bezárkózva élt a Lateran palotában, inkább a közeli Szent János templomba járt misét tartani, a Szent Péter bazilikába csak nagyszámú fegyveressel mert menni, mert attól tartott, hogy Kelemen pápa hívei rácsaphatnak az Angyalvárból. Helyzetét nem változtatta, hogy Henrik császár májusban elhagyta Itáliát, Matilda jövedelmét, pontosabban haderejét továbbra is lekötötte a másik Henrik (Eppensteini), valamint Kelemen pápához ragaszkodó Emilia-Pentapolis elleni háborúskodás, így Matilda képtelen volt egy nagyobb hadat Rómába küldeni a pápa megsegítésere. Elégedetlenül lötyögött a pápa palotájában nem bírta elviselni, hogy nem korlátlan mestere Rómának, ezért 1098-ban a húsvéti ünnepek után a normannokhoz utazott, hogy tőlük kérjen segítséget.
Megint hónapokig bolyongott a pápa, egyik rablótanyáról ment a másikba, de hiába izgatott, hergelt a normann vezérek nem akartak Róma ellen vonulni a pápa meg se pénzt se birtokot nem volt hajlandó felajánlani cserébe szolgálataikért. Elvárta sőt követelte az ingyenes öldöklést, mert az nem ő érette, hanem szent Péterért lett volna, a rég megholt apostol meg nem tud fizetni – okoskodott Orbán. Mindezek ellenére az Annales Zwetlenses c. szerzemény, mely beszámol Orbán normannok közti bolyongásáról, úgy tudja, a pápának sikerült valamennyi pénzt kicsikarni a normannokból, ha már harcolni nem akartak érte. Augusztus végén úgy érezte megfogta az isten lábát, mikor hírét vette, hogy Matilda aranyait használva Pierleone árulókat fizetett le az angyalvár védői közül és fondorlattal elfoglalta Róma legerősebb erődjét. Nemesekké átvedlett normann útonállók díszkíséretével érkezett meg ezek után a pápa Rómába, Pierleone, Centius és csatlós népe meg vagy ezer pap/szerzetes sivító ordibálással fogadta, míg a polgárság a romokból eszkábált otthonaikból félve leste a vörös leplekben pöffeszkedő uralkodót. Palotája, az egykor pompázó építészeti remekmű úgy várta vissza gazdáját, mint ahogy az otthagyta; piszkosan, büdösen, omladozva, teljes összhangban a benne ténfergő rongyos szerzetesek állapotával. Mivel a gregoriánus pápák minden energiájukat, és pénzüket az általuk „Péter ellenségének” kikiáltott Henrik ellen fordították így hidegen hagyta őket a Lateran palota egyre romló állapota. Egy fillért sem akartak költeni tatarozásra; maradjon lukas a tető, málljon a vakolat, rohadjon az ablakkeret, természetes volt számukra a lepattantság, igénytelenség ami amúgy is hozzátartozik a gregoriánus életformához. Furcsa módon Orbánnak mégsem tettszett a penészes, dohos szagú omladozó palota, ezért hamarosan átköltözött az egyre inkább feltörekvő kalmár-arisztokrata Pierleone, 'Carcere'-nek (tömlöc) elnevezett St, Niccolo melletti várerődjébe.
Élete utolsó jelentősnek mondható mozzanata az 1099. húsvétjára Szent Péter bazilikában összehívott zsinat volt, minek nyitányában a keresztényi szeretet és jóság szellemében megint megátkozta Kelemen pápát minden hívével egyetemben, majd a főprogramjában ismét keresztes háborúra szólította fel a nyugati keresztény világ nemeseit, lovagjait. A keresztesháború ismételt erőltetésével új dimenzióval gyarapította azt a gazdag pápai hagyományt, melyben a keresztény egyházfő rendülten energiával öldöklésre, pusztításra biztatta a másra sem vágyó jónépet. A hangosan éljenző tömegben legjobban Velence, Pisa, Genova képviselői óbégattak, hiszen hatalmas üzletet, vagyont jelentett számukra átszállítani kikötőikből a sok vitézt lovakkal, szekerekkel, szolgákkal, mindezen felül a sebesültek, halottak visszaszállítása is busás haszonnal kecsegtetett. Három hónappal a zsinat után július 29-én lehelte az utolsót Orbán pápa anélkül, hogy a fülébe jutott volna Jeruzsálem visszafoglalásának híre (július 15.), ami bizony igazi pechnek számított esetében. Szánalmas elégedetlenség állapotában szenvedhette az utolsókat Orbán – nem is annyira a keresztesháború félsikeres kirobbantása miatt – hanem, mert gyűlölt ellenfelét III. Kelemen pápát tizenegy évig tartó regnálása alatt nem sikerült elpusztítania, és még a sátán-szolga Henrik császár is élt és virult. Gazdájától, Hildebrandtól átörökölt bosszúhadjáratát tovább folytatva elérte ugyan a császári család szétszakítását, láthatta még a császár hatalmának elenyészését, de az aljas gregoriánus tervére nem volt képes rátenni az egyházi koronát; sem meggyilkoltatni nem volt képes, sem börtönbe nem tudta elzáratni Henriket, de ami legjobban fájhatott halálos ágyán: még Kelemen pápát sem sikerült hidegre raknia. A szélsőséges papság által üldözött Henrik megóvásában jelentős szerepe volt az uralkodó mellett végig kitartó, alsóbb néprétegekből kikerült ún. 'meghitt barátok' (amici familiares), valamint olyan germán nagyurak – pl. brémai Leimar, verduni Dietrich, Bajorország Palatinusa Rapoto, Bohémia királya Wratislav, osnabrucki Benno – akiket nem tudott megszédíteni a papi téboly.
Róma népe annyira szerette, tisztelte Orbánt, hogy holtestét nem engedték átszállítania a Pierleone erődből a Lateran palotába, ezért az Angyalvárban helyezték örök nyugalomra, pedig eredetileg nem oda akarták temetni.
Kelemen pápával kapcsolatosan még érdemes megemlíteni, hogy I. László királyunk is őt támogatta Orbán legnagyobb bosszúságára. Utódja Könyves Kálmán 1106-ban Horvátország és Dalmácia birtoklása elismeréséért cserében beállt a reformpápák támogatói sorába.
Kiegészités
Néhány mondatban érdemes szólni az Annales Sancti Disibodi, azaz a Disibodenbergi Évkönyvekről, ha már azt korábban megemlítettem. Az első kiadása: G. W. Waitz 1861, Monumenta Germanica. Waitz véleménye szerint a Krónikát egy szerzetes komponálta 1146-47 között, aki többek közt felhasználta Marianus Scottus, fuldai Einhardt, mainzi szent Alban szerzeményeit. Az ismeretlen szerzetes munkáját többen folytatták egészen 1200-ig. A krónika három tengely vonalán mozog; gregoriánus reformpárti, szigorú monostori rendszabályok mellett elkötelezett, elfogultan Száli-frank ellenes. Az egyetemes történelmet a bibliához hasonlóan teocentrikus nézetek szerint ismerteti. Mivel a híres Disibodenberg monostor annaleseiről van szó ezért elkerülhetetlen volt összekötni szerzője személyét leghíresebb apácájával, bingeni Hildegarddal – amiben lehet igazság – mert a mű tele van butuska értelmetlenségekkel, tudálékos értelmetlenségekkel. A látnok-próféta apáca 38 éves koráig élt ebben a monostorban és minden gond nélkül belefirkálhatott évkönyvébe.
Számos kortárs kutató feltételezi, hogy a krónikát még részleteiben sem Hildegard vagy nővére Jutta irta, hanem Hildegard személyi titkára Volmar, de végeredményben mindegy ki melyik fejezetet írta vagy nem írta, mert a lényeg a gátlástalan történelem hamisításban van, mikor is a jegyző rosszindulatú pletykákat átvéve, azokat tovább színezve hamisan szól IV. Henrikről. A Monumenta Germanica gyűjteményében található Disibodi Évkönyvben írottak szerint: „Henrik császár fia azért fordult apja ellen, mert az egyre rosszabbul bánt feleségével Eupraxiával. Miután Henrik gyűlölete felülkerekedett korábban érzett szeretetén egyre gonoszabban bánt vele, többeknek megengedte, hogy erőszakosan viselkedjenek hitvese irányába. Úgy mondták, őrülete oly magasra hágott, hogy saját fiával akarta párosíttatni feleségét. Mikor Konrád visszautasította hogy beszennyezze atyja ágyát, a király megtagadta gyermekét, értésére adta, hogy többé neki nem fia, hanem egy idegen leszármazott valószínűleg bajor herceg fattya, akire úgyis hasonlít ...
lejjebb úgy írja „a királyné (Eupraxia) isten segedelmével kiszabadult …” (MGH. SS. 17-14), tehát szerinte nem a papok szöktették meg Veronából, hanem az isten személyesen.
A hírneves, nagy tiszteletben álló kánonista (kánonjogász) Deusdedit kortársa, barátja és elkötelezett híve volt VII. Gergelynek és az általa meghirdetett egyházreform törekvéseknek, ezért nem nagyon lehet csodálkozni, hogy ő is beszáll a germán uralkodó besározásába 'Libellus contra invasores et simoniacos schismaticos' (Röpirat a simoniánus és schizmatik támadások ellen) Konrád és Eupraxia Piacenzában elhangzott vádló kijelentéseire támaszkodva Henriket Néróhoz hasonlitja „... felesége elmenekült tőle, akit – Isten a tanúm – prostituáltként más férfiaknak vetett oda, kegyetlen gonoszsága miatt fia is elhagyta.” (MGH. II. 12, 2-330)
Aura-i Ekkehard – habár Henrik császárról rosszmájúan beszél – de Konrád apja elleni fellépésről másként tanúskodik, mint Disibodi évkönyve, szerinte Konrád soha egy rossz szót nem szólt apjáról, igaz a derék Aura-i apát túlcsorduló szimpátiával kezeli Henrik idősebb fiát; jóságos, barátságos embernek, kötelességtudó fiúnak, lelkiismeretes királynak festi le. Az Eupraxia-üggyel kapcsolatosan írja: „Az erkölcstan szabályainak megfelelően, „A te atyádnak szemérmét és a te anyádnak szemérmét fel ne fedd …”, „Tiszteld apádat ...”, sosem figyelt oda a Római Birodalom minden részén terjengő gonosz pletykák gyalázkodására, mely apja jóhírét, becsületét tépte, marcangolta nézeteltérés szakadás közöttük az apa és fiú viszonyából fakadó ellenkező vélemények miatt történt, de ez nem befolyásolta fiúi áhítatát. Az apját mindig úgy említette, mint uram, cézárom, császárom és még a legegyszerűbb embereket is barátságosan, tisztességesen szólított meg, akik apja udvarába látogattak.” (Ekkehard, Cronicon a. 1009.).
(A Sancti Disibodi és Deusdedit, valamint Ekkehard szövegrészleteit Megan McLaughlin latin-angol fordításából merítettem.)
