II. Damasus (1048)

Damáz pápa, mintha nem is létezett volna …

Róma klérusának vezető papjai rettegve tekintettek a harmadszorra visszatért IX. Benedekre és haladéktalanul egy másik pápát szerettek volna keríteni szégyenük enyhítésére. De mivel senkit sem találtak méltónak maguk közül, akit szívesen láttak volna Szent Péter székében, ezért követséget menesztettek a császárhoz tőle várva az új pápa kinevezését. Phöhledi várkastélyában érte utol a római követség az uralkodót, aki először a rómaiak kérésének eleget téve Halinard, Lyon püspökét szándékozott Péter trónusába ültetni, de mivel az megtagadta a veszélyes hivatal betöltését, ezért egy közepes tehetségű papot, Brixen püspökét, a vicces nevű Poppót nevezte ki pápának. Az egyszerűségében naiv Poppo nem merte visszautasítani a szentséges megtiszteltetést. és talán nem is sejtette, hogy milyen veszélyt jelent, hogy a császár nem volt hajlandó garantálni számára a pápai hivatal tényleges elfoglalását biztosító fegyveres erőt. Túl sokba került volna a császárnak egy olyan germán zsoldossereg kiállítása, mely sikeresen felvehette volna a harcot a Rómát uraló Tusculumiakkal. Megoldásképp Poppót ahhoz a Bonifáchoz küldte, aki titokban egyengette a démoni Benedek útját, és aki közel sem számított a hűséges alattvalók közé. Erőltetett és roppant kényelmetlen volt Poppo számára Bonifáchoz menni, és sok jót nem remélhetett, mikor megérkezett Bonifác gróf firenzei udvarába.

Bonifác különben is a császári hatalom teljes összeomlását szerette volna látni egész Itáliában, egy olyan birodalom-ellenes forradalmat, mely megtöri a germán dominanciát és ezért barátságtalanul fogadta a díszes papi kísérettel érkező Poppót. Számára jobban megfelelt a romlott Benedek, és ezért az uralkodói parancsot semmibe véve: felrakta kordéjára az új pápajelöltet és visszaküldte gazdájához Henrikhez. A felháborodott császár haladéktalanul ismét útnak indította a szerencsétlen Poppót, de most már erős katonasággal, marcona bérgyilkosokkal bővítette ki kíséretét. A német csapat annyira persze nem volt elég, hogy Rómába vonulva legyőzze a Tusculumiakat, de annyira elég volt, hogy a Canossa-i kastélyában meglepett Bonifácot gorombán megfenyegesse és a császári parancs végrehajtására kötelezze. Egészen egyszerűen megfenyegették, hogy mindhárom gyerekét legyilkolják, ha nem hajtja meg fejét az uralkodói akarat előtt. Nem volt mit tennie Bonifácnak, mint a német csapattal egyesülve Rómába vonulni és elűzni titkos szövetségesét a 'horrendus' Benedeket.

Bonifác még ott lehetett a július 17-én lebonyolított új pápa szentelési ünnepségén, de mihelyt alkalma nyílt elhagyta Rómát és a védtelenül maradt Damasus még egy hónapig sem volt képes hatalomban maradni, 1048. augusztus 9-én már el is távozott az élők sorából. Egyházkrónikások a helyzet szépítéséért maláriát (forró láz) szeretnék megnevezni a halál okának, pedig inkább valószínűbb, hogy ezt a pápát is megmérgezték. Beno atya Benedek bizalmasát, Brazutust nevezi meg elkövetőként, „aki szintén eszköz volt Hildebrand kezében.” (Gesta Romanum Ecclesia, II.).

IX. Leó (1049-1054)

Leó pápa életéről számos biográfia maradt fent, melyek közül talán legértékesebbnek Wilbert Toul-i monostor főesperese (archidiakónus) szerzeménye (Sanctus Leo), de szintén adatokban gazdag az ismeretlen Benevento-i szerzetes kézirata, Damiani Péter feljegyzései, valamint Anselmo, Reims-i zsinatról íródott jegyzőkönyve. 'Modern' művek közt élen jár a nagy tudású Johannes Watterich, 'Pontificum Romanorum Vitae' című pápák életét, valamint Szent Benedek és más Monte Cassinóhoz kötődő szentek csodáit bemutató gyűjteményes munkája.

Születésekor (1002. június 21.) a Brúnó nevet kapta a kis grófi csemete, mert igencsak fájin germán családból származott a későbbi IX. Leó pápa – olyanból, ahonnét Szent Leger is származott, kinek nagyapja (legalábbis Pitra kardinális szerint) maga a 'fényesszakállú' Nagy Károly volt, nagyanyja meg Szent Odilia, akit még nyolc szülés után is szűznek tartott az egyszerű nép. Továbbá ebből az illusztris családból sarjadt ki Szent Norbert és a későbbi Habsburg Rodolf is. Brúnó apja Hugó gróf, Konrád császár unokatestvére volt, mamája meg olyan környezetből jött, ahol még a szakácsnék is mind hercegi ősökkel dicsekedhettek. Családi várkastélyukban, Egisheimben látta meg Brúnó először a napvilágot, honnét öt éves korában Toulba küldték Bertold püspökhöz kereszténységet tanulni. Tíz évig tanulta Toulban a jámbor okosságot majd csatlakozott a Szent István katedrális kórusához, mert nagyon meg szerette volna tanulni a templomi nóták helyes ritmusát. Toulból egy időre Metzbe, a Szent Chrodegar kolostorába került, hogy utána ismét visszatérjen Toulba az új püspök, Herimann szolgálatába, akinek hamarosan jobbkeze lett a gazdagnak mondható egyházmegye kormányzásban. Karrierje még jobban felfelé ívelt, mikor a rokonság helyet csinált számára Konrád császár naplopói között, és a császárt, mint udvari bennfentes 1026-ban kísérte el itáliai kalandozására. Még az évben elhalálozott Herimann püspök és az új Toul-i püspök nem is lehetett más, mint Brúnó. Végre megkóstolhatta a hatalomgyakorlás, parancsolgatás igazi ízét, szigorú eréllyel 23 évig irányította episzkopátusát, az imádkozásokon és térdepeléseken felül minden buzgalma abban merült ki, hogy megkeserítse, megnehezítse a kolostorok, zárdák népének mindennapos életét: minek a habarásba tejfölt tenni? Jó nekik az vízzel! Minek fűteni a lakócellákat? Fűtse lakóit a krisztusi rajongás! Minek minden évben új saru? Járjanak mezítláb!

Brúnó a többi paptársához képest szélsőségesen élte át a katolikus intézmény által kapott lehetőségeket, a felesleges, terméketlen szigort kéjes elégedettséggel kényszerítette rá a hatalma alatt állókra. Az egyház kötelékébe tartozók megregulázása hajtotta útjain és minden egyes állomásán hevesen érvelve, fenyegetőzve hirdette fegyelmi elképzeléseit és mindenhol híveket toborzott, kapcsolatokat épített ki reformtörekvései tovább terjesztéséért. A francia monostorokon kívül főképp Rómába szeretett járni, ahol a szervezetén belüli pozíciója biztosítása mellett híveket gyűjtött egyházpolitikai törekvései támogatására. Egy ilyen látogatás folyamán – írja Wilber – iszonyú járvány hulláma érte el kíséretét és környezetét. Tömegével estek súlyos betegségbe körülötte a német szerzetesek és az itáliai polgárok, rövid időn belül úgy látszott, hogy mindenki az iszonyú kórban fog elpusztulni. Ekkor Brúnó a magával hozott csontdarabkákkal megérintett egy borosflaskát, majd az így 'megszentelt' itallal itatta meg a halálán lévő embereket. Akiben még volt elég erő lenyelni a szentlöttyöt az mind meggyógyult, később már szentitalra sem volt szükség, elég volt a szentséges Brúnó közelében lenni, aki immáron napokon keresztül imádkozással adta vissza a sok halálos beteg egészségét. A rengeteg csodának hamar híre ment Itáliában, és az ultrababonás kolostorokban, hoszpitályokban (elfekvők) már szentként kezdtek tekinteni Brúnóra.

Brúnó esetében meglehetősen korán elkezdődött a csodás események, jelenések, gyógyulások sorozata, melyek alátámasztani voltak hivatottak szentséges személyiségét. Történt pedig még fiatal legény korában, mikor kolostorából hazalátogatott, valamilyen állat éjszaka a szobájába lopódzva ráugrott a mélyen alvó Brúnó arcára, és maradandó csúnya nyomot hagyva megmarta. Életrajzírói nem határozzák meg az életveszélyes állat fajtáját, de Wilbert szerint valami mérges béka, varangy lehetett. A nem-mindennapos támadás után Brúnó két hónapig élet és halál között lebegett úgy lerobbant a meg nem nevezett állat kártevése miatt, hogy még enni sem tudott. Mikor már olyan gyenge lett, hogy beszélni sem tudott, megjelent előtte 'a legszentebb atya, szerzetesbarát' Szent Benedek, aki a kezében tartott tündöklőfényű kereszttel érintette meg Brúnó elfertőzött sebét. És lám Brúnónak másnap már semmi baja nem volt. Ezt a lódítást is hozzácsapták a többihez, így nőtt, gyarapodott Brúnó csudás híre.

„II. Kelemen rövid uralkodása és II. Damasus hirtelen halála megrémisztette a Rómaiakat, félelmük tovább nőtt, arra gondolván, hogy a germán pápákat hivatalba helyező III. Henrik őket fogja hibáztatni halálukért.” Írja Bonizo és ismét római követség járult a császár elé egy új pápa kinevezéséért. A római szent hivatal betöltése közel sem volt vonzó a frank-germán főpapok szemében, túl jól érezték magukat kényelmes palotáikban, ahol nem kellett minden pillanatban bérgyilkosoktól rettegni vagy maláriás láztól szenvedni. Megoldásként Henrik birodalmi gyűlést hívott egybe Wormsba, minden nemes és főpap kötelező részvételével, hogy ott választhassa ki közülük a következő pápát. Lyon érseke, Halinard, mikor meghallotta, hogy ő az egyik jelölt, betegségre hivatkozva visszafordult, hogy még véletlen se érjen oda a gyűlésre, evvel szemben a túlfűtöttségtől állandóan izgő-mozgó Brúnó alig várta, hogy szerepelhessen, rohant Wormsba és majd hanyatt vágódott meglepetésében, mikor a császár rábízta a Római Egyház irányítását. Henrik örült a választásának, Brúnó személyében egy császárhű papot nevezett ki Róma élére aki minden ügyben képes önzetlenül a birodalmi érdekek mellé állni, ugyanakkor Brúnónak is tettszett a kinevezés hiszen imádott fegyelmezni, másokat rendbe tenni, minek gyakorlatára – úgy gondolta – egy ilyen csúcspozícióban korlátlan lehetősége nyílhat.

Brúnónak nem lehetett volna ilyen sikeres karrierje, ha az előrevezető útja (szent ösvény) nincs megspékelve olyan szentséges személyes történésekkel, mint a szentkönyvekbe illő látomások, apostoli jelenések, csodálatos gyógyítások. Az ő idejére még jobban megnőttek az ostoba babonára vágyódó elvárások, s korábban nem tapasztalt igény mutatkozott az ilyesmi iránt. A nagyobb siker érdekében a kápráztató mennyei beavatkozások mellett legalább annyira fontos volt a jelmezek kiválogatása, jelenetek megrendezése, körmenetek, misék pompája a koldusszegény mű-alázatossággal megkeverve. Brúnó korán felfedezte, hogy kora emberének már nem elég a fadobozban üldögélő, alamizsnát osztogató szentséges pap imázsa, de a bíborban, bársonyban parádézó mennyei pompát sugárzó főpap sem mindig elégséges a korlátlan tekintély elnyeréséhez. Ennél többre vágytak az emberek és vágyaik kielégítésére Brúnó változatos repertoárt talált ki, melyben fontos szerepet kapott az általa átélt csodás jelenések, apostoli beavatkozások és a hihetetlen erejű gyógyítások propagálása, amiből persze semmi sem volt igaz. Ennek a szédítésnek, népbutításnak lehetett folytatása Brúnó mezítlábas, szőrcsuhás megjelenése Róma falai alatt 1049 februárjában, mikor a hasonló öltözékű germán papkíséretével átvonult a Leonine kapun, hogy a Szent Péter bazilikában nagymisét celebráljon az elképedt Rómaiaknak. Brúnó tudta, hogy a tusculumi pápák gőgös gorombaságához szokott római nép olyasmit még nem látott, hogy érkezik idegen földről egy új pápa és körülötte se katonaság, sem drága kelmében feszülő arisztokraták, csak különböző színű csuhákban bújt mezítlábas papok csoportja, élükön egy világos hajú, magas erőteljes figurával, aki alázatos megjelenése ellenére mégiscsak Szent Péter trónját jött elfoglalni. Az előre kitervelt gondos koreográfia elérte hatását és a következő napon Brúnót – Leó nevet felvéve – pápává szentelték. Az egyéni színjáték megtervezésében főszerepe volt Hildebrand atyának, aki mint egy szürke eminenciás féltékeny buzgólkodással alakította, formálta a rendfegyelmi megszorításokra törekvő egyházügyi politikát.

Mindössze néhány hetet töltött Leó Rómában, honnét először Páviába, majd német földre utazott, hol a császár mellé szegődve hónapokon át lebzseléssel töltötte napjait. Zsinatokon elnökölt, privilégiumokat bocsájtott ki, de a szentséges élet hirdetésén felül adót hajtott be, adakozó híveket fogadott, akik meg nem szándékoztak adni, azokat meg felszólította kötelezettségük betartására. 1049 őszén Rheimsbe szólította nagygyűlésre az ország főpapjait, mely zsinat jegyzőkönyvét Anselmo atya jegyezte fel. Az alkotásban az a különös, hogy Anselmo hat évvel a zsinat lezajlása után írta meg emlékezetből az ott elhangzottakat, ami hűséges és pontos beszámoló – legalábbis az egyházi ideológusok szerint. Ezen a zsinaton is produkált egy csodát Leó pápa, Anselmo leírásában olvashatjuk, hogy október 3-án „a pápa körbe állíttatta püspökeit, utána Péter dékán kihirdette, hogy az egyházfegyelem erősítése végett jöttek össze, azért, hogy elítéljék a szimónia, hatásköri visszaélés, vérfertőző, házasságtörő, szodomita életformát és felszólította a jelenlévő püspököket, hogy nyilvánosság előtt vallják be, ha valaha is ilyesmit elkövettek. Néhányan előálltak ártatlanságukat hangoztatva, mások a válaszadás elhalasztását kérték, míg többen csendben maradtak. Besancon érseke megpróbált Langres püspök érdekében szólalni, de hirtelen megnémult és egy szót sem tudott kiejteni. Minden bizonyára Szent Remigius közbelépésére történhetett mindez.” – Teszi hozzá nagy bölcsen Anselmo. A zsinat végén kiközösítették, kiátkozták az összes püspököt, aki nem volt hajlandó megjelenni, az olyanok, mint a Langres-i egyházmegyéhez tartozó Poutieres apátja meg főleg kaptak képükre, mert korábban megtagadták az adózást Rómának. A birodalom nagyjait sem hagyhatta ki a pápa szentséges rendreutasításaiból, Flandria hercegének V. Baldwinnak megtiltotta, hogy Matilda lányát hozzáadja vőlegényéhez Normandiai Vilmoshoz. Hogy milyen alapon kotyogott bele a pimasz pápa ebben az ügyben azt csak ő tudhatta meg Szent Péter. A haszontalan zsinat után a jámbor lötyögésen kívül kerített magának elég időt a pápa, hogy beleszóljon a felső arisztokrácia profán viszályaiba, természetes ura, III. Henrik oldalán. Ekkor lépett először előtérbe III. Szakállas Gottfried herceg Lotaringia törvényes örököse, akitől III. Henrik el akarta venni jogos örökségét, mert egy egyesített Lotaringia veszélyt jelenthetett volna hegemóniájára. Gottfried fellázadt az igazságtalan császár ellen és váltakozó sikerrel küzdött igazáért. Ebbe a civódásba avatkozott bele Leó pápa, pedig semmi köze nem volt hozzá, mégis a császár kérésére szívesen kiátkozta a herceget.

A következő év (1050) tavaszán Leó visszatért római hivatalába, hol a lepattant szegénységen kívül csak a színlelő hízelkedés várt rá. A szerzetesi szegénységet hirdető és megjátszó Leó fellépéshez talán valahol passzolhatott az örökségbe kapott laterani kincstár üressége, ami persze rendkívül kellemetlenül érinthette a kényelmes jómódhoz szokott germán egyházfőt. Bizony a pénzzel megint baj volt. A tusculumi pápák kiadásait nagyban a közeli családi birtokok fedezték, minek forrása Leóval kiapadt, míg az egyházi állam földjei után járó jövedelem szőrén-szálán mindig eltűnt, és az a sok arany, amit Brúnó hozott magával hamar elfogyott. Néhány hét elmúltával a pápa kíséretét kitevő német főpapok és urak már a személyes tárgyaikat adogatták el, hogy legalább élelemre, fűtésre jusson és szorult helyzetükben komolyan fontolgatták visszatérésüket Németországba. És ebben a válságos helyzetben, abból a Beneventóból kapott segítséget a német pápa, melynek sorsa a szipirtyó Burgundi Ágnes hisztizése óta meg volt pecsételve. Az anyósát ért sérelem miatt a császár elégtételt szeretett volna venni a városon és dühét tovább fokozta, mikor a Beneventóiak bezárták városuk kapuját az orra előtt. Akkor bosszúból az Itáliába telepedett normannokat uszította rájuk, más szóval: birodalmi felhatalmazással törvényesítette a Beneventóiak gyilkolását-rablását.

Ezekről a normannokról jó ha tudjuk, hogy koruk legvérengzőbb fenevadjai voltak, akik nem egyszerűen csak gyilkoltak, hanem különös élvezettel, órákon át kínozták a kezük közé került szerencsétleneket, szinte egymással versengtek, hogy melyikük képes még borzalmasabb gyötrelmeket okozni az elfogott nyomorultakon. Itáliai parasztok, görög kereskedők, nincstelen zarándokok, nők, öregek, kisgyermekek egyformán elpusztítandó ellenségnek számítottak; szemüket ki kellett tépni, hasukat felnyitni, kezüket, lábukat bárddal levágni; akkor érezték magukat boldognak, kielégültnek. Talán az egészségtelen beltenyészet következtében sok lehetett közöttük a szadista, betegesen erőszakos lelki-toprongy, mert amit éveken keresztül műveltek azt még a szaracén bestiák is megirigyelhették volna. Kortárs szerzők ugyanazt az 'agareni' kifejezést használták a normannokra, mint korábban a szaracénokra, minek a mai modern megfelelője leginkább talán a 'gennyláda' lehetne. (*) Ez az elmebeteg horda szabadult rá Beneventóra Henrik szolgálatában szegődve, arra a Beneventóra, mire Leónak már akkor fájt a foga mikor még Brúnónak hívták. Mindezek ellenére mégis ez a Benevento küldött anyagi segítséget a bajba jutott pápának, mert úgy gondolhatták, hogy egy esetleges szövetség Rómával segítséget jelenthet a normann vadakkal szemben. Mindamellett a normannok hithű, igaz kereszténynek vélték magukat, imádtak a templomok kőpadlóin fetrengeni, papok csuháján nyáladzani, és a kereszt jelét még az alsógatyájukra is felvarrták volna, ha lett volna nekik ilyesmi ruhadarabjuk. Leó persze mindezzel akkor még nem törődött, kétszínű kegyességgel elfogadta Benevento pénzadományát, miközben alig várta mikor teheti rá mancsát az őt kisegítő hercegségre.

Leó pápa legnagyobb problémája továbbra is a pénztelenség maradt, kincstára üresen tátongott, mert az egyházi birtokok jövedelmét részben a normannok, részben a rakoncátlan itáliai bárók rabolták el, ami mégis megmaradt, annak is gyorsan lába kelt a templomok hűvös sötétségében. Ugyanilyen elbitangolt sorsra jutott az ajándékok, hagyatékok, külhoni adományok sokasága, ezért a több szinten folyó tolvajlás felszámolása végett, Leó hű emberét, a túlburjánzott papi erényt képviselő Hildebrandot nevezte ki pénzügyi felelősnek kincstára élére. Az új kincstárnok legfontosabb tevékenysége valójában a pápai birtokok utáni adó behajtásában merült ki, amit Hildebrand egy újjászervezett zsoldosbanda segítségével egyre hatékonyabban hajtott végre. Másik megbízható emberét, a Németországból magával hozott Udó atyát a pápai hivatalok irányítójának tette meg. Az egyházi reformtörekvések még egy nagyra becsült rendíthetetlen harcosának számító, Humbert de Silva Candidát maga mellé emelve, amolyan főideológusi beosztást eszelt ki számára, feladataként pedig a tudálékos mellébeszélés tökéletesítését, valamint a császárság intézményétől való elszakadási folyamat törvényes keretezését, jogrendszerbe szedését jelölte meg. Létrehozott még egy Laterán központú öntámogató bázist, a 'bíborosi kollégiumnak' elnevezett erkölcsrendészeti egyletet, akik kötelesek voltak őt támogatni, mindent megszavazni, ami beleillett tisztogatási (pénzszerzési) műveleteiben. A világi tudományok lenézését szorgalmazó 'reform-kollégium' élére egy félművelt földijét, Lotaringiai Frigyest (Gottfried herceg testvére) nevezte ki, akiből később szintén pápa lett. Ez az szélsőségesen eltökélt, germán eredetű egyházi megújulási küzdelmet hirdető csapat (Lotaringiai reform mozgalom), Brúnó és Hildebrand vezetésével próbált nekiugorni az általuk velejéig romlottnak vélt itáliai papságnak. Vesztegetéssel, családi-rokoni támogatással vagy épp nyílt erőszakkal megszerzett főpapi méltóság, és a velejáró birtok kisajátítása általánosan elfogadott, elnézett gyakorlat volt Európa szerte, de különösen Itáliában virágzott az ilyenfajta egyházi korrupció. Leó pápának azonnali pénzszerzési lehetőséget nyújtott, hogy az apostoli makulátlanságra hivatkozva tisztogató eljárásokat kezdeményezzen, mely intézkedés látszólag az egyház szeplőtlen ártatlanságát volt hivatott visszaállítani.

Szőrcsuhában térdepelve kellett vezekelnie a vétkes főpapnak, minél gazdagabb volt a hivatalával járó bírtok, annál valószínűbb volt, hogy repülni fog. A kiszemelt 'korrumpált' főpapot kiközösítette, kiátkozta, elzavarta a pápa és székébe olyan papot ültetett, aki már leadta – vagy legalábbis ígéretet tett – a birtok után járó jövedelem nagy részének átadására. Állhatatos rendcsinálásában egymásután hozta rendeleteit, büntető döntéseit, melyekkel nem csupán jelentős birtokátrendezést hajtott végre, hanem minden szimóniában vétkes prelátus összes kinevezését, oldását-kötését is annullálni szerette volna, ami persze hatalmas felháborodást váltott ki az itáliai klérusból. Kardinálisai figyelmeztették, ha tervét keresztül óhajtja vinni, akkor nem lesz, aki misét mondjon, kereszteljen, eskessen, temessen, és ha nem tompítja korrekcióját, sok ellenséget szerezhet magának és közvetve a katolikus intézménynek is. Az óvatosságra intő tanácsokat egy idő után kénytelen volt követni, de ez nem akadályozta, hogy külön rendeletben arra utasítsa papjait, hogy minden alkalmat megragadva figyelmeztessék a híveket az egyházzal szembeni anyagi kötelezettségükre, ami alól többé szegénységre hivatkozva sem lehet kibújni. Egy másik határozatában a papok ágyasainak letartoztatását, laterani palotába történő elhelyezését rendelte el, ahol rabszolgaként óhajtotta dolgoztatni a pórul járt asszonyokat. (Damiani, XVIII.-7)

 A pápaság felvirágoztatása érdekében Leó elengedhetetlennek vélte a korábbi frank-germán uralkodók által meseszerűen odaadományozott városok, falvak megkaparintását és Beneventón kívül az egész Campania és Apulia bekebelezését is tervbe vette. Leó ismerte a korábban hamisított, majd később – német papok által – többször átmásolt adománylevelek (donatio) tartalmát és habár tisztában lehetett azok hamisságával, mégis jogalapként óhajtotta használni tartalmukat világi hatalma növelésére. Nyugodtan megtehette, mert a profán vezetőség nagy részben tanulatlan, ill. félretájékozott volt, a művelt főpapok meg – hozzá hasonlóan – erkölcsösnek és üdvösnek hitték a hamisítványok érvényesítését. Miután az ultra-zélóta tisztogató programjával sikerült Leónak hatalmát Rómában megszilárdítani, délnek indult, mert Rómától délre még egy árva szilvafa sem termett gyümölcsöt a pápaság számára, holott a papi firkálmányok szerint az egész országrész a szentatyáé volt. Mivel a legégetőbb problémát a normannok jelentették, ezért először az akkori központjukba, Melfibe ment, ahol az egykor pompázó görög palotákban, kereskedőházakban disznóként hemperegve élvezték jószerencséjüket a betelepedett vadak. A katedrálisban megrendezett színpadias tárgyalás, a ripacs esküdözés, meg a pápaköpeny csókolgatása biztos felemelő lehetett Leó számára, de semmi eredményt nem hozott, mert a normannok ott folytatták a kegyetlen gyilkolást, rablást, gyújtogatást, ahol a tárgyalások előtt abbahagyták, mintha nem is bőgték volna tele könnyeikkel a sok szégyent meglátott Melfi-i katedrálist.

Melfi után Capuában majd Salernóban már eredményesebben tárgyalt a pápa, ígérgetésekkel sikerült lábukról leszedni vezetőit, meg néhány zacskó aranyat kisajtolni belőlük, ami újult erőt adott számára Benevento hercegségére vonatkozó tervei végrehajtására. Ekkor Beneventóban rendkívül nehéz körülmények között III. Pandulf és fia VI. Landulf uralkodott, a cseppet sem irigylésre méltó helyzetükben a borzasztó külső (normann) ellenséghez átokként párosult a pápai ügynökök befolyása alatt álló belső ellenség. A pápa a nehéz helyzetet kihasználva szégyentelenül nem követelt mást, mint az egész várost, a hozzátartozó földekkel, szőlőkkel, minden ingatlannal és, hogy a hercegek kopjanak el számukra kedvezőbb éghajlatra. A tárgyalások természetesen megszakadtak, a pápa elhagyta a várost és szabad kezet adott a korábban odairányított két pápai ügynök, Aqulia pátriárkája Dominici és Humbert Candida kardinális bandájának a hatalomátvételre. Nincs pontos leírása annak, hogy mi történt Beneventóban az ezután következő hónapokban, de az biztos, hogy a két pápai ügynök alaposan aljas munkát végezhetett, mert 1051 őszén a város a pápaság ölőbe hullt; a két hercegnek muszáj volt menekülniük, hercegségüket, palotájukat az ebek harmincadjára kellett hagyják. III. Henrik anyósa, a vén banya Burgundi Ágnes elégedett lehetett végre, nem hisztizett hiába vejének: beteljesedett bosszúja.

Kolostorok, zárdák ellátását, dél-itáliai templomok, zarándokok megsegítését, pápai birtokok védelmét remélte a római kúria, a korábban meglehetősen jómódban élő beneventói polgároktól, ez helyett púp lett a város Róma hátán, mert a normann haramiák még véletlen sem akartak leállni a gyalázatos őrjöngéssel, ami példátlan elszegényedést eredményezett a hercegségben. A pápa ezért úgy gondolta, hogy papok helyett normann kapitányokra kell rábízni a hercegség irányítását, majd ők megoldják a problémát. Először Waimar hercegnek majd Drogo kapitánynak adta át a város kormányzását, tőlük remélte a helyzet normalizálódását, ám mindkettő rövid időn belül gyilkos erőszak áldozata lett és az ezt követő fejetlenségben ismét a város püspökére hárult volna minden irányítás. Leót legalább annyira bántotta legszebb szerzeményének, Beneventónak sorsa, mint a mindennapos anyagi gondok, a pénztelenség ténye, minek enyhítését pont a megkaparintott hercegség javadalmaitól remélte. Szélsőségesen szigorú fegyelmezései következményeként az itáliai arisztokráciából kikerült főpapok többsége elfordult tőle, semmi adót, tizedet nem szedtek a római püspökség számára és az a kevés, amit ímmel-ámmal mégis leadtak az még a laterani kancellária fenntartására sem volt elég. A pápai birtokok után járó jövedelmek jó részét vagy a normann banditák rabolták el vagy egyszerűen eltüntette a korrupt papság. A mindig üres laterani kincstár néha részben feltöltődött távoli országokból érkező – félig barbár, félig keresztény – nemesek, uralkodók adományából, akik kizárólag a mennyei megbocsájtás elnyeréséért jöttek Rómába. A papság befolyása következtében kialakult hiedelmeik szerint a különösen alantas, gonosz rémtetteteket egyedül a pápa volt képes feloldani, kizárólag a legszentebb atya áldása garantálhatta számukra a túlvilági büntetés elszenvedésének elkerülését. A sok gazemberségre elnyerni a legfelsőbb hatalom megbocsájtását persze nem volt ingyen, minél kegyetlenebb bűnök nyomták a vezeklő lelkét, annál több arany folyhatott be a kincstári ládába. Így látogatott 1050-ben, Macbeth skót király Rómába, Leó pápa legnagyobb örömére, hiszen az erőszakos, szadista király kegyetlensége Európa szerte ismert volt. Hatalomba iktatása első napjától Leó a szegények megsegítését az éhezők, árvák, elesettek támogatását hozta fel indoknak, mikor pénzt kuncsorgott mindenkitől, de ennek ellenére a Macbeth királytól kapott aranyakat Benevento megszerzése érdekében használta fel: ügynökök, bérgyilkosok részesültek belőle az éhező csórok helyett.

Nagyvonalú, világi eseményeket döntően befolyásoló hatalmat szeretett volna gyakorolni Leó pápa: egy olyan világrendet látni, amiben az egyházi kánonokon alapuló szentséges fegyelem dominál, hol a laikusok jámbor engedelmességgel segítik a pápaságot szent küldetésében és amiben az uralkodók önzetlen támogatását feltételnékül kapja meg egyháza. Célja eléréséért változatos praktikákkal dúsította kampányát. Szenzáció hajhászásnak nevezhető látomások, csodás események átélésének terjesztése, azok híresztelése ugyanúgy a fegyvertárába tartozott, mint az aszketizmus hirdetése, a hosszú imádságok, térdepelések színpadiassága, vagy mint a sokszor felszínre törő akaratos követelőzése, marcona kísérete, az ellentmondást nem tűrő tónusa, melyben rendszerint benne volt a kiközösítéssel járó fenyegetőzés. Közeledte hírére nem egy főpap inkább az odébbállást választotta. Ilyen volt Subiaco városka püspöke is, aki sietve elhagyta hivatalát, mikor meghallotta a pápai csapat közeledtét. Leó érkezése után a városka elöljárói és a környék nemességét képviselő kisnemesek csoportja a pápa elé járult és kérelmezték az egyház által korábban kisajátított földek visszaszolgáltatását. Igényük jogosságát ősi oklevelekkel támasztották alá. A pápa elkérte az okleveleket, szinte bele sem pillantott és máris hamisnak nyilvánította azokat, majd ott helyben rögtön elégette mindet. A kérelmezőket ezután megfenyegette és elzavarta. (Chronicon Sublacense, mely alkotás Muratori, 'Rerum Italicarum Scriptores'  XXIV. kiadványában maradt fent). Mikor ilyesmiket olvas a történelem után kutató, akkor válik érthetővé számára, hogy miért is avatták Leót szentté, mert az ilyesmi orcátlan kettős-mérce alkalmazása bizony kiérdemelhetett egy biztos helyet Szent Péter jobbján. Ugyanakkor a számára megfelelő nevetséges firkálmányt (Konstantin Donáció), Kerulariosz (Celuralios) Mihálynak küldött levelében (Pat. Lat. Episztola, 100.) minden gond nélkül hosszasan citálta, pedig tisztában volt hamisságával. Ilyen erőszakos, pökhendi viselkedéssel nem lehetett a normann martalócokkal szembeni összefogást, egy belső békére törekvő egységet teremteni, ez csak a további megosztást aprózta, miközben a pápa egyre türelmetlenebbül szemlélte a Rómától délre eső megyék elkeserítő helyzetét; mintha nem is járt volna Melfiben, mintha nem is esküdtek volna Krisztus szent sebére a normann kapitányok; hogy rend lesz, megszűnnek az öldöklések, rablások, gyújtogatások. Konstantinosz Monomakhoszhoz írott levelében Leó pápa őszinte aggódással ecseteli a normann tombolást: „... magam láttam a fejetlenséget az idegen népség őrjöngését a dühödt haragot, a korábban nem látott fúriát, még a hitetleneknél is erősebb vérszomjat, ahogy az Isten Egyháza ellen támadva keresztényeket mészárolnak, borzasztó, eddig ismeretlen kínzások alkalmazását. Gyermekeknek, öregeknek, terhesanyáknak sem kegyelmezve gyilkolnak, semmibe veszik a templomok szentségét, lerombolják az apostolok bazilikáit.” (Ep. 103.)

A folyamatos pénztelenség és az egyre nagyobb problémát jelentő normann térhódítás késztethették a pápát, hogy 1051-ben másodszor is elhagyja Itáliát. Elsőnek ismét a császári udvarba ment majd germán és frank területek püspökségeit járta végig mindenhol felesleges felhajtást, vallásos izgalmat generálva, miközben egyházi és világi hatalmasokkal egyezkedett, belpolitikai ügyekbe mártotta be magát, mikor pl. Lorraine vitás tulajdonjogaiba avatkozott. Állítólag rengeteg áldásos tevékenységet folytatott, de valójában egyetlen célja a pénzgyűjtés volt. Leveleiben utalásokat találni Leó pápa által kivetett adókra, ha nem is mindig készpénz volt a fizetési kötelezettség; Andlau apátnőjét évente négy finom vászongöngyöleg elküldésére (Ep. 29), a Donauwerd-i Szent Kereszt kolostor apátnőjét egy kazula (miseruha), egy manipulus (karék) egy aranyhímzéses stóla és egy aranyhímzéses miseöv átadására kényszerítette (Ep. 32), míg Woffenheim apátnőjét egy, két római unciát nyomó aranyrózsa leadására kötelezte (Ep. 30). Az ősz elején kedvenc városába, Toulba látogatott, ahol nagy kegyesen fogadta a magyarok küldöttségét vezető György kalocsai érseket, aki talán támogatást szeretett volna kieszközölni királya, I. András számára. Utána Augsburgban ismét találkozott a császárral és ' sok előkelő báróval, püspökkel', akiktől semmi komoly támogatást nem kaphatott, mert Hermann és Wilbert csupán annyi pozitívumot képes említeni a nagy összejövetelről, hogy a germán nagyok 'szívélyes barátsággal búcsúztak el a szentatyától'. Néhány hét múlva a következő év koratavaszán érkezett vissza Rómába Leó, ahol egy még jobban elmérgesedett helyzettel kellett szembesülnie, és a magával hozott pénz csak látszólagosan volt képes betapasztani az egyre jobban tátongó réseket intézménye falán. A szokásos rabló-tolvaj itáliai bárók kártevésén felül a legnagyobb tragédiát továbbra is a normannok jelentették az egyházi intézmény számára. A pápa érkezésekor a bosszúszomjas normannok éppen a szokásosnál is hevesebben bevadultak, miután egy lombárdokból álló nemesi csapatnak sikerült meglepni és leölni a rablófészkében mulatozó Drogót és bandáját. A normannok ellen érzett határtalan gyűlölet kegyetlen atrocitást szült, mikor lehetőség nyílott rá. Fécamp apátja, János írja levelében; „Az Itáliaiak gyűlölete oly mélyre gyökerezett és oly erős a normannokkal szemben, hogy még a zarándoklatot végző normann szerzeteseknek is halálosan veszélyt jelenthet itáliai utazásuk. Mert ha a nép egy ilyet véletlen elfog; azt megkínozza majd verembe veti, hogy ott pusztuljon éhen-szomjan.” (P.L. t. 143)

Ebben a nem éppen rózsás helyzetben szinte megváltás volt I. András (1046-1061), magyar király levele, melyben a szentatya segítségét kérte Henrik császárral kirobbant nézeteltérés elsimítására. Leó örömmel vállalta a jó lehetőségekkel kecsegtető felkérést, így megint a császár kegyeiben találhatta magát, bebizonyíthatta, hogy töretlenül támogatja a császár keleti hódító törekvéseit. Sietve minden egyházkormányzási ügyet Halinard bíborosra bízott és 1052 júniusában az Alpok felé vette útját. A magyarok és a németek közötti viszály Orseolo Péter felelőtlenül rosszindulatú ígérgetése miatt robbant ki, aki törvényesen behódolt Henriknek és hűbéres alattvalóként nagy összegű adó kifizetésére kötelezte el magát a császárnak; a magyarok pénzéből, a magyarok rovására. Az I. István által kreált idegenszármazású főurak a magyarokra szabadult germán papság segítségével emelték a trónra ezt a magyargyűlölő jöttmentet, aki hatalma megóvása érdekében, mint 'magyar' király odaígérte a másét a telhetetlen német uralkodónak. Így a papok által szentesített és érvényre juttatott jogrend szerint Andrásnak is hűbéres ura kellett volna legyen a német császár és a megígért adót muszáj lett volna kifizetni. A szélhámos olasz kalmárfi ígérgetését természetesen nem akarták a magyarok teljesíteni, pedig Henrik nagyon komolyan arról ábrándozott, hogy övé lehet Magyarország. A magyarok királya így, mint az ő alattvalója, adófizető hűbérese lehet: csak rá kell ripakodni vagy esetleg odacsapni, ha az új király nem akarja kötelezettségeit teljesíteni. Két évvel korábban Kalocsa érseke, György vezette küldöttség a megalázó helyzet megoldása végett kérte a pápa közbejárását, a kérelem folytatásaként egymást követő legátusok érkeztek a fehérvári udvarba, akik segítség helyett a németeknek járó adófizetés helyességéről győzködték a magyarokat. 1051-ben Henrik rárontott a magyarokra és akkor esett meg a nagy szégyen, mikor vértjeiket eldobálva iszkoltak a német hadak Bodóhát hegye lábánál, amit azóta hívnak Vértesnek. Henrik ahelyett, hogy hálát adott volna sátánistenének, hogy épségben sikerült irháját elhúznia még inkább megdühödött a magyarokra és pénzt fáradtságot nem sajnálva ismét jelentős haderőt vont egybe a magyarok kegyetlen megbüntetésére. Ekkor András egyfajta megalapozatlan kényszerhatást érezve hajlandó lett volna a szégyenletes sarc fizetésére, de a császár fölényes előnyt érezve ennél lényegesebben többet követelt. A következő évben (1052) a nyakas magyarok megfélemlítésére Henrik ezúttal ostromgépekkel, felszerelést és élelmiszert szállító hajókkal megerősített nagyszámú haderőt vont egybe majd Regensburgból indulva néhány hét alatt Pozsonyig nyomult.

A földsáncokkal és vizesárkokkal megerősített várvárost körbevette a császár, de lerohanása helyett erőfitogtató felvonulásba kezdett, és egyfajta hatástalan, langyos-ostrom hadműveleteket foganatosított. Ekkor történt, hogy hős vitézek Búvár Kund (Zotmund) vezetésével a Dunába merülvén megfúrták az utánpótlást tároló német hajókat, melyek elvesztése nagy zavart okozott a németek között. Leó pápa ezen eset után, 1052. augusztus elején érkezett a császár táborába és maga sem tudta, hogy az őt felkérő magyarok érdekeit képviselje vagy a császár kedvében járva kaparja ki magának gesztenyéjét. Látogatása lényege valójában Benevento (nem a agyarok) ügye, és a normann probléma megoldása volt, a magyarok csak jó ürügyként szolgáltak számára, hogy a császár közvetlen közelébe férkőzve képes legyen döntéseiben befolyásolni. A magyarok hiába kérték segítségét a német pápának, naívak voltak pedig 'a holló a hollónak nem vájja ki a szemét' kifejezést már ők is ismerhették. Néhány napos elmélkedés után Leó pápa arra a végeredményre jutott, hogy helyes volt a korábban hozott határozata, miszerint a magyaroknak muszáj kifizetni az Orseolo Péter által felajánlott összeget, és mindjárt fényes legátust menesztett András udvarába a legszentebb mennyei döntés tolmácsolására. Miközben a tárgyalások folytak, a magyar könnyűlovasság egyre komolyabb veszteséget okozott a németeknek, ezért már nem Andrást, hanem Henriket kezdte körülvenni a fenyegetettség érzése. A nehéz vasakkal borított germán katonaság lelassult, beragadt az erős nyári esőktől feláztatott talajban és október végére a császárnak muszáj volt elvonulnia a magyar gyepük környékéről, ha csak nem óhajtott egy komolyabb vereséget elszenvedni. Mind a két német betörésnél András testvére, Béla herceg volt a magyar hadak főparancsnoka, és mindkétszer valamiért elmulasztotta a német uralkodó és kíséretének totális elpusztítását, pedig megtehette volna …

A magyar ügyekben történt kontárkodásával nem szerzett jó pontot Henrik előtt a pápa, és a császár nem óhajtott egy zsoldossereget az Alpokon túlra küldeni, hiszen titokban még mindig arról ábrándozott, hogy nemsokára Magyarország ura lesz. Leó nem adta fel erőlködését; járta az országot, templomokat, apátságokat szentelt, zsinatozgatott, privilégiumokat állított ki, hamisítványokat hitelesített, áldott és átkozódott, mindent elkövetett, hogy híveket szerezzen a római püspökség integritásának helyreállítására. Mindenhol lelkes tömeg, éljenzés díszbandérium és több száz tagú kórus fogadta a pápát, a leghatalmasabb bárók térdepeltek előtte és mégsem akart egy ütőképes sereg összeállni megsegítésére. Talán Leó akkor még nem tudta, hogy eredménytelensége mögött a császár egyik legkörmönfontabb udvaronca Eichstad karrierista püspöke Gebhard állt. Gebhard is egy olyan főpap volt, aki egészben képzelte be magának a féltéglát; szeléslátókörű, tehetséges államférfinak képzelte magát, aki éleslátásával képes a birodalmat és Európát megsegíteni. Mindenesetre nagy dumás lehetett mert a császárt elég könnyen meggyőzte, hogy ne támogassa Leót a normannok ellen, hanem várja ki míg egymást kivéreztetik a görögök, normannok meg a kevély itáliai bárók, és mikor mindenki megrokkanva elgyengült, akkor csapjon le az uralkodó a megfáradt Dél-Itáliára. Gebhard akkor még nem tudhatta, hogy rosszindulatú politikája levét nemsokára neki kell meginnia, képzeletében fel sem merülhetett, hogy nemsokára őt ültetik Szent Péter székébe. Osztiai Leó írja, hogy Gebhard mesterkedésének eredményeként Henrik megtiltotta vazallusainak a Leó pápa magánseregéhez történő csatlakozást. (II.-81)

Az előtte álló feladathoz képest meglehetősen szerény számú fegyveres csatlakozott a pápa zsoldoscsapatához, főleg lovagok, kisnemesek, járási 'kapitányok', akik meghatódtak a szentatya esdeklő kérésén. A pápának nem volt új keletű dolog hadnépet vezetni vagy tábori ágyon aludni, hiszen mikor még Brúnó diakónusként tisztelték, kapitányi rangban, a Toul-i püspök bandériumát vezette Konrád zászlaja alatt. Nem rendelkezünk semmilyen adattal az Ulm környékéről elindult pápai sereg pontos létszámát illetően, de a későbbi történészek maximum kétezerre esztimálták, aminél azért jóval többen lehettek. Osztiai Leó szerint – talán helytelen információk miatt – még ennél is kevesebbnek kb. 500 főnek vélte, míg Apuliai Vilmos 700 körülinek mondta Leó pápa hadát. A lekicsinyített számok inkább egyfajta mentegetőző magyarázatot óhajtottak szolgáltatni a nemsokára bekövetkező tragédiára. Evvel a jelentősnek semmiképpen nem mondható sereggel érkezett Itáliába Leó pápa 1053 tavaszán és elsőként, amilyen gyorsan csak tehette zsinatot hívott egybe Mantuába az itáliai főpapok támogatásának elnyeréséért. Szeretném itt az olvasó figyelmét felhívni a pápaság történetében ismétlődően előforduló kronológiai ellentmondásokra, mely a ránk maradt feljegyzésekből rendszeresen visszaköszön. Leó pápa kétségtelenül részt vett az 1052 karácsonyán megtartott Worms-i birodalmi gyűlésen, ám ugyanakkor 1053. február 21-re helyezik a mantuai zsinat kezdetét. Ha mindkét dátum korrekt lenne, akkor az azt jelentené, hogy a pápa és serege a tél kellős közepén, januárban kelt át az Alpokon, ami abszurditás. (**)

Mindenesetre a mantuai nagygyűléstől remélte serege további gyarapodását, támogatottsága megerősödését pedig tudhatta volna, hogy a szigorú egyházfegyelmi határozatai épp Lombardiában találtak a legkisebb támogatásra, itt érvényesült legkevésbé a sok szigorító reform, ahol a papság visszautasította a nyirkos cellák sanyarúságát és inkább megmaradtak a jómódú, tekintélyt sugárzó lakhelyeik kényelmében. Mindenki emlékezett még a néhány évvel korábban lezajlott tisztogatásokra, kiközösítésekre, hivatal-vagyon elkobzásokra, ezért több főpap el sem ment Mantuába; volt aki félt, mások meg rokonaik, ismerőseik megbüntetése miatt bojkottálták a papi nagygyűlést. Akik mégis eljöttek azok megjelenésében sem volt sok köszönet, mert a magukkal hozott kíséretük egykettőre összetűzésbe került a német osztagokkal. A katedrálisban zajló zsinatot az épület elé felsorakoztatott germán fegyveresek biztosították, ám egy idő után sorfaluk provokációnak majd fegyveres támadásnak lett szenvedő alanya. A pápaellenes haragtól túlfűtött Itáliaiak vakmerő fellépése megdöbbentette és felbőszítette a germán katonákat. Előkerültek a pallósok és a csatabárdok, akkor úgy nézet ki, hogy vérrel áztatott zsinat lesz a mantuai. A helyzet megmentése érdekében a pápa kénytelen volt klérusa élén kivonulni, hogy személyes fellépésével állítsa meg a küzdelmet, mely különben komoly vérengzésbe fulladhatott volna. A bepörgött taliánokat képes volt ugyan lecsillapítania, de az összegyűlt főpapok ettől függetlenül elfordultak tőle és így a zsinat teljes kudarccal ért véget, még akkor is ha életrajzírói eltekintettek a felsülés kihangsúlyozásától. Leó talán még ebben a helyzetben sem értette, hogy a krisztusi szellemben véghezvitt tisztogatások sara csapódik rá vissza, nem látta be, hogy zélóta fellépése okozta a mantuai erkölcsi vereséget. Vereséget, mely előre vetítette a dölyfös pápa végét.

Néhány héttel később 1053. húsvétjára futott be Rómába Leó, hogy magasztos méltóságával emelje az ünnepi hangulat izgalmát, minek lejárta után tárgyalásokba bocsátkozott közép és Dél-Itália báróival. Május végén német zsoldos és itáliai szövetségesek seregei élén hagyta el Rómát a pápa, először Beneventóba vonult, ahol csatlakozott hozzá Gaeta harcege, Adenulfus Aquino grófja, Lando és Teano grófja, Landulf. Meglepő módon a krónikák nem említik Nápoly és Salerno támogatását, pedig aktív részvételük a normannok elleni szövetségben az ő irhájukat is megmenthette volna hosszútávon. A korábban említett Bari-i főnemes, Melus legidősebb fia Argyrus görög szolgálatban állva szép karriert futott be és Leó pápa idejében ő volt az itáliai görög területek katapánja. Argyus szövetségre lépett Leóval és fegyvereseivel Siponto városában várta a pápai hadakkal történő egyesülést. A normannok természetesen résen voltak, tudták, hogy egy ilyen egyesülés végzetes lehet számukra. Ezért elsőként Sipontóra rontottak rá a vérszomjas vadak, hol a görögök hősiesen küzdöttek az utolsó emberig, majd amilyen gyorsan csak tehették a pápa Civitella (Civitas) városkája mellett állomásozó tábora ellen vonultak. 1053. június 18-án érkeztek Civitella közelében táborozó pápai sereg ellenében a normannok és azonnal támadásba lendülve megkezdték a pápai had szétzilálását. A normann sereg két legnagyobb hordája Róbert Guiscard és aversai Richárd vezetése alatt vonult fel, mindkettő önjelölt grófként, hercegként tiszteltette magát, holott valójában elvetemedett útonállók voltak csupán, akiket jó szerencse kísért rossz útjukon. Számarányt tekintve a pápa serege majd kétszer annyi harcosból állt, de leszámítva a sváb nehézlovasságot és néhány bajor íjjászosztagot a többi katona tapasztalatlan és felkészületlen volt, így nem sok esélyük maradt az őrült fúriaként hadakozó normannokkal szemben.

A normannok elszántságát végletekig fokozta az a tudat: ha veszítenek utána írmagjuk sem marad Itáliában. Hiába harcoltak hősiesen hatalmas kardjaikkal a sváb egységek és a bajor osztagok, mégsem tudták megállítani a véres tragédiába fulladó normann öldöklést. Leó pápa hűséges papjaitól körülvéve, teljes ünnepi ornátussal ékezve keserű bágyadtsággal figyelte, amint az egyik század katonasága porba hullik a másik után, és mikor már mind elfogyott – ékkövektől csillogó pásztorbotját magasra tartva – zsoltárokat éneklő papjai élén egyenesen elindult a vérgőztől megmámorosodott normann csatasor felé. A félelmet nem ismerő normann harcosokat ellepte a keresztény babona minden átkos hozadéka, lovaikról leszállva leborultak a pápa előtt, elhalt a csatazaj és csak a sebesültek hörgése jajgatása hallatszott, amit nem tudott elnyomni a papi zsolozsma zengése. „… és a goromba harcosok letérdepeltek foglyuk előtt, lelkesen csókolgatták apostoli saruját.” (Malaterra, I. c. 14). Így ért végett a civitellai ütközet; a démonoktól megszállott normannok a földön fetrengve véres szakállukat, sártól, zsírtól csomós hajukat tépve esküdöztek, hogy a pápa nekik nem ellenségük, megvédik mindenkitől és ha kell Jézus üdvéért ott rögtön belerohannak a halálba, sőt még a sebesülteket sem mészárolják le, csak a szentatya simogassa meg buksijukat.

A koszos, mosdatlan normann bandavezérek, mint oltalmazó dísztestőrség kísérték a pápát Beneventóba, hol a lakosság rémülten nézte a vaddisznóknál nem különben kinéző haramiák között a teljes díszben öltözött pápa bevonulását városukba. A város lakosságának lemészárolásától nagylelkűen eltekintettek a normannok, cserébe a korábban rájuk mondott átkok feloldását, pápai áldást, szentes-vizes hókuszpókuszt kértek, amitől a rájuk rakódott sok erkölcsi és emberi szenny megtisztítását remélték. Nyolc hónapig tartották házi őrizetben a szerencsétlenül járt pápát, közben fogvatartói állandóan paprikajancsi módjára köpönyege szegélyét és a saruját csókolgatták, remegve követelték áldásos tapogatását, és végül is ez az elmebeteg bánásmód volt az, ami a pápát testileg-lelkileg kikészítette. Épp ésszel és nyugodt idegekkel nem lehetett elviselni az erőszakos hízelgést, a bohóc-fetrengést és javarészt a sok büdös fenevad viselkedésének köszönhette legyengülését, betegségét, mely végül is a halálát okozta. A pápa nem csupán átkot oldott meg tapizta a babonás normannokat, hanem privilégiumokban elismerte az összes általuk jogtalanul megszállt területek, falvak normann fennhatóságát, sőt ezenfelül nekik ajándékozta a görögökhöz tartozó Calabriát és Szicíliát, mintha az az övé lett volna.

Beneventói tartózkodása folyamán a lélekben és testben meggyengült pápának még azért volt annyi ereje, hogy élesen nekimenjen a pápai fennhatóságot elvető Kerulariosz konstantinápolyi patriarchának, aki egyháza hagyományaihoz ragaszkodva sohasem ismerte el felette álló hatalomnak a római püspökséget. A pápákat mindig bosszantotta a bizánci egyház tőlük függetlenített intézménye és az, hogy a görög egyház feje ökumenikus egyházfőnek tekintette magát. Kerulariosz szentségtöréssel vádolta a római katolikusokat a kovásztalan kenyér (ostya) használatáért és szemükre vetette a zsidóskodást, amiért szombaton tartják meg a böjtöt. Az ilyen beszólás lázba hozta a szobafogságra kényszerített és nemrég oly csúnyán megtépázott pápa belső izzását, erős választ akart adni, azt sem bánva, ha erőszakos makacssága schismát (egyházszakadás) eredményez. Nem is lehetett másként, hiszen legátusként, a felfuvalkodott Humbert de Silva Candida bíborost küldte tárgyalni Bizáncba, aki semmi kedvezményt nem tudott kicsikarni a ravasz Kerularioszból.

Humbert a görög egyház-nagyokkal tárgyal.

A katolikusok nem is követeltek kevesebbet, mint a római primátus feltétel nélküli elfogadását és az engedelmes alárendeltség alázatát. Érthető módon a görög-keleti egyházvezetés nem volt hajlandó meghajolni a pimasz követelések előtt, arról meg hallani sem akartak, hogy ők valaha is adót fizessenek Róma püspökének.

A pápa jobbkezének vélt Humbert dühében papjai élén, 1054. július 16-án berohant a Hagia Sophia székesegyházba és főoltárára helyezte a bizánciak kiátkozását tartalmazó dekrétumot. Kerulariosz azonnal zsinatot hívott egybe, hol válaszul ő is kiátkozta a pápát az összes papjával együtt. Innentől szakadt ketté véglegesen a keleti és a római egyház. Leó pápa nem élhette meg kedvenc udvaronca, Humbert bizánci alakítását, három hónappal korábban 1054. április 13-án eltávozott az élők sorából.

A civitellai csatavesztés után nyolc hónapot vesztegelt Beneventóban a pápa, miközben egészsége szemmel láthatóan romlott, egyre kevesebbet evett, hétről-hétre gyengült és a tél végén már csak hálni járt bele a lélek. Mikor március elején kétségtelenné vált betegsége kimenetele hordágyra rakták, hogy kívánságának eleget téve Rómába vigyék meghalni. Az egész életét végigkísérő teátrális jelenetek fennkölt magasztosságától még utolsó napjaiban sem akart megszabadulni: a Szent Péter bazilikába vitette magát, ahol a kívánságának megfelelően a főoltár elé fektették a haldokló pápát, hogy ott mindenkitől sajnáltatva a sok vérzőszívű főpap előtt szenvedje végig utolsó napjait, óráit. Unatkozó, fontoskodó egyházi és világi nagyok hódoltak az összeaszott haldokló ágyánál, sokak számára napokig státuszszimbólumhoz tartozó szükség volt a morbid parádéban való szenteskedő részvétel. Még alig szállt ki belőle az utolsó lehelet, máris jelentették a nagytekintélyű kúriának, hogy szemtanúk látták, amint vakító fényű, ékkövektől ragyogó út ereszkedett alá a mennyekből, amin angyalok seregétől körbevéve ment fel Leó a mennyekbe. Felelevenedett a korábbi szentséges megnyilvánulások sokasága, amihez további csodás események csapódtak és a rossz politikai döntésekről elhíresült erőszakos pápából lassan egy jóságtól csöpögő, szentéletű alakot farigcsált a babonáktól terhes középkori képzelet.

IX. Leó életét szemlélve felvetődik a kérdés, vajon miért is avatták szentté? Talán mert a magyarok ellen áskálódott? Vagy talán a normann banditáktól elszenvedett vereségért? A görögkeleti egyházzal történt végleges szakadásáért? Nem, nem ezekért a dolgokért. Sokkal inkább az igazság abban keresendő, hogy a Leó által foganatosított kiátkozások, kiközösítések édes perverzitása avanzsálhatta Leót a szentség státuszába, hiszen nincs is szebb az átkozodó parancsuralmi rendcsinálásnál meg az elvakult fanatizmusnál …

(*) Az Itáliába érkezett leghírhedtebb normann hódítók ugyanabból a családból kerültek ki, melynek alapítója a Hautville-i Tankréd volt, akiről azonkívül, hogy 12 fia volt semmit sem tudunk. Mindenesetre Dél-Itália népére átok volt ez a rabló-tolvaj család és először 1038-ban a két legidősebb fiú – Vaskarú Vilmos és Drogo – érkezett földjére. Utánuk jött a többi testvér; egy sem akart dolgozni, alkotni, mind a rablásból, mások terrorizálásából akart fényes jövőt szerezni magának. Róbert Guiscard (Ravasz) saját magának hercegi rangot adományozott, amit a jellemtelen II. Miklós pápa szentesített és így egy vulgáris haramiából egy csapásra 'herceg' lett. Az ismételt hullámokban érkező normann hordák segítségével Guiscard sorra foglalta el a dél-itáliai görög fennhatóság alatt álló kikötővárosokat (Bari, Brindisi, Tarento), majd 1077-ben Salernót is bekebelezte. Testvére Richárd, miután elfoglalta Capuat nemesi rangot adományozott saját magának: grófnak nevezte ki magát. Miklós pápa ebben sem látott semmi törvény vagy hagyományellenességet és ezt a grófi (ön)kinevezést is szentesítette. Még két generációnak kellett éveit leélnie, míg a normannokból elfogadható – írni-olvasni tudó – kultúremberek lettek, akik hajlandóak voltak mosakodni és az előszobát végre nem árnyékszéknek használni.

(**) Az ellentmondó, képtelenséget jelentő adatok, még a kiemelt tudással rendelkező Gregoroviust is arra készteti, hogy a pápa és serege Alpokon történő átkelését február elejére helyezze. Még egyszer megismételném: a vastag hóval-jéggel borított Alpokon történő átkelés februárban – talán néhány ügyes hegymászónak, alpesi embernek sikerülhetett –, de nem egy hadseregnek. A középkori történelemben előforduló hősies seregek, pápai udvartartások téli császkálása a hágókon, mind át nem gondolt, felületesen odavetett értelmetlenség, amit sajnos az akadémista történelemtudomány sosem kérdőjelez meg.