V. Gergely (996-999)

A X. sz. végi ismereteinket kiadó eddig említett források sorát tovább bővíthetjük az abban a korban alkotó burgundiai szerzetes, 'kopasz' Raoul Glaber történelmi munkájával (Historiarum Libri) és a dél-itáliai helyzetre, történésekre rávilágító Szent Nílus Élete (Vita S. Nili) c. szerzeménnyel, melyet szenté avatott aszkéta szerzetes tanítványa, Bartholomaeus (Bertalan) irt a XI. sz. elején. V. Gergelytől 22 okmány maradt fenn, jobbára privilégiumok.

Ottót, XV. János pápa elhunytának híre Páviában érhette, ahol a húsvét ünnepét asszisztálta fensőbbséges jelenléte fényével s talán ezért mikor elhagyta a lombárd királyok egykor volt székhelyét, már nem volt olyan sürgős a pápavárosba szaladni, így Ravennába vette útját Róma helyett. Ott fogadta Róma díszes küldöttségét, akik feltétlen hűségükről és alázatukról biztosították a fiatal uralkodót és esdekelve kérték, hogy nevezze ki az új pápát. A fő ok, amiért Ravennába siethetett a császár, mert ott tartózkodott Karintia hercege, Verona – szintén Ottó nevű – márkijának fia, Brúnó. A mindössze 23 éves Brúnó az anyai ágon, (anyja I. Ottónak volt leánya), első unokafivére volt a fiatal császárnak. Apai nagyapja pedig nem volt más, mint az a bizonyos Konrád, akit Lehel kürtjével ütött agyon a vesztes Lech-mezei csata után. Brúnó herceg anyai nagyapja lévén potenciális trónkövetelővé léphetett volna elő, habár az ilyesmi sikerre viteléhez nagyon kicsi lehetőség létezett, mégis ez járulhatott Brúnó papi pályára irányításához, hogy még véletlen se legyen ott a kísértés. A szász királyi család jobbnak látta tehát Brúnó csuhába bújtatását, de világi függetlenségének elvesztéséért – kárpótlásként – teljes pompában és kényelemben élhetett, mint a császár udvari káplánja. Ottó közeli rokona és barátja volt Brúnónak, jól ismerte és teljesen megbízott hűségében, nála jobb kandidátust nem is találhatott volna a pápai hivatal betöltésere. Róma nemességének nem maradt más lehetősége, minthogy alázatosan fejez hajtson a császár akarata előtt és beleegyezzen a császár jelölésébe: a sebtében összehívott római pápaválasztó zsinat csupán a látszat kedvéért duplázta meg választásával a császári döntést. Brúnót 996. május 3-án szentelték pápává, V. Gergelyként. Volt megint nagy eszem-iszom, dínomdánom Rómában, a germán arisztokrácia önfeledten ünnepelte saját sikerét, főleg a két héttel később sorrakerült banzájon, mikor az újdonsült pápa koronázta császárrá az akkor 16. éves Ottót. Brúnó trónraemelése annak a hagyománynak vetett végett, melyben a pápák majdnem mindegyike a római klérus tagjai közül került ki. A 350 évvel korábban hatalmon lévő szír származású Zakariás pápa óta negyvenhét püspök nyerte el Szent Péter székét, akik közül IV. Bonifác toszkán, XIV. János páviai származású, míg a többi pápa mind a római születésű volt. A hagyomány ilyen irányú megváltozása végeredményben semmit nem változtatott az átlag polgár mindennapjain, Itália vagy Róma társadalmi, gazdasági, politikai problémáinak megoldását nem vitte előre. Grófságokra, városállamokra szakadozott fél-feudális képződmények szeszélyesen érdekeiket változtatva rongálták egymást; egység, összefogás, közös cél eszméje nem kaphatott esélyt az ámokfutásukban. A pióca életmódot folytató arab bandák változatlan pimaszsággal rabolták a déli részeket, mert a világ legnagyobb uralkodójának serege azonkívül, hogy Regensburg és Róma között vonulgasson, másra nem volt jó. Túl élénken élt még emlékezetükben a 982-ben elszenvedett szégyenletes vereség és Ottó tanácsosainak eszük ágában sem volt a déli megyékbe vonulni és ott az arab koszfészkek kifüstölésével bajlódni. A szentatya épsége meg a pápai intézmény biztonsága, az adók behajtása volt számukra fontos csupán, cinkostársként a papi intézmény garantálta az ő hatalmukat, megáldotta méltóságukat, abszolválta a véres kegyetlenségeket. A császárság és a pápaság harmóniájában a pápa jogot teremtett a császár megkoronázására, miáltal a többi keresztény király felé emelte, a császár cserében egy parazita réteg – élén a pápával – eltartását kényszerítette alattvalóira, és a papi intézmény védelmében véres leszámolásokat vitt végbe. Érsekek, püspökök mindenfelé királyokat, hercegeket koronáztak, önkényesen törvényességet szavatoltak a szentolaj mellé, bevezették a köztudatban, hogy szükség van rájuk, áldásuk nélkül nem törvényes az uralkodás. Keresztelés, házasulandók esketése, temetés, oktatás mind kisajátított monopóliumként erősítette az egyház önigazoló létét. Európa főúri dinasztiái az egyházi segédlet hókuszpókusza nélkül el sem tudták volna képzelni hatalmuk gyakorlását, de főleg nem lettek volna képesek jogot formálni szomszédos népek terrorizálására.

A lázongó Crescentius Numentanust a császár ítélőszéke elé állították; az uralkodó először száműzetésre ítélte, de később – valószínűleg súlyos aranyfizetség ellenében – ezt visszavonta, ám Crescentiust minden polgári hivatalától megfosztották, (még egy felesleges) hőségesküre kötelezték birtokait, kiváltságait megnyirbálták és megpróbálták teljesen kirekeszteni a közéletből. A császár meglehetősen rövid időt töltött Rómában és még az elviselhetetlen nyári kánikula beállta előtt, június közepén visszaindult a jóval egészségesebb éghajlatú Regensburgba. Mielőtt távozott, a pápa jelenlétében eskette meg odaadó híveit, toszkána márkiját, Spoleto és Camerino grófjait, hogy minden hatalmukkal támogassák a pápa világi törekvéseit, ami a felújított adóbehajtást jelentette. Boldogan sóhajthatott fel Lazio népe a német hadak elvonulása láttán, hiszen nekik kellett előteremteni azt a temérdek ételt, amit azok mindennap befaltak. Ottó császár és népes kísérete alig tette ki lábát Itáliából, Crescentius rögtön konspirálni kezdett. Az új pápa nagy lendülettel látott neki a Pápai Állam adminisztratív átszervezésének, melyben a birodalmi hívek felemelkedtek, míg Crescentius korábbi kinevezettei közül sokan elvesztették pozíciójukat (fizetésüket). Ismét nőtt az elégedetlenség, a nemesi családok, udvaroncok, a zsoldba szegődő szerencselovagok közül egy sem akart dolgozni, a papság meg még annyira sem volt hajlandó bármi hasznosat tenni, mint a világiak, de mindenki jól, kényelmesen akart élni és mindenki élt-halt a hatalomért. Az izgága helyzetet kihasználva, Crescentius a korábban kipenderített elégedetlenek élére állt és egy másik törpeforradalmat kirobbantva elzavarta a német pápát. Mindössze húsz hét telt el Brúnó pápává szentelése óta, és még csak három és fél hónapja volt annak, hogy Ottó elhagyta Rómát, mikor V, Gergely az éj leple alatt szűk kíséretével kiosont a Porta Flaminia kiskapuján, hogy a biztonságosnak vélt Páviában üsse fel udvarát. A következő év (997) koratavaszán, a megkopott hitele erősítése véget Gergely pápa zsinatot hívott egybe Páviában, minek határozatában a díszes egybegyűltek kiátkozták a pápát elzavaró Crescentius Jánost, megfenyegették Capet Hugó fiát, Róbertet, mert minden egyházi tiltás ellenére feleségül merte venni Berta asszonyt, továbbá méltóságteljesen elvitáztak Arnulf püspök és Gerbert érsek közötti viszály fordulatain. Közben Rómában minden gond nélkül folyt tovább az élet, senki nem sóvárgott az elkergetett germán pápa után; Crescentius újból a város élére állt, felvette a Róma patríciusa és konzulja címét. A városvezetést, törvényhozást, kivette a papok kezéből és egy germán befolyástól mentes, független ország létrehozásán ábrándozott, melyben a pápaságnak minimális politikai szerep jutna csupán. A pápaság intézménye olyan mélyen volt beleépülve a középkor társadalmában, mint a rabszolgaság vagy a feudalizmus, teljes egészében megszabadulni a papi uralomtól elképzelhetetlen lett volna. Crescentius János másban kereste a megoldást és szerencsés módon segítséget talált Piencenza püspökében, a rossanói Philagathoszban, aki a bizánci udvar támogatásában bízva, merész határozottsággal egyezett bele, hogy ellenpápaként lépjen fel a germán érdekek ellen.

A görög szülőktől származó Philagathosz János Rossanóban látta meg a napvilágot és görög rítust követve kezdte papi hivatása karrierjét. Szerencsés felemelkedése 980-ban kezdődött, miután II. Ottó és Theofánia Itáliába érkeztek. Ekkor Philagathosznak sikerült behízelegnie magát Theofánia udvartartásába, ahol görög származása, nyelvismerete megkönnyítette személye elfogadását a görög kultúrát, szellemi életet sokszor hiányoló bíborbanszületett császárné előtt. Először a császárné házikáplánja tisztséget töltötte be, később Ottó itáliai tartózkodása folyamán főtisztviselő beosztásban szolgálta a császárt. Ügyes helyezkedésének hamarosan hasznát látta, mert valahogyan kisunyiskodta magának Nonantula gazdag monostorát, melyben feudális fejedelemként udvart rendezett be magának. A császárnénak köszönhetően egyre közelebb került a szász uralkodóházhoz és tekintélye tovább emelkedett a gyermekkorban lévő III. Ottó és Brúnó herceg nominális keresztapasági kinevezése által. Több historikus szerint tényleges keresztapja volt a két német hercegnek, amit nehéz beilleszteni a valós történelembe, mert semmi adat nincs németországi útjáról, tartózkodásáról, ráadásul két királyi székhelyen (szász, bajor) kellett volna ügyködnie – különböző időkben – ahhoz, hogy a keresztelési ceremóniákat megtarthassa.

Az ifjú Ottó még jóval a császári koronázása előtt, 995-ben – apja példáját követve – díszes követséget menesztett Bizáncba, hogy ő is onnan nyerhessen magának feleséget. A követség vezetését Philagathoszra bízták, ám a görög származású főpap eladó menyasszonyt nem volt képes ura számára kialkudni, pedig bő egy évet lustálkodott a bizánci mihasznaságban, hogy utána dolgavégezetlenül érkezzen meg Rómába 997. évének kezdetén. A minden lehetőséget kihasználó és minden lehetőségre törtetően rámozduló Philagathosz a bizánci udvar bizalmában is megpróbálta befészkelni magát, de – vesztére – az elbizakodott nagyratörésében képtelen volt megkülönböztetni a lakomák borgőzös ígéretei és a reális politikai lehetőségek közt fennálló áthidalhatatlan különbségeket. Úgy gondolta, hogy a görög uralkodó család és a bizánci klérus tagjai között barátokra, szövetségesekre sikerült lelnie, akik támogatni fogják politikai ambícióit. Crescentius még az ördögöt s szívesebben látta volna Szent Péter trónján, mint a szász uralkodó család egyik sarját, ezért boldogan egyezett ki a nagyravágyó Philagathosszal az elkergetett V. Gergely hivatalának átvételéről. Philagathoszt 997. májusában szentelték pápává XVI. János néven és ismét két egyházfővel dicsekedhetett a katolikus egyház.

Hamarosan mindenki számára, de főleg az ellenpápa számára világossá vált, hogy Baszileiosz és testvére VIII. Kónsztantinosz császár nem óhajt sereget küldeni a 'görög' pápa érdekei megvédésére, pedig ez hiba volt a bizánci udvar részéről. A bizonyalan helyzet szülte lehetőségek tálcán kínálták fel magukat egy görög térnyeréshez és az Itália politikai helyzet közönyös elhanyagolása óriási mulasztásnak számított. Ezekben az időkben tudniillik Róma, Campagna, Ravenna és Emilia népe támogatta volna és szívesen fogadta volna a görögök hatalomátvételét. Miközben Philagathosz segélykérő üzeneteket küldött Konstantinápolyba, III. Ottó teljesen le volt kötve bajor rokonaival való civódással, itáliai hívei elpárologtak, gyakorlatilag még egy ezred katonát sem tudtak volna kiállítani a császár érdekek megvédésére, és így a bizánci udvar egy soha vissza nem térő alkalmat szalasztott el tutyimutyissága miatt. Egyedül Páviában verődött össze egy jobbára főpapokból álló császárhű gyülekezet, akik a sajátmaguk által rendezett ismétlődő zsinatokon keseregtek és erőtlenül szitkozódtak. Megátkozták, kiátkozták az új pápát, Crescentiust, Benedek herceget, meg az összes római elöljárót, hivatalnokot, aki tisztséget mert vállalni a 'valódi' pápa ellenségei oldalán. Philagathosz tökéletes pápának bizonyult a rómaiak szemében; politikai, gazdasági ügyeket teljesen átengedte a várost iránytó nemeseknek, polgári elöljáróknak, a világi ügyektől teljesen visszavonulva – szerénységből példát mutatva – csak a templomok, kolostorok létfenntartásához elegendő minimumot kérte.

A germán politika nem engedhette meg, hogy kreációját, a saját képzésű Brúnó pápát csak úgy elzavarják, elképzelhetetlennek tartottak olyasmit, hogy az egyszerű római polgárság a pápaság és a császári hatalomtól függetlenül boldoguljon, mert egy ilyen helyzet megbontotta volna azt a démoni kötödést, minek megkötésén már évszázadok óta fáradoztak. A francia és a germán klérus elrettentve gondolt arra, hogy ha a római pápát el lehetett zavarni, akkor a saját püspöki székük sincs biztonságban. Még az őszvégi havazások beállta előtt 997. novemberében Ottó az országa nagyurai és főpapjai kíséretében átkelt az Alpokon. A lassú ütemben haladó hadi népnek három hetében tellett mire elérték Pávia városát, ahol az uralkodó együtt ájtatoskodta keresztül a karácsonyi ünnepeket unokatestvérével, Gergely pápával. A rendkívül enyhe tél lehetővé tette a háborús felvonulást és a jól felszerelt szász-bajor nemesi had kényelmesen nyomulhatott előre. Váraikból, udvarházaikból előbújtak a korábban elmenekült császári emberek és boldog kardcsörtetéssel csatlakoztak a Rómát körülkerítő germán hadakhoz. Crestentiusnak és Róma városának semmi esélye nem maradt. Február végén ért a császár Róma falaihoz és a város tárt kapukkal fogadta. Lehetetlenség lett volna a gyengén felszerelt, harcászatban képzetlen polgárságnak megvédeni városuk falát, amiért jobbnak látták az alázatos meghódolást. Crescentius, talán konzul előde, Adalbert hősies példáját tarthatta szem előtt, mikor hűséges tanácsosaival és fegyveres követőivel bezárkózott a megerősített Szent Angyal várába. A császár által követelt azonnali fegyverletétel ultimátumát megtagadta, Ottó mégsem fogott az erődítmény ostromába: egyelőre megelégedett annak körbezárásával. A rémülettől eszét vesztett Philagathosz elmenekült a városból és egyszerű szerzetes ruhába bújva próbált meg a görög fennhatóság alatt álló megyékbe lejutni, de az ellene indított nagyszabású hajtóvadászatot nem sikerült kikerülnie. Közvetlenül az elfogása után – valószínűleg pápai parancsra – kegyetlenül megcsonkították; orrát, füleit levágták, nyelvét kitépték, majd egy kolostor pincéjébe vetették, hogy ott várja a kegyeletes halál érkezését.

Gergely pápa kivárta míg úgy-ahogy begyógyultak Philagathosz sebei, majd szinódust hívott egybe a Lateran palotában, melynek egyetlen célja a megcsonkított Philagathosz további megalázása és elítélése volt. A pápai bíróság ítélete folytán a félelemtől és lázas fertőzésektől remegő ellenpápáról leszaggatták pápai ornátusának elrongyolódott maradványait utána fordított helyzetben egy rühes szamárra kötözve parádézták vele a várost végig, a vulgáris aljasságot élvező csőcselék legnagyobb örömére. A Germán pápa és unokatesója, Ottó rendkívül élvezték az édes bosszú látványát, még jó hogy keresztények voltak, mert így perverz örömük nem volt feltűnően otromba. Miután mindenki kiszórakozta magát, a meggyötört öregembert visszalökték cellájában és mivel tovább feljegyzéssel sorsát illetően nem rendelkezünk, ezért biztosra vehetjük, hogy hamarosan megfojtották. Szent Nílus biográfiájában (Vita Nili) olvashatjuk, hogy monostori magányát otthagyva a szentember Rómába ment földije Philagathosz sorsáért esedezni. A császár és V. Gergely mély tisztelettel fogadták az akkor már több mint kilencven éves aggastyánt és türelmesen hallgatták végig a megbocsájtásra biztató könyörgését. Az öreg pátriárka úgy látta, hogy Philagathosz éppen eleget szenvedett és kellőképpen meg lett büntetve ezért kegyeletes cselekedet lenne, ha a császár vele engedné kolostorába, hogy az ott kijelölt cellába élje le életét. A császár kegyesen hazaküldte az öreget, hogy nem kell aggódni majd a jóságos isten irgalma egyensúlyba hozza a hibákat és a tévedéseket. Nem szabad szem elöl téveszteni, hogy Philagathosz nem tartozott a kegyetlen, vérengző pápák közé; senkit nem végeztetett ki, senkit nem csonkoltatott meg és inkább visszahúzódó, szenteskedő viselkedés jellemezte kormányzását. Philagathosz tárgyalása és elítélése után – meséli a Vita Nili – a császár egy magyarázkodó püspököt küldött a szenthez, akivel a szent jóslásszerűen közölte, hogy a császárra és a pápára annyi szenvedés fog járni, amennyi szenvedést Philagathosznak nyújtottak. A megátkozásnak is beillő oráció megijesztette a babonás Brúnót meg a nálánál is babonásabb Ottót és Szent Nílus szavai beárnyékolták a győzedelmes hatalomátvétel egét, megsavanyodott szájukban még az édesbor is. Nílus jóslata beigazolódott, és kicsit több mint egy évvel rá a pápát, majd azt követően három évre a császárt is magához szólította teremtője …

Leó, II. Baszileiosz római követének bátyjához irt leveleiben közölt Philagathoszról írott jellemzés; átkozódó, piszkos-szájú, istenkáromló, véreskezű, arrogáns embernek mondta a szerencsétlenül járt ellenpápát – ám nem lehet tudni mennyire személyes tapasztalatra alapozott közlése, és mennyire a 997-ben, a Páviában tartott dühödten elfogult zsinat jegyzőkönyvei alapján íródtak. Mindenesetre Leó Philagathosz bukása után érkezett Rómába és nem biztos, hogy korábban valaha is találkoztak.

Mindezen idő alatt Crescentius János az Angyalvárban zárkózva készült a végső ostromra, követőivel együtt tisztában volt reménytelen helyzetével, és habár megszökhetett volna nem akarta hű embereit magukra hagyni. A német hadak néhányszor rajtaütés-szerű gyors támadással megpróbálták az Angyalvár bevételét, de a hősies védők mindannyiszor visszaverték rohamaikat. Gregorovius közlése szerint, Crescentius 164 helyen pártázatos oromzattal, lőrésekkel erősítette meg a védőfalat az így megerősített vár komoly kihívás volt a szlávok földvárait oly könnyedén lerohanó germán katonaságnak. A császár Meiszen őrgrófját, Eckhardot bízta meg a mauzóleumból várkastéllyá alakított erőd bevételével, aki már eddig is megpróbálkozott minden fondorlattal, vad rohammal, hogy megtörje a sikeresen védekező rómaiakat. Hetekig eltartott mire az ostromló germánok attaktornyokat, kőhajítógépeket és falrombolókosokat építettek, mert azok nélkül nem sok esélyük volt az erőd bevételére. Az ostromlott konzul vitézségéhez kétség nem férhet: utolsó erejéig ellenállt emberei élén a sokszoros túlerőnek, és mikor már képtelen volt védekezni a bántalommentesség garanciája felajánlásakor letette a fegyvert. Természetesen becsapták, mert a császár nem érvényesítette az Eckhard által nyújtott garanciát. Crescentiust és az elfogott kapitányait lefejezték, másokat megcsonkítottak, míg a klérus 'bűnös' tagjait száműzték, sokakat életfogytiglani kolostorfogságra ítéltek.

A birodalom adminisztratív központját, Ottó Rómában alakította ki és bizánci mintára magasrangú (haszontalan) pápai udvaronc hivatalokat hozott létre, továbbá ceremónia mesterekkel, díszlettervezőkkel és a keleti divatban jártas jelmezkészítőkkel dúsította fel udvartartása népét. 'Teuton' urak és papok kerültek minden valamirevaló közigazgatási pozícióba és a megtört római nemesség kiskutya módjára hunyászkodott meg V. Gergely előtt. A pápai hatalom teljes mértékben restaurálva lett.

Ottó a nyár elején Észak-Itáliába húzódott vissza, valószínűleg a nyári hőség és a maláriát terjesztő moszkitófelhők miatt, novemberben rövid időre visszatért Rómába, egy zsinatra, majd nehezen érthető okok miatt délre vette útját. A kor eseményeit lényegesen több hiteles forrás ismerteti, mint a száz-kétszáz évvel korábbi történéseket, de ez közel sem jelenti a részletek, indoklások, indítékok harmonikus egymást fedését. Philagathosz tárgyalását, megcsonkítását/meggyilkolását, Crescentius hősiességét, kivégzését másképp ecseteli Thietmar, János Dékán (Velencei Krónika), Raoul Glaber (História), mint Damianus Péter (Vita Romauld), aki még azt is hozzáteszi, hogy Ottó, Crescentius kivégzése után ágyasának kényszerítette Crescentius feleségét, Theodórát. Ottó dél-olasz kirándulását szintén különböző indítékokkal támasztják alá; ilyen a mártíromságot szenvedett Adalbert halálhíre, mely mélységesen megrázta a császárt, valamint Szent Nílus fenyegető figyelmeztetése, ami állítólag bűnbánatot ébresztett benne, és eszerint az elkövetett vérengzések miatt lelkifurdalása támadt: ezért indult el vezeklő útjára. Az mindenesetre biztos nem igaz, hogy Ottó vezeklése jeléül mezítláb hagyta el Rómát, ám azt elfogadható adatnak lehet tekinteni, hogy tárgyalásokat folytatott a dél-itáliai hercegekkel, majd Monte Cassinóba érkezett, hogy elméjét megtisztítsa a római vérengzések visszatérő rémképeitől. Semmilyen hiteles beszámolóval nem rendelkezünk, hogy pontosan mi játszódott le ezen néhány hónap alatt Rómában – amíg a császár délen bolyongott – de unokafivére V. Gergely halálhíre 999. év februárjában, Monte Cassinóban érte utol az uralkodót. Furcsa módon Ottó nem sietett vissza unokatestvérét eltemetni Rómába, helyette a Garganus hegy magaslatán álló Szent Mihály Arkangyal kápolnájához látogatott – talán pontosan maga sem tudta, hogy miért. A héber mitológiából átöröklött zsidó félisten 493-ban megjelent Garganus hegyén, ahol mint törzsökös ószövetségi figura tett tanúságot Jézus istenfiússága mellett. Az ilyesmi csuda volt a javából, amiért még melegében elkészült egy kápolna a zsidó angyalka tiszteletére, majd a megfelelő hírverésnek köszönhetően a nyugati kereszténység papjai, szerzetesei számára – nagyon rövid idő leforgása alatt – Garganus hegye ugyanazt a kultikus fontosságot töltötte be, mint Athosz a keleti szerzetesek zarándoklásában. A megfelelő szentadag kiimádkozása után még mindig nem igyekezett vissza Brúnó temetésére, hanem a Gaeta város közelében tartózkodó Szent Nílust kereste fel, aki állítólag egy sátorban remetéskedett a helyi erdőszélen. Szent Nílus biográfusa túlfűtött leírásában a császár az öreg lábaihoz vetette magát, áldásáért és bűnei alól való feloldozásért esedezett, utána órákon keresztül együtt imádkoztak, majd a császár az aggastyán kezébe helyezte koronáját, hogy evvel juttassa kifejezésre a földi hatalom hiábavalóságát. Tekintélye emelése végett az uralkodó magával szerette volna vinni az öreg remetét Rómába, de az visszautasította a császári óhajt. (Vita Nili, c. 93)

Ottó csak ezen bolyongás után, négy héttel arra, hogy unokaöccse – a pápa – halálhírét vette tért vissza Rómába; a temetésről is alaposan lekésett, ráadásul az érkezése utáni események sem derítenek fényt a fiatalembernek számító pápa hirtelen elhunytára. A Vita Nili egy második legenda-szerű zendülésről, trónfosztásról tud, minek végén a pápát erőszakosan elintézték. (c. 91). A paderborni apát, Konrád 1165. körül írt, hitelesnek tűnő 'Vita Meinwerci'-ben úgy tudja, hogy a pápát megmérgezték, mely állítás a vérengzéseit figyelembe véve reálisnak hangzik. Mindössze három évig volt pápa Brúnó, mely idő alatt mindent megtett, hogy parazita intézményétől Róma és Lazio népe ne tudjon megszabadulni. Mély nyomot hagyott benne, hogy szentséges személyét semmire becsülve elkergették és elkeserítette az a tény, a német fegyverek nélkül képtelen lett volna római egyházkormányzását gyakorolni. Megkeseredett, gonosz ember lett belőle; fiatalságát, boldogságát majd az életét áldozta fel az egyház intézménye oltárán és azt, hogy mennyire volt megelégedve rövidre szabott élete értelmével, nem tudjuk meg soha, mert magával vitte a sírba.

II. Szilveszter

Békét és nyugalmat talált a császár Rómában, engedelmes bárókat és polgárokat, akiknek nagyon megfelelt fejük pozíciója nyakukon és azt levágatni onnét – holmi rebellió kedvéért – nem nagyon akarták. A klérus és a város domináns családjai odaadóan jelezték, hogy bárkit boldogan elfogadnak, akit a császár méltónak tekint a legfelsőbb egyházi hivatal betöltésére, habár kevesek előtt lehetett csak kétséges, hogy az új pápa más nem lehet, mint a nyolc hónappal korábban Ravenna érsekévé kinevezett Gerbert.

Gerbert elütött, élesen különbözött százada legtöbb főpapjától; okos, értelmes, nagy tudású férfiú volt, aki mindenkit lenyűgözött széleskörű ismeretével. Életrajza felvázolásához saját leveleinek tartalma a legfontosabb forrás, melyek számos kiadásban már az 1800-as években eljutottak az olvasókhoz. Gerbert a mai Franciaország, Aurillac városában született 938-ban, tanulmányait a 894-ben alapított Saint-Geraud monostorában kezdte, Gerauld de Saint-Céré, majd az őt követő apát, Rajmund irányítása alatt. Már lassan a harmincadik éve felé közeledett, mikor egy kiemelten magasrendű főúr, Kelet-Pireneus (Marca Hispanica) hercege, barcelonai Borel, a Saint-Geraud monostorába látogatott. A tehetséges Gerbertet Gerauld apát figyelmébe ajánlotta a hercegnek, és megkérte vigye magával Barcelonába, hogy az ottani iskolákban folytathassa tanulmányait. Barcelonába érkezése után, Ausona püspöke, Hatto vette kézbe Gerbert továbbképzését, akitől a legmagasabb szintű matematikát sajátította el. Azt, hogy Gerbert valaha járt Córdobába, hogy az ottani mohamedán egyetemen tanult volna arab tudósoktól egyedül Adémar de Chabannes (Krónika, III. 31) állítja, aminek ellentmond Richter atya és Gerbert azon levélrészlete, melyből megtudjuk, hogy a Marca Hispániában eltöltött „idejét két 'herceg' szíves vendéglátásában töltötte.” (Ep. 45). A 'két herceg' alatt Borelt és Hattót értette. Leveleiben sehol nem utal arra, hogy Córdobában járt volna vagy, hogy arab tanárok oktatták volna bárhol is. Ezért furcsa az akadémiai történelemírás makacs ragaszkodása, ahhoz a tévhithez, hogy Gerbert az arab tanároknak köszönhette átlagon felüli ismereteit. De természetesen elvitathatatlan tény az, hogy arab kiadású művek kerültek birtokába, amire ő maga is utal, mikor egy bizonyos Lupito nevű barcelonai tudóst említ, kitől latinra fordított arab kiadású asztrológiai műveket kért, melyekért cserében a saját könyvgyűjteményéből ajánl fel 'bármit'. (Ep. 24) Három évet (967-970) töltött Ibériában és mikor támogatója, Borel herceg, Hatto püspök társaságában Rómába indult, Gerbert boldogan csatlakozott hozzájuk. Gerbert már az érkezése után rendkívül jó benyomást keltett XIII. János pápában, aki rögvest értesítette I. Ottó császárt a különösen okos tudóspap érkezéséről. Nem sokkal rá Gerbert a császári udvarban találta magát és mint Ottó tanítója, majd lelki irányítója kora egyik legbefolyásosabb főpapjává vált.

Ottót annyira lenyűgözte Gerbert tudományos ismerete, gyors észjárása, kellemes stílusa, kifejezésképességének sokszínűsége, hogy az magával vitte Magdeburgba és fia, II. Ottó nevelőjévé nevezte ki. Nem sokkal rá Gerbert a császári udvar megbecsült személyisége lett, mindkét Ottónak tanítója, tanácsadója és lelki irányítója, aki sorsát imigyen teljes egészében a szász uralkodóházhoz kötötte. 873-ban, I. Ottó halála után Gerbert elfogadta Reims érsekének, Adalberon kérését, és a felajánlott 'scolasticus' méltóságát betöltve átvette a Reimsi Katedrális iskola vezetését. A katedrálisok városának becézett Reims a frank-germán területek leggazdagabb városának számított, hol a mezőgazdaság, ipar, kereskedelem jelentős hányada az érsekség kezében összpontosult, emellett a város érseke a német területek főpásztori méltóságát is betöltötte. A pápa után leghatalmasabb főpap bizalma és barátsága rendkívül sokat javított Gerbert pozícióján. Gerbert, amennyire csak tehette megosztotta idejét Reims és a császári székváros, Magdeburg között. Ritkaságszámba menő könyvtárat gyűjtött össze, melyben minden tudományág, reál és humán; filozófia, medicina, retorika, asztrológia, matematika helyet kapott. Hatalmas energiával rendelkezhetett: tanult és tanított, ezenfelül Adalberonnal közösen az egyházügyi dolgok és a hitvallással kapcsolatos ügyek elsőbbsége helyett a világi nagyok politikai harcába vetette magát. A két főpap egyházi hivatásuk körét túllépve olyan hatalmi harcban merült el nyakig, melyhez semmi közük nem volt. Gerbert ellene fordult, Lothár frank királynak, ugyanakkor erősen támogatta Capet Hugót a francia trón megszerzésében. 988-ban meghalt Gerbert patrónusa és jó barátja, Adalberon, ám a hőn óhajtott reimsi érseki székre még három év civakodását kellett végig bekkelnie. Adalberon elhunyta után Capet Hugó, hatalma erősítésére, Lothár nyugati frank király törvénytelen fiát, Arnulfot ültette Reims érseki székébe, mely kinevezést XV. János pápa lelkesen helyeselte, miután Capet Hugó követei megkenték őszentségét néhány láda arannyal. Három évvel később Capet Hugó már nem tartotta elég hűségesnek Arnulfot, ezért egyszerűen elzavarta és helyébe Gerbertet tette meg Reims érsekévé. Ezúttal XV. János pápát senki nem vesztegette meg, így a hoppon maradt pénzéhes pápa már csak azért is Gerbert kinevezése ellen fordult, több zsinati határozatban elítélte és Arnulf azonnali visszahelyezését követelve Gerbertet megfosztotta érseki rangjától. Gerbert gusztustalannak találhatta a fösvény pápával való huzakodást – meg fizetni sem akart – és ezért 995-ben önként lemondott hivataláról, érseki rangját visszaadta a sötét homályból felfelé pislogó Arnulfnak. Kiábrándultan fordított hátat a frank világ árulással, rosszindulattal telített bűzös levegőjének és ezután szegődött vissza III. Ottó udvarába ahol a fiatal uralkodó nevelője és belső bizalmas embere lett. Ottó tisztában lehetett a tudás hatalmával és kora kimagasló tudású tanítóit gyűjtötte maga köré. Gerberten kívül még udvarában tevékenykedett, a görög Philagothosz, az olasz Vercelli Leó, hildesheimi Bernhard, kölni Heribert és a manzi Willigis, ahol a híres oktatók a legnagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesültek. Az antik műveltség tiszteletének kifejezéseként, Gerbert ekkor veszi fel a Horatius Flaccus nevet, még nem is gondolva arra akkor, hogy hamarosan egy lényegesen kevesebb műveltséggel rendelkező alak nevét veteti fel vele a sors.

A császár 998-ban magával vitte Gerbertet Itáliába, majd nemsokára Ravenna érsekségével ajándékozta meg hű emberét. V. Gergely 999-ben bekövetkezett hirtelen halála után semmi kétség nem vetődött fel akörül, hogy a császár kinevezettje Gerbert lesz. Gerbert egykor élt elődje, I. Szilveszter túlnagyított szerepén belelkesedve felvette annak nevét, és 999. áprilisában II. Szilveszter néven szentelték fel pápává. A történelem első olyan pápája foglalhatta el az apostoli szentszéket, aki ismerte a matematikát, aritmetikát, görög filozófiát, a pogány görög-latin irodalmat és több nyelven tudott írni, olvasni.

Gerbert csöppet sem óhajtott szerénykedni a Szilveszter név felvételével, mert egy megújhodó keresztény birodalom egyházi alapítójának képzelte magát, míg a tervéhez szorosan kapcsolódó Ottót új Konstantin császárnak tekintette. Széleskörű ismeretsége ellenére Gerbert nem tudhatta, hogy I. Szilveszter soha sem találkozott Konstantin császárral, ám avval nagyon is tisztában volt, hogy Konstantin nem csak az egyház ellenségeit győzte le, de birodalmi rangra emelte a keresztény vallást, világi hatalmat, gazdagságot, mások feletti előjogokat biztosított számukra, amit egy bőkezű adománylevéllel (donáció) garantált. Szilveszter III. Ottóban egy második nagy Konstantint látott és így elvárta a korábbi adományok megerősítését, új birtokok, kiváltságok adományozását, az egyház intézményének további gazdagítását. Ezenfelül szeme előtt lebeghetett, hogy Konstantin császár a sok bőkezű jótétel után, szedte sátorfáját és azt jó messzire (Bizáncban) ütötte fel megint, míg Itália félszigetének jelentős része feletti hatalmat és jövedelmének élvezetét rábízta az egyházra. A nagyműveltségű Gerbert tisztában lehetett a hírhedt Konstantin Donáció hamis eredetével (no meg a pippini-károlyi-Jámbor lajosi hamisításokkal is), de papi tisztessége mégis azt diktálta, hogy egyháza üdvéért elfogadható a hamisítás, és természetesen megengedett történelmi cselekedetnek vélte a műveletlen vagy félművelt világi hatalmasok átverését. Gerbert, a római pápaság valójában sosem ragyogó dicsfényét szerette volna visszaállítani, mihez a politikai és gazdasági keretet – Európa másik felében buzgólkodó – Német-római császár biztosította volna. A Konstantin Donáció megerősítésével és új donációk adományázásával, valamint a Pápai Állam adószedési rezsimének biztosításával, olyan feudális intézmény létrehozása lebegett szeme előtt, melynek folyamatos növekedését a császári fegyveres hatalom garantálná. A kialakítandó új birodalmi egyház alapításában fontos volt, hogy a leghatalmasabb világi uralkodó, mint Krisztus eszköze, az apostolok szolgájaként (Servus Apostolrum) vesse magát a pápai óhaj alá.

Evvel párhuzamosan Ottó követendő példaként Nagy Károlyra tekintett vissza, akinek uralkodását, az egyházért hozott áldozatait a frank-germán papság akkorra már túlszínezve felnagyította. A X. sz. második felében a frank-germán papság piciny részletekig kidolgozott alapossággal megalkotta az eszményi nagy keresztény uralkodó példaként tündöklő képét. Károly-kultusz építésében az egyház történelmi eseményként értelmezte a mesében illő cselekedeteket, és ahol szükségét érezte tovább bővítette a győzelmek végnélküli sorát és a kereszténység erősítéséért tett hősies erőfeszítéseket. A halványan pislákoló, 'felvilágosult' károlyi szellemiséget, egy kimagasló műveltségi szint létrehozásában vizionálta a papság, melyben jelentős szerepet játszott a tehetségek garmadával megáldott Károly császár. Az így kialakított mesesorozatot utólagos hamisítások gyártásával próbálták igazolni, amiről persze Ottó nem tudhatott és így minden fenntartás nélkül, naiv lelkesedéssel álmélkodhatott legendás elődje fényes tettein. Thietmar szerint (IV.-47) Ottó kinyittatta Nagy Károly aacheni kápolnájában lévő kriptáját, és magához vette ereklyeként a hulla nyakában logó keresztet a még épségben maradt ruhadarab foszlányokkal együtt. Nemcsoda tehát, ha elgondolásaiban Ottó példaként tekintett Nagy Károlyra, akinek nyomdokaiban lépkedve egy központosított irányítású keresztény Európa megteremtése válhatna valóra. Útirányként állhatott előtte a nagy császár erőfeszítése a római pápaság megmentése érdekében tett károlyi hadakozás, valamint a pogányok ellen végrehajtott misszionárius háborúk győzelmi sorozata.

Nagy Károly méltó utódja óhajtott lenni – elképzelésekkel bizonyára nem volt hiányban – és nagyratörő tervei felvázolásával folyamatosan megörvendeztette az őt ösztökélő papságot. A gyakorlatban már kicsit más volt a helyzet, mert Ottónak sem kedve, sem kellő katonai ereje nem volt egy esetleges szláv törzsek elleni vagy még kevésbé egy Kárpát-medencei hadjárat kivitelezéséhez, inkább szívesebben vonulgatott, misézgetett Itáliában a hasznavehetetlen nemesi élén.