IV. Henrik, egész életében csuhába bújt démonok gyötörték; lelkét már gyermekkorában megsértették, később a saját anyját ellene fordították, báróit fegyveres felkelésre lázították, majd Hildebrand a porig alázta.

Amíg Annás 1064 tavaszán Mantovában zsinatozgatott, addig Németországban visszarendeződött az uralkodói udvar szellemi egyensúlya, Ágnes visszatért az egyre gyorsabban felnőtté váló fia mellé é az országnagyok ismét a gyermekkirály előtt hódoltak. Ágnes számára üröm lehetett az örömben a fiatal Werner herceg csatlakozása Henrik belső udvartartásához, mert személyében egy olyan barát került az egyre akaratosabbá váló királyfi mellé, aki kicsapongó, léha életvitelre tanította a fiatal uralkodót. A császári udvar régi barátja, Adalbert érsek is megjelent, és sikerült elfogadtatnia az ország nagyjaival a 15 éves Henrik nagykorúsítását, mely rendelkezéssel Annás befolyását rontotta. „Gyűlölte Annást …” írja Hersfeldi Lampert majd a ceremóniáról közli, hogy a brémai püspök, Adalbert egy ítélkező hatalmat szimbolizáló kardot adott át a királyfinak, aki azt mindjárt, ott mindenki előtt Annás ellen akarta fordítani és csak anyja rimánkodására tekintett el Annás azonnali megbüntetésétől. (Annales Hersveldenses, 1065.) Annás bosszús elégedetlenséggel fogadta hatásköre csorbulását, elkeseredetten számolgatta a tőle elgurult aranyakat és közben római reform-mozgalmista társait féltette, attól rettegett, hogy Honoriusz pápa ismét vezetőszerephez juthat. Ügynökei útján riasztotta a kukoricán térdeplő társait, és jött is nemsokára az ördögi Damiani dörgedelemező fenyegetése. Ószövetségi prófétanyelvezetet utánozva megfenyegette a fiatal uralkodót: „aki ketté meri hasítani a legszentebb egyházunkat, az maga is ketté lesz hasítva!” Közvetve megvádolta a császári udvart a normann hódítás, pusztítás isteni büntetése miatt, amit szerinte a császári udvar makacs, Hildebrand-ellenes viselkedése váltott ki. Végül a gátlástalan főpap arrogánsan beszólt a királyfinak, mint valami ajtónállónak, hogy nagyon reméli ezek után az uralkodó kegyetlen haraggal fog lesújtani a sátán lakájára, a szennycsatornánál nem különb Cadalusra (II. Honorius). Egy kis idő elmúltával, Gottfried herceg lotharingiai rokonai támogatásával Annás mégis visszaerőszakolta magát az uralkodói udvarba, és mindjárt nekilátott a bajkeveréshez. Ágnes császárné zaklatása, rongálása mellett a saját befolyása továbbnöveléséért addig áskálódott, fenyegetőzött, míg a királyfit rákényszerítette egy számára nem kívánatos házasságra. Annás az egyik itáliai szövetségesének, Torino grófnőjének, Adelaidnek lányát Berthát kényszerítette feleségül Henrikhez, pedig az nagyon nem akarta. Az esküvő ceremóniája 1066. július 13-án zajlott le Triburban. Azt követően Henrik király, hogy kifejezze Annás iránti megvetését csak azért is hónapokig nem közeledett fiatal és szép feleségéhez, és már juszt is kicsapongó, duhaj életet folytatott. Válaszul a romlott lelkű főpap az uralkodó tekintélyét, politikai erejét gyengítette úton-útszélén, romboló szándékkal annyi nézeteltérést, konfliktust robbantott ki országszerte, amennyit csak bírt.

Róma nemesei, polgárai közönyös óvatossággal vetették alá magukat a megváltozott uralmi rendszernek: Hildebrand szolgálatában munkálkodó normann és Toszkán zsoldosok árnyékában mást nem is tehettek. Tusculum és Crescentii bárók vagy elhulltak a harcokban vagy elmenekültek; birtokaikat, ingatlanjaikat Hildebrand lefoglalta, de kapott a vagyonból Gottfried és a normann kapitányoknak is csurrant-csöppent. Boldog hónapok következtek a római szentháromságra; Hildebrand, mint maga az atya, fogadott fia Gottfried az ájtatos tolvaj, és a szentlélek kivirágzásának beillő normann torokmetszők. Sándor pápa a bólogató-Jankó szerepén kívül más alakítást nem töltött be, helyette Hildebrand írta a fenyegető, követelőző leveleket, fogalmazta a rendeletek, kiátkozások szövegét, egyszerre volt a külügy-belügy-egyházügy minisztere. Könnyedén behálózta, elkábította a babonás normann vezéreket, miközben a másik alárendelt szövetségesét, a periodikusan szenteskedő Gottfriedet mankóként szorította hóna alatt. A római klérus és arisztokrácia pedig inkább félte, mint tisztelte a száraz keménységet sugárzó főpapot, akiről az a hír járta, hogy kegyelem vesztett ószövetségi angyalok segítik tetteiben. Lateran palotájában székelő Hildebrand fáradságos munkával, Damiani, Humbert és Annás segítségével igénytelen, türelmetlenségtől fűtött szerzetesekből, tanulásra, önálló gondolkodásra képtelen papokból militáns ügynökhálózatot épített ki. Ezek az agentek hozták-vitték a parancsokat, jogukban állt Hildebrand utasítása szerint dorgálni, becsmérelni, vezeklést követelni és nem csak a Hildebrand által kiszemelt 'bűnös' áldozatokat fenyegették, hanem azokat is, akik nem akarták őket támogatni. A szellemi-lelki terror meghozta gyümölcsét, egyre nehezebb arannyal töltött kincsesládikók érkeztek Rómába, újból tellett az oltárok, sekrestyék cicomázására, gazdagságot tükröző miseruhák, templomi edények, ezüst holmik jelentek meg Róma legfontosabb templomaiban és a laterani szolgasereg néha húst is kapott a mócsing helyett. Róma gazdasági életét Trasteverin ura, Leó Benedikto tartotta kezében, aki a keresztapának kijáró jutalék lefizetéséből szépen gyarapodott és Róma leggazdagabb arisztokratája lett belőle.

Az első ránézésre Bolognától Calabriáig mindenki boldognak látszott csak a kakukk módjára Capuába telepedett haramia Richárd vezér vált egyre elégedetlenebbé. Irigyelte, hogy Benedikto egyre hízik, gömbölyödik neki még egy kiadós dorbézolásra sem futja, meg az sem tettszett Richárdnak, hogy a távoli vidékekről érkező egyházadóból neki semmi nem jut. Legtöbb harcosa visszatért Rómából hozzá, ahol már nem kellettek, zsoldjukat, ellátásukat nem fizették a laterani papok tovább. Továbbá Richárd kevesellte Gaeta városát, amit Hildebrand ügynökei segítségével kebelezett be 1063-ban, nem kis zacskóban akarta az aranyat látni, hanem ládákban. 1066-ban megunta a várakozást, mert hiába tátotta nagyra a száját, a sült galamb csak nem akart belerepülni, ezért rátámadt korábbi cimborájára a 'bálvány istenként' tisztelt Sándor pápára. Könnyedén elfoglalta Ceprano nevű pápai városkát, utána végigdúlta a római egyházhoz tartozó Latium járásait, majd Róma mellett verte fel sátortanyáját. A falak tetején összesereglett szerzetesek, papok ijedten pislogtak a normann tábor felé ám tudták, hogy Róma ostromához túl gyengék a nehezen fegyelmezhető normannok, akik különben is inkább az utakat portyázták szívesebben az ostromnál, és ha egy gazdagabb kereskedőt, jómódú külföldi zarándokot sikerült kirabolniuk, akkor nagy bödönből itták a szicíliai mézes bort. A városon kívüli falvak, tanyák elnéptelenedtek, leállt a kereskedelem és az amúgy is lassan bukdácsoló élet még jobban lelassult a katolikus 'fellegvárban'. Az elvesztett jövedelmek miatt Hildebrand rémülten sápítozott Gottfriednek, azonnali segítséget követelt tőle, mint az egyház utolsó hős védelmezőjétől. Gottfried – ha tehette – mindig a saját érdekei teljesítéséért erősködött, közel sem érezte magát soha az egyház kardjának és ezúttal is kénytelen-kelletlen vonult hadba – főleg felesége az egyre inkább szentszatyorrá váló Beatrix unszolására. Római útjára magával vitte mostohalányát Matildát, a szerénység és az érintetlen tisztaság mintaképét, akit nagy kegyesen fogadott Sándor pápa és Hildebrand főfelügyelő. A jóságtól sugárzó papok, a szűzies erény tisztántartására vonatkozó intelmeik mellett felhívták a hercegkisasszony figyelmét apja egyház érdekében hozott, példaértékű áldozatok követésére, mert ezek olyan önzetlenül magasztos tettek voltak, melyek őt is kötelezik a római püspökség nemeslelkű szolgálatára.

Férfiember érintésétől borzadó Matilda Anselmo (II. Sándor) előtt hajbókol, akinek azért megengedte, hogy megsimogassa fizimiskáját.A vallási dolgokban túl buzgóra nevelt Matildában a pápával történt találkozás örök emlékezetű boldogságot hagyott, teljesen elkábult, hogy egy ilyen nagy embernek többször is megcsókolhatta bíborsaruját és köpönyege szélét.

Talán belefáradtak a védtelen jobbágyfalvak felégetésében vagy a sok bor nyomhatta meg fejüket, de valamiért jobbnak látták a normannok felszedni sátorfájukat és behúzódni Capua városába, mikor meglátták Gottfried serege érkezését. Korábban gumilabdaként pattogó normannok valamiért nem óhajtottak csatába szállni a frissen érkezett toszkán haddal, akkép döntöttek: inkább a jobbágyok meg kereskedők kifosztására tartalékolják erejüket. Monte Cassino krónikája úgy írja, hogy a normannok „megijedtek és kiürítették Campagnat” (23.) A szinte még sihederkorban lévő, másodgenerációs normann legényeket azonban nem örvendeztette meg a városba húzódás semmittevése, dicsőségre áhítoztak, bizonyítani szerettek volna és Richárd fia, Jordan vezetése alatt Aquino mezején szembefordultak a toszkán sereggel. Jordan és csapata, 1067 májusában komoly veszteségek mellett képes volt 18 napon keresztül visszaverni a többszörös túlerőben lévő toszkán zsoldosokat, és mikor már majdnem Jordán nyaka köré szorult a hurok, az egy nagyobb összeget ajánlott fel Gottfriednek. Hildebrand legnagyobb felháborodására Gottfried elfogadta a nehéz aranyzacskókat és még a normann sebesültek elszállításában is segédkezett Jordannak. A démonpap inkább hálával tartozhatott volna Gottfriednek, amiért a normannok elhagyták Róma környékét, visszahúzódva váraikba, birtokaikra. Így nyerhetett szabad teret Hildebrand és így szállhatott szemben ismét gondtalanul a birodalmi érdekekkel, újra pimaszul dacolhatott a német udvarral, és feudális főúrként kormányozhatott a korlátolt képességű Sándor pápa nevében. Mindez elképzelhetetlen lett volna Gottfried pajzsa és kardja nélkül.

Még abban az évben (1067) beérett Annás fáradságot nem ismerő lelki terrorja, amit Ágnes császárné ellen folytatott. Az energiavámpírként rátapadó Annás nem hogy segítette volna Ágnest a fiánál fellépő problémák megoldásában, hanem még jobban megkavart, felfújt mindent, hisztizett és pánikot keltett, ami Henrik király anyjától való elhidegüléshez vezetett. A lelki kínzást még elviselhetetlenebbé tette Ágnes számára, fia zabolátlan viselkedése, mely egyfajta lázadás, indulatos reakció volt Annás bigott erőszakosságára. Annás a neki szolgáló papok segítségével gyötörte az anya-királynét; az ifjú király minden bajáért, helytelen viselkedéséért Ágnest hibáztatták, minduntalan fejére olvasták 'bűneit', megátalkodott ellenszegülését a legszentebb Sándor pápával, Cadalus kinevezését és legfőképp, hogy Hildebranddal szemben mert fordulni. Eközben másik frontot nyitva, a zaklatott lelkű Damiani skorpió méreggel írott levelekkel még jobban felkavarta az önbizalmát vesztett Ágnes nyugtalan lelkivilágát. Pedig a királyfi rossz tulajdonságaiért nem a gondoskodó, szelíd anyai szeretet volt a felelős, hanem a rosszindulattól duzzadó Annás erőszakossága. Az anyai szeretet helyett, miután egy palotapuccsban elragadta a császárnétól az akkor tizenkét éves királyfit, Annás ószövetségi türelmetlenséggel tömte tele a gyermek fejét, megzavarta természetes fejlődését, megsértette lelkét. Akkor hosszú ideig sikerült teljesen hatalmába vonni a gyermeket a romlott lelkű főpapnak, minek negatív hatása kétségtelenül hozzájárult Henrik akaratos, arrogáns viselkedéséhez. A bosszúálló Hildebrand-féle banda szemében Ágnes csak egy engedetlen nő volt, aki vakmerően szembe mert helyezkedni a sötét igénytelenséget hirdető papokkal. Gonosz mesterkedésük végül is sikerrel járt; megtörték Ágnest, elhitették vele, hogy minden bajért ő a felelős és a megalázott asszonyt római bűnbánó zarándoklatra kényszerítették. Evvel a fordulattal újabb sikert könyvelhetett el Hildebrand pártja, és a mazochista Damiani rohant egyből Rómába, hogy személyesen alázhassa meg a szerencsétlen császárnét. Győzelemittasan ujjongta végig a Szent Péter bazilikát a felhevült reformdémon, kárörvendve károgta, hogy amíg az isteni akarat arra kényszerítette Sába feslett királynőjét, hogy eligazításért esedezzen Jeruzsálembe Salamon ítélőszéke előtt, addig a megtévedt Ágnest azért vezérelte az isteni akarat Rómába, hogy Krisztus (halász) őszinte szerénységéről tanuljon. Micsoda élvezkedés lehetett Damianinak és Hildebrandnak gyóntatni, térdepeltetni, kioktatni tovább gyötörni a gyűlölt asszonyt: az ilyen áldásos tevékenység még az átkozódási ceremóniák édes kéjét is felülmúlhatta!

A következő év tavaszán (1068) a német koronatanács döntését követve fényes, nagyhatalmu urak csoportja érkezett Itáliába; Annás kölni érsek, Trent püspöke Henrik, és Bajorország hercege Ottó vezetésével. Útjuk első állomása Enrico ravennai érsek udvara volt, ami azért érdekes, mert az érsek elkötelezett híve volt Honoriusz pápának. Nem világos, hogy utána Annás személyesen találkozott-e a lombárd egyházmegyéjében székelő törvényes pápával Honoriusszal, de az biztos, hogy Honoriusz többször is fogadta a németeket, mely találkozások híre mélységesen felháborította Hildebrand pártját, hiszen tisztelettevésükkel nyíltan legitimálták Honoriusz egyházfősségét. A laterani vezetés rögtön Annást hibáztatta, hogy ilyesmi előfordulhatott, emellett Annás amúgyis szálka lett a laterani papok szemében, amióta Sándor pápa fülébe jutott, hogy Annás a tiara megszerzésén álmodozik. A sérelemért elégtételt kellett venni és mikor a német küldöttség Rómába érkezett Sándor pápa durcáskodva heteken keresztül nem volt hajlandó fogadni őket. Megaláztatva kellett a Lateran penészes fogadótermében toporogniuk nap-nap után, mert még a székeket is kihordták a papok, nehogy valahová le tudjanak ülni a németek. Az utána nagy nehezen a húsvéti szinóduson bekövetkezett találkozásban sem lehetett köszönet a germánok számára, Annásnak mezítláb, lehajtott fővel kellett megalázkodnia Anselmo és Hildebrand előtt, utána az audiencia folyamán Hildebrand egyoldalúan csak a saját követeléseit hangoztatta majd udvariasan haza küldte a fényes társaságot. Végezetül nyomatékosan még a lelkükre kötötte, hogy akaratát hűséges tolmácsolják Henrik királynak. A német követség – uruk utasítását követve – a pápa engedélyét szerette volna elnyerni királyuk Bertával kötött házassága felbontásához, mely kérelmet Anselmo és Hildebrand egyszerűen kiröhögött. Mint az említve volt, Henriknek nem tettszett az Annás által kikényszerített frigy és még évekig próbálkozott elválni a nyakába vart Bertától, de Annás (Róma javaslatát követve) nem azért hozta össze a házasságot, hogy utána engedélyezzék annak szétválását. A nagyravágyó Bajor Ottó Gottfrieddel szeretett volna tárgyalni és a pápával folytatott sikertelen tárgyalások után találkozót beszélt meg Toszkána hercegével Piacenza mezején. Hildebrand a tőle megszokott sunyi mesterkedéssel elintézte, hogy a találkozás ne jöhessen létre, és az általa felbőszített itáliai nemesek csúnya verbális támadással elűzték Gottfried táboránál megjelenő német urakat. A németeknek – Annást leszámítva –, restelkedve kellett hazájukba visszatérniük, mert az egykori pompás császárváros romos palotáiba, templomaiba befészkelődött fanatikus, sötétlelkű papok megalázták, megszégyenítették őket.

Henrik a következő évben sem tett le Bertától való válási szándékáról és Siegfried mainzi érsek segítségével zsinatot hívatott egybe Mainzba válása törvényesítésére. A történetben nem is az az érdekes, hogy próbálkozása simán megbukott, hanem Rómába küldött újbóli kérelmére – melyet Siegfried fogalmazott meg – nyújtott válasz. Sándor pápa (értsd mindig alatta: Hildebrand) a mindig vakarózó-morgó ebét, Damianit küldte pápai legátusként Németországba, de előtte jól felhergelte, nehogy mérge elfogyjon a hosszú úton. A határt szinte alig lépte át Damiani és máris kiátkozással fenyegette meg Siegfriedet, amiért egy ilyen ügyet egyáltalán felmert vetni. Utána bevonult a frankfurti székesegyházban toporzékolva követelte, hogy a Mainzban összegyűlt zsinat azonnal költözzön át Frankfurtba, mert ő így akarja. Októberben (1069) verődött össze a zsinat, hol a német főurak úgy hajlongtak Damiani előtt, mintha az maga lett volna Szent Péter vagy Szent Pál. Henrik nem adta meg az örömöt Damianinak, hogy még egyszer mindenki előtt packázhasson vele: megfordította lovát és meg sem állt Szászország belsejéig. A pápaság hatalomtéboly törtetése tűnik ki e rövid történetből, minek keretében, vagy inkább a rendszerében lelki és szexuális problémákkal küzdő népámítók vallásuk segítségével olyan politikai előnyben kerültek, mint még soha. Papok rángathattak, megsérthettek, üldözhettek világi nagyokat és még a földrész legnagyobb urával is pimaszul szembe mertek szegülni. A furcsára sikeredett frankfurti zsinat után Damiani raportra kényszerítette Henrik támogatójának számító mainzi, kölni, bambergi érsekeket, hogy válaszolhassanak az őket ért szimónia vádjaira. Damiani nagyon élvezte az egészet, alig akart visszatérni gazdájához, Hildebrandhoz.

Messzenyúló történelmi távlatból szemlélve Róma ezekben az években Hildebrand kezében látszott lenni, ám a valós politikai helyzet ennél sokkal megosztottabb volt. Lelkes apátok, munkától őrizkedő arisztokraták, gazdagodni óhajtó kereskedők évszázadokon keresztül építették, tornyokkal, falakkal, mellvédekkel erősítették meg az egykori faragott terméskőből, hasított márványból felépített császárkori palotákat és ezek a toldozott-foltozott erődítmények tucatnyi erőközpontot jelentettek a Hadrianus fallal körbevett városon belül. A palotaközpontok egyszerre töltötték be a tömegszállás, katonai helyőrség, raktár, főúri lakhely funkcióit istállókkal, műhelyekkel, kápolnákkal kiegészítve és körülöttük a szolgák, nincstelenek viskói úgy húzódtak meg, mint templomfalak mellett a nyomorgó koldussereg. Róma arisztokráciája uralta a palotaerődök sokaságát, melyek telke ritkán volt nagyobb egy-két futballpálya méreténél. Közülük kerültek ki a kapitányok, konzulok, szenátorok, prefektusok, magisztrátusok, bírák és főpapok; néha összefogva védték érdekeiket, máskor véres utcai harcokat robbantottak ki egymásközt valami apróság miatt. A két papi 'fellegvár' (Lateran, Leonine) után a Hadrianus által épített Angyalvár volt a legjelentősebb római erőközpont amit Gottfried hosszú ostrom és komoly áldozatok után ragadott el Centius (Cencius) hercegtől. A közelben fekvő Trastevere falakkal, sáncokkal erősített negyede, a szintén Hildebrand-párti Benedikto kezében volt, de Róma többi része inkább ellenségesen, mint barátsággal viselkedett a pápa és szövetségeseivel szemben. Bonizónál olvashatunk a Hildebrand által elmozdított prefektus István, Centius nevű fiáról, akit gyilkossággal, házasságtöréssel vádoltak meg a papok – egy vártornyot épített a Hadrianus (S. Angelo) palota melletti hídfőjére és mindenkitől pénzt követelt a híd használatáért. Annak ellenére, hogy a fél város Hildebrand ellenőrzése alatt állott, Sándor pápa mégsem érezte biztonságban magát és amikor tehette elhagyta a várost. A vidéki monostorokban nem kellett olyan élesen szembesülnie a nap mint nap felmerülő rengeteg kellemetlenséggel, haragot generáló politika ármányaival, no meg az állandó pénzhiánnyal. Hát igen, a pénzhiány! A városfalán kívüli pápai uradalmak főleg Latium, Maritima, Szabina és Toszkána területein feküdtek, ám jövedelmeik közel sem fedezték az egyházintézmény kiadásait. A Lateran kancellária és a pápai lakosztály fenntartása mellett a reformmozgalom szervezetéhez tartozó aktivisták irányítása is nagy halom pénzbe került. Anselmo, Hildebrand, Damiani személyesen több tucat papot, szerzeteset, vándorremetét irányított, akik nem csak híreket, parancsokat hoztak-vittek, hanem kápós tiszt módjára kolostorok, zárdák lakói viselkedését, hitbéli buzgóságukat ellenőrizték. A Lareran bizalmas küldöttei még több spiclit alkalmaztak, hogy készen lehessenek lecsapni a fegyelmezetlenségekre. A fél Európát behálózó spion-ügynökhálózat olajozott működése több pénz emésztett fel, mint a kolostorok-zárdák népe ellátása, és kinek, ha nem másnak volt hatalmas vagyona (a dúsgazdag-mágnás Gottfried meg a rabló normannokon kívül), mint Milánó érsekének Guidónak?

Mindezen eseményekkel egy időben Verdunban, 1069 decemberében elhunyt Gottfried herceg, de halála előtt még – feleségével egyetemben – kegyvesztett lett Anselmo-Hildebrand előtt, akikkel nem volt nehéz összerúgni a patkót. A herceg temetése után az Itáliába visszatérő Beatrice kénytelen volt megalázkodni Hildebrand előtt, mert a mindenható főpap szövetsége nélkül nehezen tudta volna kormányozni toszkán érdekeltségeit. Lányát, Matildát teljesen behálózta démoni hatalmával Hildebrand és a buta tyúkocska, amellett, hogy szigorú vallásos életformát követelt környezetétől, a fél életét átimázgatta, semmi mást nem ért el, mint a Lateran alázatos eszközévé vált. Matilda sikertelen házasságot kötött mostohatestvérével – Gottfried herceg fiával – akit szintén Gottfriednek hívtak, de a jóképűnek nem mondható, púpos herceg nem bírt megmaradni a mély-vallásos Matilda mellett és inkább elmenekült tőle ősei birtokára, Lotaringiába. Matilda természetesen kibukott, hogy tőle még egy púpos ronda pasi is elmenekül és válaszként még inkább mennyei vőlegényéhez, Krisztushoz fordult.

Hildebrand már hosszú évek óta mindent elkövetett Guido megbuktatásáért és a gazdag lombárd egyházbirtokok fokozott adóztatásáért. Két lelkes zélóta segítségével akart végleges pontot tenni a gyűlölt milánói érsek pályafutására. Milánó szegényeit, közeli kolostorok böjtölő szerzeteseit, környékbeli mindig éhes remetéket, kolduló barátokat, csavargó földönfutókat Ariald dékán szervezte egybe nagy ügyességgel, ha kellett felfegyverezte és ráuszította őket valamelyik 'bűnös-vétkes' ellenségére. Közönséges bűnbandaként viselkedtek, de ugyanakkor semmi bűn nem eshetett, mert egy pap vezette őket az isten nevében. Hildebrand második számú lombardiai ügynöke a Szentföldet megjárt, harcias Eremald (Erembald) volt, kinek fegyvertársai körét eldurvult zarándokok, állásnélküli zsoldosok és lezüllött lovagok alkották. Mindketten többször megfordultak Rómába, bejáratosak lettek Hildebrandhoz, Sándor pápa is a barátságába fogadta őket. Felizgatott elméjük továbbhevitésére 1066-ban a pápa ünnepi pompával fogadta a két elvetemült brigantit és egy fehér alapon, vörös kereszttel ékesített pajzsot adott át Eremaldnak, majd az 'egyház lovagjának' nevezte ki. A fantasztikus áldásoktól felfrissült páros még több bajt, szerencsétlenséget okozott visszatérésük után Milánóban, ám Arialdnak végül is rossz vége lett, rettenetes mártírhalált szenvedett.

Ariald dékán, Hildebrand barátja, a milánói reform-partizánok vezéralakja, kinek holtteste az agyonverését követő tizedik hónapban még mindig teljesen épp volt és édes illatokat árasztott. Az erőszakos Eremald ezek után óvatosabban operált; megtartotta milánói kulcspozícióját – signor-nak, meg kapitánynak nevezte ki magát –, és éveken keresztül gyengítette, rombolta Guido püspök érdekeit. Minden áskálódás ellenére – Hildebrand legnagyobb bosszúságára –, Guido gondtalanul irányíthatta lombárd egyházmegyéjét, később idős korából fakadó gyengesége és betegsége miatt maga mondott le hivataláról 1071 tavaszán. Lemondása előtt érseki keresztjét, gyűrűjét – Hildebrand helyett – Henriknek küldte el, hogy ő nevezhesse ki az új milánói érseket. Guido ajánlására a birodalmi tanács Godfrid nevű szubdiakónusnak adományozta az érseki jelvényeket és Milánó érsekévé nevezte ki. (Arnulf, III.-20). Godfridot az egyházi előírásoknak megfelelően, 1070 tavaszán Novarában szentelték fel érseki hivatalába. A laterani vezetést alaposan feldühítette, hogy nem ők dönthettek az új milánói érsek személyét illetően és bosszúból ügynökeik segítségével fegyveres összetűzéseket robbantottak ki. Az új milánói érsek ellen támadó patarénus bandák élén, vöröskereszttel pajzsán Hildebrand leghasznosabb idiótája az elmeháborodott Eremald járt. Szedett-vedett bandájával gazdaságokat, polgárházakat támadott meg, majd összehívott egy szerzetesi nagygyűlést, soraikból kiválasztott egy izgatott lelkű, Atto nevű fiatal papot, akit még ugyanazon összejövetelen, 1072 januárjában – ez a gyülevész banda – Milánó érsekévé szentelte. (Arnulf, III. 23) Atto érseksége pünkösdi királyságnak bizonyult csupán, mert a harcias szerzetesek paródia-szerű püspökszentelését követően, a patarénus-ellenes polgárok lecsaptak rá, megsebesítették, lemondatták és megeskették, hogy nem tér többé vissza városukba. Atto Rómába szaladt Hildebrandhoz, ott is maradt a Lateran palotában szaporítani a 'hakapeszik' papok számát.

Annás római felsülését látva Henrik visszahívta udvarába Bréma érsekét, Adalbertet, aki a legjobb tudása szerint haláláig (1072. márc.) vezette a kancelláriát. Adalbert nem engedte a császár közelébe a sótétlelkű Annást, sőt még az udvar környékén sem tűrte meg, ám halála után Annás rögtön visszapofátlankodott. A papok által irt történelem (Lambert, 1072) természetesen úgy állítja be, mintha az uralkodó könyörgött volna Annásnak, hogy vegye kezébe az ország irányítását. Miért is lett volna szüksége a mély vallásos érzésekkel abszolút nem rendelkező Henriknek egy kellemetlen modorú, mindenben kotnyeleskedő öreg papra? Az ilyen Annás-féle papok mindig is ráerőszakolták magukat az uralkodókra, gátlástalanul – pióca módján – tapadtak rájuk és főleg családjuk idősebb nőtagjait környékezték meg, mint az Henrik anyja, Ágnes esetében is nyomon követhető. Az Ágnesre erőltetett pszichológiai nyomás, érzelmi zsarolás meghozta eredményét; megbánta förtelmes bűneit, imádkozott, gyónt, vezekelt naphosszat, de római tartózkodása folyamán a sok térdepelés monoton unalmát megszakítva, leginkább korábbi ellenségei lábánál szeretett ücsörögni. Nem maradhatott sokáig egy fedél alatt Annás és a fiatal uralkodó, a főpapnak nem sikerült befolyása alá vonni Henriket és egy idő elteltével jobbnak látta érsekségébe, Kölnbe visszatérni. Persze ott sem fért a bőrében és amikor jogtalanul lefoglalt egy hajórakományt, a polgárok fellázadtak ellene. Annás a katedrálisban keresett menedéket az éj leszálltával álruhát öltve a városfal egyik omladozó résén meglógott. Néhány nap múlva vértes katonaság élén tért vissza és véres bosszút állt a város polgárain.

Sándor pontifikálásának utolsó évei jobbára az engedetlen egyházfik terrorizálásával telt el, valamint olyan igaz keresztény bajnokok felkutatásával, felfuttatásával, mint Igneus Péter atya, aki hatalmas csődület örömére átsétált az égő máglyán, csakhogy bizonyítsa Firenze püspökének bűnösségét. Ilyen vagány papokra volt szüksége Sándor pápáéknak, és meg is tették Igenust Albano bíborospüspökének, az addig ott trónoló firenzei származású Péter meg elzavarták. Nem sokkal halála előtt – Hildebrand unszolására – Sándor pápa, a nyilvános nagyböjt-ünnepi szertartásán kiátkozta Henrikhez közel álló udvari tanácsadóit, hűséges segítőit, mely húzással, a fanatikus laterani papok ismét hadat üzentek az uralkodónak. Ugyanabban az időben történt, hogy Monte Cassino püspöke, Desiderius az általa teljesen átépített kolostorkomplexum felavatására meghívta Sándor pápát és az egész laterani reform-bagázst. A felemelő egyházi ünnepen Richárd, Róbert Guiscard, valamint más normann kapitányokon kívül több ezer pap és szerzetes jelent meg, napokig tartott a véget nem érő imádkozás, éneklés, körmenetezés, zúgtak a harangok, füstöltek a füstölők és az egyre jobban megroggyanó Anselmo nagyon örülhetett, amiért egy ilyen izgalmas eseménysorozaton részt tudott venni. A felejthetetlen élmény után még egy évig, mielőtt egészségi állapota rosszabbodni kezdett minden gond nélkül kormányozhatott Sándor pápa. Nem sokkal Sándor pápa halála előtt távozott el az élők sorából a kor egyik jelentős negatív figurája, Péter Damiani. A megkergült főpap végleges távozásával Hildebrand (és Sándor) a legvakmerőbb szolgáját veszítette el. Rá következő év tavaszán, 1073. április 21-én Anselmo da Baggio elindult a pokolba vezető útján …

Hetedik könyvében írja Benzo, Sándor pápa halálát illetően: „Prandellus számára tényleg minden test fű; „és megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az úrnak szele fuvallt rá …”, és végül mikor kedve úgy hozta, hogy a luccai – akit ő Sándornak nevezett el – véglegesen távozzon, Archigenest utasította, hogy jöjjön vágjon eret rajta, és a sok kifolyt vérrel a lélek is eltávozott. Ez így történt meg.” (Archigenes, Traianus ideje körül élt, tévtanokat követő 'doktor', aki megalapozatlan fontosságot tulajdonított az érvágásnak. A középkori pap-doktorok természetesen zseniálisnak vélték az érvágást.)

Sándor pápát magasztosító apologéták nem győzik hangoztatni a pápa rendíthetetlen küzdelmét az egyházi korrupció, szimónia ellen, ám azt elhallgatják, hogy pápává választásakor nem mondott le a gazdag jövedelmekkel járó Lucca püspöki székéről, hogy azt unokaöcsikéjének ajándékozhassa. Senkit ne zavarjon meg az, hogy az unokaöcsikét is Anselmo da Baggiónak hívták, mint II. Sándort, ő belőle is szent lett. Szentségét meg avval érdemelte ki, hogy minden tiltakozás, nyafogás nélkül elfogadta Lucca magas haszonnal járó püspöki székét, mintha az valamilyen családon belül örökölhető valami lett volna. Unokaöcsikének ajándékozni rangot, zsíros jövedelemmel járó hivatalt, az ugye nem szimónia?

A római pápák nagy barátja és mecénása, Anglia királya, 'Hitvalló' Edward (III. Eduárd) 1066. január 6-án elhalálozott és negyvenegy nap múlva helyét, Harold earl foglalta el. Hildebrand-féle klikk másik kedvenc vadembere, Normandiai Vilmos azonnal trónkövetelőként lépett fel, mindenkinek azt hazudva, hogy korábban Edward önként, minden külső kényszer nélkül neki ígérte Anglia trónját. Harold óriási hibát követett el trónralépésekor, mikor nem küldött azonnal egy könyörgő-alázkodó küldöttséget – sok-sok arannyal – Hildebrandhoz és így utat engedett Vilmos normann küldöttségének a zavartalan térnyeréshez. Harold talán úgy gondolhatta Róma túl messze van vagy túlságosan bízott saját püspökei hűségében, de mindenesetre Hildebrandot elhanyagolta, és ezzel megpecsételte sorsát. A laterani udvarban Lisieux archidiakónusa, Gislebert képviselte Normandiai Vilmos érdekeit és ellenérdekek képviselete hiányában nem volt nehéz dolga a laterani klikkel. II. Sándornak talán jól is jött, hogy nem érkezett egy hízelgő társaság Harold udvarából, így nem kellett sokat fontolgatni vagy igazolni egyöntetű döntését, mely természetesen a normann vezér pártját fogta. Harold legyőzése után Vilmos nem maradt hálátlan és „megszámlálhatatlan mennyiségű aranyat, ezüstöt, díszes ajándékot küldött a pápának, ami még a konstantinápolyi udvart is elkápráztatta volna” (Poitiersi Vilmos, P. L. t. 149). A telhetetlen pápának (jobban mondva Hildebrandnak) ez sem volt elég, mert a sok arany kézhezvétele után még több pénzt akart, és rögtön figyelmeztette Hódító Vilmost a szentszék számára éves adóban (pensionem) kifizetendő Péter-fillérek azonnali begyűjtésére, minek behajtása Edward halálával időszakosan megszűnt.

Sándor pápa különösen szerette és védte az Európában megtelepedett zsidókat, nem csak a római zsidó szórványt vette védőszárnya alá, hanem távoli országok zsidósága érdekében is fellépett, miként azt a spanyol püspökökhöz küldött körlevelében írja többek közt: „Örömmel hallottuk, hogy megvédtétek a közöttetek élő zsidókat és megakadályoztátok, hogy a szaracénok ellen küzdő lovagok legyilkolják őket, mely istentelen vágyat az állati ösztönökből származó tudatlanság vagy talán elvakult rajongás okozhatta náluk. Hiszen hitetlenséget sugall szembefordulni az isteni akarattal, mikor a tudatlanok le akarják gyilkolni azokat, kiket az isteni könyörület már eleve az örök üdvösségre szánhatott. Ekképpen tiltotta meg az áldott Gergely a zsidók megölését, kinyilatkozván, hogy kegyelettelen azokra kezet emelni, akiket az isten szándékosan megőrzött ...” (Ep. 101. Jaffé 4581).

Néhány szó még a fejezetben szereplő fontosabb szereplőkről:

Benzo

Alba püspöke (†1089), világi ismeretekben jártas, kora viszonyaihoz képest műveltnek mondható szerző, azon kevés egyházi vezetők közé tartozott, akik lemerték írni a valóságot és nem estek térdre a demagóg társaik előtt. Benzo munkássága párhuzamban állítható a másik híres XI. századi történésszel, Sutri-i Bonizzóval úgy, mint két ellenpólus, egymással szemben álló mentalitás, látásmód, értelem.

Benzo atya talán még jobban kiváltotta a reformpápák és lakájaik dühét, mint az általuk trónbitorlónak tartott II. Honoriusz, mert ő volt a szellemi motorja, összekötő tengelye mindazon csoportoknak, a római egyházi irányzattal szemben álló papoknak, nemeseknek – mindenkinek –, akik nem értettek egyet az ultrakonzervatív reformistákkal. Ezen felül éles és frappáns nyelvezettel írta meg az igazságot, ellenfeleit nem kímélve találékony kifejezésekkel, egyéni szókapcsolatokkal állította mindet pellengérre őket. Egyetlen műve maradt ránk, a ritmikus, rímelő prózában írt 'Hét Könyv IV. Henrik Császárhoz’ (Ad Heinricum IV. imperotorem libri VII.), mely nem egy összefüggő munka, hanem inkább különálló írások mozaikszerű kollekciója, melyet nem sokkal halála előtt rendezett egy műbe. Hildebrandot mélységesen megvetette, sokszor hívta Asinandrellusnak, Asinelusnak, Asinandernek, ami elnevezések mind a szamár, csacsi és ostoba jelentéssel bírnak, de nevezte őt Prandellusnak, Folleprandnak ( ügyefogyott jobbágy), valamint hamis barátnak, 'aki nem csupán lepaktál a sátánnal, de maga is csuklyás ördög, a sátán végtagja'. Sándor pápát 'luccai eretneknek' hívta és a Lucca névből formált 'lutulensis' (saras) névvel illette. (Gregorovius feltételezi, hogy a Carmina Burana egyes versei is tőle származhatnak.)

Miklós koronázásáról (1059) írja: „Prandellus miután pénzzel és hazugságokkal korrumpálta a Rómaiakat, ráhelyezte az uralkodó koronát bábja, (hydolum) fejére, melynek alsó abroncsán ez volt olvasható: 'isten kezéből nyert mennyei királyság koronája' a felső abroncsán pedig: 'birodalmi diadém, Péter ajándéka'. (Ad. Hen. I. 7.)

1065 tavaszán Benzo Quedlinburgben meglátogatta Henrik királyfit és nem nagyon finomkodott ellenségeit érintő kifejezésekkel, kijelentve; „Apulia és Calabria népe felszabadítóként, nyitott kapukkal vár rád, hogy megbüntesd azokat, akik vadállatként a római megyéket pusztítják. E két hercegség javai megtöltik majd kincstáradat, de előbb ehhez meg kell semmisíteni 'Badaculust' (Gottfried) és 'Prandellust' (Hildebrand), akik minden gonosz előidézői, és azután a szenny gyermekeit, a normannokat.” (Ad Hen. III. 14-15)

Hetedik könyvében írja Sándor pápa halálát illetően: „Prandellus számára tényleg minden test fű; 'és megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az úrnak szele fuvallt rá …' és végül mikor kedve úgy hozta, hogy a luccai – akit ő Sándornak nevezett el – véglegesen távozzon, Archigenest utasította, hogy jöjjön vágjon eret rajta, és a sok kifolyt vérrel a lélek is eltávozott. Ez így történt meg.”

Kérlelhetetlen ellenségei végül is elszegényítették és öreg korára nagyon bántotta, hogy a császári udvartól több évtizedes hűséges szolgálatáért semmi jutalmat, elismerést nem kapott.

Annás

Annás felemelkedése az 1050-es évek első felére esett, mikor behízelegte magát II. Henrik császár udvarába gyóntató papnak. Szolgálataiért Henrik 1056-ban Köln püspökévé nevezte ki, hol hivatalával mindjárt visszaélve nekilátott a lotaringiai Ezzo család rongálásának. Ezzo herceg lányától, Richezától (II. Mieszko lengyel király korábbi felesége) fenyegetésekkel, ígérgetésekkel értékes ingatlanokat csalt ki majd Richeza unokatestvére Henrik gróf ellen fordult, akitől orvul elrabolta Siegberg várát, kiűzte az ott lakókat és saját szervezésű ügynökképző kolostort rendezett be falai között. Az itt kiképzett, alaposan agymosott szerzeteseket más kolostorokra szabadította, hogy segítségükkel a legszigorúbb sanyargató szabályokat kényszeríthesse rá az ott élő szerzetesekre.

Minden szigorúságra törekvő felszínes tettetés ellenére Annás korrupt volt a javából, tipikus mintapéldánya az episzkopális nepotizmusnak. Tehetségtelen, erőszakos unokatestvérét, Cunont beültette Trier püspöki székébe, igaz a suhanc rokon nem sokáig ronthatta a levegőt Trier városában, mert egy Theodorik nevű gróf a város polgárai segítségével lecsapott rá és kettéhasította a sok pimaszsága miatt. Másik unokatestvérét, Burchardot Halberstadt püspökének, míg saját bátyját, Wernert 1063-ban Magdeburg püspökének tette meg.

Annás hírhedt sírrabló volt, Jonathan Rotondo-McCord írja hogy „néhány év alatt három fontos tetemet lopott el (legelőször Agilolfét), és saját presztízse növelésére a kölni Szűz Mária templomban helyezte el a kétes származású csontokat.” (Body Snatching and Eiscopal Power) A másik két emberi maradvány Henrik király politikai ellenfelének számító Ezzonen-házhoz tartozott, és a tetmek újbóli ravatalozásától, temetésétől, látványos rangra emelésüktől politikai biztonságot remélt, ugyanakkor üzent is vele IV. Henriknek, hogy ő még az uralkodó ház esküdt ellenségeit is képes tisztességet megillető státuszba emelni, ha úgy akarja.

„1069-ben Annás római tartózkodása folyamán megvesztegette az őröket és ellopta Szent Ince és Szent Vitalis maradványait.”

Annás életrajza (Vita Annonis) 1100 körül íródott, melyben a szerző erényes és indokolt cselekedetnek véli Agilolf maradványai ellopását és átszállítását Malmedyből Kölnbe, mely cselekedet „az egész várost megörvendeztette.” Ám egy másik jelentősnek mondható szerzeményben (Translatio S. Quirini) még egyértelműbben megfogalmazódik Annás tolvajlása.

Malmedyből történt hullarablás évekkel később kellemetlenül csapott vissza Annásra és még kellemetlenebbül érintette az uralkodópárt:

„Húsvét ünnepének estéjén (1071. május 8.), a király, királyné és az ország egyházi-világi nagyjai a Liége-i püspöki palota nagytermében állami banketten lakomáztak, mulattak. A nagyterem pazarul ki volt világítva, falai gazdagon dekorálva, asztalai étellel, itallal telis-tele rakva roskadoztak. Bódító borok, édes illatok, ínycsiklandozó ételek hatásukat elérve jókedvet, vidámságot, kellemes érzéseket váltottak ki az előkelőségekből. Ám mikor a hangulat tetőfokára hágott, hirtelen valahonnan melankolikus, egyre inkább erősödő, monoton egyházi ének szorongást keltő zümmögése kezdte el mennél inkább betölteni a termet. Az egyszólamú hümmögés kellemetlen zaja egykettőre eltüntette a mosolyt, kipirult orcák elsápadtak, megfagyott a kacagást, mikor a feketecsuhás, szakállas, ápolatlan alakok benyomultak a terem közepére és még hangosabban folytatták nyomasztó éneküket. (…) Rémület járta át a vendégsereget, a királyné elsírta magát, a király mélységesen felháborodva Annást hibáztatta …” (Ann. 1071). A történetben teljesen mindegy a szerzetes-akció mögötti ok, mert a lényeg abban van, hogy ilyesmit képesek voltak megtenni, hogy így tönkretehették mások élvezetes, kellemes estéjét. Ahogyan a vallás kétes értékei mögé bújva az ország nagyjait képesek voltak lelkileg-érzelmileg terrorizálni, egyfajtaképpen megalázni őket, és mindez nem lett volna lehetséges Hildebrand évek óta tartó az uralkodó tekintélyét romboló munkálkodása nélkül. Neki köszönhetően történhetett meg, hogy a királyi poroszlók nem merték útját állni a sok csuhába bújt démonnak, hogy nem akadt néhány nemes legény, akik kardlappal verték volna ki őket, és inkább a vendégsereg távozott lehajtott fővel, amivel elismerte a papok hatalmát. Hildebrand ekkor már hosszú évek óta következesen mindent elkövetett a királyi – és általában a nemesi – rang lejáratásáért, pimasz példákkal mutatta az utat az arra hajlamos papoknak, hogyan kell kicsúfolni, megszégyeníteni az uralkodói tekintély, dacolni, szembefordulni a világi hatalmasokkal mindaddig, míg azok bűnbánóan ott nem térdepelnek előttük. A szabadjára engedett, senki által nem kontrollált papi erőszak útja egyenesen vezetett Canossához.

Centius

Több esetben megtévesztő lehet a személynevek duplázódása a római arisztokrácia családjaiban, ilyen pl. a prefektus István fia, Centius és az István helyére kinevezett Tiniosus János fia, akit úgyszintén Centiusnak hívtak.

"István fia 1077-ben eredménytelenül próbált Henrik elé járulni, majd még abban az évben torokrákban elhalálozott "(Berthold, Annales 1077). István prefektusnak volt egy másik fia, akit szintén Istvánnak hívtak, vele kapcsolatban írja nyolcadik könyvében Bonizo: „Ebben az időben szörnyű bűneset történt Rómában a legigazabb keresztény, prefektus Centius ( Tiniosus János fia) alattomos támadás áldozata lett, mely aljasság mögött a korábban említett istengyűlölő testvére, István állott. Mikor az áldott prefektus testét felravatalozták a Szent Péter bazilikában az Úr számtalan csodatételt vitt végbe általa. A felháborodott nép megrohanta István erődjét elfogták, fejét, karját levágták, teste maradék részeit elégették, majd a levágott testrészeket a Szent Péter bazilika folyosó boltozatára akasztották.” A következő évben, VII. Gergely (Hildebrand) Centius tetemén keresztül munkálkodó isteni csodákat, hitelesnek nyilvánította és kanonizálta a meggyilkolt prefektust.

Míg a másik Centius, a megbuktatott prefektus István fia, akiben a későbbi Frangepáni ház ősatyját tisztelhetjük közel sem halt meg torokrákban 1077-ben – mint azt Berthold tévesen közli, – hanem nagyon is aktívan még évtizedekig részese volt Róma politikai életének. Az utolsó feljegyzés 1102-ben említi Matildával kapcsolatban.