II. Paszkál (1099-1118)
Paszkál életére, cselekedeteire vonatkozóan sok feljegyzéssel rendelkezünk, melyek közül legjelentősebbnek talán Pandulf biográfiája számít. Pandulf Alatri kardinálisának, Hugónak volt unokaöccse, éveket szolgált a pápai testőrségben és Paszkál életrajzán kívül rögzítette még II. Gelasius, II. Callixtus és II. Honorius életrajzait is. Történészek sokat merítettek még az Annales Romani-ból, a későbbi Benevento-i Falco, Boso kardinális, valamint a Saint-Denis-i Suger apát leírásaiból. Már korábban említett Aura-i Ekkehard, Donizo, Hildesheilmi Annales, szintén jelentős mennyiségű történelmi anyagot hagytak ránk.
A következő hatalomban ültetett gregoriánus pápa felemelkedését előzően, Ranierius néven bíboroskodott a Colosseum melletti San Clemente bazilikában. A semmitmondó főpapi pozícióba VII. Gergely – a satnya démon – helyezte, egyenesen az ügynökképző Clunyból, aki hatalma erősítése végett pont az ilyenféle gyenge jellemmel, kusza erkölcsökkel bíró, világi tudományokkal nem rendelkező alakokkal óhajtotta magát körbevenni. Karrierje első lépésében a Cluny monostor gazdaságügyeiben szorgoskodó szerzetesből egy nap alatt 'címzetes' bíboros lett és ezért Ranierius hálából VII. Gergely minden aljas, sunyi lépését a maximumig támogatta. Ő is bólogatva ott álldogált helyeslően bólogatva Hildebrand mögött, mikor Róma felgyújtásáról döntöttek, buzgón lelkendezett az átkozódó szertartásokon és büszkén ott menetelt gazdájával részeges normannok és mezítlábas szaracénok oltalmában, mikor kotródniuk kellett Rómából. VII. Gergely pusztulása után magába fojtott irigységgel szemlélte, hogy a másik cluny-i ügynök, Orbán ölti magára veres-bíbor főpapi cicomát, s neki – a mestergyűlölködőnek – másod hol meg harmadhegedűs szerepet osztott ki a sors. De nem lázongott, fiatalnak és erősnek érezte magát, tudta eljön az ő ideje is. Orbán kimúltával már nem kellett tovább alakoskodnia, saját templomában hívta egybe a Rómában fellelhető gregoriánus papokat, mosdatlan torzonborz szerzeteseket, Pierleone kalmárjait és Matilda által fizetett agenteket. A templomot jól megfizetett, válogatott normann zsoldosok vették körül, kik már napokkal a gyűlés előtt kisebb-nagyobb csoportokban szivárogtak be a városba, egy előkészített puccs tervei szerint. Így, nyílt erőszakkal választatta meg magát pápává, igaz másképp nem is tehette, mert Róma népe annyira undorodott a gregoriánusoktól, hogy kánoni előírások szerinti választást nem is lehetett volna tartani. Mindenféleképpen Paszkál kinevezése törvénytelennek mondható, már csak azért is, mert élt még a törvényes pápa III. Kelemen.
Matilda egy szekérnyi szétosztott aranya fél Rómát képes volt az új pápa mellé állítani, biztosítani, hogy a Szent Péter bazilikában 1099. augusztus 14-én gond és zavargás nélkül törvényesen kinéző pápává szentelhessék fel Ranieriust, akit ettől a naptól fogva Paszkálnak neveztek. Róma másik fele, az üszkös romokból építkező, szervezkedő elszegényedett, tönkretett családok, egykori legendás tusculumi hercegek távoli leszármazottai Colonnák és Corsik, Normannik, Baruncik nem voltak hajlandók fejet hajtani, kisnemesekkel és polgárokkal összefogva próbáltak egységfrontot kialakítani a démoni gregoriánusok ellen. A pápa városa továbbra is megosztott maradt, Paszkál csak bizonyos részeken körmenetezhetett és ott is csak állig fegyverzett zsoldosoktól oltalmazva, a nép szinte mindennap eszébe juttatta, hogy normann kardok és Matilda aranyai emelték hatalomba és kizárólag azok biztosítják megmaradását is. Mindez persze nem zavarta abban, hogy máshol bajt keverjen és egy pápai küldöttség küldjön Németországba, akiknek egyetlen feladata Henrik második fia (szintén Henrik) apja ellen történő lázadásának előmozdítása volt. A szeretet és béke hamis csuhájába bújt főpapok ígérgettek, fenyegetőztek, hazudoztak és addig áskálódtak míg rávették az ifjú herceget apja hátbatámadására. A gregoriánusok által Németországban kialakult helyzete ekképp ecseteli Freisingi Ottó: „Már csinálják a tábort, már rendezik a csatasorokat, hozzá- tartozóik már ingerlik az átkos bűnre az atyát a fiú ellen, a fiút az atya ellen. A folyó medre azonban megakadályozta az istentelen törekvést. Siralmas és nyomorult készülődéseket láthattál volna itt ; láthattad volna, hogy miként mutatta a világ napnál fényesebben a tulajdon megnyilvánulásaiban önmegvetését, a mennyiben t. i. a természet törvénye ellenére a fiú az atyjára támadt, a hűbéres az igazság szabályával szemben a királya, a szolga az ura ellen készült hadakozni, testvér a testvérrel, vérrokon a vérrokonnal állott szemben és arra gondolt, hogy a tulajdon vérrokonának ontsa vérét.” (VII.-9). Az árulás híre majd szétvetette örömében az amúgy savanyú, sokat bosszankodó Paszkált, hamarjában abszolválta az ifjú Henrik apjának korábban fogadott – Krisztus vérérére – tett ütrechti esküvését és őszinte gratulációját küldte az árulónak.
Egy évre Paszkál hatalomra jutása után meghalt Kelemen pápa, amit boldog kacagástól átfűtött hálaadómisék sorozatával ünnepelt meg Paszkál, kevés ember halálának örvendeztek oly lelkesen, mint azt tették a laterani gregoriánusok. Nem sokkal később a pápa szégyentelenül megmutatta, hogy méltó tanítványa a satnya démonnak: kiásatta Kelemen pápát sírjából és maradványait a Tiberisbe szóratta, miáltal mindenki tudomására juttatta a gregoriánus bosszú semmit sem felejtő könyörtelenségét. Nem lehet csodálkozni, ha Róma tisztességes fele nem akart ilyen pápát és egymásután három jóval tisztességesebb főpapot próbált meg a legfőbb egyházi méltóságba juttatni, majd hatalomba tartani, azonban Matilda aranyaival, normannok kardjával, no meg a minden hájjal megkent Pierleone ravaszságával nem tudtak rivalizálni. Az Annales Romani és a Duchesne kiadásában közzétett L.P. II. kötetében olvashatunk a Paszkál ellen lázadó ellenpápákról; az első pápa, akit a gregoriánus-ellenes polgárok megválasztottak a Szent Rufina templom püspöke, Theodorik volt. Három hónappal később útban Henrikhez, Matilda pribékjei elfogták és a laterani 'nőstényfarkas' termében álló pápai ítélőszék elé ráncigálták. A sunyi pápa úgy tett, mintha megbocsájtana, és elfogott riválisát, La Cava monostorba küldte vezekelni, ahol nem sokkal később meggyilkoltatta. A következő ellenpápa Sabina püspöke Albert (Albertus Atellanus) volt, akit a Szent Péter bazilikában választottak meg, de néhány nap múlva világossá vált reménytelen helyzete a normann zsoldosok és a lefizetett Pierleone-féle csőcselékkel szemben. Végső elkeseredésében a Leonina negyedből, a Szent Marcell templomába menekült rosszul felfegyverzett híveivel, hol esélyük sem maradt hathatós védekezésre. Sokat legyilkoltak közülük, másokat foglyul ejtettek, megkorbácsoltak, kivégeztek és foglyul ejtették Albert püspököt is, majd Paszkál elé rángatták. Paszkál ismét mézesmázosan nagylelkűséget színlelve a jóságos megbocsájtót játszotta és az Aversában lévő Szent Lőrinc kolostorba záratta a lázadó püspököt, de közben már utasította az ottani apátot, hogy szép csendben fojtsák meg az „egyház elárulóját”.Corsi család és a köréjük csoportosuló arisztokrata családok továbbra sem fogadták el uruknak a Clunyban kitanult szerzetes pápát és egy mérsékeltebb vonalat képviselő egyházfőt szerettek volna a péteri trónra.
A harmadik gregorian-ellenes pápa nagyon hibásan lett kiválasztva Róma főnemesi tanácsa által egy olyan ambíciótól szétdurranó papot választottak, aki – ugyan nemesi felmenőkkel büszkélkedhetett – ám szegény volt, mint temploma egere. A Rómában található pescariai szent Angyal templomának Maginulf nevű főesperesét, a zsúfolásig megtelt Panteonban 1105. november 18-án pápává szentelték majd még aznap a Lateran palotában szimbolikusan trónra emelték. A kortárs leírásokból nem látni világosan, hogy ez időben hol volt Paszkál pápa, miért nem tartózkodott november közepén Rómában, mikor Werner őrgróf német egységek élén, jobbján Maginulfóval Rómába vonult, mint ahogy az sem világos – miként jelenhetett meg Paszkál egy erős normann csapattal már Maginulf hivatalba emelésének másnapján (november 19.) Rómában és még aznap megfutamította Maginulfot. Szinte 24 óra alatt pápává szentelik, trónra emelik Maginulfot (IV. Szilveszter néven), az ősi hagyomány szerint több százan hűségesküt vallanak, trónja előtt fogadkoznak, majd másnap reggel mindenki elfordul tőle és már menekülni is kell, háta mögött hagyva csapot-papot, még az újonnan csináltatott bíborharisnyát sincs ideje felhúznia. Hova tűnt egy nap alatt Werner német hadteste? Mint annyi más homályosan, logikátlanul előadott keresztényi történelmi részlet ennek a 24 órának eseményei is zavaró félrebeszéléssel van feltálalva.
Mindenesetre IV. Szilveszter először Tivoliba, majd Werner birtokán lévő Osimóba húzódott vissza továbbra is igényt tartva szent Péter trónjára. Ha az események pontos rögzitésében nem is jeleskedtek mindig az irástudó papok, a megalapozatlan vádaskodásban, sértegetésekben mindig élen jártak, amire jó példa mikor Pisa-i Pandulf lejárató célzattal nekromantiával azaz 'fekete' varázslással (nigromantiae fabulis) vádolja meg Maginulfot.
Az itáliai bosszúságok sorát jelentősen kárpótolta, hogy a német fronton határozott győzelmeket könyvelhetett el magának a gregoriánus pápaság; sikerült a sátán földi szolgáját, IV. Henriket először a fia árulásával megbuktatni majd börtönbe záratni, másodjára a németországi polgárháborút újjáéleszteni, az 'áldott Péter' ellenségeivel szemben. A gregoriánus papság ujjongva szemlélte a lélekben megtört, testben elfáradt császár fájdalmas csalódását, elkeseredett tanácstalanságát, amit a papok által felhergelt fia árulása váltott ki, mikor az saját apját várfogságra vetette. Örömük nem tartott soká, mert a császár megszökött fogságából, a Rajna-menti frankok rögvest melléálltak és a következő évben (1106.) Visé mellett szétverték fia, V. Henrik csapatait. A fényes győzelmet azonban tragikus esemény követte; Liége püspökénél, Othbert udvarában vendégeskedő császár hirtelen megbetegedett és kilenc napos szenvedés után megtért őseihez. (1106. augusztus 7.) „Öröm töltötte el minden igaz keresztény szívét a hír hallatán” – írja lelkendezve krónikájában Ekkehard, és szerinte a haldokló császár megbánta bűneit, megkapta 'szent Viaticumot' majd szeretetteljes jókívánságokkal töltött üzenet küldött fiának és a pápának. Uralkodása hosszúnak tűnhet, ám mindössze 56 éves volt, mikor elhalálozott.
V. Henrik, aki már kevésbé tűrte el a gregoriánus pimaszkodást.
Hét évvel korábban társkirállyá koránozott ifjú Henriknek apja halála után nem okozott gondot átvenni Német-Római Birodalom feletti irányítást, ám az óriási hatalom kellemetlen kihívással keveredett, melyben a felelősségteljes döntéshozatal V. Henriket apja IV. Henrik csizmájába helyezte. Amint a sors a fiatal uralkodó kezében helyezte a felségjogot reprezentáló országalmát, a gregoriánus papság azon nyomban legnagyobb áldozatot hozó követelés teljesítésével lépett elő. Mivel 1106-ban a guastallai zsinaton II. Paszkál eltiltotta V. Henriket az invesztitúra gyakorlásától, ezért annak betartását, Róma iránti feltétlen hűséget követelte a pápa és ellenszegülés esetén kiátkozással fenyegette meg a német uralkodót. A gregoriánus pápa nem követelt kevesebbet, mint példaképe a satnya démon: Henrik adja át jövedelme harmadát, ami a hatalmas és dúsgazdag egyházi birtokok adója volt. A temérdek pénz megszerzése volt a fő ok, amiért megakarták fosztani Henriket az invesztitúra gyakorlásának jogától, de az természetesen nem akart lemondani róla. A pénz állt tehát az un. invesztitúra harcok mögött, míg a germán uralkodó olyan családok fiainak óhajtotta odaadni a jól jövedelmező hatalmas birtokokat, akik ősei már hosszú generációk óta ott éltek, építkeztek, termeltek, tudásukkal szorgalmukkal erősítették a vidéket, addig a pápa idegen származású, szedett-vedett cluny-i műveletlen, fanatikusok kezébe szerette volna átjátszani az óriási vagyonokat jelentő püspöki, érseki birtokokat. Míg a császár által kinevezett egyházi méltóságok a jövedelmek nagy részét otthon tartották, helyben forgatták, esetleg határvédelemre, várak, hidak építésére használták fel és csak annyi adót küldtek Rómába, amennyi muszáj volt, evvel ellentétben a cluny-i szerzetesképzőből kikerült Hildebrandisták minden hasznot az utolsó fillérig Rómába küldtek volna. Itt volt a „pápai kutya” elásva a mérhetetlen kapzsiságban, az arany imádatában, az összes ehhez mellékelt szentséges szövegelés csak mellébeszélés, szándékos egyházi lepelben burkolt hazudozás volt, melynek alapjait a világhatalomra törő VII. Gergely fektette le. A római keresztény intézménynek bizony nagy szüksége lett volna a szépen csengő aranyakra.
Nem sokkal később, hogy Maginulf kénytelen volt Rómát elhagyni a Corsi család Paszkál ellen lázadt, amiért a pápa leromboltatta a Capitolinus dombján álló Corsi kastélyt. Válaszul Corsi István hatalmába kerítette a szent Pál székesegyházat és az ahhoz tartozó Johannipolis kolostorerődjét. Friss normann egységek betörtek Johannipolis erősségébe és menekülésre kényszerítették Corsi Istvánt minek eredményeként Róma ismét a pápa hatalmába került, mely hatalmat toszkán és normann zsoldosok kardja garantált. Helyzete további erősödése önbizalommal töltötte el, nyugodt szívvel távozhatott Rómából, hogy végigvezényelje az októberre kitűzött Guastallai-i zsinatot. Rómát főrészben Frangepáni és Pierleoni gondjaira bízta miközben semmirekellő unokaöccsét, Walfredót a laterani testőrség kapitányává nevezte ki és rábízta továbbá a pápa-hű milíciák vezetését. A zsinaton megjelent német küldöttség egy dézsányi hídégvízzel öntötte nyakon a követelőző pápát, mikor egyértelművé tette, hogy uruk nem hajlandó lemondani az invesztitúra jogáról. Guastallából Franciaországba ment a csalódott pápa, talán a francia fegyveres támogatást remélt, mellyel rá lehetett volna ijeszteni a fiatal német uralkodóra.
Nem világos, hogy ki hívta – ha egyáltalán hívta valaki – Paszkál pápát Franciaországba, az egyházi történészek szerint Fülöp király és fia Lajos koronaherceg közti ellenségeskedést óhajtotta volna elsimítani. A franciákhoz pofátlankodó egyházfőt kitörő örömmel fogadták – legalábbis Suger apát (Vita Ludovici regis) leírása szerint –, állítólag Fülöp és fia leborultak előtte, a pápa saruját csókolgatták aki emlékeztette őket elődjeik, a Charlegmagne uralkodók önfeláldozó tetteire, a hősiességre, hogy milyen hősiesen védték a pápaságot és folytatásként felszólította a két francia uralkodót, hogy a magasztos példát kövessék és támadjanak rá az engedelmességet megtagadó V. Henrikre. Az is bizonyos, hogy a találkozás után Chalonba ment a pápa, pedig Ratisborneba volt meghíva, mert ott várt rá Henrik és a germán nagyok gyülekezete, de a személyes találkozás helyett inkább Chalonból üzengetett, követei útján próbálta győzködni az alávetettség elfogadására V. Henriket. Válaszként Henrik egy másik követség útján ismét egyértelművé tette, hogy nem mond le az őt megillető jogokról. A kétszeresen koppanó pápa 1107 szeptemberében visszatért Itáliába és hogy mégse üres tarsollyal érkezzen székesfővárosába, megoldásként csuha helyett páncélt öltött egybegyűjtötte a hozzá hűséges nemesi bandériumokat (főleg toszkánokat), hogy leszámoljon Montalto várában berendezkedett Corsi-i Istvánnal. A tornyokkal megerősített Montalto túl nagy falatnak bizonyult és meg is akadt a pápa torkán, jelentős veszteségek után dühvel és gyűlölettel szívében volt kénytelen visszasomfordálni Rómába, hol Pierleone és Frangepáni Leó hősként ünnepelte a sikertelen egyházfőt. A pápa beköltözését a laterani palotába zendülések és utcai harcok követték, Róma állapota az oda látogató Firenze püspökét annyira megrendítette, megrémisztette, hogy az Antikrisztus megszületését kezdte el hirdetni. (Pandulf)
Így telt el a következő év; a pápa jobbára palotájában zárkózva fenyegetőzött, ígérgetett és várta mikor jön a fiatal német uralkodó megalázkodni trónusa előtt. Henrik valóban nagyon vágyott Rómában, de nem azért, hogy megalázkodjék, hanem hogy Paszkál felkenje és fejére helyezze a Német-római Birodalom császári koronáját. A következő év (1110) augusztusában Henrik erős sereg élén érkezett meg Itáliába, minden város, hercegség – a vén bajkeverő Matildát is beleértve – hódolatát kifejezve hűségéről biztosította a fiatal királyt, mindenki fejet hajtott, kivéve a normann hercegeket. (Gregorovius harmincezer német harcost). Paszkál még az év őszén leszaladt délre – Apuliába – I. Roger normann herceg segítségét és támogatását biztosítani, amit a rablóvezér kész volt garantálni. Henrik a gyors erőszak helyett inkább békés kiegyezésre törekedett, kevés élettapasztalat híján úgy gondolta, hogy képes lesz tisztességesen kiegyezni a pápasággal. Még egy évnek kellett eltelni, hogy hosszú és fáradságos tárgyalások után valamiféle megállapodás szülessen, mely azért volt ilyen kínszenvedés, mert a pápa mindenekfelett ragaszkodott, hogy Henrik mondjon le az invesztitúra gyakorlásáról. Válaszaiban Henrik többször felvilágosította a pápát, hogy ősei 300 éve gyakorolják az invesztitúra jogát, amit hatvanhárom pápa elfogadott, és ezért ő sem óhajtja feladni kiváltságát. A pápa látszólag hajlandó volt engedni, ám ravaszul cserében olyasmit ajánlott fel, mely soha nem volt az egyház jogkörében, a valóságban az ilyesmiben nem volt reális beleszólnia. Paszkál a birodalom összes püspökétől a regália (királyi haszonbér, koronajövedelem) feladását követelte a korona számára, ami abszolút hatalmat, gazdagságot biztosított volna királynak, de ilyesmit gyakorlatban végrehajtani az akkori politikában kivitelezhetetlen lett volna. Minden egyházi birtok, adó, vám, piaci engedély, hús-italmérés, malom, pénzverési jog után járó jövedelmet a püspököknek, apátoknak át kellett volna adni a királynak, ami felborította volna a birodalom politikai egyensúlyát. Egy ilyen helyzetben a pápaságnak így tényleg teljesen mindegy lehetett volna, hogy a király által vagy a pápa által melyik Tóbi vagy Bubi foglalja el a püspöki széket, mert a kötelező dézsmát, adományokat leszámítva minden vagyon az államkincstárnak (fiscus) ment volna. Henrik megértette a pápa tervének abszurditását, a végrehajthatatlan, értéktelen elszántság sikertelenségét magában hordozó voltát, és ezért követei által bátran jelezhette, hogy a pápa tervének megvalósítása estén hajlandó lemondani az invesztitúra jogáról. Az abszurditás egy ilyen terv esetében abban rejlett, hogy a germán főnemesség évszázadok óta a második vagy a harmadik fiúgyermekét – mivel csak az elsőszülött örökölhette a családi vagyont – egyházi pályára adták. Természetes volt az adott főnemesi család által korábban egyház számára odaadományozott püspöki, apátsági javadalmakba ezeket a főúri csemetéket beleültetni, melyre a feudalista hagyománynak megfelelően a király rábólintott (invesztitúra). Ezek a főpapok testvérei, közeli rokonai voltak a birodalom főnemeseinek; hatalmas vagyon fölött rendelkeztek, magánhadsereget tartottak, várakat palotákat építettek, egyszerre voltak világi és egyházi nagyok. A pápa sunyi tervezetét nem tűrte volna el a germán nemesség, ha a király érvényt próbált volna szerezni, valószínűleg mind azonnal fellázadt volna és Henriket családostul irtotta volna ki.
A nehezen kiszenvedett konkordátum megszületése után 1111. február 12-én került sor a nagy találkozásra, melynek nyitányában Henrik megcsókolta a Szent Péter bazilika bejáratánál pöffeszkedő pápa bíbor saruját, majd kéz a kézben együtt vonultak be a bazilikába. Paszkál éppen csak belehuppant pápai trónusába és máris a két konvenció azonnali aláírását követelte Henriktől, nem törődve avval, hogy egy ilyen alku a király végét jelentené. Henrik ekkor félrevonult és ekkor közölte először a kíséretét alkotó főnemesekkel és főpapokkal a pápa követelését a regália feladásáról, ami megdöbbentette és feldühítette a germánokat. Ekkehard szerint eretneknek és szentségtelennek bélyegezték a pápai tervezetet és minden engedmény elutasítottak. (Ugyanezt ismétli meg még jobban kiszínezve Reichersberg Krónikája). Azonnal koronatanácsokat (familiares regis) küldtek a bazilika másik végében kuksoló pápához közölni vele, hogy szó sem lehet kiváltságaik feladásáról és az időhúzás helyett koronázza császárnak uralkodójukat, hiszen ezért jöttek Rómába. A pápa ezt kapásból visszautasította és ismét több órás alkudozás vette kezdetét. Mikor kezdett sötétedni a pápa hirtelen bejelentette az esti mise celebrálását, közölte, hogy utána visszavonul, majd másnap reggel folytatják a huzavonát. A germán vezetők türelmüket vesztve összecsaptak a gregoriánus klérus fegyveres kisőrlőivel és miután jó néhány római fegyverest levágtak, a legelvetemültebb főpapjaival együtt elfogták a pápát. A gregoriánus papok, nemesek, zsoldosok rémült felháborodással szemlélték a felgyorsult eseményeket, dulakodni, verekedni kezdtek, mások üvöltöztek, káromkodtak, a germán gregoriánus párt vezetője Konrád, Salzburg érseke szidalmazni kezdte királyát, amiért a német lovagok egy kicsit megkardlapozták, mire rögtön abbahagyta gyalázkodását. Volt aki eléggé értelmes volt, sok információval rendelkezett és előre meglátta a tornyosuló bonyodalmat, a minden hájjal megkent Pierleoni Frangepánival együtt már korábban kisomfordált a bazilikából továbbá két rendkívüli veszélyes bajkeverő gregoriánus papnak(családját eláruló Tusculum püspöke János és Ostia püspöke Leó) szintén sikerült kilógniuk. Ez a két pap óriási óbégatásba kezdett a pápa-hű negyedekben, fröcsögve 'az idegenek' gyilkolásra lázították Róma népét. Aljas őrjöngésüknek köszönhetően két napos rendkívül heves utcai harcok robbantak ki városszerte, mely rengeteg halottat és még több sebesültet eredményezett.
Német lovagok elfogják Paszkál pápát.
A harmadik nap Henrik az elfogott pápával és a komoly problémát jelentő gregoriánus papokkal szerzetesekkel elhagyta Rómát, Paszkált Treba (Trebicum) míg szolgáit Corcolo (Corcodilum) várába záratta, alkalmat adva számukra beforrósodott fejük lehűtésére. Óriási dühöngés vette kezdetét a Rómában maradt gregoriánusok között; túl sokáig minden pimaszság ellett nézve nekik, túl sokáig packázhattak büntetlenül bárkivel, nem voltak olyasmihez szokva, hogy őket is hátsón lehet billenteni. Tusculumi János mindjárt neki látott egy komoly sereg felállításának, míg más papok a normann haramiákhoz rohantak segítségért. János seregéből semmi sem lett, az évtizedeken keresztül Rómában lebzselő toszkán zsoldosok felszívódtak, mint a kámfor, a római nemesség meg nem volt bolond feláldozni magát Paszkálért. A déli megyékbe rohant papok nagyot koppantak, mert Apulia hercege, I. Roger február 22-én elpatkolt, míg öccse – a másik henteslegény –, Bohemund néhány nappal később követte bátyját a pokolba. A rettegett unokatestvér Capua hercege, Roger azonban nagyon beindult a papok hergelésére és felháborodásában mindjárt összetrombitált egy seregre való normann haramiát. Nagy kardcsörtetés és kurjongatások közepette hagyták el Capua síkságát, messze ugyan nem jutottak, mert mikor Ferentino mellett meglátták Tusculum hercegének, a királypárti Ptolemi példás hadrendben felsorakozott dandárjait, mindjárt gatyába szállt a bátorság és egy kardcsapás nélkül visszakotortak Capuába. (M. Cassino Krónika)
Paszkál sajnos nem a trebai vár pincéje tömlöcében volt becsukva, hanem kényelmes szobába raboskodott, száraz kenyér és poshadt víz helyett külön főztek neki, mely bánásmód csak felbátorította makacsságát és heteken keresztül kiröhögte a hozzáküldött királyi tanácsosokat. Természetesen egy idő múlva elfogyott Henrik türelme és megfenyegette a pápát, hogy kedvenc gregoriánus püspökei és szerzetesei egymás után lesznek megkínozva majd lefejezve, ha nem hajlandó teljesíteni kívánságát. Paszkál látta, hogy a felbőszült uralkodónál tényleg betelt a pohár és ha tovább makacskodik az ő feje is porba hullhat, tisztában volt avval, hogy bármikor pótolni lehet szentséges személyét, hiszen hivatalosan Maginulf (IV. Szilveszter) még mindig felszentelt egyházfőnek számított, akit bármikor visszalehetett volna helyezni szent Péter trónjába. A megtáncoltatott gregoriánus vezérnek végül nem volt más választása, mint beadni derekát és 1111 április 13-án, nagy pompa közepette a Szent Péter bazilikában. császárrá koronázta Henriket. Az egyházi szerzők (Pandulf, Annales Romanum, Donizo, M.Cassino Kron.) mind szenvedve könnyező, sóhajtozó pápát lát, aki nem bánta volna, ha őt kivégzik és csak a mások élete megmentéséért hajolt meg a király követelése előtt. Bizony sóhajtozhatott Paszkál, mikor alá kellett írnia az invesztitúrát garantáló dokumentumot (privilegium), mely kimondta, hogy Henriknek joga van püspöki gyűrűt és pásztorbotot adományozni az általa választott főpapnak.
A koronázást követően Henrik visszavonult a Néró Mezőn felállított táborába, Paszkál pedig Frangepáni zsoldosaitól kísérve Pierleone erődjébe ment, melyet biztonságosabbnak tartott a Lateran palotánál. Az új császárnak nem volt tovább érdeke Itáliában maradni, hazafelé – Donizo leírása szerint – találkozott a vén Matildával, kinevezett egy alkirályt (régens) és augusztusban már Speyer katedrálisában lévő császári sírboltba újratemette apját. (IV. Henriket halála után Liégeben egy nem felszentelt templomban lett eltemetve, mert a bosszúálló gregoriánusok még halála után is üldözték az elhunyt császárt és foggal-körömmel akadályozták, hogy a családi sírboltban leljen végső nyugalomra.)
Henrik még szinte át sem kelt az Alpokon a gregoriánus papság olyan nyafogásba kezdett, amire még nem volt példa. A satnya démon (VII. Gergely) legfanatikusabb követői eretnekséggel vádolták a pápát és azonnali kiközösítését követelték. Hildebrand barátja, Asti püspöke Brúnó (IX. Leó életrajzírója) rászólt a pápára, hogy azonnal annullálja a szerződést és átkozza ki Henriket. Tusculumi János ugyanezt követelte, a francia és németországi papok, szerzetesek még ennél is durvábban bevadultak, Hirschau szerzetesei celláikat elhagyva szétszéledtek és Paszkál ill. Henrik azonnali elkergetését követelték. A szabadjára eresztett indulat a francia klérust olyan őrjöngésbe taszította, hogy a híres kánonista, Chartres-i Ivonak kellett rájuk szólni hangvitelük mérséklése végett. (Ivo, epp. 233.). De a legvadabb pap mindnyájuk közt Palestrina érseke, Conon volt, aki egyből kiátkozta a császárt, példáját követte Vienne érseke, Guy (Guido), aki Vienne katedrálisában összesereglett gregoriánus papok éljenzése közepette jó nagyot átkozódott, természetesen szent Péter és Jézus jóváhagyásával. Conon később átruccant Németországba lázítani, átkozódni, Köln városában, míg csicskása Dietrich, Goslarban öklendezett a császár megbuktatásáért. A papoknak sikerült lázadást szítani szász-földön és más tartományokban Henrik azonban sorra győzedelmeskedett a lázongó árulók felett. Három évig folyt a gregoriánusok elkeseredett gyűlölködése, de szerencsére a németek többsége nem hallgatott rájuk.
Ez a három év viszonylagos kényelmes, békés időt hozott Paszkál uralkodásában, míg a pápaság legfőbb világi támogatója a vén boszorka Matilda 1115 július 24-én kilehelte beteges lelkét. Mivel Matilda minden ingóságát a pápára hagyta, így a pápa egy sikeres öröklős után a világ egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalommal bíró uralkodójává vált volna, még sötétebbé mázolta volna az amúgy is sötét XII. századot. Korabeli iratok Matildának tulajdonítják nem csak a Toszkán területeket, hanem Ravennát, Velencét, Spoletót, Cameinót, Bolognát, Parmát, lombard városokat, mint Cremona, Brescia, Mantua stb. és ha ténylegesen Matilda nem is rendelkezett gyakorlati hatalommal minden város, megye felett, melyet az okiratok említenek, így is hatalmas vagyonnal, földekkel, erdőkkel városok, falvak sokaságát uralta és mindez nem lehetett csak úgy a pápaságé. Paszkál tudta, hogy Henrik hamarosan Itáliába jön az öröklés elrendezése végett, egyetlen lehetőséget a normannok segítségében remélte. Nem sokkal Matilda halála után 1115. augusztusában Apuliába sietett, hol Vilmos 'herceg' volt az úr. Vilmos apjához Rogerhez és nagyapja, a lator Guiscardhoz hasonlóan védtelen karavánok, jobbágyok és gyengén felszerelt polgárok ellen szeretett hadakozni, egy képzett, fegyelmezett germán sereggel már nem volt kedvük legénykedni, ezért nemet mondott a pápai kérésre. Kárpótlásul nagyszerű misékkel örvendeztette meg Paszkált, hogy maradjon benne valami szép emlék a felesleges látogatás után.
Lényegesen kisebb sereggel érkezett a császár 1116 márciusában Itáliába, hiszen tudta az adományozásra itélt városok, birtokok allodiális (hűbéri adótól mentes) és hűbér kötelesség alá tartozók – nem beszélve a szabad városokról –, akik inkább az ördög alá tartoztak volna, mint a pápaság államába, és ezek mind mellé állnak. Matilda birtokai és az egész észak-Itália mindig is a Német-római Birodalom része volt, és a pápaságnak semmi köze nem volt hozzá és a gregoriánusoknak bele kellett nyugodni, hogy egy árva dűlőt, annyit sem örökölnek Matilda hatalmas vagyonából. Soványnak mondható kárpótlásként Paszkál egy másik laterani zsinatot hívott egybe, hogy megerősítse püspökei korábban kihirdetett átkait, amihez – a pápa engedélyével – csatlakozott Milánó érseke János is egy jól koreografált átkozódással.
Tehetetlen főpapok mérges duzzogásukat (a laterani mini-zsinatot) még lezárni, befejezni sem voltak képesek, mikor Róma prefektusa Péter, a gregoriánusok jó barátja és önzetlen támogatója váratlanul elhunyt. Ez még önmagában nem is lett volna tragédia, ám a rengeteg visszaélést, korrupciót biztosító magasrendű állást többen is szerették volna megszerezni. Paszkál a zsidó Pierleone (*) folyamatos szolgálatáért hálából, a kalmár fiát akarta mindenáron a felelősségteljes pozícióba helyezni, mert ebben a kalmár családban jobban bízott, mint bármelyik római családban, míg a római arisztokrácia szívesebben látta volna az elhunyt prefektus – szintén Péter nevű – fiát Róma világi kormányzójaként. A két párt között hamarosan durva viszály alakult ki, húsvét hétfőjén odáig fajult az ellenségesség, hogy a fiatal Péter és hívei megtámadták, kővel dobálták meg a városban parádézó pápát és kíséretét. Paszkál nem érezte magát többé biztonságban a Lateran palotában és klérusával átköltözött a Pierleone által erőddé változtatott Marcellus Amfiteátrumba. Pierleone a város jobb partján a Tiberis Sziget átellenében a Marcellus Amfiteátrumot és a mellette lévő Porticus Octavia épületegyüttest hatalmas erőddé változtatta, mely erősségében felülmúlta még az Angyalvárat is. A szigetet és a folyó túloldalát a „zsidók hídja” (Pons Judeaorum) kötötte össze, a nevét onnét kapta, hogy a túloldalon terült el az akkori Európa legnagyobb zsidó gettója a Trastevere. Pierleone mindkét negyed keresztapja volt, minden zsidó odaadó szolgája és katonája volt, de a környéken lakó más népségek is neki engedelmeskedtek. Matilda már nem volt többé, a normannok nem akarództak Rómába menni civakodni, de a korai maffia vezérnek tekinthető Pierleone felállított egy kisebb zsoldoshadat, akik a pápa-hű nemességgel közösen vették fel a harcot a pápaellenes erőkkel. Váltakozó szerencsével csetepatéztak egymással mindaddig míg egész Campagna fellázadt a pápa ellen és komoly erőkkel ostrom alá vették Pierleone erődrendszerét. Paszkálnak hirtelen nagyon melege lett, egy szép felhős éjszaka főpapjai társaságában kiszökött és meg sem állt a normannok birtokában lévő Sezze fellegváráig. Ebben az apró mozzanatban is láthatjuk, hogy Itália őshonos népe mennyire szerette a pápát akinek zsidó oltalomból a semmilyen bűntől vissza nem riadó normannok oltalma alá kellett menekülnie.
A pápa-mentes Róma polgársága fellélegzett, vezetőik könyörögve kérték a császár, hogy jöjjön a városukba, mely látogatástól egy függetlenségi alkotmány létrejöttében reménykedtek. A pápa helyzetén semmit sem segített, hogy a nyár végén, normann zsoldosok segítségével képes volt néhány hétre visszatérni a Trasteverében a zsidó szövetségesei védelme alá. Megjelenése után ismét fellángoltak, a lenyugvóban lévő ellenségeskedés. Még két sem telt el mikor a zsidók megkérték a pápát a normann területekre való távozásra, mert képtelenek voltak védelmét biztosítani. Paszkál papjaival ismét elsomfordált barátaihoz, kiknél nem volt még elég semmittevő élősködő.
Henrik a következő év (1117) húsvétján érkezett Rómába, hogy a pápával tárgyalásokba bocsátkozva rendezze a megromlott viszonyt. Paszkál hallani sem akart semmilyen kiegyezésről és bajkeverő főpapjai kíséretében először Monte Cassinóba, majd Benevento várába húzta el a csíkot. Jellemző módon római szekuláris támogatói – Pierleone és Frangepánival élükön – leborultak Henrik előtt, ajándékokkal halmozták el és álnok módon 'megmentőjüknek' nevezték. A császár ezúttal sem maradt sokáig Rómába és távozása után a pápa nyomban szervezkedni kezdett hatalma visszaszerzéséért. Először a Capua-i normannokat sikerült felhergelni, dicső haduk Piglióig jutott és miután Tusculum hercege Ptolemi elfenekelte bandájukat, ismét visszamenekültek Capuába. Colonna Péterrel már több szerencséje volt Paszkálnak, Monte Cassino aranyával vesztegette meg a római Colonna klánt, védelmük alatt 1118 évének kezdetekor visszatérhetett kedvenc zsidóihoz a Trastevere negyedbe. Az első dolga a bosszúállás lett volna, ám visszatérte után nyolc nappal – még mielőtt lángba boríthatta volna Rómát – január 21-én elhalálozott. A Lateran palotában temették el, mert a gregoriánus-ellenes Rómaiak hallani sem akartak, hogy a népszerűtlen pápa Szent Péter bazilikában találjon végső nyugalomra.
Sokan olyan egyházi vezetőt szeretnének Paszkálban látni, aki új, 'forradalminak' számitó koncepciót hirdetett meg, melyben a vagyon és a világi hatalom halmozása helyett a vallásos élet élmélyítése, a belső érték felé fordulás lett volna a fő irányadó. Ebben tartozott volna bele a birodalom püspökei jövedelmének megnyirbálása (regálék átadása), politikai aktivitásuk visszaszorítása, ám maga a pápa a Pápai Állam egyetlen darabjáról sem volt hajlandó lemondani és annak minden jövedelmét, kiváltságát foggal-körömmel védte. A vagyoni, világi hatalom feladását csak a papjainak szánta, klérusa, római gregoriánus kardinálisok semmi hiányt nem szenvedtek volna. Paszkál szelektív erőlködése később tovább formálódott és olyan irányzatoknak adott hatalmat (Canterbury-i Anselm, Clairvaux-i Bernát), akik nyíltan harcoltak az állam feletti egyházi főségért és a teológia elsőbbségéért a világi tudományos tanok hátrányára. Az egyháztörténeti tudósai elferdítve mutatják be Paszkált, mint aki komolyan a szegény egyház megteremtéséről álmodozott holott Paszkál tudta, hogy zsoldosokra, háborúkra, bérgyilkosokra, több tízezer szerzetes, pap etetésére, ruházkodására, a laterani kancellária fenntartására rengeteg pénz kell, tehát a szegény egyház szegénysége csak részben, elszigetelten valósulhatott volna meg. Makacs, szemtelenül követelőző egyházfő volt Paszkált, aki gazdáját VII. Gergelyt szerette volna lemásolni és közben nem vette tudomásul a lehetőségek lassú eltolódását és a megváltozott felállást, de ha rajta múlott volna szívesen leégette volna Rómát, mint azt satnya mestere cselekedte.
(*) Ez a Pierleoni már nem az a Pierleoni, aki a XI. sz. közepetáján érkezett Rómába, és aki 1112-ben halllt meg, hanem a legidősebb fia, akit szintén Pierleoninak hívtak. Az ő legidősebb fia – akiből bíboros majd pápa lett – szintén Pierleoni nevet kapta, de hogy megkülönböztessük, ezért a Petrus Leoni elnevezést fogom rá alkalmazni.
