II. Gelasius (1118-1119)
Még mielőtt rátérnék Gelasius (magyarosan Geláz) pápa rövid pontifikálására néhány mondatban áttekinteném a kor legfontosabb történelmi forrásait.
Sokszor mikor egy-egy XI-XII. századi pápasággal kapcsolatos forrás után keres a lelkes kutató, a történészek a Liber Pontificalist jelölik forrásnak, holott ez a referencia csak részben korrekt, mert nem jelöli meg azokat a szerzőket, akik feljegyzései gerincet adva töltik meg a Pápák Könyvét. Ezért talán hasznos lehet néhány fontosabb középkori historikust külön megemlíteni, akik a Pápák Könyve ezen időszakának történelmi eseményeit rögzítették.
IX. Leó (1049-54) után ismét részletes pápai biográfiák születnek, de nem a Pápák Könyvének folytatása szándékával hanem mint különálló művek látnak napvilágot. Először Sutri-i Bonizót érdemes említeni, szerzeményiben (Liber ad Amicum, De Persecutione ecclesia, ill. a Decretimuk c. műve negyedik kötete a Chronicon Romanorum Pontificium), IX. Leótól II. Urbánig (1088-99) ismerteti a pápák cselekedeteit. Közléseit óvatos kritikával illene kezelni, mivel Bonizo elkötelezett híve volt kora legszélsőségesebb főpapjának, VII. Gergelynek. Beno kardinális a Római egyháztörténelmi munkájában (Gesta Romanae Ecclesia Contra Hildebrandum) VII. Gergely (Hildebrand) igazi arcát próbálja bemutatni, ill. alantas dolgait ismereti, mely könyv csoda, hogy nem került máglyára. Alapvető, fontos mű volt még a több ismeretlen szerző által összeállított Annales Romani, mely 1044-től 1187-ig jegyezte a pápák életét és cselekedeteit.
Petrus Pisanus kardinálisról (nem tévesztendő össze a VIII. században élt Pisa-i Péterrel) keveset tudni, de több későbbi történész (Watterich, Giesebreht) legalább három pápai életrajzkéziratot tulajdonit Pisanusnak, melyek részletei bekerültek a Liber Pontificalisba.
San Gilles monostorban 1140. körül jegyző Petrus Guillermi nevű szerzetes tovább írja az általa fellelhető pápai életrajzokból merítve a Pápák Könyvét.
Benevento pápai palota jegyzője Falco , mint közeli szemtanú megbízható történelmi részleteket hagyott az 1102-1139. közötti évekre vonatkozóan az utókorra. Falco kíméletlen őszinteséggel írta meg az igazságot a közönséges, gyengeelméjű bűnözőknél nem különb normannok disznóságairól.
Érdemes még megemlíteni Boso kardinálist (alkotó ideje kb. 1170), aki főleg Bonizo kéziratait felhasználva jelentősen kibővítette a Pápák Könyvét.
Aura monostorának apátja a gregoriánus Ekkehard, kibővítette a korábbi Chronicon Universale c. szerzeményt, 1098-1120. közötti időszak V. Henrikre vonatkozó adataival. Szintén hű leírást olvashatunk tőle az 1101. kereszteshadjáratról, melynek részese volt, és melyben leírja a Rajna menti zsidók elleni támadásokat. Pandulfot fentebb már említettem, aki Alatri kardinálisának, Hugónak volt unokaöccse, éveket szolgált a pápai testőrségben majd a kancellárián, és Paszkál életrajzán kívül rögzítette még II. Gelasius, II. Callixtus és II. Honorius életrajzait is
A XI.-XII. század pápai életrajzokat az itt említett művek alapján rendezte kiadás alá 1887-ben az első jelentősnek mondható Liber Pontificalisban a kiemelt tudású Luis Duchesne apát.
Gaeta-i János (Giovanni) ízig-vérig gregoriánus szellemiség volt, ám Cluny monostora helyett a valamivel mérsékeltebb szellemiségű Monte Cassinóban nevelkedett. A feltűnően buzgó és stréber Giovanni 35 év körüli lehetett, mikor II. Orbán maga mellé vette kancelláriájába. Majd húsz évig volt pápai főkancellár, irányitása alatt állandó szerzetesi írnok, nótárius pozíciókat létrehozva erősítette a pápaság ügyintézését, meghonosította a minisculáris írásmódot, ami leegyszerűsítette az adminisztrációt. Paszkált ugyanolyan hűségesen szolgálta, mint Orbánt, mégis Paszkál halála után rögtön Monte Cassinóba sietett, még a temetésén sem vett részt, hiszen másképp nem történhetett, hogy Paszkál halála után három nappal már erős küldöttséget menesztett hozzá Casinóba a római kúria János Rómába szállítása érdekében. Néhány nap elég volt a Gregoriánus főpapoknak eldönteni, hogy Gatea-i János lesz az új pápa, és néhány nap múlva már meg is érkezett az új pápa a Frangepani klán kezében levő Septizonium erődkomplexumba, mely a Leoni-féle Marcellus Amfiteátrum erődrendszere után a legerősebb védelmi rendszer volt Rómában. A gregoriánus papok tökéletesen megbíztak a Frangepáni családban, ezért is választották pápacsináló összejövetelükre a Titusz-diadalív melletti erődöt. A Pierleoni-féle Marcellus erőd használatától direkt eltekintettek, mert nagyon nem volt ínyükre, hogy Pierleoni többször hangoztatta, szinte követelte az akkor már bíborossá avanzsált fia, Leoni Péter pápává választását. A gregoriánus papság önzetlen támogatás ide, hatalmas anyagi áldozat oda, a gregoriánus vezetőség mégis borzongott attól a szcenáriumtól, hogy egy judaista neveltetésben részesült, aposztata zsidó foglalja el szent Péter trónját. Pedig lehet mégis jobb lett volna ha Pierleoni védőszárnyai alá húzódtak volna be ...
Pandulf és a Liber Pontificalis szerint néhány nappal később Frangepani Cencius (Cencio) vezetésével fegyveresek törtek a frissen megválasztott pápára, testőrségét lefegyverezték, majd Cencius nyakon ragadta a pápát, földhöz vágta, megütötte majd hajánál fogva kirángatta a templomból és az erőd egyik tömlöcébe zárta. Több jelenlévő prelátust szintén gorombán bántalmaztak, megkötözték mielőtt őket is kirángatták volna a templomból. A támadásnak híre néhány óra alatt eljutott mindenfelé Rómában, a hír hallatára Trastevere zsidósága – élükön Pierleonival – rögtön fegyvert fogott, csatlakozott hozzájuk a fiatal Péter prefektus és a város új pénzbehajtó maffia vezére, Normann János. A papok által felhergelt tömeg állítólag hajnalra hatalmasra duzzadt, megrohanták a Septizonium erődét, amit egy szempillantás alatt el is foglaltak. Cencius gyorsan felhozatta tömlöcéből Gaetai Jánost, földre vetve magát előtte könyörgött kegyelemért. A pápa természetesen nagylelkű lezserséggel megbocsájtott Centiusnak és embereinek majd a tömeg üdvrivalgásától kísérve bevonult a Lateran palotába.
Septizonium eredeti i.u. III. században épített központi tornya, melynek három szintje még a XVII. században is látható volt. Frangepáni család a torony köré bástyákat, védőfalakat, lakóépületeket emelt, mely erősség hosszú generációkon keresztül segítette biztonságukat.
Mindezen puccskísérlet a Septizonium erődkomplexumban álló Szent Sebestyén templomában zajlott le és Frangepáni család tagja vezénylésével ment végbe. Az első kérdés mindjárt az, hogy hol volt a pápaság rendíthetetlen támogatója, a Frangepáni család feje János? Néhány héttel korábban Paszkált körbelihegő Frangepáni János mikor adta át a hatalmat és Róma egyik legerősebb erődje feletti felügyeletet fiának Cenciusnak? Miért pont ezekben a rendkívül fontos napokban tűnt el János Rómából és egyáltalán hova mehetett? Hogyan lehetséges, hogy ostromgépekkel nem rendelkező, hadi-tudományokban járatlan szedett-vedett népség néhány perc alatt elfoglalja Róma egyik legkomolyabb védelmi rendszerrel kiépített erődjét? (Megjegyzendő, hogy a már korábban említett, híres Turris Chartularia tornya is ebben az erődben állt). Hol volt a több száz főből álló Frangepáni klán magánhadserege, akik könnyedén képesek lettek volna hetekig ellenállni bármely ostromnak? És végül utolsó kérdésként: hogyan lehetséges, hogy Padulf (1) közlését minden történész – az állítólagos alapos kritikus közelítést gyakorló Duchesnét is beleszámítva – hitelesnek, igaznak véli és minden kritikus megjegyzés nélkül úgy adja tovább, mint valós történelmet?
Lehetetlenség a történet valóságtartalmát kideríteni; mennyi igaz és mennyi kitalált belőle, de nagyon valószínű, hogy Pandulf az új pápa kegyessége, megbocsájtó jó szíve hangoztatásának érdekében kerekítette ki az egész történetet, ily módon egy mindenki által szeretett hőst formált még a koronázása előtt Gaetai Jánosból. Hiába választották meg Gaetai Jánost pápának, mert nem lehetett mindaddig Róma püspökének tekinteni, míg felszentelése meg nem történik, ami pedig nem ment egyszerűen, mert János még pap sem volt, rangja dékán volt csupán, ami messze állt a bíborostól, püspöktől. Ezért hiba a történészek részéről Jánost folyamatosan Gelasiusnak nevezni, mert egészen felszentelése napjáig (márc. 10) kötelező lenne Gaetai Jánosnak hívni, még akkor is ha már az első naptól kezdve, a Septizoniumba érkezésétől pápaként viselkedett. (A katolikus egyháztörténészek persze az ilyen apróságokra nem adnak).
V. Henrik Veronában tartózkodott, mikor hírül vette, hogy a háta mögött, az ő megkérdezése nélkül, a császári udvart megszégyenítve választották meg Gaetai Jánost pápának. Nem késlekedett sokat, néhány nap alatt egy válogatott ütőképes, de kis létszámú osztaggal megjelent Róma mellett, majd még azon éjszakán (márc. 1-2) szövetségesei segítségével bebocsájtást nyert a városban. Szívében nem volt harag sem bosszú, tárgyalni, egyezkedni szeretett volna az új pápával, az azonban mindent akart csak nem tárgyalni, és még ugyanazon éjszaka hajnalán kilógott a Lateranból, gályára szállt és elmenekült Rómából. A minden síkon maximumig kirafinált Pierleone az összes lehetőségre számítva már hosszú ideje – eredetileg maga és a családja számára –, gályákat tartott útra készen a Tiberisz folyón, ami most rendkívül jól jött, mert így a pápát könnyű volt megszöktetni Henrik elől. Néhány nap múlva Gelasius népes kíséretével megérkezett szülővárosába Gaetába, ahol – Pandulf szerint – lelkes rajongó tömeg fogadta. Bizonyára a több mint százfős főpap elszállásolásának meg etetésének-itatásának örülhettek, hiszen a vendégeskedés számláját valakinek állni kellett. Nem sokára befutott egy sereg normann bandita Apulia hercege, Vilmos vezetésével, majd Capuából, a legénykedő Róbert is megérkezett több tucat éhes-szomjas haramiával és csak akkor lehetett igazán nagy az öröm és lelkesedés Gaeta városában, amikor kiderült, hogy a sok élősködő mind elvárta, hogy a város polgárai tartsák el őket. Itt, Gaeta városában szentelték fel először papnak Jánost, utána másnap (1118. márc. 10) felkenték a katolikus 'szent' olajjal és a Gelasius nevet akasztották rá. Ugyanezen a napon Rómában a római klérus és papság beleegyezésével Henrik császár pápává szenteltette a Szent Péter bazilikában Braga érsekét, Mauritius Burdinost, aki VIII. Gergely uralkodó nevet vette fel. A császári hatalom által támogatott VIII. Gergelyt közép és észak-Itálián kívül szerte a birodalomban, de még Francia és Angliai episzkopátusok által is törvényes pápának ismerték el. Eközben a főuszító mester Conon érsek fáradhatatlanul járta a németek földjét, mindenfele gyűlölködve átkozódott, lázított és hazudozott, becsmérelte, mocskolta az uralkodót, ugyanolyan aljas módon csinálta, mint azt a satnya démon (VII. Gergely) tette a császár apjával IV. Henrikkel. Kiátkozással, kiközösítéssel fenyegette meg germán urakat egy Würzburgban összehívott gyűlésre kényszerítette őket, ahol megalkuvó, babonáktól megszédített nemesek kimondták, ha a császár nem képes egyességet kötni a pápával, akkor elmozdítják a hatalomból. A pimasz zendülés hallatára Henriknek vissza kellett térnie hazájában, Conon legnagyobb örömére, hiszen áskálódásával elérte célját: megszűnt, illetve enyhült a római gregoriánusokra nehezedő nyomás. (Ekkenhard, Annales 1119). Ez azonban, mégis kevésnek bizonyult.
Mert bizony Itáliában már koránt sem dörzsölgették tenyerüket a pápa emberei, helyette tehetetlen dühöngéssel fogadták sorozatos vereségüket, átkozódtak, szitkozódtak, határozott fellépést követeltek a pápától. Gelasius pápa engedve a nyomásnak – no meg a személyes bosszú is hajtotta – Capuában kiátkozta Henriket, VIII. Gergelyt, minden követőjükkel együtt és egyre inkább a normannokat győzködte egy bosszúálló háború elkezdéséért. A normann vezérek szívesen kísérgették ide-oda Gelasiust, boldogan elmisézgettek vele, aztán a végén magára hagyták Monte Cassinóban, mert nem sok kedvet éreztek a rómaiak ellen vonulni. Gelasius csak azért is Rómába akart menni, pedig tudta a város nagy része VIII. Gergelyt támogatja és azt is tudta, hogy megjelenésével ismét véres utcai harcok kezdődhetnek a már lenyugodott városban. A hataloméhes gregoriánus pápákat persze sosem érdekelte, hogy borzalmas harcokat robbantanak ki az erőszakos, követelőző fellépésük következményeként, halottak vagy sebesültek teljesen hidegen hagyták őket, hiszen szerintük minden Jézus akaratából történik az áldott Péter igazságának védelmében. Gelasius Monte Cassino aranyával fizette le a Corsi család Latro Péter nevű vezérét, aki becsempészte őt Rómába és bizony nem tartott sokáig, míg ismét kiújultak a csatározások. Hiába volt mellette Pierleoni a zsidajaival, meg Normann István a megvásárolt Latro Péterrel, mind kevésnek bizonyult a gregoriánus-ellenes többséggel szemben, ezért a pápa szeptember elején ismét gályára szállt népes kíséretével, hogy segítséget szerezve térhessen vissza. Nem délre hajózott, hiszen tudta a normannok nem fognak háborúba menni miatta, hanem északra, hogy a franciák segítségét kérje. Még megállt Pisában, hátha a toszkánok háborúba bocsátkoznak érte, de mikor látta, hogy ilyesmi nem fog megtörténni, folytatta útját és októberben elhagyta Itáliát. Kísérete legjelesebb tagja Pierleone fia, Petrus Leone volt, aki zsidó tanitatása ellenére – mikor annak eljött az ideje – néhány nap alatt átvedlett kereszténnyé, II. Paszkál pappá majd néhány héttel később bíborossá szentelte. Zsidó gályán, zsidók pénzéből utazgatott a szentatya, amivel a gregoriánusok jellemtelen megalkuvását öregbítette.
Franciaországi bolyogása folyamán (Maguleone, Montpellier, Avignon), az ottani gregoriánus papok és szerzeteseknek köszönhetően mindenhol nagy lelkesedéssel fogadták, de VI. Lajos vagy Fülöp fia nem siettek szine elé, csupán semmitmondó küldöttségeket menesztettek Gelasiushoz. A francia főnemesség is langyosan állt a segítséget remélő pápához, mert semmi kedvük nem volt háborúba vonulni (főleg nem ingyen), és a csalódott Gelasius oda vette útját, ahova valójában tartozott: Cluny monostorába. Itt töltötte hátralévő heteit, egyre gyengébben, egyre betegebben élte meg utolsó napjait. 1119. január 29. tért meg teremtőjéhez. A Cluny apátság templomában lett eltemetve, mára sírja eltűnt, de még a XVIII. században jól ismert, népszerű zarándok hely volt.
(1.) Pandulfról jut eszembe … Szerény tanulmányaimban nem győzöm elégszer felhívni olvasóim figyelmét a kora-középkor és középkori egyházi szerzők megbízhatatlanságára, rámutatni a tévedésekre, szándékos hazugságokra, mint a kitalált egyházvezetők, püspökök, szentek, mártírok sorára, valamint az európai és magyar történelmünk fájó ellentmondásaira. Mégis mikor pl. bemutatom Nagy Károly Alpokon való átkelésének problémáját a tél kellős közepén – visszakérdeznek – hogy hol az írásos bizonyíték, hogy Károly nem kelt át seregével a tél közepén … Mikor rámutatok Einhard vagy Notker kitalált hazugságaira (pl. avarok kiirtása, acélhadsereg) tudománytalannak neveznek, mert nem tudom írásos bizonyítékokkal alátámasztani, hogy Nagy Károlynak nem volt acélhadserege hogy nem irtotta ki az avarok népét, hiszen ilyesmire nincs írásos bizonyíték. Mikor Anonymus tarthatatlan közléseit vonom kétségbe, szintén írásos bizonyítékokat követelnek tőlem, sőt az eltérő véleményem miatt kitiltanak magyar történelmi honlapokból, törlik hozzászólásaimat.
Elnézve kortárs 'történészek' publikációit és azokra íródott hozzászólások laposságát, jellegtelen semmitmondását, természetesen felvetődik bennem a kérdés, miért pont engem tiltanak ki, miért pont az én hozzászólásaimat tiltják le. Egy válasz lehet csak, hogy a helyes úton járok, kutatásaim és az azokból levont következtetések korrektek és ez bizony fáj a sok önálló gondolkodásra képtelen, fantáziaszegény áltörténésznek. Mindez persze kedvemet nem szegi és továbbra is felhívom olvasóim figyelmét a pap történészek ártatlan tévedéseire és szándékos hazugságaira.
