pope-urban-ii-jpg.jpg

II. Orbán (1088-1099) – első rész

A XI. sz. közepétől szinte ömlesztve születtek vallásirodalmi feljegyzések az egyházra vonatkozó, egyházi dolgokkal kapcsolatos dokumentumokon kívül történelmi művek, életrajzok, társadalmi állapotokat bemutató leírások, törvények-szabályok gyűjteménye és ezen felül még gazdag örökségként maradt ránk az ezerszámra született levelek tömkelege. Orbán életét, cselekedeteit számos kortárs szerzemény részletezi, melyek közül későbbi történészek legszívesebben Ordericus Vitalis ((Historia Ecclesiastica), Nogent-i Guibert apát (Gesta Francorum et aliorum Hierosolimatanorum), Agiles-i Raymond, Puy kanonoka (Historica Francorum qui ceperunt Jerusalem) és a közvetlen szemtanú Eadmer (Historia Novorum Libri) szerzeményeit használják fel. Még ezen felül meglehetne említeni vagy féltucat fontos művet, ám inkább lépjünk tovább: II. Orbán itáliai regisztere elveszett, de kárpótlásul nyugat-európai levéltárakban több mint 300 privilégium-másolat dokumentuma maradt fenn, melyek Migne apát gondozásában kerültek kiadásra. A privilégiumlevelekben majd mindenhol szerepel az a formula, melynek példáját a 37. sorszámú episztolájából is kiolvashatunk, (… per annos singulos qunque solidos monetea illius terrea Lateranensi palatio persolvetis), melyben Orbán a kiváltságokért cserében elrendeli a megajándékozott, kiváltságot kapó alany (alattvaló) direkt adófizetését Róma számára.

Reims mellett, Odo néven 1042-ben született, és életrajzát leegyszerűsítve elég 28 éves korától említeni dolgait, mikor is 1070-ben belép a Clunyi káderképző apátság díszes tagságába. A Clunyi kiképzőközpont mai modern változata egy nyugat-pakisztáni wahabi madrasszának felelne meg leginkább, és az ott szolgálatot teljesítő főpapok (Odo, Odilo, Hugó) szellemiségét nyugodtan összehasonlíthatjuk mai világunk parazitái molla Omar és molla Fazlullah szellemiségével. A neves apátság falai közt dörzsölődött ki Hildebrand és itt szívta magába a fanatikus türelmetlenséget Damiani Péter, volt is bizony mit tanulni Clunyban és az meg is látszott az innét kikerült papokon.

Orbán a magas szintű okításának köszönhetően tanult, művelt papnak számított és tényleg kitűnően ismerte a bibliát, latinul egész szakaszokat idézett belőle, de elsajátította a hágiográfia több száz kötetet kitevő ismeretét is, ezenfelül otthonosan mozgott a korai exegéta atyák magyarázatai csínjában-bínjában. Tudója volt még egyházi törvényeknek, zsinati határozatoknak, szerzetesi reguláknak, de egy egyenlő szárú háromszöget már képtelen lett volna megszerkeszteni. Mikor 1077-ben Hildebrand egy minden hájjal megkent agentet kért a Cluny-i Hugó apáttól akkor az legzélotább szolgáját, Odót küldte Rómába. Hildebrand nagyon megörült a szent türelmetlenségtől izzó papnak és mindjárt ki is nevezete Ostia püspökének, és Odo innentől számítva minden sunyi politikai ármánynak részese lett. Kétszínű hajlékonysága miatt Beno nagyon találóan a 'turbános lakáj' nevet ragasztotta rá. 1082 és 1085 között, mint Hildebrand megbízottja többször megfordult Francia és Németországban, minden egyes útján lázított, háborúra uszított, átkozódott, fenyegetőzött, gazdája nevében erőszakos gyűlöletkampányt folytatott IV. Henrik ellen. 1083 novemberében Henrik itáliai hívei elkapták a bajkeverő papot, de sajnos később – valószínűleg vesztegetésnek köszönhetően – büntetlenül elengedték. Hogy ilyen simán megúszta elfogatását még vakmerőbbé tette, ő elnökölt a Quedlinburg-i zsinaton és ő vezette Gerstungen várában a kiegyezésre összehívott konferenciát. A Gerstungen-i egyezkedés Odo makacssága és Henrik-ellenes attitűdje miatt eredménytelenül ért végett, ám Odo mégsem érzett csalódottságot, mert mestere nevében a sok nemes nagyúr előtt jól kiszitkozódta-kiátkozódhatta magát. Egészen Hildebrand haláláig a németek földjén tartózkodott várról-várra, monostorról-kolostorra vándorolt zendülésre, ellenszegülésre biztatott mindenkit, aki csak hallgatott rá. Mindenhol megjelent hol az összeesküvők gyűltek egybe, latrokat, bűnözőket oldott fel, ha azok hajlandóak voltak Henrik ellen harcolni. Egy igazi bomlasztó átok volt a germánság számára.

Hildebrand halála után Odo Itáliába sietett, pontosabban Matildához és bizony húzogatta a száját Desiderius megválasztása miatt, csalódottan vette tudomásul a személyét körbevevő közönyt, de Matilda szoknyája mögött egy idő múlva megnyugodott, és szép csöndben várta Desiderius halálát. Talán előnyére írható, hogy legalább nem ment el hízelegni Monte Cassinóba. Viktor halála után kérdés sem lehetett az új pápa (ellenpápa, mivel Kelemen a kánon előírásának megfelelően lett felszentelve) személye, és mivel Róma nagy része Kelemen pápa kezén volt, püspökök, kardinálisok többsége Kelement támogatta, ezért a pápacsináló Matilda asszonyság, normann fegyverek árnyékában a dél-itáliai Terracina városában volt kénytelen egybeterelni egy negyven fős főpapi társaságot. A nagy nehezen egybeterelt egyházfik gyér sorában több volt a szerzetes, mint a püspök vagy kardinális. Ez a szedett-vedett társaság azonban a gregoriánusok szerint már elegendő volt egyfajta lepattant legitimitásra és 1088 március12-én Odót II. Urbán néven pápává szentelték.

Orbánnak esélye sem volt igazi pápaként páváskodni, mert sem a Lateran palota, sem a Szent Péter bazilika nem volt a kezében, legbuzgóbb mecénása Matilda asszony pedig képtelen volt annyi zsoldost kiállítani, mely megváltoztathatta volna Róma erőviszonyait. A másik oldalról – normannoktól – sem remélhetett komolyabb segítséget és Orbán szívét különösen elszontyolította Roger és Bohemund marakodása apjuk összerabolt kincse felett, akik két hiénakölyök módjára őrjöngtek a koncért. Gregoriánus szellemiséghez ragaszkodva Orbánhoz ez a két félbarbár testvér állt legközelebb, mert kizárólag az ő szadista fellépésükkel nyílhatott volna lehetőség tényleges római kormányzásra. Egyes egyházi szerzők (pl. Maleterra) szerint Orbán májusban Szicíliába utazott a testvérek békítése érdekében és állítólag Troina városában tárgyalt velük. Mivel a tárgyalásról nem készült jegyzőkönyv vagy semmilyen írásos feljegyzés, ezért az egész normannokhoz történt utazás valószínűleg csak papi fantázia szüleménye, de az kétségtelen, hogy Orbán ügynökei révén mindent elkövetett a két testvér kibékítéséért. Amit biztosan lehet tudni Orbán a megválasztását követő néhány hónap eltelte után visszatért Dél-Itáliából és a Trastavere negyed keresztapja Pierleone (Petro Leoni) védelme alá helyezte magát, aki kedvéért erőddé alakította át az ősi Marcellus Teátrumot.

pietro_leoni.jpg

Ugyanannak a szefárdi zsidó kereskedő családnak leszármazottja melynek az első sikeres dinasztiát alapító feje I. Pietro Orseolo († 1009) Velence dózséja volt és kinek fia Orseolo Péter, I. Istvánnak köszönhetően rövid ideig bitorolta a magyarok trónját. Ez a Pierleone valamikor az 1050. években bukkant fel Rómában, kereskedő házakat majd saját toronyerődöt épített, és mint zsidó származású félkeresztény gregoriánus papok szolgálatában szegődve egy ideig VII. Gergely kincstárnokaként tevékenykedett. Színfalak mögött, mindig az árnyékból fondorlatoskodó kalmár-fi minden tragédiát átvészelt – Henrik császár is megkegyelmezett neki 1083-ban – és kortársait túlélve 1112-ben vitte el az ördög.

Ennek a velencei származású kalmár toronyerődjében rendezte be tehát Orbán az erősen impotens kancelláriáját, politikai és katonai főhadiszállását és itt sunnyogott mindaddig, míg szövetségesei (Matilda, normannok) elegendő hadtestet össze nem gyűjtöttek Kelemen elmozdítására. Erőszakos martalócok, normann és toszkán fegyveresek oltalmában szentelték fel Orbánt és a gregoriánus történetírók állítása ellenére nem a népakarat, hanem gyülevész zsoldosok szerezték vissza számára Rómát. Háromnapos hősies ellenállás után Kelemen pápa kénytelen volt visszavonulást fújni és a többszörös toszkán-normann túlerőnek engedve 1088 június 30-án feladta a várost. Kelemen távozása után mindjárt felpezsdült a város, egyre több tennivaló volt, mint pl. pompás temetések, újratemetések intézése lebonyolítása, kismisék-nagymisék, esti, hajnali misék tartása, továbbá egyre több látnivaló volt; városszerte izgalmas egyházi programokban fekete és szürke-csuhás szakállas megszállottak zsolozsmáztak, miséztek, vonulgattak ide-oda; csodatevő véres tárgyakat, csontokat parádéztattak míg mellettük szépen megfért a részeges zsoldosok duhajkodása. Teljes volt a gregoriánus papság győzelme.

Ezen eseményekkel párhuzamosan német földön tovább folytatódott a pártütők kíméletlen harca. Rudolf ellenkirály hősies halála után a Salm-i grófok ékessége, Luxemburgi Hermann gregoriánus papok és sváb bárók segítségével koronáztatta meg magát pót-királynak, majd hét év kártékony bajkeverése után végre elfáradt, egészségileg megroggyant és békére vágyva először visszavonult birtokára, majd néhány hónappal később, 1088 szeptemberében ő is elhalálozott. Törvényes ura elleni lázongásában Hermann hű szövetségese volt a nagyravágyó I. Welf bajor herceg, aki Hermann nyugdíjba vonulása után átvette a lázongó sváb-szász-bajor bárók irányítását. A közepes kaliberű és képességű Welfből IV. Henrik csinált óriási hatalommal rendelkező főurat, mikor nekiadományozta a bajor hercegi címet és hozzá ajándékként fél Bajorországot. Miután hirtelen jött szerencséjében megmelegedett Welf, mindjárt többre vágyott, jótevőjének érdekei ellen fordult és nyíltan ellene lázadt. Ennek a szerencselovagnak legkisebb és legmulyább fiát szintén Welfnek hívták, aki olyan 15-16 éves legényke lehetett, mikor apja 1088 őszén, Orbán pápa kérésének eleget téve útnak indította fiacskáját Itáliába, hogy az feleségül vehesse a nála 26 évvel idősebb Matildát. Mai modern lélekbúvárok kétségtelen, hogy minden kegyetlenséget, aljasságot, amit II. Welf későbbi élete folyamán elkövetett evvel a korcs házassággal magyaráznának meg, és valahol igazuk is lenne. Csak gondoljunk bele, miként érezhetett egy 16 éves fiúcska, mikor egy petyhüdt, elhízott, erősen öregedő asszonnyal kellett ágyba bújnia. Ezt a démoni nászt Orbán hozta egybe, büszke is volt rá, szerinte igen jól mutatott egymás karjaiban az igaz szerelemtől égő hercegi pár.

Hiába űzte el Rómából vetélytársát Orbán mégsem érezte jól magát a szeretett mestere (Hildebrand) segítségével leégetett városban, melynek szaga különösen akkor csavarhatta kifinomultan görbült orrát, mikor a Lateranból kellett átvonulnia fekete serege élén a Szent Péter bazilikába. Üszkös omladékok szegélyezték útját, kormos törmelékkupacok domborodtak ott, hol Hildebrand tombolása előtt még házak utcák sorakoztak. Maga a nép, nemesek és polgárok cseppet sem viseltettek kellő tisztelettel vagy alázattal iránta, hiszen mindenki tudta Rómában, hogy Orbán ott állt gazdája mellett, mikor Centius mindnyájuk nevében megbízta a normann haramiát Guiscard Róbertet a város felgyújtásával. A római püspökség legújabb lakája, Pierleone a város egynegyedét tartotta csupán ellenőrzése alatt, ezért normann-toszkán zsoldoskíséret nélkül alig tudott mozdulni a pápa és még erős kísérettel is a város legtöbb része veszélyes volt számára. Ő sem akart sokáig Rómában maradni, ott is hagyta a várost, amint tudta és szinte az egész 1089. évét Dél-Itáliában töltötte az egyik normann rablótanyáról a másikra vándorolva, úgymond: békítgette őket. Az év vége felé tért vissza Rómába, és visszatérésének bizony a pap-szerzetes tömegen kívül nagyon kevesen örültek. Henrik császár eközben egyfajta békét kötött a szászokkal és a fegyverek nyugvását a bajor herceg megbékítésével is szerette volna elérni. I. Welf azonban egyre felfuvalkodóbb lett kisfia pazar menyegzője óta és Matilda valamint gregoriánus ügynökök biztatására, a békéért cserében olyan diktátumokat akart szabni a császárnak, amit az uralkodó nem fogadhatott el. Matilda és a Hildebrand-féle papság mindent elkövetett, hogy az együgyű I.-Welf segítségével egy nagy háborút robbantson ki minek segítségével akarták megakadályozni Henrik császár itáliai útját. A legkisebb fiát oly gusztusosan kiházasító Welf papa mégsem rendelkezett olyan hatalommal, ami egy komoly hadjárat véghezviteléhez elegendő lehetett volna, ezért a császár megfelelő véderőt hátrahagyva, 1090 tavaszán átkelhetett az Alpokon, hogy visszarázza bugyogójába az egyre több kellemetlenséget okozó 'tokás' Matildát.

Matilda ahelyett, hogy örült volna a perverz álmait kielégítő, ágyába heverésző germán legénykének nem tudott nyugton maradni, minden szomszédjára rárontott, aki nem szimpatizált a sötét lelkű gregoriánusokkal. Kelemen pápához, Henrik császárhoz húzó nemeseket, városokat támadott meg, páncélt öltött remegő csípőjére, tábornokot játszott és mint ékes hadi-jelvényt hurcolta magával fiúcskáját az egyik ostrom alól a másik ütközetben. Gonosz tombolásával Itália leggazdagabb területeit bénította meg, virágzó városokat, hasznosan serénykedő településeket tett tönkre a gregoriánus rögeszmék győzelemre jutásáért. A császár egy idő múltán nem nézhette tétlenül tovább a hibbant szentszatyor ártalmas kártevését. Elsőként Matida mesterséges tavakkal körbevett legerősebb városát, Mantovát vette ostrom alá az uralkodó, amit a hisztis asszonyka saját maga védett 'játékfiújával' oldalán. Matilda évek óta erősítette, tartalékkal töltötte fel Mantova városát, jelentős harci egységeket telepített védelmére és csak nevetett mikor a német hadak körbevették. Tíz hónapig tartott az ostrom, százasával hulltak Matilda nemesei, udvaroncai, egyre többen éheztek, ápolatlan sebesültek, el nem földelt állat és embermaradványok tették még elviselhetetlenebbé a háborúból adódó mizériát, és mikor a polgárok már az utolsó lovakat, kutyákat is befalták Matilda fiúcskájával, szép csendben kilógott a városból „és a hegyekbe menekült” (Donizo, Vita Matildis II-4). A következő várerőd, melyet Matilda elvesztett Rivalta volt, majd Governolo fellegvára, Verona, Brescia következett, szinte egész Toszkána lángokban állt, Matilda hol ide, hol oda futott férjével, de békére nem volt hajlandó. Az öt évvel korábban elpatkolt mesterétől eltanult gyűlölete hajtotta, semmi nem volt drága Matildának, szemében semminek nem volt értéke, csak a szent Péter meg a szűz Mária nevében kitalált abszurd követeléseknek. Ugyanakkor 1090 nyarán Róma polgárai, nemesei és a gregoriánus papsággal szemben álló egyházvezetők teljes megegyezéssel, ünnepélyes keretek között egyhangúan megtagadták Orbán elismerését, az egyetemes egyház egyház ellenségének és ellenpápának nyilvánították ki. Mindez annyira érintette Orbánt, mint nyári zápor a kóbor kutyát; kicsit megrázta magát, összeszedte szentséges vackait és meg sem állt a normann haramia tanyákig, ahol élő bálványként rajongták körbe. Miközben Németországban … néhány hónap (1090-91) leforgása alatt Henrik császár öt legádázabb ellensége, a német gregoriánus szövetség főpapjai (Metz-i Herman, Würtzburg-i Adalbero, Reinfield-i Berthold, Hirsau-i Vilmos, és Passau érseke Altmann) egymásután szépen elhalálozott. (*) Az élet örömeit elvető, a természet harmonikus szépségét átformálni, elcsúfítani óhajtó megkeseredett vénemberek halála meggyengítette a papi autokráciáért küzdő reverendások arcvonalát és egy kis levegőhöz juttatta az uralkodót. Meissen-i szász őrgróf Egbert halála szintén erre az időre esett és a herceg kiiktatása (ütközetben levágták) után a szász bárók magukra hagyták a sváb-bajor zendülőket. Szászországban Egbert halála utáni politikai űr egyfajta békét, fegyvernyugvást eredményezett.

Kelemen pápa 1091 tavaszán tért vissza Rómába és mondani sem kell, hogy a lakosság túlnyomó része őt támogatta, a városuk elpusztítását passzívan elősegítő Orbán ellenében. Róma népe ellenszenvéhez nagyban hozzájárult Orbán érzéketlen ultrakonzervatív attitűdje, az áldozatok emlékének megtagadása, ajkát sosem hagyta el ima a szerencsétlenül járt lelkek üdvéért, vagy egy rövid sajnálkozó fohász a tragédiában elhunytakért, gyertyát sem gyújtott értük és azt másnak is megtiltotta. Ellene érzett antipátiát tovább fokozta erkölcstelen magyarázata, miszerint a hat évvel korábbi római pusztítás segítő jellegű isteni cselekedet volt, amit megérdemelt a város. A gregoriánus papság által feltépett sebek még korán sem gyógyultak meg és nem valószínű, hogy Kelemen pápa valami különösen nyugtató gyógyír lett volna a felhevült indulatoknak, de a város nagyobb része mégsem bánta személyét. A polgári milícia megnyitotta előtte az Angyalvár erődjét, a Szent Péter bazilika azaz a Leonine negyed adott otthont klérusának, a pápai kancelláriának, polgári-egyházügyi adminisztrációnak, valamint itt alakították ki a követségek és testőrségnek szállásait. Ezekben a hónapokban a gregoriánus papság – leszámítva a normann területeket – mindenhol jobbnak látta a szerényebb, alázatosabb viselkedést gyakorolni, kicsit megálltak az átkozódásokkal, mérsékelték a fenyegetés élét s annyi év után végre kissé összébb húzták magukat. Volt is okuk a mérséklésre, mert mielőtt beállt volna a tél, a gregoriánus papság legerősebb támogatója, Matilda asszonyság „miután elveszítette Minervea erődjét, serege Vicenza mellett súlyos vereséget szenvedett Henriktől.” (Donizo, Vit. Mat. II-6).

A következő év (1092) elején úgy tűnt semmi sem lesz képes Henrik császárt megállítani dicsősége útján, de az egymást követő sikerek elbizakodottá, meggondolatlanná tette az uralkodót; a józan ész helyét hagyta, hogy kiszorítsa a kicsinyes bosszúvágy, grandiózus visszacsapással akart hivalkodni, mikor korábbi megalázásának színhelyét, Canossa fellegvárát a földig akarta rombolni. Mérge, vad indulatai felülkerekedtek nála a józan gondolkodáson elfelejtette, hogy más egy mezőn aprítani a puhány toszkánokat és megint más egy bevehetetlen fellegvár ellen támadni. Terméketlen erőlködése gyümölcs helyett csúfos vereséget hozott, ami ismét fölényes helyzetbe hozta a korábban többször elpáholt Matildát. Csak magát hibáztathatta a császár a kocka fordulásáért, igaz a Pó-folyótól északra eső területeket továbbra is gondtalanul ellenőrzése alatt tarthatta.

Pályafutása legnagyobb végzetes hibája – ami Henrik gyenge jelleméből fakadhatott – volt, hogy soha nem mert erélyesen fellépni az őt nyíltan gyűlölő gregoriánus papság ellen, ahelyett hogy tucatjával vetette volna őket börtönbe, kolostorfogságra, inkább elnézte kártevésüket, nyílt uszításukat, hagyta bomlasztásukat, csak a száját húzogatta és el sem tudta képzelni, hogy micsoda tragédiát hozhatnak fejére. Hildebrand minden gonoszsága ellenére elég ésszel és képzeleterővel bírt ahhoz, hogy világosan meglássa Henrik illetve a császári udvar gyengeségét és érvényre juttassa a jól megszervezett, kirafinált ügynökök által irányított papi organizáció potenciáit. Évtizedeken keresztül építgette, erősítette a madrassza-szerü ügynökképzőket, beléjük sulykolta a vak hűséggel járó feltétlen engedelmességet, végletekig radikalizálódta a neki engedelmeskedő papságot. Ez a jól kiképzett hálózat mindent elkövetett, hogy ne legyen béke, folyjon az öldöklés, mindent felhasználtak céljuk eléréséhez; egyaránt gyakoroltak nyomást jobbágyságra, nemességre, ha kellett megtagadták az esküvő, keresztelés, utolsó kenet feladásának szertartását, közben fenyegetőztek, rémhíreket terjesztettek, mindent elkövettek a német uralkodó elpusztításáért. Orbán leveleiben fektette le azt az alapot, melyre aztán tovább lehetett építgetni a rágalomhegyet, mikor így becsmérli a császárt: „a keresztényi béke megrontója, templomunk szentségtelen kiárusítója, a Német-Római Birodalom elpusztítója, minden eretnekség forrása és minden eretnek védelmezője.” (Ep.125). Orbán követői közül a legjelesebbek vérszemet kaptak és hihetetlen lejárató, hazugságkampányban terebélyesítették tovább pápájuk hamis pletykáját, rágalmaikban Henriket legutálatosabb eretneknek bélyegezték, aki egy szexuális perverz, egy szadista elmebeteg, kínozza szolgáit, korbáccsal veri a feleségét ezenfelül gyűlöli Krisztust, leköpködi szent Péter szobrát és minden igaz keresztény elpusztításán munkálkodik. Henrik tétlenül hagyta, hogy fia Konrád fejét is teleduruzsolják gyalázatos hazugságaikkal a papok, és ahelyett, hogy kiverte volna fogaikat inkább félrenézett és bízott fia józan ítélőképességében. Képtelen volt kellőképp védekezni a nyíltan vagy titokban vesztére törő papok ellen és továbbra is megtűrte udvarában és családja közelében alakoskodó csuhába bújt kígyókat. Gyengesége fájó, személyes tragédiát hozott fejére pályafutásának végleges hanyatlását, és mindez megtörténhetett, mert megengedte a gregoriánus papoknak, hogy családi életébe durván belegázoljanak, fiát ellene fordítsák.

Konrád hűtlenségének, apja ellen-fordulásának meghatározó oka lehetett a papok ismétlődő rágalmai, minek központi részét képezte a pletyka-szerű mese, hogy Henrik kegyetlenül, brutálisan bánt második feleségével kijevi Eupraxia-ával. Tudatos, célratörő gyalázkodás volt a császárnét felhasználni a lovagi erkölcsöket tökéletesen megtestesítő Konrád esetében, arra apellálni amit kora legfájintosabb lovagja nem nézhetett közönnyel. Aurai Ekkenhard Krónikájában Henrik erkölcstelen, romlott viselkedését tartja a legfőbb oknak Konrád elpártolásának, a Szent Disibod-i Annales hasonlóan magyarázza, míg Donizo hallgat az árulást kiváltó okokról. Ekkenhard leírása szerint Konrád még a bensőséges barátainak sem árulta el pálfordulása okait, ha kérdezték bibliai idézetekkel válaszolt, mint: „A te atyádnak szemérmét és a te anyádnak szemérmét fel ne fedd …” (Móz. III. 18-7). 1092 őszén még Torino határvidékén folytatott tisztogató hadműveleteket Konrád Matilda toszkán zsoldosai ellen, ám a következő év tavaszán hirtelen az ellenség ügynökeivel kezdett el paktálni, amiért apja elfogatta és házi őrizetbe helyezte. Elsőszülött és kiváltképp szeretett fiát inkább kijózanítani szerette volna aggódó apja, mint büntetni, nem volt tömlöcbe zárva, erős őrség, még zárt kapu sem volt, amiért egy ilyen enyhe elzárásból nem okozott Konrádnak felnyergelni és kíséretével tovább állni egyenesen Milánóba, Matilda székhelyére. Az egyre vastagodó asszonyság kitörő örömmel fogadta Konrádot zúgtak a harangok, hálaadó imát zengtek városszerte. A bajkeverő gregoriánus papoktól kísérve, Matilda az egyik templomból a másikba rángatta Konrádot, és pipogya uracskáját, Welfet, majd utána következett a dinóm-dánom, eszem-iszom, mindenki Konrád bátorságát, Krisztusban való hitét méltatta nagy volt az öröm csak úgy rezgett Matilda tokája a boldog nevetéstől. Konrád árulása dominóeffektust elindítva sorra Matilda mellé állított az ez ideig semleges városokat (Cremona, Lodi, Piacenza), lekorlátozta Henrik mozgásterületét a veronai megyék területeire szorítva vissza a császárt, ahol hű harcostársa Eppensteini Henrik, Karintia őrgrófja, Verona márkija volt a korlátlan úr.

konrad.jpg

II. Konrád, Itália királya, kire fényes jövő várt mindaddig, míg nem fordult apja ellen. Miután kellőképp kiszolgálta Matildát és a gregoriánus papságot, egyre inkább félreállították, mivel névleges királysága nem sok csontot hozott konyhájára nyűg és kiadás kezdett lenni személye a korábbi szövetséges lombárd bárók házatáján, no és Matildánál is, aki nem tudta már további hasznát venni. Árulásával, apja rágalmazásával a korai végzetet hívta fejére mindössze 28 éves volt, mikor Firenzében 1101-ben elhalálozott.

Konrád valójában egy mulya báb volt Matilda markában miként azt a Vita Heinrici (c. 7) névtelen szerzője feljegyezte és még abban az évben Matilda – az áruló lombárd bárók részvételével – megrendezhette Konrád lombárd királlyá koronázását, Monza katedrálisában, ahol a lombárdok vaskoronáját őrizték. Lombárd királyi méltósága semmivel nem vitte előre Konrádot sem Matildát, még Piacenza városa átállása sem erősítette meg őket annyira, hogy átmerjenek lépni az Eppenstein-i nagyúr határain. Az óvatos tartózkodás miatt leállt a Henrik elleni vitézkedés, helyette Matilda, a két nagyszerű germán legénykétől kísérve le-fel vonulgatott a behódolt bárók, grófok birtokain, imádkozásokat, körmeneteket, templomi ünnepeket szervezett, a hozzáragadt gregoriánus slepp asszisztálásával kolostorokat, zárdákat alapított vagy épp szentelt fel. Matilda terület és szövetség-szerzése kincstárának bizonyos gyarapodást hozhatott, ám Henrik császárt nem veszejtette el, és az északi sikersorozat nem befolyásolta Róma polgárai makacsságát, gregoriánus-ellenes politikájukat; Orbánt továbbra is ellenségnek tekintették és ellehetetlenítették római kormányzását. Ezért az egész 1093. év dél-itáliai vándorlással telt el Orbán számára, népes papkíséretével az egyik normann bandafőnöktől (miután befalták vendéglátóik élelemkészletének nagy részét) mentek a másikhoz, az ellátásért cserében mindenféle misét, áldást, bűnbocsánatot szolgáltattak. Egy hamar jött elhatározást követve november havában megjelent Orbán pápa Róma fala alatt és mélységesen elkeseredett, amiért nem engedték be. „Péter apostol igaz követői, akik nem rendültek meg Krisztus szenvedésében vetett hitükben”, szenvedélyesen felháborodtak Orbán eltanácsolásán, és már csak azért is a gregoriánus pápát akarták látni a Lateran palota dísztermében trónolni. Pierleone, Frangepáni Jánossal és apjával a köpönyegforgató Centiusszal egy borongós téli éjszakán csempészték be Rómába Orbán pápát és a Palatinus dombon álló, Centius család által évtizedek óta erősített fészkükbe, a Turris Cartularia nevű toronyerődbe szállitották, ahol fogadótermet, kancelláriát és testőr szállásokat rendeztek be számára. Néhány arisztokrata családot leszámítva Róma népe továbbra is barátságtalanul viselkedett Orbánnal szemben kérelmeit elutasították, fenyegetéseit kinevették. A barátságtalan helyzet miatt a Turris Cartularia erődjét kizárólag erős fegyveres kísérettel volt képes elhagyni a pápa, még közeli Santa Maria Nuova templomba csoszogó a menetét is testőr had vezette, ha ott akart éppen misét celebrálni. Szívesen követte volna satnya mestere római rendcsinálását, ám a normann haramiák jól tudták, hogy a mélyszegénységben süllyedt városban nincs mit rabolni és ha nincs zsákmányra lehetőség akkor, inkább otthon maradtak. Sokan emlékeztek még közülük Hildebrand utolsó átverésére, mikor az hat évvel korábban – a büntetlen öldöklés és a garantált mennyei sámli mellett – aranyat, kincset ígért hadizsákmányként, amiből semmi nem lett, mert már Róma népe akkor is nyomorult szegénységben tengődött. Pierleone és Frangepáni meg nem rendelkezett elég brigantinnal ahhoz, hogy Orbán pápa igényeinek megfelelő nagyságú vérfürdőt rendezhettek volna. Ezért jobbára a frangepáni toronyban üldögélt több tucat követőjével összezárva Orbán pápa, mindaddig míg 1094. elején Matilda ügynökének, Gottfridus Abbas apátnak sikerült a Lateran palota őrzőjét, Ferruchiót kellő súlyú arannyal – tizenkétezer szolidus – lefizetni, hogy végre méltó helyre költözhessen a gregoriánus pápa. Szolgálatáért, azaz árulásáért Gottfridus kardinális rangot kapott és Orbán „oly szeretettel bánt vele, mintha fia lett volna”.

A Lateran palotába visszahurcolkodó Orbánt még egy kellemes meglepetés érte: harcostársnak csatlakozott hozzá, pontosabban Matildához, Henrik második felesége, az állítólag csúnyán bántalmazott Eupraxia, kinek segítségével maximumra erősíthették fel a császár gyalázását. Eupraxia lebukott, mikor Matilda csuhás ügynökei Veronában besomfordáltak a császárné lakosztályába és férje tudta nélkül tárgyalásokat kezdtek a császárnéval. Mikor fény derült a találkára a papok ellógtak, míg a császár kénytelen volt palotafogságra vetni hűtlenségre (politikai értelemben) hajlamos nejét. Matilda rövid időn belül megszöktette Eupraxiát, s mint egy dicsőséges hadi zsákmányt először körbe hurcolta Milánó templomaiban majd Rómába a pápa lábaihoz vitte. Útközben Matilda ügynökei alaposan kirafinálták, betanították számára azt a hazugsághalmazt, amit utána rendszeresen felmondott. A szenvedő királyné szerepében tetszelgő Eupraxia az őszinte kitálalás színjátékát adta elő, mellyel a fiatal romlatlan eszméjű, gyengébb nem érdekeit védelmező lovagok naivságát volt hivatott kihasználni. Így a lovagi erényt felhasználva óhajtották megutáltatni Henrik császárt a gáláns ifjúsággal. A következő év (1095) tavaszán Piacenzában összehívott zsinatnak is az ott kötelezően megjelentetett Eupraxia szenvedése volt a cégére. A piacenzai megazsinaton eshetett meg az a gyalázat, mikor az ott megjelent Konrád nyilvánosan vallomásában megerősítette, és esküjével hitelesitette Eupraxia papok által betanított hazugságait, miszerint Henrik az eretnek Nikolita szektája tagjaként az ördögöt szolgálja, rendszeresen undorító orgiákat tartott és neki a saját fiának is felajánlotta Eupraxiát. A Piacenza-i gyűlést levezénylő papok elérték, hogy a hatalmas tömeg szemében Henrik császár ugyanolyan gyűlöletes alak lett, mint a szaracénok. A lélektani hintával megpörgetett tömeget Orbán simán tovább manipulálta, a keresztények megvédésére, szentföld felszabaditására hivó harcra, szólította fel a 20-30 ezerre becsült tömeget Itt hirdette meg először a keresztesháború elindítását, melyre szerinte csak az után kerülhet sor, mikor végre legyőzik szent Péter konok ellenfelét Henriket. Az amit a papok összehazudoztak Eupraxia és Henrik kapcsolatát illetően démoni és alantas, egyháztörténeti szempontból szégyelleni való piszokság: mind a mai napig. Donizo, Bernald, Disibodi Annales majd őket követve a múlt századi akadémia történészei, mind igazságtalanul úgy mutatja be IV. Henriket, mintha az tényleg egy alantas, gonosz ember lett volna. kevés az olyan elfogulatlan történész, mint Frederich Floto, (IV. Henrik Császár) c. munkájában tisztességesen megírja, hogy a sok rágalom papok kitalált hazugsága volt. Rágalom ide, hazugság oda, a lényeg mégis abban volt, hogy a papoknak sikerült Itália népének – főleg nemeseinek – javát a császár ellen fordítani és a nagygyűlés után Orbán oly magasztosan fogadta az apját eláruló Konrádot, mintha az ő megtért fia jött volna vissza atyjához. Az ószövetségi jelenetet mimmelő egymásra találásban Orbán kegyesen tapogatta az előtte térdeplő Konrád fejét, aki hálából bíborpapucsát csókolgatta, minden segítséget megígért a pápai világhatalom kiépítéséhez, és ugyanazon szusz alatt minden földi, királyi hatalom felettinek ismerte el a pápai szupremáciát. Válaszában Orbán biztosította Konrádot, hogy papjai segítségével hamarosan elintézi az apját és akkor haladéktalanul őt fogja császárrá koronázni. A pápánál csak Matilda asszonyság volt boldogabb Piacenza katedrálisában lejátszódó nyáladzáson, welfi legénykéje karjába kapaszkodott, hogy hanyatt ne vágódjon örömében. Mindjárt ott frissiben a nagy összeborulás megható gőzében, kenetteljes mondatok áradatában Matilda arra utasította Konrádot, hogy haladéktalanul vegye feleségül a szicíliai martalóc Roger leányát, ki szintén Matilda névre hallgatott. Az a tény, hogy Konrád sosem látta, sőt nem is hallott eddig még erről a normann Matildáról az nem számított. Az számított, hogy a szentatya miként látja a dolgokat, hogyan jó a szentatyának, no meg a politikai házasságot kitaláló toszkáni Matildának. A Piacenziai csinnadratta után Orbán Róma helyett Franciaországba ment híveket, harcosokat toborozni, egyrészt a szentföldi kalandra, de főleg a rómaiak ellen, mert oly szégyen nem történhet meg a pápasággal, hogy hagyják magukat kizavarni városukból.

(*) De megmaradt 'magnak' Henrik másik elkeseredett ellenfele – Hóman szavaival élve – a „véresszájú kulturális publicista” Lautenbach-i Manegold ( 1103) nevű pap, aki az olyan szélsőségesek közé tartozott, kik nyíltan a törvényes uralkodójuk meggyilkolására hergelték a német alattvalókat. Szellemi sivárságot szorgalmazó Manegold figyelmeztette, megrótta társait a pogány filozófia és verselés olvasása miatt, pedig fiatal korában állítólag Platónt és Ovidiust is olvasott. Megváltáselmélete középpontjában a vak engedelmesség állott, mivel Krisztus is kétségek nélkül engedelmeskedett az 'atyának', ezért minden pap engedelmeskedni köteles feljebbvalójának: enélkül nem létezhet megigazodás. Egyesek helytelenül a filozófiával hozzák össze Manegoldot, holott mindössze azon mesterkedett, hogy a filozófiát kiforgatva, a keresztény dogmák alátámasztására használja fel. „Liber contra Wolfelmum” c. vitairatában élesen nekiment a colognei tanítómesternek mert az dicsérni merte az antik világ műveit. („Szerinte Püthagorasz lélektanítása elvetendő és hamis, mint minden babonás pap ő is hitt a testi feltámadásban.) A filozófia kárhozatos és pocsék, vallotta Manegold, de külön lepocskondiázta Macrobius szferikus földgolyó (globus terrae) elméletét, mert a földünk lapos és punktum. A trieri iskola tanítómesterét Weinrichet ugyancsak külön írásban támadta, mert az nem volt hajlandó behódolni a gregoriánus szürkeségnek, egy Henrik császárt védő traktátust mert írni, miben ellent merészkedett mondani VII. Gergelynek.

A sok ártalmas tevékenységét mindvégig megúszta, mindössze egyszer néhány hétig volt fogságban, 1103-ban, de végeredményben letartóztatása inkább előbbre vitte, mint hátra.

 

 

 

Szerző: E.Katolnai  2015.12.25. 06:01 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr418195258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása