VII. Gergely a satnya démon - harmadik rész
A halál képében megjelenő pusztulás, mint régi ismerősét szívélyesen fogadja VII. Gergely pápát.
Egyetlen Gergellyel kortárs krónikás sem említi soha egy szóval sem, hogy Gergely részvét könnyeit hullajtotta volna vagy imába foglalva fohászkodott volna az ártatlanul leölt Rómaiakért, vagy hogy a kisujját is megmozdította volna az öldöklés megállításáért. Mindössze az ötven évvel később alkotó benedekrendi angol krónikás, Ordericus Vitalis – pont a hiányt felismerve – talált ki egy meserészletet, melyben Gergely pápa Guiscard Róbert lábaihoz vetette magát és úgy könyörgött a város megmentéséért. (Hist. Eccl. VII. 643.) Az elkövetett kegyetlenségek és gonoszságok miatt a pápa halálát lényegesen kevesebben gyászolták, mint ahányan annak örültek, de Matilda határozottan a sajnálkozók táborába tartozott, miképpen Rangerius olvadozva írta Matilda tomboló fájdalmáról: „szomorú zokogástól remegett teste és mikor meglátta az árván maradt püspöksüveget szerető érzései felszakított friss sebként martak lelkébe, könnyezve menekült a sötét magányba. Erejét, életkedvét vesztve egyre fonnyadt, s nem vágyott másra, mint Krisztus kegyelmébe kerülve a mennyei jutalom elnyerésével ismét együtt lehessen az elhunyt barátjával. A pápa halála után már csak a halált várta, nem akart tovább élni.” A halál utáni epekedés (mármint ha Rangerius igazat ir) ellenére Matilda harminc évvel élte túl a zaklatott lelkű 'mostohapápáját'. Nemhogy nem patkolt el fájdalmában a legszentebb itáliai asszonyka, hanem több mint 40 évesen férjhez ment egy tizenhat éves fiúcskához, no de ez már egy másik történet.
1085 július 17-én Hildebrand barátja, a szadista Guiscard Róbert is végleg alászállt a pokolba, hogy Gergely, II. Sándor (Anselmo) társaságában főhelyen éghessen az örök kárhozat tüzén.
Hasznosnak mondható kiegészítések Gergely cselekedeteihez:
Gergelynek a német uralkodó üldözése mellett bőven maradt elég ideje és energiája a fiatal francia királlyal (I. Fülöp 1059-1108) való civódásra, röviden megválasztása után 1073. decemberében irt levelében megfenyegeti az alig 14 éves királyfit és udvartartását, hogy egész Franciaországot kiközösíti (interdictum) a szentegyházból, ha azok nem engedelmeskednek neki (Ep. I.-35). Egy másik levelében tirannusnak nevezte a fiatal Fülöpöt majd kijelenti, hogy miatta a hajdani dicső francia királyság lejjebb és lejjebb süllyedt, és minden tisztelettudását, illendőségét elveszítette (II.-5). Ugyanebben a levelében a francia püspököket szellemi hanyatlással, gondatlansággal vádolja, mert nem fordulnak engedetlen uruk ellen. Gergelynek néhány évig gondot okozott a francia főpapok szentszék irányában tanúsított elhatárolódása, pontosabban az általa erőltetett reformok visszautasítása, míg rá nem akadt a szegről-végről burgundi hercegi családból származó Hugóra, Die püspökére, akit 1077-ben legátusának nevezett ki. Örökösödési problémát megelőzve Hugót papnak adta családja, pedig várúr, fényes lovag szeretett volna lenni olyan, akinek kócsagtoll leng a sisakján. Az összetört álmok megkeserítették Hugót, lelke nyugtatására boldogan szolgálta a bajkeverő római pápát, ha tehette zsinatot szervezett, átkozódott, hivatalokat, rangokat sajátított ki, egyházi megtisztulás nevében üldözte paptársait és persze lépten-nyomon Fülöpnek próbált ártani. Szerencsére Franciaországban is akadt egy egy józan gondolkodású, művelt főpap, Manasses Reims-i érsek személyében, aki határozott bátorsággal volt képes ellenállni Gergely pápa habzsoló étvágyának. Elvetemült szövetségesek hiányában Gergely képtelen volt komoly károkat okozni Fülöpnek és bele kellett nyugodnia, hogy Franciaországban nem fognak véres háborúkat kirobbantani miatta.
Érdemes talán még megemlíteni II. Merész Boleszláv lengyel király esetét, aki hosszú ideig támogatta Gergelyt Henrik német király ellen, hogy aztán a saját bőrén tapasztalja a kétszínű pápa háláját. Abban a pillanatban, mikor Boleszláv a német király rongálása helyett átcsoportositotta haderejét és az oroszok elleni kalandokba bocsátkozott, kiváltotta a római érdekeket képviselő lengyel főpapok nemtetszését. Az elmérgesedett helyzet tetőfokán, Szaniszló krakkói püspök fenyegetések és átkozódások fegyverével fordult törvényes ura ellen. Még mielőbb Szaniszló sikeresen ellene lázíthatta volna az amúgy is elégedetlenkedő lengyel főurakat, Boleszláv lenyakaztatta a megbékülni nem óhajtó krakkói püspököt, minek hallatára Gergely pápa szörnyű átkozódásokba kezdett; kiátkozással sújtotta Boleszlávot, alattvalóit (mintha azok neki esküdtek volna ) feloldotta hűségesküjük alól és végül az egész Lengyelországot kiközösítéssel bűntette. A német és a lengyel papság Gergely uszítását követve bosszúhadjáratot kezdeményezett és lázadó lengyel nemesekkel összefogva elűzte Boleszlávot. Ha a német uralkodóval szemben nem is, de a lengyel királlyal szemben teljes győzelmet aratott Gergely, így legalább ez esetben teljes lehetett a szentatya öröme is.
Róma 1084-ben történt felgyújtása a város nagyobbik részének teljes elpusztítása apró, jelentéktelen eseményként van megőrizve a vallástörténelmi munkákban, mintha csak néhány szatócsbódé égett volna le a város szélén, mely szándékos kicsinyítés kizárólag VII. Gergely tisztántartását szolgálja. Gál László, 'Katolikus Egyháztörténelem c. könyvében mindössze ennyit ír: „A normannok elűzték Henriket, de Rómában úgy raboltak, mint egy meghódított városban. Emiatt érzett elkeseredésében Gergely pápa elhagyta Rómát és nem sokára meghalt.” Ugyanezt a mondatot ismétli meg Salgó János (Krisztus tanúi a történelemben). Gergely Jenő (A Pápaság Története) korábbi egyháztörténeti munkákhoz igazodva szintén levesz minden felelősséget a pápáról és mindössze ennyit ír: „A kegyetlen harcok során a vad normann harcosok Rómát is elpusztították.” A városra mért kegyetlen csapás azért ennél több ismertetést érdemelne, hiszen pl. a Colosseum tövében húzódó Coelian sűrűn lakott negyede elnéptelenedett és még generációkkal később is lakatlan maradt. A közeli Aventine negyedet ugyanaz a borzasztó sors érte: vagy száz év kellett míg újból házak kezdtek épülni dombján. A több mint húsz évvel később Rómába látogató Toursi püspök, Hildebert megrázó erejű elégiában lamentál a szörnyű pusztítás láttán, mert még két évtizeddel később is elkeserítően siralmas képet nyújtott a város.
Lanciani az itáliai régészet atyja írja többek közt: „Még ennyi évszázad eltelte után is könnyen fellelhető a normann-szaracén pusztítás nyomai Rómában. Az egész Coelian negyed hosszú ideig képtelen volt megújulni az 1084-es pusztulást követően. (…) Gergely pápa a Szent Angyal vártól a Lateranig mindent felégetett és a pusztítás által keletkezett romtörmelék lényegesen megemelte az egész terület szintjét.” (The Destruction of Ancient Rome, 162-166. o.) Hildebrand semmit sem épitett Rómában, még egy nyamvadt kápolnát sem toldott hozzá a sok templom közül egyikhez sem: csak rombolt.
Még néhány összefoglaló mondat III. Kelemen pápáról:
Parma egyik legelőkelőbb családjából származó Guibert (Giberto) fiatal évei jelentős részét kolostorokban töltötte, pappá szentelésének körülményét nem ismerjük. Valójában életéről csak nagyon keveset tudunk, ami a szándékosan rosszindulatú „damnatio memoriae” – még az emlékét is elkárhozásra ítélt doktrínának tudhatunk be, mely a katolikus egyházpolitika alantas fegyvere volt. A bosszúállók fegyvere. Ami keveset tudunk az is mind polémia jellegű feljegyzés, így sok köszönet nincs benne. A Római Katolikus Egyház szélsősége ortodox vonalát követő középkori egyházirodalom (majd modern kori utódaik ugyanezt ismételgetve) következetesen minden olyan történelmi személyt rossz színben tüntettek fel, becsméreltek, akik ellent próbáltak állni a XI.-XII. században hatalomra kerülő talibán-szerü Hildebrandistáknak. Annak a 'gregoriánus reformmozgalomnak' mely sötét gyűlölködésével megteremtette a hamarosan beköszöntő, leggonoszabb, millió áldozatokat követelő inkvizíciós egyházi-tombolást. A Hildebrand-féle reformmozgalom nem csak gyűlölte a világi tudományokat tanító, művelt főpapokat, hanem megpróbálta ellehetetleníteni, elhallgattatni őket. Ha tehette szimóniával, eretnekséggel, fajtalansággal, nekromantiával vádolták meg őket: gátlástalan vádaskodásuk nem ismert határt.
Tanult, intelligens ember lévén könnyen átlátott a reformpapság álnok szándékain és Hildebrand legbambább bábja, II. Sándor ellen fordulva II. Honorius (Cadalus) pápa támogatója lett. A Birodalom biztonságát, jólétét a bajkeverő Hildebrandistákkal szemben, a császári hatalom központosításában, további erősödésében látta. Mivel a német királyi udvar odaadó híveként többször bizonyította hűségét, Henrik őt nevezte ki az 1072-ben megüresedett ravennai archiepiscopus érsekének. II. Sándor csak nagy nehezen egyezett bele Guibert érseki kinevezésébe, talán ettől a nagy nehezen odaerőltetett fejbólintástól remélte, hogy az új ravennai érsek barátságosabban fog viszonyulni a reformpapsághoz. Sándor pápa halála után Guibert elég hamar összerúgta a patkót az új pápával, Hildebranddal (VII. Gergely), ami – ha figyelembe vesszük Hildebrand erőszakos pimasz stílusát – nem volt nehéz.
1074-ben részt vett Gergely rendezésében megtartott böjti zsinaton, ahol rá kellett döbbennie, hogy a pápa a pusztulásba akarja hajtani a Német-római Birodalmat, mert utána véglegesen szakított a laterani vezetéssel és ő vette át az itáliai ellenállás vezetését. 1076 januárjában megtartott Worms-i zsinaton találni Guibertet, hol aláírásával erősítette meg VII. Gergely trónfosztását. Ez után átkozta meg először Hildebrand nyilvánosan Guibertet az összes püspökkel, főúrral együtt, mindenkit, aki részt vett a Worms-i zsinaton. Innentől kezdve már a pápa legbelsőbb emberei, a gregoriánus bíborosok sem voltak képesek számon tartani a kiátkozások özönét, hiszen gazdájuk minden évben rendezett egy szentcirkuszos kiátkozási hoppárét, ahol csak úgy zúdultak a szitkozódások, az átkok.
Gergely folyamatos dühöngése, átkozódása eredményeként gyűltek össze a birodalom nagyjai 1080 júniusában, Brixenben, ismét megfosztották a bajkeverő Hildebrandot minden méltóságától, majd Guibertet – III. Kelemen néven – választották meg a római egyház fejének. III. Kelemen inkább katona volt, mint egyházfő, páncélba öltözött lovag, aki kipróbált, válogatott harcosok élén éveken keresztül harcolt a pápai zsoldosokkal, toszkánokkal, normannokkal. Kánoni előírásoknak megfelelően, óriási pompa közepette szentelték fel pápává a Szent Péter bazilikában 1084 márciusában, mikor a birodalmi hadaknak sikerült egy rövid időre Rómát hatalmukba keríteni. A többszörös túlerőben lévő normann-szaracén támadás elől Tivoliba vonult vissza, várva a nemsokára beköszöntő reményteljesebb napokat. Róma pusztulása után az elvonuló normann hadakkal kotródott odébb Gergely pápa is, a város megszabadult ugyan a gyilkos, gyújtogató démon-pápától, de a köpönyegforgató Centius ott maradt a romokban turkálni, halottakat kirabolni. Nyilvánosan mutatkozni ugyan nem nagyon mert, hanem tornyokkal erősített erődjébe zárkózott, és onnét próbált kapcsolatot felvenni a romok között bujkáló gregoriánus bíborosokkal. Egyedül a normann pusztítástól megkímélt, egyházi szolgáktól és zsidóktól sűrűn lakott Trastevere negyed maradt hű Centiushoz és a gregoriánus papsághoz.
Róma polgársága csak lassan, nagyon lassan kezdett magához térni a borzalmas pusztítás után, de amint kezdett az élet újra beindulni Kelemen pápát egyre többen kérlelték, hagyja ott Tivoli várát és foglalja el végre a Lateran palota dísztermében felállított trónust. Hetekig, hónapokig halogatta útját Kelemen pápa, hiszen Róma környékén még mindenfele ott portyáztak Matilda és Guiscard hátrahagyott zsoldosai és a falakon belül is rendkívül elharapózódott a banditizmus, ezért 1084 karácsonyára vonult be az üszkös-romos városba. Nem lehet tudni hány hétig, hónapig tartózkodott Rómában az elmenekült ill. illegalitásba vonult római papság nélkül lehetetlen volt megfelelően kormányozni, hivatalt vezetni, Lombárd és Emilia-i főpapokon kívül nem volt klérusa, eltűnt a kancellária és szünetelt a laterani adminisztráció. A Rómaiak többsége érthető módon elfordult, elhidegült a papságtól a csupaszra szegényedett város kormos maradványai taszítóan hatottak Kelemenre és nem lehet meghatározni, hogy hol tartózkodott, mikor Gergely pápa halálhírét meghallotta.
