II. Celesztin (1143-1144)
Szeptember 24-én hunyt el II. Ince pápa és rá két napra 26-án a pápaválasztó főpapok egy idős, betegeskedő karrierista papot választottak meg – tudván – úgy sem fog sokáig élni. Eredetileg Guido di Castellanónak hívták és már elég korán ott sündörködött II. Honorius körül, majd Ince pápa tanácsadójaként és pápai követeként több világi nagy úr udvarában is megfordult. A hamis pápa Incét elkísérte franciaországi lázító körútjára, jó barátságot kötött a hazudozó Bernáttal és annak társaságával, a római konzervatív papi intézmény egyik nyakasan hajthatatlan, megrögzött élharcosa volt. Megválasztásában mégis inkább rozzant állapota volt a szempont, mert a makacs gregoriánusok belefáradtak a szüntelen harcban, egy kis szünetet reméltek, melyben rendezni tudták volna soraikat. Guido bíboros megválasztása után II. Celesztin nevet felvéve foglalta el a pápai trónt.
A pápaság helyzete nem állt valami fényes csúcson, mert az egymás után uralkodó gregoriánus pápáknak sikerült szinte mindenkit maguk ellen hangolni, miközben nem vették figyelemben az itáliai városokban végbemenő társadalmi változásokat, polgárság felemelkedésével járó szabad köztársaságokban tömörülő polgárok szervezkedését. III. Konrád, a német uralkodók szép régi szokását követve hol valamelyik német fejedelemmel, hol meg valamelyik keleti szomszédjával háborúzgatott és örült, hogy nem kellett a pápaság dolgaival vesződnie. Franciaországban VII. Lajos volt a király, az a Lajos, aki ellenezte, hogy II. Ince kancellárjának (Aimeri kardinális) unokaöccsét, a gregoriánusokat mindenben kiszolgáló, Pierre de la Chatrét nyomassák be a Bourges-i érseki székbe. A Bourges-i érsekség az egyik leggazdagabb, nagy egyházi és világi hatalommal bíró érsekség volt az országban, ezért nem volt mindegy, hogy egy Rómát pártoló vagy a francia király érdekeit szem előtt tartó alak kezében van. Persze a pápa juszt is Pierre de la Chatrét támogatta, meghívta a gregoriánus főpapot Rómába és érsekké szentelte, holott nagyon jól tudta, hogy Lajos királynak ez egyáltalán nem fog tetszeni. Lajos megtiltotta a hazasomfordáló pápa érsekének, hogy lábát betegye Bourgesbe, aki erre fel a pártütésre hajlamos Champagne grófhoz, Theobaldhoz menekült. A pápa bosszúból az egész országot interdiktum (kiközösítés) alá helyezte, amivel egy felesleges véres háborút robbantott ki. Pierre dela Chatre persze még időben elhúzott a pápához Champagnból és Rómából leste az általa gerjesztett öldöklést. Az elhidegült kapcsolatok miatt Lajos király nemhogy baráti, de még laza haveri viszonyban sem volt a pápával.
A Gallucció-i ütközet óta aránylagos béke és elégedett jószomszédi viszony állt fenn a pápasáság és az Itália déli részét birtokló normannok között. Roger király Szicíliában élvezte szerencséjét néha kalózkodott, néha kereskedett, de legtöbbször valamelyik palotája dísztermében lustálkodott. Nem érdekelte, hogy mi történik a pápasággal és nem akart ügyeiben avatkozni. A pápa tehát déli szomszédjától sem remélhetett túl sok támogatásra, pedig nagy szüksége lett volna rá. Róma környékén akadt néhány gróf és kisnemes, mint Tivoli polgársága, vagy viterbói Gottfried, tusculumi Ptolemaiosz, akik szívesen miséztek a pápával, de egy költséges háborúra pénzáldozatot hozni már egyik sem nagyon akart volna. Rómában még ennél is kevesebb barátja volt a pápaságnak, az augusztus közepén kikiáltott köztársaság hívei egyre gyarapodtak és a sebesen változó állapotok miatt, Róma nemeseinek többsége össze-vissza toporogva azt sem tudta hova álljon.
Az északi Lombárd, Toszkán és romagnai városok szolgálataiért az Ottók kora óta kisebb-nagyobb kiváltságokban részesültek, kihasználták a császárság és a pápaság közti ellentétet, és ahogyan városi önkormányzatuk erősödött, úgy vonták ki egyre jobban magukat püspökök, érsekek hatalma alól. Míg Milánó. Pisa, Firenze, Genova, Velence polgárai megszabadultak püspökeik önkényétől gyámságától, addig ez Rómában lehetetlenség volt, mert az ő püspökük a pápa volt, a pápa városa pedig 'dominium temporale'. Rómában évszázadokon keresztül két hatalom létezett; papság és a tradicionális arisztokrata családok. Míg más városokban iparos mestereket, nagykereskedőket, céhek vezetőit megbecsülték és az általuk létrehozott önkormányzatokat elismerte a nagy nemesség és a papság, Rómában ilyesmi nem létezhetett. Legalább is 1143. augusztusáig. Celesztin trónra lépésekor már egy egyre erősödő népi szenátus, polgári milícia és új a polgárok soraiból választott konzultanács (Consules Romanorum) irányította – hol jól, hol rosszul – a várost és környékét. Róma legfőbb nemesi családjai; Colonna, Normanni, Corsi, Sassi Duranti, Ursini, Bodoni, Maximi és természetesen a Frangepáni mind a feudális pápai állam elkötelezett hívei voltak, feudális uruknak és jótevőjüknek tekintették a pápát, hiszen rangjukat, mint pl. konzul, birói, törvényszéki hivatal, prefektusi méltóságokat a pápa adományozta. A pápáé volt az abszolút invesztitúra joga, így számukra a tőle kapott rangok, kiváltságok örök életű, megkérdőjelezhetetlen értékek voltak. Hatalmukat, vagyonukat féltő arisztokraták a népi önkormányzat ellen fordultak nem számítva arra a heves ellenállásra, amit a polgárok válaszként kifejtettek. A kiskirályként viselkedő nemesek többsége hamarosan minden hatalomtól meg lett fosztva, a nép elzavarta hivatalaikból, néhánynak vártornyát, kastélyát földig rombolták, és minden közigazgatás, törvényhozási jog a városi önkormányzat hatáskörében került. A pénzverés kiváltságát is elvették a pápától és több évszázadnyi szünet után ismét „Senatus populus que Romanus” feliratú ezüstpénzek kerültek forgalomba. A pápát megfosztották világi hatalmából, intézményével közölték, hogy ezentúl az egyházi adókból és adományokból kell gazdálkodnia, ahol ez nem elegendő, ott az állam kompenzációt biztosít.
Ilyen körülmények között Celesztin nem sok mindent tudott csinálni, mindössze feloldotta Franciaországról az interdiktumot, mert a franciákat akarta használni a minden adóformát megtagadó Roger, szicíliai király ellen. Irt még továbbá néhány kesergő levelet, kibocsájtott még vagy ötven privilégiumlevelet, majd laterani palotáját otthagyva Frangepáni védelme alá húzódott. Frangepáni erődjében, 1144. március 8-án érte el vége, mindössze öt és fél hónapig töltötte be hivatalát. Jelentéktelen, idős, beteges ember volt, de ahhoz volt esze és ereje, hogy minden tárgyalási lehetőséget visszautasítson a népi önkormányzattal, amivel egy új háborús helyzet kialakulását segítette elő.
II. Luciusz (1144-1145)
A Patrologia Latina gyűjteményében majd száz levél maradt fenn Luciusztól, mind privilégiumokmány. Az iratokból betekintést nyerhetünk arra az egyszerű igazságra, hogy a kolostoroknak, zárdáknak, apátságoknak adott kiváltságok nem jártak ingyen. Luciusz különösen követelőző volt, fehér lovakat, palliumokat, díszes könyvborítókat, nemesfémből készült templomi edényeket, és természetesen aranyat, ezüstöt igényelt cserében. Boso biográfija nem több harminc oldalnál, míg egyes évkönyvekből más fontos adatokhoz juthatunk.
A következő pápa, mikor még Gerard Caccianemecinek hívták szépen végig járta a katolikus szamárlétrát, karrierje fontos fordulópontja volt, mikor II. Honorius 1125-ben pápai legátust csinált belőle és Németországba küldte, hogy segítse elő a gregoriánus-barát, III. Lothár megválasztását. Utána még kétszer ment Németországba és mindkét esetben erőszakosan tuszkolta Lothárt a pápaság érdekében végrehajtandó itáliai hadjáratokra. Mindkét hadjárat egy vagyonba, került és egyikkel sem ért el semmit sem a pápa sem a császárság. A ráfázással együtt járó hoppon-maradás azonban erénynek és dicsőségnek számított a pápai udvarban és II. Ince a két felesleges háború kirobbanásért tett erőfeszítéséért laterani kancellárnak nevezte ki Gerard Caccianemecit. Boso szerint II. Ince a halálos ágyán azt hangoztatta, hogy elhunyta után az egyház legfontosabb hivatalát Gerard Caccianemecinek illene betöltenie. 1144. március 12-én avatták pápává Gerardot, megkapta a tiarát, díszlepleket, a 'halász' gyűrűjét, lábára húzták a bíborharisnyát és II. Luciusz névvel ellátott új pápája lett a világ leghatalmasabb vallásának. Ha valaki igazából örült Gerard Caccianemeci megválasztásának az Roger szicíliai király volt, mert az új pápa keresztapja volt a király egyik fiának, és mivel mindig jól kijöttek, a király naivul barátjának hitte Gerardot. (Romauld, Krón.)
Roger kihallgatást, találkozót kért a pápától, amiben Luciusz örömmel belegyezett és hamarosan Ceprano mellett sor kerülhetett a találkozásra. A király és két fia megcsókolták a pápa lábát, értékes ajándékokat adtak a pápának, hűséges szolgának nevezték magukat, akik az életük árán is megvédenék a szentatyát. A normannok megdöbbenésére, a pápa válaszként mindjárt követelőzéssel kezdte; azonnal adja vissza Roger Capuát, fizessen kompenzációt az eltulajdonított jövedelmek után, és Szicília, Dél-Itália után járó adót visszamenőleg is azonnal fizesse ki. Több napon át tartó tárgyalások sehova sem vezettek, a pápa és kísérői szemtelen, lekezelő viselkedésükkel csak felbőszítették a normann királyt, aki dühösen távozott, de előtte megbízta Apulia hercegét, Roger fiát, hogy dúlja fel a pápasághoz tartozó Campana-i birtokokat. Luciusz kifinomult diplomáciai jártassága hamarosan felperzselt falvakat, lerombolt udvarházakat, megpörkölődött apátságokat, kolostorokat hagyott maga után, mégis a pápa olyan kevélyen, hetykén vonult be Rómába, mintha valami győzedelmes csatát nyert volna. Roger fia harci osztagai egyre közelebb kerültek Rómához és az általuk generált kár folyamatosan növekedett, amiért a pápának muszáj voltmegállapodásra jutni a normannokkal. Két hónappal a sikertelen tárgyalások után, Luciusz követségek útján kiegyezett Roger királlyal; megerősítette II. Ince által nyert elismerést, szentesítést (beleértve Capua átadását Róbertnek), lemondott a kártérítési vagyon követeléséről, a normann király cserében megígérte, hogy majd fegyveresen fogja megsegíti a pápát Róma népe ellen. Luciusz minden ravaszságát és tekintélyét latba vetve római hatalmát óhajtotta megerősíteni, első lépésként a szenátorokat szerette volna meggyőzni hivataluk (magisterium) feladására, ami nagyon rosszul sült el. A polgárok Jordán (II. Anacletus pápa öccse) vezetésével ismét kikiáltották a köztársaságot, Jordánt patríciusnak nevezték ki és szenátori küldöttségük felszólította a pápát, hogy mondjon le az uralkodói haszonélvezetről (regalia) és elégedjék meg az egyházi adok hasznával. Jordán (Giordano) Pierleoni és népi szenátorai megfogalmazták Róma első polgári alkotmányát. Luciusz azon nyomban Konrádhoz fordult segítségért: jöjjön gyorsan, mert bajban van az egyház legszentebb intézménye. Freisingi Ottó ekképp kesereg: „A római nép ugyanis, botorságának határt szabni nem akarván, a szenátorok mellé, akiket már előzőleg behelyeztek, még egy patríciust állított és erre a méltóságra Leonis Péter fiát, Jordanest választották meg s neki, mint valami fejedelemnek, mindnyájan meghódoltak. Ezután a főpap elé járultak és annak minden, úgy a Városon belüli, mint kívüli regáliáját patríciusuk joghatósága számára visszakövetelték, azt mondván, hogy neki a régi papok módjára csakis a tizedekből és adományokból kell élnie s nem átallották napról-napra megszomorítani az igaznak lelkét”. (Krón. VII.-31). Bernát szintén bevetette leginkább kifinomított tudását, ami magas szintű uszításból állott és pimaszul kioktató, felszólító levelekkel kezdte el zaklatni a német uralkodót, aki épp a morva meg a sziléziai bárókkal vergődött. Levelében felszólította Konrádot, hogy haladéktalanul támadjon Rómára, mert az ő kötelessége megvédeni a katolikus egyházat és annak vezetőjét, szent Péter örökösét, „átkozott vad népség, akik nem tudják felmérni az erőviszonyokat” gyávának nevezte Róma polgárait, „dölyfösségük és arroganciájuk jóval meghaladja bátorságukat”, így könnyű lesz szétcsapni közöttük. Konrádnak semmi kedve nem volt átkelni az Alpokon és egy bizonytalan kimenetelű háborúba sodródni – különben is, nagyon kellemesen el volt őfensége a szláv bárók püfölésével foglalva.
Frangepáni, Latro Péter és még egy tucat római főnemes azonban sietve a pápa mellé állt és egy új polgárháború robbant ki Rómában. A folyamatosan dührohamot szenvedő pápa nem bírt a fenekén maradni a Palatinus déli részén álló Frangepáni erődrendszerben, muszáj volt neki páncélt ölteni és a Capitolinusban összegyűlt polgári milíciák ostromában részt venni. Viterbói Godfrid szerint egy roham alatt eltalálta egy hajítógépből kilőtt kő a pápát, akit hordágyon vittek el a harcmezőről. Néhány nap múlva, 1145. február 15-én, valószínű belső vérzés következtében belehalt sérülésében. Majdnem egy évig uralkodott.
III. Jenő (1145-1153)
Legértékesebb részleteket Jenő pápá cselekedeteit illetően Freisingi Ottó Krónikájából meríthetjük,de talán azonos értékekkel bír Salisbury János szerzeménye is, a 'Historia Pontificalis'.
Karrierjét Clairvaux-ban kezdte az ottani főuszító mester Bernát alatt, aki maszkulin fellépésével úgy elkábította a szégyenlős középkorú papot, hogy az nyomban megváltoztatta keresztnevét és Péter nevét Bernátra cserélte. (Giuseppe Bertini, 'Parma al tempo di Corregio', Dissertazione, 1822. 117 o.) Minden tudományosnak mondott ismeretterjesztő történelmi kiadvány szerint Bernardo Pignatelli néven látta meg a napvilágot, és mégis a jelentős olasz történész azt állítja, hogy Péter volt az eredeti neve, amit a clairvauxi főpap iránti rajongásának köszönhetően változtatta Bernátra. A biblia alapos ismerete mellett a pisai Bernát eltanulta a cisztercita rend fegyelem és szabályzat minden csínját-bínját és maga is briliáns ötletekkel járult a cisztercita szerzetesei fokozott fegyelmezéséhez, életük apró részleteit is pontosan behatárolható szabályozásához. A Clairvaux-i Bernát 1140-ben Rómába küldi a lelkes pisai növendéket, hadd tegyék magukévá ott is a cisztercita fegyelem áldott állapotát, hiszen a rómaiknak pont az alázatra, engedelmességre és a csöndes belenyugvás elsajátítására volt leginkább szükségük. A szent Vince és Anasztáz kolostorában – ahol apátként működött –, érte el hírét megválasztásának Bernát apát, és megválasztása nem csak őt, hanem mindenkit alaposan meglepett, még a Frangepáni védelme alatt összegyűlt pápaválasztókat is, hiszen Bernát apátot senki sem tartotta valami kiemelkedő elmének. Kiváltképp volt mesterét a később szentnek kikiáltott uszító Bernátot lepte meg a választás. Rómába, a bíborosok kollégiumához (conventus) irt levelét igen nyersen fogalmazta: „A tiszteletre méltó kúria minden római püspökének és kardinálisának! Bocsássa meg az Úr, amit cselekedtetek (…) hát nem akadt közöttetek egy bölcs és kellő tapasztalattal rendelkező vezető sem, aki jobban megfelelt volna a legtehetségesebb jelölt kiválasztás feladatának betöltésere? Kétségkívül abszurdumnak tűnhet, hogy egy ilyen megalázkodó, szerény és csiszolatlan ember elnököljön majd királyok felett, püspököket irányítson, uralkodók és birodalmak sorsáról döntsön. Nehéz eldönteni, hogy ez az egész választás nevetséges-e vagy mirakulózus?” Zárómondatában arra buzdította a római kardinálisokat, hogy segítsék meg Jenőt az általuk ráhelyezett teher viselésében. (Ep. 237.). ugyanebben a levelében „mesterkéletlen, faragatlannak” (rusticanum), „rongyos kisemberkének” (pannosum homuncionen) nevezi az új pápát. Druszájának, a frissiben pápává lett Bernátnak irt első levelében – mivel sosem tartotta egy érdemleges, kiemelkedő szellemiségnek – nehezen, kicsit zavartan próbál valamit mondani, írásából kitűnik, hogy nem valami boldog a választással: „... az én Uramnak, akit már nem merek többé fiamnak szólítani (…) ha megengednéd nékem, akkor mondanám, az evangéliumok szellemében jelenthetem ki, hogy én nemzettelek téged, így olyan vagy, mintha elsőszülött fiam lennél. A bölcs fiú az atyját örvendezteti, ő az atyja glóriája. Ám mostantól nem hívhatlak többé fiamnak … mert Bernát fiam … előléptetett, így Jenő szentatya lett belőled.” (Ep. 238.).
Rómába érkezése után szinte az első órában tudtára adta környezetének, hogy nem ismeri el a népi-szenátust, semmibe veszi követeléseiket, Rómát továbbra is egyházi tulajdonnak tekinti és a világi pápai hatalom értelmezése szerint a pápa nem csupán Róma főhercege, hanem feudális fejedelem is. Minden alattvalója feltétlen engedelmességgel tartozik, és az ellene lázadókat isten ellenségének kell tekinteni. A Lateran palotát minden gond nélkül birtokba vehette, de a Szent Péter bazilikához vezető utat a római szenátus lezárta előle. Megválasztása után két nappal Bernát, mint egy bűnöző, az éj leple alatt, főpapjai kíséretében kiosont Rómából, még pihenni sem állt meg Monticelli erődéig. Innét a farfai apátságba siettek, ahol a jelenlévők nagy örömére pápává szentelték Bernátot. A pápa és népes kísérete nem maradhatott Farfában, hiszen ott juhtúrón és köleskásán kívül semmi más élelem nem volt, ezért tovább álltak a gazdag Viterbóba, hol a feudális Gottfried nevű főúr igencsak szerette az egyházi semmittevőket. Első dolga volt, hogy „Jordanest egynémely hívével együtt az egyházi átok kardjával sújtotta” (Frei. Krón. (VII.-31). Nyolc hónapig tartott, amíg a sok papnak meg szolgáiknak sikerült minden készletet felenni, meginni, és mikor minden elfogyott tovább álltak Narniba. Ezen idő alatt Jenő megpróbált minél több campagnai, latiumi (Lazió) nemest magához édesgetni, ígéretekkel, üres titulusokkal, kétes értékű kiváltságlevelekkel halmozta el, főleg azokat (pl. Tivoli), akik már régóta szenvedélyesen gyűlölték Rómát. Ügynökei segítségével biztosította, hogy távollétében se legyen nyugalom Rómában; vesztegetésre pénzt küldött, agentjei zsoldosokat és közönséges banditákat szabadítottak a városra, miközben a felbőszült Frangepáni vezette a jómódú arisztokratákból álló pápai pártot a városi önkormányzat szenátorai ellen, akik élén a tehetséges stratéga Jordán (Giordano) Pierleoni állott. A pápai ügynökök szép lassan behálózták a harcokban egyre inkább belefáradó szenátorokat, sokat megvesztegettek közülük, míg másokat fontos pozíciók ígéretével tévesztettek meg, addig áskálódva, míg azok bele nem egyeztek a pápa által felajánlott békeszerződésbe. Legfőbb érvelésükben annak adtak hangot, hogy a római szenátust és köztársaságot még mindig jobb pápai hatóság alá helyezni, mint a császári hatalom alá. 1145. karácsonya előtt Jenő pápa úgy vonult fehér lovon, aranyozott vértmellényben, kezében a világi hatalmat jelképező aranybuzogánnyal Sutriból Rómába, mint valamilyen világverő hős hadvezér és a meggondolatlan római szenátorok hivatalosan is alávetették intézményüket a pápai önkénynek. A szerződés szerint a patrícius hivatala megszűnt, Jordánnak vissza kellett húzódnia erődrendszerében, a pápa hű nemesekből álló prefektúra intézményét restaurálták és a szenátus működésköre a pápai akaratnak és invesztitúrának lett alárendelve.
A több évtizedre visszanyúló római-tivoli kölcsönös ellenségességgel, gyűlölettel azonban nem tudott mit kezdeni Jenő pápa és a római nemesek, polgárok először csak kérlelték majd követelték a pápától, hogy vezesse őket Tivoli ellen: amit Jenő megtagadott. Az ez miatt kialakult feszültség arra kényszerítette a pápát, hogy 1146-ban a Laterant otthagyva átköltözzön a Trastevere negyedébe, ami nem tartozott a szenátus hatásköre alá. Innét írogatott Jenő, Konrád királynak, hogy jöjjön seregével Rómába és mentse meg őt a fellázadt nyájtól (vagy miképpen azt szent Bernát megfogalmazta: „Péter bárányai, kiknek gondját viselnie a főpásztornak kellene, Rómában ordasokká, sárkányokká és skorpiókká váltak.”). Franciaországból meg a másik Bernát uszított, zaklatta szemrehányó, kioktató leveleivel Konrádot, aki épp Magyarország lerohanásával volt elfoglalva. Konrád hűséges szolgájára, Henrik osztrák őrgróf és bajor hercegre bízta a könnyűnek tűnő hadjáratot. Persze a lerohanásból semmi sem lett, mert már Pozsony előtt elakadt a sárban a sok nehéz páncélzatú germán, miközben a magyar könnyűlovasság folyamatosan támadta a lassan mozgó, mamlasz németeket. Henriknek vissza kellett vonulnia egészen a Bécsi-medence nyugati felébe és békét kérni a magyaroktól. Géza béke helyett ellentámadásba kezdett és feldúlta Henrik ausztriai grófságának tetemes részét, és csak váltságdíj kifizetése után vonult vissza. A röstellni való hadjárat semmire sem volt jó, hacsak nem arra, hogy Konrádnak volt mire hivatkozni a szentatyánál, hogy miért nem tudott segítségére sietni.
A pápa helyzetét tovább nehezítette a már korábban többször kiátkozott, száműzött Brescia-i Arnold római fellépése, aki nyíltan lázított a papság világi hatalma ellen, tagadta a Pápai Állam hierarchiáját, politikai uralmát és csak is a puritán, ősi, szegénységen, szerénységen nyugvó apostoli egyházi létezést tudta elfogadni. Arnold színrelépése tökéletes patt helyzetet teremtett Rómában.
A több oldalról szorongatott, erős szövetségessel nem rendelkező pápának az a helyzetmentő ötlete támadt, hogy elindít egy másik nagyszabású kereszteshadjáratot, melynek dicsfénye visszaállítja intézménye tiszteletét és megnöveli világi hatalmát. A francia király meghívására 1147. januárjában elhagyta a számára barátságtalan Rómát és néhány hét múlva már VII. Lajost győzködte a kereszt felvételére: kezdetben sikertelenül. Ekkor a főuszító, demagóg Bernátot kérte meg: vesse bele minden tehetségét a királyi és a főnemesi családok meggyőzésére, hogy azokvegyenek részt egy másik keresztesháborúban, mert neki nem nagyon megy a toborzás. Bernát megörült a megbízatásnak, ott hagyhatta az unalmas Clairvauxot és mint egy felpörgetett robotmasina rohant az egyik főúri székhelyből a másikba, mindenhol erőszakos rámenőséggel győzködött, vitatkozott, fenyegetőzött, ígérgetett. Csak a keresztesháború fontosságáról prédikált, rámászott a grófok, bárók családjára, enni, inni, pihenni sem hagyta őket, nem volt békéjük és addig nyaggatta őket, míg azok be nem adták derekukat. Lajos királlyal és családjával ugyanezt cselekedte és nem akadt egy nemes sem, aki rá mert volna szólni, vagy fenéken merte volna billenteni az agresszív csuhást.
Jenő és Bernát együtt biztatja a sok megzavarodott fanatikust a keresztesháborúra. Nekik nem kellett menni ... Ha kelletlenül is, de VII. Lajos is felvette a keresztet, ám mégis elsőnek nem sokkal Géza királyunk német földről való visszavonulása után III. Konrád király indult el – akit közben szintén befűztek a csuhások –, és kb. harmincezer fegyveres lovag, csatlós, és ugyanennyi számú zarándok kíséretében Magyarországon majd a Balkánon keresztül vonulva ázsiai-bizánci területre érkezett. A rákövetkező évben egy kissé nagyobb számú sereggel és még nagyobb számú zarándokhordával érkezett meg Magyarországra VII. Lajos. Gézának ezt a sereget és az éhes sáskahadként garázdálkodó zarándokhordát is sikerült nagy áldozatok meghozatalával kordában tartani és ez a dicső ármádia is szinte gond nélkül vonult át Magyarországon.
Anélkül, hogy részletesen kitérnénk a második keresztesháború sikertelenségére, elég annyit közölni, hogy amikor az elkeserítő hírek egyre szélesebb körben kezdtek el gyűrűzni Franciaországban, a növekvő felháborodás elöl, 1148. nyarán Jenő pápa visszakotort Itáliába. A főuszító mester, Bernát szintén angolosan lelépett a színről és a Clairvaux-i apátság biztonságába vonult vissza sunnyogni, mintha neki semmi felelőssége nem lenne a több tízezer kereszteslovag és zarándok elpusztulásához. Jenő kedves vazallusszolgájánál Gottfried viterbói hercegnél költözött be a korábban is használt rezidenciájába és onnét küldözgette leveleit a rómaikhoz, hogy azonnal zavarják el Arnoldot, és ismét legyenek hűséges alattvalói az anyaszentegyháznak, ami nem más, mint az ő fenséges személye. A rómaiak azonban ignorálták a pápa követelését, ezért a pápa a hozzá hű vidéki nemeseket hívta hadba. 1149. tavaszán Tusculban gyülekezett a sereg, amihez normann grófok és zsoldosaik is csatlakoztak. A lazán fegyelmezett, nem túl lelkes hadtesteket Jenő pápa egy hadi dolgokban járatlan, de annál erőszakosabb Puella Guido nevű bíborosra bízta, aki aztán több mint egy éven keresztül eredménytelenül csatározgatott a makacsul ellenálló rómaikkal.
Még abban az évben (1149) mindkét suta kereszteskirály otthagyta a szeldzsuk frontot és visszasomfordált a biztonságos Európába. Először Konrád jelent meg megtépázott, lebetegedett seregmaradványával, majd az ősz folyamán Lajos is áthajózott Itáliába, ahol sietett meglátogatni a pápát. A találkozásra II. Ptolemaiosz herceg várában, Tusculumban került sor és a komoly veszteségekkel járó háború ötletgazdája és a hadjáratokban, hadvezérként pocsék módon levitézlő Lajos semmi hibát nem akartak egymás szemére hányni inkább közösen szidalmazták az eretnekeket, a rómaiakat, a hitetlen szeldzsukokat meg a gonosz zsidó Jordán Pierleónit, aki a szentatya helyett bitorolja Rómát. Lajost állítólag megdöbbentette, hogy a legszentségesebb atyának és népes sleppjének egy zord vidéki erődben, spártai körülmények között kell élnie, minden luxus és dörzsölés nélkül. Arról szó sem lehetett, hogy Lajos király fegyvereseivel segítse meg Jenőt a rómaiak ellen, mert szinte mindegyik vele menekülő lovagja sebesült, beteg vagy elkeseredetten ellene volt mindenféle további hadviselésnek. Hogy a felbujtó, az egész háborút kitervelő pápáról – kinek mizériájukat köszönhették – miként vélekedtek, arról elfelejtettek beszámolni az egyház történészei. A francia király mielőtt hazafelé vette volna útját, Rómába is ellátogatott, ahol a legnagyobb tisztelettel fogadták, több templomot, bazilikát meglátogatott, hálaadó imákat szervezett, melyeken az összes szentnek több tucatszor megköszönte, hogy épségben megúszta a rosszul megszervezett, és ócska stratégiával lefolytatott háborút. Nem sokkal Lajos távozása után Jenő pápának sikerült egyességre jutni a rómaiakkal és november végén pompás díszletek között bevonult a városba. Sikerét segítette a Franciaországban begyűjtött arany, miként Salisbury János irja: „a rómaiak kiszagolták az aranyat, ezüstöt, amit a pápa Franciaországban kapott.”(Hist Pont. c. 21.). Arnold leállt a nyilvános igehirdetéssel és ideglenesen el kellett tűnnie minden nyilvános helyről, Jordánnak sem esett semmi baja, nem is eshetett, mert nővére tusculumi II. Ptolemaiosz herceg felesége volt, mindössze visszavonulásra kényszerült a politikai térből. Róma polgárai és kisnemesei, akik kezdetben éltették és ujjongtak a pápáért elég hamar kiábrándultak a minden rugalmasságot és kompromisszumot elvető pápából és a régi problémák ismét a felszínre vetődve rontották a nehezen létrehozott békét, harmóniát. Bő fél évvel megérkezése után, 1150. júniusában Jenő – saját makacsságának köszönhetően – ismét Róma elhagyására kényszerült.
A változatosság kedvéért délre, a normannokhoz igyekezett Jenő pápa, abban reménykedve, hogy Rogert sikerül majd egy Róma ellenes hadjáratba beleráncigálnia. Roger király normann létére elég bölcsen uralkodott; a papságot teljesen hatalma alá helyezte, a pápa invesztitúra jogát semmibe véve maga nevezte ki a főpapokat, apátokat, és csak azokat a pápai legátusokat, ügynököket engedte be országába, akiket ő hívott meg, miáltal kizárt minden titkos áskálódást. Jenő pápa persze minden Roger által kinevezett főpap szentesítését megtagadta. Salisbury János így kesereg: „Más tirannusok példáját követve az egyházat rabszolga sorba süllyesztette, szavazati jogukat megtiltotta elöljáróik megválasztásában, helyettük ő nevezte ki az egyházi méltóságokat betöltő egyéneket úgy, mintha palotai hivatalnokokról, ügyintézőkről lenne szó.” (Hist, Pont. c. 32.). Ilyen felállás mellett került sor Cepranóban a tárgyalásokra, ahol Roger hajlandó volt lemondani a főpapok kinevezéséről (invesztitura jog), szabad utat nyitni minden pápai agent előtt és hűbérurának elfogadni Jenő pápát. Cserébe mindössze azt kérte, hogy a pápa szentesítse, erősítse meg két királyság feletti uralkodói státuszát, ám Jenő még ezt sem volt hajlandó megtenni. Jenő mindent akart és semmit sem volt hajlandó adni cserében csak áldást, imádkozást, feloldozást meg mennyországra vonatkozó ígéreteket. A pápa akaratos önzése miatt a tárgyalások megszakadtak, Roger visszatért Szicíliába, míg a pápa még több mint két évig Campagnában, az erős várfalakkal, bástyákkal megerősített Segni városában maradt, mert a rómaiak nem akarták városukba beengedni. Mindenesetre a pápa nagyon belelkesült, mikor 1151. szeptemberében Konrádtól olyan levelet kapott, amire már évek óta áhítozott. Konrád megígérte, hogy a következő év tavaszán erős sereggel átkel az Alpokon és gatyába rázza a renitens rómaiakat és határozott rendcsinálással fogja, „megjutalmazni a lojális alattvalókat és megbüntetni a hűtleneket”, valamint véglegesen megerősíti a pápa szúpréme hatalmát. Kár volt Jenőnek olyan nagyon előre örvendeni, mert a következő év február 15-én Konrád Bambergben – ahol seregét gyűjtötte – elhalálozott.
Konrád a halálos ágyán nem tulajdon fiát, az alig hét éves Frigyes herceget nevezte meg trónörökösnek, hanem unokaöccsét, a harmincadik évében járó másik frigyest Svábföld hercegét. Benne látta azt a békés jövőt, ami elsimíthatja a Welf (Guelf) és a Staufen (Ghibellin) családok közötti mérges ellentétet, mer Sváb Frigyes apja II. Frigyes, Konrád király öccse révén Staufen volt, ám anyja IX. Henrik bajor herceg leánya Judit révén Welf vér csordogált ereiben. Így mindkét ház jogos örököse révén – elméletben – meg kellett volna szűnni minden rivalizálásnak, véres leszámolásnak. Alig húsz nappal Konrád halála után Babarossa Frigyest Németország királyává koronázták (1152. március). Hiába irt örök hűséget esküdő, békéért esdeklő leveleket az új királyhoz, a Római Szenátus, mivel az már gyermekkorától gregoriánus agymosásban részesült, így természetesen Jenő pártját fogta a római néppel szemben. Az uszító Bernát, mint valamilyen döglégy ott kőrözött, lihegett Frigyes körül öntötte bele a haragot, gyűlöletet a rómaiak ellen. Jenőhöz irt értekezésében pontosan úgy fogalmazott, ahogyan a fejedelmi udvarokban rongálta a római polgárokat, mert azok szabadságra és önrendelkezésre vágytak; „konok engedetlen népség akik csak akkor hajlandóak alávetni magukat, mikor védekezésre képtelenek … amikor egy római alázkodó szolgaként alakoskodik, máson sem mesterkedik, minthogy uralkodjék feletted … bölcsességet nyertek az ördögtől, de bármi jót cselekedni már képtelenek … zajongó duhajok egymás között, szomszédaikra irigyek, idegenekkel szemben faragatlanok és durvák, semmilyen más embert nem szeretnek és őket sem szereti senki … minden szerénység nélkül követelnek és szégyentelenül visszautasítanak, mástól megtagadnak minden adakozást, engedményt … simulékony hízelgők és a legrosszabb -féle hátraszúró népség” (De Consideratione IV. c,2.). A sok kitartó becsmérlés természetesen befolyásolta a király döntését és attitűdjét, ami kihatott későbbi viselkedésére. Frigyes odaadó támogatásról biztosította a pápát; először is visszahelyezi Róma legszentebb trónjára, minden adó és járandóság kifizetését garantálta, megígérte, hogy minden korábban elvesztett területet visszaszerez a szentatyának, cserében a pápa császárrá koronázását óhajtotta biztosítani, valamint megígérte, a német és itáliai papság teljes támogatását.
Jenő pápa 1152. december 9-én teljes pompa közepette immár harmadszorra vonult be Rómába, hogy ismét elfoglalhassa a Lateran palota dísztermében álló Szent Péter trónust. Visszatérését nagyban megkönnyítette az a tetemes összeg, amit Franciaországból hozott magával: még mindig volt bőven a francia nemesekből kisajtolt, kikuncsorgott arany, ezüst melyekkel kulcsfontosságú római hivatalnokokat volt képes megzsarolni. Hatalma tovább szilárdult, mikor a korábban elűzött udvaroncai 1153. tavaszán visszatérhettek Rómába és egyből visszakaparintották korábbi hivatalaikat. Muratori gyűjteményben olvashatjuk neveiket; Cencius Frajapanis, Johes Petri Leonis, Odo Franjapanis, Gratianus Ovitionis, Stephanus de Tabaldo … (Ant. IV. 793). A nép által megválasztott szenátorok egyre hátrébb szorultak és a pápa teljes leszámolásra készült ellenük – ezért Tivoliba ment fegyveres csatlósokért –, mikor 1153. július 8-án hirtelen eljött érte az ördög. Róma polgárai, az önkormányzat szenátorai, Arnold és hívei fellélegezhettek. Legalábbis egy időre.
szent Bernátról bővebben: http://kepeskeresztenyseg.blog.hu/2017/02/11/szent_bernat_szelhamossag_kepekben
