A VII. század Európájában mintha fokozatosan megállt volna az idő. A ránkmaradt írott források tanúsága szerint egyre ritkulnak a kéziratok, sokasodnak a megkérdőjelezhető történelmi figurák, és olyan események kezdik kitölteni az évtizedeket, melyek valósága a forráshiány miatt sokszor leellenőrizhetetlen. Itália középső és északi részén az ariánus longobárdok voltak az urak, egyes keleti részeken a császári udvar által kinevezett tetrarcha gyakorolta a hatalmat, míg Róma pápasága nem csak szürke és jelentéktelen volt, de az évszázad végéhez közeledve kancelláriája is mind kevesebbet tevékenykedett. Lelassultak a pogányok megtérítésére tett erőfeszítések is, és a megszaporodott kolostorok képtelenek voltak építészeket, mérnököket, alkotó értelmiségieket kinevelni, minek visszafejlesztő hatását kiolvashatjuk művészettörténeti, régészeti tanulmányokból.

Adatszegénységből meg nem sok történelmet lehet írni, amit bizonyítanak azok az apróságok is, amit pl. Edward Gibbon hatalmas történelmi munkája második kötetéből, (melyben a 395-1185 közötti eseményeket ismerteti) kiolvashatunk: 78O oldalon foglalkozik 395-től, 610-ig (Phókasz idejéig) történtekkel, ami kb. 21O év, míg 61O-től 1185-ig lezajlott eseményeket, ami 575 évet tesz ki, mindössze 13O oldalon tárgyalja. Az aránynak pont fordítva kellene lennie. Joseph McCabe pápa könyvében (Crises in the History of the Papacy) I. Gergely (590-604) pápa után három mondatban letárgyal vagy 130 évet és a VIII. század közepétől folytatja ismertetését. Még a vallásos beállítottságú Gergely Jenő is egy nem egész féloldalon siklik át a VII. századi pápaság eseményein. És ez a jellemző minden más pápasággal foglalkozó történelmi műre is.

Mielőtt rátérnék néhány pápa felületes bemutatására még egyszer meg kell említeni a Liber Pontificalist, mely sokszor egyetlen forrása a VII. század pápáira vonatkozó adatoknak. A Liber Pontificalis a pápák életrajzgyűjteménye, melynek legősibb része a 'Catalogus Felicianus' Szent Pétertől kezdődően III. Félixig (526-53O) ismerteti a pápák tetteit, életét. A katalógus ezen része rendkívül megbízhatatlan, a benne felsorolt pápák jó része inkább legenda, mint történelmi alak és még a ténylegesen létező pápák cselekedetei, vagy rendeletei is sokszor ellenőrizhetetlen forrásként magányosan szerénykednek. Az elkövetkező évszázadokban a pápai kancellária tovább bővítette a pápai életrajzokat, egészen II. Hadriánuszig, (867-872) míg egy másik verzió V. Istvánig (885-891) közlik a bemutatást.

Ezekben az időkben még ismeretlen volt az okmányszerű datálás és a pápai kancellária által kiállított levelek, rendelkezések, stb. csak az akkor hivatalban lévő pápa nevét és uralkodásának évét jelölték meg. Bizáncban, a császári udvar írnokai szintén nem használták az 'anno domini' rendszeres dátumozást, hanem ők is csak az uralkodó nevét és annak uralkodási évét tüntették fel okmányaikban.

Az egyidejűséghez kötött egységes, rendszeres datálás összehangolására a pontos sorrendek, avatások, halálozási dátumozások sorba állítására folyamatosan törekedtek a pápai kúria vezetői: a XVI. századi tudós egyházatya, Onofrio Panvinio I. Miklósig (858-867) bezáródó pápai biográfiák összeállítóját egy Anastasius Bibliothecarius nevű titkárban vélte felfedezni. Ő tehát az első főpap, aki a pápai kancellária egyik vezetője lehetett I. Miklós udvarában, és aki a pontatlan kuszaságot megpróbálta racionális keretbe rendszerezni Az évszázadok folyamán lépcsőzetesen és rendszertelenül egyre bővített életrajzokat, Bibliothecarius összehangoló figyelmességét követve a X. században már kialakult egy pontos évszámokkal, akadálytalanul követhető pápai sorrend. Mindettől függetlenül hibák azért mégis becsúsztak, mert hiányzott VII. János, I. Marinus, III. Adrián pápák életrajza, és V. István (885-891) életrajza is befejezetlen. V. Istvántól számított két évszázadból pedig teljesen hiányoznak a pápákkal kapcsolatos adatok: nevüket, származási helyüket és uralkodó éveiket ismerjük csak.

Az évszázadokon átvonuló kéziratszegénység, adatok folyamatos ritkulása, pontatlan, vagy nemlétező dátumozások, társadalmak, közösségek szellemi terméketlenségének köszönhetően kialakult űrt ma egyes történészek a 'hiányzó, kitalált középkor' elmélettel próbálják megmagyarázni. Ezt a helyzetet még tovább nehezíti a tömérdek hamisítvány és szakemberi tévedésnek köszönhető pontatlanul meghatározott kéziratok halmaza.

Mindezen problémák ellenére a jelen sorok szerzője úgy látja, hogy még mindig elég sok dokumentum hagyományozódott ránk ebből az időből, melyek valóságára a 'kitalált középkor' szerzői nem adtak elégséges magyarázatot. Ilyen pl. Beda történelmi munkája (Angol Egyháztörténet) és dátumozása (De Temporibus Liber), melynek kétségbevonása, ill. munkájának több száz évvel későbbre történő áthelyezése egyszerűen nincs kellő tudományossággal alátámasztva Illignél, (Kitalált középkor).

A fentebb leírt szempontokat figyelembe véve néhány pápát és fontosabb eseményt említenék meg a VII. évszázadból.

IV. BONIFÁC (608-615)

Amiért érdemes megemlíteni: ő alakíttatta át Róma egyik legnagyobb pogány templomát a Pantheont. Szűz Máriának és a vértanúknak felajánlva. A templom felavatása után, Bonifác pápa parancsára 28 szekér csontot szállítottak oda a környék temetőiből, mert valahogyan biztosítani kellett az új keresztény templom tekintélyét.

HONORIUS (625-638)

Hiába volt Honoriusnak Gergely pápa a példaképe, mert csak belegabalyodott a keresztény teológia értelmetlen útvesztőibe, olyan vitákba, melyek még mindig izgalomban tartották a szűklátókörűséggel megáldott egyházvezetőket. Az, hogy a perzsák, arabok, turáni népek hadai tépték-szaggatták a császárságot; az jelentéktelennek számított az mellet, hogy miként is van Krisztus kétakaratú egy-akarata, meg miként is van a két aspektus egymástól függetlenül cselekvő egy jellege. Honorius pápát lehet az zavarta meg, hogy a keresztény zsargon szótára egy új 'szakkifejezéssel' bővült: 'energia' (1) szóval, és az ő idejében a vita éppen akörül pörgött, hogy egy energia volt-e Krisztusban, vagy több. A pápa azok mellé állt, (Szergiosz konstantinápolyi pátriárka, meg a keleti monofiziták) akik az egy energia működését vallották Krisztusban.

Krisztus egy akaratát, és a benne lévő energia oszthatatlanságát hirdető tanokat nevezzük 'Monotheletizmusnak'. Ezt a pápai állásfoglalást Hérakliosz császár (610-641) törvénybe iktatta, a chalkedóni dogmákat követők legnagyobb felháborodására. Miközben a főpapság Krisztus egyértelmű kétértelmiségén vitatkozott; az arabok 637-ben elfoglalták Jeruzsálemet, rá egy évre Antiókiát, majd 641-ben Alexandriát.

A pogány oktatási rendszer teljes szétverése párosulva a szünet nélküli vitákkal, intrikákkal tovább forgácsolták, morzsolták az amúgy is gyenge birodalmi egységet és így, csakis így volt lehetséges, hogy néhány ezer sivatagi vallásőrült pár évtized alatt egy hatalmas erős birodalmat hozhatott létre a Kelet-római birodalom kárára. Ebben az időben lép színre világtörténelmünk másik negatív figurája, egy Mohamed nevű arab, aki az arab isten, Allah prófétájának kiáltotta ki magát.

I. SEVERIUS (638-640)

Visszautasította Hérakloiosz császár által előterjesztett Ecthesis című Monotelita hitformula aláírását és szinte az egész uralkodása az e körül folyó civakodással telt el.

IV. JÁNOS (640-642)

Dalmáciába küldött hittérítőket (állítólag ő maga is onnét származott) egy 'Porga' nevű horvát vezér kérésére.

I. THEODÓROSZ (642-649)

Szinte semmi érdemleges nem történt uralkodása alatt, ha csak nem az, hogy 648-ban kiátkozta Pürrhosz pátriárkát, majd egy évre rá II. János konstantinápolyi pátriárkát is.

I. Márton (649-655)

Beiktatása után rögtön zsinatot hívott össze a Lateran palotában az akkor már elhalálozott Hérakliosz császár Ecthesis és egy másik teológiai szaktudós császár, Konstans (641-668) 'Tüposz' című műveinek elítélése céljából. A zsinat szentséges méltóságát tovább emelték az ott egybeverődött püspökök, mikor kiátkoztak mindenkit a 'másik' oldalról, már aki még nem volt korábban kiátkozva. A császári akarattal történő provokatív ellenszegülésnek meg is lett az eredménye: 653-ban az új exarcha, Kalliopasz, Márton pápát a Laterán palotában letartóztatta majd Bizáncba küldte. A császári városba érkezése után Márton továbbra is kiállt a 'két-elképzelt természet egylényegűségében rejlő két-lényegben' véleménye mellett, ami természetesen nem volt más mint direkt makacskodás a pápai hatalom erejének elismertetése céljából. A császár nem hátrálhatott meg egy alattvalója ellenszegülő pimaszsága előtt, és mivel Márton nem hallgatott a jó szóra, a Krím félszigetre száműzte, ahol nem sokára elhalálozott.

I. Jenő (654-657)

Jenő ott folytatta makacs dacolását Konstans császárral, ahol elődje, Márton abbahagyta. Mikor a császár kompromisszumot kötve, - a béke kedvéért – nem erőltette tovább a menothelikus (2) árnyalatú hitformulák elfogadását és aláírását, hanem megelégedett volna az általa kinevezett konstantinápolyi pátriárka, Péter római elismerésével, akkor Jenő pápa, még ezt a kis szívességet is kerek-perec megtagadta. A császár eltervezte, de mégsem tudta megleckéztetni Jenőt, - mint elődjét Mártont, mert a muzulmánok fokozott térnyerése miatt át kellett rendeznie érdekeinek sorrendjét.

Vitalianus (657-672)

Uralkodása alatt békülékenyebb egyházpolitikát folytatott a keleti ortodox egyházzal és a császári udvarral szemben is békülékenyebb, barátságosabb politikát gyakorolt. Talán ennek a visszafogottabb mérsékletességnek köszönhetően ő volt a VII. század leghosszabban uralkodó pápája.

II. Adeodatus (672-676)

Az idős korában trónra ültetett pápa jelentéktelen volt, életéről, határozatairól szinte semmit sem tudunk.

Donus (676-678)

Akárcsak elődjéről, róla sem tudunk semmit, alakja, szereplése belevész önnön középkori homályába.

Agaton (678-681)

Kieszközölte IV. Konstantin császárnál (652-685) egy Konstantinápolyban megrendezett zsinat összehívását, hogy még egyszer ünnepélyes keretek között elítéljék a monotheletizmust, na meg hogy kiátkozzanak néhány kisebb-nagyobb eretneket. Itt átkozták ki eretnek tévelygéséért az akkor már negyven éve elhunyt Honorius pápát, miáltal lerombolták a pápai 'tévedhetetlenségnek' korábban felépített csalfa dogmáját.

A következő öt évben négy jelentéktelen pápa (II. Leo, II. Benedek, V. János, és Konon) volt hatalmon, személyeikről, cselekedeteikről külön említést tenni felesleges.

Sergius (687-701)

Konon pápa halála után két szemfüles főpap, a kereszténységet amúgy nagyon is jellemző lassúságot meghazudtolva gyorsan betelepedtek a Laterán palotába, ahol mindkettőt külön-külön pápává szentelte velük tartott kíséretük és így megint két pápával dicsekedhetett Róma. Az egyik pápa, Theodorus a pápai palota belső részét, míg a másik szent életű pápa a palota külső részeit foglalta el, míg a harmadik, - aki még csak jelölt volt – a kispadról meglapulva leste, mikor jön el számára a felemelkedés ideje. A kispadon gubbasztó Sergiusnak nem kellett sokáig várnia, néhány hónap múlva az egymás erejét felmorzsoló két pápát sikerült félreállítania, hogy aztán zavartalanul uralkodjék 14 éven keresztül. A relatíve hosszú uralkodásából mindössze azt érdemes megemlíteni, hogy nyíltan szembe mert fordulni II. Jusztinianosz császár akaratával, miután megvesztegette a Ravennában székelő exarchát.

(1) Az 'energia' szó használatát a keresztény zsargonban Szent Szophroniosz a monenergizmus legelszántabb ellenfele és Szergiosz konstantinápolyi pátriárka közös ügyeskedése honosította meg 620-as években.

Befejezés helyett:

Történelmi áttekintésemben megpróbáltam bemutatni a pápaság első hét évszázadát, mely valójában még hatszáz évet sem ölel át, mivel a pápai intézmény első 120-130 éve jobbára a mese-legenda világába tartozik a valós történelem helyett. Megpróbáltam továbbá rámutatni arra a határ nélküli uralkodásvágyra, minek eléréséhez semmi nem volt drága, arra a gátlástalan törekvésre, ami lerombolta, tönkretette az oktatási rendszereket, ellehetetlenítette a tudományok természetes fejlődését, üldözte a más meggyőződésű embereket, és kitépte az ősi spirituális értékeket emberiségünk szellemiségéből, majd behelyesítette azt egy ellentmondásosan hamis teológiával. Régi eseményeket bemutató és formáló történetírásunk gondosan elkerüli a kereszténység, ill. a pápaság aktív hozzájárulását az ókori kultúrtársadalmak elpusztításában, és helyette a kereszténység térhódítását mint egy szükségszerű, előrehaladást sugárzó erőt vonultatja föl, jelentéktelen fontosságot tulajdonítva annak a sötétségnek amit ezek az emberek Európára ráborítottak.

Az első hét évszázadot követő pápák bemutatását egy másik szakasz sorozatában kívánom folytatni, alternatív elképzeléseket nyújtva a konzervatív történelemtanítás tengerében.