Rómában, Liberius pápa 366-ban bekövetkezett halálakor két párt acsarkodott egymásra a hatalomért. Az egyik párt élén a frissen elhunyt Liberius pápa törvényes fia Ursinus állt, aki meg volt győződve, hogy a pápai szék apáról fiúra szállva örökölhető és így a pontifikátus méltósága őt illeti. Vele szemben a másik párt élén Róma leghatalmasabb főpapja Damasus (magyarosan Damáz) állt, aki már régóta szívós következetességgel építette azt az erőplatformot, melynek segítségével a legfelsőbb hatalmat óhajtotta megszerezni. Damasust támogató püspökök közül sokan hű harcostársai voltak, a korábban hoppon maradt Félix ellenpápának és most szívesen adták voksaikat neki, mint Ursinusnak. Ez mellett Valentinianus császár udvarában szolgáló, könnyen megvesztegethető főrangú hivatalnokok – lefizetések ellenében – tovább erősítették a vagyonosnak mondható főpap pozícióját.

Damasust már kiskorában papi pályára irányította a családja, de szerencsés felemelkedése akkor kezdődött, mikor Valentinianus császár (uralkodott 364-375) Damasus távoli rokonát, a még szinte gyerekkorban lévő - később császárrá lett, Theodosiust 364-ben magas katonai posztra nevezte ki Róma városába. Ez a Theodosius ugyanaz a személy, aki sokáig együtt uralkodott Valentinianus fiaival, II. Valentinianusszal és Gratianusszal, akik a birodalom nyugati fele felett rendelkeztek, majd 392-től egyeduralkodóként a Birodalom császára lett. Damasus élt a hirtelen jött lehetőséggel és visszaköltözött Rómába, ahol hamarosan családi összeköttetés segítségével előkelő pozíciót biztosított magának az egyházban. Nem csak a fiatal Theodosius köré gyűlt rokonsága, hanem jómódú barátai is támogatták az éles eszű kompromisszumokra hajlamos, pénzt, pompát kedvelő főpapot. Nem lepődhetünk meg tehát, hogy amikor az öreg Liberius elhunyt Damasus rögtön mozgósított és rámozdult a megüresedett trónra. A dékáni rangban lévő Damasust, hatvan éves korában 366. október elején szentelték fel hivatalában, és akkor még senki sem gondolta, hogy a pápai trón még 22 évig fogja birtokolni.

Csak hogy a római elöljárók, presbiterek Ursinust választották meg pápának, ám válaszképpen egy héttel később Damasus a híveivel saját magát szintén pápává választatta. Két pápája volt Rómának, minek következtében a helyzet zavarossá vált és anyira elmérgesedett, hogy véres utcai összetűzések, kisebb csaták törtek ki városban a két keresztény párt között.

A harcok elfajulásának tetőfokán Damasus fegyveres bandája beszorította Ursinus csapatát a Nagy Szent Mária bazilikába, amit utána szabályosan ostromolni kezdtek. A szétzüllesztett római patrícius családok maradványai tehetetlen keserűséggel szemlélték az új vallás követőinek marakodását az egyre inkább pusztulásnak induló 'örök városban'. Damasus bandája nem tudott betörni a nehéz kövekből összerakott bazilikába, ezért felmásztak a tetejére, leszedték a cserepeket és a tátongó nyílásokon keresztül kövekkel bombázták az alattuk védtelenül kiszolgáltatott ellenpártiakat. A csapdába esett Ursinus követők, ezután megadták magukat, ám így is 137 társuk vesztette életét a felülről záporozó kőesőben. Damasus győzött, - Ursinus elmenekült Rómából - és az új pápa összeköttetéseinek, megvesztegetéseknek, köszönhetően vezető helyzetét megszilárdította. Ebben szerves része volt az akkori római prefektusnak aki együttműködve kiszolgálta és továbbra is szemet hunyt Damasus törvénytelen cselekedetei felett.

A megbuktatott 'majdnempápa', Ursinus azonban nem adta fel, vidékről, búvóhelyekről lázított Damasus ellen. Makacs hívei katakombákban gyűltek össze Damasus pápa mielőbbi pusztulásáért fohászkodva, várták az alkalmat mikor kerülhetnek megint a zsírosfazék mellé. Ez azonban Damasust cseppet sem aggasztotta; nagyvilági életet élt, fényes mulatságokat rendezett, fényűző dolgokkal vette magát körül és pompásabb udvartartása volt mint a császárnak. Nagy szoknyapecér hírében állott Damasusnak több törvényes és törvénytelen gyermeke volt, többek között I. Síricius pápa lányától is született egy zabigyereke. Nem véletlenül ragasztották rá a 'matronarum auriscalpius' (asszonyfülek csiklandozója) gúnynevet. Előkelő özvegy dámáknak különösen szeretett a hónuk alá nyúlni, akik hálából az istápolásért vagyonuk nagy részét ráhagyták Damasus intézményére. Egy idő múlva a császári udvartartás is felfigyelt Damasus és társai vagyonszerzési sikereire, és aggodalommal szemlélte a régi tradicionális családok vagyonának átvándorlását a katolikus egyház kezére. Ezért Valentinianus császár 370-ben ediktumban megtiltotta, hogy a keresztény papok özvegyek és árvák házait látogassák és tőlük örökségeket, hagyatékokat, anyagi juttatásokat zsebeljenek be. Ezen rendelet ellenőrzése, szabályozása a gyakorlatban lehetetlennek bizonyult a hivatali korrupció általános elterjedtsége miatt és az aranytallérok továbbra is szép sorjában gurultak a pápa kincstárába, akarom mondani: Damasus zsebébe.

Ám egy szép napon, Róma új prefektust kapott, aki már nem viselkedett rokonszenvvel a pápa iránt és sötét felhők kezdtek tornyosulni Damasus feje felett. Felelősségre vonták a bandája által legyilkolt137 személy haláláért és a hatóság gyilkosságra való felbujtásért eljárás indított ellene. Gazdag, befolyásos barátai rohantak Valentinianus császárhoz, hogy a felelősségre vonás alól kimentsék a pápát, és nehéz aranyszolidusokkal egyszerűen lefizették az uralkodót. Valetinianus engedve a megvesztegetéseknek beszüntette az eljárást a pápa ellen és Damasust még jobban megerősítette pozíciójában.

Damasus – kéz kezet mos alapon – meg is hálálta a segítő gesztust a császárnak, akit mindenben kiszolgált és ha kellett még olyan rendeletet is hozott, ami homlokegyenes ellentéte volt, annak a kevéske keresztény morálnak, ami nagy nehezen összejött az ő idejükre. Szókratésztól tudjuk, (nem a nagy görög filozófus, hanem Szókratész Szkholasztikosz egyházi író) hogy a beszüntetett eljárás után nemsokára, 370-ben Damasus pápai rendeletet adott ki, miszerint minden férfinak lehetősége van másodszor is megnősülni a válás után. Ezt a dekrétumot a pápa akkor adta ki, mikor Valentinianus otthagyta első feleségét Severát a csinosabb, fiatalabb Justináért.

375-ben meghalt Valentinianus, azonban Damasus gondtalanul, pompával körülvéve tovább irányítgatott majdnem minden baj nélkül 383-ig. De azért teljes nyugta sosem volt, hiszen élt még Ursinus és elszánt követőivel ott kellemetlenkedett Damasusnak, ahol tudott. Más atyák is rendszeresen ellene fordultak a pápának, pl. Faustinus és Marcellinus, akik mérgükben már csak dacból is csatlakoztak egy kiközösített, elvakult fanatikus szektához, az egzotikus nevű Luciferiánusokhoz. A keresztény szakadárok vezetője Lucifer, Cagliari és Szardínia püspöke volt, - nyughatatlan, zavarodott ember - aki alaposan kivette részét az ariánus ármánykodásokból és mint ilyen sok ellenséget szerzett magának. Éveket töltött száműzetésben és Jeromostól, meg Ágostontól tudjuk, hogy a római klérus kiközösítette és kiátkozta. Lucifer meghalt 371-ben, azonban követői továbbvitték szellemiségét. E szellemiség fémjele egy tanulmány, melynek már a címe is magáért beszél: „Arról, hogy az eretnekekkel nem szabad kiegyezni.” Faustinus és Marcellinus atyák írták a híressé vált vádiratot a 'Libellus precum-ot' amiből értesülhetünk Damasus pápa jó néhány disznóságáról.

Valentinianus császár halála után a fiatal Gratianus (375-383) került hatalomra, aki alapos keresztény nevelésben részesült, és így a dörzsölt Damasusnak nem jelentett problémát az ujja köré csavarnia. Meglepő módon képes volt cimborájával, Jeromossal karöltve a fiatal császárt meggyőzni: mondjon le a 'Pontifex Maximus' (legfőbb pap) címről, - mivel az istenkáromló pogány titulus - ami nem illik egy keresztény uralkodóhoz. A fiatal naiv császár hagyta magát megdumálni és ünnepélyes keretek között lemondott az ősi címről. Nem sokkal Gratianus lemondása után, a ravasz Damasus bandájával megválasztatta magát Pontifex Maximusnak és most már ő hivalkodott az ősi impériumi címmel. Gratianus ezek után semmit sem értve zavarodottan vakargatta fejét milánói palotájában.

380-ban megint szükség volt egy szerecsenmosdatásra, mert már nagyon sokan morogtak a mindenható főpap mesterkedési miatt. Össze is hívták az Aquileai zsinatot, ahol Ambrosius (Szent Ambrus) elnökletével kivizsgálták az elégedetlenek panaszait és a pápát határozatukban ártatlannak nyilvánították. A döntés nem volt meglepő, hiszen Ambrus és Damasus jó barátok voltak, egyik a másikat támogatta és kölcsönösen elbagatellizálták egymás vétkeit. Azonban három évvel a zsinati felmentő határozat után ismét fordult a kocka, mert úgy látszott a római püspöki kar már végleg megelégelte a pápa kicsapongó, erkölcstelen életmódját, házasságtörő botrányait és Gratianus császárnál megint feljelentették. Az egész római kar – 44 püspök - írásbeli kérelemmel fordult a császárhoz a pápa előállítása és kihallgatása ügyében. Gratianus engedett a püspökök kérésének és a császári udvarba rendelte a pápát. Ez idő alatt Damasus hívei sem maradtak tétlenül és beindult a pápai alvilág a 'főnök' megóvása érdekében. A császári kihallgatáson Damasus mindent kimagyarázott, kimosta magát, mint egy profi rétor bizonyította be igazát, és most is győztesen került ki minden felelőségrevonás alól. Még szóbeli dorgálást sem kapott, biztosabban ült trónján, mint valaha. Utána igazi maffiakönyvbe illő bosszú következett. Az ellene fordult püspökök többségét egyesével meggyilkoltatta, de mire végzett volna véres bosszújával, ő maga is lebetegedett és hamarosan meg is halt. Evvel az utolsó gyilkosságsorozattal kétségtelenné és elvitathatatlanná tette a 'gengszter' melléknevet, mely találóan pontos Damasus alakjának meghatározására.

Damasus volt az a keresztény vezető, aki bevezette Jézus születésének megünneplését, mégpedig ravaszul elorozta a pogányok legnagyobb ünnepét a Saturnalia megtartásával elkezdődött 'Natalis Solis Invicti'-t (Legyőzhetetlen Nap Születése), és annak legszentebb napját december 25-ét jelölte ki a keresztény Jézus születésnapjaként. Előtte egyetlen keresztény atya sem foglalkozott a témával, nem volt pontosan meghatározva Jézus születésnapja. Ezért a húzásért már tényleg szentté lehetett avatni Damasust, gengszter múlt ide, vagy oda.

És hogy a végén valami jót is írjak róla: állandóan cicomázta a keresztény templomokat, katakombákat, síremlékeket, sírkamrákat restaurált, és zengő hangú sírfeliratokat, mártírokat dicsőítő versikéket farigcsált.

Uralkodása idején történt, hogy a keresztény püspökök vallásuk védelmében, 370-ben megkínoztatták, majd kivégeztették Simonidész filozófus-tanárt, akit elevenen megégettek. Egy másik filozófusnak, Maximusnak is az elveszejtés lett a sorsa ugyanez a banda által, csak őt lefejeztették.

372-ben a római egyházi elöljárók erőteljes hangnemben követelték Valens császártól, hogy lépjen fel keményebben az ősi görög kultúrát követőkkel szemben, mert azok tanításait, szellemiségét ki kell irtani el kell tüntetni végleg a birodalomból.

Damasus pápa bizalmas, belső titkárként vette maga mellé Jeromost 382-385 években és Jeromos minden fenntartás nélkül boldogan kiszolgálta az alvilági módszerekkel fondorkodó egyházfőt. Több mint valószínű, hogy Jeromos hatására, Damasus pápa 382-ben elítélte és a keresztény erkölcsökkel összeegyezhetetlennek nyilvánította a közfürdőket, a nyilvános és sokszor nyitott latrinákat és betemetésüket és bezárásukat rendelte el. Járványok, fertőzések elterjedésének lehetőségét figyelmen kívül hagyva nem támogatta, illetve akadályozta a józan polgári vezetők egészségügyi, tisztasági viszonyok érdekében tett erőfeszítéseit, mint: szennyvízcsatornázás, viadukt építés/karbantartás, tisztálkodóhelyek vízellátása. Az ilyenféle antihigiénikus hozzáállás még keresztény körökben sem váltott ki megelégedést és csak olyan koszmókok tudtak annak örülni mint pl. Szent Jeromos, meg barátnője a 'szutykos' Szent Paula.

Sziriciusz (384-399) a következő pápa, kinek trónolása idején már zavaróan magasra csapott a keresztények pogány-ellenes gyűlölete és a csuhás démonoktól körbevett római császárság ebben az időben emeli először föl tüzes kardját a védtelen pogányság ellen.

Theodosius (uralkodott 379-395) volt az első római császár, aki véres és terrorisztikus pogány üldözéseket foganasított, melynek bevezetéseként megtiltotta, hogy a más vallás követői templomokat, szentélyeket építsenek, a már meglévő épületeiket lefoglalta és az ortodox katolikus keresztényeknek adományozta. Még a magánházakban történő összejöveteltől is eltiltotta őket, sokakat elűzött, vagyonukat elrabolta és a keresztény papságot a pogányok elleni atrocitásra, kirablásukra, meglopásukra buzdította. Ezenfelül megfosztotta őket a végrendeleti, végrendelkezési joguktól, hivatalok, tisztségek gyakorlásától, és a nincstelenségbe taszította azokat, akik nem fogadták el az új feltörekvő vallás értelmetlen dogmáit. A helyzet a 380. évek közepétől a gyűlölködő szent Ambrus démoni befolyásának köszönhetően még jobban eldurvult, mert ez a sátáni fajzat szünet nélkül izgatta, hergelte az egyre inkább elmebajba szédülő uralkodót. Ambrus hatására a császár valláspolitikája még türelmetlenebb, brutálisabb lett; több rendeletet kibocsájtott, melyekben megtiltotta a pogány istentisztelet valamennyi formáját, semmilyen szertartást, áldozást, összejövetelt nem volt szabad tartani, és végül magát a pogány létet is halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg. Papjai tanácsára 390-ben Thesszalonikében az egész lakosságot lemészároltatta és az utánakövetkező Ambrus-féle cirkusz, bűnbánatgyakorlás követelése nem volt más, mint a romlott főpap hatalomgyakorlásának fitogtatása. A császár a mészárlás miatt az év karácsonyán nyilvánosan bűnbánatot tartott Milánóban, Ambrus meg nagy kegyesen biztosította számára az isteni megbocsájtást.

Nem véletlen, hogy Ágoston 'Az Isten Városáról' c. munkájában tökéletes és mintaszerű uralkodónak ábrázolta Theodosiust, majd az sem véletlen, hogy a Khalkedóni Zsinat (*) a sok aljas gonosz tettéért a ”nagy” jelzővel tüntette ki.

Libaniosz (314-393) a híres görög, szofista filozófus megpróbálta menteni a menthetőt, miképp az olvasható a 'Templomokért' c. tüzes védőbeszédében, amelyet Theodosiusnak címzett, és amelyben Szíria templomainak a szépségét magasztalta. A híres antiókiai rétor egyébként leleplezte a szerzeteseknek, ezeknek a semmirekellő és sehonnai vadállatoknak az elvakult fanatizmusát, akik a saját szakállukra cselekedtek: „Ó császár, az érvényben lévő törvényt megsértve, (a szerzetesek) a templomokhoz rohannak, fadarabokkal, kövekkel és vésővel; egyesek még a kezeikkel és a lábaikkal is megelégednek. Akkor pedig a tetőket leverik, a falakat ledöntik, a szobrokat felborítják, az oltárokat összetörik. Ami a papokat illeti, ők a hallgatás és a halál közt választhatnak. Amikor az első templom a földre omlik, futnak egy másikhoz, majd egy harmadikhoz, és a trófeákat trófeák érik, a törvény ellenére” Alexandre Gryf megjegyzi: „Érthető, hogy Libaniosz leginkább ezeket a fekete gúnyás szerzeteseket utálta, az államnak ezeket a törvényes státus nélküli, de elefánt étvágyú ellenségeit, akik úgy zúdulnak rá a vidékre, mint egy növekedő áradat, és a szentélyeken kívül kirabolják a birtokokat is. A szíriai, föníciai és egyiptomi szerzetesek különösen hírhedtek voltak fanatikus erőszakosságukról. (Pogányüldözés 312-565)

(*) A jézusi szeretet szellemében megtartott főpapi találkozó legérdekesebb eseményéről olvashatunk Zakariás Rétor harmadik könyvében, mikor becsületesen megírja, hogy a Khalkedóni Zsinaton, Aetius dékán addig verte Side püspökének, Amphilochiusnak a fejét, amíg az alá nem írta a 'Két Természetről' megfogalmazott krédót.