IV. Adrorján (kb. 1154-1159)

adorjan.jpg

Harci sisakban ábrázolják az angol pápát, holott a sábeszdekni jobban illett volna stilizált kobakjára, hiszen semmilyen dicső harci cselekedetet soha végbe nem vitt, mikor belekezdett valamilyen vitézségben mindig koppant egy nagyot, mint döglégy az üvegablakon.

Adorján pápa és kora eseményeire vonatkozóan többek közt értékes gazdag történelmi adatokkal ismét Freisingi Ottó, majd munkáját folytató a szintén bajor Rahewinus (Radevicus) szolgáltat.

Angliában, Hetfordshirében született Adorján, mint Brekspeare Miklós, közepesen jómódú paraszt családban. Apja, miután felesét megunta a közeli szent Albans monostor szerzetesei közé csatlakozott és fiát is ide íratta be, mivel az gyenge fizikuma miatt se katonának, se földművesnek nem volt megfelelő. Miként azt Adorján kortársa, Newburg-i Vilmos a 'Historia Anglicana' c. művében, mikor elérkezett Miklós szerzetessé történő felavatás ideje, Langley Szent Alban apátja megtagadta felavatását „...akár azért, mert lusta volt vagy felfogóképessége még nem fejlődött ki ki kellőképp. Mindenesetre az apát türelemre intette, hogy várjon a a megfelelő időre vágya beteljesülésével.”(II. cc.) Newburg-i Vilmos leírása szerint a tompán fogó agya miatt a saját apja csúfolta gúnyolta a fiát, pokollá téve életét és rosszindulatú heccelésével elüldözte Miklóst az apátságból. Meg sem állt Franciaországig, Párizsban 1125. körül sikeres tanítványa lett egy Marianus nevű kereszténymesternek.

Párizs után éveken keresztül bolyongott, az egyik provinciai monostorból ment a másikba, míg meg nem állapodott az Avignon melletti szent Rúfusz monostorban és belépett a szerzetesrendjébe. Szent Rúfusz apátja, Vilmos 1137-ben elhalálozott, és hogyhogy nem valahogy Miklós lett az új apát – igaz nem sokáig – mert szerzetes társai ellene fordultak és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy Miklóst feljelentették a pápánál, ami az angol apátot arra kötelezte, hogy kihallgatásra meg kellett jelennie a szentszék előtt. Jenő pápa 1145-ben fogadta a háborgó feleket, látszólag kibékítette őket, „az atyjuk ellen lázadó gyermekeket megrótta, míg atyjuk türelemre, megértésre intette.” A béke még fél évig sem tartott és a szent Rúfusz szerzetesei a következő év nyarán, igazukat bizonygatva ismét ott térdeltek Jenő előtt. A kibékíthetetlen felek közt nem látott megoldást a pápa, a szerzeteseket visszaküldte franciaországi monostorukba, hogy válasszanak maguknak egy másik apátot, Miklóst pedig a Róma melletti szent Albano bíborosává nevezte ki. Megérte civakodni a szerzetesekkel, így minden érdemleges cselekedet nélkül néhány év alatt, apátból bíborossá lépett elő. (Ne tévesszen meg senkit, hogy Boso másképpen írja le az eseményt a szerzetesekkel történt nézeteltérést, ellenségeskedést és a békítő célzatú audienciát teljesen kihagyja, hogy harmonikusabb, makulátlanabb legyen Miklós pályafutása.)

A következő jelentős fordulatot Adorján karrierjében a skandináv egyházak szerveződési problémái váltották ki, mikor ráesett Jenő pápa választása, hogy a félig angol, féli viking anyanyelvű Miklóst nevezze ki pápai legátusnak. Mikós két évet (1152-1154) töltött Skandináviában míg sikerült zöldágra vergődnie az ottani egyházi és világi vezetőkkel. Nagyon jól időzítve érkezett 1254. késő őszén, mert IV. Anasztáz pápa akkor már haldoklott, de Miklósnak még maradt elég ideje helyezkedni, szervezkedni, őszinte csodálókat begyűjteni a túlpumpált, túlszínezett, hősies skandináviai sikereivel. Lódításaival hamarosan elérte, hogy a kardinálisok kollégiuma szemében ő volt az csodás pap, aki újra meghódította a vadóc vikingeket, az egész Skandináviát Jézus kegyességének felajánlva, szent Péter szolgálatába állítva. Ellenjelölt hiányában megválasztásának nem maradt akadálya, 1154. december 5-én az Adorján nevet felvéve fejére rakták a pápai koronát. A pápai trónussal nem csak a laterani kincseskamra öröklődött, hanem a régről átöröklődött gyűlölet, bosszúvágy, a pápaság és a polgárság eltérő érdekek miatti folyamatos hadiállapotot. Adorján mentora, Salisbury János minden baj, pápaellenesség főokozóját Brescia-i Arnoldban látta, akit kiváltképp utált 'eretneksége' miatt és most kitűnő alkalmat látott egy goromba elszámoltatáshoz. „Ha te vagy az uralkodó, akkor miért nem hasítasz terrort a római alattvalóid szívébe, miért nem téríted vissza elnyomással meggondolatlan elhamarkodásukat a hűség (ad fidem) útjára? (Policratricus, VI.-24). Adorján akkor még nem érezte magát elég erősnek egy polgárháború kirobbantására, helyette 1155. nyarán Angliába utazott, de azért mindenesetre megbízta Salisbury Jánost, hogy hallgassa, figyelje majd jelentse mit mondanak róla a 'gonoszok' Rómában. Távozásában jelentős szerepet játszhatott a számára bosszantó tény, hogy csupán egy kis rész tartozott Róma városából hatalma alá, a Lateran palotába pl. be sem költözhetett, így az erőddé alakított Szent Péter bazilikában rendezkedett be. Itt állította fel kancelláriáját, fogadta a külföldi követeket, de Péter trónja mégis a Lateranban volt, ami nagyon zavarhatta. A Rómaikkal úgy lett volna hajlandó tárgyalni, ha azok képviselői előtte térdepelnek, ő mondja az okosat, a polgárok meg mindenbe beleegyeznek.

Az egész angliai út mindössze két hónapig tarthatott, útjának célja, értelme, eredménye meglehetősen homályos. Valószínű útjának fő célja a Langley-i Szent Alban monostor felkeresése és megszégyenlése volt, hiszen korábban ez a monostor utasította el, hogy Adorjánt (mikor még Miklósnak hívták) szerzetesként soraikba vegyék. Most elégedetten vághatta szemük közé: „Látjátok, korábban nem kellettem, de most én vagyok a legszentebb szent durranás, a keresztény világ első embere!” Visszatérte után először Beneventóban ütötte fel sátrát majd szép lassan visszasomfordált a Szent Péter bazilikába, hogy onnét figurázza ki Róma feletti hatalom elnyerését. Róma népe szabadság iránti harcát az általuk választott szenátus irányította, vezetésükkel óhajtották törvényes keretek közé építeni, intézményesített rendszerbe szedni a pápaságtól független köztársaságukat. A szenátus egyik pillére, vezető egyénisége Arnold volt, aki tüzes beszédeivel tartotta a lelket Róma polgáraiban, így próbálva ellensúlyozni. a pápaság által kifejtett jelentős pszichológiai nyomást. Ő volt tehát Adorján pápa legnagyobb ellenfele, elpusztítása a legsürgősebb feladat volt az angol pápa számára. Persze tervezgetni könnyebb volt, mint érdemlegesen előrelépni, mert Arnold rendkívül népszerű volt a polgárság és a kisnemesség körében, sőt még papok és szerzetesek is akadtak, akik csodálattal néztek fől Arnoldra. Beszédeit, igehirdetéseit jelentős tömegek hallgatták és néhány perc alatt olyan hangulatot teremtett, melynek láttán a legelvetemültebb Frangepáni pribékek is eltűntek a környékről. Az ilyen méretű népszerűséget nem lehetett átkozódásokkal meg goromba fenyegetőzéssel megtörni, az ilyesmi letöréséhez valami nagyon aljas dolgot kellett véghez vinni.

1154. késő őszén egy borús, esős napon a Szent Pudenziana kardinálisát, Guidót ismeretlen tettesek megtámadták és halálra szurkálták. A pápa bandája hatalmas visítozásba kezdett, és a gyilkosságot – minden bizonyíték nélkül – Arnold nyakába varrták. Arnoldnak semmi érdeke nem volt az idős, kevés befolyással bíró kardinális elintézésében, semmi haszna nem származhatott belőle. Habár se erre se arra nincs bizonyíték, de inkább lehetséges, hogy Adorján honfitársa, az állandóan társadalmi rendet, engedelmességet követelő, Salisbury János Angliából magával hozott pribékjeivel végeztethette el a gyilkosságot, hogy legyen alapja egy Arnold elleni boszorkányüldözésnek. Mikor a pápa látta, hogy az öreg Guido meggyilkolásának vádja hiteltelenül lepereg a rómaikról, akkor egy korábban Rómára még sosem használt kegyetlenül bosszúálló büntetést szabott ki és az egész várost interdiktum (egyházi tilalom) alá helyezte. Az interdiktum megrémisztette az egyszerű római polgárokat; gyermekek keresztelése, az utolsó kenet feladása továbbra is engedélyezett volt, de párok esketése, gyónás, szentségek kiszolgálása, imák, templomi szertartások minden formája leállt, minden templomot bezártak, és még a zarándokok sem mehettek be imádkozni. A kolostorok, apátságok minden ajtaja zárva volt, még vásárolhatni sem mehettek ki, hogy nehogy véletlenül érintkezzenek a polgárokkal. Az ilyen hermetikus elzárkózás azt jelenthette, hogy már előre készülhettek, a legszükségesebb fogyasztási cikkekből tartalékokat halmoztak fel, mely gondos szervezkedésnek része lehetett Guido kardinális meggyilkolása is. Korábban, évszázadokon keresztül az egyház terrorral, erőszakkal kényszerítette rá a templomjárással, rituálékkal telített vallásos életre a rómaiakat, most meg hirtelen mindent megvont tőlük egy ember miatt, mert az pap létére a nép érdekei mellé állva szembe mert fordulni a kapzsi pápasággal. A ravasz pápa tudta, hogy Róma népe nem lesz képes sokáig kibírni az interdiktum aljas következményeit, hiszen a vallásos élet szokáshalmaza annyira beleivódott mindennapjaiba, hogy annak teljes hiánya lelki problémákat, családi viszályokat, közösségi szervezkedések felbomlását fogja eredményezni. Több mint két hónapon keresztül tartottak ki a pápaság goromba büntetése ellen a rómaiak míg 'nagycsütörtök' (március 23.) előtt megalázkodtak az angol pápa előtt, beadták derekukat és Arnoldnak el kellett hagynia Rómát.

Nem sokkal ezen esemény előtt Szicíliában elhunyt Roger király és 1154. februárjában a normann nemesek fiát, I. Vilmost koronázták utódjául. Mivel Adorján koronahűbéresének tekintette a normann uralkodót így mélységesen felháborította, hogy a normannok nem kérték beleegyezését sem áldását a koronázáshoz, ami egyben az adófizetés megtagadását is jelentette. A pápa küldöttséget menesztett Vilmos udvarában, azonnali hűbérúri elismerését követelte adók megfizetésével, levelében „nagyuramnak” szólította királyt, mely egy durva sértés volt, felért egy hadüzenettel. (Salernói Rouald, Krónika-1154.) Vilmos békességre törekvő indítványait elutasította és királyi titulusának elismerését továbbra is visszautasította nem zavartatta magát pimaszsága következményeivel, és a következmények nem is maradtak el. Vilmos hamarosan kikötött Salernóban egy jelentős sereggel és hadnagyai rátámadtak a pápai birtokokra; Cepranót, Baucót felégették, Beneventót ostrom alá vették. A pápa válaszként kis és nagy imádságokat rendezett, ahol Vilmost szidta és az ártatlanul legyilkolt emberek lelkéért imádkozott, mintha neki semmi köze nem lett volna a kirobbant váltsághoz.

frici.jpg

Frigyes büszkén pózol a földirombolt Tortona városka előtt, mit két hónapos kin-keserves ostrom után sikerült elpusztítania.

Az ősz folyamán megérkezett Itáliába Frigyes király avval az eltökélt meggyőződéssel, hogy Itáliát is egyesíti, mint hazája kibékíthetetlennek tűnő német tartományait. Az észak-itáliai városok egymást követve hódoltak meg Frigyesnek, de nem mindegyik. Milánó kerek-perec visszautasította Frigyes hűbéri fennhatóságát, de kisebb városok, várerődök is megtagadták a behódolást. A több száz toronnyal, bástyával megerősített Milánó ostromáról szó sem lehetett, helyette helyette a kicsin lombárd városka, Tortona megbüntetésével próbált példát statuálni az uralma ellen fellépő itáliaiaknak. Európa legerősebb hadseregének két hónapjába tellett, míg sikerült bevenniük a városkát, miközben Frigyes rőt szakállát tépdeste türelmetlen dühében. A két hónapos időveszteség láttán elállt a kedve további helységek ostromától és 1155. áprilisában inkább Páviába sietett, ahol Itália királyává koronáztatta magát. Néhány hét múlva Adorján követsége járult a meghatódott Frigyes elé és a szokásos hízelgés után az első követelés amivel előálltak, az Arnold azonnali kiadása volt. Miután Róma elhagyására kényszerült, Arnold az egyik helyiségből a másikba próbált megnyugvást találni, de a bosszúálló pápa keze nagyon messzire elért, ezért sehol nem maradhatott sokáig. A San Quiricó városka melletti, Szent Miklós templom kardinálisa, Odo mézes szavakkal magához hívta Arnoldot, pribékjei rávetették magukat, vasra verték és a kolostor pincéjébe zárták. Boso elbeszélése szerint innét egy meg nem nevezett vicomte (Campagntico ura) őrizetébe került, aki később átadta Frigyesnek. Reichersperg-i Gerhoh elbeszélése nagyban megegyezik Bosóval, ám rámutatva, hogy a császár erőszakot alkalmazva kényszerítette a vicomtét foglya átadására. Frigyes elhitte, hogy Arnold volt felelős Guido kardinális haláláért és így minden lelkiismeret-furdalás nélkül adhatta a bosszútól lihegő pápa kezére. Adorján Róma új prefektusát, Pétert bízta meg Arnold kivégzésével, aki boldogan vállalta a keresztény testet-lelket fölemelő feladatot. Kortárs történészek – Freisingi Ottó, Boso, Salisbury János, Viterbo-i Gottfried – szűkszavúan, fontos részletek eltekintésével számolnak be Arnold kivégzéséről, miszerint Péter felakasztotta, utána testét elégette majd hamvait beszóratta a Tiberiszbe, hogy még nyoma se maradjon, amit esetleg tisztelni lehetne. Prágai kanonok, Vince néhány évvel az események után utazott Rómába és ő írja krónikájában (Annales Baemorum) olvashatjuk, hogy Péter másokat is felakasztott azok közül, akik a pápaság ellen mertek lázadni. Pribék Péter szépen kompenzálva lett aljasságáért, miképp arról a Liber Censuum Romane Ecclesia (Római Egyház Vagyonelszámolási Könyve) Luis Duchense kiadásában olvasni, 2000 ezüst márkát – ami 320.000 ezüst penninek felelt meg – kapott véres markába.

pope-adrian-iv.jpg

Adorján császárrá koronázza a Rőtszakállú teutont.

Frigyes és a pápa találkozása olcsó hisztizéssel kezdődött (Frigyes először nem volt hajlandó lovászfiúként alázkodni a pápa előtt), majd a pápa a német sereg bevetését követelte a római polgárok ellen és másnap több ezer német katona sorakozott fel a pápai zsoldosokkal karöltve a Szent Angyal vár környékén és IV. Leó által épített falakon, mely a Leonine negyedet védte. A következő nap, 1155. június 18-án Adorján császárrá koronázta a rőtszakállút, mely fényes gesztussal együttjárt, hogy ezentúl jogilag Róma és a Pápai Állam összes városa, falva is közvetlenül pápai felügyelet alá esik, lakossága a pápának és papjainak köteles adózni és engedelmeskedni; számukra nincs szabadság, nincs függetlenség, nincs önrendelkezés, nyögni kell a papi igát az idők végéig. Az egész ceremónia korán reggel elkezdődött és reggel kilenc órakor Frigyes már kifelé vonult a falon kívül felállított táborába. Rómában közben futótűzként terjedt a koronázás és a pápa, Frigyes közti egyezség részleteinek híre, mire ezresével érkeztek a felfegyverzett polgárok a Capitolinus dombjára. Óriási volt a felháborodás, mert Róma polgársága bízott a német uralkodóban, tőle várták sorsuk jobbrafordulását, helyette a teuton császár beléjük rúgott egyet és az ő rovásukra a csuhások kiszolgálójává vált. A feldühödött tömeg elsöpörte az Angyalvár előtti hidat védő németeket, betört a Leonina negyedbe és a város ezen fele a kegyetlen közelharctól zengett. Róma falán kívül állomásozó német alakulatok futólépésben rontottak vissza a városba, rá a polgárokra, de azok nem futamodtak meg, hanem bátran ellenálltak és a durva öldöklés csak valamivel éjfél előtt ért véget. A németek győztek ugyan, de hatalmas árat fizettek és nem szabad komolyan venni az olyan paptörténészek leírását, mint Freisingi Ottó, aki szerint mindössze egy német vitéz esett el és egyet pedig foglyul ejtettek. Róma tovább forrongott és hiába volt a nagyszámú áldozat a császár és a pápa semmit sem ért el: ilyen körülmények közt a császár nem maradhatott a városban se a környékén. Bosszúból és kicsinyes félreborult lelkivilága helyreállistása végett Szabinában, Campagnában lerombolt néhány udvarházat, gyengén védett várat, kivégeztetett pár tucat kisnemest majd a pápát Tivoliban hagyva elindult hazafelé.

Arról szó sem lehetett, hogy a vérengzések után Adorján betegye lábát Rómába és az angol pápa minden volt csak nem boldog. Nálánál még jobban elkeseredve csupán valamilyen normann tanyáról előkeveredett, Roger király ellen lázadó, ex-capuai gróf Róbert volt, a birtokai elvesztése miatt megzavarodott szerencsétlen gróf tényleg úgy gondolta, hogy a mesébe illő rőtszakállú meg sem áll Cataniáig, jól elfenekeli majd Vilmost, ő meg a pápa meg szépen felosszák egymásközt Dél-Itáliát. Így folyt le egy másik német próbálkozás, mely több elkeseredést, megosztottságot, haragot hagyott maga után, mint ami korábban létezett és a satnya démon által megálmodott pápai abszolutizmus nagyobb bizonytalanságba került, mint Jézus második eljövetele. Adorján nem fért a bőrében, még több vért akart látni kiegyező megoldások helyett, ezért összegyűjtött annyi áruló normann nemest és csetepatéra vágyó közép-itáliai lovagot, amennyit tudott, élükre állva veselkedett neki a fiatal normann királynak. Bizánci (görög) alakulatok már korábban partra szálltak Apuliában és alig várták a pápai seregekkel való találkozást. Vilmos békítő követeket küldött, több kedvezményt felajánlva a pápának, mert nem érezte helyzetét elég erősnek. Adorján pont ellenkezőleg érezte, hogy magasan ül a nyeregben ezért visszautasította Vilmos ajánlatát, mire a megdühödött herceg nekirontott a görögöknek, akiket szétvert és fogságba ejtett, de győzelmei után az áruló normann és a pápai vitézek ellen már nem tudott fellépni, mert azok köddé válva tűntek el a tavaszi apuliai mezőkről. A sikertelen hadi próbálkozás után a pápa kénytelen volt Vilmossal tárgyalni és egy lényegesen rosszabb szerződést kötni, mint amire korábban lehetősége lett volna. Adorján egyenlőre Rómába még mindig nem tehette be a lábát, ezért különböző városokat (Orvieto, Viterbo) örvendeztetett meg népes-éhes kíséretével, míg végre püspökei 1156. novemberében kialkudták a Lateran palotába történő visszatérést. Az alkudozásokban jelentős szerepet vállalt Vilmos herceg, aki több római vezetőt is megvesztegetett, amellett úgy érvelt, ha a pápa sikeresen kiegyezett vele és Frigyes nem lesz képes a rómaiakat szövetsége ellen fordítani, akkor így közösen borsot törhetnek a beképzelt, arrogáns német uralkodó orra alá, valamint a rómaiak bosszút állhatnak a júniusi vérengzésért.

Nagyon régóta nem váltottak olyan nyíltan sértő, szándékosan bántani akaró egyházi és világi-feudális zsargonban megfogalmazott leveleket, üzeneteket a császári és a pápai udvar között, mint amilyeneket 1157 tavaszán küldözgetett egy másnak a felfuvalkodott német uralkodó és a pimasz pápa. VII. Gergely és a vele szembeforduló IV. Henrik kora ekkorra már rég lejárt és német-földön egy lényegesebben nacionalistább, birodalom-párti német főpapság gyakorolta a hatalmat, most pont ők követelték leginkább az akkor kötött – uralkodójuk számára sértő – invesztitúra szereződés pontjai felülbírálását. Matilda asszonyság Pápai Államra hagyott örökségei erősen hozzájárult a pápa és a császár közti ellenségeskedésekhez, hiszen Itália leggazdagabb földjeiről, gazdaságairól volt szó, melyek jövedelmét egyszerre akarta magának a császár, a pápa a milánói és a firenzei püspök. 1156. júniusában Frigyes otthagyta első feleségét, Vohburg-i Adalheidet, illegálisan elvált tőle, majd illegálisan nőül vette Brurgundia hercegének, Reinhold lányát, Beatricét. Ez a válás és esküvő fenemód felháboritotta a pápát, mert szerinte az oldás-kötés engedélye kiadatása kizárólag az ő hatalmában tartozott, minek megszegése kiérdemli a kiátkozást. Nem sokkal ezen események után Lund (Svédország) bíborosa, Eskill, Rómából, Franciaországon keresztül hazafelé tartó, svéd püspököt burgundiai lovagok elpáholták és kirabolták, minden pénzét, svéd kegyhelyeknek, templomoknak szánt ajándékokat egymásközt szétosztották. A pápa több legátust küldött az ügy miatt Frigyeshez, az azonban nem foglalkozott vele, hanem hagyta, hogy az ellentétek tovább éleződjenek. Nem is akart békét, háborút akart Vilmosssal, a pápával a tőle elszakadó itáliai városállamokkal és a rómaiakkal, akik 1155-ben oly csúfosan megtáncoltatták. Az izzó indulatokra még rátett egy lapáttal az 1157-ben a Besanconban megtartott diétára meghívás nélkül érkezett a pápa két kidörzsölt ügynöke, Roland a pápai udvar kancellárja és a szent Kelemen templom kardinálisa, Bernard. Frigyeshez intézett kioktató beszéde végén roland tiszteletlenül azt merte kérdezni az uralkodótól: „ugyan kitől kaptad a császárságot, ha nem a szentatyától?” Barbarossza magából kikelve förmedt rá a szemtelen papra: „Nem a templomban vagyunk és hamarosan megérzitek a germán acél izét!” Wittlesbachi Ottó palotagróf kardot rántva rögtön leakarta vágni a pápai ügynököt, de Frigyes egy karintéssel megakadályozta, ám meghagyta, hogy a legátusoknak haladék nélkül kotródniuk kell a német területekről se jobbra se balra kitérni nem szabad, se hosszabb időre bárhol is megállniuk. Frigyes továbbá minden alattvalójának – papoknak, nemeseknek, zarándokoknak – megtiltotta, hogy Rómába utazzanak. (Rahewin, Gesta Friderici I. Imperatoris, III. 10-15)

Augsburgból indult el a császári had 1158. nyarán Itáliába, elsőként Milánóra rontottak rá és a város két hónapos heves ostrom után szeptemberben elesett. Lombardia, Toszkána és minden város Rómától északra néhány nap alatt behódolt és novemberben, Roncaglia katedrálisában az itáliai nemesség teljes részvételével birodalmi diétát tartottak, hogy Frigyes mindenre kiterjedő hatalmát jogi keretek közé ékezett törvényszerkezettel érvényesítse. A megbízott jogtudósok minden uralkodói jogot – regalia, invesztitúra, mindenféle adózás hasznát – Frigyesre ruháztak, minden korábbi adómentességet visszavontak és még a szabad városi köztársaságokat is megadóztatták volna az új törvények értelmében. Minden város, jelentősebb helyiség élére az adók behajtásával megbízott, királyi védelem alatt álló protestánst kinevezését írták elő, ugyanakkor a polgári köztársaságok intézményei hatáskörét beszüntették, törvényeiket, döntéshozási jogukat felfüggesztették. Nem kellett sokáig várni, míg Frigyes rádöbbent, hogy törvényeket hozni, azokat fegyverek árnyékában szentesíteni az egy dolog, de azokat betartatni, végrehajtatni, az már valami más megint. Az elégedetlen felháborodás hamarosan nyilt lázadásba csapott át, és miként azt Freisingi Ottó írja a 'Gesta di Fridericusban': „Több város megtagadta az engedelmességet a gőgös teutonoknak …” (V. 2698). elsőnek 1159-ben Milánó lázadt fel és a jelentős sereggel, nagy dirrel-durral érkezett germán uralkodó inába szállt vitézséggel tekintett el a város megbüntetésétől, helyette a környékét dúlta, pusztította, és bosszúálló kínjában ártatlan parasztokat gyilkolt. A pápa nem bírta ki, hogy ne kavarjon egyet oda és miképp Rahewinus krónikájában megjegyzi, „a pápa Milánót és más városokat lázadásra buzdított.” (IV.-21) Ugyanakkor a pápa egy különösen orcátlanul követelőző levelet küldött Frigyesnek, aki éppen Milánó szövetségében álló, ellene lázadó Crema ostromába kezdett. A levél nem maradt fenn, annak tartalmáról Eberhard Salzburg érseke számolt be, miszerint Adorján megakarta tiltani az uralkodónak, hogy követséget küldjön hozzá az ő elsődleges beleegyezése nélkül. Továbbá megtiltotta, hogy Frigyes élelmiszerszállitmány formájában (fodrum) adót követeljen a pápasági birtokoktól, apátságoktól, megtiltotta, hogy Frigyes hűségesküt, szövetséges engedelmesség betartását követeljen bármilyen paptól, egyházi személytől. Ezenfelül vissza kell szolgáltatnia Tivoli. Ferrara, Ficoroli, városait, a néhai Matilda összes birtokát (egész Toszkánia), Spoleto hercegségét, Szardíniát, Korzikát. Frigyes megőrizte hidegvérét, válaszában kifejtett, hogy ő mint az „Isten akaratából” (divina ordinatione) lett császár és egy herceg árnyéka lenne csupán, császári méltósága egy üres titulussá züllene, ha lemondana jogairól, mely Róma feletti igazságszolgáltatás hatáskörére is kiterjed. A pápa vakmerő követelőzése ellenére békítő tárgyalást ajánlott fel, amit a pápa visszautasított. A pápának sikerült a császár ellen lázítania Brescia és Piacenza városait, majd kiátkozással fenyegette meg Frigyest, ha nem engedelmeskedik.

Adorján valahol tisztában lehetett ártalmas, idegesítően bosszantó viselkedésével, ami elég sok ellenséget teremtett számára és ezért Rómában sem érezte magát biztonságban, pedig a császári csapatok jó messze voltak városától. 1159. júniusában Anagni erős várába hurcolkodott át, onnét küldözgette ügynökeit, de még segélyt kérni sem volt képes normálisan, kellő tisztelettel, alázatos gesztus felmutatásával, mint a normannok esetében: Vilmos királytól fegyvereseket követelt, cserében semmit nem ajánlott fel ajándékba pedig az „áldott Péter” szentséges lobogóját küldte, ami még egy heti zsoldját sem fedezte volna egy normann harcosnak, és annyit ért kb., mint egy vödör salak. Utolsó erőlködése az volt, hogy megpróbálta összehozni Frigyes császár kiátkozását, de égi pártfogója, Lucifer már nem hagyott rá időt. Ide, Anagniba érkezett meg augusztusban a császári hatalom ellen zendülő lombárd városok követsége, tárgyalni azonban nem tudtak, mert a pápa hirtelen tüszős mandulagyulladásban betegedett le és szeptember elsején elhalálozott.

Tanulmányomban említett néhány történelmi személyről bővebben egy-két szó;

Salisbury János, 1136-ban költözött át Angliából Franciaországba, ahol latint és dialektikát tanult kora egyik leghíresebb tanárától, Pierre Abélárdtól. Abélard után több más híres tanártól különböző tudományokat tanult kisebb-nagyobb sikerrel, majd visszaköltözött Angliába, Canterbury érseke, Theobald védőszárnyai alá. 1147-től tizenkét évet töltött a pápai udvarban a világuralomra törő gátlástalan egyházi igyekezet minden fortélyát testközelségből látta, hasonlóan alaposan kiismerte a köpönyegforgató római arisztokráciát. Személyes barátja volt IV. Adriánnak és Becket Tamásnak. Több történelmi munkát irt, melyekben szép számmal akad értékes adat is.

Freisingi Ottó, a középkor egyik legtehetségesebb és legsikeresebb történet írója, főbb munkái, Krónika (Chronicon) és Frigyes császár dolgai (Gesta Friderici Imperatoris). A Hohenstaufen házzal rokonságban álló igen előkelő család gyermekeként látta meg a napvilágot, így neveltetése, karrierje biztosítva volt. Ellentétben a vele kortárs szélhámos Bernáttal, Ottó nem volt gyáva részt venni a második keresztesháborúban, és annak útja folyamán ő is keresztülvonult Magyarországon, ám ennek ellenére hazánkról, őseinkről valótlan, rosszindulatú badarságokat jegyzett fel. („A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, nem csoda tehát, ha nyelvre, erkölcsre durva és ízetlen maradt Ezek a magyarok rút arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár nyelvűek és erkölcsűek, úgyhogy bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott…”, avar őseinket szintén gyalázza: „nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok”) Krónikáját Ádám és Évával kezdi és 1146 tavaszáig (III. Jenő uralkodásának második évéig) folytatta. Műve szellemisége haloványan követte szent Ágoston két városának sémáját, szerinte az emberiségnek két csoportja van az egyik isten országának (égi Jeruzsálemnek, míg a másik, a vele szemben álló Babilon a sátánnak engedelmeskedik. E két szimbolikus csoport állandó harca alakítja, formálja az emberiség sorsát. A másik jelentős műve, Frigyes viselt dolgai mértéktelenül dicséri, felmagasztalja Frigyes császárt, ám emellett értékes adatokat közöl több fontos történelmi személyről, mint Pierre Abélard és a hazudozó Bernát. 'Frigyes tettei” c. művét azonban nem tudta befejezni, viszonylag elég fiatalon, 46. évese ragadta el a halál, 1158-ban.

Boso Brekspaere

Boso kardinális, Angliában született-nevelkedett, nagybácsikája Breakspear Miklós volt, aki később IV. Adrián pápaként lépett fel. 1135-ben csatlakozott Guido kardinális udvartartásához, majd mikor Guidót legátusként 1143-ban spanyol földre küldték oda is elkísérte gazdáját. 1149-ben Guido elhunyta után négy évig a pápai kancellária igazgatójaként munkálkodott. Bácsikája trónralépése után egyből a legzsírosabb húsosfazék mellé került, mikor IV. Adrián 1154-ben bíboroskamarássá (cameriengo) nevezte ki, 1157-től nyolc éven keresztül minden pápai oklevelet ő szerkesztett. Több pápa életrajzírója, a Liber Pontificalist kibővítő szerkesztője, műve a Gesta Pontificum Romanorum sok értékes adattal gazdagította történelemtudományunkat.

Viterboi Gottfried, szász származású költő, történész. Egész fiatalon került II. Lothair udvarába, tanulmányai befejezése után a pápai kancelláriára került, majd hol a császári, hol a pápai udvarban töltött be titkári, írnoki feladatokat. Barbarossza Frigyes kiemelten bízott benne nagyköveti feladatokat bizott rá és így eljutott a spanyol, szicíliai,franciai királyi udvarokba, de legtöbbször szeretett uraihoz utazott – mintegy negyvenszer – Rómába, hol természetesen mindig örültek jöttének. Legjelentősebb történelmi munkái, Speculum Regum Liber Universalis és a Memoria Seculorum, mely különösen népszerű olvasmány volt a középkorban. A versekben szedett életrajzi munkája, Gesta Frederici I. Frigyes német-római császár1155-1180 közötti cselekedeteit ismerteti

Romuald Guarna, 1153-tól Salerno érseke, I. és II. Vilmos normann királyok szolgálatában több diplomata feladatot teljesített. Legjelentősebb műve 'Chronicon', világtörténeti leírása nála is a bibliai teremtéssel kezdődik és 1179-ig tart. Művéhez felhasználta a salernói könyvtár számos könyvét, mint szent Jeromos, Orisius, tiszteletreméltó Bede szerzeményeit. Habár narratívája tompább silányabb minőségű, szegényebb stílusú, mint kortárs történészkollégai munkái mégis mint bennfentes értékes adatokkal gazdagítja ismereteinket.

Pierre Abélard: kisnemesi család legidősebb fiaként 1079. körül született Nantes mellett, már gyerekként kitűnt tanulási eredményeivel, gyors felfogóképességével. Elég fiatalon bejárta az ország nagy részét és alig húsz évesen a párizsi Notre-Dame iskolájának tanulója lett. Hamarosan összekülönbözött tanítójával Champaeux-i Vilmossal, miután több nyilvános vitában legyőzte, megszégyenítette. Talán érdemes megemlíteni, hogy az akkori keresztény iskolákban – hasonlóan a mai keresztény iskolákhoz – semmilyen tantételre, bibliai eseményre nem létezett két vagy többféle magyarázat. Minden tétel, elbeszélés szigorúan az évszázadok óta megkövesedett dogmákhoz volt kötve és a biblia minden szavát, mondatát muszáj volt szó szerint érteni. Klasszikus műveltséget, pogány filozófiát jól ismerő okos, intelligens emberek számára szó nélkül hagyni azt a sok botorságot, amit a keresztény tanítások hangoztattak nagyon nehéz –, ha nem lehetetlen volt. Magántanárként hosszú éveken keresztül tanított teológiát, dialektikát, ekkor ismerte meg Brescia-i Arnoldot, aki szorgalmasan eljárt előadásaira. Ellentétben sok más tanult társával, antik filozófusok (Platón, Szókratész, Arisztotelész stb.) műveit nem csak olvasta, hanem értette is, mely bölcselet lehetővé tette számára a különböző vélemények egymással történő szembeállítását, a skolasztika rendszerének tágítását, merevsége lazítását. Nézetei miatt sorozatosan bajba keveredett, a félművelt ortodox teológusokkal, mint Reims-i Alberik, Lombardi Lotulf, akik feljelentgették, támadták, ahol érték, eretnek szakadárnak bélyegezték és legszívesebben elpusztították volna. A szokásos gregoriánus csoportok – mint a bencések – teológiától eltérő tanítása (Szentháromság-tan, adopcionizmus) már viszonylag elég korán kiváltotta az olyan vaskalapos dogmatikus papok haragját, mint a hazudozó Bernát és az 1141-ben Sensben megtartott zsinaton Thierry Vilmos és Bernát az ott összeverődött, többségében műveletlen papokkal elítéltette Abélard tanításait. Mestere volt a dielaektika tudományának, nagy hatású, ékesen szóló előadásai rendkívül népszerűek voltak, mely előadások sikerének híre még sárgábbá változtatta az irigy Bernát amúgy is sárga bőrét. Bernát intim, testközeli jó barátja, Thiery Vilmos listába szedve összeírta Abélard összes eretnek megnyilvánulását, amit Bernát boldogan meglovagolt és amivel rákényszerítette a merész filozófust, az 1141-ben megrendezett Sens-i zsinaton történő megjelenésre. Bernát a zsinaton gyáva módon elkerülte az Abélarddal való vitát, helyette hasonszőrű jellemtelen főpapokkal megegyezett Adélard elítélésében: pontosabban az elintézésében. A másnap megjelenő Abélardnak a jellemtelen Bernát-lakáj papok, azonnali választ követelve egy kész, rágalmazásokkal telített listát adtak át, mely követeléseket Abélard megtagadott, és naivan Rómába sietett, hogy a pápa őszentségétől eszközölje ki az igazságot. A világi realitásoktól elszakadt hiszékenysége kijózanító sokkot kaphatott, mikor Bernát régi cimborája, a hamis II. Ince – anélkül, hogy meghallgatta volna Abélard érvelését – kiátkozta Abélardot a katolikus egyház kötelékéből, kolostori fogságot, örökös szilenciumot rótt ki rá és elrendelte könyvei elégetését. Franciaországi történt visszatérése után a Szent Marcell szerzetesházban lelt menedéket és néhány hónap múlva (1142, április) ott is hunyt el.

 

Szerző: E.Katolnai  2017.10.30. 08:40 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr4113116408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.