ugly.jpg

VII. Gergely a satnya démon (1073-1085) - első rész

Szinte minden történész a Patrologia Latina gyűjteményében (t. 148) található, XII. században élt germán pap, Bernried Pál VII. Gergelyről irt életrajzát használja fel Gergely pápa élete/tettei ecseteléséhez, mely aprólékos egyházi munka nem csak csudás történésektől duzzad, de alulról-felülről és mindkét oldalról összevissza dicséri Hildebrandot, mintha az tényleg egy kedves és hasznos történelmi figura lett volna. Gergely (Hildebrand) fennmaradt levelei szintén gazdag – ám egyoldalúan elfogult – anyagot biztosítanak a VII. Gergely pápa életére specializálódott érősidegzetű kutatóknak. Mivel Hildebrand mestere volt az egyházi közhelyeknek, burkolt fenyegetőzésnek meg a szent szellentéssel kitömött ígérgetésnek, ezért könnyen ment számára a levélírás, fenn is maradt tőle 354 db. levél, melyeket nyolc kötetben szedve őrzött meg a vatikáni levéltár regisztere. Ezen felül még vagy száz levelet őrzött meg Jaffé és Migne kiadásában közzétett regiszter. A rendkívül élénk adatközlés tengerében Hildebrand soha nem írta meg, hogy hányban született avagy hány éves éppen, így csak találgatni lehet, hogy hány évesen került a trónra vagy milyen idősen halhatott meg. Az biztos, hogy szegény családban született, a nincstelenség egész életére rányomta a pesszimista szürkeség bélyegét.

Gyérre sikerült anekdotákon, csacska gyermeklegendákon kívül semmi biztosat nem tudunk a fiatal Hildebrand éveiről, ismerté akkor vállt, mikor 1045-ben először felbukkant Gratianus János (VI. Gergely) udvarában. Gergely pápa szívesen fogadta az ügyes szervezőkészséggel megáldott fiatal papot és első feladatként egy pápaság érdekeit védő, adóbehajtó zsoldoscsapat megszervezését bízta rá. Rómában akkor teljes anarchia uralkodott: akinek volt kardja evett, akinek nem volt éhezett. Hildebrand rendcsinálásának része volt a Szent Péter bazilika előtt felállított bitó üzemeltetése, ahol a latrokon kívül VI. Gergely pápával szemben álló nemeseket, polgárokat végeztek ki: a csoportos kivégzések mögött úgy állt Hildebrand félig eltakarva, mint leskelődő kéjenc a női fürdő kerítésének repedésénél. A híres Sutri-i zsinat után III. Henrik császár magával hurcolta a lemondatott VI. Gergelyt Németországba (1047), ahova hűséges titkára és bizalmasa, Hildebrand – nehezen érthető indítékoktól vezérelve – elkísérte. Érdekes, hogy az egyház tisztaságáért kardoskodó Hildebrandot nem zavarta VI. Gergely korrumpáltsága és hidegen hagyta, mikor a Sutri-i zsinaton kiteregették gazdája szennyesét. A következő évben VI. Gergely elhalálozott a számára fogdaként kijelölt kölni kolostorban, miközben Hildebrand a teljes egyházi szigor és világi hatalmak feletti kontroll rezsimét hirdető Cluny kolostorban kereste a megigazodáshoz vezető utat. Cluny kolostorában Odilo (majd később Hugó) nevű főpap oltogatta a hatalomgyakorlás édes vágyát és a világi nagyokkal szembeni engedetlenség mérgét a félművelt papokba. Néhány hónapos Cluny-i továbbképzés után még részt vett a Worms-i birodalmi gyűlésen, de onnét Odilo utasítására Rómába, IX. Leó udvarába vette az irányt, hogy ott szerezzen érvényt a fanatikus igénytelenséget hirdető reformpapság megnövekedett étvágyának.

Mindenre elszánt vehemenciával ugrott neki a papi hatalom kiszélesítésének, a pápaság politikai, vagyoni helyzete megszilárdításának, az egyházi és világi főhatalom megkaparintásának. A pápaság univerzális világuralmáért küzdött, olyan világbirodalomért, melyben a pápa mindenki felett uralkodik, minden fejedelem engedelmességgel tartozik a római főpapnak, sőt nemsokára azt merte hangoztatni, hogy az összes fejedelemnek kötelessége megcsókolni a pápa lábát. Hasonló gondolkodású, igaz hitben elragadtatott papokat válogatott maga köré, olyan egyoldalúan képzett, félművelt, labilis egyéneket, akik szeszélyes lelkivilágukkal és gyenge akaraterejükkel tökéletesen megfeleltek céljainak. Mindaddig míg nem érezte magát elég erősnek az ilyen alakokat tolta maga elé, amolyan bábfiguraként használva őket: 23 év alatt öt pápa regnált egymásután Hildebrand irányítása alatt, ültek szépen kirittyentve trónusukon; követségeket fogadtak, pozíciókat, birtokokat ajándékoztak vagy épp vettek el; áldottak és átkozódtak, fenyegetőztek, kunyeráltak, de a homályban, Szent Péter széke mögött rendületlenül Hildebrand állott. (Erre a helyzetre jegyezte meg Damiani: „félem a pápa urat, de még jobban félem a pápa urát”). Nélküle nem születhetett döntés, ő fogalmazta meg a legfontosabb leveleket, szerződéseket, nála volt a laterani kincseskamra kulcsa, a katolikus intézmény szerkezetének minden szála kezében futott egybe. Pápák kidőltek, ujjak jöttek, ellenben Hildebrand szúpréme pozícióját megőrizve maradt mindig a helyén, mint évszázadokkal később Majer Rothschild a német uralkodók árnyékában.

Szegény családból kikerült Hildebrand soha nem felejtette el az alacsony társadalmi sorban tengődő gyermekkori éveit, az avval járó hátrányos megaláztatást, és zsigerből gyűlölte a gazdag, jómódú társait. Személyisége és világnézete kialakulásához nagyban hozzájárult, alacsony, satnya alkata, amihez egy nem éppen vonzó, rókához hasonló arc párosult. Alkata és kinézete miatt is eleget csúfolhatták, kinevethették a lányok, ezért ellenszenvet érzett minden jóképű, daliás kinézetű emberrel szemben. A papi pálya választásához nagyban hozzájárult az a tény, hogy szegénysége mellett satnya emberként soha nem talált volna szép, kívánatos asszonyt, a csuha volt az egyetlen reménysége kiemelkedni a szürke jelentéktelenségből. A második Lucca-i Anselmo (II. Sándor unokaöccse) életrajzírója, Rangerius püspök ”apró törpének” (pigmaea membra) nevezi Gergely pápát (Vita Metrica Anselmi Lutecis). Kisméretü testhez kárpótlásul nagyra törő álmok párosultak; mindenki felé emelkedni, bizonyítani és ha kell erőszakkal elfogadtatni, hogy ő a legigazságosabb, a legjobb, maga a tökéletesség, mert Péter apostol benne lakozik. Az önigazolásához kellett egy megtestesült, ultima-ellenségkép, aki ellen tényleg megéri harcolni, akivel szemben csillogtathatja felsőbbrendűségét. IV. Henrikben megtalálta a gyűlölni való emberkép tökéletes alanyát; fiatal, sudár, jóképű lovagkirály pont a tökéletes ellentéte volt, mind testben, mind lélekben a számtalan belső defekttel küzdő, apró-csúnya emberkének. Henrik szeretett élni, mulatni, jókat enni-inni és a valóságban kapkodhatta el a szép lányokat, menyecskéket, miközben Hildebrandnak titokban csuroghatott a nyála. Irigyelte és gyűlölte a német uralkodót, mert az minden volt, ami ő nem lehetett, mert az mindent megtehetett, olyan kéjes-élvezetes dolgokat is, amiket Hildebrand a vergődő, párnaizzasztó álmaiban sem tudott megvalósítani. Hataloméhsége mellett, – ami hiúsággal és beképzeltséggel párosult – Henrik ellen érzett gyűlölet volt az a sötét hajtóerő, mely élete java részét és mindennapjait kitöltötte.

Trónralépését még jóval megelőzve, a 70. évek elején már teljes gőzzel a német uralkodó tönkretevésén fáradozott, mintha IV. Henrik lett volna a keresztényi világrend legnagyobb ellensége, mintha tőle kellett volna félteni azt a kevés eredmény és vívmányt, amit a kereszténység hatalomra jutása óta nagy nehezen kiizzadott.

Pedig erre az időre esett az elszomorító manzikerti csata (1071. aug. 26), ill. az azt követő szeldzsuk hódítás, melyben tízezer számra mészárolták a mohamedánok az anatóliai görög keresztényeket. Dukasz Mihály (ur. 1071-1078) folyamatosan próbált segítséget kérni a nyugati vezetőktől, így a pápától is, akinek abszolúte nem volt szándékában segíteni, mert fontosabb volt számára egy lélektani és egy fizikai háborút folytatni a német király ellen. Erre kellett a sok pénz és nem a görög keresztények megsegítésére; finanszírozni a lázadásokat kiprovokáló ügynököket, partizánharcokat kirobbantó szerzetes-zarándok csapatokat támogatni, valamint kulcsfontosságú hivatalnokokat, elöljáró méltóságokat lefizetni. Henrik elleni harc fontosabb volt, mint egységet kovácsolva fellépni a kereszténységet leginkább fenyegető és gyilkoló mohamedánokkal szemben. Ha tényleg igazi nagy államférfi lett volna Hildebrand, akkor a szenteskedő hisztizés helyett kiegyezhetett volna Henrikkel, francia I. Szép Fülöppel, sőt ha lejjebb ad a követelőző pimaszságából, még a lombárdokkal is meg tudott volna egyezni. Egy ilyen erős európai szövetséggel hosszú időre megoldhatta volna a mohamedán fertő terjedését. Ehelyett minden erejét az akkor 23 éves német uralkodó ellen fordította, mely küzdelemhez még maszatolásként hozzácsapta a szimónia és a cölibátus kijátszása elleni harcot. Kora világi és egyházi nagyjai közül senkit sem hagyott békén, a németek ura ellen indított háborújához elengedetlennek tartotta, hogy mindenkit bevonjon az önérvényesítő ömlengésébe, vallásos elmefuttatásokban ágyazta-mázolta a szentakaratnak tulajdonított propagandát. Leveleiben nem győzi hangoztatni, hogy mindent amit csinál Krisztus meg 'az apostolok hercegének az áldott Péter' akaratából csinálja, maga az Isten ruházta fel, bízta meg őt, hogy megkeseredett rögeszméivel politikai viszályt, haragot keltsen, ahelyett, hogy a hívők lelki üdvéért munkálkodott volna: „Isten a tanúm hogy nem az ünneplő tapsolás elnyerése hajt a gonosz hercegek és szentségtelen püspökök elleni harcban, hanem az anyaszentegyház iránti kötelesség, melyet az apostoli Szentszék felelőssége kényszerít rám.” (Gergely Regiszter, IV.-1) Szerinte, a keresztény istenektől, szentektől kapott megbízás alapján kizárólag ő diktálhatja a végső megoldást jelentő keresztény hit irányát, megszabhatja a hitgyakorlást, és az üdvösség elnyerése érdekében joga van megdorgálni, elmozdítani 'bűnös' uralkodókat, akiknek kötelességük neki engedelmeskedni, mint apának a gyermekei. (Reg. II.-68) Királyok királyának képzelte magát, az igazság bajnokának: „Az isteni igazságot semmi aranyért el nem cserélném” (Greg Reg. II-12) „semmilyen megvesztegetés el nem téríthet az igazságtól” (Reg. VII.-3) „Az igazságtól elfordulni a lélek hajótörését jelentené.” (Greg. Reg. I-39) Persze minden általa kijelentett igazság és törvényesség nem az ő szellemi szüleménye, hanem istené, Jézusé, Szent Péteré, az apostoloké, meg az aprószenteké: mindenkié csak nem az övé. Mint egy szektavezér hitette el környezetével, hogy belőle szól Jehova, Krisztus, Szent Péter így akár mit mond az mind igaz, nemes, magasztos, akármit követel az mind jogos, hiszen ki merészelné Péter vagy Jehova szavait vagy akaratát kétségbe vonni? Szent Péterrel különösen jóban volt, mármint szerinte – Péter benne lakozott, ő meg Péter szentséges szellemébe olvadt bele, így első kézből kaphatta az okosságokat. Az ilyenfajta megszállottság elfogadásához természetesen hívekre, szövetségesekre volt szüksége és talált is néhány hasonló beállítottságú papot; marseille-i Sz. Viktor apátja Bernard, Monte-Cassino apátja Desiderius, Salerno érseke Alfano, Asti püspöke Brúnó, Hirschau apátja Vilmos (*), István kardinális, a véreskezű Altmann, Passau püspöke és a Cluny kolostor krémje Hugó apát, Gerald atya, olyan megkeseredett, fantasztikus csodák után áhítozó embereket, akik még a pokolba is elkísérték volna a 'szent tűztől izzó' vezérüket.

II. Sándor halála után Hildebrand már nem volt képes olyan főpapot előállítani, akiben teljesen megbízhatott volna, ezért jobbnak látta, ha a sok köntörfalazás helyett a maga lábára húzza fel a bíborharisnyát, és nem is pöszmögött sokáig, tíz nappal Sándor pápa elhunyta után, 1073 április 22-én pápává koronáztatta magát. Hildebrand trónralépése minden volt csak nem kánoni. Ferrara-i Wido szerint előre megrendezett, lefizetésekkel volt biztosítotva, Benzo hasonlóan ecseteli a vesztegetések fontosságát, míg az idősebb Landulf (Hist, Med. III.-31) Matilda bőkezű munkálkodását emeli ki, mely lehetővé tette Hildebrand problémamentes megválasztását. Trónralépése után levélben értesítette a világi fejedelmeket (pl. Toszkáni Beatrice, Sven Dán király) megválasztásáról, ám provokatív módon a Német-római Birodalom első emberével nem közölte hatalomra kerülését. Ez nyilvánvalóan egyfajta üzenet volt Henriknek, hogy az önbizalomtól duzzadó új pápa nem akar békét és addig nem nyugszik, míg hason csúszva nem látja maga előtt a teutonok urát. Hildebrandot már hosszú évek óta sok minden idegesítette a fiatal uralkodót illetően, olyan apróságok háborították, mint például, hogy Henrik lenézte, megvetette az Annás-Hildebrand-Damiani-féle bandát, meg-hogy Henrik nem vesz részt a hajnali miséken. Azt sem tudta lenyelni hogy az uralkodó nem liheg, nem hízeleg az igénytelen fanatikus papoknak, nem járul hozzá a mindent felmarkolni akaró reformprogramjukhoz és mindezért példamutató bosszút akart állni. Henrik megbüntetésén keresztül az egész világgal akarta tudatni, hogy elérkezett a pápaság univerzális világuralma, minek rendszerében minden főnemesnek: igenis hajbókolnia kell a sötétség képviselői előtt. A másik dolog ami a lateráni vezért nagyon bántotta, az a Henrik által támogatott lombárd egyházmegye független, Rómának adót nem fizető státusza volt: mikor a behajthatatlan lombárd vagyonra gondolt mindig átjárta a hidegrázás. Külön szálka volt – de nem a szemében,hanem a hátsófertályában – Ravenna érseke Guibert (Wibert), aki korábban Észak-Itália birodalmi kancellárja volt, és aki sohasem szimpatizált a reform-papság törekvéseivel. A széleskörű műveltséggel rendelkező, gazdag családból származó Guibert a vikárius (egyházi elnök) hivatalát is betöltve, 1072-ben elnyert birodalmi kinevezéssel foglalhatta el az anyagi javakban szerény egyházmegye érseki székét. Nem csakhogy adót nem fizetett Rómának, hanem menedéket, erkölcsi támogatást nyújtott minden VII. Gergely által elűzött egyházfinak, ezenfelül még töretlen híve maradt a német királyi udvarnak.

Henriknek bizony minden hűséges támogatóra szüksége lehetett, mert Hildebrand vezetésével a szélsőségesen radikális papság egyre arrogánsabban lépett fel ellene. Hildebranddal kortárs papok és a későbbi akadémista történelemírás elfogultságának lehetünk tanúi IV. Henrik esetében is, annak a bevett gyakorlatnak, melyben minden számukra nem tetsző történelmi alak – becsmérelve van. Pajzán, léhűtő, buja, tékozló, semmirekellő címkéket aggasztgattak IV. Henrikre a papok: pletykákból merített hazugságokkal vádolták és mindenhol rossz hírét keltették. Anselmo 'Néró méltó utódja' jelzővel illeti, Bernried szintén Néróval példázódik: „modern Nérónak” nevezi Henriket. Bonizo, Lautenbach-i Manegold, Ferrarrai Guido hasonlóan kicsinyítik, szidják, de még a XIX: században alkotó Samuel Astley Dunham is rendkívül elfogultan 'erkölcstelen szörnynek' nevezi történelmi munkájában (History Of The German Empire). Minden gyalázkodás, gyűlölet mögött a hatalomőrült Hildebrand állott, aki nem akarta elfogadni, hogy az akkori világ (Európa) élén nem egy olyan bölcs, szentéletű ember áll, mint ő maga, hanem egy léha életű nemes, aki ráadásul belemer szólni az apostolok örökségébe, mely örökség gondnoka nem volt más, mint Hildebrand maga.

A rengeteg mennyei kommunikáció mellett azért nem feledkezett meg Gergely pápa a földi jóságokat biztosító adókról, és hamis adományozó dokumentumokra hivatkozva egész országrészek megadóztatását követelte intézménye számára. A gátlástalan vagyonszerzésbe minden belefért és mikor tehette, ravasz papjai segítségével hatalmas birtokokat szerzett, mint II. Bertram provence-i gróf esetében, kinek a haláltól való félelmét kihasználva, a betegágyában irattaták alá a papok a birtokai 'odaajándékozását' (Castrum Moricicla, Lavisse, Rambaud). Gergely intézménye hatáskörét tágítva jogot formált több keresztény vallásra áttért távol eső állam megadóztatására (Spanyol országrészek (Reg. IV,-28), Bohémia (Reg. I.-38, II.-7), Magyarország, Szardinia (Reg. I.-29, 41), Horvátország (Reg. VII.-4). Hazánk esetében is próbálkozik odaszól, figyelmezteti Salamon királyt, avval kezdi, hogy „meggondolatlan eljárásoddal megbántottad Szent Pétert”, majd folytatja: „Országod véneitől tudhatnád, hogy Magyarország Szent Péternek ajánltatott fel, ezért országod a római szentegyházé. Henrik császár pedig mikor az országod szent Péter számára meghódoltatta, országod jelvényeit Szent Péter sírja elé helyezte.” (Reg. II.-13) Ebből az episztolából egyértelműen kiviláglik, hogy szemében a szimbolikus felajánlások Szent Péterhez szálltak az aranyködben úszó mennybe, de az aranycsillogás sárga fénye, már az aranytallérok felületéről kell visszaverődnie rá, pontosabban annak kézzelfogható formájában: az adóaranyakban. I. István állítólagos döntése a feudális törvények értelmében Róma alá rendelte és hűbéresei viszonyban helyezte Magyarországot, így annak adót illett fizetnie. Salamon után Géza királyunknak löki oda: „... egyházra gondod legyen, a vallás érdekeit karoljad föl, és Róma követeinek engedelmeskedjél.” (Reg. II.-63). Állhatatos nyomulásával mindössze annyit ért el a magyaroknál: mikor Salamon elvitte magával a magyar koronát, Géza nem tőle, hanem Dukasz Mihálytól kért új koronát és azzal koronáztatta meg magát. Ha a távoli országokat hatásosan nem is tudott megadóztatni, azért a Rómához közel eső részeken hatalmas birtokok voltak tulajdonában.

Róma, Spoleto-Umbria egyes falvai, járásai Lazio, Szabina majdnem egészében Gergely ellenőrzése alatt állt, az ott lévő pápai uradalmak kétségtelenül fellendültek, járásokban, falvakban visszaállt a rend, de ez nem azt jelentette, hogy a jobbágyság helyzete szemmel láthatólag javult volna. A laterani kincstár helyzete javult és Gergely a befolyó adókon kívül még rendszeresen leszedte a dúsgazdag toszkán hercegnőt, Matildát, a dánok királyát, Ágnes anya-királynét meg minden nemest, aki Rómába zarándokolt. Ám ez még mindig kevés volt, hiszen Róma 50-60 ezer lakosa közül 15-20 ezer volt a monostorok, zárdák templomok, és az egyház szolgálatában lévő népek száma, nagy többségük nem végzett termelőmunkát és ellátásuk, ahogy létszámuk nőtt, egyre többe került. Az Alpokon-túli frank-germán egyházmegyékből nagyon vékonyan csordogált az arany, a lombárd püspökök még egy árva fillért sem adtak Gergelynek, míg Rómától délre eső egykori virágzó hercegségekből – hol a normannok voltak az urak – megint csak nem jött semmi pénz. Márpedig Gergelynek pénzre, nagyon sok pénzre volt szüksége nem csupán az egyházi nép etetésére, hanem mert a fejében foggantatott tervek kivitelezése is sokba kerülhet. Valós politikai hatalom széleskörű nyomása nélkül sosem fog elégséges arany Rómába érkezni, még az engedetlen lombárd püspökök sem fognak fizetni.

Gergely elméjében egymást váltogatva születtek a tervek; megszabadítani Itáliát a görögöktől, normannoktól, szaracénoktól, megmenteni Bizáncot a szeldzsukoktól, felszabadítani a 'szentföldet', és végül felállítani egy hatalmas keresztet Jeruzsálemben. Azt gondolta legjobb ha a normannokkal kezdi, és mivel korábban könnyedén bejáratos volt a hercegi udvaroknak csúfolt normann rablótanyákra, ezért úgy gondolta az ő babonás alázatukat kihasználva hűbéruruknak fogadtatja el magát. Pápává választása után három hónappal, 1073 júliusában hagyta el Rómát és először Desiderius apáthoz sietett Monte-Cassinóba, aki köztudottan baráti viszonyt ápolgatott a legelvetemültebb normann vezérekkel. Capuai Richárdtól szeptemberben sikerült egy vazallusi alárendeltséget garantáló hűségesküt kicsikarnia, de testvére Guiscard Róbert megtagadta, hogy az általa elfoglalt országrészeket, mint pl. Szicíliát hűbéri alárendeltségbe adja a pápának. Négy hónapig tartó Dél-itáliai kavarásával Gergely annyit ért el, hogy Róbertet felhergelte. A normann fővezér felháborodott pipogya testvére alázkodásán és decemberben rátámadt testvére váraira, falvaira. Azt talán mondani sem kell, hogy Gergely Róbert csapatai megjelenése előtt néhány nappal szélsebesen visszakotort Rómába. Róbert nem járult a pápa elé mikor az megbocsájtó vezeklés végett magához hívta, nem térdelt elé, sőt fenyegetően lépett fel Gergely ellen, kinek hirtelen – a saját erőszakos viselkedése miatt – nem volt kihez fordulnia segítségért. Elkeseredett, szemrehányó leveleket küldött visszatérte után az Alpokon-túli hercegekhez, a Matildától elszaladt 'Púpos' Gottfried herceghez írja többek közt: „Te is épp úgy cselekedtél, mint mások. Hűtlen lettél saját szavadhoz. Hol maradt a segítség, amit ígértél? Hol van a katonaság, amit megígértél, miért nem jössz élükön győzedelmeskedve és állítod vissza Szent Péter tiszteletét?” (Reg. I.-72).

Következő év márciusában Gergely pápa, Guiscard Róbertet minden hívével, támogatójával együtt, Matilda, Azzo és salernói Gisulf jelenlétében kiátkozással sújtotta (Reg. I.-86), majd a sebtében összejött társaság elhatározta Guiscard Róbert megbüntetését. Matilda vezetésével a nyár derekán Sutri és Viterbo között a Cimino hegy lábánál gyűltek egybe a pápa itáliai szövetségesei, Gregorovius – Bonizo túlzását követve – ötvenezerre vélte a pápa zászlaja alatt egybegyűlt hadinépet: ám jó ha negyed annyi összegyűlt. De hát végeredményben mindegy volt az összesereglett hadak száma, mert amilyen gyorsan egybejöttek, olyan gyorsan szét is széledt a silány szervezés és az élelmiszer hiánya miatt. Bárgyú mosollyal és hosszú térdepelésekkel szemlélte Gergely szétfoszló hadát s mivel Ciminóban nem maradhatott visszaindult Rómába. Hogy ne kelljen szégyenkeznie Gergelynek a Rómaiak előtt a patetikus kardrázásért, ezért súlyos beteget játszva hordágyon cipeltette magát végig a városon, de aztán elég hamar magához térve tovább szőtte fantasztikus terveit. Henrikhez küldött levelében így nagyzolgat: „Már több mint ötvenezer lovag fegyverkezik és ha én, mint vezérük, lelkipásztoruk az élükre állanék, akkor ezek a vitézek hadba szállva isten ellenségeire támadnának mind, és készek lennének vezetésemmel a Szent Sírig masírozni. Különösen megtiszteltetés számomra egy ilyen hadjárat vezetése a Konstantinápolyi Egyház üdvéért, kik ugyan a Szentlélek doktrínájukban eltérnek tőlünk, ám mégis az apostoli szentegyházzal való egyesülésre vágyódnak. (…) „... ha az Úr rám bízza ezen vállalkozás kezdetét, akkor isten akaratából keletre megyek és míg távol leszek a te oltalmadban hagyom a római szentegyház őrzését, melyet úgy védelmezz, mint a szent életű édesanyádat.” (Reg. II. 31) Az egész levél értelme egy enyhén burkolt pénzszerzés lett volna egy fantasztikus hadjárat finanszírozására. Gergely ügy gondolta, hogy a német uralkodót egy ilyen tervel letudja szedni, és nem lehet csodálkozni, hogy a német uralkodót nem hatotta meg a fantasztikus elképzelések sora: egy rézgarast sem küldött, mely rejekció még egy fekete pontot hozott neve után Gergely pápa listáján.

No sebaj – gondolta a pápa –, ha a keleti hadjáratból nem lett semmi és normannok hódoltatása sem jött össze, majd akkor a lényegesen védtelenebb közép-itáliai papok megregulázása csak összejön. Matilda zsoldosai segítségével tucatszámra zavarta el hivatalaikból a neki nem tetsző paptársait majd tisztogatása befejeztével Humbert kardinálist és Gerald püspököt küldte Németországba, hogy aknamunkájukkal törést okozzanak a germán egyházmegyék egységén. Ravaszul velük küldte Henrik király szellemileg meggyengült anyját Ágnest, aki akkora elvakult eszközként vergődött a római papok hálójában. Humbert érsek minden késedelem nélkül zsinatot akart egybehívni a 'bűnös' főpapok elítélése végett, amit a német papság megtagadott. Hamburg érseke, Leimar elmagyarázta a paprika-vörös legátusoknak, hogy az ősi szokás szerint egyedül a pápának vagy Róma németországi reprezentánsának, a mainzi érseknek van joga zsinatot egybehívni. A német főpapok, Leimar vezetésével megtagadták a pápa legfőbb követelését, a bűnös egyháziak azonnali meghurcolását, pedig Gergely nyomatékosan megindokolta az üldözés lényegét: „hogy ismét szeplőtlen lehessen a szentegyház”. A másik pápai követelésből, Milánó és a lombárd egyházmegyék azonnali átadásából sem lett semmi, mert a korábban lezajlott 'böjti zsinatnak' elkeresztelt laterani káder-gyűlés provokatív határozatait a királyi kancellária és a német klérus egy emberként visszautasította. A kudarc miatt Gergely pápa bosszút akart állni Leimaron és minden ellene szegülő német főpapon, de leginkább a fiatal német uralkodót taposta volna zsámolya alá. Az egyházi vonalon indított támadás semmi eredményt nem hozott Gergely konyhájára, ezért a Henrik ellenes főúri elégedetlenség már-már szunnyadó tüzének felizzításával óhajtotta megbuktatni az 'istentelen' királyt. A szász bárók mellett különösen Rudolf sváb herceget és Bertulf karintiai őrgrófot bombázta leveleivel, legátusnak kinevezett lateráni ügynökök adták egymásnak a tömjéntől ragadó kilincseket, mást se hallottak a bajor és sváb bárók a szentatyától, minthogy ne engedelmeskedjenek törvényes uruknak és zavarják el a pápával szembeálló engedetlen főpapokat. Természetesen Szent Péter nevében ő mondja meg, hogy kik az engedetlen papok, akiket el kell zavarni. Konferenciát javasolt Rudolfnak, „melyen Ágnes császárnő, Beatrice hercegasszony, és más istenfélő személyek vennének részt, akik közös akaratukkal megváltoztatnák, reguláznák a király viselkedését.” Szászországban sem volt nyugvás; ügynökei lankadatlanul lázítottak, a pápa nevében nyílt, fegyveres felkelésre szólították fel a száli uralkodóház ősi ellenségének számító szász hercegeket. Egyértelmű volt, hogy a pápa háborút, pusztítást szeretett volna kirobbantani, minek a végén ő, illetve az általa vezetett reformmozgalom kerülhetne ki győztesként.

1074-ben levezényelt böjti zsinaton Gergely pápa a saját valamint reform-mozgalma érdekeit előretolva megtiltotta, hogy laikusok (uralkodók) állítsanak püspököket avagy apátokat nevezzenek ki, mely határozat mögött az a felismerés állt: ha nem az ő emberei foglalják el a lombárd püspöki székeket, vagy az Alpokon-túli gazdag egyházbirtokokat, akkor onnét nem fog soha arany jönni. A tiltás folytatása -képpen ellenpüspököket nevezett ki a számára elégtelen egyházmegyékben, akik – majd minden esetben – kizárólag erőszak útján lettek volna képesek új hivatalukat elfoglalni. Gergely pápa a laterani istállóban talált rá engedelmes szamarára Attóra és mindjárt ki is nevezte Milánó érsekének, de közben a Milánóikat vagy a lombárdokat szándékosan elfelejtette megkérdezni, hogy tetszik-e a nekik szánt új szentszamár. Ezt követően Henrik, a Milánóiak kérésére, a birodalmi invesztitúra hagyományát követve maga iktatta be a sokkalta megfelelőbb káplánját, Tedaldot (Theodalt) az egyre gyengébbé és megalkuvóbbá váló Godfrei püspök helyére. A pápaság történetéhez nem kötődik direkt, azonban mégis érdemes egy eseményt megemliteni, mely szintén 1074-ben történt.

A szász bárók közül Nordheim-i Ottó volt a legbefolyásosabb lázadó főúr (ugyanaz az Ottó, aki 1062-ben, Annás irányítása alatt részt vállalt a gyermekkirály Henrik elrablásában), aki Gergely pápa legodaadóbb szász hívének számított és mint ilyen lázadások, zendülések sorozatát robbantotta ki királya ellen. Halberstadt püspökével szövetkezve 1073-ban sikeres lázadást vezényelt Henrik ellen, minek következtében a király Harzburg várában keresett menedéket, s ha hinni lehet Hersfeldi Lambertnek, akkor a király mindössze 300 harcossal védte a várat Ottó hatvanezer fős seregével szemben. A meggyengült és visszavonulásra kényszerített király a következő évben Gerstungenben kötött béke alapján Harzburg feladására és lebontására lett kötelezve. A vár falait és tornyait Henrik - tiszteletben tartva a szerződés – lebontatta, de meghagyta a falakon belül álló épületeket, amit a másik fél, Ottó különösebben nem bánt. De nem úgy Gergely papjai-szerzetesei, akik feldühítették a szász parasztokat, kisnemeseket majd elégedetten szemlélték a majdnem új, pazar épületegyüttes letarolását. A palotához tartozó társaskáptalani templomban eltemetett király öccsének és apró gyermekként elhunyt fiának síremlékeit, a vallás lángjától feltüzelt tömeg szétzúzta, maradványaikat pedig szétszórta, ám az ilyesmi mégsem számított különösebb bűnnek a reformpárti papság illemkódexében. A vérig sértett király sereget gyűjtött, azonban érthetetlen okból nem a szászokra rontott rá, hanem 1074 augusztusában Magyarországra támadt. Géza nem szállt csatába a német haddal, hanem lassan hátrálva mindent felégetett, minden élelmet, takarmányt eltakaritott a magyar hadakat követő ellenség előtt. Henrik hada néhány hétig bírta a nélkülözést, majd hirtelen hátrafordultak és visszatántorogtak hazájukba. Ilyen értelmetlen kaladokkal, felesleges pótcselekményekkel aprózta Henrik föl azt az energiát, amit valójában az egyetlen komoly ellensége, Gergely pápa ellen kellett volna használnia.

A következő év (1075) februárjában Gergely egy másik foghíjas böjti zsinatot terelt egybe, hol ugyanaz a társaság jelent meg, mint akik végig asszisztáltak Hildebrand koronázását vagy akik az előbbi zsinatokon is lelkesen bólogattak, hízelegtek Gergelynek. A Gergely hívek egybeterelésének egyetlen célja volt mégpedig, hogy legyen valami hivatalos formája az újabb elítélés, kiközösítés és hivatali felfüggesztéshullámának – semmi szép, emberiségünknek pozitív, építő mondat el nem hangzott ezen a zsinaton, helyette a dühös átkozódás és a mérges becsmérlés volt a jellemző hangvitel. A legodaadóbb híveken kívül mindenki minimum megintést kapott, másokra gorombábban vakkantott oda a szentséges nagygyűlés. Példaként kiemelve a kevésbé ellenszegülő német főpapok (Hamburgi Liemar és bambergi Hermann) mellett még Fülöp francia király – az egész udvartartásával együtt – nyomatékos kiátkozással lett megfenyegetve, ha csak nem teljesíti Gergely követelődzését. Rómának ellenszegülő német főnemesek, Henrik hűséges emberei jártak a legrosszabbul, őket ismételt – minőségében még borzalmasabb – kiátkozással sújtotta a pápa, értelmetlenül megszabott feltétellel zárva a sok átkozódás végét: „ha csak meg nem jelennek Rómában a szentséges pápa ítélőszéke előtt június elsejéig.” Minderre ráadásként került, – mint hab a tortára – a korábban cimborának számító Guiscard Róbertet külön még egyszeri megátkozása, unokaöccsével együtt. Gergely megint megfogalmazta, hogy a keresztény világ nagyjainak nincs többé beleszólásuk a saját őseiktől örökölt földjén alapított, és a nemesi kincsadományokból felépített kolostorok, templomok illetve az ahhoz adott birtokok adójába, kiváltságaiba beleszólni. A feles haszonélvezetbe adott földek most már nem csupán teljes haszonélvezetet juttatnak Gergely intézményének, de a tulajdonjog is Rómára szállt, más szóval a korábban oly bőkezűen adományozó arisztokrata családok jobb ha megszokják veszteségüket, mert innentől minden a szentegyház tulajdona, ha tetszik ha nem. Gergely korábban soha nem hallott hangnemet és viselkedést engedett meg magának a lombárd és a germán nemességgel szemben, pimasz követeléseit zsinati döntésekre hivatkozva próbálta érvényesíteni, ám itt nem szabad elfelejteni, hogy ekkor már legalább 20 éve minden zsinat, minden pápai határozat, ítélet mögött VII. Gergely (Hildebrand) állt. Két évtized minden zsinatán szigorúan Hildebrand által válogatott papok, remetesorból avanzsált bíborosok vehettek csak részt, ellenvélemény-nélküli, bólogató Jánosok. Gergely szándékos csalfasággal hivatkozott és követelőzött pl. II. Sándor által kiátkozott német főurak esetében, hiszen az nem elődje ítélete, hanem az az ő akaratából született döntés volt, miként II. Sándor anatémái mind az ő átkozódása volt. Amit Gergely folyamatosan művelt a zsinati törvények és pápai határozatok parádéztatásával az nem más mint a saját maga által kitervelt és végigerőszakolt hatalomszerzési folyamat másra hárítása, másokkal való takaródzás, mintha nem ő lett volna az állandó ötletgazda. Gergely ezen a zsinaton is új ill. általa átfogalmazott törvényeket szentesített a szokásos léhűtő tagokból összetevődött római püspöki kollégiummal, hogy utána ezekre hivatkozva még vakmerőbb követelések sorával ostromolhassa Henriket. Nem csupán a király leghűségesebb híveit, barátait, a neki nem tetsző germán főpapokat akarta elzavartatni, hanem a lombárd papságot/arisztokráciát is Henrikkel szerette volna elűzetni, hogy végre hozzáférhessen a jól megszervezett lombárd birtokok hasznához. Arrogánsan minden főúr és főpap előléptetése, kinevezése alkalmával diktálni akart Henriknek, olyan rendszert akart bevezetni melyben kizárólag az ő elképzelése szerint érvényesül mindenki, minden jelentős pozícióba a saját embereit óhajtotta beültetni: tartományokat, országokat átívelő döntéshozatalt követelt magának és a német királytól sem kért többet, minthogy Henrik legyen az ő vazallusszolgája.

Ezen a zsinaton fogadtatta el birka ülnökeivel, – de talán még ezen zsinat előtt már jóval korábban megfogalmazta a teokrácia önkényuralmát érvényesítő kiáltványát, a Dictatus Papae elnevezésű szabálygyűjteményt, mely többek közt kimondja, hogy egyedül a pápa használhat császári jelvényeket (nem a császár), a pápának jogában áll császárokat letenni, egyedül a pápa lábait kötelesek megcsókolni a fejedelmek, és a 22-es pontjában n kimondta azt az ostobaságot, mely szellemileg és erkölcsileg évszázadokra visszavetette emberiségünk egészséges fejlődését: „A római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.” a pápai önkényuralom manifesztációja megrökönyödést váltott ki az értelmesebb, tanultabb emberekből, ám mivel az ilyenek abszolút kisebbségben voltak, így Gergely akadálytalanul terjeszthette totalitásra törekvő követelőzéseit. Gergely pápát ezen év tavaszán májusban mindennél jobban elszomorította, hogy hű alattvalóját, a mindenre kapható milánói ügynökét, Herlembaldot agyonverték Milánóban, testét a városszéli szemétdombra hajították: kutyák martalékának.

Henrik egész egyszerűen nem tudta hogy kezelni a vele szemben folyamatosan ellenségeskedő pápát, pedig miután Unstrutnál (1075 júl.) térde kényszerítette a pápa által fellázított szászokat, alkalma lett volna átkelni az Alpokon, és miként azt apja cselekedte azt VI. Gergely pápával, elmozdítani Hildebrandot a Lateranból és bedugni valami félreeső germán kolostorba. Sajnos IV. Henrik gyengébb alkat volt, mint apja, hiányzott belőle a kegyetlen brutalitás, inkább elnéző és könnyelmű volt, megelégedést, boldogságot talált az egyszerű földiörömök megélésében és nem akart megsavanyodott, öreg gyökerekkel vergődni. Nem látta meg, hogy az ilyenféle tartózkodást, kihívásoktól való elfordulást a rámenős Gergely gyengeségnek és nem békeszünetnek tekinti, kihasználja ezt a fajta bizonytalan határozatlanságot és még inkább felbuzdult gátlástalansággal fog érdekei ellen törni. Henrik hű emberét, a nem túl hatékony Ebehard herceget küldte Itáliába, aki ahelyett, hogy lecsapott volna a laterani papfészekre, Tebald milánói püspök hatalombővítését egyengette, majd utána a normann Guiscarddal tárgyalgatott eredménytelenül, miközben Gergely tucatszámra írta nyílt és burkolt fenyegetőzésektől duzzadó leveleit, amiket Gergely ügynökei – Ebehard gyengesége miatt – szabadon hurcolásztak keresztül Észak-Itálián. Gergely sportot csinált a fiatal germán uralkodó zaklatásából, egyházi nyelvezetben ágyazott kötözködő követeléseivel és értelmetlen dorgálásival pl. „reméli, hogy intelligenciája rávezeti Krisztus parancsai végrehajtására, és nem fog beleszólni a szentegyház szabadságába, nem Sault, – aki megittasodott a győzelemtől – fogja utánozni, hanem Dávid alázatosságát.” (Vide Supra, 1075. december). Henrik mindig ráharapott az elé vetett hergelés csalijára, meggondolatlanul szenvedélyesen, indulatosan reagált, ami pont Gergely célját szolgálta.

Erre az időre esett a volt római prefektus István fiának, Centiusnak bátor – de meggondolatlan – támadása Gergely pápa ellen, melyet legdrámaibban Bernried (Krónika, 1076.) örökített meg. A papok elbeszélése szerint 1075 karácsony éjszakáján az iszonyúan tomboló vihar ellenére Gergely pápa a Lateranból átvonult az Esquiline dombon álló Santa Maria Maggiore bazilikába, hogy ott celebrálja az éjféli misét. A templom szinte üresen kongott, mivel az emberek a szörnyű égiháború miatt nem merészkedtek ki házaikból, legalábbis Bernried (c. 49) drámai leírása szerint, aki ezzel magyarázza a pápa védtelen kiszolgáltatottságát. Centius embereivel lesben állt és egy adott jelre berohantak a templomba, rátámadtak a pápára és kíséretére, állítólag Gergelyt valamelyikük arcul ütötte, Berthold szerint, Centius a hajánál fogva rángatta ki a pápát a templomból, feldobta lova hátára majd keresztül vágtázott a városon, meg sem állt vele a Parione dombon lévő toronyerődjéig (Annales, 1076). Bernried elbeszélésében a pápa ártatlan, szelíd bárányként viselkedett a támadás alatt, merénylőit nem hibáztatta, nem ellenkezett, kegyelemért nem könyörgött és az a 'lator', aki megütötte utána rosszul lett, hosszú ideig szörnyű kínok között, habzó szájjal fetrengett a templom előtt. A pápa felháborodott hívei hamarosan mozgósítottak és faltörőkosokkal, ostromgépekkel szétrombolták Centius erősségét. Mikor Centius meglátta, hogy minden elveszett zokogva a pápa lába elé vetette magát, félelemtől elcsukló hangon könyörgött életéért. A jó szívéről elhíresült Gergely természetesen megbocsájtott az őt foglyul ejtő nagyúrnak, csupán annyit kért tőle, hogy menjen el Jeruzsálembe vezekelni. Eddig a páparablás története, amivel kapcsolatosan különösen érdekes, hogy történészeink nem kérdeznek meg belőle semmit, simán elfogadják úgy ahogy van, merthogy minden szépen összepasszol benne. Pedig mindjárt ott lehetne első kérdésként, hogy a pápa miért nem Róma leghíresebb, legtekintélyesebb, legnagyobb szenthelyén, a Szent Péter-katedrálisban celebrálta az éjféli misét? Hol volt a toszkán testőrsége? Ha tényleg olyan borzasztó időjárás volt, hogy senki nem merészkedett ki otthonából, akkor a pápa miért volt kimenni oly bátor, és mi értelme volt egy üres templomban celebrálni? Centius valószínűleg valamikor karácsony környékén letartóztatta a laterani erődjét elhagyó Gergelyt – amint azt a pápa maga is említi egy zsinati értekezésében (Reg. VII. 14) –, de magától, valamilyen megegyezés alapján engedhette szabadon, hiszen az esetet követően nem volt megtorlás, Centius nem menekült el Rómából, és az incidens után még évekig meghatározó vezéralakja maradt a római politikának, sőt később Gergely pápa védelmezője és bizalmas bennfentese lett. Megjegyzendő talán, hogy őt tekinthetjük a híres Frangepáni-ház ősapjának. A kiszínezett történetet a papi fantázia túldramatizálta, hogy az olvasó a pápát, mint áldozatot sajnálgassa, érezzen együtt az amúgy erőszakos, akaratos Hildebranddal. Erre a hatásvadász túlszínezésre jó példa a már említett Bernried Pál mellett Reichenau-i Bertold (**), aki a reichenaui apátság krónikása volt 1070-es évek közepétől kb. az 1080-as évek közepéig terjedő időszakban, mikor krónikáját megalkotta. Megbízhatósága kétséges, mivel Itáliában sosem járt, így szemtanúja nem lehetett a pápa elrablásának, minden valószínűség szerint Bonizo volt forrása. Bonizo (Liber ad Amicum) természetesen ott lehetett Rómában az adott időben, de nem lehetett testközeli szemtanúja az esetnek. Berthold atya odáig merészkedett fantáziája szabadon engedésével, hogy Centiust dühöngő őrültként írta le, aki kardal a kezében fenyegette a félelmet nem ismerő Gergelyt, ráadásul kincsei, kastélyai átadását követelte a foglyul ejtett pápától. 

(*) Reichenau-i Bertold Hermannus Contracus tanitványa és történelmi művének folytatója. Kezdetben Cadalus önzetlen támogatója volt, de később átváltott II. Sándor-Hildebrand oldalára. Eredeti krónikája elveszett, jelenlegi művét környező kolostorokban (Szent Blaise, Szent Gallen, Muri, Engelberg) készült későbbi másolatokból állították össze.

(**) Személyesen Gergely pápa által kiképzett Vilmos atya, Hirschau apátsági méltóságát arra használta fel, hogy Hirschau monostorát Henrik király elleni lázadás főhadiszállásává alakítsa át, ahol 1077 pünkösdjén vendégül látta a trónkövetelő Rudolf sváb herceget. A másik gondosan kiképzett pápai ügynök Marseille-i, Bernard szintén itt verte fel tanyáját, innét irányította kémeit, bérgyilkosait. Gergely parancsára Vilmos apát Passau püspökével, Altmannal szövetkezve készítette elő Rudolf királlyá koronázását.

 

Szerző: E.Katolnai  2015.07.24. 14:09 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr527649726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.