2_sandor.pngII. Sándor (1061-1073)

II. Sándort bemutató fejezetet – hosszúsága miatt – két részben kell leközölnöm.

II. Miklós hirtelen halála alaposan felkavarta Róma és Milánó főpapjai langyos tervezgetéseit és határozott lépésekre kényszerítette a szemben álló feleket. A császárhű arisztokrácia és papság Hildebrand-ellenes – lehetőleg lombárd – főpapot szeretett volna Péter székébe ültetni. Mozgalmuk kiemelt vezéregyénisége volt Wilbert (Guibert) birodalmi kancellár, mellette harcostársként; Galeria várából sikeresen elmenekült Gerard gróf, Alba püspöke Benzo, valamint Hugó Candidus kardinális sorakozott fel. Ellenfelük, az ultrakonzervatív Hildebrand valamelyik saját idomítású reformista vezetőből akart pápát csinálni és hallani sem akart egy világi ismerettel bíró lombard kandidatúráról. Hildebrandot elkötelezett szövetségesként támogatta a rombolásra mindig kész normann népség és Toszkána hercege, Gottfried, igaz a herceg néha nyögvenyelősen mártotta magát bele a tőle megkövetelt civakodásokba. Amilyen gyorsan csak tehette Hildebrand, a szentéletű embereknek kijáró tiszteletet mindig megkövetelő István kardinálist rohamléptekben szalajtotta a császári udvarba egyezkedni az új pápa személyét illetően, ezenfelül István feladata lett volna még rábeszélés segítségével elismertetni a Hildebrand által megfogalmazott pápaválasztási jogrendszert. Az uralkodó régenskirályné és udvartartása nem volt hajlandó fogadni a pápai legátust, a német főpapok is kerülték társaságát, és István kardinális dolgavégezetlenül, megszégyenítve érkezett vissza Rómába. Most Hildebrandon volt a sor, hogy vérig sértődjön, felháborodást tettetve a császári udvar ellen lázította bíborosait, bosszút kiáltott, amiért egy olyan szentséges pap mint István nem részesült kellő tiszteletben és megbecsülésben, holott a beképzelt főpap azt már előre megkövetelte. Az izgága Hildebrand még jobban belevettette magát a császárság elleni küzdelembe, mint valaha; szerzetes-ügynököket követként használva küldött szerte, ahová csak tehette; Gottfried herceghez, meg annak lotaringiai rokonaihoz, a normann martalócokhoz, sőt még az Alpokon túl, Németországban is kereste a bosszúállás lehetőségét István legátusán esett szégyen miatt. Október elsején (1061) minden elérhető – hozzá hű – főpapot egy zsinatra terelt egybe a biztonságosan őrzött Lateran falai közé, akikkel megerősítette a saját maga által két évvel korábban készített pápaválasztási törvényhatározatot, és egy kalap alatt megválasztatta pápává velük a reform-klub másik kiemelkedő partizánvezérét, Lucca püspökét, Anselmot. A legfrissebb bíborsarus kreatúrájának Sándor nevet adta a mindenható Hildebrand, és miközben zúgtak a harangok, marcona kinézésű normannok őrjáratoztak a városban, a falakon túl pedig lovas osztagaik portyáztak, nehogy véletlen valaki megmerje zavarni Hildebrand pápacsinálását. Benzo feljegyezte, hogy Hildebrand ismét személyesen kereste fel Capuában Richard 'herceget', és martalócai kölcsönvételéért 1000 font aranyat pengetett ki. (VII.-2). Ugyanabban a passzusban Benzo szintén közli, hogy a pápaválasztást éjszaka tartották meg és a törvénytelensége elleni lázongókat normann kardokkal intéztette el Hildebrand. (VII.-2).

 

Miközben Rómában zavartalanul zajlott Hildebrand atya által vezényelt koronázás, az északi nagyok fényes küldöttsége érkezett a tízéves germán királyfi augsburgi udvarába. Ők már szíves fogadtatásban részesültek, nem úgy, mint az előttük járó, hoppon maradt István kardinális. Az itáliai főpapokat Cadalus parmai püspök (Parmansis Kadalo), Piacenza-i Dionüsziosz, és Vercelli Gergely vezette, míg a római nemességet Gerard gróf, Cencius és Romanus képviselte. A hivatalos szertartások első aktusában Róma Patriciusává koronázták a kis Henriket, szimbolikusan felékesítették a magukkal hozott smaragdzöld palásttal, uralkodói gyűrűvel, ékkövekkel kirakott diadémmal. Ugyanakkor esdekelve kérték az uralkodót és Ágnes császárnét az általuk javasolt és legjobb kandidátusnak tartott püspök pápává történő kinevezését. A régensi tisztséget betöltő császárné és a fiatal uralkodó beleegyezett Cadalus kinevezésébe, és 1061. október 28-én a bázeli birodalmi gyűlésen szertartásosan átadták a pápai veszturát szimbolizáló süveget, veres köpenyeget (rubeam cappam), a II. Honorius uralkodó nevet felvevő parmai püspöknek. Az akkori keresztény világrend törvényeit és egyházi szertartásrend és kánoni utasítások szabályait szigorúan követő beiktatás legalitásához semmi kétség nem fűződhet, tehát a történelemkönyvekben szándékosa és jogtalanul hívják Candalust ellenpápának, uzurpátornak stb. mert a törvénytelen pápa a II. Sándor 'művésznéven' szereplő Anselmo volt, akit Hildebrand önkényes pimaszsággal, bűnöző bandák fegyveres oltalma alatt emelt hatalomba.

 

Róma városát szilárdan kezükben tartó reformisták csoportja szenvedélyes dühvel fogadta II. Honorius megválasztását és Hildebrand több frontot megnyitva szabályos háborút indított a császárság ellen. Az éveken keresztül gondosan kiképzett ügynökhálózat teljes gőzerőre váltva indult be, hogy Hildebrand parancsára bosszút álljanak Ágnesen és fián Henriken. Járták a nemesi udvarokat, kolostorokat, főpapi palotákat és mindenhol átkozódtak, fenyegetőztek, no meg ígérgettek a császári udvar meggyengítése érdekében, különösen kihasználták a császárné legfőbb támaszának számító, ausburgi püspök, Henrik elleni felkorbácsolt féltékenységet, irigységet, kinek személye már régóta szálka volt Hildebrand legfőbb német szövetségesének, a Henrik püspökkel féltékenyen rivalizáló kölni érsek, Anno szemében.

annas.jpg

Elegánsnak mondott, de valójában hisztizésre hajlamos, szeszélyesen nőies Anno érsek, aki a zsidó-keresztény hagyományából átszármazott Annás neve felvételét tartotta legmegfelelőbbnek szellemisége kifejezésére. 1062 év elején Annás maga köré gyűjtötte a legelvetemedettebb elégedetlenkedőket, segítségükkel vakmerő puccsot hajtott végre; aljas módon lecsapott az éppen Kaiserwert várában tartózkodó királyfira, és erőszakkal saját erősségébe, Kölnbe hurcoltatta. A gátlástalan prelátus ezután megfosztotta Ágnes császárnét a régensi tisztségétől, kolostorba záratta és saját magát nevezte ki régensnek, miáltal Európa leghatalmasabb despotájává vált. Hatáskörét önkényesen kiterjesztve császárként viselkedett; mindenki fölött rendelkezett, akit csak elért, annak parancsolgatott, az engedetlenekkel szemben fenyegetőzött és mikor tehette fegyverrel támadt a neki ellenszegülőknek. Hildebrand pártja elégedetten zenghette hálaadó imáit, amiért elvtársuk a germán Annás méltóképp bosszút állt az ellenük cselekvő császári családon, és a velük barátságtalanul viselkedő német papságon. A megváltozott helyzetben Annást kiszolgáló, szövetséges papok kerültek be a kormányzótanácsba akik hatalmukkal visszaéltek és kezükben a birodalmi apátságok, korona javak, állami felségjogok mind szabad prédaként lett kisajátítva. Néhány év alatt 11 birodalmi apátság került az Annás-féle társaság bírtokába. Ekkor került Annás kezére, a később oly sok elégedetlenséget kiváltó Stavelot-Malmedy ikerkolostora és a kettős apátsághoz tartozó zsíros földek. Hildebrand ügynökhálózatának köszönhetően Annás lett a 'király' germán földön, mint egy világi koronával rendelkező uralkodó a császárság nevében hitelesítette II. Miklós (önkényes) pápaválasztási törvényét és a császárság nevében lemondott az eddig meglevő invesztitúra gyakorlásáról. A foglyul ejtett királyfi nevében II. Sándort ismerte el pápának, míg II. Honorius kinevezését érvénytelenítette. Itália császári kancellárját Wilbertet is elzavarta hivatalából, mert az nem volt hajlandó hajbókolni Hildebrand előtt. A sunyi puccsát fegyveres osztagokkal támogató, opportunista Gottfried hercegről sem feledkezett meg. A még néhány évvel ezelőtt a birodalom legelszántabb ellenségének tekintett Loreine-Toszkán herceget Itália császári kormányzójának nevezte ki, és pótajándékként adóbehajtó engedéllyel jutalmazta. A szigorú reformok sötét lovagjai majdnem teljes győzelmet könyvelhettek el az 1062-es évben ...

A történelmi narrációt érdemes megszakítani, hogy néhány szó essék a sokat méltatott, XI. század első felében felszínre törő egyházreform vallási mozgalomról. A lotaringiai reformmozgalom harcának felszínén szent Benedek regulájához való visszatérés volt a cél, ám valójában a feudális uraktól megadóztatott monostor/zárdabirtokok, jövedelmei megtartása, a feudális uraiktól való függés (adózás) megszüntetése volt számukra a legfontosabb feladat. A reformkör közepén mesterkedő bencés atyák elképzeléseikben direkt figyelmen kívül hagyták, hogy a telket, az azon álló kolostor épületét, a hozzátartozó gazdasági épületeket, földeket földesuruktól kapták és ilyen esetben még a testvérek között is jár valami vissza a másiknak a haszonból. Még több pénz még több haszon birtoklása alapelvének elkendőzéséhez muszáj volt más, mindenféle - sokszor felesleges, máskor embertelen - szigorító szabályzatot erőltetni, valamint az elégedetlen sajtkukac szerzetesek megnyugtatására űldözni, újjal mutogatni a 'bűnös fertőben' élő paptársaikra. A Cluny-ben elindított mozgalom elég gyorsan terjedt és követői törekvései mögött számos indíték lépett fel, ám az egyik fő ok abban rejlett, hogy a szegény egyszerű sorból kikerült papoknak szinte semmi esélyük nem volt a magasabb hivatalok betöltésére, a tényleges hatalom gyakorlására. Sokan közülük nem elégedtek meg a cúgos cellák kényelmetlenségével, a széllelbélelt csuhák ridegségével vagy a szegényes böjti egyhangúsággal, hanem ők is fontosak szerettek volna lenni, másoknak parancsolgatni, tanácsokat osztogatni, tiszteletet, nagyobb megbecsülést óhajtottak, és mindezt az előrelépést a kiváltságos születésű társaik háttérbe szorításával akarták megvalósítani. Többségük irigy természetű, tehetségtelen, hatalomra sóvárgó bárdolatlan ember volt, de voltak köztük tanultabb, másfajta emberi problémákkal, mint elfojtott lelki-betegségek, impotencia, szexuális bajok, homoszexualitás, és más egyébb elfojtott, elnyomott problémával vergődő egyének is. Sok volt köztük a nőgyülölő, származásával, környezetével elégedetlen, megkeseredett gyáva ember, akik a vallás szentessége alá bújva akartak embertársaik felé emelkedni. A homoszexuális papok nagy része (ilyen lehetett pl. Damiani Péter) zavarodott elkeseredésükben a saját testüket hibáztatták, ezért éhezéssel, korbácsolással 'büntették' és mert ha nekik ilyen kutya életet juttatott az 'Úr', hát akkor másnak se legyen jó. Cluny kolostora hírhedt regulái (*) rendkívüli vonzerővel hatottak a szélsőséges szigort preferáló papokra, mert ott aztán olyan zélota képzést kaphattak, amit Mullah Omár is nyugodtan megirigyelhetne. Innét került ki kora nagy gyűlölködője, a pápai világhatalmat építő Hildebrand és csicskása Anselmo, akik hasonszőrű társaikkal (Damiani, Humbert, Desiderius) mágnesként vonzották az elégedetlen, heves vérmérsékletű papokat, főleg a primitív háttérből származó műveletlen vidéki egyháziakat. Petrus Damiani Hildebrand atyával vezéregyénisége volt, a legsötétebb időszak szellemi szegénységét restaurálni óhajtó igénytelen papi mozgalomnak. A tudatlanság fontosságát hangsúlyozó egyháziak cégérként I. Gergely világnézetét tűzték zászlójukra, aki 'tudva tudatlan' akart maradni. Damiani ellentmondást nem tűrve hirdette, hogy a keresztény ideológia (divina pagina) előtt minden más tudománynak kötelessége meghajolnia.

Történészeink nem győzik hangsúlyozni a Hildebrand-féle reformista papság tisztaságra való törekvéseit; hogy minden zsinaton ötször elítélték a szimóniát, az ágyasakkal élő papokat, meg a buja, mulatozást kedvelő egyháziakat, Ám igazából a harc a társadalmi-gazdasági hatáskörök bővítéséért, ellenőrzéséért folyt, aminek lényege végeredményben az adóaranyak hava gurulásáról szolt, mert a római katolikus intézmény több tízezer dologtalan tagját valamiből el kellett tartani, a római kollégium megvesztegetési költségeit nem is számítva. A laterani kancellária fenntartása, az ügynökláncolatok működtetése, zsoldosok bére stb. mind egy vagyonba került, és habár az ultra-konzervatív reformisták kedvelték a durva szőrcsuhát, a fűtetlen hálófülkék penészét, legszívesebben mindenkit fekete kenyér és víz diétájára kényszerítettek volna, de a hatalom gyakorlásához nekik is pénzre volt szükségük, és a pénzt az általuk megbélyegzett, gazdag családi háttérből származó főpapok terrorizálásával volt a legkönnyebb előteremteni. A szerzetesek, apácák életét még jobban megsanyargató szigorítások kielégítették a remetei nélkülözést imádó reformistákat, ugyanakkor palástként takarhatták vele a feudális pápaság világi erősödését, az egyházi alárendeltség mind erősebb központosítását célzó anyagi (birtoki) átrendezést. A császári udvartól mindenképpen függetleníteni akarták az egyházvezetést, mert csak úgy nyílt lehetőség kedvük szerint elmozdítani a dúsgazdag püspökségek éléről olyan vezetőt, aki nekik nem felel meg, és kinevezni olyan valakit, aki már befizeti a százalékot. A római püspökség nem tűrhette tovább, hogy a milánói vagy a firenzei püspökség gazdagabb legyen nála, nem tűrhette, hogy azok anyagilag függetlenítsék magukat Rómától, hogy ne fizessék be a kötelező sápot laterani kincstárukba. De ehhez egy jogrendszer kellett, melyben a pápai primátus még inkább kiterjeszkedik a politikai szférára és az uralkodók helyett a pápa nevezi ki az 'egyetemes egyház' minden főpapját.

Az új koncepció szerinti a pápa megválasztása sem függ többé a császári hatalomtól, hanem azt a római bíborosok testület válassza meg és a világi befolyástól elszakadt pápa visszakézből jogot formálhatott bármelyik gazdag főpap eltávolítására, vagyona elkobzására. Hillebrand és bandája belátta, hogy csakis így nőhet univerzális hatalommá a pápaság: ha valaki nem fizet, lecserélni olyanra, aki fizet. Ha pedig valamelyik világi nagyúrnak nem tettszik pl. valamelyik rokona-barátja elmozdítása, akkor annak kuss, mert ha nem, akkor jön a megátkozás és kiátkozás. Hildebrand végeredményben egy olyan pszichológiai terrorhadjáratot indított el a vele szemben engedetlenül cselekvő országnagyok ellen, melyben a büntetés nem csupán a vétkes személyt sújtotta, hanem családtagjaikat, rokonaikat is büntetésben részesítette. Ilyen volt a keresztelés, utolsó kenet, temetés szertartásának visszautasítása vagy az eucharisztia bemutatásán való részvétel megtagadása. Akármennyire is próbálták színlelni nem akadt sok mértékletes úton járható pálya a vad indulatoktól fűtött reformisták számára, mert minden más szempontot elhanyagolva a saját megrögzöttségük szerint mérték a mértéket, kitartóan építve a biblián alapuló technokrácia megteremtését.

Visszakanyarodva az itáliai eseményekhez … Lombardia püspökei azonban semmisnek vették Annás határozatait; Anselmót és Annást is betolakodónak tartották és parmai püspöktársukat tekintették Szent Péter törvényes örökösének. Hildebrand mérgétől mentes észak-itáliai városok népe mindenfelé kitörő örömmel fogadta a hazatérő II. Honoriuszt útja folyamán, és a milánói harangok zúgása messze elnyomta Anselmo átkozódásának hangját. Damiani Péter kétségbe esett felháborodása és gyötrődő lelke egy hosszú indulatos levelet irattatot vele az Itáliába visszatért Honoriusz pápának, melyben tudni akarta, hogy egy jelentéktelen vidéki püspöknél nem több valaki, hogyan merészelte magát pápává választatni, főleg anélkül, hogy kikérte volna a Római Kardinális Testület engedélyét. Megvádolta, hogy uzurpálásával rászabadította világunkra a gonoszt – szerinte – mindenhol felháborodást kiváltva szégyent hozott az egyházra majd valótlan állításait ragozva próbálta tovább rongálni riválisát: „Országszerte mindenki bűntettedről beszél; piacokon az árusok és vásárlók, a földeken az egyszerű munkások, diákok az iskolákban boncolgatják, teszik nevetségessé személyed, az utcákon egybegyűlt városi polgárság mindenfelé kárhozatra ítél téged vakmerő tetted miatt.” Levele végén látóként fenyegeti meg Honoriuszt, hogy egy éven belül halott lesz, mert megbünteti az Úr, azért amit cselekedett (Ep. 20). Szerencsére Cadalus közel sem volt olyan babonás, mint Damiani, leperegtek róla a reformisták gyalázkodásai és törvényesen felkent egyházfőként Rómába történő útját kezdte előkészíteni. Elsőnek hű emberét Benzót küldte az örök városba utána az őt támogató urak csoportját szervezte útra készre.

Rómába érkezése után Benzo atya a polgárságot szólította meg, lelkes Hildebrand-ellenes beszédeket tartott városszerte és sikeresen egy népgyűlést hívott egybe az akkor már 500 éve romosodó Circus Maximusban (hypodromium). A gyűlésen kénytelen volt megjelenni Sándor pápa, hol szembesülnie kellett a római polgárok és nemesek nem tetszésével és népszerűtlenségét egy az egyben érezhette a felhördülő tömeg elégedetlen moraján, mikor mesterkélt méltóságot felvéve papjai és normann testőrei élén bevonult a Hippodromba. Tüzes beszédében Benzo trónbitorlással, birodalmi rend megtámadásával, a császári jogkör megcsúfolásával vádolta meg Anselmót. Befurakodottnak nevezte, aki Rómára uszította a normannokat, szenvedést és pusztítást szabadított a népre, és végül felszólította, hogy mondjon le és a király lábainál térdepelve keresse bűneire a megbocsájtást. Az összegyűlt tömeg hatalmas ovációval fogadta Benzo beszédét, mire Hildebrand pápája csak annyit volt képes makogni, hogy ő az egyház üdvéért vette fel a tiarát és majd követséget küld a császári udvarba helyzete törvényesítésére. Hangos huhogás és gúnyos kiabálás kísérte távozását (Benzo, II. 2.)

 

Hildebrand nem jelent meg a népgyűlésen, elfoglalta magát a Lateran palota boszorkánykonyháján, ügynökein keresztül onnét zaklatta, hergelte a normann bandavezéreket és Gottfried herceget, még több támogatást, még több fegyveres szolgát követelve tőlük az egyre erősödő ellenzék megsemmisítésére. Különösen Gottfried feleségét az egyre inkább babonássá váló Beatrixet hálózta be, rosszindulatú démonként kihasználta az idősödő hercegné elkeseredését, amiért férje már nem vonzódott többé hozzá. Mégsem sikerült megállíttatni a hercegi párral Honoriusz pápa Rómába tartó vonulását, pedig menetük toszkán területen vonult végig. Hildebrand megsegítéséért Gottfried herceg az első felszólításra páncélt öltött, hadba szólította hűbéreseit, csak épp nem jelentkeztek elegen ahhoz, hogy szembe merjenek fordulni Honoriusz nemesi hadával. A nyílt csata helyett jobbnak látta a herceg egészen délre, Rómát megkerülve Capuáig vonulni hadával, hogy ott egyesüljön a normannokkal, mert a normann hordák támogatása nélkül toszkán vitézeit nem lehetett volna csatába vinni. Honoriusz zavartalanul, minden akadály nélkül vonult végig fél Itálián Róma falai alá, mely környéket az előtte járó Gottfried oly óvatosan elkerült, és ebből az apró történelmi mozzanatból is felmérhető, hogy mennyire volt népszerű, mennyi támogatást kaphatott Hildebrand és csinálmánya, II. Sándor Róma és Latina népétől.

 

Honoriusz pápa serege Mario domb alján vert tábort és sikertelen tárgyalásokban kezdtek az akkori római alvilág keresztapjával a fél-zsidó-félkeresztény Leó Benedictóval. Miközben a tárgyalások folytak Hildebrand orvul rászabadította a Lateranban elszállásolt normann pribékjeit Honoriusz római követőire, de a sunyin támadó pápai zsoldosok alaposan ráfáztak, mert a Rómaiak vereséget mértek rájuk, és így 1062. április 14-én Honoriusz ünnepélyesen vonulhatott be a Szent Péter bazilikába. Mivel a Lateran palota és a város kisebbik fele Hildebrand uralma alatt maradt, ezért egyelőre a Leonina komplexumban rendezte be kancelláriáját Honoriusz, és itt fogadta a bizánci császár, Kónsztantinosz Dukasz (1059-1067) követségét, aki szintén őt ismerte el törvényes katolikus egyházfőnek. Hildebrand és Anselmo felháborodása nem ismert határt, dühük akkor sem csillapodott, mikor Gottfried normann harcosokkal megerősödött zsoldos serege befutott Rómába. A friss csapatok érkezésével felborult a hetek óta álló mérleg egyenlege és a normannok mindinkább feljebb kerekedtek. A városban és a környező dombokon, mezőkön mindenfelé harci osztagok vonultak, csaptak össze, és hiába érkezett meg Burellus gróf ezer válogatott harcossal Honoriusz szövetségét támogatni, akkor már késő volt, mert akkorra már a Rómaik komoly veszteségeket szenvedtek. Burellus érkezése előtt néhány nappal végzetes lett számukra az április 13–án Néró Mezején lezajlott ütközet, ahol százasával maradtak holtan és ezresével sebesültek meg közülük. Gottfried toszkán és normann osztagai fokozatosan ellenőrzésük alá vonták Rómát, minek veszélye miatt Honoriusz pápa jobbnak látta kiköltözni és a városon kívül (Bezo, Flajanum erődét nevezi meg) berendezni főhadiszállását. Róma ismét elesett; szenátusában más vidékről odaszakadt szerzetesek ültek, utcáin idegen zsoldosok masíroztak, városszerte a bíborba bújt reformista papok diktáltak, kivéve a Szent Angyal várerődöt, ami a Hildebrand által elzavart István magisztrátus fia, Cencius kezén maradt.

 

A római győzelem ellenére Hildebrand tovább elégedetlenkedett, mert Tusculum, Szabina, Umbria mind Honoriusz és szövetségesei kezén maradt, elfoglalásuk végett a démoni főpap a városon kívülre vezényelte hadait. Két pápa köpönyege mögül nézett farkasszemet egymással a két tábor, az egyik oldalon a lombard és római nemesség, velük szemben Gottfried vezetésével a primitív normannok, akik gyerekes elméjükkel nem nagyon értették, hogy kit kell jobban imádni, ki is az igazi keresztény félisten Rómában: Hildebrand vagy Sándor pápa. Aztán hónapokig szinte alig mozdult a frontvonal, mely patt helyzet a lelki háborodottnak mondható Damiani Pétert úgy felidegesítette, hogy idegei megnyugtatására elszaladt Fonte Avellana kolostorába, ami tiszta haszonnak számíthatott, mert egy szájtátival kevesebbet kellett etetni a Lateran palotában. Gottfried és Hildebrand a törvényesség látszatát paródiázták végig, mikor a két pápa viszályát eldöntő határozatért a császári udvarhoz fordultak, hiszen pont ők ketten intézték Ágnes császárné kolostorfogságra vetését, a gyermek Henrik király elrablását és a tényleges hatalom átjátszását a travesztita (igazságszolgáltatást megcsúfoló) Annás markába. Annás 1062. október 28-án a saját papjaiból Augsburgban összehívott szinóduson egy nem létező császári hatalom nevében szentesített II. Sándor megválasztását, ismét annullálta Cadalus kinevezését és a birodalom itáliai tejhatalmú megbízottjának nevezte ki Gottfriedet. Evvel bezárult az az ördögi kör, amit az arrogáns Hildebrand mesterkélt össze, aki nem vágyott többre, mint egy olyan világra, ahol a koronás fők is földig hajolnak, ha meglátnak egy csuhát. Annás 'hivatalos' döntése után a minden joggal felruházott Gottfried egymásután vette ostrom alá normann haramiáival Szabina, Campagna nemesei várát: Itália középső része ismét lángba borult. Hildebrand végre boldogan nyújtózkodhatott el priccsén, terve ugyan még nem teljesült, de sikerül az országot még jobban megosztania, mint az valaha is volt.

 

1063. év kezdetén Itália három erőcentrumra oszlott; Rómától délre majdnem minden terület a normannok kezében volt, Bolognától Rómáig Gottfried parancsolt, míg attól északra Honoriusz pápa lombard és római szövetségesei domináltak és a helyrebillenő német politika az utóbbit látszott ismét előnybe részesíteni. A kegyesség álarcában parancsolgató Annást ugyanis megelégelte a germán arisztokrácia és Bréma püspöke, Albert vezetésével restaurálták Ágnes régenségét és odébb zavarták a bajkeverő kölni püspököt. Ezek után Ágnesen volt a sor a római egyházfő személyének törvényesítését illetően, döntésében kimondta a legfőbb császári kinevezés továbbra is Honoriuszt illeti, II. Sándor trónbitorló és hivatala törvénytelen. Hildebrandot a guta kerülgethette a helyzet megváltozása miatt, ráadásul a szövetséges normann vezérek is egyre kevesebb Rómában tartózkodó harcosnak akarták fizetni zsoldját, Gottfriednek pedig inkább a lombárd bárókkal határos területekre kellett összpontosítania csapatait. Az egyre kevesebb hévvel zajló polgárháború már majdnem egészében megszűnni látszott, mikor Honoriusz pápa 1063 tavaszán hirtelen megjelent Róma falai alatt és meglepetéstől fel nem ocsúdó normann zsoldosokat legyőzve sikerült elfoglalni a Leonine negyedet, benne a Szent Péter bazilikát. Kis idő múltával a lombárd bárók és a campagnai grófok egyesített serege kétszer is megtámadta a Lateran palota erőddé alakított komplexumát és csak a normann harcosok kitartó védekezése mentette meg Hildebrand atya csapatának végét.

anselm_es_hild_hergelnek.jpg

Hildebrand a mögötte bámészkodó Sándor pápától támogatva harcra buzdítja a toszkán és normann zsoldosait.

Hildebrand mint egy hadfőnök rohangált le-fel a kezén lévő városfelében lelkesítette, hergelte a normann zsoldosokat, azzal áltatta őket, hogy a sátán szolgái ellen harcolnak, ha engedik a legszentebb atya Sándor pápa elvesztését, akkor isten kegyetlenül megbosszulja földi helytartóján esett csúfságot. Bosszúból akkor az isten elpusztítja nem csak a normannok népét, hanem az egész világot. Afrika legsötétebb belsejéből kikerült szerecseneknél is ostobább normannok elhitték, hogy rajtuk múlik a sátán legyőzése, az ő kezükben van földünk jövője, csak meg kell védeni a mulya pápát. Ügynökei közben járták a déli megyéket és további rablásból fosztogatásból élő normann hordákat próbálták a szentatya védelmére állítani. Nemesi rangot, földet, falvakat ígérgettek nekik, ha győzelemre viszik a bálványként imádott Sándor pápa ügyét. A toborzásnak köszönhetően a normann-toszkán had folyamatosan feltöltődött, hadiszállásaikat a Lateranban és a Traszteverte negyed erőddé alakított műemlék palotáiban, templomaiban rendezték be. Onnét támadták a Leonine negyed és környéke erősségeit hol a lombárd és a campagnai nemesek uralták a helyzetet. Avenella kolostorának csendje képtelen volt megnyugtatni Damiani háborgó lelkét és Annásnak szánt mérges nyelvezetű levelében írja Honoriuszról; „Anyaszentegyház tönkretevője, az apostoli fegyelem pusztítója, emberiség legádázabb ellensége, az ördög küldötte, Antikrisztus apostola, Sátán nyila és lándzsája, az ártatlan tisztaság megrablója, évszázadunk legbűzösebb salakja, röviden: egy gyűlöletesen tekergő csúszómászó.” (Ep. VI.) Az 1063 év második felében és a következő év első hónapjai folyamán szünet nélkül dúlt a harc a Leonine visszafoglalásáért, ami egy idő után sikerült a normannoknak, de az Angyal vár, ahol II. Honoriusz tartózkodott Cencius védelme alatt túl nagy falat volt az ostromhoz nem értő bandák számára. A védők helyzete mégis egyre nehezebbé vált, főleg az élelemellátás nehézségei miatt, ami egy idő után a várerőd elhagyására kényszerítette Honoriusz pápát.

Hildebrand szerencsecsillaga ismét felragyogott 1064. éve elején, és nem csak a római hadi sikerek fényében hanem, mert bizony Németországban, a cselvetésben, orvtámadásban kirafinálkodott Annásnak sikerült megint magához ragadnia a hatalmat. Albert érseket elkergette és démoni árnyékát újfent rákényszeríthette Ágnes császárnéra és fiára Henrik királyfira. Hildebrand pártja kitörő örömmel fogadta Annás győzelmét és még melegében, 1064. május 31-én – egy másik kakukk zsinat határozatában – véglegesen kimondták II. Honoriusz detronizálását és az önállóságra képtelen Anselmo (II. Sándor) ismételt törvényesítését. A Mantovában rendezett zsinaton részt vett Annás is, és állítólag – a papi mese szerint – a második napon Honoriusz párti fegyveresek törtek be a katedrálisba futásra kényszerítve a szunyókálásukból felzavart főpapokat. Egyedül csak a hős Sándor pápa maradt a helyén, aki Beatrix testőrségének érkezéséig bátran szemet nézett a vakmerő lombárd nemesekkel.

Hildebrand a reformmozgalom atyja most már elégedetten pöffeszkedhetett Sándor pápa trónusa mögött és teljes gőzzel folytathatta tovább intézménye világhatalmi kiépítését. Egy ilyen nagyléptékű feladat végrehajtásához szükség volt egy még elkötelezettebb, még agymosottabb, könnyen manipulálható papságra, akiket nem köthet le tovább a család szeretete, akinek nincs kedvese, szerető asszonya, boldogságot adó gyermekei. Innentől számíthatjuk a katolikus egyház kötelékében tartozó személyek ezidáig elfogadott-elnézett házastársi kapcsolatainak teljes tiltását, fokozott üldözését, mivel megállíthatatlan lett a papság és a laikus társadalom elkülönülése, a családi és emberi szinten egyre inkább érezhető lett az eltávolodás. A papokra rákényszerített nőtlenség (cölibátus) leszorította, mind jobban illegalitásba kényszerítette, ugyanakkor elkorcsosította a természetes nemiség megnyilvánulásformáit és az erőszakos természetellenesség a mai napig tartó szexuális gyerekgyalázáshoz (pedofília), és más nemi bűncselekmények elkövetéséhez vezette az egyház tagjait. A nagyvárosoktól távolabb eső vidékeken a cölibátus érvényesítése lényegesen lassabban, akadozva haladt és még évszázadokkal később is akadtak papok, szerzetesek akik hivatalukban maradva családot alapítottak. A reformmozgalom legfőbb törekvésének számító invesztitúraharc Hildebrand vezetése alatt alaposan belendült; a hatalommániás főpap kisajátította a jogformálást, saját kezébe helyezte a legfelsőbb döntéshozást majd intézménye kádereivel törvényesítette akaratát.

Az egyház terjeszkedéséhez nem csupán a császári hatalom kiszorítása volt fontos a pápaválasztásból, de minden más egyházhivatali (érsek, püspök, apát) kinevezésnek kizárólagos joga is az egyházvezetéshez kellett kerüljön. Az ilyen irányú átszerveződés egyet jelentett a korábbi hűbéres úrnak járó adó megtagadásával a hűbérbe kapott földek kisajátításával, ami odavezetett, hogy Európa szerte a termőföldek egyharmadát évszázadokon keresztül az egyház birtokolta. Az új rendben természetesen a hivatallal, gazdaságokkal járó vagyon hasznának elosztása, haszonélvezete is teljes egészében a papság kizárólagos jogává válik, még akkor is, ha egy nagyúr a saját birtokán, ingatlanjában alapít monostort: mert ha a papok beköltöznek, akkor az ingatlan automatikusan a Római Egyház tulajdonává válik. Ebben a birtok, jövedelem, pénzszerzésben rejlett Humbert-Anselmo-Hildebrand reformjának szíve-lelke, enélkül elképzelhetetlennek tartották a katolikus intézmény hatásos megerősödését. Az arany után való vágyódást azért ügyesen kendőzték ahogyan színleltek a nagyközönségnek; szerzetesi szegénységet hirdettek, nyilvánosan korpakenyeret majszoltak és igénytelenséget sugárzó szőrcsuhákban parádéztak. Az amerikai történészprofesszor, Jeffrey Burton Russel tőle szokatlan tárgyilagossággal írja: „A középkori keresztény egyházvezetés az akkori Európa javainak több mint egyharmadát tudhatta magáénak, uralkodóházaktól a kis grófságokig mindenki valahol fizette a sápot, de jól jövedelmező volt a kiváltságok, kegytárgyak árusítása is és az egyházi bíróságok általi szentesített vagyonelkobzási végrehajtások.” (History of Medieval Christianity)

(*) Daniel Boorstin, 'Discoverers' c. könyvében olvashatunk a Cluny apátság középkori szokásrendjéről, „a szilencium órái alatt ha egy szerzetes olvasni szeretett volna, akkor kezével úgy csinált, úgy jelezte feletteseinek, mintha abban egy könyvet tartana és azt lapozná. Ha egy klasszikus műben óhajtott beleolvasni, akkor fejét lehajtva elkezdte fülét rühestkutyamódjára vakargatni.”

Szerző: E.Katolnai  2014.12.17. 06:20 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr866969285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.