steven x..jpg

II. Miklós (1059-1061)

Önálló gondolkodásra, cselekvésre képtelen, nehéz felfogású ember volt, akit Hildebrand felcicomázott bálványként használt a nagygyűléseken, meg a követségek elkápráztatására.

Az eddig említett középkori szerzők mellett, a Milánói Arnulf az egyik legfontosabb XI. századi történész, művében, 'Historia Mediolanensis' (Monumenta Germania Historica Scriptores VIII.) 925-től 1077-ig ismerteti Milánó történelmét, habár szimpatizál a reformmozgalmakkal, elítéli a hatalomelnyerése érdekében véghezvitt módszereiket. A Patrológia Latina gyűjteményében Miklós pápának tulajdonított, azonban Hildebrand által alkotott, mintegy 40 privilégium és levél maradt fent (t. 143).

Itália középső részén a XI. sz. ezen évtizedeiben kétségtelenül a normann dúlás-rablás okozta a legtöbb tragédiát, de fegyelmezetlen szétszórtságukban elég teret hagytak a megalapozott nemesi dinasztiák túlélésének, sőt virágzásának. Ezek az ősinek mondott családok mindenkitől függetlenül, mindenki más rovására próbáltak terjeszkedni, néha erős szövetségben, máskor egymás torkát szorongatva. Rómától keletre a tusculumi grófok; a legendás Alberik herceg fia, a javakorabeli Gergely gyermekei és számos unokaöccse uralt minden várat, udvarházat, tanyát. A másik híres tusculumi kapitány, Galeria grófja Gerard (Girard de Saxo) akkor már majd húsz éve halott volt, Galeria vára minden ingóságával fiára, Gerardra szállt (a farfai regiszterben, Gerardus Comes Maritima). A velük szoros rokonságban álló Tivoli környéki Crescentius herceg és rokonsága kezében tartotta az egész Szabina vidékét, jóval északabbra eső területeken Toszkána őrgrófja, lotaringiai Gottfried volt az úr Mantovától Perugiáig, míg Rómában egy új szereplő lépett elő, a zsidó származású Leó Benedikto Christiano, aki a Trasteverin városrész mindenható keresztapjává küzdötte fel magát. Rómától délre a normannok teremtette fejetlenségben az itáliai nemesek várak, erődök falai mögött lapulva lesték, mikor fordul jobbra helyzetük. Tíz nappal István pápa halála után, Róma környéki nemesek, a tusculumi grófok vezetésével, az éj leple alatt benyomultak Rómába, elfoglalták a Leonine negyedet (Civitas Leonina) és a Lateran palotát, majd Szent Péter székébe helyezték saját emberüket: Velletri egyházmegyéjének bíborospüspökét, 'Muncius' Jánost. János püspök nem tartozott az egyházi reformmozgalom szellemi nagyságai közé, nem volt mazochista, nem sanyargatta, nem üldözte paptársait, így a főerkölcsös és tisztaságfelelős radikális csoport, Damiani Péter vezetésével Velletri püspöke ellen fordult. Nem világos, hogy hol és hány reformista verődött össze, de még János felszentelése előtt, Damiani és köre a legrövidebb időn belül kiátkozták, megátkozták a tusculumi-campagnai kapitányokat Muncius Jánossal együtt, majd szélsebesen mind elkopott Rómából és környékéről, hogy nehogy részt kelljen venniük vagy szerepet vállalniuk János felszentelésében. Mégis, X. Benedek uralkodói nevet felvéve, 1058. április 5-én Muncius Jánost pápává szentelték a szent Péter bazilikában, ha tetszett Damianinak meg Humbertnek, ha nem.

 

Mikor a Franciaországban lötyögő Hildebrand hírét vette János megválasztásának azonnal útnak indult Itáliába, hogy hadat üzenjen az általa trónbitorlónak tartott pápának. Minden dühét, energiáját X. Benedek elűzésére összpontosította, kinek valójában az egyetlen bűne az volt, hogy nem rendelkezett ultra-radikális klubtagságival. Firenzébe érkezett elsőként, hol szabad bejárása volt Gottfried és Beatrix hercegi páros udvarába, mert tőlük várta azt a fegyveres segítséget, amivel Rómát vissza akarta kaparintani. Hildebrand mindent megtett egy egységes Benedek-ellenes front kialakításáért, utazott, tárgyalt, kérlelt, és a 'Római Annales' feljegyzése szerint megpróbálta megkörnyékezni Benedek pápa fiát, Leót, mégpedig pénzt küldött neki, hogy vele szövetkezve lépjen fel apja ellen. (Vita VII. Gregorii, c. 21) Hildebrandnak fontos volt egy saját idomítású, megbízható pápajelöltet találni, ezért Gottfried és Beatrix jóváhagyásával kiválasztotta a számára legmegfelelőbb főpapot, burgundiai Gérardot (Gerhard), aki ebben az időben Firenze érseki székét bírta. December 18-án Siena városában zsinatot hívott egybe Hildebrand, hogy szabályos keretek közt pápává szentelje Gérard érseket, aki a ceremónián II. Miklós nevet felvéve került nyája élére. A koronázás szertartását maga a porondmester Hildebrand vezette, ő volt az – először a pápaság történetében –, aki Gérard fejére helyezte a világi hatalmat szimbolizáló abroncsos koronát. Hildebrandnak kötelező lett volna az ősi jogszokásnak megfelelően a császári udvar jóváhagyását kikérni (amit valószínűleg meg is kapott volna), az arrogáns főpap mégis eltekintetett ezen udvarias politikai gesztus megtételétől, avval sem törődött, hogy döntése kiválthatja a császári udvar nem tetszését. A Toszkán herceg pajzsa mögé bújt Hildebrandot cseppet sem izgatta a német udvar reagálása, hiszen már évek óta leste, hogy mikor tudná semlegesíteni a birodalommal szembeni kötelezettségeket és a herceg önzetlen támogatását kihasználva minden gyűlöletét Benedek ellen fordíthatta. Ekkorra már összeállt Firenze mezején Hildebrand hadi népe és a pápaválasztási ünnepségek után, Miklós pápával az élen Róma ellen indultak. Ismét két pápája volt a katolikus egyháznak, mely tarthatatlan állapot orvoslására (Hildebrand igazgatásával), útban Róma felé Miklós pápa Sutri katedrálisában, a császári vikárius Wilbert, a lorrainnei Gottfried és néhány tucat pap társaságában ceremónikus színjátékban detronizálták, majd újra kiátkozták Benedeket a római anyaszentegyházból. A kiátkozási ünnepséget azért volt muszáj megismételni, mert úgy gondolták Hildebrandék, hogy a korábbi átkozódások nem voltak eléggé hivatalosak.

A század helyzetéhez mérten jelentősnek volt mondható Hildebrand hada, ám ostromgépekkel, elegendő logisztikai tartalékokkal nem rendelkezve Róma ostroma kilátástalannak bizonyult volna, mégis megindultak, mert sikerük biztosítva volt a belső árulás által. Részleteket nem közelve a történészek annyit tudatnak, hogy a fél-zsidó, fél-keresztény Leó Benedikto embereivel hátba támadta az egyik kapuőrséget és így utat nyitott Hildebrand seregének. Rövid harcok után a tusculumi báróknak menekülniük kellett és Benedek is jobbnak látta az odébbállást. Hű társaival Passarano várában Crescentius herceg fiánál, Regetellusnál talált menedéket. Hildebrand világi kormányzóként ragadta magához a hatalmat, Róma prefektusát Pétert leváltotta és Benedikto Leó bizalmasát, Tiniosus Jánost nevezte ki helyére. Bizottságot állított fel, annak kivizsgálására, hogy melyik pap milyen mértékben támogatta az elűzött pápát és irgalmatlanul fellépett azok ellen, akik továbbra is kiálltak a jámbor, szentéletű egyházfőnek tartott Benedek mellett. Minden hajnalban a Lateran palota komplexumából, harcoskedvű papok vezetésével indultak a Hildebrand atya szolgálatában álló zsoldososztagok, hogy elkapják vagy likvidálják a tusculumi, szabinai bárokat korábban segítő polgárokat, kispapokat. Dehogy az egyházügyi ceremóniák végtelen sorában hiba ne legyen, ezért 1059. január 24-én a jobbára szerzetesektől zsúfolásig töltött Szent Péter bazilikában még egyszer pápává szentelték a burgundiai Gérardot.

A reformista papokat nagyon bántotta, hogy az ő érdekük figyelmen kívül hagyásával mert a nemesség és a mérsékelt beállítottságú papság pápát választani és felszentelni, különösen rosszul eshetett számukra, hogy még a véleményüket sem kérte ki senki az új pontifex maximus személyét illetően. Hogy nélkülük, a reformisták irányítása nélkül még egy ilyen pápaválasztás többé ne történhessen Hildebrand elérkezettnek látta az időt, hogy egy kenetteljes új törvényformulával a saját csapata kezébe tegye a pápaválasztás minden jogát. Hildebrand és Humbert, II. Miklós nevében megfogalmazták az 'In nomine Domini' kezdetű dekrétumot, melyben a pápaválasztás és jelölés joggyakorlatát a császártól és minden profán hatalomtól elvéve a római bíborosokra ruházta. A dekrétum továbbszentesítéséért és a törvényesség látszatáért, 1059. április 13-án egy törpe-hapci zsinatot hívott egybe Hildebrand a fanatikus szerzetesektől és normann zsoldosoktól erősen fertőzött Lateran palotában, ahol a zsinaton megjelent reformkáderek és a megfélemlített lombard püspökök minden vita nélkül hagyták jóvá a Humbert és Hildebrand egyházfőválasztásra vonatkozó szabálytervezetét. A megújult pápaválasztás szabálya szerint az új pápát ezentúl Rómában, a római bíboros-püspökök választják, és az uralkodónak mindössze a döntés elismeréséhez van joga. Az új rendszer kimondja, hogy az uralkodó a papok döntését követő bólogató szerepét tekintse privilégiumnak, amit az egyház kegyességéből kapott ajándéknak. Miklós pápa önkényes beiktatása és a reformista zsinat határozata felháborodást és ellenszenvet váltott ki a német uralkodói udvarban és a reformtársaság mesterkedéseit elítélő egyháziak között. A zsinat után Hildebrand ügynökei útján mindenfelé a kánoni jogok közé iktatta az új választási jogrendszert, ekkor utazott István bíboros Németországba, ahol az uralkodói udvar elutasította az ellenszenves határozatot ismertetni óhajtó laterani ügynök fogadását. Hildebrandot nem érdekelte, hogy mennyire rühellik a pápa vagy az ő személyét az uralkodó udvarában, tudta, hogy a gyermek királlyal és gyenge anyjával szemben olyan pimaszul léphet fel, ahogyan csak akar, persze ilyesmire korábban, míg élt III. Henrik nem vetemedett volna.

 

Hildebrand a rendelkezésére bocsájtott zsoldosokra támaszkodva szilárdnak tűnő erőközpontot hozott létre Rómában, feléledt a laterani kancellária, átszerveződött a kúria, a római kardinálisok kollégiumának vezető méltóságait szenátusi rangra emelte és nem utolsósorban – a fegyverek árnyékában – hozzáláthatott az elmaradt adók behajtásához. Ilyen körülmények között Miklós látszólag nyugodt biztonsággal kormányozhatott, és mégis olyan papok kerültek elő egymásután, akik hitet tettek Benedek törvényes megválasztása és pápává szentelése mellett. Róma falaitól messzebb eső megyék papsága megoszlott Benedek pápa státuszát illetően, és többen kétségbe vonták Miklós kánoni felszentelését. Ez bizony probléma volt az új laterani vezetésnek, mert nem lehetett mindenkit elmozdítani, örök vezeklőcella magányába szorítani, ezért Hildebrand jobbnak látta a probléma fejét lenyakazni: valahogyan végleg elintézni Benedeket. A mindenkinek mindenkiről árulkodó pletykás papok láncolata eljuttatta a Passaranóban vendégeskedő Benedek fülébe, II. Miklós gonosz szándékának hírét, ezért az öreg Benedek bölcsebbnek vélte átköltözni a másik tusculumi nagyúr, Gerard gróf Galeria nevű várerődjébe. Erre az időre eshetett, hogy a 'sátán szövetségesének' tartott Gerardot újonnan kiátkozták, de nem is akárhogyan. Canterbury érseke Stigand miatti civódás folyamatában, Northhumberland earlje, Tostig feleségével Judittal, Gisa és Walter nevű püspökökkel, valamint még egy tucat előkelő úrral Rómába látogatott, és mikor a fényes társaság hazafelé tartott Gerard gróf lecsapott rájuk, mindenüket elrabolta, de az életüket meghagyta. Malmesbury – kissé túlozva – ezer font páviai aranynak megfelelő összegnek mondja az elrabolt vagyont (Gesta Pontificium Anglorum, 1. III.), ám ha annyi nem is volt mindenesetre az 'egész keresztény világ' felháborodását kiváltotta a vakmerő tett. A helyzet súlyosságát tovább dramatizáló laterani papok, a Szent Péter bazilikában tartott ceremónián az ismételt átkozódások felolvasása befejeztével mind egyszerre fújta el a kezükben égő gyertyákat, hogy a hírtelen elsötétült bazilika félelmet keltő sötétsége segítse az átkok beteljesülését. (Damiani, Oposculum IV.)

Miklós pápa elég zsoldossal rendelkezett Róma nagy részének biztosítására, sőt még a város környéke rendfeltartásához is szervesen hozzájárult, de a tusculumi bárók ellen kevesen voltak. Gottfriedre sem támaszkodhatott végtelenségig a pápa, mert a hercegnek így is sokba került kiűznie Rómából a tusculumi bárókat, ráadásnak még további fegyvereseket biztosítani a pápa védelmére. Ennyi kiadás után esze ágában sem volt Gottfriednek egy másik ráfizetéses hadjáratot vezetni, főleg nem Galeria erős vára ellen. Hildebrand már korábban komoly sújt fektetett valamilyen kapcsolatépítésre a normannokkal, ezért vallási lepelbe bújtatott tapogatózó látogatásokat, tárgyalásokat hajtott végbe. A szokásos hatásvadász keresztény szertartások (áldás, kötés, keresztelés, utolsó kenet feladása stb.) lebonyolításával behízelegte magát és elfogadható személyiséggé lépett elő a rablótanyák kápolnáiban, és így közeli ismeretségbe kerülhetett a rablófőnökökkel. A civitellai vereség után a normannok lassan, de biztosan egyre több hercegséget, uradalmat foglaltak el, terjeszkedésükben a pápaság még jobban érdekelve lett, mikor Aversa ura, Richárd 1058-ban bekebelezte Capuát, és utolsó lombard hercegét, V. Landulfot földönfutóvá tette, (V. Landulf a Vasfejű Pandulf fia volt). Ehhez a Richárdhoz ment segítséget kérni Hildebrand, a korábban gyűlölt és megvetett normann banditáktól várta el a tusculumi Gerard legyőzését és Benedek elpusztítását. Cserében jogi alapokat nyújtó dokumentumokat állított ki a normann vezér által rabolt javak hitelesítésére, valamint minden normann martalócot bűnbocsánatban részesített, garantálva számukra az örök mennyországi életet. Richárd három század (300 militibus agarenorum) válogatott harcost bocsájtott Hildebrand rendelkezésére, ami a pápai zsoldososztagokkal együtt már egy ütőképes hadnak számíthatott volna. Miklós megválasztása utáni harmadik hónapban megindult Hildebrand hada, azonban Gerard gróf Galeria vára túl kemény falatnak bizonyult – főleg a könnyű prédára szokott normannoknak, – és meg sem kísérelték falait megostromolni, helyette a jobbágyok falvait, kunyhóit pusztították, védtelen parasztokat, zarándokokat, akit csak értek, úgy gyilkolták halomra a népet, és mindezt Hildebrand ájtatos fapofával nézte-tűrte. (*) Hildebrand normann seregének sikerült mindent szétdúlni, felperzselni Tivolitól Perugiáig, ám a tusculumi-crescenti bárók várai, megerősített városkái azonban a várostrom hadműveletében járatlan pápai seregek felkészületlensége miatt érintetlenek maradtak. Miklós pápa közel sem bánkódott az ilyen felemás siker miatt, elég eredményesnek vélte, hogy a normannok gyengeségeit egyre jobban kiismerő főpapjai buzgalma megszabja a helyes irányt az egyházvezetés számára: összefogni a mindenre kapható normann kalandorokkal! Hildebrand sem aggódott különösen, és máris indult a másik normann vezérhez, Róbert Guiscardhoz ...

Egy bő évvel korábban történt, hogy az akkor regnáló X. István hű emberét, Monte Cassino apátját, Desideriust – válogatott papok élén – Konstantinápolyba küldte, pontosabban csak küldte volna, ha Desiderius el nem akad Bari kikötőjében a kitartóan tomboló cudar időjárás miatt. Itt érte utol István pápa halálának híre, minek hallatán hasznosabbnak látta utazását megszakítani és visszatérni Rómába. De közben erősen megcsappant a küldöttség pénze, márpedig szolgák, testőrök nélkül roppant veszélyes volt útra kelni egy ilyen fájin társaságnak. Megoldásképp Desiderius a legközelebb trónoló normann vezérhez, Róbert Guiscardhoz fordult segítségért, aki cserében az egyházi hókuszpókusz ceremóniák elnyerése után személyesen kísérte Desideriust Monte Cassinóba. A galamblelkű főpap útjuk folyamán közeli barátságot kötött a briganti kapitánnyal, innentől a kapcsolat továbberősítésére Desiderius folyamatosan küldte ügynökeit Guiscard Melfi-i udvarába. Ide, Melfibe érkezett a Miklós pápa Desiderius kíséretében, ahol a Hauteville-i rablóvezér Tancred fia, Róbert volt a főbasa. A pápát egy cseppet sem zavarta, hogy Itália legalantasabb emberével szűri össze a levet, egy olyan haramiával, akinek könyékig véres a mancsa, mert a pápa még a sátánnal is összeállt volna intézménye megerősítéséért. Mit neki egy erőszakos trógerrel tárgyalni, mikor a saját legitimitása forgott kockán az elmozdított Benedek miatt, aki nem volt hajlandó lemondani méltóságáról. A Róma környéki bárók (akik akadályozták a pápai adószedők hatékonyságát) elpusztítása szintén fontosabb volt számára, mint a normann rablók szalonképtelensége vagy kegyetlensége, áldozataik tengernyi szenvedése semmis volt pápaság tündöklő ragyogásában.

Hildebrand már előre letárgyalta ügynökei segítségével, hogy az egyház minden eddig elrabolt javadalmat jogerőre emelve normann tulajdonnak ismer el, amiért cserében a normannok hajlandóak lesznek bárkit legyilkolni, bármit elpusztítani a szentatya parancsára. Tárgyalásokra így nem volt szükség, csupán abszolváló-áldó-adományozó ceremóniák hosszú folyamata zajlott le, amit nagyon élveztek a különösen ostoba normannok. A Karoling és szász uralkodók nevében hamisított 'ajándékozásokra' támaszkodva olyan országrészeket, megyéket adományozott a pápa a normannoknak, melyek sosem voltak a pápaság birtokában. A laterani hamisítók, mikor összeeszkábálták ezeket az adományleveleket figyelmen kívül hagyták, hogy a frank-germán császárok nem voltak urai ezen területeknek, mint idegeneknek politikai-társadalmi életükhöz nem volt semmi közük, joguk meg főleg nem volt odaajándékozni a másét. Mégis volt elég vastag bőr a szentséges atyák képén a császárok nevében írogatni – nemegyszer időben több száz évre visszadátumozva hazugságaikat – tudván: egyszer ez még jól fog jönni. És jól is jött Miklósnak, mert a normannokkal elhitette, hogy a sajátját adja, mikor szentesítése által jogerőre emelte a másoktól elrabolt javak erőszakos átrendezését. Az örömmámorban fürdő Róbert rövid idő alatt hadirendbe állította embereit és 1059 szeptemberében rászabadította népét Tusculum, Praeneste és Szabina báróira. Egyesével egymásután győzték le a papság igájától elszakadni óhajtó nemességet, utoljára maradt a Rómától mindössze 24 km-re fekvő Galeria erős vára, ahol Benedek pápa menedékre talált.

A tusculumi Gerard gróf nem hozott szégyent őseire, hősiesen védte otthonát: tucatjával küldte pokolra az őrjöngő démonokat, ami még jobban felbőszítette a komoly ellenálláshoz nem szokott normannokat. Újabb és újabb normann hordák érkeztek Dél-Itália minden részéről Galeria vára alá; Amalfi ácsmesterei által készített kőhajító-, ostromgépeket hoztak magukkal, dühödt elszántsággal éjjel-nappal támadták az ostromlott vár falait nem törődve az elhullott bandatagok sokaságával. Minden vitézség ellenére néhány hét múlva lerombolt várfalak, üszkös tornyok maradtak csupán a büszke erős várból, Gerardnak nem maradt más választása mint megadni magát és kiszolgáltatni Benedeket. Az 'Annales Romani' feljegyzése szerint az öreg pápát először házi őrizetbe helyezték majd 1060 áprilisában Hildebrand egy pompás papi nagygyűlést szervezett a Szent Péter bazilikában, kizárólag Benedek megalázásáért. A cirkuszi jelenet perverz szertartásában Miklós pápa trónolt középen, jobbján Hildebranddal a hopmesterrel, kinek parancsára egyesévvel rángatták le a korábban felcicomázott Benedekről a sok egyházi göncöt, minden darabját ollóval kettévágtak, megtapostak, miközben Hildebrand fennhangon gyalázta, fejéhez vágta nem létező bűneit. A lelket és szívet melengető keresztény ceremónia végén még egyszer kiátkozták a megtört, zokogó Benedeket majd záróaktusként, Hildebrand életfogytiglani szigorított elzárásra ítélte a megbuktatott pápát. Benedeket a Szent Ágnes kolostor egyik cellájába dugták; későbbi sorsa, halálának éve, körülménye vagy sírhelye nem ismert, ezért nagyon valószínű, hogy megfojtották, tetemét, – mint a kiátkozott eretnekekkel volt szokás – a városfalán túli szemétdombra dobhatták. Hildebrand kegyessége nem ismert határt. (Szent Anasztáziusz templom esperesétől, Suppustól származik az egyetlen – közel sem megbízható – feljegyzés, miszerint Benedek még éveket élt és Hildebrand halála körüli időben hunyt el.)

Miklós pápa és gazdája, a bosszúért lihegő ideológus Hildebrand alaposan rászabadították normann vérebeiket Közép-Itália nemességére, jobbágyaira; lángban állt és vérben úszott a fél ország, akinek lehetősége volt északra menekült, akinek nem az behódolt, hagyta, hogy kirabolják. Elégedetten dörzsölhette kezeit a laterani vezetés a sarc felét ők kapták, a másik fele az adóbehajtó normannoknak járt, akik zsákmányszerzésért rátörtek még a pápasággal korábban szövetségben lévő Toszkánia és Emilia nemességére is. A pápaság zászlaja alatt pusztító idegen barbárok elől menekült nemesek; Tusculum, Latinum bárói, Segni, Ceccano örökösei, Róma-ellenes szövetséget hoztak létre, amihez a Szent Kelemen templom bíborosa, Candidus Hugó vezetésével csatlakoztak olyan egyházvezetők, akik nem értettek egyet Miklós és Hildebrand erőszakos politikájával. Lombardia és Milánó nemessége, klérusa szintén Róma ellen fordult mondván elég volt a német pápákból és eljött az ideje, hogy egy lombard főpap foglalja el Szent Péter székét.

milano.png

Ha figyelemben vesszük, hogy az akkori Milánó lényegesen gazdagabb volt Rómánál, többen lakták, éléskamrái mindig tele voltak, akkor nem lehet csodálkozni ha a város vezetői a középkortól gyakorolt longobárd királykoronázás jogszokásra hivatkozva ökumenikus hatáskört és Rómától független egyházvezetést követeltek.

 

1061. évében, Milánóban már 16 éve Velatei Wido (Guido) töltötte be a milánói érseki széket, előkelő származása, profán műveltsége és elnéző kegyes attitűdje miatt régóta szálka volt a Miklós-Hildebrand-Damiani reformegylet szemében, ráadásként még jobban gyűlölték azért, mert nála a római püspökség ellenségei mindig menedéket találhattak. Erre az évre minden korábbi súrlódásokat felülmúlva éleződött ki a helyzet az igénytelen lepattantságot hirdető Hildebrand-párt és a módos kényelmet szerető milánói püspök között. Korábbi utazásai során Hildebrand olyan – főleg szegény családi háttérből kikerült – egyháziakkal építette ki kapcsolatait, akik támogatták a szélsőségesen szigorító lotaringiai reformmozgalom erőfeszítéseit és akik minden helyzetben hűséges hívei maradtak a gazdag egyházvezetők ellen indított küzdelemnek. Az elégedetlenkedő, lázongó szerzetesek mozgalmát a Cluny apátságában Hildebranddal korábban összemelegedett Anselmo atya gyűjtötte magaköré, maguknak a 'patarénus' (guberáló) nevet adták, hogy evvel is kifejezzék a hulladékban történő kutatási igényüket. Hildebrand Anselmón kívül két magasan képzett ügynökre, a Cotta családból származó testvérpárra, a demagóg Landolfóra és a 'lovag-utánzat' Erlembaldra (Hemerald) támaszkodhatott leginkább, később egy – talán még nálánál is fanatikusabb papra, Ariald dékánra bízhatta a piszkos munkának számító Wido megbuktatását. 1060-ban a másik elhíresült egyházi ügynököt Péter Damianit is rászabadította Miklós pápa (vagy inkább Hildebrand) Wido püspökre és az önsanyargatást reklámozó Péter Damiani nem vallott szégyent, Anselmo püspökkel és a felhergelt, dühöngő patarénusokkal sikerült ideiglenesen megfélemlíteni a milánói egyházvetetést és a római püspökség elsőbbségét elismerő, engedelmességet fogadó esküt kicsikarni belőlük. A következő évben (1061) Wido embereinek sikerült elkapni és agyonverni az egyik legnagyobb bajkeverőnek számító patarénus vezért a népámító Landolfo Cottát, amivel ismét kiújult a megnyugvónak látszó viszály.

II. Miklóst jelentősen kiemelkedő pápának könyvelik el az egyháztörténelemmel foglalkozó tudósok, kinek döntései, határozatai hosszútávú következményekkel jártak. Céltudatos, bátor egyházfőnek mondják, holott nem volt más, mint egy tehetségtelen báb: Hildebrand bábja. Önállóan semmilyen határozatot nem hozott, minden mondatát, szavát Hildebrand fogalmazta meg és az árnyékában lapuló fődemagóg beleegyezése nélkül semmit sem cselekedett. Rosszul fogalmaznak a történészek, mert a birodalmi befolyástól nem Miklós óhajtotta függetleníteni az egyházfői hatalmat, hanem Hildebrand volt az, aki úgy akarta, hogy a pápaválasztás jogából zárjanak ki minden világi befolyást a Német-római Birodalom császárait is beleértve. Ezért hívatta egybe Hildebrand Miklóssal a hírhedt 1059-es lateráni zsinatot, ami sosem lett volna egybehíva, ha Hildebrand nem úgy akarja. Miklós végigasszisztálta Hildebrand birodalom ellen folytatott küzdelmét, minek első provokatív lépésére 1059-ben, pont az ő trónra ültetésénél került sor. Megválasztásakor a Hildebrand-féle római vezetés szándékosan eltekintett a Birodalom császárához kötelezőnek számító kérvény-folyamodvány benyújtásától, mert az addig fennálló jogszokás szerint a császár jóváhagyása nélkül nem volt joguk pápát választani. Nem csoda tehát, hogy a régensasszony meg a német klérus megsértődött, és aggódott is, hiszen minden önállóságra tett lépés – főleg ha követésre talál – valahol kevesebb jövedelmet eredményezhet. A helyzetet még ugyanabban az évben tovább mérgesítette, a II. Miklós nevében fogalmazott pápaválasztást szabályzó rendelet kibocsájtása, mely ténylegesen kiszorította a világi (császár) hatalom beleszólását az egyházfő választását illetően. Ezt a jogot az új törvényszabály teljes egészében az egyházi arisztokráciára, azaz a római bíboros kollégiumra ruházta át. A császárhű arisztokrácia, Mikós politikájával egyet nem értő papság a normannok által elűzött itáliai nemességgel szövetkezve, a milánói érsek mellé állt és ez a szövetség valószínű felvehette a harcot a pápával és a normannokkal, még a hiányos feljegyzések ellenére sem történhetett másképp, annak ellenére, hogy ezen történéseket nem részletezik a papi jegyzők. Miklós pápa halálát megelőző hónapok eseményeiről szinte semmit sem tudunk, mindössze a Benevento Annales említi röviden, hogy a szüntelenül úton lévő pápát Alipergum várába szorították ellenségei, majd a várat sikertelenül megostromolták. Ezután visszatérhetett Rómába, az biztos, hogy egy laterani szinódust hívott egybe, hol ismét mélységesen elítélték a szimóniát, meg a léha papi életet, valamint megerősítették a saját korábban hozott döntéseiket. Néhány nap múlva a szinódus után már Firenzében találni Miklós pápát, ahol pár hét tartózkodás elmúltával valamiben úgy megbetegedett, hogy két nap szenvedés után, július 27-én eltávozott a földi árnyékvilágból. Miklós a Róma környéki bárók tönkretételével annyi ellenséget szerzett magának, hogy nem csodálkozhat senki azon, ha az elűzött nemesség szerteágazó rokonságának valamelyike mérget kevert ételébe. Ezt a feltételezést látszik alátámasztani Beno: „Nicolaus … veneno, ut dicitur, suffocatus” (Gesta II. c 10.).

Petrus Damiani elérzékenyülten írja Miklósról, hogy egyetlen napja sem telt úgy el, hogy ne mosta volna meg tizenkét szegény lábát. Ha napközben nem volt rá ideje, akkor este vitte végbe jámbor cselekedetét. (Opusc. IX. 7) Miklós valójában jelentéktelen, hamis érzelmektől fűtött, kiskaliberű papocska volt: „Hildebrand bábja volt” (alterum idolum) – miként azt Benzo találóan jellemzi, „akit Hildebrand úgy tartott istállójában, mint egy szamarat és aki semmit nem csinálhatott Hildebrand beleegyezése nélkül” (Ad Heinricum 1. VII.).

 

(*) A magyar wikipédia ismét pontatlanul ismerteti az eseményeket: „A pápa így indult el a campagnai csatamezőre, ahol Benedek támogatóinak erős serege várakozott rá. Ugyan sikerült diadalt aratnia Miklósnak, de mégsem sikerült teljesen megsemmisíteni az ellenzéki pártot és Benedeket sem sikerült elfogni.” Mindezen események 1059 tavaszán zajlottak le, ám ebben az évben nem volt 'campagnai csatamező' és Benedek nem létező erős serege sem várakozott senkire. Miklós pápa semmilyen diadalt nem aratott 1059 tavaszán, sőt ott sem volt mert a pápai sereget Hildebrand vezette. 

Szerző: E.Katolnai  2014.09.13. 15:54 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr596692751

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

katolnai 2014.09.13. 17:03:40

Olvasóim minden bizonnyal észrevették, h többször felhívtam figyelmüket a magyar wikipédia középkor történelmét bemutató ismertetéseiben előforduló hibákra. A baj nem a hibaejtésben van, hiszen emberek vagyunk és hibázunk, hanem a másokhoz való felfuvalkodott hozzáállásban. Ahogyan azonnal törölték az oldalaik alján lévő 'További információk' hasábból az általam feltett cikket, tanulmányt, mondván, h az tudománytalan, silány vacak.
Ha az én írásaimban úgy fordulnának lépten-nyomon elő hibák, mint a magyar wiki szerkesztői által megjelentetett jegyzésekben, akkor nekem nem lenne bőr a pofámon sem törölni, sem direkt vagy indirekt beugatni senkinek.
Természetesen bizakodó vagyok, h egy szép napon alább enged az akadémista pökhendiség: törlés és beugatás helyett könyveket vesznek kezükbe, elkezdik hibáikat kijavítani és megpróbálnak szerényebb barátsággal tekinteni az birkaaklon kívüli történészekre.