evil-pope.jpg

A tusculumi szörnyeteg

IX. Benedek (1032-1044)

A korábbi évszázadokkal ellentétben a XI. században nagyon sok politikai, egyházügyi feljegyzés készült Rómában, melyek jórészt az 'Annales Romani' gyűjteményében kaptak helyet. A gyűjteményben lévő iratok 1044-1187 között keletkeztek, az első negyede másolatokból áll míg a többi kortárs szemtanú szerzeménye. A középkorkutatók már a korábban említett fontos kéziratok mellett ebből a gyűjteményből is gazdag adatok sorához jutottak hozzá, tartalmát rendszeresen forrásként használták a saját műveik megírásakor.

XIX. János elhunytával, a három tusculumi hercegtestvér közül csupán egy maradt életben: a legidősebb Alberik Majorus, akit több helyen laterani palotagrófnak neveznek a dokumentumok. Tusculumi Gergely halála óta közép-Itália minden hatalmi szála fia, Alberik kezében futott össze, aki testvérei segítségével évtizedeken át biztosan kormányozhatott a Pápai Államban. Második öccse, Romanus (XIX. János) elvesztése után, Alberik Majorus szentül meg volt győződve, hogy a pápai trón mint egy feudális hercegség öröklődő, ezért a négy fia közül a másodikat, Theophylaktust óhajtotta beültetni Szent Péter trónjába. Rodulfus Glaber szerint, Theophylaktus mindössze 12 éves volt, mikor apja kinevezte a Római Egyház legfőbb kormányzójának: ami hihető meg nem is. A legényke kora miatt kényelmetlenséget érző későbbi egyházi szerzők hat-hét évvel idősebbnek mondták ennél, de valójában semmi biztosat nem tudunk a korát illetően. Alberik Majorus a legidősebb fiát, a szintén legénykorban lévő Gergelyt a polgári kormányzás élére állította, Patrícius és szenátor titulusát ruházva rá –, ezért jegyezhette meg Glaber, hogy „kisfiúk uralkodtak Rómában” (Hist. IV. 5).

Róma békés, méltóságteljes életmenete véget ért, mikor a tusculumi Theophylaktus, IX. Benedek álnév alá bújva elfoglalta a pápai trónust (1033. január 1.), és hamarosan egy hullámvasút rohanásához hasonló időszak következett be a pápaság amúgy sem simán sikló történetében. Azért a tusculumi legényke, még ha nem is volt nagykorú, mikor pápává szentelték, de néhány évvel idősebb lehetett egy 12. évesnél, mert a krónikaírók csupa olyan rosszat mondanak róla hatalomban lépése napjától, melyek nem lehetnek egy éretlen gyermek tettei. A félévszázaddal később regnáló III. Viktor pápa (1086-1087) pápa írja róla Dialógus Könyvében: „… nemi erőszak, gyilkosság és sok más súlyos bűn elkövetője. A szent hivatalban véghezvitt tettei egy hitvány, semmirekellő alak életének megnyilvánulásai voltak, egy alávaló életet folytató, pocsék ember volt, aki pápaként is aljas, gonosz és utálatos maradt, beleborzongok, ha csak rá kell gondolnom”. Damján Péternek szintén lesújtó a véleménye: „Papnak álcázott démon volt a pokolból, aki az erkölcstelenség bűnén élősködött.” Benno, Pienza püspöke írja Benedekről: „Rengeteg aljas tett, gyilkosság és hamisság elkövetője volt.” Romlott bujaságát cseppet sem szégyellte, IX. Benedek volt az első olyan pápa, aki nem rejtette véka alá homoszexualitását, vagy inkább biszexualitását, mert néha gyereklányokkal is disznólkodott, és talán mentségére lehet hozni fiatal korát, valamint azt, hogy egy olyan családi háttérből származott, ahol a mindennapos tivornyák, a borgőzös orgiák élménye volt a nívó. Családja, rokoni környezete olyan erőszakos, akaratos gyerekké formálta, akinél természetes volt, hogy üti a szolgát és felnőtt férfiakkal kéjeleg. A Lateran palotába való költözése után hamarosan elkezdődtek a bankettek, melyek forróhangulatú orgiákba torkolltak a homoszexuális egyházfik legnagyobb élvezetére. Egyháza kormányzásával nem foglalkozott, nem törődött a belső ügyek viszálykodásaival, a hozzáérkező külföldi követségeket kelletlenül fogadta, nem tudott beleszólni hitvitákba, csak a kiadott privilégiumok, felszentelt palliumok után járó aranyrészesedés kézhez kapása érdekelte. Cluny szerzetese, Rudulfus Glaber förtelmes szörnyként festi le a pápát, aki tovább rontotta, züllesztette a járványokkal, éhínségekkel sújtott Európa mizériáját. Két-három év eltelte után azt látjuk, hogy Róma 'kapitányai' a Szent Péter bazilika oltára előtt fogadják meg, hogy megfojtják a pápát, tettük azonban nem sikerül, mert valahogy a pápa fülébe jutott tervük. A pápának szerencséje volt – mint Glaber írja –, mert éppen akkor következett be egy teljes napfogyatkozás mely rémületet, riadalmat váltott ki Róma népéből, és ezt a zavart kihasználva Benedek képes volt megszökni. A pápa Rómából történt menekülésének pontos évét nem ismerjük, de az bizonyos, hogy 1037-ben Cremonába, az ott tartózkodó Konrád udvarába érkezik és a császártól kér menedéket. A császárt korábban is hidegen hagyták a pápa orgiáiról, züllött viselkedéséről szóló beszámolók, és továbbra is fontosnak tartotta a tusculumi-klánnal való jó viszony ápolását, amiért szívesen fogadta a kéjűző IX. Benedeket.

Konrád második itáliai útját nem a pápa felkérésére vagy kedvéért tette meg hanem, mert a birodalmához tartozó Észak-Itáliában lázongások, felkelések veszélyeztették az országrész után járó adójövedelmei bekaszírozását. A probléma középpontjában a dúsgazdag Aribert állt, aki a szimónia mesterkedésével 1018-ban megszerezte a zsíros jövedelmekkel járó milánói érseki hivatalt, és így még hatalmasabb vagyon felett rendelkezett, mint bárki más Itáliában. Városok, falvak hosszú láncolatának volt korlátlan feudális ura; adót követelt a szabad birtokok után, ott is vámot szedett, ahol nem volt joga és nem csak a jobbágyokat zsigerelte ki, hanem a kisnemeseket is szolgasorba döntötte. Aribert egy független országról álmodozott, minek határai az Alpoktól Rómáig terjednének, és aminek természetesen ő lenne a királya úgy, hogy közben érseki pozícióját is megtartaná. Egy tróntermet vizionált két trónussal a közen, melyekben ide-oda helyezkedve ő lehetne Európa egyik leghatalmasabb, leggazdagabb uralkodója. A milánói érsek ellen lázadó elégedetlenkedők; jobbágyok, kisnemesek (walvassores), földnélküli lovagok, állástalan zsoldosok csapatokba verődtek és felvették a harcot Aribert adóbehajtó katonaságával. Milánó érseke ekkor (1036) Konrádhoz fordult segítségért, hogy az segítsen neki a lázadók leverésében. Így ment a császár Itáliába, Páviában tartotta meg az ügy tárgyalását, és az ottani székesegyházban ítélkezett mégpedig Aribert érsek érdekei ellen. A császári ítélkezés után Konrád kiadta a kis-feudálisok jogait védő (Constitutio de Feudis) alkotmánylevelet, ami elevenen vághatott a pénzimádó Aribert húsába. A császári döntést óriási megdöbbenés követte és a csalódott észak-itáliai papság egy emberként hördült fel az érseket ért 'igazságtalanság' ellen. Aribert az ítélethirdetés után az uralkodó jelenlétében pimasz vakmerőséggel semmisnek nyilvánította a császár határozatát és nyíltan az uralkodó akarata ellen fordult. Konrád válaszként tömlöcbe vetette Aribertet és a kíséretében lévő három püspököt, hogy ott a jó hűvösben gondolkodjanak, hogy mit szabad és mit nem. Észak-Itália papsága nem csak felháborodott, hanem meg is rémült a dolgok ilyen irányú alakulása miatt, hiszen a világi érdekcsoportok felé tett kedvezmények az ő jövedelmeiket rövidítik. A jövedelmek részleges elvesztését pedig – az egyházi szamárlétra fokain lebzselők –, a püspököktől le egészen a segédpapig mindenki megérezheti. Ennek tudatában a császárral és katonaságával dacolva a páviai papok és szerzetesek megszervezték és elősegítették a börtönbe zárt főpapok menekülését. Az sem volt szerencsés, hogy a császár a kiemelten veszélyes főpapok őrzését néhány nap múlva átadta egy tehetségtelen rozoga papnak, Aquileia püspökének Poppónak, aki csak arra volt jó, hogy eggyel többen legyenek vele a nagymisén. Aribert Milánóba érkezése után a jól szervezett papság segítségével gerillaháborút indított a császár ellen, melyhez meggondolatlanul csatlakoztak a főpapok rokonai, hívei is. Ezen civakodás közepette érkezett IX. Benedek pápa a császár cremónai udvarába, ahol hirtelen szükség is volt rá. Benedek a császár kérésére minden méltóságától megfosztotta és kiközösíttette Aribert érseket a Katolikus Egyházból, amivel a császár számára jogalapot teremtett Aribert száműzetésére. Aribert persze gúnyosan nevetett a háromszáz toronnyal megerősített Milánó városának püspöki palotájában, tudta, hogy a császár nem elég erős ahhoz, hogy Milánót megostromolja és azt is tudhatta, hogy IV. Pandulf, Capua hercege, a császári birtokok fosztogatásába kezdett és császárhű nemeseket űzött el földjeikről. Aribert érsek Konrád bosszantása végett a császár legnagyobb ellenfelének, Blois és Champagne grófjának, Eudesnek (Odo) ajánlotta fel Itália koronáját, pedig tudta, hogy Eudes nem rendelkezik olyan feltételekkel, hogy Itáliába jöhessen őérte harcolni. Konrád még a tél vége előtt indult útnak cremónai hadi táborából délnek, hogy megleckéztesse Pandulfot orcátlan lázadásáért. Elsőként az elmenekült pápát helyezte vissza hatalmába. Benedek pápa ellen szövetkező nemesek vezérei, az ún. 'kapitányok' a válogatott német katonaság közeledtének hírére hamar felszívódtak, ekkor a pápa bátyja Gergely is előkerült valahonnan, megtisztította Rómát a tusculumi-klán ellenségeitől, és az így helyreállt rendben ismét a két tusculumi testvér volt a város ura. Konrád nem időzött Rómában, hajtotta a méreg, amit Pandulf vakmerő fosztogatása váltott ki belőle. 1038. május 13-án érkezett Capua városa alá, de akkor már Pandulf a korábbi ellenségnek számító görögökhöz menekült, a vezér nélkül maradt capuai katonaság pedig alázatosan behódolt a császárnak. Gyorsan és határozottan teremtett rendet Konrád Dél-Itáliában; Pandulfot távollétében halálra ítélte, minden vagyonától megfosztotta, Capua és Spoleto hercegségét, az összes ingatlanjával hű emberének, Salerno hercegének Waimarnak (Guaimar) adományozta. A nyolc éve Nápoly hercege zsoldjában szolgáló normannok által létrehozott település, Aversa jogait és járandóságát megerősítette, és a seregében katonáskodó normann osztagot Rainulf vezetésével Aversába telepítette. Konrád politikájának köszönhetően Aversa meghatározó erőcentrum lett a későbbi normann királyság kialakulásában.

A legszigorúbb engedelmességet követelő császár seregének ütőképessége, katonái fegyelme, szívóssága állhatott bármilyen magas szinten, bizonyos estekben egy idő múlva mégsem ért semmit, mert a hadvezetés kultúrájából hiányzott a pogány gyógyítás tudása és az alapfontosságú egészségügyi követelmények betartása. A pogány császárkori seregek elsőként a latrinák sorát ásták meg táborverésük folyamán, majd biztosították a légió ivóvíz ellátását. Ha kellett kutat ástak vagy több kilométerről vezették táborukba a tiszta vizet, és ha más megoldás nem akadt, akkor a többszöri forralás általi tisztítást alkalmazták. Katonaorvosok, gyógyításban képzett ápolók szolgáltak a császárkori római seregekben, akik külön sátrakban ápolták a megbetegedett, sebesült katonákat, felszerelésükben az orvosi műszerek mellett gyógynövények és kenőcsök tartoztak. A középkorban mindezen tudás semmisé vált; tehetségtelen, a legminimálisabb higiénia szabályokat sem ismerő papok váltották fel a tanult pogány orvosokat, akik csak az utolsó kenet feladásához értettek, de egy sebet már képtelenek voltak higénikusan kitisztítani. Ember és állat ugyanabból a folyóból, patakból ivott, mint ahova ürüléke került, mindenki odapiszkolt, hajította a lerágott csontot, ahova érte. Kisebb, néhány száz főből álló csapatnál alig volt érezhető hatása az ilyen emberi egészségre veszélyes viselkedésnek, de a több ezres seregeknél a higiénia hiányából származó problémák megsokszorozódtak. A legnagyobb baj talán az volt, hogy nyáron, a száraz-forró Dél-Itáliában a patakok, folyók elapadása miatt nehéz volt jó minőségű vízre lelni, a meder mélyebb részein megakadt víz hamar poshadt vált, ami még a lovak gyomrát is felkavarta. Természetesen nagy baj volt továbbá a katonák védtelen kiszolgáltatottsága a maláriahordozó szúnyograjoknak. Éppen ezen okok miatt ismétlődik a krónikákban, a Dél-Itáliába vonuló germán seregek tragédiáját említő feljegyzések; főnemesek, főpapok sőt császárok is ugyanúgy áldozatául estek a járványoknak, mint az egyszerű gyalogzsoldos osztagok sokasága. 1038 nyarán szörnyű dögvész és pestis tört ki a Capua melletti német táborban, ami a császárt gyors visszavonulásra majd Itália elhagyására kényszerítette. Hiába futott oly gyorsan haza Konrád, mert magával hurcolta a kórt és majd egy év betegeskedés után 1039. június 4-én kilehelte lelkét. Az Alpok átkelése során már beteg volt és nehéz elfogadni, azt a feltételezést, hogy egy 49 éves embert a köszvény vigyen el. Királyságát fia, az erőskezű III. Henrik örökölte.

A német császár halála nem befolyásolta Róma életmenetét és a pápa hatalmi pozíciója sem változott, mindannak ellenére, hogy a Tusculum-ház a legerősebb támogatóját veszítette el. A 'minden római Szenátora' titulussal kitüntetett Gergely és testvérei erőskezű despotizmusa gondtalan regnálást biztosított – a másik testvérnek – Benedek pápának egészen 1044-ig. Ekkor – az Annales Romani feljegyzése szerint a polgárok és nemesek egy része az őket ért hátrányos bánásmód és kizsákmányolás miatt fellázadt, amiért Benedeknek menekülnie kellett Rómából. Mint az ilyenkor lenni szokott a város ismét megoszlott: egy része, a pápa feslett romlottságát figyelmen kívül hagyva Gerárd, 'Galeria' grófja (Girard de Saxo) vezetésével, a pápa mellé állt. Gerárd maga is tagja volt a szerteágazó tusculumi-klánnak, olyan vitéz, aki az utcai összecsapásokban mindig az élen kardoskodva, bátor lovag módjára védte saját és rokonsága érdekeit. A másik oldalon, a Benedek pápa ellen lázadók élén meg nem volt véletlen, hogy a Crescentiusok álltak, és az sem volt véletlen, hogy a Rómából elkergetett Benedek helyére kerülő új pápa, a Crescentius dinasztia ősi földjéhez tartozó Szabina püspöke, János volt. János szegről-végről maga is Crescentii volt és mint ilyen ki nem állhatta a tusculumi 'sógorságot'. Minden tumultus és forrongás ellenére a klérus nagyobbik fele támogatásával, az energetikus Jánost, 1045. január 20-án III. Szilveszter néven pápává szentelték. Nem Szilveszter tehetségén vagy lelkesedésén múlott, hogy csupán ötven napig volt képes a bársonypárnás pápai trónon maradnia, hanem mert elfogyott a pénze, ráadásul még a Tusculumiak eltüntették a laterani kincstárból azt a pénzt, amire nagyon számított. Sokan aranyért, zsoldért álltak János püspök és a Crescentius bárók mellé és mikor a pénzforrások kezdtek kiapadni ezek a fegyveresek is elpárologtak a semmibe. Közben Benedek az Alba hegyek alatti családi várakban, udvarházakban toborozta a hozzá hű rokonok, barátok csapatait. Mikor elég erősnek érezte magát a díszes kompánia; Rómába vonultak, agyoncsapták, aki ellenük szót emelt és visszahelyezték a pajzán Benedeket az öreg János fenekétől még mindig meleg pápai trónra. Megváltozott a római klérus korábbi álláspontja is, Szilvesztert detronizálták, kiközösítették és az öreg pápából megint János püspök lett, aki jobbnak látta a Crescentius-klán harcosaival együtt visszavonulni Szabina biztonságos püspökségébe. Nem kellett sokat tétlenségben várnia Jánosnak, mert Rómában nemsokára olyan mértékű fejetlenség uralkodott el, melyben lehetősége nyílt biztonságosan visszatérnie a megoszlott városba. János visszatelepedése mögött inkább a Tusculum-ház legyőzése állhatott, mint a pápaság becsületének megvédése, az odacsapás reményében szerette volna János megint markában tartani Szent Péter drágakövekkel ékesített pásztorbotját.

Hiába kapta vissza Benedek a Lateran palotát, meg mellé a tekintélyt követelő szentséges trónust, mégsem volt elégedett vagy boldog. Képtelen volt és nem is nagyon akart megváltozni, inkább megmaradt egy vidéki, duhajkodó/pajzánkodó grófi-csemetének, akihez jobban illett a Theophylaktus név, mint a Benedek. Nem neki találták ki a szenteskedést, habár a képmutatásban igen csak jeleskedett, nagyon szerette még a pompát, a szolgák hajlongását, mégis kényelmetlenül érezte magát Benedek pápagúnyájában. Nem ő választotta a papi hivatást, hanem apja és testvérei kényszerítették a számára egészségtelen egyházi életbe; unta kötelességeit, utált korán kelni, ki nem állhatta a ceremóniák végnélküli menetét és egyáltalán nem érdekelték az egyházügyi viták, kérdések mikéntje. A füstölőktől bűzös, félhomályban burkolt templomok helyett a Lateran palota fényesen kivilágított, gazdagon feldíszített, 'Nőstényfarkas' névre keresztelt nagytermében, a roskadásig rakott lakomaasztalok mellett szeretett lenni, a kicsapongó mulatságokon érezte jól magát. Talán maga sem tudta, hogy mit akar, elégedetlen volt környezetével és környezete – rokonságát leszámítva – meg vele volt elégedetlen. Sok volt az ellensége és tartott is tőlük, állandóan zendüléstől rettegett, hiába őrizték válogatott zsoldosok, mégis mindig nyugtalanul érezte magát a Lateran palota és a Szent Péter bazilika közötti úton.

Benedek pápa jobbára a férfiakat szerette, de a változatosság kedvéért ritkán nőkkel, főleg fiatal lányokkal huncutkodott és ez a züllött életvitel annyira természetes volt számára, hogy minden fennakadás nélkül feleségnek kérte magának a tusculumi klán másik ágába tartozó Gerárd gróf kiskorú leányát, aki mellesleg másod-unokatestvére volt. Ez már kicsit sok volt az utcai harcokban keménnyé edzett római kapitánynak (Roman capitaneus) is, és minden engedelmes elkötelezettség ellenére az öreg katona a sarkára állt és kikötötte, hogy Benedek csak úgy veheti el a lányát, ha előbb lemond a tiaráról. A leánykérés hírét véve a római klérus csak a vállát vonogatta és talán Grottaferrata apátja, Bartolomeó volt az egyetlen főpap, aki elé mert állni és felmerte szólítani Benedeket, hogy mondjon le az egyház legfőbb hivataláról, mert az nem neki való. Mint annyiszor korábban a regnálása folyamán, Benedek ismét határozatlanul vergődött; nem tiporhatta lábbal testvérei, apja elvárását, hatalmát is élvezte, de ugyanakkor halálosan sóvárgott egy fejletlen gyereklány ölelésére. Baja megoldásáért, egy másik rokonhoz, – aki ráadásul a keresztapja is volt – a Portam Latinam (Latin Kapu) Szent János templom főespereséhez, Gratianus Jánoshoz fordult tanácsért. A jóindulatú rokon gyorsan megfűzte a kétségekben verődő Benedeket, hogy az a legjobb mindenkinek, ha lemond és hivatalát átadja neki, így a családban marad minden hatalom. Vegye feleségül Gerárd gróf lányát, és a hatalom átruházásáért kap tőle néhány láda aranyat, ami a hozománnyal tetőzve olyan vagyont képezhet, melyből élete végéig urasan élhet. Benedeket űzte, hajtotta romlott vére és lehet pont a kislány fejletlensége, fiús kinézete szédítette meg annyira, hogy elfogadja János javaslatát és mindent feladva nőül vegye unokahúgát. Az egyezség megkötése után Benedek lemondott hivataláról, igaz ez a lemondás családi körön belül történt, a hivatalos abdikáció ceremóniáját nem tartották meg, ezért az egyházi kánonok értelmében még mindig Benedek volt a pápa. Az ilyen kis apróságokkal azonban sem az arisztokrácia sem a klérus nem törődött. Megütközés nélkül elfogadták, hogy az eddig imádott szentatya a pápai hatalmat, – mint egy szatócsbolt vezetését – átadta keresztapjának, Gratianus Jánosnak. Olyat addig még nem látott Róma népe, hogy a szentatya házasodjon, ezért őszinte megrökönyödéssel szemlélték, mikor Benedek – jobban mondva Theophylaktus – fényes vidéki násznéptől kísérve a városban tartotta meg esküvőjét. A három napos lakodalom után a furcsa pár elhagyta Rómát, és egy csendesebb családi birtokra költözött ki.

Gratianus János az év augusztusában VI. Gergely néven foglalta el a pápai trónt. Lehet közel sincs igaza Bonizónak, mikor Gratianus Jánost együgyű mamlasznak mondja, mert a közel húsz hónapos kormányzása ennek ellentmond. Sokan bizalommal, jó reménységgel tekintettek Gergelyre, mint például az egyházi élet szigorításáért küzdő ultra-konzervatív főpap, Daimján Péter, aki lelkesen üdvözölte: „örömfényben tündökölhetnek a mennyek, boldogságba szökellhet a föld, Egyházunk örömmel gratulálhat magának, hogy megint visszatérhet ősi jogai gyakorlásához … a hamis pénzváltó Simon többé nem ütheti fel kereskedőasztalát templomunk tövében, és körültekintő vezetésed által az apostolok aranyideje visszatérhet, az eklézsia rendje és fegyelme ismét felvirágozhat …” (Ep. 1). Gerbert volt tanítványa, Amalfi érseke Lőrinc szintén Gergely pápa mellé állt, és kancelláriájához csatlakozott még egy tehetséges fiatal, Hillebrand nevű szerzetes, akit házi-káplánjának (capellanus) nevezett ki, ám ha kétszer annyian is csatlakoztak volna hozzá, akkor sem tudott volna megbirkózni környezete elfajult viszonyaival. Gergely hivatalba lépése után III. Szilveszter is előkerült valamelyik római templom pincéjéből és természetesen ő is vissza szeretett volna telepedni a Lateran palota kényelmébe. VI. Gergely másfél évig regnált egy olyan környezetben, melyről még a következő évszázadban alkotó Malmesburry Vilmos is elborzadva emlékszik meg: „Mindenfelé Itáliában hemzsegtek a rablóbandák, mindenkit megtámadtak, kifosztottak, csak az volt biztonságban, aki erős kísérettel rendelkezett.” Majd Gergely pápáról írja: „A legfontosabb feladatnak tartotta a gonosz erőszak megállítását, fegyvert és lovakat vásárolt majd lovas és gyalogos csapatokat szervezett, akik nekiláthattak a rendcsinálásnak.” (Gesta Regum, II. 13.)

Benedek (azaz Theophylaktus) miután jól kipajzánkodta magát fiatal feleségével unatkozni és elégedetlenkedni kezdett. Néhány hónap múlva ráunt nejére és a vidéki élet eseménytelen menetét is egyre nehezebben viselte el, hiányzott a laterani lakomák mulatsága, a főúri, főpapi palotákban tartott orgiák izgalma, arról nem is szólva, hogy vidéki várában a szolgákat sem üthette-verhette olyan szabadon, mint tette azt a pápai palotában. Testvérei segítségével visszasomfordált Rómába habár keresztapját nem tudta lemondásra bírni, ez nem akadályozta, hogy mindenbe beleszóljon, jövedelmeket, vezető beosztású hatásköröket követeljen magának, de legfőképpen abban mesterkedett, hogy ellehetetlenítse VI. Gergely reformokra törekvő egyházkormányzását. A katolikus egyház soha nem látott erkölcsi mélységbe zuhant és az egész várost magával rántotta az anarchizmus mélységébe. Mivel János püspök (III. Szilveszter) is visszaköltözött Rómába, így egyszerre három pápa acsarkodott egymásra; IX. Benedek a tivornyatanyának berendezett Lateránban, keresztapja, VI. Gergely a Szent Péter bazilikában, míg III. Szilveszter a Santa Maria Maggiore templomában rendezte be kancelláriáját. (Freisingi Ottó, Krónika, VI. 32). Gregorovius ekként ecseteli a tusculumi-klán vezette Rómát: „A pápaság hivatalát öröklődő családi vállalkozásként kezelő tusculumi grófok teljesen tönkretették az egyház intézményrendszerét, elherdálták jövedelmét és nevetségessé tették tekintélyét. A Karolingok által biztosított és megerősített világi értelemben vett Pápai Állam (Dominium Temporale) ereje semmisé vált, miközben a pápák kezébe helyezett Pandora szelencéből ezer démon szabadult ki, hogy ellehetetlenítse az Egyház szentséges működését. A város állig felfegyverzett nemesei, Róma kapitányai, és az állítólagos pápai vazallusok százasával prédára lesve készen álltak, hogy lecsaphassanak a Lateranra, vagy bármi értékes zsákmányra, ugyanakkor az utakon hemzsegtek a rablóbandák, minden zarándokot, kereskedőt kifosztottak. A város templomai, bazilikái elhanyagoltan omladoztak, míg papjai dőre mulatságokkal, részeg tivornyákkal töltötték idejüket. Az utcákon fényes nappal támadtak egymásra a rivális felek, mindennaposak voltak az orgyilkosságok, nemesek kivont karddal törtek be a templomokba, hogy a zarándokok otthagyott ajándékát megkaparintassák.” Gergely a híveivel megpróbált rendet teremteni, szembeszállt az ellenséges nemesekkel és csoportosan végeztette ki az elfogott gonosztevőket, ám a stabilitásra törekvő lendületét sokszor pont a rokonsága, de különösen a démoni gonoszsággal megáldott keresztfia akadályozta, szabotálta el. A csoportos kivégzések és a rendcsinálás hevében elkövetett gyilkosságok még a római klérus kötelékében is sok ellenséget szerzett Gergelynek, az ellene fordult főpapok szinonimával, despotizmussal és pápához méltatlan kegyetlenséggel vádolták meg.

A fejetlen állapotok megszüntetése végett, miként azt Bonizo írja: „egy bizonyos Péter nevű archidiakónus minden felsőbb engedély nélkül egy szűkebb zsinatot hívott egybe, olyan püspökök, papok és szerzetesek részvételével, akik még félték az Urat.” A félig titkos ülésen a három pápa közül egy sem jelent meg – igaz, nem is voltak meghíva. Az egybegyűlt papok egyetlen fontos határozatot hoztak: azonnal követséget kell indítani Németországba és a király, III. Henrik segítségét kell kérni, mivel kizárólag az ő sürgős közbelépése képes megmenteni a pápaságot. A követség élére azt a bizonyos Pétert nevezték ki, akivel kapcsolatban nem tudunk semmit, mert Bonizo nem közli hivatala helyét, nem nevezi néven episzkopátusát. A hadjáratokat, ütközeteket igencsak kedvelő Henrik épp ráért, mivel az engedetlen szlávokat sikerült szépen megtizedelni, a magyar fronton is sikeres volt az Aba Sámuel elleni hadjárat (1044), sőt még a bajor és burgundi hercegek is meghúzták magukat, így hát boldogan elfogadhatta a rendteremtő meghívást.

Ausburgi udvarából III. Henrik 1046 nyarán erős sereggel indult Itáliába, először Veronába érkezett majd óriási csinnadratta közepette, díszes kíséretével Páviába vonult. A város polgárságának úgy kellett a népes idegen társaság meg az uralkodó által összehívott zsinat, mint zsidó hátára a púp: ők fizették annak árát, hogy Henrik ünnepélyesen felvázolhassa a Római Egyház megmentésére irányuló terveit. VI. Gergely a király érkezésének hírére azonnal északra indult, mert személyesen akarta meggyőzni a császárt az egyház üdvéért véghezvitt erőlködőse igazáról, támogatást szeretett volna kieszközölni és védelmet remélt az erőszakos keresztfia zsarnokságával szemben. Piacenzában érte utol az ide-oda vonulgató német uralkodót, aki serege ellátásának biztosítására járta a vidéket, mert a több ezer német katona naponta legalább kétszer jól akart lakni. Szerény lehetőségei szerint Gergely a legjobbat próbálta cselekedni intézménye számára, szeretett volna jó benyomást tenni a császárra, az azonban hűvösen, barátságtalanul fogadta értésére adva, hogy nem tartja őt legitim pápának, mivel az egyházi kánonok előírásait megcsúfolva került hivatalába. Gergely örülhetett, hogy ott helyben nem verette vasra őt a császár, mindenesetre cifra pápai ornátusát szerényebb csuhára kellett cserélnie. Valamikor novemberben, Sutri városának katedrálisában – állítólag – 1046 vezető tisztségben lévő papot hívott egybe Henrik egy mega-zsinat megtartásáért, melynek döntőszéke elé idézte mind a három pápát. A kéznél lévő Gergelyen kívül megjelent még III. Szilveszter, de a tékozló IX. Benedek (Theophylaktus) természetesen távol maradt a számára ellenszenves gyülekezettől. A zsinati tanács, a szabinai rablógróf fiával, Szilveszterrel kezdte ítélkezését; minden méltóságától, egyházi rangjától megfosztották, durva szerzetesi csuhába kellett bújnia és örök monostori vezeklésre ítélték, mely egyenértékű volt egy életfogytiglan fegyházi büntetéssel. Gergely a saját fejére vallott, beismerte bűnét a szimóniában, ám mentségére hozta, hogy azt az Egyház megmentése érdekében követte el. Védelmét folytatva rámutatott a jóindulatú építő jellegű szándékra, melyben döntéseit hozta és az egyház restaurálására törekvő igyekvését is hangsúlyozta: „ám minden jóakarat ellenére méltatlan vagyok a legszentségesebb hivatal betöltésere”, zárta védőbeszédét a porul járt öreg pap. Nincs részletes feljegyzés ítéletéről, de az biztos, hogy egyházfővé szentelését annullálták és elvették tőle a Latin Kapu melletti Szent János templom vezetését. Egyelőre a királyt kísérő német papok csoportjával kellett maradnia de nem valószínű, hogy visszatérhetett Rómába.

December közepén, a németek királya feleségével, Poitoui Ágnessel, a népes papi kíséretével, gyalogos és lovasvértes katonasága élén vonult Rómába, hogy helyre állítsa a katolikus egyház méltóságát, megszüntesse az egyházon belül uralkodó anarchiát és restaurálja a Szentszék központosított feudális kormányzását. Jóval a császár érkezése előtt IX. Benedek összegyűjtött a Lateran palotából annyi értékes dolgot, amennyi csak felfért kordéjára, még búcsúmisét sem tartott, úgy lógott ki Rómából. Nincsenek idevonatkozó feljegyzések, valószínű elbújhatott valamelyik rokona várában, de olyan titokban, hogy senki sem tudta hova lett. Ismét üresen állt a bársonnyal bélelt pápai trón a Lateran palota nagytermében, nem volt aki (jópénzért) áldást osztogasson a módosabb zarándokoknak, és amiért megszűntek a lakomák szakácsok, kukták, felszolgálók vesztették el állásukat. A királyi házaspár beköltözött a Szent Péter bazilika melletti palotába, és Henrik a látszat kedvéért az elindított egyházi procedúra befejezésként még egy zsinat összeverődését rendelte el. A Szent Péter bazilikában lezajlott zsinat első határozatában ismét kimondták a korábbi három pápa trónfosztását és egy másik döntésben az új egyházfő kijelölését a német uralkodó jogkörébe helyezték. Minden esetben, mikor egy pápát detronizáltak, olyankor automatikusan megfosztották a hivatalával járó szentségek kiszolgálásától és korábbi szenteléseit, kinevezéseit, az általa kibocsájtott engedményeket, privilégiumokat semmisnek nyilvánítottak. Az érvénytelenítések miatti felháborodást ezekben az esetekben úgy tompították, hogy az érintetteknek újból meg kellett kérvényezniük saját hivatalukat és így megint felszentelést nyerhettek. Az ilyen folyamat természetesen sokáig elhúzódhatott, különösen a Rómától távol eső egyházmegyékben, és általában olyan sok pap volt érintve, hogy ezek a problémák gyakorlatilag sosem lettek kielégítően megoldva. Nem nehéz elképzelni milyen felháborodás, dühös elégedetlenség söpört végig Itálián, mikor 1046 év végén egyszerre három pápa kinevezési, adományai váltak semmissé. Ez egy olyan láncreakciót indított el, melyben szerzetesek, dékánok, egyszerű papok szintén áldozatokká váltak, mert félszentelésük semmissé vált, ha az őket hivatalba helyező püspök az elmozdított pápa által lett kinevezve. Volt akinél lehetőség nyílt a hivatalba történő újraszentelésre, mások pedig partizánosztagokba szervezkedve védték méltóságuk jogosságát. Minden ilyen átrendeződés visszaélések, vesztegetések, viszályok sorozatát indította el, amely tovább rontotta az egyház erkölcstelenségét.

kelemen 2.jpg

II. Kelemen (1046-1047)

Arról szó sem lehetett, hogy valamelyik római főpap közül válasszon pápát Henrik király, hiszen mindegyik főpap valamelyik római vagy Róma környéki arisztokrata család tagja volt. Ezek a családok, mind maffia bandaként tevékenykedtek és irgalmatlan törtetésük nagyban hozzájárult Itália, de leginkább Róma fejetlen nyomorúságához. Ilyen emberek közül nem lehetett választani, ezért Henrik elődjére, III. Ottóra tekintett, aki annak idején Gerbertet tette meg pápának, így ő is egy megbízható, kipróbált tehetséges papot akart kinevezni pápának olyat, aki nem árulja el az első adandó alkalommal. Eredetileg Hamburg és Bréma érsekét, Adalbertet szerette volna a katolikus egyház élére állítani, de az bölcs ember lévén visszautasította a rossz levegőjű Róma, veszélyes ártalmakkal járó hivatalát. A német király szerencséjére több olyan tanult, művelt germán főpappal rendelkezett, akiket elégségesnek tartott egy ilyen fontos méltóság betöltésére, és így a kíséretében fontoskodó, Bamberg püspökét, Suidgert nevezte ki pápának. Suidgertet nagyon meglepte a hirtelen jött megtiszteltetés, amit lehetetlenség lett volna visszautasítania, balsorsában beletörődve hajtotta meg fejét az uralkodói akarat előtt. Karácsony napján a Szent Péter bazilikában hatalmas pompa közepette szentelték pápává Suidgert – II. Kelemen névvel – majd hatalomba iktatása után az új pápa haladéktalanul császárrá koronázta Henriket, valamint császárnévá a vele lévő hitvesét.

A sok ünneplés, főmise-almise megtartása után a német pápa zsinatot hívott egybe, mely személye teljesebb elfogadását, pozíciója további erősödését volt hivatott támogatni. A német fegyverek árnyékában ment minden, mint a karikacsapás, jaj lett volna annak, aki pisszenni mert volna.

Január végén (1047) Kelemen elkísérte a császárt dél-itáliai kirándulására, hogy együtt imádkozhassa végig vele Monte Cassino, Capua és Salerno templomait, mert ennél izgalmasabb vagy hasznosabb cselekvést nem jegyeztek fel a történetírók, hacsak nem Benevento esetét … Két évvel korábban Henrik anyósa (Burgundi Ágnes), a Monte Garganó-i Szent Mihály kegyhely zarándoklatából visszafelé jövet súlyos sértést szenvedett el a város elöljáróitól (melynek lényegét Hermann nem részletezi), ami nagyon felháborította az idős asszonyt. Mérgében felhergelte vejét és követelte a Benevento megleckéztetését. A város vezetői nem óhajtották a német felelősségre vonást és nem kértek a mindig falánk igencsak népes császári kíséretből sem; bezárták a kapukat, fegyverbe hívták a polgárságot és íjasokat helyeztek a falakra. Mivel serege nagy részét Henrik a Pó-síkságon hagyta, így a császár kíséretében lévő hasznavehetetlen udvaroncokat, léhűtő főpapokat, szerzeteseket nem számítva mindössze néhány század német katonája volt, mely haderővel képtelenség lett volna megostromolni Benevento erős városát. A császár dúlt-fúlt tehetetlenségében, és mérgében a mellette lihegő német pápával, II. Benedekkel kiközösítette, megátkoztatta a várost, mintha az ért volna valamit. Az Aba Sámuellel szemben oly hősies német uralkodó meghátrált a beneventói polgároktól, olyan hadjáratban páváskodott, melyben senkivel sem akart harcba bocsátkozni. Igen a hatalmában keríthette a sunnyogó gyávaság, mert még a görögökkel sem akart fegyveres konfliktusba keveredni, arra meg végkép nem volt mersze, hogy valamelyik muszlim kalóz-rablóbandát hajkurássza a Salernói Hercegség tengerpartján.

benevento-medioevo.jpg

Néhány száz germán harcos kevés volt Benevento ostromához.

Henrik dél-itáliai lötyögésében (amit hivatalosan 'hadjáratnak' neveznek) ismét látni lehet, hogy mit ért a német sereg ütőkepéssége, hogy mennyire elkerülte őket a dicsőség, ha hadjáratukat nem kísérte, segítette az ellenfélt megosztó árulás. Ezért majdnem minden egyes esetben, mikor nem akadt áruló az ellenség soraiból a német hadak tehetetlenül toporogtak és kisebb sikereket leszámítva általában dicstelenül végződtek az ilyen expedíciók. Egy idő múlva kínossá vált Henrik számára a kényszerű semmittevés és, hogy valamit mégis csináljon, az ott már kényelmesen meghonosodott normann haramiakapitányokkal bocsátkozott tárgyalásba. A letelepedett normann harcosok az mellett, hogy útonállásban jeleskedtek, kisebb osztagokban szerveződve hol itt szegődtek zsoldba, hol ott. Drogoi Ranulf volt köztük a legerősebb, és őt bízta meg a császár, hogy helyette az első adandó alkalommal csapjon le Beneventóra és büntesse meg őket pimaszságukért. A déli határvidéken körbevonult pöffeszkedés után még néhány hetet Rómában töltött a császár, ez idő alatt rendelkezett, törvénykezett és szüntelenül győzködve bátorította az aggódó Suidgert. Nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy a pápának azután sem kell félnie, ha ő már elhagyja Itáliát, holott jól tudta kellő erősségű német helyőrség hiányában Suidgert nem lehet biztonságban. A melegebb idők beállta előtt Rimini és Ravenna érintésével a császár visszatért Németországba. A hazafelé tartó kíséretéhez csatlakozott a naiv Suidgert is, hogy egy darabon még honfitársaival lehessen, és addig se kelljen magára maradottan rettegnie a római orgyilkosoktól. A sokak által még mindig tisztelt, hatalmától megfosztott VI. Gergelyt (hivatalosan ismét Gratianus János) biztonsági megfontolásból magával vitte a császár Németországba és száműzetése helyét Köln monostorában jelölte meg. Gergely ex-pápát elkísérte útján hűséges híve, Hildebrand atya, aki akkor ott, Benedek kordéja mellett kutyagolva még gondolni sem mert olyasmire, hogy a sors kiszámíthatatlan szeszélye hamarosan egy lényegesebben fényesebb jövőt teremt számára. Gergely még majd egy évig húzta száműzetésében, valamikor a következő év tavaszán (1048) hunyt el. Halála körülményét, pontos helyét nem ismerjük, – ami azt jelenti Hildebrand korábban elhagyhatta az öreg száműzöttet – ezért, nincs más mint Bonizo, aki egyedüli forrásként tudatja: „valahol a Szajna mentén érte el vége.”

Henrik nem hagyott hátra helyőrséget Rómában, pedig Kelemennek nagyon jól jött volna a fegyveres védelem, ha a Lateran palotában szeretett volna maradni, mert a tusculumi grófok már a császár orra alatt elkezdtek szervezkedni. Zsoldosokat gyűjtöttek, fenyegetőztek – és lehet ez volt az oka, amiért inkább ő is csatlakozott az északnak tartó császárhoz, akit Mantuáig kísért. Május végén, Mantua határában jó szerencsét kívánt Henrik a német pápának, és a hivatalába történő visszatérést javasolta neki: lesz, ami lesz alapon. A nagy durranással érkezett germán uralkodó valójában nem sok mindent oldott meg itáliai útja folyamán, azonkívül semmit; hogy magát császárrá koronáztatta, kinevezett még egy olyan pápát, akit senki nem akart megvédeni, no meg hozott egy csomó határozatot, amit senki sem akart betartani. Nincs pontos adat, hogy hol tartózkodott vagy, hogy mit csinált Kelemen pápa júniustól szeptemberig, az akkor bekövetkezett elhunytáig. Négy hónappal a császár távozása után Kelemen pápát a Pesaro (Pentapolis) melletti Szent Tamás monostorban találjuk, halálosan betegen, néhány szerzetesen kívül mindenkitől magára hagyván. Az egy évvel korábban még makkegészséges Suidgert, 1047. október 9-én lesoványodva, kínok közt halt meg egy vidéki monostorban. Lupus Protospatharius egyértelműen úgy írta krónikájában, hogy Kelement a tusculumi Benedek mérgeztette meg, míg Hermann finomabban fogalmazása szerint a pápa halálát a 'római fondorlatos-ügyesség' okozta. Végső óhajának eleget téve tetemét kedves városába, Bambergbe szállították, hol katedrálisában lelt végső nyugodalmat. Ő az egyetlen pápa, aki Németországban lett eltemetve.

És talán fontos itt megemlíteni, hogy II. Kelemen az egyetlen Németországban eltemetett pápa († 1047), akinek Brambergben nyugalomba helyezett maradványait exhumálni lehetett tudományos vizsgálatok elvégzésére. A vizsgálat kimutatta, hogy pápa maradványa rendkívül magas ólom mennyiséget tartalmazott. A Vatikán mind a mai napig élesen visszautasít minden középkori pápa maradványával kapcsolatos tudományos vizsgálatot, mert fél az olyan eredménytől, melyben bizonyíthatóvá válhatna a sok pápa meggyilkolásának ténye.

Alig telt el néhány nap Kelemen pápa halálát követően, a tusculumi sátánfajzat Theophylaktus (IX. Benedek) máris megjelent martalóc rokonságával és minden ellenvetés nélkül úgy ült vissza a pápai trónusba, mintha az örökké az övé lett volna. Benedek visszatérése nem ment volna ilyen simán, ha nem támogatta volna őt Itália egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb főnemese, Toszkánia őrgrófja Bonifác. Bonifác nagyapja Azzo, Canossa grófja volt, és a közép-nemesi réteghez tartozott, de Bonifác apja, Tedald gróf, csúnya árulásának köszönhetően már főnemessé léphetett elő. Az utolsó lombard király, Arduin bizalmasa és szövetségese volt a becsvágyó Tedald gróf, aki szolgálataiért birtokokat, drága ajándékokat kapott Arduin királytól, mégis, mikor II. Henrik átkelt az Alpokon Tedald elsőként árulta el urát. Árulásáért Henrik nekiajándékozta Mantua, Ferrera, Reggio, Modena és Brescia városait, mely helységek korábban mind az Arduin család vagy a lombard királyhoz hűséggel ragaszkodó családok felügyelete alá tartoztak. A hatalmas vagyont öröklő Bonifác, apja talpnyaló politikáját látszólagosan tovább folytatta, de ugyanakkor még többre, még nagyobb hatalomra áhítozott, mint azt apja valaha is merte volna, ám tervei valóra váltását az erős németpárti jelenlét akadályozta. Utálta a németeket, III. Henrik császárt ki nem állhatta és mégis – pozíciója megvédéséért – megalázkodva kellett csúszni-mászni előtte, hiszen köztudott volt, hogy Henrik nem bízik benne. Még el sem érte az Alpok lankáit 1046-ban a német uralkodó, Bonifác gróf máris megjelent hódolatát tenni előtte, majd végig mellette maradt a zsinatokon, elkísérte Rómába és ott sündörgött körülötte minden ünnepségen, lakomán. Henrik mégsem bízott benne, mert mikor a következő évben Rómát elhagyva hazafele indult, parancsot adott Bonifác elfogására, akit a biztonság kedvéért magával szeretett volna vinni Németországba. Bonifác megneszelte a rátörő veszélyt és még idejében elmenekült. A sikertelen incidens után Bonifác még jobban meggyűlölte a császárt, nyílt lázadást azonban nem mert kirobbantani, de titokban ellene szövetkezett. Ennek a mesterkedésnek eredményeképp kerülhetett IX. Benedek vissza 1047 őszén a Lateran palotába, és így – Bonifác őrgróf segítségével – bitorolhatta majd nyolc hónapig a pápai hivatalt. A következő évben császárhű csapatok csaptak le Rómára és Benedeknek megint menekülnie kellett. Egy évre rá megtagadta a Szentszék ítélőszéke elé rendelt idézés teljesítését, és innentől további sorsát sűrű homály fedi. Életének utolsó szakaszát illetően több eltérő leírás található, melyek valóságtartalma megkérdőjelezhető, néhol meg hiányosan következetlen.

Beno kardinális a művében (Gesta Romanae Ecclesiae), a következő pápa halálát is Benedek számlájára írja, aki barátját, Gerhardot bízta meg a pápa (II. Damasus) megmérgezésével. Beno szerint tizenhárom év alatt a tusculumi Benedek hat pápát gyilkoltatott meg összesen, és IX. Leó halála után még egyszer meg mert jelenni Rómában, hogy visszaszerezze pápai hivatalát. Péter Damain egyszerűbben látta Benedek karrierje folytatását: „soha sem mondott le az egyházvezetés méltóságáról és végig igényt tartott a pápai trónra, de a végén a pokolban végezte.” (Opusculum, 19.). Vallástörténészek leginkább az egy generációval később alkotó Grottaferrata apátjának, Lukácsnak a feljegyzését fogadják el, mivel az ilyen kegyes befejezés illik leginkább az egyház jóságos karakteréhez. Lukács atya szerint Benedek megbánta töméntelen bűnét és Grottaferrata monostorában Bartolomeó apát oltalmában, egyszerű szerzetesként vezekelte végig életét. Ennek a bejegyzésnek köszönhetően a monostor számos középkori kéziratában tényként ismétlik Lukács atya közlését, holott nagyon nehéz elhinni Benedekről – aki még vallásos sem volt, nemhogy katolikus –, hogy egy sivár cellába vonuljon vissza, feladva a jómódú uras életet.

Ademarról, Martialisról bővebben: http://vallasmozaik.blog.hu/2014/01/12/kozepkori_szerzok_alkotasai_778

 

Szerző: E.Katolnai  2014.01.15. 15:15 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr705759762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.