JohnXIXSmall.jpg

XIX. János (1024-1032)

Benedek halála után nem volt gond a következő pápa megválasztásával, aki nem is lehetett más, mint öccse, Tusculum legkisebb hercege; Romanus konzul, minden római szenátora, a Szentszék mindenható vestariusa (kincstárnok). Bátyjához hasonlóan ő sem tartozott megválasztása előtt az egyház kötelékében, laikus volt csupán, ám egy nap alatt felvette az összes egyházi szentséget és máris betelepedhetett Szent Péter trónjába. Romanus a beiktatásakor a János nevet vette fel, mivel annak csibészebb hangzása volt a Lateran Palotában.

Mint a Pápai Állam legfőbb minisztere, a pápai kincstár felügyelője Romanus csudamód beleszokott a költekező, dorbézoló életmódba, minden tortából jutott neki egy szelet, és pápaként is előbb volt kalmár, mint valami szenteskedő 'papa-pópa'. Nem csak János pápa szerette a fényűzést, hanem az egész tusculumi rokonsága pazarló, mulatozó fajta volt. Ugyanakkor az alájuk rendelt hűbéreseket, jobbágyokat kegyetlenül kizsákmányolták, telhetetlen pénzéhségük híre messze földre eljutott. Így eshetett meg, hogy II. Baszileiosz bizánci császár avval a szándékkal küldhetett követséget Rómába, hogy a pápát lefizetve egy elismerő oklevelet csikarhat ki a katolikusoktól a Görögkeleti Egyház számára. A görög követség gazdag ajándékokkal, jó minőségű bizánci aranyszolidusokkal vesztegette meg a pápát és a körülötte lebzselő főpapokat. Ment minden, mint a karikacsapás, mindaddig, míg a hír hallatán egyre több püspök, érkezett Rómába; mind pénzt, ajándékot követelt magának. Akinek nem jutott a görög aranyból az irigykedve szimóniát, korrupciót sikongatva a pápa meg a többi megajándékozott főpap ellen fordult. A görögök persze nem hoztak magukkal annyi készpénzt, hogy az összes bíborba-bújtatott farkast le tudták volna fizetni, dugába dőlt tervük és még a pénzüket is lenyelte a pápa. A botrány miatt Benedeknek vissza kellett utasítani a görögök kérését. A pápa járt legjobban; megtartotta a vesztegetési fizetséget, és semmilyen engedményező bullát nem kellett kiállítania. Rudolfos Glaber számolt be minderről Históriája negyedik kötetében, természetesen túlszínezve, túldramatizálva az egyházi történelemírás hagyományának megfelelően.

Minden látszólagos botrány ellenére a pápa tovább építette görög kapcsolatait, legalábbis a dél-itáliai Bari új pátriárkájával, akinek jó pénzért érseki palliumot küldött, az 1025-ben kiállított bullájában meg engedélyezi Bizantiosznak tizenkét püspökség létrehozását egyházmegyéjében. Bari püspökének kinevezése Eusztakhiosz konstantinápolyi pátriárka kizárólagos joga volt és az, hogy Bizantiosz a római pápától kérte hivatala megerősítését, arra következtet, hogy Bizantiosz, a saját egyházi rendje, hierarchiája elleni lázadó partizán lehetett.

Néhány héttel János hivatalba szentelése után, 1024. július 13-án hunyt el II. Henrik Német-római császár, aki főszerepben a pápaság védelmezője, mellékszerepben pedig a tusculumi klán oltalmazója volt. Henriknek nem volt gyermeke és így a szász dinasztiát felváltva a száli-frank Konrád (990-1039), Frankónia hercege trónra lépése követte, mely a szeptember 8-án megtartott germán nemzetgyűlésen lett szentesítve. A német uralkodói örökösödésben meghonosodott fenségjog alapján Konrád szintén igényt tartott Itália királyi címére és a királyi birtokok után járó jövedelmekre, ezért nagyon fontosnak tartotta a lombard vaskoronával történő koronázást.

Itália nemesei, főpapjai tisztában voltak Konrád igényével, mégis először Franciaország királyához, Róberthez menesztettek követséget, Itália trónját neki ajánlva fel, majd amikor az elutasította kecsegtetőnek látszó ajánlatukat, III. Vilmost, Aquitania hercegét környékezték meg, most már őt szerették volna királyuknak. A példás keresztény életet folytató Vilmosnak különösen a főpapok örültek volna, akik közül sokan összebarátkoztak vele a korábbi római zarándoklása folyamán, mert akkor Vilmos nagy tiszteletet vívott ki közöttük a végestnemérő imádkozó maratonokkal. Tőle kevésbé kellett tartani, mint a szigorú, határozott Konrádtól, aki hatalomra jutása után nagyfokú politikai jártasságról tett bizonyságot. Első lépésként szisztematikusan sorra látogatta országa megyéit, hűbéres városait, bárói várait, hogy feltétel nélküli hűségükről személyesen győződjék meg, és a tekintélyt követelő uralkodói fellépéssel szolgálataikat biztosítsa.

Konrád másfél évet töltött országa járásával és csak utána 1026 tavaszán volt képes Itáliába menni, ahol a lombard koronázóváros, Pávia helyett Milánóban, a lombard bárók ujjongása közepette Itália királyává koronázták. Azért nem lehetett Páviában koronázni, mert a II. Henrik páviai palotáját porig égető polgárság nem volt hajlandó a város kapuját megnyitni Konrádnak, amiért a milánói koronázási ünnepségek után kegyetlen bosszút állt a városon és környékén. Milánóban meg azért lehetett megtartani a koronázást, mert még akkor a mindenható dúsgazdag Aribert érsek jó viszonyban volt a német uralkodóval – igaz nem sokáig. János pápa mihelyst meghallotta a német király érkezését. elébe szaladt és már Comóban ráakaszkodott Kondrádra, mindenhova követte egy alkalmat sem szalasztott el, hogy mindig a közelében lehessen. Pávia megbüntetése után Konrád Ravennába ment, mert nagyon nem tettszett neki, hogy Eriberto érsek nem fizet sápot jövedelmei után sem a szentatyának, sem neki. A pápa ide is vele tartott és mivel Ravennát a Pápai Állam részének tekintette érzékenyen érintette a város sorsa, no meg a jövedelme. Nagyon valószínű, hogy az ő biztatására vonult hadával Ravennába Konrád, hogy a császári tekintély és fegyver támogatásával könnyebben menjen a város érseke elmozdítása. Nem telt bele sok idő míg a német zsoldosok kimutatták foguk fehérét és Ravenna polgársága, a környező járások jobbágyságával összefogva fegyverrel rontott az erőszakosan viselkedő idegen katonaságra. Napokig dúltak az összecsapások, mely zendülést végül is a németek vérbe fojtottak. Valahányszor egy frank-germán uralkodó seregével átkelt az Alpokon, útjukat elkeseredett düh és undorral teli átok követte. Minél népesebb volt az átvonuló had, annál nagyobb bajt okoztak az élelemszerzésért elkövetett rablásokkal, lefoglalásokkal, és a nyílt tolvajlással. Jócskán maradt a hadak átvonulása után halálos áldozat is, hiszen a parasztok nem egyszer ragadtak kaszát-kapát a fosztogató katonák ellen, amit az idegen seregek mindig kegyetlenül megtoroltak. Valójában a bajt az okozta, hogy a hódító seregek vezetői katonaságuk élelmezését nem tudták megoldani, képtelenek voltak a hadtápszolgálat feladata megoldására, mert nem csak az élelmiszerraktárak, magtárak hiányoztak, mert ha még lett volna elég liszt, sajt, tojás, sózott/füstölt hús, akkor sem lett volna a tömérdek tápot mivel szállítani. Az a kevés számú vasaltszekér, kétkerekű kordé ami volt, az mind a királyi udvar, főnemesek, főpapok szükségleteit szállította, és azt is bizony kin-keservvel, mert a hegyi utak inkább öszvérnek való csapások voltak, mint szekérnek való útak. A közkatona vagy pénztelen kisnemes, – ha csak meg nem vendégelték – azt evett, amit talált; ha nem lopott, nem rabolt, akkor nem evett semmit. Egy-egy ilyen hadsereg sáskaként pusztította végig Itáliát; felfaltak, feléltek, elfogyasztottak mindent, ami ehető volt, utána tovább vonultak és a következő vidék tartalékait élték fel. Az ellenálló jobbágyok házait felgyújtották, a városi polgárságot kifosztották, még a templomokból is loptak, ha volt mit: egyedül a nehezen ostromolható hegyi várakban zárkózott népek voltak biztonságban tőlük. De nem csupán a nagy létszámú seregek élelmiszer ellátása jelentett gondot a középkor évszázadaiban, hanem az uralkodóházak népes udvartartásának etetése is, ezért olvashatjuk a krónikákban, hogy a császári udvar hol Quedlinburgban, hol Magdeburgban, hol Aachenben, hol Mainzban, hol Regensburgban, hol meg valahol máshol rendezkedett be.

Itália_1000.png

Nem világos, hogy mit csinált Konrád és népes udvaronchada egy éven keresztül Észak-Itáliában (azonkívül, hogy terrorizálták Emilia-Romagna népét), hogyan volt képes az Alpokon túlról irányítani a sváb meg a szász területeket vagy megszervezni birodalma északi és főleg a szlávok elleni határvédelmét. Mindenesetre valamivel agyonüthette idejét a következő év tavaszáig, mikor is a pápa és Aribert, milánói érsek társaságában pompás vonulgatások után Rómába érkezett. A ragyogó társaság fényét tovább emelte Burgundia királya, III. Rudolf, és a dánok legendás uralkodója, II. Knut király (kb. 985-1035). Volt nagy öröm Rómában, mikor a tündöklő társaság megérkezett; sütötték az ökröket, zúgtak a harangok és éljenzéstől zengett a város napokon keresztül. Az euforikus boldogság 1027. március 26-án az egekig hágott, ekkor János pápa rég nem látott fényes ünnepségek közepette császárrá koronázta Konrádot, majd felesége Gizella fejére is ráhelyezte az uralkodói diadémot. Csodák-csodájára a történelem megint hajszál pontosan, cselekményről-cselekményre ismételte magát, mert a koronázást követő éjszakai dorbézolás hevében összeakasztották bajszukat a német és az itáliai nagyurak – és ahogy az lenni szokott – előkerültek a kardok, buzogányok és Róma utcáin megint elkezdődött az öldöklés. Végül a császár testőrsége döntötte el a csatározást, és a Rómaiak véres fejjel menekültek amerre csak tudtak. „Sokan közülük holtan, sokan súlyosan sebesülve maradtak ott az utcákon. Másnap a császár parancsot adott, hogy azok a Rómaiak, akik részesei voltak a zendülésnek, mezítláb, nyakukban meztelen kardpengét lógatva vagy nyakukban hurkos-kötelet viselve, úgy legyenek elé állítva, hogy vétkük megbocsájtásáért esedezhessenek.” (Burgundi Wippo, Gesta Chuonradi. n. 16.) Az erőteljesen rendteremtés eredményes volt, meghunyászkodott félelem ült a városon, még pisszenni sem mert senki, Konrád hatalma szilárdabb volt, mint bármikor. Ilyen körülmények között a császár elérkezettnek látta az időt, hogy elődjei szerencsepróbálkozásait utánozva ő is serege élére állva a gonosz görögök ellen harcolhasson. Politikai rövidlátás következményeként a szaracénok helyett, a görögöket óhajtotta megregulázni, ettől várva talán itáliai érdekeltségei megerősödését. A nagy dérrel-dúrral nekilódult hadjárat valahol Capua-Beneventó határában elakadhatott és mivel a krónikaírók a szenthelyeken történt imádkozásokon kívül semmilyen győzelemről vagy tényleges eredményről nem számolnak be, ezért az egész expedíció értelmetlennek tekinthető. Elődei kudarcsorozatát tekintve mégsem volt annyira negatív Konrád dél-itáliai kiruccanása, hiszen nem szenvedett vereséget, járvány sem tört hadára, sőt még csatát sem kellett vívnia, az meg egyenesen felért egy győzelemmel, hogy különböző papokkal hol itt, hol ott misézhetett. Dél-Itáliából hazafelé néhány napra megállt Rómában, hogy az ilyenkor szokásos privilégiumokmányokat aláírja, a hőbörgő alattvalóit megfenyegesse, majd szélsebesen visszatért hazájába. Egy megfélemlített, gazdaságilag meggyengített Itáliát hagyott maga mögött a német uralkodó, ahol a császárpárttól támogatott pápa, XIX. János jelentette a legnagyobb hatalmat, még annak ellenére is, hogy néhány észak-itáliai hatalmasság lényegesen vastagabb pénztárcával rendelkezett.

A német-római császár hollététől függetlenül Benedek pápa (és családja) kényelmes békességben uralkodhatott, az Egyház politikáját úgy formálta, ahogy akarta, aranytallér is akadt bőven hiszen Róma, Lazio és Tivoli gazdasága a tusculumi-klán kezében volt. A Crescentii család gyengesége miatt nem alakulhatott ki Rómában semmilyen politikai ellenpólus, míg a várostól távolabbi arisztokrácia praktikus bölcsességgel kiegyezett a Tusculumiakkal. A távoli riválisnak számító görögök túl gyengék, túl aprózottak voltak ahhoz, hogy a Pápai Államot megtámadhassák, a szaracénok pedig az útonállás és a csirketolvajlás pitiáner-bandita szintjénél képtelenek voltak nagyobb bajt produkálni. Itáliára viszonylagos békés évek köszöntöttek.

A hazájában megpihenni látszó Konrád nem volt képes nyugton üldögélni a szegényesen sápadt babérjain és mondvacsinált ürügy alapján 1030-ban megtámadta a független magyar királyságot. Nem akarta figyelemben venni, hogy István akkor már harminc éve lankadatlanul, tűzzel-vassal terjesztette a kereszténységet a Kárpát-medencében, semhogy a magyar uralkodó mindenben kiszolgálja az idegen papságot, de az sem érdekelte, hogy a magyarok a jószomszédi viszonyt tiszteletben tartva évtizedek óta nem támadták meg a germánokat. Semmi sem érdekelte, rabolni, lopni akart, ám aljas szándékát a Római Egyház palástja alá bújtatva óhajtotta kendőzni, a pápa jóváhagyásával akart legitimitást teremteni gazemberségéhez. A tusculumi-klán hatalmát garantáló német uralkodó kérésének könnyű eleganciával tett eleget a pápa, mikor Konrád a beleegyezését és áldását kérte a magyarok elleni hadjárathoz. Ezenfelül – miképp azt Sutri püspöke Bonizo feljegyezte – a császár egy pápai jelvény kért, „ami magától, Szent Pétertől származik”, hogy evvel erősítse hadjárata szentséges karakterét. A pápa megszentelte a harci lobogót, és Portó püspökét a 'legnemesebb 'Roman de Marmoratót' bízta meg a keresztény lobogó cipelésével, „aki a hadak előtt az élen járhat a szentjelvénnyel, ha a császár úgy óhajtja”. A pápa továbbá megüzente Konrádnak: „megígérjük neked a győzelmet, mely az apostolok dicséretére lészen”. Későbbi egyháztörténészek zavarónak és következetlennek találták Bonizo feljegyzését, hiszen az egy álnok pápáról tanúskodott, aki egyház áldását adta egy keresztény ország feldúlására, aki meg még alaposabban ismerte a történelmet az tisztában volt avval, hogy XIX. János, Konrád hadjáratát megelőző évben egy páratlanul gyönyörű, arannyal átszőtt, drágakövekkel kirakott miseruhát (kazula) kapott Istvántól ajándékba. A pápákról kialakított apologetika szemléletében nem férhet be olyasmi, hogy a legszentebb szentatya elfogadhat egy ilyen értékes ajándékot, majd ilyen simán – minden valós ok nélkül – ellenforduljon az ajándékozó keresztény királynak. Az ilyesmi kényelmetlen és szégyenleni való lehetett volna az amúgy is romlott, sötét foltokkal behintett pápaság történetében, ezért a vallástörténészek kitalálták, hogy Bonizo nem tudta mit beszél; Konrádot III. Henrikkel, XIX. Jánost IX. Benedekkel keverte össze, míg az évszámot 14. évvel tévesztette el. A Római Egyház védelmezői így, ilyen slampos eleganciával oldották volna meg a kellemetlen történetet, mely variációban a pápa ellensége nem a szentséges István volt, hanem a gonosz pogány Aba Sámuel. Evvel a korrekcióval mindjárt dicsőséggé válik az egyházi jelvény hadsorban állítása, és ugyanakkor a mundér – akarom mondani, a csuha – becsülete is meg van mentve. Konrád nagyon elszámolta magát a könnyű magyar préda dolgában, mert most nem akadt áruló, aki testvérháborúba bocsátkozva segíthette volna őt. A Duna mellett vonulva Esztergom határáig ért a germán had, de akkorra már az éhségtől és a fáradságtól úgy le voltak robbanva, hogy rögtön sarkon is fordultak. Szégyenletes visszavonulásuk folyamán komoly veszteségeket szenvedtek, és Konrád többé nem mert a magyarokra támadni.

Konrád távozása után még öt évig tartott XIX. János pontifikálása, állítólag nagy érdeklődést fajtett ki az építészet iránt, ennek ellenére semmilyen épület felhúzása nem köthető nevéhez, csupán restaurálások, oltáremelés, épületbővítés volt minden, amire képes volt. Azon kevés középkori pápák közé tartozott, aki pártolta a művészeteket, főként a templomi zenét, kora egyik legtehetségesebb muzsikusával, az Arezzói Guidóval való barátsága jól dokumentált.

Az egyháztörténészek szerint János is – bátyjához hasonlóan – ágyban, párnák közt halt meg: egyikük sem érte meg az idős kort, mindkét testvér halálának körülményei ismeretlenek.

A IX. sz. közepén egy bizonyos Florus Dékán, szent Bede mártírgyűjteménye másolása közben egyszerűen hozzácsapta munkájához szent Martialis meséjét, mintha azt Bede személyesen írta volna. Betoldása szerint, Martialis egyike volt a legendás 'hetvenkettőnek', akik az Úr Jézust vagy valamelyik apostolt személyesen ismerték. Ez a bugyuta mese összeillett azokkal a szélsőségesen naív hiedelmekkel, miszerint Lázár és két lánytestvére, Márta és Mária áteveztek a Földközi-tengeren és ők terjesztették a keresztényhitet először Provenceben. János pápa bátyja, VIII. Benedek idejében a Limoges melletti Szent Martialis monostor apátja, Ademar atya fanatikus megszállottként hirdette a monostora nevét viselő Martialis apostoli történetét, és személyét az eredeti 12 apostol sorához csatolta. Azt akarta elérni, hogy a katolikus egyház hivatalosan emelje be Martialist az újszövetségi apostolok csoportjába, mely avanzsálás az ő kolostorát a legtekintélyesebb szenthelyek közé emelhetné, belőle pedig, a vidéki jelentéktelen szerzetesből egy mindenki által becsült, nagy hírű keresztény vezetőt teremtene. Minden erejét ostoba rögeszméje kivitelezésére fordította; agitált és hazudozott, kihasználta embertársai tájékozatlanságát, főpapokat, világi urakat szekált a történelemben sosem létezett Martialis legendájával, és lankadatlan hevével sikerült több gyengeelméjű támogatót szereznie. Limoge városának püspökét, Jordánt azonban nem tudta behintáztatni, átlátott az apáton, – mint azt levelében írja – „haszonért és előnyszerzésért erőltette Martialis apostoli rangjának elismertetését” (Pat. Lat. t. 94.). De a gátlástalanul törtető apát nem nyugodott bele Jordán visszautasításban és hívei segítségével megkörnyékezhette Róbert királyt, majd a mélyen vallásos Vilmost, Aquitania hercegét. Nyomakodása eredményeként világi és egyházi vezetők kezdtek el pedálozni egy sosem élt mesefigura apostoli (apostolici) kinevezéséért. A történet bizarr jellege további pörgést kapott, mikor az 1024-ben megtartott Poitiers-i zsinaton Vilmos herceg megjelent és bemutatott az ott ülésező atyáknak egy aranybetűvel írott könyvet (kódex), amit Knut, Dánia és Anglia királyától kapott ajándékba. És csodák csodájára az aranybetűs könyvben meg volt írva, hogy Martialis bizony az egyik tanítványa volt Jézusnak, mielőtt Galliába érkezett volna, így a tisztelt papi gyűlésnek nem volt más választása, mint szájukat eltátani, és Martialist egy félig-meddig hozott határozattal beemelni a tizenkét apostol mellé tizenharmadiknak. A csodás aranybetűs kódex létezését, és a zsinati atyáknak történt bemutatását elsőként Ademar jegyezte fel, ami azt is jelentheti, hogy megint valamilyen meserészlettel van dolgunk. Jordán püspök ekkor, a zsinat után fordult Benedek pápához, levelében kérlelte; tekintsen el Szent Martialis monostor apátja kívánságától, ne szentesítse Szent Martialnak a 12. apostolhoz történő felemelését. Az aggódó javaslatain felül, Jordán eligazítást kért a homályos ügyben, hogy végül a pápa véleményezésének alapján dönthessen az új apostol státuszáról.

VIII. Benedek pápa még kézhez kaphatta a limogei püspök levelét 1024-ben, de a választ már az új pápa, XIX. János kancelláriája szövegelte meg. A totális kompromisszum szellemében fogalmazott válasz mondott hideget is meleget is, hosszú magyarázkodás után kifejtette, hogy végeredményben Martialist is apostolnak lehet valahol tekinteni, és a levél zárórészében a pápa büszkén közölte, hogy szent Martial tiszteletét tovább magasztalva egy gyönyörű oltárt emeltetett a Szent Péter bazilika déli szárnyában (Ep. 13). Ezek után Jordán tiszta szívvel tovább szentesíthette a szélhámosságot és az 1029-ben megrendezett Limoge-i zsinaton, Martialist legszentebb apostolnak proklamálta. A zsinaton részt vett egy lombard származású vándor egyházfi, a tudós Chiusa-i Benedek, aki a zsinat után a nyilvánosság előtt kétségbe vonta az Ademar által szerkesztett firkálmány és hamisításnak nevezte a Vita Martialist. Válaszként Ademar további hamisításokat produkált, hogy azokkal támassza alá korábbi hamisításait Az egész Martialis-féle apostoltörténet mintaként szolgálhat arra az évszázadokon áthúzódó keresztény gyakorlatra, melyben a szenteket, mártírokat, apostolokat teremtettek a semmiből, valós személyeket legenda alakokból, történelmet mitológiából. Fontos talán megjegyezni, a legújabb kutatások bebizonyították, hogy a sokáig autentikusnak tartott XIX. János Limogeben küldött levele Ademer által szerkesztett hamisítvány. Részletesebben lásd: Richard Allen Landes, 'Relics, Apocalipse, and the Deceits of History', 274. oldal.

Martialsról bővebben: http://vallasmozaik.blog.hu/2014/01/12/kozepkori_szerzok_alkotasai_778

Szerző: E.Katolnai  2014.01.09. 05:00 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr515748066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.