lateran.jpg

A Lateran palota hétszáz évvel a megépítése után az ókor egyetlen olyan palotája volt, mely folyamatosan lakott maradt. Az eredeti Plautii Lateerani család által a III. században teljesen újjáépített palotát természetesen rendszeresen kellett tatarozni a századok során, és a hozzáadott melléképületek sokaságával nyerte el a képen látható XI. századi arculatát. Ez az épületegyüttes 1307-ben leégett, majd 1361-ben véglegesen a tűz martaléka lett. A ma látható palotát ezután építették fel, mely nem nagyon hasonlít a régire.

A XI. századi pápaság helyzetének ismertetésére vonatkozó adatok szinte a végtelenségig szaporodtak a kortárs vagy kis idővel később szorgoskodó atyák jóvoltából, ami öröm és hasznos a kutató számára még akkor is ha az adott időszak vagy az abban szereplő egyes egyének sokszor hiányosan vannak bemutatva. Minden hiányérzet ellenére mégis gazdag forrásmennyiség áll a történészek rendelkezésére, mely forrásmunkákkal egy különálló rövid ismertetésben kell foglalkozni. (*)

XVIII. János (1003-1009)

Az 1003-ik év karácsonyán szentelték pápává Fasanus (Phasanus) Jánost, aki tizennyolcadikként dicsekedhetett a János névvel Szent Péter utódai közül. Ez a János annyi évig volt hatalmon, mint a korábbi János hónapokban számolva, de még sem tudunk többet regnálása eseményeiről, mint elődje esetében és az adatszegénységet tekintve nincs lényeges különbség a hat év és a hat hónap között. Duchesne, Liber Pontificalis kiadványa, valamint Jaffé, Regesta Pontificum kiadványa, arról értesít, hogy Fasanus nős volt, három fiúgyermek apja, akiket mind a papi pályára irányított. Az előző János státuszához hasonlóan XVIII. János is Crescentius kreatúrája volt, aki képtelennek bizonyult jótevője szigorától és felügyeletétől szabadulni, tekintete nem mert az Alpokon túlra nézni. A közjó és biztonság kedvéért Crescentius eltiltotta a pápát minden jelentősebb politikai tevékenységtől, megnyilvánulástól, ezért megalapozatlanok azok az állítások miszerint a pápa 1004-ben támogatásáról biztosította II. Henrik német királyt Arduin ellen majd elébe sietett mikor az átkelt az Alpokon. A pápa végig Rómában maradt, különben is Henrik mindössze néhány hónapot időzött Itáliában és nem biztos, hogy a szentatya megmentése fontosabb lett volna számára, mint az észak-itáliai császári birtokok után járó hűbéri adó beszedése. Kezdetben ajándékokkal hízelegve sok nemes járult elé szövetségüket felajánlva, míg az itáliai püspökök védelemért, kiváltságok megerősítése végett szaladtak a német uralkodóhoz, és ha már ott voltak, ott is maradtak potyázni: népes udvartartását tovább szaporítani. A királyukat eláruló jellemtelen nemeseket, Arduin leghűségesebbnek látszó híve, Azzo fia, a gátlástalan Tedald gróf vezette. Tedald pártütése lehetővé tette, hogy Henrik a seregével akadálytalanul vonulhasson át a Pó-síkságon, és a német hadak közeledtére Arduin sietve elhagyta kényelmes páviai székhelyét. Az újonnan érkezett germán uralkodót, fényes ünnepségekkel fogadták mindenfele, így a lombard királyi városban is zúgtak a harangok zengett a papok kórusa, földig hajolt a nemesség, igaz nem is volt más lehetőségük. Henrik nem sokat tétlenkedett, és érkezése után néhány nappal (május 14.), a páviai székesegyházban Itália királyává koronáztatta magát. Thietmar és a Quedlinburg Évkönyv értesítése szerint, az ünnepségek után hamarosan véres harcba torkolló nézeteltérés támadt a német és a lombard urak között, minek végén a németek Páviát felgyújtották. Henrik azonnal elhagyta a leégetett várost, minek látványa elkeserítette a németeket, és a kellemetlen veszteségekkel járó csetepaté kedvüket szegte, hogy Róma ellen vonuljanak. A páviai gyújtogatás után a korábban elpártolt itáliai urak, ismét fordítottak egyet a köpönyegen, visszaálltak az 'eredeti' oldalra és tovább erősítették a hegyi várakba húzódott és ott lesben álló Arduinhoz hű csapatokat. Mindez idő alatt Rómában Crescentius János változatlanul kezében tartotta a gyeplőt és elég támogatással rendelkezett ahhoz, hogy sikeresen szembeszálljon egy esetleges német támadással. A magatehetetlen Henrik először Pontelungóban rendezte be udvarát, majd hamarosan Milánóban, Ambrus püspök palotájában találjuk. (Thietmar, VI.-9) Eredeti céljától nemsokára elállva Henrik, a szentatya megmentése helyett inkább a visszavonulást választotta és mint aki jól végezte dolgát néhány héten belül visszatért hazájába. A német egységek még át sem keltek az Alpok hágóin, mikor Arduin lecsapott a Henrik által szégyentelenül magukra hagyott németpárti szövetségesekre. Állítólag Henrik megígérte a hátrahagyott híveinek, hogy hamarosan visszatér és megtorolja, ha bántódás éri őket. Persze a visszatéréssel még várni kellett majd tíz évet.

2 henrik.jpg

II. Henrik első itáliai kiruccanása senkinek nem hozott semmi jót, Pávia népének pedig felért egy katasztrofális dögvésszel a németek pusztítása.

A félresikerült hadjárat még jobban elkeserítette az amúgy sem vidám szentatyát, mivel így – titkos vágyából –, a Crestentius család elűzéséből nem lett semmi: továbbá így már a korlátlan feudális világi hatalom gyakorlásának álmát is fel kellett adnia. Hiába próbálják kései történészek gonosz tirannusnak beállítani Crescentius Jánost, mert a pápának igen csak jó dolga volt mellette. Világi hatalma megnyirbálásától eltekintve a pápa teljes szabadsággal gyakorolhatta egyházának kormányzását, püspökségeket, apátságokat hozhatott létre vagy tehetett tönkre, ahogy a helyzete megkívánta. Emellett még teljes luxusban élhetett, dologtalan papok hada hízelegte kőrbe és még néha a városfalán túl eső templomokban is misézhetett. Áldásos munkásságának kibontakoztatását, hatalmi köre bővítését a Crescentius klán 'elnyomása' mellett még erősen hátráltatta az egymásután fellépő éhínségek és járványok csapásai, melyek – így együtt – olyan 'igazi' középkori nyomorultságot teremtettek. Ha János pápa Rómában sok babért nem is tudott aratni, de kárpótlásul a halála előtt, Konstantinápolyban felvették nevét a konstantinápolyi székesegyház diptükhon táblájára, és a nyilvános miséken nevét dicsérve imádkoztak érte. A pimasz szaracén bandák, főleg közép-Itáliában, XVIII. János pontifikálása idejében is változatlanul veszélyt jelentettek, miként arról a Pisai Krónika beszámol – sajnos pontos évszám nélkül –, hogy a Szardíniából becsapó arabok Pizzától Rómáig mindent feldúltak, elpusztítottak. A LP. leírása szerint János pápát megtörte a folyamatos erőlködés, a végnélküli küzdelem és méltóságát feladva betegen, meggyötört testtel Szent Pál monostorában egyszerű szerzetesként élte le utolsó napjait. Más egyháztörténészek ugyanakkor példaérték-nélküli valótlanságnak tartják a pápa 'nyugdíjba vonulását'.

SergiusIVSmall.jpg

IV. Szergiusz (1009-1012)

Talán nem is szükséges külön említeni, hogy Albano karrierista püspökét, Pétert is a Crescentius-ház emelte be pápai méltóságába, és mivel ez az arisztokrata család volt az egyetlen igazi meghatározó erő Rómában a XI. sz. elején, ezért az egyházfő kinevezése másképp nem is történhetett. A család fejének, Jánosnak legalább annyi hatalma és tisztelete volt, mint elődjének, Alberik hercegnek, de mégis hiányzott belőle az a meghatározó tehetség, karizmatikus erő, mely Alberiket jellemezte. Alberik céltudatosabban, nagyobb fegyelemmel kormányzott és következetes politikájával közel sem szerzett annyi ellenséget, mint Crescentius János. Az 'eredeti' szent Péter legendája olyan fényesen tündöklő, kizárólagos glóriaként ragyogott a sötét egyház egén, hogy ilyen néven elképzelhetetlen lett volna pontifikálnia, ezért hivatalba iktatása előtt Péter atyafi felvette a sokkal szerényebben hangzó Szergiusz nevet.

A pápát és a keresztény világ vezetőit mélységesen felháborította, hogy 1010-ben a jeruzsálemi Szentsír Templomát, Al-Hakim egyiptomi kalifa parancsára földig rombolták. A mohamedánok provokatív lépése izgalomba hozta a keresztény világ fantáziáját és hamarosan az a magyarázat került előtérbe, miszerint a zsidók rendelték el a jeruzsálemi rombolást. Rodulfus Glaber atya részletesen kifejtette, hogy a zsidók a 'Babilon hercegének' (Al-Hakim) írott levelük kézbesítésével egy csavargó (vargant) keresztény szerzetest bíztak meg, aki el is ment Kairóba átadni a zsidó megbízást. A levélben a zsidók megfenyegették a kalifát: „ha nem rombolja le a keresztények templomát, akkor elveszti uralkodói hatalmát birodalmával együtt” (Hist. IV.-7) A felhördülés gőzében Szergiusz kiadott körlevelében (enciklika) felszólította a keresztény világ uralkodóit, püspökeit, nemeseit, hogy fegyvert ragadva űzzék ki a mohamedánokat a szentföldről. Az enciklika fellelt kézirata autentitása kétséges. Jules Auguste Lair által felfedezett majd 1899-ben nyilvánosságra hozott dokumentumot könyvében (Bulle du Pape Sergius IV.) az okirat megtalálója, Lair magától érthetően hitelesnek nyilvánította. Akkor a szakvéleményével sikeresen megvédte, azt az álláspontot, hogy az okmányt Rómában, IV. Szergiusz kancelláriáján állították ki, ám ez a feltételezés mára elvesztette (a pápai bullával együtt) hitelességét.

Szergiusz független hatalomgyakorlását többen bizonyítottnak vélik, amit a pápa által a nemesek számára kiállított privilégiumokkal támasztanak alá, mert ezekben Szent Péter védelme alá helyezi az általa pártfogolt nemesek birtokait, és így azok jövedelmeit adómentesíteni próbálja a feudális uraik rovására. Persze az ilyesmi sem volt ingyen, mint ez kiderül a franciaországi Languedoc térségében 'Castrum Scuriense' ura számára kiállított 'védelmi' privilégiumból, melyben a pápa évi tíz aranytallért (solidus) kér „Rajmund jövedelméből.” (Ep. 2) Más feltételezések szerint a pápa inkább az egyre jobban előtérbe törő Tusculum-ház szolgálatába szegődött és részese volt a tusculumi-klánnal szoros rokonságban lévő Cresentius-ház hatalmának háttérbeszorításában.

Szergiusz uralkodásának utolsó éveiről legalább olyan keveset tudunk, mint a kezdeti vagy középső szakaszáról, a másik János (Crescentius) árnyékában nyugodtan élvezhette a békés öregkort egészen 1012. éve kezdetéig, mikor is Crestentius János élete teljében hirtelen lebetegedett és meghalt. A pápa boldogan, felszabadultan léphetett volna ki a Lateran homályából, ám a sors mégsem úgy akarta. Néhány héttel Crescentius halála után János pápa is megbetegedett és hamarosan ismét megüresedett Szent Péter trónja.

Bulláin (szám szerint 16), kívül még sírfelirata tanúskodik létezéséról, dehogy valójában milyen ember volt, mi jót tett Róma népének, hogyan járult társadalma fejlődéséhez: erről semmit sem tudni. Az efféle adatszegénység közepette a pápák életét ismertető későbbi szerzők, életrajzírók ilyenkor kötelezően töltelékanyagként ismételgetik, hogy a pápa erényes és szerény volt; segítette a szegényeket, felkarolta az özvegyeket, támogatta az árvákat, erősítette az egyházfegyelmet stb. az ilyesmi banalitásokat komolyan venni nagyfokú naivságot jelenthet.

Egy XII. századi alkotás (Chronica de Gestis Consilium Andegavorum) elmeséli, hogy a hős lovag, az első Anjou-ház megalapítója 'Fekete' (Nerra) Fulk, Jeruzsálemben történő zarándokútján, 1009-ben Rómába látogatott, ahol szívélyesen fogadta őt IV. Szergiusz pápa. A kegyetlen, gyilkos gróf (999-ben máglyán elégette első feleségét) jól illet a Lateran palota világába, és a pápa keserűen panaszolta el neki a sok búját-baját; „Crestencius János milyen rossz ember, gyűlöli az istent, sanyargatja Róma népét, egyeseket megöl, másokat váltságdíj reményében foglyul ejt. A zarándokokat és a kereskedőket egyformán kirabolja és senki nincs Itáliában (Langobardia), aki véget vetne arcátlanságának. Mindenki retteg tőle, és senki sem tiszteli.” A krónikás akként folytatja meséjét, hogy Fulk gróf miután végighallgatta a pápa nyafogását megígérte, hogy a zarándoklata után visszatér és megsegíti a szentatyát bajában. Szergiusz egy ajánlólevelet nyújtott át Fulknak a bizánci császárnak címezve, mert a fekete gróf Rómából, Konstantinápoly érintésével igyekezett a szentföldre. A történet egyre inkább ponyvaregény-szerűen folytatódik; ígérete szerint Fulk visszatér, hogy megszabadítsa Péter örökösét a szörnyű zsarnoktól; találkozót kér Crescentiustól, de az csak a palotája erkélyéről volt hajlandó tárgyalni a francia gróffal. Ez természetesen nem jelentett problémát Fulknak, aki embereivel lenyilaztatja az erkélyen álló Crescentius Jánost – a pápa legnagyobb örömére. És, hogy a bugyuta történetnek még szebb legyen a befejezése, a pápa két mártír – szent Chrisantus és szent Daria – földi maradványával (csontokkal) jutalmazza meg Fulkot, a gróf pedig pénzjutalmat ad az ügyes íjászoknak.

Pope_Benedict_VIII.jpg

VIII. Benedek (1012-1024)

III. Crescentius János halálával jelentősen meggyengült Rómában a Crescetii klán hatalma, mert a sok unokatestvér, nagybácsi közt egy sem akadt, aki János vezető szerepét átvehette volna; hiányzott a tehetség, hiányzott a karizma. Mindenesetre erejükből még tellett annyira, hogy a következő, általuk választott pápát VI. Gergely névvel trónra ültessék. Gergely nem sokáig élvezhette a Lateran palota bíborpárnái puhaságát, mert néhány héten belül, a tusculumi grófi család egyik oszlopos tagja, Theophylaktus, VIII. Benedek néven ellenpápaként lépett fel ellene. Gergelynek elég hamar kellett elmenekülnie Rómából, mert Thietmar leírása (VI.-101) szerint az elkergetett Gergely rövid időn belül II. Henrik király Pöhlde-i udvarába szaladt védelmet és segítséget kérni. Gergely teljes pápai ornátusban, híveitől, szolgáitól körülvéve érkezett és hamarosan telesírta a német főurak fejét bújával-bánatával, azonban Henrik meglehetősen hidegen fogadta, pápai hatalmát jelképező keresztjét elkobozta, és eltiltotta hivatala gyakorlásától. (**) Ezek után sorsa ismeretlen, nevét többé nem említik a dokumentumok még azt sem tudni, hogy hova lett eltemetve. Hivatalosan sosem lett beiktatva a pápák sorába, ezért nem ő VI. Gergely, hanem a 33. évvel később trónra kerülő Johannes Gratianus.

Bizonyára emlékszünk még VIII. Benedek koránál száz évvel korábban élő, dinasztia alapító Theophülaktoszra (Theophylaktus) és feleségére, Teodórára, kiknek leszármazottai közül uralkodók és pápák kerültek ki. A XI. sz. elejére a család két ágra (Crescentii, Tusculumi) szakadt, akik közel sem gyakoroltak rokoni vagy testvéri szeretetet egymás irányában. Crescentius János halála után a két család közti versengés korábban nem látott erőre kapott és az addig békés vidéki életet folytató Tusculumiak Róma irányításának átvételét tűzték célként maguk elé. A két rokoncsalád tagjait könnyű összekeverni, mert ugyanazon személyneveket adták ivadékaiknak; Alberik, Theophylaktus, János, Gergely nevek sűrűn követik egymást soraikban. Rómától mindössze tíz mérföldnyire, az Albai-hegység lábánál húzódott meg Frascati ősi városkája, mely akkor már generációk óta adott otthont a Tusculumi klánnak. Frascati felett a dombtetőn állt valamikor Tusculum várerődje, ami nevét adta Theophülaktosz és Teodóra idetelepült leszármazotainak. Az első történelemben biztosan beazonosítható tusculumi gróf a III. Ottó császár körül sürgölődő Gergely volt (Farfa Reg. n, 470), kinek Mária nevű feleségétől három fiúgyermeke született; Alberik, akit mindig 'majorusnak' neveznek a dokumentumok, Theophylaktus, a későbbi VIII. Benedek és a legfiatalabb Romanus, aki XIX. János néven nyerte el Szent Péter trónját.

A két család közti rivalizálás nyílt utcai összecsapásokká fajult néhány nappal Gergely felszentelése után és egy héttel később ismét új vezetőt szeneltek a Római Egyház élére. Theophylaktus, mikor testvéreivel, zsoldosoktól kísérve rátört a frissen választott Gergelyre, csupán laikus volt – amolyan harcos-vadász, műveletlen vidéki lapaj –, ám Szent Péter trónjának megszerzése érdekében, félóra alatt pap lett belőle, majd a ráruházott püspöki-pápai méltóságok sebesen egymást követő szentelése sem jelentett problémát és egykettőre a keresztény szamárlétra legfelsőbb fokán ücsöröghetett. 1012. május 18-án szentelték be hivatalába VIII. Benedek néven és az új pápa a testvérei segítségével néhány hét alatt magához ragadta Róma és egész közép-Itália feletti hatalmat, míg a Crescentius klán megmaradt tagjai távolabb eső vidéki birtokaikra húzódtak vissza. Benedek az elért határoktól azonban messzebb tekintett, egészen föl; Emilia, a Pó-sikkág vidékére, sőt még annál is messzebb: föl egészen az Alpok lábáig vitte telhetetlen képzelete. Csak egyvalaki volt útjában, a lombardok királya, Arduin. Henrik 1004-ben történt távozása után Arduin visszahelyezte székhelyét Páviába, hozzálátott a város újjáépítéséhez és igazi királyként, sikeresen uralkodott. Néhány városállamot és kisebb megyét leszámítva Itália északi fele Arduinnak engedelmeskedett és az ezen területeken lévő gazdaságok jövedelmeiből egy árva krajcár nem ment Rómába. Ez lehetett a Lateran palotában az oka a sok álmatlan éjszakának, meg a pápai ügynökök németországi útjának, hogy Henrik királyt minél előbb Itáliába sürgessék a gonosz Arduin elkergetése végett. A történelem megint ismétli önmagát, ugyanaz a szituáció; a gonosz longobárd király, a szenvedő szentatya, a hős kereszténylovag, akit harcba hív az uraloméhes egyház. Ugyanazon indítékok, ugyanaz a kapzsiság, álnokság, csupán a szereplők nevei mások.

A háborúért könyörgő keresztény küldöttség érkezése után egy év telt úgy, hogy nem sok minden történt; Henrik a szlávokkal civakodott, Arduin Páviában székelt, Benedek és családja Rómát és környékét birtokolta, míg 1013 őszén Henrik tekintetesnek mondható sereggel átkelt az Alpokon. Vele utazott felesége Kunigunda, a sok udvari nemes, írnokok, titkárok, gyóntatópapok csapata, valamint a német főpapság színe-java. Arduinnak semmi esélye nem volt országát védeni, összecsomagolt és felhúzódott a Délnyugat-Alpokban lévő erősségébe. Henrik először nem a rossz emlékű Páviába, hanem Ravennába vonult, hogy testvérét Arnoldot (néhol Arnulf) visszahelyezze az érseki székébe, ahonnét korábban egy 'betolakodó' (intruder) űzte el. (Thietmar, VII.-2) A visszahelyezett Arnold, Civakodó Henrik egyik törtvénytelen gyermeke volt – tehát féltestvére Henrik királynak –, akit nyolc évvel korábban Henrik nevezett ki érsekké, de az azt követő zűrzavaros években Ravenna népe kiűzte Arnoldot érseki palotájából és helyette egy Adalbert nevű papot ültetett a tekintélyt követelő érseki székbe. Benedek pápa amilyen gyorsan csak tehette szintén Ravennába loholt, hogy tárgyalássorozatokba bocsátkozva kialkudozza részét Itália gazdasági és politikai újraosztásánál. A sikeres egyeztetések után a pápa visszatért Rómába, hogy előkészítse a német uralkodó méltó fogadását és császárrákoronázását. Mint az a frank-germán uralkodók római koronázásán lenni szokott, II. Henrik esetében is nagy volt a felhajtás; az 1014. február 14-én megrendezett koronázáson hat borotvált arcú és hat hosszú szakállú szenátor lépkedett Henrik és felesége előtt a Szent Péter bazilika lépcsőjééig, ahol a lépcső tetején, egy díszes pápai gúnyában bújt vidéki husáng fontoskodó önteltséggel trónolva, nagy kegyesen fogadta a német uralkodópárt, miközben zúgtak a harangok és a négyszáz tagú vatikáni kórus már harminchetedik alkalommal énekelte a Te Deumot meg a Kyrie Eleison c. templomi nótákat. A koronázási ceremónia megkezdése előtt a pápa felhívta Henrik figyelmét, hogy a császári korona kötelezi tulajdonosát a katolikus egyház intézményének megvédésére, ezért elsősorban és mindenekfelett a császár Szent Péter védelmezője („advocatus S. Petri”, Thietmar, VI.-101). Mielőtt a bazilikába léphetett volna feltették neki a kérdést, hogy hűséges oltalmazója lesz-e az egyháznak és megvédi-e azt a veszély esetén. Ezek után kerülhetett sor a végtelen ceremóniák lebonyolítására, melyet részletesen ecsetel Históriájában Rodulfus Glaber (I. 5 n.23). Az egész napos ünnepségsorozatot a Lateran palotában megrendezett pazar bankett zárta, ahol napokig tartott az eszem-iszom, dinóm-dánom. Ahogy a fényes ünnepségek, bankettek után kezdett elkopni a lelkesedés, úgy tőrt felszínre azok mérge, akik megrövidítve érezték magukat a hatalmi erők átrendezése folyamatában és a koronázás utáni nyolcadik napon lázadó fegyveresek csaptak össze a St. Angelo hídnál a császári csapatokkal. Thietmar elbeszélése szerint a felkelést leverték és azok vezéreit – három testvért – elfogták és tömlöcbe vetették (VII.-1). Sok lázadót megöltek a németek és a főkolomposokat vasra verve Németországba hurcolták, míg sokakat monostorok, városi fogdák celláiba zártak. Az új császár római udvarában főbírót játszott, birtokok, falvak hovatartozásáról döntött, kiváltságokat, kedvezményeket vont vissza vagy adott oda, míg meg nem csömörlött az egésztől, és csomagolni kezdett. Henrik valamiért nem szerethette Rómát; a sok kétszínű nemest, álnok papot, és a fegyveres zendülésre hajlamos polgárságát, mert ha szerette volna, akkor nem hagyta volna oly gyorsan maga mögött falait. A húsvétot már Páviában ünnepelte, ahol még egyszer örök hűségre eskette a lombard nemeseket majd a saját sikereitől eltelve büszke elégedettséggel – Arduin legnagyobb örömére – sietve visszatért hazájába.

Arduin rögtön megjelent, először lecsapott Vercelli városára, melynek éléről elűzte a császárhű Leó püspököt, majd onnét próbált tovább terjeszkedni. Arduin akkor már nem volt fiatalember, ereje, pénze is megcsappant, hívei közül sokan elpártoltak és akik maradtak, azok nem akartak hosszan tartó, várostrommal járó háborúba bocsátkozni a hátrahagyott és birtokokkal megajándékozott német martalócokkal és az áruló lombard bárókkal. Ezen okok miatt Arduin királyi hatalomba történő visszatérése nem valósulhatott meg. Még néhány hónapig erőlködött, ám egészsége egyre inkább cserben hagyta és szövetségesei elpártolása mégjobban megviselte romló állapotát. A csalódottságtól és betegségektől megtört Arduin a következő évben (1015) trónjáról lemondva az Ivreához közeli, Fructuaria monostorában keresett megnyugvást és néhány hónap múlva ott is adta vissza lelkét teremtőjének. Ő volt Itália utolsó középkori királya és Viktor Emánuel trónra lépéséig üres maradt Itália trónja. Mivel a Tusculum-klán volt közép-Itália legerősebb családja, ezért a pápát igazából nem érintette hátrányosan a császár távozása, sőt a nagyobb politikai szabadságot kihasználva rátört a Szabinában élő Crescentii rokonaira. Támadása ürügyeként a Monte Asutiano hegy mellett lévő, Bucciniano várkastély hovatartozása vitáját használta fel, amit Farfa monostora követelt magának a Crescentii családtól. Az évtizedek óta viszályt kiváltó vár és a hozzátartozó földek elvitatott tulajdonjoga tipikus példája annak a rabló-tolvaj folyamatnak, amit az egyház a császárság segítségével vitt végbe. Minden egyes sikeres frank-germán beavatkozás (invázió) után a Pápai Államon kívüli és belüli ingatlanok tucatjai lettek elkobozva, majd odaajándékozva a papságnak. Legtöbbször a frank-germán császári érdekek ellen fegyverrel fellépő és legyőzött itáliai bárók birtokait ajándékozta el a császár – mintha az övé lett volna –, a papság meg álnok bazsalyogással elfogadta majd követelte az ilyesmivel járó anyagi részesedését. Aztán mikor a következő idegen uralkodó megjelent Rómában a potya ingatlanokat szerző papság legtöbbször vesztegetéssel eszközölte ki a jogtalanul kapott adományok megerősítését, amivel még törvényesebbnek látszott az eredeti fondorlat. Természetesen a kifosztott családok nem akarták elfogadni az idegen uralkodók önkényes rablását és mihelyt alkalmuk nyílt visszafoglalták őseik jussát, és elkergették eleik földjéről az adományleveleket lobogtató papokat. Ilyen vitatott ingatlan volt Bucciniano vára is: jó ok a távoli rokoncsaládok meghurcolására úgy, hogy közben még a papság is gyarapszik. Benedek pápa sem volt rest még melegében kieszközölni egy ratifikáló dokumentumot Henrik császártól a korábbi kétes és törvénytelen adományok további biztosítása végett, és milyen érdekes, hogy ez az oklevél eredetije is 'elkallódott', mintha valamilyen kis-szatócs számlájáról lett volna szó. A dátum nélküli jóváhagyó-privilégium (Ego Henricus) két másolatban maradt meg, szövege majdnem teljesen megegyezik I. Ottó privilégiumával – leszámítva Bramberg és Farfa monostoraira vonatkozó addíciót – ám szövegsajátosságai arra utalnak, hogy az okirat nem 1014-ben lett szerkesztve, azaz ismét egy hamisítással van dolgunk.

Theophylaktus semmilyen egyházi nevelést vagy felszentelést nem kapott mielőtt megkaparintotta Péter trónusát és pápává szentelése után is inkább megmaradt buzogányforgató vidéki legénynek, a fényes szertartások helyett kedvesebb volt számára a tábori élet, és a pápai ornátusnál lényegesen könnyebbnek érezte vállain a vaspáncélt. Rokonai elleni fellépés csupán bevezetés, egyfajta hadgyakorlat volt egy jóval jelentősebb katonai tervnél, melyben a pápaságot egyre komolyabban veszélyeztető szaracénok ellenni hadjárat előkészítését építgette. Politikailag, gazdaságilag Itália minden volt, kivéve egységes. A félsziget nagyjai hosszú generációk óta, anarchikus helyzetet teremtve hol egymással, hol a császársággal harcoltak, melyen tovább rontott még a pápaság ármánykodása és a délen berendezkedett görög kereskedővárosok, birtokok önző és ellenséges viselkedése. A legyengült félsziget urai még ha akarták volna, akkor sem lettek volna képesek egy ütőképes sereget kiállítani, felfegyverezni, élelmezni, főleg nem egy olyat, amely sikeresen felléphetett volna szaracénok ellen. A másik probléma mely generációk óta megoldhatatlannak látszott egy olyan hadvezért találni, aki kitartóan munkabíró, karizmatikus, hadvezetésben tehetséges, és a többi báró tiszteletét is képes lett volna elnyerni. Ezen a kilátástalan helyzeten óhajtott változtatni a főnemesi családból származó Benedek pápa, aki bátor, ügyes harcos hírében állott, hadvezetéshez is konyított, és kétségtelenül jobban forgatta kardját a bibliánál. Két évvel Theophylaktus megválasztása előtt Afrikából Dél-Itáliába érkezett egy mohamedán horda, akik – a nem létező honvédelem hiányában – könnyűszerrel foglalhatták el Cosenza városát, míg ugyanabban az évben, az akkor már száz éve arab rabságot nyögő Szardíniából érkezett berberek ellenállás nélkül felégethették Pisát, elfoglalhatták az észak-Toszkán Luna városát, ahol kényelmesen be is rendezkedhettek. Ezt a berber hordát Abu Hoszein Mogehid (a Pisa Krónikában Mugetto) nevű martalóc vezette, és miután befészkelte magát Lunába egyre nagyobb területeket kezdett terrorizálni; halált, pusztítást hagyva mindenfelé amerre csak megfordult. Lenézte és megvetette a 'puhány' itáliaiakat, és gúnyosan nevetett, mikor azt hallotta, hogy ellene szervezkedik a pápa.

Alapos szervezkedés után Benedek pápa 1016-ban számos nemessel és városállammal szövetségbe lépve hozzáláthatott a Lunában székelő szaracén bandák kifüstöléséhez. Először egy jól felszerelt flottát küldött a livornói partokhoz, hogy elvágja a szaracénok útját, ha arra akarnának menekülni, majd a nemesi seregekkel körbevette Luna városát. A felfuvalkodott muszlim bandavezér, mikor meglátta a közeledő vitorlákat rögtön hajóra ugrott, hátrahagyva csapot-papot, feleségét, gyermekeit, harcostársait és sebesen eliszkolt Szardíniába. A vezér nélkül maradt, beszorított muzulmánok még három napig tartották magukat, de három nap múlva senki nem maradt Lunában, aki allah nevét dicsőíthette volna. Az eliszkolt, de különben rettenhetetlen mohamedán harcos Mogehid, Szardíniába érkezése után szörnyen megmérgesedett, amiért ilyen szégyenletes inalásra kényszerítették és haragjában az őslakos szardíniai embereket kezdte el keresztre feszíteni: mert valahogy csak helyre kellett állítani a muszlim 'becsületet'. Benedek nem hagyta annyiban az alantas mohamedán dühöngését és Genoa, valamint Pisa hajóhada hamarosan (1017 tavaszán) kikötött Szardíniában. A hős muszlim ismét nyakába kapta lábait mielőtt megütközhetett volna az ellene törő Itáliaiakkal és meg sem állt Afrikáig, ahonnét később hasonló bátor mohamedánokkal szervezkedve kísérletezett Szardínia visszafoglalására.

Itália déli részén is jobbára anarchia uralkodott; egymással versengő pöttömhercegségek, tengerparti kikötővárosok, görög tulajdonú várak, gazdaságok húztak annyi irányba széjjel, ahányan csak voltak és minden járásban, dűlőn rendszeresen felbukkantak a különösen kártékony mohamedán bandák, hogy még nyomorultabbá tegyék a helyzetet. II. Ottó 982-ben elszenvedett gyalázatos veresége után még jobban elszemtelenedtek az afrikai hordák, ugyanakkor a görög császárság is erősíteni, bővíteni próbálta a már meglévő politikai-gazdasági érdekeit, amihez Bariban hozta létre az ehhez szükséges irányító/felügyelő központot. A görög fennhatóság alatt élő lombardoknak nem ment olyan jól, mint azt elvárták, amiért a kirekesztő görög hegemonikus gyakorlatot hibáztatták. A nem-görögök közül sokan zúgolódtak, több függetlenséget, kevesebb adóbehajtót szerettek volna látni Bizáncból, de ehelyett egy keménykezű hivatalnok érkezett. Az új görög 'kapatan' (szúpréme hivatalnok), Bazileosz Bugianosz egy jól működő, hasznosan teljesítő, ám erősen kizsákmányoló rezsimet állított fel, melybe a kizsákmányoltak még boldogtalanabbak voltak, mint valaha; háborogni, lázongani kezdtek. Az elégedetlenség élére két lombard származású Bari-i nemes – Melus és sógora Dattus – állt, összecsapásokat provokálva kis fegyveres alakulatok élén próbálták rongálni a görög helyőrségeket, kereskedő karavánokat, ám erőlködésük sehova sem vezetett. Melusnak a sikertelen görögellenes tevékenységéért 2011-ben menekülnie kellett a görög tartományból, Apuliából, és ekkor jutott el bolyongása folyamán a népszerű zarándokhelyre, Mihály arkangyal, Garganus hegyén álló szentélyéhez, ahol legnagyobb szerencséjére éppen egy messze földről érkezett zarándokcsoport szenteskedett.

Az 1012. évi találkozás történetét Apuliai Vilmos írja le részletesen. A negyven főből álló csoport gyökeresen eltért minden más zarándokcsapattól: világos hajú, sebhelyektől ékített, tagbaszakadt veteránok voltak, akik vállukon csatabárdot, övükben egyenesre kalapált nehéz kardot viseltek. Melusnak sikerült barátságot kötni a messzi északról érkezett normann harcosokkal és segítségükért esedezve talán olyasmiket ígért, amit nem lett volna szabad, mert a normannok megfogadták, hogy hazatérésük után visszatérnek és megsegítik Melust. Ugyanakkor Lupus Protospatha krónikájában (Chronicon Lupi Protospatarii) arról tudósít, hogy ugyanez a negyven harcos legyőzte és szétkergette Salernót ostromzár alatt tartó muzulmánokat. A sikeres rajtaütés után Salernó hercege, III. Guaimar gazdagon megjutalmazta a normannokat, és további segítséget kért tőlük. A normannoknak azonban hazakellet térniük, de megígérték, hogy dolgaik rendezése után visszatérnek és megsegítik a herceget. Néhány év múlva, Giselbert lovag vezetésével nem kevesebb, mint 250 állig felfegyverzett normann harcos kelt át az Alpokon, első útjukat Rómába vették, hogy kieszközöljék Benedek pápa áldását. Benedek pápa nyájasan fogadta a messze északról érkezett harcosokat; bűneik alól feloldotta majd megáldotta őket. A nyershúst evő barbár germánokat elbűvölte az egyházi pompa, megszédültek a füstölők kámforától, elbódult fejük a laterani lakomák nehéz mézes borától, és a salernói herceg szövetsége helyett a pápa hatása alá kerültek.

normann harcosok.jpg

A normann harcosok bátorságához semmi kétség nem fűződött és nagy kár, hogy hagyták magukat kihasználni Benedek pápa által.

Benedek pápa Dél-Itália (középkori nevén Mezzogiorno) helyzetét illetően megváltoztatta a korábbi markáns mohamedán-ellenes politikáját, mert mindjárt kevésbé érdekelte az Amalfi-part városainak sorsa, vagy a muzulmánok kártevése, ha rágondolt a görög mintagazdaságok szőlő, olaj ligeteire, a sárguló búzamezőkre, a sok jóra, amit mind Konstantinápolyba szállítanak, és ilyenkor képtelen volt Sorrento vagy Salerno problémáival bíbelődni. Azt szerette volna látni, hogy a normannok legyőzik és kiűzik a görögöket majd utána az egész Dél-Itália és később Szicília is a pápaságé lesz. E merész elképzelés első lépcsőjében eltérítette eredeti szándékuktól a normann sereget és Melus közreműködésével Salerno helyett Bari felé masírozott a normannok serege. Melus először fellázította Apulia népét, teljes adómentességet ígért mindenkinek, majd a normann harcosokat irányítva több görög városkát, birtokot lerohantak, házaikat, raktáraikat kirabolták, lakosságát elűzték. A vallásos tűztől izzó normann harcosok tényleg abban hitben voltak, hogy Krisztusért harcolnak és elképzelésük szerint a görögök eretnek betolakodók voltak, akik jogtalanul bitorolják Péter apostol örökségét. A görög kapatan, Baszileosz Bugianosz tehetséges szervezőként, ügyes stratégaként felvette a harcot a normannokkal és a szövetségükben harcoló Itáliaiakkal, és 1018. év végére teljesen felmorzsolta ellenségeit. Nagyon kevés normann maradt életben, Melus az Alpokon túlra menekült segítségért esedezni a császártól. Mivel a pápa messzemenőkig támogatta Melus szeparatista törekvéseit, ezért a pápaság gyakorlatilag háborúba bocsátkozott a görögökkel, melynek értelmetlen erőszakossága kellemetlenül csapott vissza Rómára. Capua hercege, IV. Pandulf más déli nagyúrhoz hasonlóan nem a görögökben, hanem az afrikai hordákban látta a legkomolyabb veszélyt és dühösen vette tudomásul a pápa által szított értelmetlen háborút. Capua évtizedek óta tűrhető viszonyban volt a pápasággal, de IV. Pandulf mérgében átállt a görögök oldalára, ami lehetővé tette, hogy Buganiosz a pápai területek ellen fordítsa erejét. Monte Cassino apátja, Athenulf, aki féltestvére volt Pandulfnak szintén a pápa ellen fordult, fegyvereseket állított ki és élükön segítette testvérét. A félresikerült pápai mesterkedés hajtóereje ismét a kapzsiság volt ezért nem is lehetett jó vége, hiábavalóan és értelmetlenül pusztult el a sok normann vitéz, mert a jó jövedelmet hozó olaj, szőlő, gabonatermelő birtok ezután is mind görög kézen maradt, Buganiosz hozzáértő irányítása alatt. A háborúskodás bizony sok pénzbe került és a Tusculum-klán helyzete, a sorozatos dél-itáliai kalandok erőlködéseiben jelentősen meggyengült. A pénz és katonaság nélkül maradt Benedek még ebben a helyzetben is nagyképűsködött a görög kapatannal, aki válaszként megfenyegette a pápát, hogy elhúzza a nótáját a sok pimaszságért, mert már nagyon elege van belőle. Ez a fenyegetés pánikot válthatott ki a Lateranban, mert Buganiosz még el sem indult Róma ellen, mikor a pápa sietve összekapkodta a sok díszes leplet, és Melus útját követve ő is Brambergbe szaladt a császárhoz. A pápa futása után (2020. eleje) ismét lehetőség nyílt a görögök számára Rómát elfoglalni, ám érthetetlen okok miatt, Garigliano várerődje sikeres bevétele után leállt a Róma elleni felvonulással. Mielőtt Benedek Itáliából elkopott volna, hű embereit, megbízható zsoldosait és a pár tucatnyi életben maradt normann harcost Dattus vezetésére bízva, Garigliano vár védelmére rendelte őket, hogy ott állják útját a görög előrenyomulásnak. Buganiosz 2021. koratavaszán könnyedén bevette Gariglianót, és Osztiai Leó elbeszélése szerint a normann kapitányt, Dattust elfogta, Bariba vitte, ahol ünnepélyesen a tengerbe fojtották. (II. c. 37-38)

Miközben Benedek emberei hősiesen hullottak a szentséges-szentatyáért, a pápa Brambergben pióca módjára tapadt rá a császárra és egy azonnali erős katonai fellépést követelt a német uralkodótól; vért, öldöklést, pusztítást akart látni, minek végén ő járna jól a Dél-itáliai görög birtokok megkaparintásával. Élhetett volna nyáját gondtalanul irányítva, szomszédjaival békében, sőt még jót is tehetett volna az afrikai hordák kiűzésével, de Benedek nem ilyesmiben látta a keresztényi megigazulást, mert a sárga irigység majd megette Baszileosz Bugianosz gazdasági és politikai sikersorozata láttán, és dicstelen elődeihez hasonlóan ő is feltette a kérdést; már miért legyen bárkinek jó, ha abból neki nem adóznak, miért éljenek ezek az emberek rendezett körülmények között, ha nem csúsznak-másznak intézménye előtt? És ez a gonosz, önző mentalitás volt az ami leginkább jellemezte a pápákat, ebben az esetben is ez okozta a felesleges dél-itáliai háborút, majd ez hajtotta a brambergi udvarba a pápát. Ebben a démoni forgásban mindig szükségük volt a feszültségre, az uszításra, a szüntelen provokálásra, háborúk szitására, és csak akkor álltak le gonosz ármánykodásaikkal, mikor az erőskezű itáliai hercegek kordába kényszerítették őket. Benedek esetében nem volt aki korlátot állítson, és így szabadon szűrhette össze a levet a normannokkal, a lázongó apuliai, kalábriai nemesekkel, és így – gyeplő hiányában –, önkényesen rátámadhatott a békésen éldegélő görög tartományokra. Azt sem bánta, hogy futni kellett Rómából, így legalább alkalma nyílt a germán nagyok előtt előadott, túldramatizált színészkedésre és saját fellépésével biztosíthatta a pápaság érdekében végrehajtandó fegyveres beavatkozást.

Henrik, hogy az izgága pápát valamivel lecsillapítsa, nagylelkűen kiállíttatott számára – legalábbis Sutri-i Bonizo szerint (Liber ad Amicum, t. IV.) – még egy ratifikáló oklevelet, melyben megerősítette Nagy Károly és I. Ottó összes korábbi adományát, és közben fogalma sem volt arról, hogy minden okirat, melyek jóváhagyását foganatosítja: hamisítvány. Talán mondani sem kell, hogy ez az oklevél sem maradt fenn, még másolásos formában sem és néhány pap homályos utalgatásán kívül nincs bizonyíték arra, hogy az okirat valaha is létezett volna. A pápa mindettől függetlenül hamarosan nagyon boldog lett, mert uszítását siker koronázta és decemberre Augsburg mellett őérte gyűlt össze a germánság java, hogy királyuk vezetésével megmentsék Szent Péter örökségét. A következő év tavaszán (2021) Henrik akadálytalanul vonult végig Lombardián, majd seregét három hadoszlopra osztva rárontott a görögökre. A Benevento Évkönyv túlzó állítása szerint a szentatyát eláruló capuai herceg, Pandulf ellen vonult fől Aquileia püspöke, Poppo. Poppo serege 11000, míg Köln érseke, a harcias Belgrimus hadi népe 20000 katonából tevődött össze. A német haderő középső szárnya Henrik császárral az élen, a harcmezőre vonulás helyett rátelepedett Rómára. Ennek a seregnek létszámát elfelejti megadni az Évkönyv jegyzője, de a császár népes udvartartása és sváb testőrsége már önmagában elegendő lehetett, hogy felfalják Lazzio népe élelmiszer-tartalékait. Egyrészt hálásak lehetünk a krónikaírónak, mert a középkor korai századai tárgyalása folyamán nagyon titka, hogy az egyébként sok felesleges balgaságot feljegyző papok, a seregek konkrét számadatait közölnék, másrészt az itt megadott számok irreálisak és megtéveszthetik az olvasót. Talán a harmada, de inkább a negyede lehetett a germán seregek száma, ami a középkori Itáliát tekintve így is nagyon magasnak számíthatott. Inkább kirándulás volt a császár számára a dél-itáliai hadjárat, miután délre indult Rómából, útjára a pápa is elkísérte. Az is igaz nagyon délre nem merészkedtek a germán osztagok, elkerülték az Amalfi és Salerno vidékét ahol rendszeresen afrikai kalózbandák szálltak partra, pedig arrafelé alkalmuk lehetett volna megmutatni, hogy milyen fából faragták fajtájukat. Egy Szicíliába való átkelésről még álmodni sem mertek. Capua ellenállás nélkül megnyitotta kapuit, az uralkodói kegyelemben reménykedő Pandulfot megvasalták majd germánföldre hurcolták: további sorsa ismeretlen. Testvére, Athenulf apát, Osztiai Leó szerint, Hydrintum közelében menekülés közben egy hajószerencsétlenségben lelte halálát és helyébe a császár udvara hűséges talpnyalóját, Theobald atyát nevezte ki Monte Cassino élére. Capua hercegségét, minden birtokával egyetemben Pandulf Teanó-i unokaöccse, a szintén Pandulf nevet viselő németpárti rokon kapta meg, míg az egy évvel korábban Brambergben elhunyt Melus rokonai mind hivatalt, földet nyertek az újraosztott dél-itáliai megyékben. Bugianoszról nem szólnak a tudósítók, valószínűleg bezárkózott Bariban vagy Brindisiben, mely megerősített városok ostromát Henrik még elkezdeni sem tudta volna. A hadak élelmezésgondjai mellett, egy nagyobb baj zúdult a németekre: seregükben – Osztiai Leó és a Quedlingburg Krónika bejegyzése szerint – a nyár közepén járvány tört ki, ami miatt az egységeit egyre északabbra volt kénytelen visszavonni a császár. Henrik dél-itáliai hadjárata így, mielőtt az igazán belendülhetett volna véget is ért. Az uralkodó mielőtt elhagyta volna Apuliát, a seregéhez csatlakozott normann harcosok közül néhány tucatot a görög tartomány határszélén hagyott, akik az elkövetkező években hol valamelyik itáliai herceg, hol pedig a görög katapan zsoldjában harcoltak. Henrik maga is nagyon elkívánkozott a forró mérges levegőjű déli megyékből, felszedte sátorfáját, mindössze még sietve imádkozott egy jó nagyot a Garganus hegyi Mihály-angyal szentélyében mielőtt visszatért volna Rómába. A pápa végig a császár kíséretében volt s mikor az néhány napi római tartózkodás után Páviába ment, Benedek pápa árnyékként tapadva az uralkodóra, Páviába is vele tartott. Érkezésük után sebtében egy semmitmondó zsinatot rendeztek az ősi lombard koronázási városban (ismét a papi cölibátus betartása igazán rágódtak), minek végeztével Henrik már rohant is az Alpok felé, hogy minél hamarabb maga mögött hagyhassa a sikerélményekben rendkívül szegény Itáliát.

Henrik hiába vezetett látszólagos győzedelmes hadjáratot Dél-Itáliában, mert az egész cirkusz végén az erősen megfogyatkozott, többségében beteg katonasága látványa valójában tragédiát és veszteséget tükrözött. A császárt is inkább méreg és düh lepte el, mint a siker édes dicsősége, hűséges emberei, kipróbált harcostársai hullottak el értelmetlenül és a pápán kívül csak a mohamedánok jártak jól; elégedettség és boldogság önthette el sötét lelküket a keresztények egymás irtása láttán. Benedek pápa visszatért Rómába, kényelmesen berendezkedett a Lateran palotában, testvérei és rokonsága a német-párti főurakkal kiegyeztek és mint közép-Itália korlátlan urai változatlanul tetszésük szerint érvényesíthették akaratukat. VIII. Benedeket sikeres, nagy hatású egyházfőnek tartják a vallástörténészek, és tényleg sikeres volt; sikerült neki kétszer is idegen hadakat hozni Itáliába az ottani népek rovására, közreműködésükkel sikerült az ellenséges megyéket, járásokat vérbe, tűzbe borítania. Rómából is sikerült elzavarnia az Egyház ellenségeit, és legnagyobb siker talán abban mutatkozott meg, hogy hatalomban tudott maradni relatíve hosszú ideig anélkül, hogy megmérgezték volna. Hátralévő éveit egyházügyi problémák megoldásával töltötte a pápa, ekkorra már feladta korábbi expanziós terveit, és palotájából csupán a környező templomokba mozdult ki imádkozgatni: félhették és tisztelhették, mert 12 év pontifikálás után, természetes körülmények között halálozott el 1024. április 9-én.

(*) Bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2013/12/20/kozepkori_szerzok_alkotasai

(**) Már néhányszor megemlítettem a magyar wikipédia megbízhatatlanságát és ennek lehetünk ismét tanúi VI. Gergely-VIII. Benedek esetében is: "Benedek jó politikai érzékkel volt megáldva, ezért azonnal Aachenbe utazott II. Henrik, német-római király udvarába. Érvelésével és legitimitásának igazolásával Benedeknek sikerült meggyőznie az uralkodót, hogy segítsen neki visszatérni a Szentszékre." VIII. Benedek sosem járt Németországban és nem ő, hanem Gergely menekült oda, de nem Aachenbe, hanem Pöhldébe, mert abban az időben Henrik udvartartása ott volt berendezve. Sem Gregorovius, sem Kinder Mann nem tud olyasmiről, hogy Benedek elmenekült volna Rómából, hanem pont az ellenkezőjét írják, főképp Thietmar közlése nyomán. Hogy mégis bekerült VIII. Benedek állítólagos elűzése a történelemkönyvekbe, az a ferrerrai Ricobaldinak köszönhető (Hist, Pont.), aki Damján Pétert (Petrus Damiani) adja meg forrásnak, csakhogy Damján sosem állított ilyesmit. Ricobaldi pontatlan közlését későbbi másolok és szegényesen tájékozott szerzők ismételgették ahelyett, hogy leellenőrizték volna Damjánnál.

 

Szerző: E.Katolnai  2013.12.11. 06:57 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr935684709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.