II. Szilveszter (folytatás)

iii. otto.jpg

Félig gyermeteg, félig felnőtt Ottó egyik oldalán papok, másikon germán főurak.

A frank-germán területeken egykor virágzó károlyi reneszánsz műveltség és a pezsgő felvilágosult kulturális élet teljesen elenyészhetett a X. sz. végére, mert Ottó semmi vonzódást nem érzett, amiért érdemesnek tartotta volna visszatérni germán földre. Görög neveltetése elidegenítette a primitív, nyers német környezettől, és sokkal jobban érezte magát Rómában, mint Magdeburgban. Rómában szerette volna létrehozni birodalmát irányító intézményeket, melyek az egyházzal szorosan működve egy új korszakot nyitottak volna. Császári tekintély további emelése végett a 'Római Császár' címét éppúgy felvette, mint a Római Szenátus konzulja titulusát, és mint egykor a cézárok, ő is idegen földek meghódítását tűzte ki szemei elé. Muratori ismertet egy III. Ottó által használt császári ólompecsétet (Antiquiti, v. 556), melynek felirata, 'Renovatio imperii Romani', ami az uralkodó, Római Birodalom nagyságának restaurációs szándékát támasztja alá. A különböző rangok, elnevezések felvételében különösen ügyes volt a császár; 'Rómaiak császára', 'Jézus Krisztus szolgája' (Servus Jesus Christi), 'Egyház védelmezője', majd sikerült megszereznie az 'Apostolok szolgája' (Servus Apostolorum) fantasztikus rangját is. A hangzatos rangok felvétele ha másra nem is, de arra mindenféleképpen jó volt, hogy alátámassza a pápa és klérusa által hirdetett új ezeréves keresztényi birodalom kezdetét, minek része lesz Jeruzsálem restaurációja is.

A fiatal császár elméje szárnyaló álmokkal és tervekkel volt tele, hatalmas építkezéseket szeretett volna kivitelezni, melynek része lett volna egy várkastély megépítése Rómában, ahonnét irányítani óhajtotta hatalmas birodalmát. Az antik világ példájából merítve tervbe vette a Római Szenátus felélesztését, római udvartartását a bizánci udvar pedantéria mintájára alakította, sőt – teuton honfitársai legnagyobb rökönyödésére – néha keleti uralkodónak öltözve bíborharisnyában, bíborszegélyes köntösökben jelent meg ünnepségeken, követek fogadásán. Tanulmányozta és megpróbálta bevezetni a bizánci udvar nehézkes ceremóniarendjét, a nyugati udvartartásokban ismeretlen, görög mintájú hivatalokat – protoscinarii, logothetae, protovestiarii stb. – hozott létre és szeszélyes hóbortja követését láthatni korabeli okmányokban, hol görög karakterekkel írott germán nevekre (pl. Szigfrid, Walter) lehet lelni. Görög műveltsége, kifinomult modora, csinos lovagi külseje elfogadhatóvá tette alakját még Bizáncban is, ahol egyre többen megbízható szövetségest, becsülendő barátot láttak benne. Úgy nézett ki, hogy a bizánci uralkodóházzal még szorosabbra fűzheti kapcsolatát, mikor II. Baszileiosz örömmel beleegyezett unokahúga és Ottó között megkötendő házasságba, mely terv végül is nem valósulhatott meg a császár korán bekövetkezett halála miatt.

Szilveszter képtelen volt a beígért ezer éves boldog keresztényi világ felépítésére vonatkozó jóslatokat valóra váltani, de a sok felesleges, külsőségekben fontosnak tűnő, látszólag hatásos pótcselekvések elvégzésében nem akart tanítványa mögött maradni és olyan dolgokban erőlködött, melyekre nem volt szükség; először a francia királyt, Róbertet kényszerítette felesége elhagyására, majd Arduint a lombardok hercegét átkozta ki nyájából. Papi nagy-gyűléseket hívott egyben, ahol az egyházi fegyelem és az egyházi élet szigorításán kívül semmilyen más témát nem voltak képesek kiötölni, unalmasan mindig azt ismételgették, ezért az egyhangúság megtörése végett, népszerű kiátkozási ceremóniákkal szórakoztatták el magukat. Szilveszter egyik legfontosabb kormányzási feladata volt, hogy a zsinati döntések folytatásaként érsekek, püspökök számára körlevélben tiltotta meg az egyházi pozíciók kiárusítását, a paráznaság bármily formájának űzését, elítélte és tíltotta a nepotizmust, és az egyházfegyelem szigorú betartására ösztökélte beosztottjait, ami persze annyit ért, mintha kézmosásra vagy rendszeres fürdésre bírta volna rávenni a testi higiéniát elvető papjait. Szilveszter jobbára Ottóval töltötte napjait, heteit (már amikor nem zsinatozott), ám minden közelség ellenére mégsem tudott egy olyan építő harmónia kialakulni közöttük, mely ténylegesen beindíthatta volna a Német-római Birodalom virágzását. A világi tapasztalatokban jártas pápa igazából nem is tudott mit kezdeni tanítványa túlfűtött romantikus képzelgéseivel, az olyan nagyléptékű tervekkel, melyek megvalósítására jóval többre lett volna szükség, mint néhány császári deklaráció kiállítása. Ilyen értelmetlen határozat volt Róma világ fővárosává történő deklarálása, felesleges hivatalok létrehozása, a nehézkes keleti udvari rítusok erőltetése. A császár egy palota építésébe is belekezdett a Palatinuson, hogy nagyratörő tenni akarása mindenki számára látható formában hirdesse zsenialitását. A császár – talán a fiatal kora miatt –, a keresztény vallás iránti rajongását szintén nehezen tudta kezelni, amire példa, hogy két teljes hétre bezárkózott a remete Szent Kelemen cellájában egy másik vallásos lázban égő megszállottal, Worms püspökével, a fiatal Francóval, akivel ott szorongott, éhezett a félhomályba burkolózott ürességben. Néhány héttel később ismét kitört rajta a vallásos megszállottság, a világmegváltás elmaradása miatt felszínre törő frusztráció, ilyenkor összekuszálta elméjét az a feloldhatatlan ellentmondás, mely a keresztényi képzelet szülte boldog birodalom és a helyette létező középkori elmaradottság között tátongott. A fantázia és a valóság csak nem akart közelebb kerülni, hiába íratta a császár rendeleteit vagy honosította meg a felszínes antik utánzatú szertartásokat, a színpadias törvényhozást: a beharangozott boldog ezer év jelei még halvány formákban sem akartak manifesztálódni. Az elfojtott csalódottság levezetése végett Ottó a beneventói Szent Benedek monostorába vonult, „ahol lelke megtisztítása végett testét sanyargatta” (Vita Burchard V. c. 3). Innét – a változatosság kedvéért – Farfa kolostorkomplexumába vette útját, hűséges követőként mindig vele volt Toszkána fiatal hercege, Hugó, akit furcsának mondható bensőséges viszonyban került a fiatal uralkodóval. Itt érte utol az uralkodót, Matild nagynénje halálhíre, aki a nevében gyakorolta Regensburgból az uralkodói hatalmat. Ugyanekkor vette hírét szeretett nagyanyja, Adalaide elhunytának, akit a 'királyság anyja' díszítőnévvel tiszteltek meg német alattvalói. A hányatott lelkivilágú császárt tovább szomorította a váratlanul és nagyon fiatalon elhunyt Franco halálhíre, akivel a császár néhány héttel korábban még együtt szenteskedett Szent Kelemen cellájában.

A császár a sok tragikus hír után Farfában jelentette be Itália elhagyását és ugyanakkor kedvenc udvaroncát, toszkánai Hugót Itália alkirályává nevezte ki. Indulása előtt Szilveszter a lelkére kötötte a pogány szlávok keresztényesítésének fontosságát és feladatként tűzte elé a Dél-Lengyel királyság keresztényi rendbe történő sorolását.

Erre az időre – még mielőtt Ottó elhagyta volna Itáliát – eshetett Asztrik püspök római látogatása, aki a magyarok hercegének, Vajknak óhajtott király rangot, pápaság által szentesített uralkodói méltóságot kieszközölni és ez végett audienciát kért a pápától. Élesen vitatott és sűrű történelmi homályban burkolt az egész Asztrik-féle római látogatás – pl. tárgyalt-e a magyar küldöttséggel a Rómában tartózkodó Ottó, milyen felségjeleket adott Vajk számára a pápa, ha egyáltalán adott valamit – és még a nagytudású Gregorovius is csupán egyetlen szerzeményt nevez meg forrásnak, az 1750-ben kiadott, Sigismund Calles, 'Annales Austriae' c. történelmi művének 299. részét.

II. Szilveszter idejére majdnem teljesnek mondható Európa keresztényesítése, és még a legmegátalkodottabb pogány népségben is akadt egy olyan törzsfő (Vajk), aki hajlandónak mutatkozott a római kereszténység hitét saját népére ráerőszakolni egy olyan valaki, aki ennek végrehajtásától nem riadt vissza, még akkor sem ha ez országa fele népének kiirtásával járt együtt.

Oroszország urai ebben az időben vették fel a görögkeleti kereszténységet, Szilveszter követeit tisztelettel fogadják, de világosan tudtukra adják, hogy nem kérnek a római rítusból és nem kívánják a pápai atyáskodást. Az orosz területek elvesztése után Róma missziós terjeszkedése az egyetlen kereszténységtől érintetlen, lengyel-litván terület felé irányult, amivel szabad kezet, szentesített jogot adtak a teuton hódítás megkezdésére. A germán hegemónia és a római pápaság érdeke szépen összesimulva tervezgette a pogány szlávok beiktatását az engedelmes adófizető népek sorában. Dél-Lengyelországot birtokló szláv törzsek, akkor már bő száz éve laza konföderáció keretén belül, saját maguk közül választott, krakkói székhelyű fejedelemnek (királynak) engedelmeskedtek, és az akkor hatalmon lévő Piaszt uralkodóház fejedelme, I. Boleszláv (uralkodott 992-1025) aggódva nézhette az országa meghódítására törekvő római és szász mesterkedéseket.

Boleszláv és az udvarához közelálló nemesség elméletben keresztények voltak és így megérthették, hogy kizárólag egy keresztény-szerkezetű, keresztényi alapokra épített országnak van eshetősége a nyugati hatalmak általi legitim elfogadásra. Fontos azt tudnunk, hogy a századok óta tartó erőszakos keresztény hódítás ellenére, a lengyel-litván, balti népek, de még a keleti germán törzsek nagytöbbsége is élesen elhatárolódott a kereszténység felvételétől: így hát Boleszlávnak nem volt könnyű dolga. Saját hatalma, dinasztiájának jövője könnyen kockán foroghatott egy olyan politikai rendszerben, melyben az ősi tradíciókra épült szokásjog alapján a lengyel törzsfők egy új fejedelmet választva megfoszthatják uralkodása gyakorlásától. Ezért volt fontos számára a szomszédos germán elismerés, a távoli Róma beleegyező áldása, a megbízható keresztény ügynökök betelepítése, melyek törvényes alapot jelenthettek az ősi jogok gyakorlásával szemben. Alattvalói érdekeit semmiben véve az addig csak árnyékként jelenlévő kereszténység fokozott felkarolásához kezdett, ám közben országa politikai függetlenségét sem akarta feladni. Országa önállóságának legitimitására és uralkodói jogköre további erősítése végett komoly pénzösszeget fizetett ki a poroszoknak Adalbert holttestének kiváltásáért, mert úgy gondolta, hogy a szláv származású keresztény püspök átívelő hídként szimbolizálhatja a politikai függetlenségi törekvéseket és a keresztényi Európának elégedettségét így szintén elnyerheti. Ottó az ezredik évben, télvíz idején értesült Boleszláv lépéséról és azonnal útnak indult Regensburgból, hogy még kibontakozása előtt fojtsa meg a lenyel függetlenségi szándékot. Erős fegyveres kísérettel jelent meg Ottó, az Adalbert által alapított Gnéza kolostorában, ahova néhány héttel korábban érkezett meg Boleszláv a kiváltott Adalbert holtestével. A császári bandérium érkezése hírére a környék lengyel törzsfői szintén megjelentek, miáltal Ottó számára képtelenség lett a vazallusi meghódolás kikényszerítése Boleszlávból. De mivel egy keresztényi kibontakozásnak sem vethetett gátat a német uralkodó, ezért nem maradt más választása, mint együttműködni a lengyel fejedelemmel. Ezután a császár pápai jogokat gyakorolva, fényes szertartás keretei között Adalbert földi maradványait az oltárra emelte és önkényesen szentté nyilvánította. A szertartás után Ottó, a kereszténységet úgy-ahogy követő lengyel főurak segítségével megszervezte az első érsekséget, négy püspökséggel, miáltal Lengyelország közjogi fogalmak szerint megszületett. Mindezek ellenére Boleszláv az önálló királyság megtestesítését jelképező királyi koronát sosem kapta meg a pápától, szégyenítő módon a pápa csak egy jelentéktelen uralkodói címet, a Patríciust volt hajlandó megadni. Gnéza egyszerű monostorából a császár egy tollvonás segítségével érsekséget csinált, mely alá négy olyan püspökség tartozott ugyanannak a tollvonásnak tudhatóan –, melyek még meg sem voltak építve. Így lett az egyszerű gnézai apátból egy szempillantás alatt érsek, majd később négy kóbor papból püspök. Ottó rendkívül elégedett lehetett lengyelországi alakításával, mert mielőtt tovább ment volna Aachenbe ünnepélyesen odaajándékozta magának a 'Földkerekség Császára' címet, ettől remélve, hogy hamarosan elnyeri a 'világmindenség császára' címét is.

A gnézai 'országalapítás' után Aachenbe ment a császár és, hogy ne legyen ott hiába – a keresztény történetírás szerint – kinyittatta Nagy Károly kriptáját, hogy további tekintélyt nyerjen a jogos császári hagyományozódás megerősítéséhez. A morbid leírás szerint meztelenül, ülőpózban találta a hullát, kihúzta fogát, levágta körmeit, magához vette ereklyeként a hulla nyakában logó keresztet, miáltal olyan kegytárgyakhoz jutott, melyek előtt minden babonás ostoba lélek a porig alázkodhatott. A hulla persze nem jó szemekkel nézhette utóda mesterkedését, mert ugyanazon krónika, 'Chronicum Novalicense' feljegyzése szerint Nagy Károly az események után megjelent Ottó álmában és undok módon megjósolta a császár hamarosan bekövezendő halálát (III. c. 33).

Mihelyst járhatóvá váltak az Alpok hágói az ezredik év tavaszán a császár Aachenből Rómába vonult, hogy Szilveszter pápával ismét nekilásson az új alapokra épülő 'isteni birodalom' megteremtéséhez. A Német-Római Birodalom népei évtizedek óta egyre fokozódóbb izgalommal várták a sátáni ezer év végét, Krisztus országának eljövetelét, az új ezeréves krisztusi boldogságot. A reményteljes várakozásokat főleg az olyan események válthatták ki, mint amikor a papság 970. körül Párizsban meghirdette, hogy a világ 1000-ben elpusztul. Az emberek babonás tudatlanságát kihasználó a papság ezt követően szerte Európa nyugati felében megpróbálta sokkolni, állandó rettegésben tartani az egyszerű népeket. A legvadabb elképzelések kaptak meghallgatást a világi nagyok udvaraiban és a parasztok viskóiban; az isten elküldi angyalát, aki a sátánt láncra veri, evvel ezeréves béke és boldogság kezdődik; III. Ottó az 'utolsó idők' császára, aki Jeruzsálembe fog vonulni, hogy azt újjá építse; de ugyanakkor sokan szettül hitték, hogy hamarosan bekövetkezik az utolsó ítélet, s vele a második feltámadás. Hatalmas elvárások törtek felszínre a császársággal és a pápasággal szemben az ezer éves boldogságot, békét beteljesítő idők elkezdését illetően, melynek első jeleit már az ezredik évben látni szerették volna.

Ottó minden valószínűség szerint csak néhány hétig tartózkodhatott Rómában, mert a nyári hőség elől Lombardiába húzódott vissza és kedvenc udvaroncaitól körülvéve ott folytatta tovább ábrándozásait az új keresztényi világ megteremtéséről. Békés semmittevését Szilveszter pápa levele zavarta meg, melyben az egyházfő Szabina népe engedetlen lázadásáról sopánkodott és azonnali határozott fellépést követelt ellenük: „Ha nem is a mi szükségünkért, de legalább fenséged érdekeit szem előtt tartva, biztosítanod kell a Szabinában ténykedő adószedőink munkáját, így segítségeddel enyhíthetünk jelenlegi szegénységünkön.” (Ep. 220). Valójában a 'lázadás' nem volt más, mint a telhetetlen pápai adószedő ügynökök elleni fellépés, a többszörösen kizsigerelt köznép jogos felháborodása. Tivoli városa járt élen a pápaság elleni zendülésben, akik még a császár által küldött kormányzót, dux Mazzolinust is agyonverték. Az ilyesmi rendteremtés nagyon kellemesen érinthette az uralkodót, alkalma nyílott, hogy Nagy Károly mentőhadjáratait követve, olyan hős keresztény vitézzé váljék, mint a papság érdekében gyilkolászó Karoling elődje. Boldogan öltötte magára az apostoli örökség védelmezőjének vértét, nem is volt annál magasztosabb dolog, mint a pápaság nevében aprítani a nincstelen parasztokat meg a csóri polgárokat. Birodalma legderekabb vitézei kardoskodtak mellette; Henrik bajor herceg, Lorraine-i Ottó herceg és Hugó, Toszkánia hercege; mind olyan vitézek, akik félelem nélkül gyújtogatták a jobbágyok kunyhóit, de Nápolytól délre egy sem merészkedett.

Szilveszter elérte célját, az engedetlen alattvalókat a német katonaság megbüntette, Ottó a vonulgatásokkal, romantikus hadtábori élet eljátszásával élhette ki a vitézi szereplés izgalmát, majd mikor az ősz beálltával kezdett egyre hűvösebb lenni a római Aventinuszon lévő palotájába költözött. Megint egymás társaságát élvezhette az egyházi dominanciát építgető tanár és az álmodozó tanítvány, így ismét alkalom nyílt zseniális tehetségük bizonyítására, hogy megmutathassák mire képesek. Magasan szárnyaló, páratlan alkotókészséget demonstráló tervet eszeltek ki, melynek végrehajtásáért először szétverték, lebontották Lycaonia szigetén (Tiberis szigetének középkori neve, amit a Gratianus híd kötött össze) az elhanyagolt, ám romos külseje ellenére még mindig méltóságteljes szépségében álló Aszklépiosz templomát, hogy faragott köveit, a közelben felhúzott Szent Adalbert temploma építésére használhassák. Rómában, Itáliában és főleg a volt Római Birodalom nyugati felében századokon át bevett keresztényi gyakorlat volt a pompás, időálló pogány építmények szétrombolása, hogy azokból silány, vacak kivitelezésű templomokat, kolostorokat építsenek. A visszafejlődött keresztény társadalmak hiányolták az alkotó intézmények működését; a kőfejtés, megmunkálás, téglagyártás csupán a XI. században kezdett újra beindulni, de akkor is csak imitt-amott. Mikor egy pogány műemléket teljesen szétbontottak és elfogyott a faragott kő, utána sem nyitottak új kőfejtőt, hanem inkább kiásták a földig tarolt ókori építmény alapját és a fundamentum köveit törték apróbb darabokra, hogy az se maradhasson rá az utókorra. A sebtében megépített Adalbert templom mit sem ért kriptákból kiszedett maradványok nélkül ezért Ottó, az új római temploma számára Szent Bertalan csontjai követelte Benevento városától. A fenyegetőzéseknek engedve a csontokat Rómába küldte a beneventói elöljáróság, minek érkezését kirobbanó örömmel fogadta az Ottó-Szilveszter páros. Örömük nem tartott sokáig, mert valahogy kiderült, hogy a csontok nem Bertalan maradványai, hanem a Nolai Paulinuszé, minek értéke a Szent Bertalan csontokhoz viszonyítva még a tizedét sem érte az ereklyekereskedők piacán. Ottó nagyon megmérgesedett az átverés miatt, bosszút s esküdött Benevento ellen, amit már nem volt ideje végrehajtani. (Osztiai Leó, II. c. 24.) A történelem fintora, hogy Ottó és Szilveszter erőfeszítése a kedvenc bohémiai szentjüket illetően felesleges volt, mert Adalbert emléke nagyon gyorsan szertefoszolva elfelejtődött Rómában, és mikor II. Paszkál pápa 1113-ban újjá építette a templomot, a bejárat felé elhelyezett díszfeliraton már a nevét sem említik meg. Pedig Ottó az ő emlékére építette a templomot, aminek a Szent Adalbert nevet adta. Az pedig külön érthetetlen, hogy miért kellett Bertalan csontja az új templomban, mert kéznél kellett volna legyen Adalbert jobb keze, amit Ottó vágott le és vitt magával Rómába. Rómában ez az egyetlen III. Ottóhoz köthető műemlék, mert az aventinuszi palotáját még nem sikerült megtalálni csak a hozzá tartozó templomot: amiből a harangtorony fundamentuma és a templomhajó 14 gránit oszlopa változatlan állapotban maradt meg.

A Tivoli lázadást nemsokára egy másik, de most római/campanai felkelés követte; polgárok, kisnemesek felfegyverkezett csoportjai bezárták és eltorlaszolták a város kapuit, majd sebtében megpróbálták Ottó aventinuszi palotáját megostromolni. Pontos részletek hiányában érthetetlenül kell elfogadni, hogy Európa leghatalmasabb uralkodója, piperkőcei élén (Henrik, Bernhard, Hugó) 1001 február 16-án, titokban az éj leple alatt kénytelen volt elmenekülni Rómából. Ezek után logikusan vetődik fel a kérdés, hogy vajon hány katonája volt Rómában a császárnak, ha ilyen szégyenletesen megfutamodott a lázadás élére került Tusculumi Gergelytől, aki mellesleg a legendás Alberik hercegnek volt az unokája.

Ottó északra, Ravenna környékére vonult hadával anélkül, hogy megütközött volna az ellene fegyvert fogó néppel, majd onnét szalasztotta Henriket és Bernhardot germán földre erősítésért. Dehogy idejét feleslegesen ne vesztegesse a hadi utánpótlás érkeztéig, vezeklő ingét ismét magára öltve Classe monostorában próbált megnyugvást találni, régi ismerőse, az ott szenteskedő Romuald lelki irányítása alatt. Ez volt az a Romuald, aki korábban rávette a velencei dózsét, hogy hagyja ott kényelmes életét és álljon ő is szerzetesnek, ám a dózse döntő lépése meghozatalához az is közrejátszhatott, hogy fia, II. Orseolo Péter finoman félretolta az öreget, hogy ő uralkodhasson. Néhány heti imádkozás után, az egyre inkább gazdagodó Velencébe vette útját Orseolo Péterhez – valószínűleg pénzért, mert abban az időben egy nagyobb létszámú zsoldossereg háromhavi eltartása egy egész ország teljes évi jövedelmét is felemészthette. Márpedig Ottó úgy érezte, hogy bosszúálló terve végrehajtásához nem elég néhány dandár teuton. Az észak-itáliai megyékből gyűjtögette táborába a hozzá hű nemeseket, meg a mindenre kapható 'hivatásos' zsoldosokat és mivel a beígért utánpótlás, Heribert Köln érseke vezetésével csak nem akaródzott megérkezni, így Ottó ezzel a hadi néppel indult Róma ellen. A bosszúálló rendcsinálás részletei töredezettek és a feljegyzések közel sem ecsetelnek fényes győzelmeket, a pápaság vagy a császárság számára konkréten hasznos eredményeket. Június legelején, Róma falán kívül eső Szent Pál katedrálisában találjuk Ottót, de az már nem világos, hogy a város megnyitotta-e kapuit az uralkodó előtt, vagy Ottó felállította-e udvarát Rómában. Mindenesetre hónapokon keresztül csetepatézik Itáliában; július közepén az Alban-hegységben tartózkodik, majd hamarosan Civita Castellana melletti Paternóban rendezi be főhadiszállását. Az ősz elején Salernóba vonult, onnét szervezte és irányította Benevento ostromát, amit sikeresen el is foglalt. Néhány hét múlva Páviában találjuk az uralkodót, ahonnét ismét meglátogatta Orseolo Pétert Velencében, hogy anyagi segítségét kérve újabb dandárokat állíthasson fel Róma bevételéért. Ekkor figyelmeztette őt a majdnem szent Romuald: „ha most Rómába mész Ravennát többé nem látod meg”. Ottó az egész évet végig küszködte Itáliában anélkül, hogy bármilyen politikai előnyt vagy jelentősebb hadisikert elért volna, nincs feljegyzés arról, hogy Rómát képes lett volna bevenni, és az sem világos, hogy Szilveszter pápa hol tartózkodott ez idő alatt vagy, hogy milyen formába n működött a laterani államapparátus. Mindenesetre az biztosra vehető, hogy a császár és a pápa együtt ünnepelte Todi városában a karácsonyt, minek fényét emelte volna egy hamarjában összehívott zsinat, de sikeresen fényes akkor lett volna a papi nagygyűlés, ha sok főpap nem maradt volna tüntetőleg távol. Ekkor Ottó már súlyosan beteg volt.

A Németországba segítségért küldött Henrik és Bernhard képtelenek voltak egy valamire való sereg összetoborzására, lelkes segítőkészség helyett a germán grófok mérges elégedetlenségével találták magukat szemben, akik az uralkodó hazatérését követelték és visszautasították a hóbortos császár külföldi kalandjainak támogatását. Az országnagyok közül többen értésére adták Ottó híveinek, ha a császár nem hajlandó hazatérni, akkor új uralkodót fognak választani. Ottót elkeserítette az itáliai nemesség ellenséges magatartása, a klérus kétszínű viselkedése, az utánpótlást biztosító segédhadak elmaradása, nem értette, hogy germán alattvalói miért nem akarnak hadba szállni a szentatya és a római katolikus intézmény megvédéséért. Egy évvel ezelőtt, mikor átkelt az Alpokon határozott elképzelései voltak a közeli feladatok végrehajtásáról, reformok megvalósításáról, és most ott feküdt betegen Todi városában szomorúan véve tudomásul, hogy Itália ügyei és a pápaság helyzete rosszabbul állt, mint egy évvel ezelőtt. Az újév beköszönte után Paterno erős várába szállíttatta magát az uralkodó, ahol hű embere, Bernhard testvére, Tammus gróf kezében volt minden hatalom. Nemsokára követte az uralkodót Szilveszter pápa, hűséges itáliai szövetségese patrícius Ziazo és végre – az utolsó felvonásként – befutott felmentőserege élén Heribert érsek is. Mire mindenki befutott, addigra a császár már haldoklott.

Fiatal, erős szervezetét egy szúnyogcsípés által okozott kór (malária) támadta meg, mert kellett neki feleslegesen hadjáratokban, vonulgatásokban bocsátkozni; kellet neki értelmetlen áldozatokat hozni a semmiért, illetve egy olyan papságért, akinek hatalmát nem óhajtotta Róma népe. Barátjának és tanítójának csupán annyi ideje maradt, hogy feladja az utolsó kenetet, és Ottó császár, 1002. január 23-án megrendült híveitől körbeállva távozott el az élők sorából. A nagyreményű uralkodó, még a huszonkettedik évét sem töltötte be. Milánó érseke, Landulf Históriájában, Dux Crescentius özvegyét, Theodórát, III. Ottó szeretőjének mondja, aki bosszúból megmérgezte a fiatal imperátort. (II. c. 19). Ezen állítás hitelességét már a középkorban is többen megkérdőjelezték.

Ottó császár paternói udvarában szolgáló német urak; Liege, Augsburg, Constance püspökei, Lorraine-i Ottó herceg, valamint a pápa napokig elhallgatták a császár halálát, míg meg sikerült szervezni a császár tetemét kísérő hadak rendjét. (Thietmar, IV.-49). Ottó halálhíre gyorsan terjedt és az összes sértve érzett itáliai nemes és polgár hirtelen jött bátorságot találva az addig hatályban levő birodalmi rend ellen fordult. A Quedlinburg Évkönyve szerint itáliai fegyveresek rontottak rá az Ottó bebalzsamozott testét szállító menetre, „... mely aljas támadás méltán érdemli ki az elkövetkező korok megvetését.” (an, 1002).

Ottó tragikus halála, a germán nemesek, főpapok, harci egységek meglehetősen gyors távozása Itáliából egy mélységes hatalmi űrt hagyott maga mögött, melyben az ország nagyjainak gyorsan kellett cselekedni a teljes anarchia elkerülése végett. A lombard bárok mindössze 24 nappal a császár elhunyta után, Páviában megkoronázták új királyukat, az Ivrea-i Arduint, aki ezután független uralkodóként gyakorolhatta hatalmát. Rómában a patriciusi rangra emelt Crescentius és tanácsa kormányzott, azok az emberek segítségével, akik egy évvel korábban elűzték Ottót és Szilvesztert. Pandulf szép csendesen behúzódott Capua várába és azért imádkozott, hogy épp bőrrel megússza a korábban elkövetett sok gazemberséget.

Szilveszter pápa holléte és tettei a császár halálát követő hónapokban ismeretlenek. Elkísérte-e tanítványát és barátját utolsó útjára Aachenbe vagy talán valahol Itáliában egy vidéki kolostorban elmélkedett a sátán végleges elűzéséről: nem tudni, ám az bizonyos, hogy az év végén (1002), pontosabban december elején Rómába érkezett, majd hamarosan egy kisebb szinódust hívott egybe. A haláláig bekövetkező néhány hónap eseményéről semmi feljegyzés nem maradt ránk, de valószínű, hogy a magára maradt Szilveszter a Lateran palotában könyvei között lelhetett nyugalmat: Crescentius árnyékában, a világi nagyok politikájának hátatfordítva. Nemcsak Szilveszter életének utolsó szakaszáról hiányolunk történési adatokat, hanem a 2003. május 12-én bekövetkezett halála körülményéről sincs megbízható értesülésünk. Néhány későbbi szerző feljegyzésében, mint Ekkehard a Krónikájában, Dux Crescentius (meghalt 998) özvegyét, Theodórát tartja felelősnek Ottó és Szilveszter haláláért. Az elkeseredett, gonosz méregkeverő özvegy legendáját sokan tartották elfogadható magyarázatnak, miképpen Szilveszter pápáról szóló babonáktól túlfűtött mesék is sokáig hitelt kaptak.

Minden tudás és műveltség ellenére Szilveszter egy ultrakonzervatív pápa volt, kinek hivatalba lépése után már nem sok köze volt a liberális szellemiségű, filozófiát, antik szépséget tisztelő Gerberthez. Trónra lépése után vallásos buzgósága megsokszorozódott, és a sátán elleni küzdelem fokozását apostoli feladatnak tekintette. Amikor csak alkalma nyílt, „az előtte járt szentatyák nyomdokaiban lépkedve” erőteljesen fellépett minden eretnek eszme ellen, mint leveleiből kiderül: képes lett volna élete feláldozásával is harcba szállni a schisma ördögi fenyegetésével szemben (Ep. 181.), és feladatként fektette le: „Az egyetlen Egyház, ami a katolikus egyház hitének az egész világban történő elterjesztését.” (Ep. 87.) A legkisebb egyházfegyelmi sértést sem tűrte el és szigorúan megkövetelte a felsőbb egyházi hatóság döntéshozatalának tiszteletben tartását, utasításai feltétel nélküli végrehajtását.

Reimsi tartózkodása alatt Gerbertnek komoly erőfeszítésben került felkutatni majd lemásoltatni olyan klasszikus műveket, melyeknek még hírét sem hallotta az akkori katolikus papság. A ritka műveltséget elnyerő, és éles felfogóképességgel megáldott Gerbert Suetonius, Homérosz, Boethius, Plinius és Ciceró munkáit említi levelében (Ep. 87), mely levélből kiderül, hogy az ókori remekek fennmaradásáért megpróbált mindent megtenni. Az általa fellelt klasszikus művek megmentéséért, további összegyűjtéséért történő határtalan erőfeszítésről értesülhetünk még egy másik leveléből (Ep. 44) is. Gerbert tulajdonában volt; Porphüriosz, 'Isagoge', azaz Bevezetés c. munkája, mely Arisztotelész filozófiáját mutatta be, Vergilius, Statius, Terentius, Iuvenalis, Persius Flaccus, Horatius, Lucanus, 'Paracelia' c. szerzeményei. Továbbá Gerbert leveleiből kiderül, hogy szintén ismerte Arisztotelész, Kategóriák és Hermeneutika c. műveit. A Gerbert által megmentett (lemásolt) művek mind elveszettnek voltak vélve mindaddig, míg Angelo Mai Kardinális azokat meg nem találta Bobbio apátságának könyvtárában. Bobbio értékes kincseket rejtő könyvtárában a tudós pap felfedezte Rutilius Namatianus verseit, Sulpicia, 'Szatíra' c. művét, Julius Valerius könyveit, melyek mind VII. sz. másolat formájában őrződtek meg. A Sulpicia költemények kora- középkori másolatai, az ún. Codex Bobiensis (Bobbio Kódex) ősi gyűjteményében maradtak fenn, ami eredetileg több mint hetven epigrammát tartalmazott.

Heribert Illig a középkori időszámítás elcsúsztatásának végrehajtását javarészt Szilveszter pápának tulajdonítja, mely teóriának ellentmond a pápa több mint 200 fennmaradt levele, melyek mind dátum nélküli okmányok. Leveleit ilyenformán keltezte: „Íródott a Római Anyaszentegyház nótáriusa és írnoka Péter keze által április hava, tizenegyedik indikciójában …” Ha Szilveszter számára oly fontos volt az akkori keresztény időszámítás kikorrigálása, akkor miért nem adott nyomatékot, határozott útmutatást a saját leveleiben? Ez azért is különösen furcsa, mert Szilveszter előtt uralkodó pápa XIII. János (965-972) kancelláriájától fennmaradtak okmányok az 'anno domini' datálás használatával.

Habár Szilveszter több matematikai tanulmányt (pl. Geometria Gerberti, Liberus de Numerorum) irt, azonban olyan átfogó tudással mégsem rendelkezett, hogy az időszámítás rendszerét – legyen az bármennyire töredezett, ellentmondó és bizonytalan – ilyen széles skálán elcsúsztassa, majd az új időszámítás rendszerét birodalmakon átívelve egységesítse. A romantikus fiatalembernek, Ottónak még korlátoltabb volt a tudása a matematika vagy az asztronómia területén, mint mesterének és így időszámítás-rendszercserében való aktív szerepe elképzelhetetlennek tűnik.(Illig úr ilyen irányú magyarázatait ezen tények tudatában gyengének és kétségesnek találom.)

Szerző: E.Katolnai  2013.08.26. 08:42 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr605477244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.