13 ján.jpg

XIII. János (965-972)

Ottó császárnak semmiképpen nem jött rosszul V. Benedek halála, nem kellett a római követséggel vergődnie; szépen hazaküldhette őket, és a pápaválasztás bonyodalmairól lemondva – maga helyett – Spiers püspökét, Otgert, és a jó kipróbált Liutprandot küldte Rómába. A germán párt választása egy tipikus karrierista papra, Narni püspökére, Jánosra esett, aki az egyik fővádlója volt XII. Jánosnak a 963-ban megtartott római zsinaton. Narni püspöke a kinevezését, vezető pozícióját a pápai kancelláriában és az evvel járó zsíros jövedelmét Alberik fiának köszönhette, kinek a pápai felszentelési ünnepségén, Krisztus nevére esküdve fogadott örök hűséget, térdreborúlva megcsókolta gyűrűjét, köpenye szegélyét, aztán mégis az első adandó alkalommal elárulta és ellene fordult. Ugyanezt a kétszínű sunyiságot játszotta el Benedek pápával; először hajbókolva hűséget lihegett előtte, majd rögtön utána a félreállításán fáradozott. A legfelsőbb egyházfői tisztség betöltésere bizony ennél derekabb (jellemtelenebb) papot nehezen lehetett volna találni Itáliában. 965. október 1-jén szentelték pápává. XIII. János koráról néhány említésre lelni a száz évvel későbben alkotó, Brémai Ádám leírásából, 'Hamburgi Egyháztörténetből' (Gesta Hammaburgensis). Igaz a szerző jobbára az észak-európai területek történelmét ismerteti, de más fontos eseményt is megemlít. Értékes adatokat találni még Veronai Ratherius (Praeloquia), Soractei Benedek, Regino cuntinuatorja feljegyzéseiben, valamint a Patrologia Lat. gyűjteményében fennmaradt 33. darab, XIII. Jánostól származó levélben. Részadatokra lelni továbbá az LP. Katalógusában (Vita Johannes), és Farfai Hugónál (Destructio Monasterii Farfensis).

A hatalom csúcsára felkerült XIII. János a német párt teljes mértékű támogatása mellett sem érezhette magát megnyugtató biztonságban, a római püspökök, de különösen a világi vezetők élénken emlékeztek Narni-i János korábbi intrikáira, csúnya árulásaira. Senki sem bízott benne és kizárólag a germán testőröknek köszönhető, hogy nem fojtották meg álmában.

A személyes sérelmek és a múltban elkövetett gazemberségek mellett jobban táplálta a pápaellenes elégedetlenséget a germánok által diktált politikai-gazdasági átrendeződés, melyben a pápaság intézménye egyre merészebben magának követelhetett olyan jövedelmeket amik idáig nem voltak számára garantáltak. Közép-itáliai nemessége nem volt hajlandó önként lemondani javadalmairól a szentatya kedvéért és a pápa hamarosan Róma leggyűlöltebb személye lett. Egyszeriben nagyon felgyorsultak az események. Narni-i János alaposan benne volt az Alberik-ház tönkretételében, a család megmaradt tagjai vagyonuk/hatalmuk megcsappanásával már nem voltak vonzók a szentszék gazdájának, de azért még mindig veszélyt jelentettek az álnok pápára, és így az a saját biztonsága érdekében, új szövetségest keresett. És hamarosan meg is találta az erőegyensúly vákuumába betörő Crescentius családban azt a szövetségest, akiktől intézménye védelmét jó reménnyel elvárhatta. Vesztegetéssel, ígérgetéssel édesítette magához Róma feltörekvő dinasztiáját úgy, hogy közben felajánlotta kétesértékű szolgálatait. Szüksége is lett volna minden támogatásra Jánosnak, mert ahogy egyre többet akart markolni magának és intézményének, úgy gyűrűzött egyre szorosabban körülötte az elégedetlenség hulláma, míg végül a kiváltságaikat féltő nemesek, Róma prefektusa Péter és Campania grófja, Roffredo vezetésével, december hava közepén fegyveres lázadást robbantottak ki ellene.

A lázadók még mielőtt az elmenekülhetett volna elfogták János pápát, de elkövették azt a hibát, hogy jóindulatú kegyességből meghagyták életét; először az Angyal Várba zárták majd onnét átszállították Roffredo Campanai várába. A lázadók hanyagságának meg a vesztegető aranynak köszönhetően a pápának sikerült megszöknie és távoli rokonánál, Capua uránál, Pandulfnál talált menedékre. Néhány hónapra felszabadult Róma és Közép-Itália, eltűntek a pápai adószedők, az egyházi ügynökök, provokátorok kolostorok mélyében húzták meg magukat, míg a császári párt kardoskodó hősei – otthon – a feleségek mögé bújva lesték, mikor indul neki végre Szászországból Ottó a megsegítésükre. A jó hír hallatán Adalbert herceg is visszatért Korzikából és elkezdte egymásután kidobálni a Toszkánai birtokait bitorló germán-párti urakat. Ottó felháborodottan vette tudomásul Péter apostol utódja elűzését, de még jobban bosszantotta, hogy Rómában, annak ellenére, hogy nincs pápa, és hogy megszűnt az ő magasztos császári befolyása, mégsem dőlt össze semmi; a városban fellendült az élet, a falvakban megszűnt a prédálás, és a rablóbandák – Péter milíciájának köszönhetően – mindenhol visszaszorultak. A város irányítását egy 12 tagú tanács (Decarcones) vette át, kiket demokratikus szavazás folyamán, Róma 12 kerületének polgárai választottak be tisztségükbe. Munkájukat konzulok, valamint kisebb-rangú egyházi hivatalnokok segítették és mindenki nagyon jól elvolt a pápa basáskodása nélkül. Helyre állt a rend, a polgárok maguk dönthettek az adók mikéntjéről, a befolyt jövedelmek hasznosításáról, és a termékek sokaságára kivetett vámok elmozdítása fellendítette a kereskedelmet. Ilyen körülmények között a pápát – a papok, szerzetesek herehadát leszámítva – senki nem hiányolta és még kevesebben kívánták visszatérését. Elzárultak a pénzforrások és Narni János, kíséretével egyetemben teljesen Pandulf szűkmarkúságának volt kiszolgáltatva, , mert a lombard gróf minden volt, csak nem bőkezű. Capua erős várából XIII. János pápa Ottó azonnali beavatkozását követelte, mert most már az egész pápai intézmény léte került veszélybe a császári érdekek elvesztését nem is említve. Mi lesz, ha máshol is fellázad a nép és elzavarják a püspököket, a császári ügynököket, adószedőket? Ha római mintára, sorsukat kezükbe véve máshol is népi-polgári kormányokat szerveznek? Ottó Német-római császár címének tekintélye, birodalma egysége forgott kockán, avval, hogy az ő hatalmát megszentségelő pápa egy jelentéktelen helyzetben volt kénytelen keseregni egy vidéki várban, olyan visszazuhant életkörülményének között, minek minősége nem lépte túl a helyi udvari bolond szintjét.

A szégyenletes helyzet megváltoztatása végett, Ottó 966. őszén, még e tél beállta előtt erős sereggel átkelt az Alpokon, hogy a keresztény birodalmi egység ellen lázadókat megbüntesse, és a nemkívánatos pápát visszahelyezze a római nép nyakára. Elsőnek Lombardiában, Adalbert állt ki ritka hősiességről téve bizonyságot a sokkalta nagyobb túlerővel rendelkező német hadak ellen, és miután elkerülhetetlenül vereséget szenvedett, ismét Korzikába kellett menekülnie. Mikor a császári sereg Róma falai alá érkezett, előbújtak odvaikból a torokmetsző pápai ügynökök: Cresentius fia, János vezetésével orvul meggyilkolták Roffredet és a pápaság elleni forradalom másik vezérét, a vestiarius (kamarás) rangját betöltő Istvánt. A vezéreiket elvesztő nemesek, polgárok ellenállása evvel gyakorlatilag megtört, és Ottó a válogatott sváb testőrsége élén minden akadály nélkül vonulhatott be a városba, mely rettegve várta a megtorlást. És a megtorlás nem maradt el. Róma 12 népvezére a vérpadon lakolt a szabadságszeretetéért, a konzulok közül néhányat kivégeztek, másokat megcsonkítottak a maradékot pedig életfogytiglani börtönre ítélve Németországba hurcoltak. A város prefektusát, Pétert szökési kísérlete közben sikerült elfogni a császáriaknak és a pápa kérésére a Lateran tömlöcébe szállották, hogy legyen valaki, akin a pápa kiélheti beteges szadizmusát. A pápa, a Lateran palota hátsó udvarában tárolt – helytelenül Caballus Constantinnak elnevezett – Marcus Aurellius császár lovasszobrára, a hajánál fogva akasztatta fel Pétert, majd a palotája ablakából gyönyörködve leste a szerencsétlen ember vonaglását. A pápai ügynökök által meggyilkolt két népvezér, Roffred és István tetemét a tragikus esemény után családjuk tisztességgel eltemette, de még így holtukban sem kerülhették el a pápaság prolongált bosszúját: mert azokat a pápa parancsára kiásták és a városfalon túl lévő szemétdombra vetették. Barbárságuk alátámasztására a papság egy régi szokásjogra hivatkozott, miszerint a 'szent' város falain belül nem lehet örök nyugalma annak, aki a pápaság hatalma ellen mer lázadni. Róma és Közép-Itália népe félelemmel vegyes beletörődéssel vette tudomásul a kegyetlen megtorlást, helyzetük rosszabbra fordulását és szabadságuk elvesztését. A városfalon kívül és belül állomásozó német katonaság élelmezése most is gondot jelentett, és garázdálkodása elől sokan távolabbi vidékekre menekültek. Egyedül a hatalmát visszakaparintó pápa örvendezett, mint abszolút győztes lelkendezve írja Ottóról: „a megtántorodott Egyház megmentője, fenséges félszabadítója, a háromszor áldott, szentéletű imperátor” (Mansi, Sacrorum Conciliorum XVIII. 509.)

Ottónak sikerült még egy szövetségesre találni, a pápát korábban pátyolgató, védelmező capuai 'Vasfejű' Pandulf személyében, aki szolgálatáért megkapta Ottótól, Spoleto és Camerino hercegségeit. Az újonnan szerzett birtokok megtartása érdekében a mások fészkébe betelepülő Pandulfnak muszáj volt 'szekerét' a germán karavánhoz kötnie, hűséget és odaadást színlelni mindaddig, míg érdekei megkívánták. A következő évben a pápa és a császár együtt vonultak be a pápai felügyeletet és római uralmat rendszeresen megtagadó Ravennába, majd egy szégyenletes zsinaton ismét adófizető szolgaságba kényszerítették Ravenna polgárait, valamint Pentapolis falvai népét. A római papság mentségül mondhatja, hogy kellett a pénz; valahogyan muszáj volt etetni a papok, szerzetesek siserahadát és a haszontalan életű püspökök, érsekek dörzsölő pompáját is fedezni kellett valamiből. Ravenna és környéke bekebelezésére, kiszipolyozására otromba papok által összetákolt hamisítványok biztosították a jogalapot, mely iratok bűnös arcátlanságát hosszú évszázadokon keresztül senki nem merte felvetni. A kor történelmével foglalkozó szakemberek a meghamisított dokumentumok halmaza által ismételten egy olyan dilemma elé kerülnek, melyben kikellene mondaniuk, hogy a hazudozás, hamisítás, szándékos félrevezetés rendszeres alkalmazása nélkül nem létezne kereszténység; se katolikus, se semmilyen. Persze egyszerűbb az ilyesmi felett eltekinteni és inkább egy szégyenletes történelemtanítás keretén belül szentséges pápákról, jóságos papokról, hős keresztény uralkodókról regélni, sötét, bárdolatlan alakokról azt állítani, hogy haladást, reményt, fényt nyújtottak a középkor emberének. A keresztény hatalom áldásos haladó mivoltját láthatjuk a XIII. János uralma alá hajtott Ravennában, ahol már évszázadok óta nem épült semmi, és ami mégis épült az mind silány, régi épületek romjaiból eszkábált valami volt; lakóssága 2-300 éve óta semmit sem gyarapodott, a Karoling és szász uralkodók ideje alatt lezuhant életkörülmények messze elmaradtak az ókorban elért életnívótól. A császárkor polgára kulturális, műveltségi szintje messze meghaladta XIII. János korabeli Ravennaiak szánalmas tudatlanságát. Minden szellemi stagnálás ellenére az élet mégis ment tovább; szántottak, arattak egy bizonyos fejlettségű kézműipar, kereskedelem létezett, és volt az bármily szegényesen jövedelmező, a pápaság akarta a maga részét belőle. A római kúria hallani sem akart arról, hogy Ravenna vagy Emilia-Romagna keleti sávja vagy Pentapolis, Firenze, Velence példáját követve önállóan lépjen a fejlődés útjára. Arról sajnos nincs semmi feljegyzés, hogy mi lett azon polgári vezetők és egyházi elöljárók sorsa, akik az évek folyamán ismételten megtagadták az adófizetést, visszautasítva evvel Róma fennhatóságát. A szebb napokat megélt Ravennában ünnepelte együtt a húsvétot 967-ben, a császár és a mások ingatlanait elorzó János pápa. Ottó ekkor határozta el legkisebb fia, az alig 13 éves II. Ottó (955-93) Itáliába hívását, hogy dinasztiája számára örökletessé tegye Itália királyságát. Apja legnagyobb örömére, II. Ottót még az évben, 967. december 24-én, XIII. János pápa társ-császárrá koronázta Rómában, és ha a koronázás ünnepi pompája a korábbi vérengzések feledését szándékoztak elősegíteni, akkor az bizony nem sok sikert ért el.

A császár egy grandiózus jövő, lenyűgöző palástját szerette volna fia vállaira illeszteni egy a görög császársággal megkötendő házasság létrehozásával, minek érdekében a körmönfont Liutprandot Bizáncba küldte. A minden megalkuvásra és alkura mindig kész Liutprand mestere volt a hízelgésnek, bókjaival elkábította provencei Hugót, ivraei Berengárt és legújabb gazdáját, Ottót is. Mindig tudta, hogy ki mit akar hallani, ha kellett erénnyé igazolta bűnt és mint pap nemcsak áldásokat osztogatott, hanem a legkegyetlenebb bűnöket, erkölcstelen gazemberségeket is feloldozhatta. A bizánci trónon akkor II. Niképhorosz Phókasz (912-969) ült és az Ottó követségét vezető Liutprand tőle szerette volna kieszközölni, II. Romanosz (38-963) leánya, és Phokasz mostohaleánya, Theofánia (Theophanu) kezét a még kislegény korban levő II. Ottó számára. A két leghatalmasabb uralkodóház között megkötendő frigy erősíthette volna a keresztény világot, fellendíthette volna a kereskedelmet, de legfőképpen egyenrangúvá emelte volna Ottó barbár környezetből származó szász dinasztiáját a valódi Kelet-római Birodalom bíborsarus császáraival.

Liutprand 968. június 4-ei érkezését Konstantinápolyba jóval megelőzte annak híre, hogy Ottó erős haddal, minden előzmény nélkül rátört Bari városára, ami akkor a Kelet-római Birodalom itáliai területe fővárosának számított. Ez az értelmetlen vitézkedés nem csupán galád orvtámadásnak tűnt a bizánciak szemében, de felért egy hadüzenettel. A helyzet komolyságán az sem segített sokat, hogy Ottó felsült Bari fala alatt és a germán hadak elkotródása a hősiesen védekező város alól minden volt csak nem dicsőséges. Ezek után nem lehetne Liutprand barátságtalan fogadtatásán vagy szívtelen vendéglátásán csodálkozni, mégis rosszul esett Crenmona püspökének a görögök viselkedése, és csalódását nem is rejti véka alá. Liutprand leírásából (Relatio de Legatione) értesülhetünk a nehéz aktusokkal túlterhelt ceremóniákról, a császár színműbe illő nagyzolóan büszke pózolásáról, a barbároknak kijáró lenéző megvetésről, ahogyan a fogadásokon és banketteken a nyugati követséget kezelték. A helyzeten tovább rontott a senki által nem kért és nem várt XIII. János pápa levele, melyben pimasz módon a 'görögök császárának' titulálta Niképhorosz Pókhaszt a 'birodalom császára' megszólítás helyett. A protokollok szigorú rendje mikor végre eljuttatta oda Liutprandot, hogy ünnepélyesen megkérhette II. Ottó számára a bizánci császár mostohaleánya, Theofánia kezét, akkorra már az egész leánykérés értelmetlenné és komolytalanná nőtte ki magát és a császár nem is válaszolhatott mást, minthogy majd elgondolkodik azután, ha „uratok visszaszolgáltatja, mindazt ami isten kegyelméből minket illett; Ravennát és Rómát és minden földet, ami közötte fekszik. Ahhoz, hogy a Baszileusz barátja lehessen uratoknak legalább Rómát és környékét illene feladnia és a bizánci uralkodó gondviselésére bízni.” Válaszába a császár továbbá kiemelte, hogy az példa nélküli és a hagyományok által megalapozatlan egy Porphyrogenitát egy barbár uralkodóval összeházasítani. Phókasz elődje, I. Baszileiosz (kb. 830-886) megtagadta II. Lajos római császár rangjának elismerését, és a követfogadás folyamán Phókasz, Baszileiosz példáját követve többször 'rex'-nek címezte Ottót, mindenki tudomására hozva ezáltal, hogy ő az egyetlen császára a Birodalomnak, Rómának és Itáliának is (Legat. 15-17). A szentséges pápát is a legszertelenebb módon gyalázták – Liutprand szerint – nem csak avval vádolták, hogy a szentségtelen Adalbert fiával (XII. János) érintkezett, de bűnéül rótták fel a Baszileusz 'görögök uralkodója' címzést is. (Legat. 47-51).

Liutprand nem ilyen vendéglátáshoz volt szokva, mélyen sértette, hogy semmivel nem tekintették többnek becses személyét a Bizánci udvarban, mint valamelyik besenyő kán követét, sőt még annyi tiszteletet sem kapott, mert folyamatosan gúnyolták, sértegették, és így megkönnyebbült szívvel szállhatott hajóra – több hónapos kényszerű várakozás után –, mikor végre a császári adminisztráció, 968. év végén hajlandó volt számára hajót biztosítani.

Miután Ottó értesült prelátusa szégyenletes felsüléséről, szövetségese, Pandulf segítségével rárontott Dél-Itália, bizánci fennhatóság alatt lévő falvakra, görög birtokokra. Hadjárata nem lehetett valami sikeres, mert ha sikeres lett volna, akkor azt Liutprand nem felejtette volna el megemlíteni. Abban az időben Ottó volt a leghatalmasabb uralkodó Európában és minden valódi vagy belemagyarázott erő ellenére mégis képtelen volt felszámolni a gyengén felvértezett görög helyőrségeket vagy elfoglalni a mindössze néhány száz katona által védett görög kereskedővárosokat. Az egész hadi cirkusz vergődése szinte teljesen megegyezik, a II. Lajos vezetésével lezajlott, 852-es hadjárattal, mely igencsak megszégyenítette a frank-germán hadakat. A majd egy évig tartó dél-itáliai kakaskodásnak Niképhorosz Phókasz meggyilkolásának híre vetett végett, akit Jóannész Tzimiszkész gyilkolt meg 969. decemberében. Ottó császár és XIII. János pápa elsőként gratulált, a gyilkos I. Jóannésznek, nagy volt az öröm Rómában, hiszen mennél hitványabb ember ült a bizánci trónon, annál inkább megnőve érezhették saját hitelüket.

teofan.jpg

A szépséges Theofánia, aki öt gyermeket szült és rövid élete folyamán az egyház, a birodalom és a család szolgálatán kívül semmi mást nem ismert meg.

Az elvetemült Jóannésznek minden szövetség jól jött, mert tette miatt, Konstantinápolyban jobbára csak megvetésben és utálkodásban volt része. A császárné szeretőjévé előléptetett hadvezér, Jóannész, a 'barbár' frank-germánokkal szembeni korábbi álláspontját megváltoztatva hízelegni kezdett Ottónál meg a pápánál, és szövetségük elnyerése érdekében könnyedén feláldozta (felajánlotta) II. Romanosz leányát, az alig 16 éves Theofániát. A hercegkisasszonynak különösen tragikus gyermekkora volt; tanúja volt apja borzalmas halálának, melyet az a méreg okozott, amit anyja – a szintén Theofánia nevet viselő császárné – adagolt be férjének, majd nemsokára Phókasz ágyában látta anyját hemperegni, míg a 969 év végén elszörnyedve látta, hogy anyja, Phókasz Niképhorosz kegyetlen lemészárolása után a gyilkos Jóannész cédája lett. Lehet, a házasság egyféle megváltást jelentett Theofániának, valahogy talán megnyugvást hozhatott, hogy maga mögött hagyhatta a brutális emlékekkel teli bizánci palotát; az erkölcstelen anyját, a véreskezű új szertőjét, a cselszövő minisztereket, főleg a mindenre kapható eunuchokat. És mégis nehéz szívvel szállt hajóra 972. kora tavaszán, mikor fényes germán kísérettel végre útra kelt Itáliába. A vonzókülsejű, kellemes természetű, 17 éves Ottó ránézésre is nagyon illett a minden földi szépséggel és bájjal megáldott görög hercegnőhöz, és Róma népe kitörő örömmel fogadta a szépséget és ártatlanságot megtestesítő pár egybekelési ceremóniáját. A Szent Páter bazilikában, 972. április 14-én eskette össze XIII. János a fiatal párt germán és itáliai országnagyok, főpapok jelenlétében, majd olyan fényes, több napon keresztül zajló pazar fesztiválsorozat következett, amelyet Róma népe utoljára a pogány császárkorban láthatott. A színpompás ünnepségek elmúltával csomagolni kezdett a császár és a nyárközepén fiával, menyével meg az összes germán gróffal egyetemben, búcsút mondott Rómának és Itáliának, hogy hat év távollét után végre hazatérhessen és rendezhesse szülőföldje dolgait.

A császár távozása után nagyon egyedül érezhette magát a pápa és habár trónja biztos alapokon nyugodott, mert egyöntetűen állt mögötte a klérus, személyére válogatott zsoldosok vigyáztak, mégis néhány hónappal Ottó távozása után elhalálozott. Az egyház világi gyarapítása, az anyagi érdekek, kiváltságok halmozása és a véres leszámolások bosszúja jellemezte uralmát, mely regnálásban a spiritualitás csak mellékszerepet kaphatott, míg a nép óhajának figyelembevétele teljesen ismeretlen fogalom volt.

A középkori (VII.-X. sz.) pápaság története és az ahhoz tapasztott események sokasága, olyan tudományos alapot képez, melyre kényelmesen képes ráépülni európai történelmünk. Ezeket az évtizedeket-évszázadokat kitöltő események és szereplők minden egyes esetben valós, létező elemként vannak beépítve az egyetemes történelemtudatunkban, megkérdőjelezésük felesleges és tudománytalan, mert minden esetben írott forrásból származnak. A probléma és kétség akkor léphet fel, ha egy kései állítás sehol máshol nincs alátámasztva korábbi – mondjuk kortárs – szerzők által. Természetesen a kétség felszínre hozása közel sem kellemes vagy ildomos az akadémista történelemtudomány számára, hiszen az ilyesmi elindíthat egy folyamatot, mely csúnyán megkopaszthatja a múltunkat kitevő históriát. Az meg egyenesen szégyentelennek tűnhet, ha valaki a középkor történelmét feljegyző papok szavahihetőségét elvetni merészelné, érvelésként rámutatva a jegyzetelők elfogultságára, kitalációkra, és a direkt hazudozás gyakorlatára. Néha mégis hasznos itt-ott rámutatni, hogy a papok lódításainak köszönhetően csupán egy látszólagosan harmonikus történelemképet ismerünk. Olyan, mint egy pointillista kép: minél közelebbről nézzük, annál kivehetetlenebb.

Ilyen példába botlunk a cseh I. Boleszláv fejedelem (912-967) lánya, Mlada Római látogatásának esetében XIII. János pontifikálása idején, valamint abban a pápai bulla hitelességében, amit János adott át Mladának.

Valamikor 967-69 tájékán Mladát Rómába küldte bátyja II. Jámbor Boleszláv, XIII. János pápához a Regensburgi Egyházterülettől való elszakadás engedélyezéséért, hogy egy független, illetve csak Rómától függő új egyházmegyét hozhasson létre. Elképzelései szerint az új egyházmegyét Bohémia és a Morva grófság területei adták volna ki. A római követjárás nem lehetett valami eredményes, mert Regensburg érseke, Mihály hallani sem akart megyéje felosztásáról, és csak miután 972-ben megmérgezték kerülhetett sor a szecesszióra. Mlada állítólag 5-6 évet tartózkodott Rómában, ájtatos apáca lett belőle, aki elsajátította a zárdaélet minden csínját-bínját – igaz, ezt egyetlen római forrással sem lehet alátámasztani. Mindattól függetlenül, hogy tényleg létezhetett és élt II. Boleszláv húga, mégis történetéről, de főleg a Rómában töltött évekről mindössze a több mint száznegyven évvel később buzgólkodó cseh paptól, Prágai Kozmától tudunk. aki művében (Chronica Boemorum) ismerteti Mlada életét. Kozma a XII. sz. elején háromkötetes krónikát írt, melynek első könyvében szerepelteti Mladát. Ebből a műből másolta ki az 'Annalista Saxo' ismeretlen (annonimus) szerkesztője – egy generációval később – Mlada történetének részletét, és nem csak kimásolta, hanem meg is toldotta egy nem létező pápai okmányból való idézéssel.

6 benedek.jpg

VI. Benedek (972-974)

VI. Benedek regnálására, valamint a X. sz. utolsó évtizedeinek fontosabb eseményeire a legmegbízhatóbb adatokat, a Rechenau híres szerzetese Hermann (Hermanus Contractus), Sváb Krónikájából (Chronicum Suevicum) meríthetjük, melynek eredeti és másolásos kéziratai megőrződtek majd idővel a Monumenta Germanica és a Patrologia Latina gyűjteményeiben kerültek. Még későbbi szerzők közlései, mint a XII. századi Benedek-rendi szerzetes Ekkehard (Chronicon Universale), és a korábban már említett Annalista Saxo ismeretlen szerzőjének adatai szintén segíthetnek ezen kor homályos történéseinek megvilágításában. A XI-XII. sz. szerkesztett LP. Katalógusok bejegyzései szegényesek, és ellentmondásos adataik megzavarhatják a történészeket.

VI. Benedek pápa kevés levelet bocsájtott ki és ami fellelhető, azok autenticitása is erősen megkérdőjelezhető, de azt biztosan tudni, hogy Pilgrim passaui püspöknek irt pápai levél (Pat Lat. t.137, Jaffé. 3771) hamisítvány. Lothár frank király és felesége, Benediktina állítólagos kérésére, a Blandin monostor számára kiállított pápai bulla (Jaffé 3776) autentikus okmánynak számít, ám Frederik, salzburgi püspök Noricum és Pannónia főpásztorúsági megbízatását tartalmazó bulla (Jaffé 3767) szintén bizonyítottan hamisítvány.

János pápa halála után az imperátor párt hívei által irányított római klérus a császári igényeket figyelembe véve a Szent Theodóra templom kardinál dékánját, Benedeket választotta pápává, aki természetesen Ottó elkötelezett hívének számított. Az ellenpárt erőtlen próbálkozással a Ferrucius klán Franco nevű tagját szerette volna hatalomba juttatni, aki a császári (birodalmi) érdekek háttérbeszorítását tartotta inkább szem előtt. Benedek pápa, ha nem is a római nemesség, de a klérus többségi támogatását bírva – kezdetben – minden gond nélkül gyakorolhatta hivatalát. Maga mögött tudhatta még az itáliai császárpárti nemesség erejét és komoly veszély esetén a távoli Ottó segítségnyújtásának garanciáját. Mivel ő maga is germán származású volt (apját Hildebrabdnak hivták), ezért természetes volt számára, hogy minden esetben a birodalmi érdekeket képviselő germán urakat, főpapokat támogatta, miközben az itáliai vezetőkkel arrogánsan, ellenségesen viselkedett. Helyzete tovább erősödhetett volna, ha Ottó császárt 973. májusában hirtelen el nem ragadja a halál, minek hírére, az addig meghunyászkodó római nemesség bátorságot nyerve, a bizonytalan helyzetet kihasználva a Crescentius család irányítása alatt zendülést robbantott ki. A Crescentius klán Róma egyik legbefolyásosabb, vezető családja volt és mint ilyen alaposan kivette részét az összeesküvések, árulások végtelen folyamatában. Először III. Lajos placetumában tűnik fel nevük, majd Alberik herceg fegyveresi közt találni őket. A Farfa Krónika említi Crescentius lánya, Theodóranda házasságát XIII. János pápa unokaöccsével, aki lehet, hogy a római polgárokat 966-ban hátbaszúró Crescentius János személyével azonos. Mikor a nagy császár halálhíre Rómába ért, ugyanez a család korábbi politikájának hátatfordítva a 'nemzeti' párt élére állva pápaság és császárság elleni fegyveres lázadást robbantott ki. A császárhű nemeseket elkergették Rómából, VI. Benedeket még idejében elfogták, majd az Angyalvár tömlöcébe vetették, ahol a következő év (974) tavaszán Crescentius parancsára megfojtották. A hatalomátvétel után a korábbi ellenpápa jelöltet, Ferrucius Francót, VII. Bonifác néven szentelték fel a katolikus egyház élére.

Ezen hónapok eseményeiről ugyancsak szűkös, hiányos feljegyzések maradtak fenn és a Rómában versengő két párt harcára csupán indirekt részadatok utalnak, de azt tudhatni, hogy a német főrendek ismételten megkoronázták II. Ottót, de ez a hódolat közel sem jelentett békét sem gondtalan uralkodást. A sorra felmerülő külső és belső problémák miatt, az alig 18 éves II. Ottó képtelen volt a római érdek és térvesztés miatt Itáliába szaladni, mert többek közt, a Lotharingiai lázongások és Harald dán király betörése mellett a pártütő unokatestvére, a titokban a trónra áhítozó Bajor II. Henrik megfékezésére kellett koncentrálnia. Direkt segítségnyújtás helyett szövetségeseit mozgósította a pápaság megvédésére, pénzeszsákkal ellátott világi és egyházi ügynökök érkeztek a félszigetre, hogy érvényesítsék a császári és pápai érdekeket. A birodalmi egységért fellépő itáliai nemesek – részben egyes északi bárók segítségével – rövid időn belül rendezték soraikat, mert Bonifác felszentelése után néhány héttel már az új pápa ellen szerveződött a fegyveres felkelés. A sikerhez nagyban hozzájárult II. Ottó tejhatalommal felruházott követe, Sicco gróf és fegyveres kíséretének Rómába érkezése, akik mindjárt utcai harcokba bocsátkoztak a függetlenségről álmodozó római polgárokkal. Bonifác (Bonifacii-Malfacii) a szabályosan megtartott felszentelési ceremónia ellenére sem tekinthető törvényes pápának, neve után mindig odaírták az 'invasor' (bitorló) jelzőt, amint azt látni a LP. Párizsi Katalógusában (II. 257, n. 1). Bobbio monostor apátja, Gerbert 'szörnyeteg' (horrendum monstrum) jelzővel illeti Bonifácot, akinek vér tapad a kezéhez. Crescentius vezette nacionalista párt gyors fellángolását hamarosan hanyatlás, visszavonulás követte és az állandóan változó érdekek hirtelen Bonifác nyaka körül húzták egyre szorosabbra a hurkot. Bonifác nemcsak kegyetlen, de óvatos és éber főpap volt, aki képes volt helyzetét felmérni, és alig hat hét trónolás után, a Lateran kincstárából annyi aranyat vett magához, amennyi csak bírt, majd Konstantinápolyba menekülve a bizánci császár oltalmát kérte. Majd tíz évig nem hallani róla, Bizáncban várta csendesen a megfelelő alkalmat visszatérésére, hogy újra a csúcsra kerülve mindenki rovására élhesse ki hatalmi vágyait. Az eseményekből látni, hogy a császárpárt felülkerekedett és egyik vezető alakja, 'Vasfejű' Pandulf értelmetlen hadjáratot kezdeményezett a dél-itáliai görög városok ellen. VII. Bonifác pápát trónra juttató Crescentius, ellenségei felülkerekedése után eltűnt Rómából és a történelem színpadáról – valószínűleg valami távolabbi vidékre menekült –, ám ez közel sem jelentette a Crescentius klán folyamatosságának megszűnését. Egy 977-ből származó dokumentum említ egy 'Crescentius Illustrissimus'-t, aki „békésen éldegél Velletri mellett” (Pier Luigi Galletti, Vat. Könyvtár, Vat. Lat 8042.), majd ugyanebben a Galletti gyűjteményben egy másik kézirat a pápagyilkos, bukott Crescentiust egy akkor már elhunyt duxnak és konzulnak tünteti fel, aki férje volt az előkelő családból származó Sergiának, valamint apja Jánosnak és II. Crescentiusnak. (Vat. Lat. 8043.).

A szaracénok elleni harci sikerekben szegényes keresztény vitézség érdemei közé sorolódik Provence-i Vilmos 973. hadjárata, melyben több csapást mért az arab hordákra. Két év múlva még sikeresebb volt a mai Saint-Tropez mellett álló arab erősség, Fraximentum bevétele, ahova az arab haramiákat 889-ben ette be a fene Dél-Franciaország és Észak-Itália legnagyobb bánatára. A zsivány bérgyilkosokból álló afrikai horda 80 éven át gyújtogatott, rabolt, öldökölt, mindössze akkor volt egy rövid szünet a garázdálkodásukban, mikor Provence-i Hugó 931-ben majdnem kisöpörte őket Fraximentum várából. Majdnem, mert a bandák teljes annihilációja helyett, még inkább visszafogadta és zsoldjába fogadta ezt a rendkívül ártalmas népséget.

Még mielőtt rátérnénk a következő 'hivatalos' pápa, VII. Benedek ismertetésére megint fontosnak tartom felhívni olvasóim figyelmét az évszázadok óta rendületlenül kitartó analfabetizmusra, arra a középkori sötétségre, mely legjobban a kéziratok hiányában mutatkozik meg. VI. Benedek meggyilkolása idején, már a X. sz. utolsó negyedénél járunk és a kevéske írott anyag ellentmondása miatt sok esetben homályosan lehet csupán követni a megtöredezett történéseket és a jelentősnek mondott személyek cselekvéseit. Ilyen valami II. Donus (Domnus) pápa személye, aki vagy létezett vagy nem. Figyelembe véve néhány korai katalógust, mely VI. Benedek utódjaként említi Donus pápát, magyarázatra kényszerítette a későbbi egyháztudósokat, mint Duchesnét és Jaffét, akik a kinyomozhatatlan Donus alakját, VII. Benedekkel azonosítják megoldásként. A hiányosságok miatt, 1947-ben a vatikáni kúria hivatalosan törölte Donust a pápák sorából.

7benedek.jpg

VII. Benedek (974-983)

Legfontosabb használható információkat VII. Benedek pápával kapcsolatban Louis Duchesne, 'Liber Pontificalis' párizsi kiadásából meríthetjük.

Bonifác távozása után Ottó és anyja, Adelheide mindenáron a Cluny-i kolostor jámborságáról és kegyességéről ismert főapátját, a furcsa nevű Maieult (Majolus) szerették volna Szent Péter trónjára ültetni, ám a főapát nagyon is jól érezte magát Clunyban, nem áhítozott a római viperafészek ártalmas levegőjére és visszautasított a legfőbb egyház méltóság betöltését. A császár ezután utasította, római ügynökét Siccót, hogy a császárhű Sutri püspökéből, Benedekből csináljon pápát. Néhány egyházi szerző (pl. Ostiai Leó) úgy tudták, hogy Benedek unokája volt I. Alberik hercegnek, de mégsem előkelő származásának, hanem idegen fegyverek erejének köszönhette legfelsőbb egyházi hivatalba kerülését. A LP.-ban található ún. 'Sicco-töredék' (II. 257) a pápaválasztást elferdítve azt szeretné elhitetni, hogy Benedeket a római nép szabad akaratból, közgyűlésen választotta meg, holott, ha a népen múlott volna, akkor az megint elzavarta volna az egész élősködő római klérust, az új Benedekkel együtt, mint ahogy azt tette 965-ben. Lényegében minden politikai hatalom Sicco gróf kezében összpontosult, ám az egyházi és a gazdasági érdekeket átengedte a pápai adminisztráció hatáskörébe, mely döntés széleskörű elégedetlenséget váltott ki. Az Egyház intézménye mihelyt fegyveres erőt érzett maga mögött, mindjárt lépéseket tett jövedelmei növelésére, ami mások kizsákmányolását, kiváltságaik elvonását jelentette. A kapzsiság, pénzéhség volt minden baj okozója és nem a hitbéli eltérések vagy nem is a miserend menete körüli vita képezte az egyházellenes elégedetlenséget.

Rómában sok ezer termelésre, alkotásra képtelen szájtáti szerzetes akart naponta háromszor jóllakni, mellette még kiegészítésként dékánok, püspökök, érsekek követelték a méltóságuknak kijáró kényelmet és szolgáltatást, ami legalább annyi pénzt emésztett fel, mint a szerzetesek etetése. Az elégedetlenkedő római polgárok igazából nem Bonifácért rajongtak, hanem egy olyan pápát szerettek volna maguk felett tudni, aki nem annyira pénzéhes és aki kevésbé kopasztja meg őket. A pápaság persze ezt nem így akarta látni és 975-ben több zsinaton elítélték, megbélyegezték, kiátkozták Bonifácot, mintha a nép kizsigerelésére ez lett volna a megfelelő megoldás. Ahogy teltek az évek, úgy nőtt az ellenállás az adóbehajtó pápai ügynökökkel szemben – de a papságnak esze ágában nem volt kevesebbet követelni és az elmérgesedett helyzet ismét utcai harcokat eredményezett. Mint már annyiszor korábban a pápa külhoni beavatkozást követelt most is, elődjeihez hasonlóan felhívta a császár figyelmét Szent Péter utódjának, az isten földi helytartójának megvédésére vállalt kötelezettségére, és évről-évre Rómába történő bevonulását sürgette. II. Ottó egészen az Ardeni békéig (980 július) le volt kötve II. Henrik és Lothár elleni háborúzgatásokkal, ezért csak a számára kedvező békeszerződés után indulhatott megsegíteni a folyamatosan nyüszögő pápát.

Lehet az elkésett idő kárpótlása végett vagy talán hatalmi erőfitogtatás kedvéért 980 őszén, Ottó császár soha nem látott fényes kísérettel vonult Itália földjére, felcicomázott társzekerek sora szállította a sok előkelőséget; Ottó felesége a még mindig fiatal, gyönyörű Theofánia, akiben görög császári vér keveredett a bizánci kocsmárosok vérével, az újonnan született királyfi, akiből hamarosan 'Nagy' III. Ottó lesz, az anyakirályné Adelheide, Burgundia királya Konrád, és a kövér Capet Hugó volt közöttük a leghíresebb és leghatalmasabb. A Német-római birodalom második leghatalmasabb ura, Reims érseke Adalberon ugyancsak elkísérte az uralkodót, kompániájában helyet kapott egy rendkívül tehetséges fiatal, Gerbert nevű pap. A császár és díszes kísérete Ravennában ünnepelte a karácsonyt és a következő év (981) elején folytatták útjukat Rómába. A pápai intézmény vezetői és a német-párti urak kitörő lelkesedéssel fogadták Ottót, meg a sok fájin idegen úri népet, majd heteken keresztül tartott a számtalan parádés ünnepség; körmenetek, kismisék, nagymisék sora, majd végül egy egyetemes zsinat megtartására került sor, aminek a pápaság és a frank-germán papság érdekeinek megerősítésén kívül más értelme nem volt. A pápát támogató itáliai urak további adományokat, kiváltságokat kaptak a császársággal nem szimpatizáló nemesek rovására. Amíg az elégedetlenkedő római nemesekkel és polgárokkal szemben Ottó erős kéz politikáját választotta, addig az igazán veszélyes és kártékony szaracénekkel szemben már nem volt olyan nagy legény, pedig kíséretében sok olyan vitéz nyüzsgött, akik rablásban és fosztogatásban már többször bizonyították hősiességüket. Itália déli részén lévő görög városkák, uradalmak szintén ingerelték Ottót, de főleg a pápaságot, mert azok jövedelmeire úgy fájt a foguk, mint éhes egérnek a sajtra. Rómát azért hagyta el sietve Ottó a húsvéti ünnepek után, hogy megdézsmálja a görög városokat és, hogy megleckéztesse a Szicíliából rendszeresen behatoló pimasz arab martalócokat, de csak a Rómától mindössze 80 km.-re található Fucino tóig jutott el, ahol egy erős hadi tábort (Campus de Cedici) rendezett be. Az egész nyarat ott lebzselte át anélkül, hogy egyetlen komolynak mondható kardvágás történt volna az arabokkal. Télire Capuába vonult, mert Pandulf volt az egyetlen itáliai főúr, kinek az éléstárai elég élelmet tartogattak serege ellátására. A következő év nyárelőjén serege végre harcba bocsátkozott a szaracénokkal, és nyert egy csatát, de alig egy hónapra rá, 982. július 13-án, Stilónál megszégyenítő vereséget szenvedtek az araboktól, hol a germán és itáliai nemesség legjobbjai hullottak halomra. „Szaracén kardcsapások vágták ketté országunk fiatal reménységeit, Germánia legszebb virágait.”, írja Brúnó atya a 'Szent Adalbert Élete' c. művében, a rosszul elsült hősködés tragikus befejezéséről. Maga a császár is csak kalandos úton, egy görög hajó segítségével menekült meg a nagyobb baj elől, és az általa ellenségnek tartott görög segédlettel érkezett meg először Rossanóba, majd vissza Capuába, ahonnét eredetileg nekilendült sikertelen próbálkozásának.

A vereség meghiúsított minden további dél-itáliai expanziót, és semmi történelmi adattal nem rendelkezünk, hogy a császár mivel töltötte az elkövetkező hónapokat, mindenesetre a rá következő év (983) júniusában birodalmi diétára összesereglett országnagyoktól körbevéve találjuk, Veronában, ahol nagyszabású ünnepségek keretében az alig négy éves fiát, III. Ottót utódjává és társuralkodóvá koronáztatja. Talán még Veronában érhette el Ottót, július vége felé VII. Benedek elhunytának híre, minek hallatán Rómába helyezte át székhelyét. Megint új pápára volt szükség és a császár választása az általa jól ismert, bizalmas emberére, a császári kancellár hivatalát betöltő Pávia püspökére, canevanovai Péterre esett, akit nemsokára, XIV. Jánosként pápává szenteltek.

VII. Benedek kilenc évig regnált a legmagasabb egyházi hivatalban, és a Cluny apátság meg a szláv térítések támogatásán kívül szinte semmi esemény nem köthető személyéhez. Philip Jaffé Regestájában (oklevélgyűjtemény) privilégiumok sokasága VII. Benedek bőkezűségéről tanúskodik, dehogy kinek rovására lett megadva a sok kiváltság és előjog, arról nem regélnek a pápai bullák. Benedek szürke és jelentéktelen ember volt, ráadásul nagyon óvatosan, mértéktartóan viselkedett, és talán ennek köszönhetően azon kevés X. századi pápák közé tartozott, akik erőszakmentes, természetes halállal hagyták el örökre a Lateran palotát.

14jan.jpg

XIV. János (983-984)

Érthetően Róma népe nem fogadta kitörő lelkesedéssel az új pápa kinevezését, mert inkább egy általuk megbízhatóbbnak tartott személyt szerettek volna Szent Péter trónjában látni, aki a római polgárok érdekeiket szolgálja az idegen germán érdekek helyett. Ellenszegülni, pártot ütni a Rómába tartózkodó II. Ottó ellen azonban nem mertek és így teljes egyetértés jegyében szentelték pápává valamikor 983. őszén. Az egyház és a császárság közötti látszólagos rend és hatalommegosztás még mielőtt működőképes állapotba került volna hirtelen megtört, mivel a császár szúnyogcsípés következtében fellépő maláriás betegségét a doktoroknak nevezett sarlatánok képtelenek voltak hatékonyan kezelni, ezért a fiatal életerős Ottó egyre rosszabbul lett, míg 983. december 7-én utolérte vége. Thietmár jegyezte fel (Krónika, III.-25.) a császár halála előtt lediktált végrendelkezését, miszerint vagyonát négy egyenlő részre osztotta; az első a Katolikus Egyház, a második a szegények (ami szintén a papokhoz ment), a harmadik szeretett nővére, Matilda kapta, aki a Quedlinburg zárdájának volt főnökasszonya, és csak a negyedik rész lett szétosztva az őt hűségesen szolgáló miniszterek, katonatisztek között. Ottó az egyetlen német-római császár, aki a Szent Péter Bazilikában lett eltemetve, sírkövén egyszerű felirat áll: ”Otto Secundus Imperator Augustus”

A császár halálhíre gyorsfutárral száguldhatott a kilenc éve elkergetett Bonifác pápához Bizáncba, mert a következő év koratavaszán bizánci ügynökök és bérgyilkos brigantik társaságával érkezett Rómába, arrogáns sebességgel használta ki az uralkodó halála után keletkezett politikai bizonytalanságot. Róma nemessége és az árulásban igencsak jártas papsága a dühödt bosszútól túlfűtött Bonifác mögé állt, és hamarosan bekövetkezett XIV. János borzalmas és gyors trónfosztása. Jánost az Angyalvár tömlöcébe vetették, hónapokig sanyargatták, éheztették majd négy hónap múlva meggyilkolták. A hiányos feljegyzések miatt nem rendelkezünk pontos dátummal, ezért az eseményeket csupán hozzávetőlegesen lehet időrendbe helyezni, miszerint Bonifác hatalomátvétele húsvét körülre eshetett, míg Gerbert, Reims Zsinati Aktájában az augusztus 20- dátum van XIV. János elhunytára adva. Ezen évtizedek eseményeit haloványan regisztráló LP. folytatása, az ún. 'Eccard Katalógus' csak a XII, sz. végén, IX. Leó pápa alatt lett összeállítva és sajnos Bobbio apátja, Gerbert leveleiben fellelhető adatok sem vetítenek elégséges fényt a politikai változások részletes megismerésére.

Annak ellenére, hogy Bonifác ismételten erőszakosan ragadta magához a hatalmat és a főpapok többsége uzurpátornak tekintette, mégis több katalógusban, mint törvényes pápa van feltüntetve. Ezek közül a legmegbízhatóbbnak Sigerik érsek katalógusa számít, aki néhány évvel Bonifác halála után látogatott Rómába és mint azt munkájába bejegyezte: „Bonifác visszatérése után kilenc hónap és három napig ült a trónon.” Más egyházi munkák, mint az 1000. körül íródott Leodiensis Annales teljesen kihagyja neve említését a pápák névsorából. Kortárs szerzők hiányában kénytelenek vagyunk későbbi szerzők, mint Martinus Polonus közlését figyelembe venni, miszerint Bonifác kitépette régi ellensége, János érsek szemeit, mely cselekedet hihető, mert összhangban van Bonifác karakterével. Bonifác a következő év, 985. nyara végéig bitorolhatta az apostoli széket és amilyen hirtelen került fel a hatalom csúcsára, olyan gyorsan lett lependerítve onnét. Bonifácot ugyanazok a hatalmi erők tették el láb alól, akik korábban trónra segítették. Mikor ütött az órája; rárontottak laterani palotájában, bestiálisan legyilkolták, tetemét meggyalázták, lábánál fogva körbehurcolták, lándzsákkal szurkálták meg, majd maradványait a Lateran előtti Campuson hagyták, ahol egy napig senki sem mert hozzányúlni. Másnap néhány szerzetes félelmüket legyőzve összeszedték a maradványokat és ismeretlen helyen eltemették. Ferrucius Franco kegyetlen és gonosz ember volt, aki kegyetlen és gonosz véget ért, érthetetlen, hogy a katolikus egyház mért nem avatta szentjévé …

15jan.jpg

XV. János (985-996)

A korábban már kútfőként említett dokumentumokhoz további olyan évkönyveket sorolhatunk, melyekből a kor megismerését segítő adatokra lelni, mint pl.; a Hildeshemi, Altahenses Évkönyv. Bonifác pápa trónfosztását és meggyilkolását irányító Crescentius család feje, Giovanni személyesen választotta és ültette 985. augusztusában trónra a következő egyházfőt, aki a változatosság kedvéért nem egy jómódú arisztokrata családból került ki, hanem egy Leó nevű egyszerű pap volt az apja, Róma 'Galline Alba' nevű negyedéből. A tizenegy évig regnáló, Leó fia János semmivel sem volt különb legtöbb elődjénél, fösvénységben élenjáró, könnyen megvesztegethető, becstelen emberként tartották számon kortársai. Fleury monostor apátja, Szent Abbo kétszer is ellátogatott Rómába, először XV. János, majd V. Gergely uralkodása idején és tanítványa, Aimoin szerzetes, a 'Historia Francorum' szerzője írta meg Abbo önéletrajzát. Abbo a monostora számára szeretett volna kiváltságokat kieszközölni, amiért Rómába ment, de ott nagy csalódással látta, hogy nem egy olyan pápát talált, amilyet látni szeretett volna, hanem alkudozásra, üzletelésre kész kalmárt, kinek cselekedeteiből és döntéseiből a haszonlesésen kívül, határozatlanság és gyöngeség sugárzott. Az apát csalódottan egy másik szent helyre ment imádságait leróni, utána számos selyem szövetet vásárolt monostora számára, majd hazafelé vette útját. (Szent Abbo Élete, c. 11). Gerbert szintén említ egy esetet, mikor Capet Húgó küldöttsége előnyös és szívélyes fogadtatásban létesült, mindaddig, míg az ellentétes erők egy hófehér paripával és számos más drága ajándékkal meg nem vesztegették a pápát. Ezután a fösvény pápa hideg és barátságtalan lett a küldöttséggel szemben. Martinus Polonus szerint János tanult, a hadtudományokban jártas egyházfő volt, ám emellett pénzharácsolás, nepotizmus jellemezte kormányzását, amire példa unokaöccse és belső hívei vezetőposztokra történt kinevezése. Unokaöccsének, Benedeknek másoktól korábban elkobzott uradalmakat adott át 'igazgatásra' Sabina megyében majd Crescentius Numentanus lányával, Theodorandával házasította össze. Rómában ezekben az években kétségtelenül a Crescentius család birtokolta a tényleges hatalmat, ami azt jelentette, hogy a polgárokból, parasztságból kisajtolt adók nagyobb része az ő, és nem a Lateran kincsesládáiba folyt be. A pápaság intézménye mindig elkeseredett dühvel reagált, mikor a hozzájuk csordogáló pénzeket valaki megmerte csapolni, és nem volt ez másképp a pénzéhes fösvény XV. János ideje alatt sem, ami sorozatos feszültséget és utcai villongást eredményezett. Jánosnak nem sok mozgástere maradt, az itáliai német párt meggyengült és visszahúzódott a római küzdőporondról, amihez nagyban hozzájárult a németországi belső ellentétek kiújulása. De van aki jót ír róla, mint Canaparius János, 'Szent Adalbert Élete' c. szerzeményében, hogy „a szentéletű pápa lelke halála után egyenesen a mennyekbe szállt fel, és halála lelkileg megviselte Ottó császárt és Róma népét.”

Németországban, II. Ottó halála után ismét bajor és szász érdekek vívódtak egymással, melyben a gyermek III. Ottó helyett nagybátyja, a bajorok hercege, 'Civakodó' Henrik uralkodott, míg Ottó anyjának, Theofániának kevesebb hatalommal kellett beérnie. A távolban kalmárkodó szentatya siralmai nem hatották meg a germán főurakat: egy sem akadt közülük, aki pápa-mentő akcióba rohant volna. A német belpolitikai ellentéteket Crescentius a maga hasznára fordította a pápaság legnagyobb felháborodására, és a gondtalan henye életmódot biztosító pénzek elapadása álmatlan éjszakák sorozatát nyújthatták a római főpapoknak. A klérus 'szomorú' helyzetét a pápa túldramatizálva, tarthatatlan tragikus helyzetként festette le a német udvar előtt, és azonnali fegyveres beavatkozást követelt. Évről-évre újabb és újabb ügynököket, provokátorokat menesztett a pápa Magdeburgba, Aachenbe, általuk noszogatta, unszolta a germán nagyokat egy ismételt itáliai invázió végrehajtására. Majd négy évig örülhetett Róma népe a viszonylagos szabadságnak, a semmittevő papság háttérbeszorításának, míg az anyacsászárnő, Theofánia – a katolikus nyomásnak engedve – erős katonai kísérettel, 989. őszén német földről Rómában nem érkezett. A még midig szép és fiatalos császárnénak nagyobb tisztelete volt Itáliában, mint a germánok között és így egy nyílt fegyveres támadás ellene lehetetlenség lett volna, holott a rómaiak tudták, hogy Theofánia nem az ő érdekeiket képviseli. A germán területekkel ellentétben Itália gazdaságára, kereskedelmére sőt a mindennapjaira is jobban kihatott, hogy a Bizáncban Theofánia testvére, II. Baszileiosz császár (uralkodott, 976-1025), aki megállította az agresszív muzulmán előrenyomulást, visszafoglalta Szíria jó részét, majd hamarosan legyőzte a balkáni török törzseket (bolgárokat), erős flottát szerelt fel, amivel helyreállította a Földközi-tenger keleti felében, a már régóta lehetetlenné vált kereskedelmi útvonalak biztonságát. Theofánia a vele érkezett germán urak és szász testőrsége erejére támaszkodva megnyirbálta a Crescentius család 'szárnyait' és a szüntelenül nyafogó pápát ismét meg nem érdemelt jövedelmekhez juttatta. Theofánia nem számolt le a birodalom ellen fordult itáliai egyházvezetőkkel, nem bántotta és meghagyta hatalmában a Crescentius családot, s mint 'imperatrix' kormányzott Rómában. Legjobb tudása szerint próbált lavírozni a kétszínű főpapok és a haramiáknak nyugodtan beillő itáliai nemesek ármányai mentén. Theofánia alig fél évet tartózkodott Rómában és a következő év (991) tavaszán váratlan megbetegedése miatt elkellet hagynia a bűnös várost, és gyógyulást remélve sietve visszatért Nijmegeni palotájába. Ez sem segített, mert nemsokkal a hazaérkezése után, június közepén – valószínűleg maláriás megbetegedés következtében – elhalálozott.

Ebben az időben (990) szintén Rómában tartózkodott Adalbert cseh püspök, a szlávok leghíresebb szentje, akire később, helytelenül ráragasztották a 'poroszok apostola' elnevezését. Prága második püspöke, Adalbert atya visszataszítónak, undorítónak tartotta saját fajtája pogányságát és ahelyett, hogy hivatalát betöltve a vad morvákat térítette volna Rómába dezertált. A katolikus egyház törvénye egyértelműen megtiltotta vezető tisztségeket betöltő főpapoknak hivataluk elhagyását, és János pápának tudni kellett volna a korábban hozott zsinati döntésekről, és az egyházmegyéjét otthagyó püspökök – mint Formosus – megbélyegzéséről. Mégis kegyes szívélyességgel fogadta az eléje járuló püspököt és ahelyett, hogy az egyházi kánonoknak érvényt szerezve visszarendelte volna Prágába: még vigasztalgatta és beleegyezett maradásában. A pápai grácia elnyerése után Adalbert valahogy Theofánia elé hízelegte magát, sikerült pénzt kicsikarni tőle – mondván – Jeruzsálembe óhajt zarándokolni lelke további csiszolásáért. Persze a jeruzsálemi útból semmi sem lett, visszatért Rómába, a Szent Bonifác apátságába és János pápa no meg az egész római klérus szemérmesen elfordult a probléma kezelésétől. (*)

Theofánia még mindig fiatalasszonynak számított, mikor a következő év júniusában elragadta őt a halál. Talán harminckét éves lehetett … Theofánia elhunytával, XV. János a legerősebb szövetségesét veszítette el, hiszen mikor a súlyosan beteg császárnét Németországba szállították, vele ment nemesi udvara és testőrsége, mely fegyveres erő addig biztosította a pápa akaratát. Mivel a gyermek III. Ottóhoz János pápa nem fordulhatott, ezért kénytelen volt világi hatalma jó részét Crescentiusnak átadni. A pénzéhes pápa évekig tehetetlenül nézte az adóaranyak más helyre folyó gurulását és türelmetlenül várta a kis császár felcseperedését. Végül, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon a német udvarra, helyzetét túldramatizálva úgy játszotta meg, mintha menekülnie kellett volna Rómából; mintha üldözték volna, mintha hite vagy az élete forgott volna kockán. Pedig azonkívül, hogy megcsappant jövedelmei miatt szerényebb életvitelre volt kényszerítve – ő is és a római klérus többsége – semmi más hátrányt nem szenvedett, mégis a helyzet kiélezéséért, a legmegbízhatóbb ügynökeit magaköré gyűjtve 'elmenekült' Toszkánia márkijához, Hugóhoz. Onnét sürgette a regensburgi germán udvart az azonnali fegyveres beavatkozásra, a gonosz tirannus (Crescentius) eltaposására. A pápa rendületlen unszolását, – a gyermek Ottó naivságára, és ártatlan segítőszándékára apelláló – sunyi politikáját siker koronázta. Még az ősz folyamán a gyermek Ottó kiadta parancsát egy itáliai hadjárat előkészítésére és a következő év (996) tavaszán seregével átkelt az Alpokon. Róma vezető nemesei és papjai a császár közeledtének hírére megijedtek, és engesztelő békeküldöttséget menesztettek a Toszkánában várakozó pápához. Római nemesek, hűtlen főpapok János visszatéréséért esedezve alázatos hűségükről biztosították a szentatyát, ezáltal remélve az esetleges büntetések, szankciók elkerülését. A pápa és a megmentésére loholó ifjú germán lovagkirály mégsem találkozhattak, mert a pápa mielőtt Rómába érkezett volna, útközben elhalálozott. A később alkotó egyházi szerző, Amalricus Augerius szerint: „a sok áldásos, jó cselekedet, és a folyamatos üldöztetés miatti szenvedés felőrölte erejét, megtört, fáradt testét a földnek, nemes lelkét az égnek adta fel.”

(*) Adalbertről bővebben lásd: http://egyhazatyak.blog.hu/2013/07/10/adalbert_a_poroszok_apostola_775

Szerző: E.Katolnai  2013.06.25. 12:58 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr855376102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.