VIII. János (872-882)

VIII. János pápa 875 december 29-én Rómában, Német Lajos igényét semmibevéve császárrá koronázta Kopasz Károlyt. Ebben az időben a császári tekintély már kevesebbet ért, mint egy pápai áldás.

VIII. János a középkor első pápája, kinek idejétől számítva megszakad a pápai biográfiaszerkesztés több évszázados tradíciója, kivéve az erősen hiányos és befejezetlen, V. Istvánról feljegyzett kivonatot. A pápai 'életrajzok' a XI. század végéig egyszerű katalógus formában folytatódnak tovább; ritkán rövid jegyzetekkel kiegészítve, az egyházfők pontifikálásának éveit feltüntetve, esetleg még a pápa származását említik. Nem biztos, hogy a töretlen pápai folytonosság alátámasztását bizonyító katalógus kézirataiban felsorolt adatok kortárs bejegyzések; nyugodtan készülhettek generációkkal később is. Hogy miért szakadt meg az évszázados tradíciója a pápai biográfiaszerkesztésnek, arra számos spekulatív elmélet próbál választ adni. A középkori évszázadokon átívelő pápai kancellária kézirathiányát szegényesen pótolja a korabelinek mondott frank-germán évkönyv-krónika irodalma, a Monte Cassino-i szerzetesek kéziratai, melyekhez még hozzásorolható a szintén frank-germán területeken szerkesztett és többszörösen átmásolt levélgyűjtemények figyelembevétele. Természetesen a római (laterani) kézirathiányt semmi sem pótolhatja.

Az egyházi szerzők szerint a laterani scrinium (irat/levéltár) megszakítás nélkül működött az egész középkor folyamán, és a pápai leveleket, határozatokat, zsinati döntéseket átmásolták, majd az értékes dokumentumokat könyvtárakban helyezték el. Ezek a könyvtárak azonban nyomtalanul eltűntek, a legjelentősebbnek számító laterani könyvtárral egyetemben, melyet a normann Guiscard semmisített meg, mikor 1084-ben felperzselte a Lateran komplexum egyik szárnyát, melyben a pápaság leggazdagabb könyvtára volt. Állítólag létezett egy másik pápai könyvtár is Rómában, az ún. 'Chartularia Toronyban', melynek anyagát II. Frederick pusztította el 1244-ben. A Pápai Állam középkori okmányhiánya inkább keresendő a kereszténység kizárólagosságra való türelmetlenségben, ami kiszorította a klasszikus műveltséget és nem tűrte a világi tudományok tanítását. A papság elképzelhetetlennek tartott egy az egyháztól kívülálló, művelt réteg létezését, csak azok tanulhattak írni-olvasni akik intézményeikbe tartoztak. A sötétség homálya nem véletlenül volt a legsűrűbb Rómában, a fundamentalista kereszténység fellegvárban, ahol még a pápai kollégium többsége is írástudatlan volt. Gregorovius így ecseteli a IX. sz. Rómájának szellemi szintjét: „A nagytudású, bölcs Phótiosz pátriárka, – akit Miklós pápa kiátkozott –, ha valahogy megjelent volna a IX. századi Rómában, tudását, műveltségét a római klérus természetfeletti fenoménnak vélte volna: egy sem akadt közöttük, aki ismerte volna azon filozófusok, költők, tudósok nevét, művét, kiknek töredezett, megcsonkított, de még mindig meglévő szobrai megtalálhatóak voltak a Trajanus Forumán. A római papok, kardinálisok tudatlansága, műveletlensége lehangoló, szomorú érzéssel töltötte el az odalátogató keleti egyházfőket.” Évszázadokon keresztül nem létezett Rómában a lateráni scriptoriumon kívüli történelemírás; senki nem irt krónikát, nem jegyzett évkönyvbe eseményeket, és ami volt, a LP. feljegyzései, azok is szegényesen, interpolálva, sokszor később szerkesztve, magányosan szerénykedve tanúskodnak egy olyan korszakról, mikor Rómát elborította a sötétség. Itália más részein sem volt sokkal jobb a helyzet, de egy picit azért mégis jobb volt. Velencében Agnellus megírta a velencei érsekek történelmét, János Dékán összeállította városa, Nápoly püspökeinek biográfiáit és ezenfelül még ott voltak Monte Cassino lelkes 'történész' szerzetesei, mint pl. Erchempert. Rómában ritka kivételnek számított az ottani átlagos műveltséget jóval meghaladó Anastasius Bibliothecharus, aki azonkívül, hogy latinra fordította Theopanész, Niképhorosz és Szünkhellos György történelmi munkáit, több pápa életrajzának kéziratait is rendezte, kibővítette a korábbi katalógus és kalandár formában feljegyzett szűkszavúságot, és más események hozzátoldásával harmonizálta az adatszegény pápák életrajzát. A IX. sz. utolsó harmadának kevés számú szerzői között még talán említésre érdemes Anastasius kortársa, Himmonidész János. Aztán mintha elvágták volna az alkotni képes római írástudók listáját. A jelenlegi Vatikán Könyvtárat V. Miklós (1447-1453) alapította. A könyvtár legrégebbi levélgyűjteménye a III. Ince (1179-1180) pápa korától rendezetten dokumentált, több mint 2000 kéziratból álló 'titkos' regiszter. A laterani kancellária folyamatos működésének és gazdag kéziratanyaga létezésének ellentmond a 936-ban Rómába látogató reimsi szerzetes, Frodoard szerzeménye. Frodoard útjának legfőbb célja az volt, hogy a verses történelemkönyvében szereplő pápák életéhez adalékokat gyűjtsön. VII. Leó pápa szívesen fogadta a germán szerzetest, akinek a később befejezett művéből látható, hogy hozzájuthatott a lateráni könyvtárban tárolt LP. kézirataihoz. Frodoard 936 után fejezte be művét, de I. Miklós pápa halálától (867) Frodoard kéziratforrása teljesen megszűnik, és innentől a szerző kizárólag pápai sírfeliratok (epitáfium) közléseire támaszkodott. Más szóval egy több mint 60 évet átfogó időszakról, a XI. Jánosig uralkodó húsz pápáról semmi tényleges tartalommal bíró feljegyzést nem talált a rendelkezésére bocsájtott pápai irattárban, és furcsa módon még II. Adorján vagy V. István életének töredékeiről sem talált információt. Frodoard atya ezekről a pápákról a nevükön kívül semmit nem tudott meg, és pl. a VIII. Jánossal kapcsolatos események anyagát is a pápa sírfeliratából és a Reims érsekéhez küldött leveleiből merítette. VIII. János cselekedeteiről egyetlen sort sem talált a laterani irattárban.

A hiány pótlására már a középkorban születtek próbálkozások, például a LP. második részének nevezett folytatás, a reimsi diakónushoz tartozó Szent Giles szerzetesházának könyvtárosa, Vilmos Péter szerkesztésében, 1142-ben készült Pápák könyve, mely Szent Pétertől II. Adorjánig (872) nagyjából az eredeti LP. kéziratanyagát követte. Innentől megszakad Vilmos Péter forrásanyaga, műve folytatását katalógussal és saját maga által szerkesztett életrajzokkal bővítette ki II. Honorius pápáig (1073-1130) bezárólag.

(János leveleivel külön kell foglalkozni.)

Szomorú tényként könyvelhetjük el, hogy a pápai regiszter VII-X. századi anyaga teljes egészében elveszett és emiatt az összes erre az időre eső pápai levél mind csak – főleg frank-germán kolostorokban készült – másolatok másolata, melyeket így képtelenség összehasonlítani a római kancellária 'eredeti' dokumentumaival. Kivételt képez ez alól VIII. János (872-882) leveleinek kompilációja, mely Monte Cassino kolostorának gyűjteményében őrződött meg. A 314 levélből álló gyűjtemény a 876-tól János haláláig terjedő hat év leveleit tartalmazza, és legnagyobb hibája, hogy egyetlen lapja sem származik a IX. századból, hanem az 1070 és 1080-as évek közötti másolat. A mintának használt IX. századi kéziratokból egyetlen papiruszlapot sem őriztek meg, még töredék-formában sem. A kéziratgyűjtemény jelenleg a Vatikán könyvtárában található 'Registrum Vaticanum, 1.' cím alatt. A másolást két ismeretlen szerzetes végezte Desiderius apát és Gaetai János irányítása alatt, akiből később II. Gelasius pápa lesz. A híressé vált levelek mind a mai napig vitákat váltanak ki: hogy a másolatok mintái vajon levélvázlat, piszkozat vagy a már tökéletesített, végleges forma átírásai voltak-e, vagy mennyire pontos, hűséges az átmásolt szöveg, melyek eredetijét senki sem ismeri, vagy hogy milyen célokat szolgált a levelek másolása és mennyi azokban a kiegészítés, a pótlás (kodicillus). Az 1080-as Monte Cassino-i levélszerkesztés előtti idők kánonistái (Regino, Bruchard, vagy a '74 Titulus' szerzője) nem ismerték ezt a 314. levélből álló gyűjteményt, csak a 876 előtti levelekről volt tudomásuk. A 876-os év előtt kibocsájtott, VIII. Jánosnak tulajdonított 62 levélből 55 levélkivonat került be a Collectio Britannica-ba, majd onnét Deusdedit, Chartresi Ivo és a 'Collectio Tripartita' dekrétumgyűjteményeibe. Csak ennek a 62, 'korainak' mondott János-levélnek a kivonatai kerültek be a Nyugat-európai kánonkollekciókba, a többi – Monte Cassino-i – levél 200 évig ismeretlen volt, ezért a levélgyűjtemény autenticitása nyugodtan megkérdőjelezhető.

Számunkra, magyarok számára azért fontos a Monte Cassinóban összeállított János-levélgyűjtemény, mert csak ezekben esik szó a pápaság és a szlávok viszonyáról, ill. ebben a gyűjteményben található a híres, 880-ban kelt Industriae Tuae kezdetű bulla - amellyel VIII. János lehetővé tette a szláv nyelv használatát. Az eredeti bullában (ha volt ilyen) valószínű, hogy csak ez szerepelt, míg a szláv uralkodó nevét (Szvatopluk) a Fulda Évkönyvből átvéve a XI. századi másolók illesztették be, olyan látszatot keltve, mintha a szláv vezért ismerte és megszólította volna VIII. János. A szláv uralkodó nevének addíciójára szükség volt, mint jogalapot képező 'bizonyítékra', mellyel a pápaság a morva egyházterületek feletti elsőbbségét óhajtotta hangsúlyozni. A frank-germán okmányokból kitűnik a salzburgi, és passaui püspökségek határozott törekvése, melyben ezeket a területeket a saját ellenőrzésük alá szerették volna vonni. Nem volt mindegy, hogy hova, kinek a kincstárába folyik be a morva egyházterületek adója; hogy hány kézen vándorol át a befizetett arany, és abból mennyi vész el a fösvény német főpapoknak köszönhetően. Ezért volt szükség az Industriae Tuae összefércelésére.

Fontos továbbá hozzátennem, hogy másik II. Adorján pápának tulajdonított levél – melyre szintén nagy előszeretettel hivatkoznak a tót és az akadémista labanc történészek – szintén kései hamisítvány. Tehát nincs semmi alapja annak az állításnak, hogy II. Adorján (Hadrianus) pápa Metódot 870-ben Sirmium (Pannonia) érsekévé nevezte ki. A Phillip Jaffe által szerkesztett 'Regesta Pontificum Romanorum'-ban található okmány (Ep. 43. J2924.) hamisításához a Monte Cassino-i XI. századi VIII. János (Ep. 255.) levele szolgáltatta a mintát. Ugyancsak hamisnak könyvelhetjük el a 239-es sorszámmal ellátott, VIII. Jánosnak tulajdonított levelet is (a 879-ben kelt levélben, többek közt szerepel, hogy 'Pannonia Püspöke' (Metód) Rómába lett rendelve), valamint a Jaffe gyűjteményben (2973) meglévő Moimirnak írt válaszlevelet. De folytatni lehet a sort a Jaffe gyűjteményében is megtalálható VIII. János további leveleivel; a Kocel, 'Pannónia Hercegének' (2972), Szvatopluk, 'Pannonia Fejedelmének' (3319) címzett okmányok szitén hamisak, tehát amikor a hivatásos történészek ezen dokumentumokra hivatkoznak, akkor végeredményben a történelemtudományt csúfolják ki. A legközönségesebb hamisítványt, VIII. János 293. számú levelét, az Industriae Tuae-t lejjebb szintén említem. A dicső szláv múltat hangsúlyozó történészek szintén emlegetik II. Moimir (Muntimir) és Szvatopluk Rómába írt leveleit. Louis Leger, (A history of Austro-Hungarian from the ealiest time) című, tévedésekkel megtöltött, erősen elfogult munkájára hivatkoznak, ill. tudálékosan azt használják hiteles forrásnak. Leger a 1879-ben megjelent könyvében a Philippe Labbe, 'Sancrosancti' gyűjteményében (IX. 498), és Gian Domenico Mansi 31. kötetet kitevő kollekciójában (XVIII. kötet) található levelekre hivatkozik. A levelekkel csak egy baj van: mindkettő lényegesen később íródott hamisítvány, mely tény figyelembevételétől Leger szándékosan eltekintett. Leger félrevezető pontatlanságát vette át Hergentröther, és a XIX. századvégi germán akadémia, ill. ezt ismételgetik ma is a tót és a wikipédista történészek.

A VIII. János életével, cselekedeteivel foglalkozó ismertetések egyöntetűen a morva nép térítése körüli rivalizálás viszályával, a szláv népek feletti pásztori fennhatóság megszerzéséért tett római törekvéssel kezdik elbeszéléseiket. A viszályt elmérgesítette, hogy a morvák térítésével megbízott Metódot 871-ben Friesing püspöke foglyul ejtette, és rabságából csak két és fél év után szabadulhatott ki a pápai legátus (Anconai Pál) határozott fellépésének köszönhetően. A fentebb említett Monte Cassino-i levélgyűjtemény anyagából írt történelem szerint János pápa határozottan figyelmeztette Német Lajost, hogy Pannónia pásztori főhatóságának joga a pápaságot illeti, és követelte Metód érsekségébe történő azonnali visszahelyezését. A Metód ellen elkövetett goromba bánásmód miatt megdorgálta a német püspököket és elítélte Salzburg érsekét, Alwint. A szláv lelkek megmentéséért végbement, éveken keresztül húzódó versengést, valamint az egyház és a szlávok közti politika viszonyát a rendkívül ellentmondásos történelmi jelleg miatt jelen tanulmányban ismertetni lehetetlenség.

Ezért néhány évet átlépve, 875 kora tavaszához érve legelőször II. Lajos császár betegségéről és haláláról értesülhetünk, melyet szomorú veszteségként könyvelt el a római egyházvezetés. A Brescia városában elhunyt II. Lajosnak nem volt fiúgyermeke, csak egy lánygyermeket (Ermengard) hagyott, így Pávia királyi trónja megüresedett. 'Itália Királya' címe a császári titulussal karöltve, együtt várta következő hordozóját. Az elhalálozott Lajos császár mindkét nagybátyja – Kopasz Károly, Német Lajos – egyforma kapzsi sóvárgással, egymással vetélkedve óhajtották megkaparintani az itáliai királyságot és a magasztos cézár címét. Lajos király özvegye, Ingelberga, Német Lajos pártját fogta, de friuli hercege, Berengár, – aki anyja, Gizella révén Jámbor Lajos unokája volt – Német Lajos két fiát, Kövér Károlyt és Karlmannt támogatta apjukkal szemben. De mint kiderült, a német párttal rokonszenvező nagyok minden erőlködése kárba veszett erőpocsékolás volt, mert a császári-királyi címet – a velejáró birtokokkal együtt – II. Adorján pápa egy korábbi, titkos megállapodás értelmében már odaígérte Kopasz Károlynak (II. Ad. ep. 34.), és ennek tudatában nem lehet csodálkozni, hogy VIII. János a francia király megválasztása mellett határozott. A pápa döntését elődje ígéreténél jobban befolyásolhatta az erős, nagyhatalmú Károlytól elvárt hathatós segítségnyújtás kieszközölése, ami egyet jelentett 'Szent Péter ellenségei' fegyveres legyőzésével, a pápaság intézményének önzetlen védelmével. Kopasz Károly boldogan elfogadta János pápa meghívását, és rövid időn belül seregével Rómába vonult, ahol 875 december 17-én a pápa a Római Birodalom császárává koronázta. A koronázási ünnepségek után az új császár Páviának vette útját, ahová nemsokára VIII. János is követte. Károly hamarosan birodalmi gyűlést (diétát) hívott egybe, minek fénypontjaként az itáliai főrendek Itália királyává választották. Kopasz Károly nem maradhatott Itáliában, hiszen a jóval gazdagabb francia királyság ügyeinek intézését nem lehetett Páviából irányítani, de maga helyett felesége (Richilda) testvérét, Boso herceget bízta meg az itáliai királyság vezetésével. A Páviában megtartott ünnepi ceremóniák után az új császár visszatért Reimsbe, de nem sokkal hazaérkezése után, az amúgy gyáva Károly valahogy mégis megbátorodott, mert mikor Német Lajos halálát meghallotta, sereggel vonult Lotharingia hozzá nem tartozó részébe. Hadi kalandja azonban kudarcba fulladt, mert szerencsétlenségére Német Lajos második fia, III. Lajos Andernachnál csúfos vereséget mért rá.

Mint az várható volt, Kopasz Károly nem tudta és nem is akarta sereggel támogatni a pápát, hiszen meggyengült országa még a normann betöréseket sem volt képes kivédeni, nemhogy Itáliában új frontokat nyitva háborúkba tudjon bocsátkozni. A páviai ünnepségről visszatérő pápát egy elégedetlen, cselszövésre, pátütésre mindig képes nemesség várta egy hasonlóan kétszínű klérussal egyetemben. Német Lajos itáliai hívei, Ingelberga, Berengár, Toszkána őrgrófja, Adalbert, Spoleto hercege, Lambert szították a méreg és a harag tüzét, és meglepő módon soraikban találjuk Porto püspökét, Formosust is. Azt a Formosust, aki még néhány hónappal korábban lelkesen egyengette Gadericussal és Arrazói Jánossal a francia király, Kopasz Károly itáliai útját. Igazából Formosus óvatosan lavírozott Itália hatalmasai között, sehova nem kötelezte el magát teljesen, senkinek sem akart őszinte híve lenni, csak a saját karrierjét tartotta szem előtt, melynek célpontja nem volt kevesebb, mint a pápai trón megszerzése. Róma gazdag, befolyásos családjai, állami, egyházi tisztségviselői hol ide, hol oda esküdtek hűséget, és rangjukhoz méltatlan viselkedésükkel még sötétebbé, félelmesebbé tették koruk kegyetlen világát. A Lateran palota hadnagya, a nomenklatúra (pápai titkár) Gergely, és unokaöccse György, István a secundicerius (államtitkár), Sergius, a katonai egységek parancsnoka (magiszter), mind tipikus bűnözők voltak, a kevés vagy semmi erkölcsi elkötelezettséggel nem rendelkező, züllött római arisztokráciát képviselték. György például büntetlenül, egyszerűen meggyilkolta első feleségét, hogy elvehesse a gazdag családból való Konstantinát, aki a nemrég elhunyt III. Benedek unokahúga volt. Sergius is 'szép' családból származott, hiszen unokaöccse volt I. Miklósnak, ami jogot biztosított számára az erkölcstelen duhajkodáshoz, és botrányos magánéletével szüntelenül kavarta a kedélyeket. Mikor forróvá kezdett válni a talaj Gergely és György talpa alatt, az éj leple alatt több templomot kiraboltak, majd a spoletói hercegség területére menekültek. Sergius és István hamarosan követték őket és egy egész szép kis lator kompánia alakult ki a spoletói herceg védőszárnya alatt. A megbotránkozott pápa 876 áprilisában szinódust hívott egybe, ahol kiátkozták a rabló-tolvaj főpapokat és arisztokrata bűntársaikat. A Portus püspökségének székét otthagyó Formosust szintén ezen a szinóduson közösítették ki. A híres püspököt megfosztották továbbá székétől és eltiltották minden egyházi tisztség viselésétől. Formosus megbuktatásában fontos szerepet kapott az a tény, hogy Bulgária térítésének elszalajtása fájóan érintette a római klérust, és bűnbakot keresve többen Formosus intrikájának tulajdonították a csúfos kudarcot. Még VIII. János pápa is ellene fordult, mikor egyik levelében (Ep. 24, Pat. Lat. t. 126) úgy írja, hogy Formosus rávette, majd esküvel kötelezte Boriszt, hogy az rajta kívül senki mást ne fogadjon el a főpásztori tisztség betöltésére. Pedig Borisz Bizánchoz történő fordulásának valódi oka Miklós pápa helytelenül makacs politikáján kívül inkább Bazileosz császár (867-886) összeköttetéseinek tudható be, aki gyermekkorát és ifjú éveit, – mint magasrangú túsz – a bolgár kán udvarában töltötte, ahol sok barátra lelt. Az ifjúkori barátságokat felhasználva érte el saját pátriárkája előnybe helyezését a római katolikusokkal szemben.

Majdnem pontosan ismétlik önmagukat a történelmi események 876-ban, mikor az arabok, – mint 30 évvel korábban –, megint lerohanták a Római Állam területét; Toszkánát, Campagnát és Latiumot. „Zárdák, monostorok, domusculteák váltak a földdel egyenlővé, lakóit legyilkolták vagy rabszolgának hurcolták el, és Campagna kietlen pusztasággá változott.” (...) „Városok, erődök, falvak tűntek el nyomtalanul, lakói elmenekültek, püspökei, papjai szétszóródtak. A megmaradtak Róma falai közt keresnek menedéket és a kegyetlen pusztítást látván már csak abban reménykednek, hogy Isten megmenti a várost a végső pusztulástól. Róma környéke olyan borzasztó csapásokat szenvedett, hogy egyetlen felnőttet vagy gyermeket ott többé találni nem lehet.” – írja elkeseredetten többek közt Kopasz Károlynak küldött leveleiben (Ep. 21, 30-34.) VIII. János. Mindemellett a dél-itáliai városállamok sok esetben szövetséget kötöttek, kereskedtek a muzulmánokkal és rendszeresen fogadtak fel zsoldjukba arab bandákat. A szaracén befolyás annyira megerősödött II. Lajos halála után, hogy Nápoly, Amalfi, Salerno és Gaeta – írja Erchempert – a muzulmánokkal közös frontot kialakítva együttesen léptek fel a Pápai Állammal szemben.

Az úszó erődökhöz hasonló dromónok, hosszú évszázadokon keresztül próbálták megvédeni Bizánc felségvizeit. 

Hogy a pápai államot fenyegető tragikus helyzeten segítsen, 877 tavaszán János először Salernóba utazott, ahol sikeresen meggyőzte Guaiferius herceget, hogy bontsa fel a muzulmánokkal kötött szövetséget, majd onnét Amalfiba vette útját. Pulcharius, Amalfi grófja szintén hajlandó volt egyezkedni a pápával, de Nápoly ura, II. Sergius visszautasította a muzulmánokkal megkötött egyezségek felbontását, főleg elképzelhetetlennek tartotta a város kikötőjében létrehozott, rendkívül jól jövedelmező rabszolgapiac megszüntetését. A pápát fájóan érintette a nyers elutasítás, kiátkozta Sergiust és szintén átkot hirdetett ki Nápoly városára, majd utána Guaiferius seregét zsoldjába állítva rajtaütött a nápolyi hercegségen. A kezdeti szerény siker után azonban sok eredményt nem ért el, ami még jobban feldühítette, és démoni sugallatnak engedve 22 foglyul ejtett nápolyi kisnemest lefejeztetett. Nápoly harcászatilag túl kemény dió volt a pápának, de persze nem adta fel küzdelmet, és nápolyi ügynökein keresztül megkörnyékezte Sergius testvérét, Athanasiust, aki mellesleg Nápoly püspöke volt. A nápolyi kaland után a pápának sikerült kiegyeznie a Gaeta és Amalfi kikötőiben állomásozó görög hadiflotta parancsnokaival (Gregoriosz, Theophilaktosz), flottájukat kibérelte, görög katonaságát, legénységét, evezős rabszolgáit a pápaság szolgálatába állította. Senki ne gondoljon egy jelentős ütőképességű hajóhadra, ám az akkori feltételeknek megfelelően, a több mint egy tucat dromonból álló flotta mégis komoly kihívást jelenthetett a kisebb, sebezhetőbb arab hajóknak. A dromon típusú bizánci hadihajók először I. Jusztinianosz császár alatt híresültek el, és Belizár is ezekkel szállította csapatait Itáliába és Észak-Afrikába. Egy ilyen hajó többszintes, 170 láb (kb. 60 m.) hosszú, elöl-hátul tornyokkal megerősített, száz evezővel meghajtott, de mégis lassú mozgású vízi jármű volt, dárdahajító és 'görögtüzet' kibocsájtó szerkezetekkel felszerelve. Ami talán a legfurcsább a bizánci hadihajókban, hogy Jusztinosz császár ideje óta semmit nem változtak, kivitelezésük, építésük nem fejlődött, és ez is, mint annyi más hasonló dolog, a sötét középkor megrekedését, megállását képviseli. Lassú mozgásuk ellenére mégis végzetesek voltak egy kikötőben vagy folyótorkolatban meglepett arab hajóhaddal szemben, mely hajók védtelenek voltak a vízen úszó masszív 'erődök' ellen. A pápa Portóban maga állt a flotta élére, és Circe-nél sikeresen beszorított egy kisebb arab flottát; 18 hajót elsüllyesztett, 600 rabszolgát kiszabadított és az arab kalózok nagy részét felkoncoltatta. A pápai hadvezetés csodatételeivel kapcsolatban (nem úgy mint a dromonoknál) határozott fejlődést látni, mert amíg Leó pápa fekete mágiával semmisítette meg a szaracén hajóhadat, addig János már mint tengeri admirális vezette győzelemre a pápai flottillát.

Rómába történő visszatérése után értesült János pápa a nápolyi Sergius bukásáról, amit eredetileg ő készített elő, és amit szintén ő pénzelt. Athanasius semmiben nem volt különb testvérénél; pap létére és püspöki rangját semmibe véve harácsoló, fösvény, világi élvezeteket kergető életvitelt választott magának, és amikor a pápai ügynökök kellőképp behálózták a nápolyi palotát, elérkezettnek látta az időt cselekvésre. Az éj leple alatt maga vezette a torokmetsző brigantikat a palota termein, folyosóin át; testvérét az ágyából rángatta ki, majd brutálisan, egy kampós villával saját kezűleg tépte ki szemeit. A sebeitől vérző, fájdalmában agonizáló testvérét Athanasius 'azon melegében' kordéra rakatta, és Nápoly volt ura úgy érkezett meg Rómába; véresen, piszkosan, elfertőződött sebei miatt lázban fetrengve az 'ezerszer megáldott szentatya' elé. János pápa a keresztény könyörületességnek eleget téve bevágatta Sergiust –abban az állapotban, ahogy megérkezett – a Laterán tömlöcébe, és hagyta, hogy az iszonyatos kínok között még napokig ott szenvedjen, míg el nem ragadta a megváltó halál. A pápa megdicsérte és pénzjutalommal tüntette ki Athanasiust, ám öröme nem volt hosszú életű, mert az nemsokára legalább olyan hitvánnyá vált, mint amilyen testvére volt. Herceggé koronáztatta magát, miközben püspöki címét is megtartotta; kegyetlen despotaként uralkodott, és még a testvérénél is több szaracént fogadott zsoldjába, akik segítségével folyamatos háborút vívott a pápai állammal, valamint az összes többi a szomszédos hercegségekkel. A pápa ekkor jobbnak látta, ha kiegyezik a szaracénokkal, akik évi 25.000 ezüst 'mancusi' adó megfizetése mellett hajlandóak voltak a békére (Ep. 89.). Ezek után hátat fordított Itália déli részének, hogy minden energiáját egy erős, a pápaság érdekeiért síkraszálló uralkodó megtalálására fordíthassa.

A pápaság számára Itália északi részein sem volt rózsásabb a helyzet. A páviai udvarnak csak névlegesen volt ura, mert Boso herceg visszahelyezte udvarát Dél-Franciaországba, és még látogatóba sem ment Itáliába, míg Lambert, Spoleto hercege látszólag az új császárt, Kopasz Károlyt szolgálta, de közben szégyentelenül kacsingatott Német Lajos fiaira is. A pápai államtól északra lévő megyék, városok többsége német-párti volt, de még az ottani egyházvezetés is megoszlott, vezetőik közül jó néhányan szembehelyezkedtek a pápai akarattal. Német Lajos 875-ben hunyt el, és fiai nem elégedtek meg az apjuktól örökölt javakkal, hanem telhetetlenül mind az itáliai királyság megszerzéséért epekedett, ám egyikőjük sem volt elég erős ahhoz, hogy magához tudta volna ragadni a hatalmat. A következő év nyarán Kopasz Károly jelentős haddal Itáliába látogatott és a hozzásiető pápával Vercelliben találkozott, onnét mentek együtt Páviába, az itáliai királyok székhelyére. A sors úgy hozta, hogy nem tudtak sokáig örvendeni egymás társaságának, elmaradtak az ünnepi misék és a fényes bankettek, mert annak jött híre, hogy Karlmann nagy sereggel közeleg. A gyáva Károly még nagyon is jól emlékezett az andernachi vereségnél rátörő halálfélelemre, és most rémülten maga köré gyűjtötte seregét – még azt sem várta meg, hogy igaz-e a hír –, s rohamléptekkel indult vissza királyságába. A pápa csalódottan tért vissza Rómába, ahol nemsokára Kopasz Károly halálhírét vette. Történt pedig, hogy lázbetegség ütött ki a menekülő királyon, és zsidó orvosa antidotuma – talán rosszul lett kikeverve – fél nap alatt végzett a császárral. Károly váratlan halála még jobban felkavarta az amúgy is sötéten zavaros itáliai politika vizét. Itáliában most már könnyedén győzedelmeskedett a 'német'-párt, és Lamberttel élükön az előző évben elhalálozott Német Lajos fia, Karlmann császárrá koronázását szándékoztak keresztül vinni, amihez elengedhetetlen volt a pápa közreműködése. Karlmann ekkor már Észak-Itáliában, Berengár birtokán táborozott kísérőivel és zsoldoscsapatával, onnét irányította hívei erőlködését. A pápának esze ágában sem volt császárrá koronázni Karlmannt, és szándéka elpalástolásra bonyolult tárgyalásokba bocsátkozott, úgy húzta az időt, ahogy tudta, csak ne kelljen a beleegyezését adnia. A tél beálltával minden magyarázatot mellőzve megszakította a tárgyalásokat és bejelentette, hogy tavasszal Franciaországba szándékszik utazni. A pápa lépése felháborította a Karlmann nevében tárgyaló Lambertet és Toszkánia őrgrófját, Adalbertet, akik válaszként a következő év kora tavaszán bevonultak Rómába, megszállták a Lateran palotát és a Szent Péter komplexust, a pápát pedig házi őrizetbe vették. A pápa tudta, hogy nem merik megölni, és hogy Lambert sem vesztegelhet sokáig Rómában, ezért durcásan ellenszegülve játszotta a hős mártírt, miközben lepergett róla minden fenyegetés, könyörgés és szép szó. A sikertelenségében megszégyenült Lambertnek tényleg el kellett hagynia Rómát, és a pimasz pápa még átokkal is megfenyegette az elvonuló herceget, ha mégegyszer be meri tenni a lábát a pápai államba. Megkérdezhetné persze valaki, miért nem volt jó kandidátus Karlmann a pápának, hiszen ő is volt legalább olyan jó katolikus, mint bármelyik testvére vagy nyugat-frankhoni unokatestvére. Ebben az esetben is inkább arról volt szó, hogy a pápa az, aki a választás előjogát magának fenntartva nem engedhette meg, hogy helyette holmi lombard hercegek döntsenek, és már csak azért sem fogadhatta el Karlmannt. Dacos önfejűségét követve hallani sem akart a német királyok igényéről, és 878 tavaszán elindult Franciaországba.

A pápa Frankhonba történő utazása lehetetlen lett volna a szárazföldön, mert Rómától északra Karlmann feldühödött hívei azt megakadályozták volna, ám a szaracénokkal történt kiegyezésnek köszönhetően Portóból biztonságosan áthajózhatott Marseille-be. Először Arlesbe, Boso herceghez sietett, majd együtt mentek Troyesbe, ahol a 'Hebegő' Lajos várta (846-879) őket. János pápa a szánalomra méltó Lajost Franciaország királyává koronázta, országa egyházi és világi méltóságai előtt, arról azonban nincs tudomásunk, hogy az itáliai királyságot, vagy a császári koronát felajánlotta volna. De ha már ilyen szépen összejött a sok érsek, püspök, János az alkalmat megragadva hamarjában megszervezett egy gyors szinódust is. A tisztes püspöki kar előtt – azok beleegyezésével – János kiátkozta Lambertet, Adalbertet az összes korábban elmenekült főpappal együtt, és végül utoljára, még egyszer kiátkozta Formosus püspököt. Ez volt minden 'érdemi' eredmény, amit elért Franciaországban, mert a Lajos királlyal megtartott tárgyalásokon egyértelművé vált a pápa előtt, hogy a király nemcsak dadogós, de szellemileg is hátramaradott, és így alkalmatlan az itáliai viszályok rendezésére. Lajos király nem volt képes semmilyen vezető hivatalt betölteni, sokszor betegeskedett, testét állandóan nyavalyák gyötörték és mindössze két évvel élte túl apját, Kopasz Károlyt. Elkeseredés és a gyors tenniakarás kapkodása játszhatott szerepet János elhamarkodott döntésében, mikor Boso herceget vélte a legmegfelelőbbnek a páviai királyi trón betöltésére. Boso, Lombardia névleges hercege, Kopasz Károly unokatestvére volt és új felesége nem volt más, mint Irmengard, II. Lajos császár egyetlen leánya és örököse. A pápa szemében Boso volt az egyetlen főúr Európában, aki képes lett volna Karlmannak ellenszegülni és rendet tenni a szétzilált Itáliában. A pápa kegyes jóindulattal figyelmen kívül hagyta, hogy Boso megmérgezte első feleségét, miután arra ráunt, de ez a tény, ilyen fontos körülmények között nem jelenthetett gondot, és különben sem a pápák feladata volt ilyen kicsinységekkel foglalkozni.

János pápa egy évet maradt Franciaországban, többnyire Boso társaságában, akit a karácsonyi ünnepek alatt fiává fogadott. A lakodalmakon és vadászatokon kívül jobbára imádkozással és szövetségesek felkutatásával töltötte idejét, majd a következő év tavaszán Boso herceggel tért vissza Itáliába. A nagy hatalmú főúrnak hiába volt jelentősnek mondható zsoldoshada, mégsem kezdhetett háborút, mert Berengár, Lambert, Milánó ura, Anspert, mind ellenségesen viselkedett irányában, sőt még anyósa, Engelberga sem támogatta. Boso belátta helyzete kilátástalanságát, de azért Pávia városáig kísérte a pápát, majd sarkon fordult és visszatért uradalmába, Provence-ba. A pápának sem maradt más a csalódásokkal teli bolyongása után, mint visszamenni Rómába és tovább folytatni a szokásos, cselszövésekkel teli, többkulacsos vatikáni politikát, melynek tényleges vesztesei – a szaracén támadásokat leszámítva – sosem a püspökök vagy a papok voltak. És bizony a pápai politika ismét bizonyította szégyentelen jellegét, mert János nemsokára minden indok nélkül elpártolt fogadott fiától, Bosótól, minden ok nélkül despota kényúrnak nyilvánította, aki nem méltó a római Anyaszentegyház támogatására. Teljes hátraarcot fordulva hirtelen ő is német-párti lett, és az akkor már egyre komolyabban betegeskedő Karlmann testvérét, III. Lajost kezdte el csábítgatni a császári cím felvételére. A szüntelen pápai cselfogás, fortélyoskodás végül rákényszerítette a három német-ági királyi testvért (Karlmann, Lajos, Károly), hogy maguk között döntsék el, kié legyen az itáliai királyság és a Birodalom Császára sokat nem mondó titulusa. Kövér Károlyra, a legfiatalabbra esett választásuk, aki nem sokat teketóriázott; seregével bevonult Páviába, ahol királlyá választatta magát, majd 880 karácsonyán Rómában János pápa császárrá koronázta. Ha volt valami halvány reménység a pápában, hogy Károly majd az egyház bajnoka lesz és megsegíti Rómát, akkor az hamarosan szertefoszlott, mert Károly ki nem állta a pápa erőszakosan mesterkedő ármánykodásait, személyét, karakterét megvetette, társaságától viszolygott, ezért mihelyt tehette, sietve visszatért királyságába. Annyira nem érdekelte Róma sorsa, hogy egy esetben sem küldött legátusokat vagy királybírákat, és hagyta, hogy a korábban kialakított császári jogok, privilégiumok gyakorlása elenyésszen.

A következő évben Lambert elhalálozott, de evvel nem csökkent János pápa ellenségeinek száma, mert a helyébe lépő Guido ugyanott folytatta a mindenkivel szembeni ellenségeskedést, Itália bomlasztását, ahol apja abbahagyta, és lehet, hogy az ő közreműködésének is szerepe volt János pápa halálában. A pápa még tanúja lehetett 880-ban Karlmann halálának, majd az ifjabb Lajos 882-ben bekövetkezett végének, amit csak néhány hónappal élt túl. János nem érhette meg a 882 év karácsonyát; először megmérgezték, majd napokig vergődött borzalmas kínok között, és mert a méreg csak nem tudta megölni, ezért a 'superista' (gazdasági felügyelő) Gergely kalapáccsal bezúzta koponyáját.

A morva ‘birodalommal’ kapcsolatban, talán hasznos lehet az alább közölt néhány bekezdés.

 

 A híres, a szlávok által nagyra értékelt Industriae Tuae fényképmásolata, melynek eredetije természetesen nincs meg, és - ami helyette van - a XI. századi másolat (hamisítvány) szövegének tartalma téves történelmi szemléletet szült. Már maga a címzés is otromba, utólagos hamisítvány: „Szeretett fiunk, kiváló herceg, Szvatopluk.” A levélben a pápa szintén megerősíti Winchinget (Vichinga) a Nyitrai Püspökség hivatalában történő beiktatásában, mely egy olyan IX. századi püspökség volt, ami csak a később élt papok fantáziájában létezett. Habár a levelében megengedte a szláv nyelv (glagolitic) liturgikus használatát, mégis kegyesen – külön – engedélyezte Szvatopluknak a latin liturgia használatát, mert a latinul kitűnően beszélő szláv zsupán anyanyelve helyett annyira ragaszkodott a latinhoz.

A IX. sz. tündöklő tót fejedelmei és azok birodalmai meséjéhez két germán kézirat, a Fuldai Évkönyv és a 'Conversio Bagoariorum et Carantanorum' (Bajorok és Karanténok Megtérése) (*) szolgáltat kétes értékű hivatkozási alapot. Ezenkívül néhány szláv krónika, valamint hamisított, interpolált pápai levelek jöhetnek még számításba, legalábbis a kritikamentes akadémista történetíróknál. A bizonytalan mondavilágra alapozott, visszamenőleg alkotott történelem két jellegzetes műve a Metód élete és a Szlávok királysága.

Vita Methodii

A Metód élete c. mű meghatározhatatlan időben, de történészeink szerint valószínűleg a X. században és valahol 'Nagy Morvaországban' készült. Szerzője ismeretlen, de talán egy Gorazd nevű pap írta. A Fuldai Évkönyv szláv neveit (Rastiz-Ratislav, Zwentibold-Szvatopluk, Kocel) felhasználva egy sosem volt szláv hatalmat sugall. Ha egy ilyen komolynak számító munkát képesek voltak szláv papok valahol 'Nagy Morvaországban' a X. sz. elején megírni, akkor érthetetlen, hogy miért nem voltak képesek lemásolni a pápai leveleket, de különösen a rendkívül fontossággal bíró VIII. János bulláját.

A Metód-legenda megemlíti, hogy a 882-ben Morvaországból Bizáncba tartó Metód egy magyar "királlyal" találkozott: "Megérkezve pedig a Duna tájékára egy magyar király akarta Őt látni."

Regnum Sclavorum

A Regnum Sclavorum (Szlávok királysága) c. krónikát egy ismeretlen dukljai szerzetes írta a XII. sz. második felében. A krónika kitalált gót-szlovén uralkodókat és hozzájuk erőltetett hamisított eseményeket sorol fel az V. sz. végétől a X. sz. közepéig, majd a X. sz. közepétől a XII. sz. közepéig már jobbára valós szláv királyok hiteles történelmét ismerteti. A krónika XII. században írt eredetije nem maradt fenn, csak a XVI. században alkotó Marko Maruli latin nyelvű fordításából ismerjük, melyből nem tudni, hogy mennyi az originál, és mennyi a Maruli általi hozzátoldás.

A kitalált szláv birodalmak és fejedelmek létezésének alátámasztására nincs egyetlen kortárs okirat sem, és az azt propagáló akadémisták kizárólag időben jóval később – szláv papok által – szerkesztett krónikákra hivatkoznak. Ilyen krónika például a prágai cseh szerzetes, Cosmas Pragensis műve, a 'Chronica Bohemorum', mely szintén XII. századi alkotás.

 Így néz ki egy papok által összefércelt középkori hamisítvány, mely pontosan annyira otromba és közönséges, mint a tótok korai történelme. Privina történelmi jelentőségére tót történészek boldogan hivatkoznak a Bécsi Nemzeti Levéltárban található középkori adományozó oklevélre, amit – a tót akadémisták szerint – Német Lajos állította ki 860 február 20-án; melyben igazolja, hitelesíti a Blatnohrad (Zalavár) környéki földek Privina általi odaajándékozását a Passau melletti Niederalteich monostorának.

 

 

                                                                                            Nem árt talán, ha röviden áttekintjük a IX. sz. végi frank-germán uralkodók neveit.

A Karoling-kor középső/utolsó szakaszában két ágra szakadt uralkodó hercegek, királyok történéseit olvasva zavaró lehet a nevek azonossága, mert Német Lajos fiai Karlmann, Lajos, Károly ugyanazokat a neveket kapták, mint Hebegő Lajos fiai; Karlmann, Lajos, Károly.

Nyugati Frank királyok; Kopasz Károly fia, II. Hebegő Lajos, akinek fiai; II. Karlmann (866-884), 18 évesen vadászaton – ismeretlen körülmények között – halt meg, III. Együgyű Károly, (879-929), III. Győzedelmes Lajos (863-882)

III. (Vak) Lajos (kb. 882 – 928), Alsó-Burgundia és Itália királya valójában már csak félig Karoling király, anyja Ermengard hercegnő által, aki II. Lajos német-római császár leánya volt. (Apja Boso herceg)

Keleti-ág, Német Lajos fiai: legidősebb Karlmann ( 828-880), Kövér Károly (839-888), aki II. Károly is, mint keleti frank király, és III. Károly is, mint a Nyugat Frank Királyság ura, III. Ifjabb Lajos (830-882),

Karlmann: Bajorország és a délkeleti grófságok …

III. Lajos: a Rajna-vidék

Kövér Károly: Alamannia 

 

Szerző: E.Katolnai  2011.10.01. 04:03 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr853269111

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

E.Katolnai 2011.10.02. 12:36:17

Hazugságokra és hamisításokra épült tót történelemnek köszönhetően nem létező 'birodalomra', 'fejedelmekre' hivatkozva vitatták el tőlünk Felvidékünket, ill. ennek az összetákolt szemét-történelem nagyban hozzájárult Trianon tragédiájához. De az még hagyján, és valahol talán érthető, h a tót történészek pofátlanul gyártják a 'történelmet', erre lehet mentségük. De, h a Magyar Tudományos Akadémia történelemmel foglalkozó trógerei (Dümmerth, Györffy, Glatz stb.) ugyanezt ismételgetik: az egyenlő nemzetünk történelmének megcsúfolásával.

Szégyen és gyalázat szálljon fejükre amiért népük érdeke képviselése helyett a tótok szemét-történelmét propagálják.