Miklós pápa fején nem a szokásos korona abronccsal körbefogott pápai süveg látható, hanem az egyiptomi fáraók homlokra simuló, hátul megkötött, vízszintesen csíkozott díszkendője (klaft vagy más néven khat), mely szintén mintát szolgáltatott a zsidó imakendőhöz. Kezében a behajtott végű pásztorbot helyett jogarszerű botot tart, mely világi hatalmát óhajtotta jelképezni. Jobbról-balról démonok őrzik, míg felül kígyószarvas ördög, alul pedig szakállas, ijesztő démon vigyázza. A kép akaratlanul is visszatükrözi Miklós jellemző vonásait, a lelkivilágából eredő jellegzetes félelemkeltő légkört.

 

I. Miklós (858-867)

 

Anastasius Bibliothecarius gondos szerkesztésén kívül Miklós pápa LP-ban található életrajzát más szerkesztők különböző korokban lemásolták, kibővítették és mint a legtöbb VIII-IX. századi pápai életrajz, a XI. században, Deusdeditnek köszönhetően nyerte el végleges formáját. A LP. adatain kívül főleg a Szent Bertin Évkönyvek nyújtanak még betekintést a kor eseményeibe, valamint a több mint 150, Miklós pápának tulajdonított, ám sok esetben megbízhatatlannak számító levéltöredék, kivonatanyag, melyek terjedelme 400 oldalt tesz ki a Monumenta Germániae gyűjteményében. Levelei először kisebb gyűjteményekben – például Vienne érseke, Ado, vagy Hincmar érsek gyűjteménye – kaptak helyet, ill. kerültek másolás formájában megőrzésre, majd később – főleg a halála után – nagy népszerűségnek örvendtek, amire példaként említhetnénk, hogy 47 leveléből 116 kivonat került be Gratianus Dekrétumgyűjteményébe. De Gratianus korát megelőző elterjedésük első lépcsőjében Regino, Burchard és a 'Collectio Deudecim Partium' játszott jelentős szerepet, majd további átvételt láthatunk Charters Ivo, Lucca-i Anselm és más kollekciók (Tripartita, Britannica) anyagában. Bár a legidősebb épségben maradt kézirattöredék, melyet I. Miklósnak tulajdonítanak (Biblioteca Vallicelliana, D. 38) Rómában található, nem a lateráni regiszterből hagyományozódott ránk, hanem egy IX. század végén, Reimsben készített másolat. Rothad, (†869) Soissons püspöke gyűjteményében 15 levél szerepel Miklós pápától, melyeket 863 és 865 között küldött Soissonsba. Ezek a levelek is másolat formában maradtak fenn, és kizárólag a Rothad püspök és Hincmar reimsi érsek közötti nézeteltérésekkel foglalkoznak. Talán a legértékesebb adatokat tartalmazó levélgyűjtemény a 'Paris, B.N. Lat. 1557' elnevezés alatt található kollekció, melyben 45 levél Miklós pápától, 27 levél pedig II. Adorján pápától származik. Külön kéziratcsoportot alkot az ún. Beauvais (Vat. Lat. 3827) gyűjtemény, mely a 860-866 közötti évek Miklós pápa és Phótiosz pátriárka egymás közti disputáját tartalmazza. Más kisebb, vagy időben későbbi gyűjtemények említésétől az egyszerűség kedvéért eltekintenék.

Nem kétséges, hogy Miklós megválasztását II. Lajos segítette elő, sőt szövetségesként mellé állt a korábbi bajkeverő Anastasius, és apja, Arsenius, aki a későbbiek folyamán Miklóssal szövetkezve kimagasló érdemeket szerzett a pápai diplomácia területén.

Történészeink Miklós pápáról alkotott véleményeit: „a középkor egyik legnagyobb hatású keresztény vezetője volt”, „a középkori pápaság egyik legmarkánsabb alakja”, „rátermett reformpápának bizonyult”, „jelentős államférfiúi képességekkel rendelkezett,” „magas erkölcsi erővel, kitartó akaraterővel bírt” – nehéz megérteni vagy tetten érni, mert ő sem volt erkölcsileg vagy szellemileg különb az elődjeinél. Kilenc éves pontifikálását végig veszekedte, ármánykodta; világi nagyságokkal dacolt, makacskodott, sorozatosan fenyegetőzött, kiátkozott, kiközösített olyanokat, akik neki valamiért nem tetszettek. Arrogánsan beleszólt mások magánéletébe és ugyanolyan pénzéhes volt, mint bármelyik elődje. Királynak, 'isteni fejedelemnek' képzelte magát és világhatalomra való törekvését nehéz lenne elkendőzni. Semmilyen hatalmat nem ismert el maga felett, magának tartotta fenn a legfőbb bírói és törvényhozói jogot, ezenfelül teljhatalmat követelt magának minden püspök, pap felett.

 

A LP-ban a Miklós pápáról írott feljegyzések között – mindjárt az elején – egy olyan mozzanatot találunk, mely jól jellemzi az egyház kapzsiságát, a pápák anyagi telhetetlenségét: harmadnapra, hogy Miklóst pápává szentelték, a Rómában tartózkodó II. Lajos császár és a pápa ünnepi bált rendeztek, ahol egymást dicsőítették, éltették és a végén a pápa atyai csókokkal tüntette ki a császárt. „Mikor mindez véget ért, Őfőméltósága, az uralkodó a várost elhagyván székhelyét 'Quintus'-ba (Rómától északra, a Milvianus híd mellett, ahol St. Leucius bazilikája állt egykor) helyezte át.” Ezt követően, másnap az „áldott prelátus” (pápa) ünnepi menet élén látogatóba érkezett a császárhoz; eltársalogtak a császári pavilonban, majd bankettet ültek.” (...) „Őfensége a cézár a bankett végén értékes ajándékokkal halmozta el az 'áldott prelátust”. Ha Lajos a megelőző napokat a pápa társaságában töltötte, akkor hogyhogy nem volt ideje és alkalma átadni a sok ajándékot az 'áldott prelátusnak'? Mert valami oka lehetett azokat nem odaadni, hiszen Lajos nem tudhatta előre, hogy a pápa rögtön utánaered. Ezek szerint, ha a pápa nem lohol utána Quintusba, akkor a sok ajándékot Lajos magával viszi, és ezért elképzelhető, hogy a pápa pontosan azért ment Lajos császár után. A ravasz Miklós érezhette szellemi fölényét az írni-olvasni nem tudó, babonás császárral szemben és egész egyszerűen azért ment utána, hogy még egy kicsit megkopassza. Eltérő okot, indokot nehéz idemagyarázni, mert a LP. bejegyzéseiből más következtetést levonni nem lehet.

Óriási lendülettel fogott intézménye további gazdagításához Miklós pápa, és vagyongyarapítását kezdte mindjárt János, Ravenna érseke megregulázásával. Ravenna, Pentapolis, Emilia soha nem tartozott a római püspökséghez: annak elorzásában hamisított dokumentumok fabrikálása és a pápaság által tüzelt véres testvérháborúk szítása játszott közre, de az ott lakó nép, az odavalósi papság, amikor csak lehetősége nyílt rá, visszautasította a jogtalan és kényelmetlen római fennhatóságot. Ravennai Jánosnak a IX. sz. közepére sikerült pozícióját annyira megerősítenie, hogy képes volt megvédeni területeit, elkergetni a pápai adószedőket, sőt volt bátorsága a legszemtelenebb pápai ügynököket tömlöcbe vetni. Miklós pápa három követelőző követséget menesztett Jánoshoz, kiátkozással fenyegette meg, ami egyet jelentett egy nyílt hadüzenettel. Hiába próbált János utolsó mentsvárként a császártól (II. Lajos) segítséget kérni, mert az természetesen az erősebb, nagyobb hatalommal rendelkező Miklós mellé állt, és így a ravennai érsekből pincsikutya, míg a volt bizánci területek népéből a pápaságnak adózó boldog alattvaló lett.

Miklós pápának nemcsak lelki problémái lehettek, de személyiségzavarban is szenvedhetett: hol papnak, hol meg királynak hitte magát (rex et sacerdos), bár néha szerényen csak 'Krisztus földi helytartójának' (Vicarius Cristi) vallotta magát, aki Isten akaratát tolmácsolja, és az isteni hatalom birtoklása felhatalmazást ad számára császároknak, királyoknak parancsolgatni. Ennek a beképzelt arroganciának lehetünk tanúi abban a pápai reakcióban, mikor a konstantinápolyi zsinat 861 májusában jóváhagyta Phótiosz kinevezését, s miután erről Miklóst értesítették, az válaszképp írt egy parancsoló hangnemű levelet (Ep. XLVI.), melyben utasította a bizánci császárt, Mihályt, hogy azonnal helyezze vissza székébe Ignatiosz (Ignác) pátriárkát és zavarja el Phótioszt. A görög udvar sértőnek és otrombának minősítette Miklóst levelével együtt, minek következményeképp a helyzet tovább mérgesedett, és a felfuvalkodott pápa két évre rá kiátkozta Phótioszt, ami a teljes egyházszakadáshoz vezetett. Miklós nagy ellenfele korának talán legműveltebb teológusa, a bizánci Phótiosz pátriárka volt, aki nem volt hajlandó elismerni, hogy a római szertartásrend az egyedüli helyes liturgia, és visszautasította a keleti egyházak feletti tényleges pápai joghatóságot. Miklós pápa addig dörgedelemezett, írta provokatív leveleit, míg 867-ben egy Phótiosz által vezetett zsinaton a pápát eretneknek nyilvánították és kiközösítették (kiátkozták) az egyházból.

Miklós makacs akaratossággal vetette bele magát mások szerelmi ügyeibe, és átkozódva fenyegette meg még II. Lajos testvérét, II. Lothárt (855-869) is, amiért Valdradát akarta szeretni Teutberga asszony helyett. Kopasz Károlyt és Német Lajost – mint valami lovászfiúkat – utasította, hogy azok parancsoljanak rá Lothárra a pápai akarat véghezvitele érdekében. Erőszakos, arrogáns leveleivel teleszórta Európát, még Ingeltrud hercegnőt is kiátkozással fenyegette meg, ha nem bújik azonnal vissza férje, a burgundi herceg, Boso ágyába. Kiátkozta és megalázta Günthert, Köln érsekét és Theutgaudot, Trier püspökét, mikor azok követként Rómába mentek, csak azért, mert nem voltak hajlandóak úgy táncolni, ahogy Miklós fütyörészett. Mikor Günther és Theutgaud jelentette a 'pipogya' II. Lajosnak a pápa arrogáns viselkedését, az nagy haragra lobbant – és a Bertin Évkönyvben, Hincmar leírásában olvashatjuk, hogy nagy haddal mindjárt le is ruccant Rómába. A pápa az éj leple alatt kisurrant a Lateran palotából, átladikázott a túloldalon lévő Szent Péter Bazilikába és ott elbújt egy régi poros kriptában. Felelősségre vonásra nem került sor, mert Lajos súlyosan megbetegedett és seregestül visszavonult Páviába. Ez a római kardcsörtető látogatás csak egy a Lajos-féle suta felvonulások sorában, mely szintén minden érdemi eredmény nélkül újfent bizonyította az uralkodó sutaságát. Erről a 864-es évben esett császári látogatásról egy sort sem ír a LP. Természetesen a leghatalmasabb frank érsekkel, Hincmarral is összeugrott a 'mennyei jóságot sugárzó, háromszorosan áldott szentatya', mert féltékenységében nem bírta elviselni, hogy az érsek bizonyos dolgokat másképp lát, mint ő, valamint irigyelhette, hogy a reimsi érsek műveltebb, lényegesebben nagyobb tudású nála.

Miklós pápa életrajzírója talán maga sem tudta, mit is irkál a LP. 67. fejezetében, mikor a IV. Gergely pápa által újjáépített és védelmileg megerősített Ostiáról azt mondja, hogy az romokban hevert és Miklós pápa újból felépítette, falakkal, tornyokkal és vaskos kapukkal erősítette meg. IV. Gergely nagyszabású építkezései óta alig telt el húsz év, és érthetetlen, hogy miért állt volna húsz évvel később romokban az általa megerősített Ostia, mikor azt az arabok meg nem ostromolták, és semmilyen más had azt meg nem támadta. Ez a bejegyzés egy olyan felesleges duplikáció, mely csak a pápai regiszter korábbi feljegyzését ismétli, nem törődve azzal, hogy az esemény minden valóságalapot nélkülöz. Ostia városának a IX. századi létezését, pontosabban Gergely és Miklós építkezéseit régészetileg lehetetlenség alátámasztani.

A nagy hatalmú bolgár kán, Borisz 866-ban fényes követséget küldött Rómába hitbéli kérdésekkel és hazája számára keresztényi térítést szorgalmazó kéréssel. A követség egy 106 kérdésből álló levelet adott át Miklósnak, melyben a kán a helyes keresztényi élethez kért eligazítást. A pápa boldogan válaszolt a hozzá intézett kérdésekre a híres 'Responsa Nicolai ad consulta Bulgarorum'-ban (Miklós pápa válasza a Bolgár kérdésekre). A válaszlevelet Porto (Portus) püspöke, Formosus vezette követség nyújtotta át a bolgár uralkodónak, és milyen kár, hogy ezt a nagyon fontos dokumentumot nem tartotta  megőrzésre méltónak sem a bolgár, sem a római kancellária, mert eredeti példánya, ill. lateráni másolat nem maradt fenn. A LP. beszámol a bolgár követség Rómába érkezéséről, akik értékes ajándékokkal kedveskedtek a pápának, továbbá, hogy a bolgár 'király' hitbéli kérdésekkel fordult a pápához, de elfelejti megemlíteni, hogy Borisz már korábban megkeresztelkedett a bizánci rítus szerint. A Bertin Évkönyv megbízhatatlanságát láthatjuk az idevonatkozó feljegyzésben, miszerint Borisz meg nem nevezett fia is részese volt a küldöttségnek, és mikor a Benevento várában tartózkodó II. Lajos tudomást szerzett a bolgárok gazdag ajándékáról, akkor a kincseket magának követelte. Ha Borisz fia valóban tagja lett volna a bolgár követségnek, akkor azt a Pápák Könyve büszkén megemlítette volna, mert a pápaság presztízsén minden uralkodó, király, herceg látogatása nagyot emelt. Továbbá a Bertin Évkönyvet jegyző pap közel sem ismerte az általa említett történelmi szereplők karakterét, mert ha ismerte volna, akkor nem írt volna le olyat, hogy a pipogya Lajos a kincsek átadását követelte a kapzsi és arrogáns Miklós pápától. Ugyancsak valótlan történéseket állít a Bertin Évkönyv, mikor azt írja, hogy 864-ben Német Lajos személyesen találkozott Borisszal, aki akkor megígérte Lajosnak, hogy felveszi a kereszténységet. Ilyen találkozás sosem volt, és Borisz soha nem járt német földön.

Ha bízhatunk a Fulda Évkönyvek pontosságában, akkor Borisz ugyanabban az évben (866), mikor követséget küldött Rómába, egy másik követséget is menesztetett Német Lajoshoz, hasonló kérelemmel tarsolyukban: „Bolgárok követsége érkezett a frank királyhoz, akik elmondták, hogy uralkodójuk – meg még sokan mások – felvették a keresztény hitet és kérlelték a királyt, hogy ne utasítsa vissza kérésüket, és küldjön olyan egyházi férfiakat, akik megfelelően képesek a keresztény igét terjeszteni.” A következő év (867) feljegyzésében pedig már ezt olvashatjuk: „Lajos király teljesítette a bolgár követség kérését és a passaui Ermanichot, papok, dékánok kíséretével bolgár földre küldte, a bolgár nép katolikus hitre való tanítását bízva rájuk. De mire azok odaértek, ott már Rómából odarendelt egyháziakat találtak, akik már mindenfele kereszteltek, hirdették az igét, minek okáért a bolgár király engedélyével visszatértek hazájukba.” Borisz követsége augusztus közepén érkezett meg Rómába, és a pápai misszionáriusoknak nagyon gyorsnak kellett lenniük, ha a némi késéssel befutó német hittérítők már a következő évben római papokat találtak mindenfelé. Mindenesetre a sváb szerzetes, Ermanich és csapata feleslegesen utazgatott át Európán oda-vissza, és még szerencse, hogy jámbor, keresztényi szellemiségük nem engedte meg a szégyenérzetet. A római hittérítők hada „az igazság forrásában fürdette az igére áhítozó bolgár népet és átadta nékik a keresztény vallási gyakorlatokat, szokásokat, majd azok a szentatya tanácsait követve kikergették az 'idegeneket' (pogányokat) országukból” (LP. n.73). Borisz még abban az évben mégegy követséget küldött Miklóshoz, melyben kérelmezte Formosus püspök bulgáriai főpásztori kinevezését. A pökhendi pápa visszautasította Borisz kérését; Formosust hazarendelte és helyébe más, jelentéktelen papokat küldött a cári udvarba. A válasz nem maradt el: a felháborodott bolgár uralkodó kizavarta országából a római papokat és az országa feletti egyházi joghatóságot átengedte a bizánci pátriárkának. Miklós pápa korlátolt, helytelen politikájának eredményeként Bulgária örökre kiesett a katolikus érdekszféra alól.

Papjai elzavarását, vagy Formosus visszaérkezését Miklós pápa már nem érte meg: a többi pápához viszonyítva fiatalon, 48 évesen hunyt el.

                                                       

II. Adorján (867-872)

Fő forrásunk II. Adorján pápa életét illetően ismét a LP. A szerző – Lapotre szerint – Anastasius Bibliothecarius barátja és közeli munkatársa, Himmonidész János diakónus, akinek I. Gergely életrajzát is köszönhetjük. Ezenkívül a Patrologia Latina-ban található pápai levelek, Hincmar levelei, Évkönyve, Anastasius levelei Vienne érsekének, Adónak, Cirill cselekedetei, Metód élete, valamint lényegesen később íródott szláv legendák (Pannon Legenda, Morva Legenda) megbízhatatlan közlései szolgálnak még forrásul.

 

Adorján pontifikálása kezdetén az itáliai nemesség a pápai állammal szembeni, generációk óta fennálló elégedetlenségének ismételt feltörését láthatjuk Lambert zendülésében, mikor Spoleto hercege hódító despotaként Rómába vonult. A LP. feljegyzései szerint ingatlanokat kobozott el, katonáinak megengedte a rablást és a lányok, asszonyok meggyalázását. Tettének, viselkedésének indítóoka nem világos, de ahhoz, hogy Lambert (Guido fia) sereggel Rómába vonuljon, kellett valaminek történnie. A római főpapok azon nyomban követséget menesztettek és feljelentést tettek Lajos császárnál, aki – állítólag – éppen akkor Dél-Itáliában aprította a szaracénokat. A fegyveres segítségnyújtás így hát Lajos elfoglaltsága miatt elmaradt, ám a helyzet mégis megoldódott valahogy, mert Lambert visszatért Spoletóba – a pápának egy hajszála sem görbült meg –, és Adorján hamarosan elég erősnek érezte magát, hogy ünnepélyesen kiátkozhasson mindenkit, aki Lambert herceget támogatta értelmetlen kalandjában.

 

Adorján pápa enyhébb mértékben, de tovább folytatta elődjének az államegyház dominanciájára törekvő politikáját, minek lényeges része a pápai monarchia legfelsőbb döntéshozatalának érvényesítése volt. Kizárólag a pápák döntenek, hogy ki kap koronát, ki lesz kiközösítve, kinek kell kolostorba, zárdába vonulnia, és kinek lesz megbocsájtva. 868 februárjában feloldotta a Waldradára kihirdetett egyházi átkot és elnéző engedékenységgel II. Lothár királyt Rómába hívta egyeztető tárgyalások végett. Lothár 869 júliusában érkezett Rómába. Kideríthetetlen, hogy mi értelme volt ennek a látogatásnak, mert semmi érdemleges döntés, esemény nem történt, hacsak az nem, hogy Adorján pápa Monte Cassino kolostorában az Úrvacsora áldását személyesen szolgáltatta ki Lothárnak és a közben odatévedt másik 'bűnös' alaknak, Günter püspöknek. Hogy mégis legyen valami ésszerű magyarázat az itáliai leruccanásra, ezért született az az elképzelés, miszerint a Lothár, Waldrada és Thiutberga asszony közti szerelmi háromszög problémájának prolongálását láthatjuk Lothár 869-ben megtett látogatásában, melynek eredeti célja a válásához és az újbóli házassághoz (Waldradával) való pápai beleegyezés elnyerése lehetett. Ha egyáltalán hitelt lehet adni Hincmar ezen közlésének … Szerinte Lothár értékes ajándékokkal halmozta el a pápát, miután az nagy kegyesen hajlandó volt őt fogadni Monte Cassinóban, majd egy eskü kicsikarása után nyögve-nyelve méltóztatott az áldozás szentségeit kiszolgáltatni a királynak. A pápa a keresztény hókuszpókusz elbohóckodása után szigorúan, súlyos átkok kilátásba helyezésével megtiltott mindenfajta érintkezést Lothár és szerelme, Waldrada között. (Ennek ellentmondva Regino mindezen eseményeket Monte Cassino helyett Rómában látta lezajlani.) Ezekután tényleg érthetetlen a megszégyenített uralkodó viselkedése, ugyanis Hincmar szerint: „szégyentelenül loholt a szentatya sarkában, mikor az Rómába visszatért. Lothár római fogadtatása gyalázatosan sértő volt, az egyházi méltóságok közül egy sem jött tisztelegni elébe, és semmiféle fogadtatásban nem részesült, amikor kíséretével beoldalgott a Szent Péter bazilikába. A szállásának kijelölt közeli palota szobái piszkosan, kitakarítatlanul várták érkezését.” Adorján megtiltotta Lothárnak a Szent Péter bazilikában tartott ünnepi misén való részvételt, de utána meghívta asztalához a Lateran palotába.” Lothár minden eredmény nélkül, csalódottan hagyta el Rómát és Luccába érkezve a balsors további csapásai érték, mert az ott várakozó hívei között súlyos malária járvány kitörését találta. Hiába menekült gyorsan tovább: nem jutott messzire, Piacenza városában augusztus 10-én utolérte a vég.

Az idős pápát 868-ban súlyosan érinthette az a családját ért tragédia, melyben feleségét és leányát elvesztette. Történt pedig, hogy a már korábban említett Arsenius püspök másik fia, Eleutherius, – Anastasius Bibliothecarius testvére – beleszeretett Adorján pápa egyetlen lányába, aki Adorján volt feleségével, Stephaniával élt egy számukra kijelölt polgárházban. A pápa lánya nevét nem ismerjük, de azt feljegyezték, hogy vőlegénye volt, akivel hamarosan összeházasodtak volna. Eleutherius erőszakkal elrabolta a pápa lányát, házasságba kényszerítette, és kinevette a felháborodott szülőket. Adorján pápa természetesen feljelentette Eleutheriust a császárnál, aki egy királybíró (missi) Rómába való küldéséről határozott. A királybíró ítéletét nem volt nehéz előre megjósolni, ezért Eleutherius apja, Arsenius püspök, aki mellesleg Itália egyik leggazdagabb embere volt, fia megsegítése érdekében elhagyta Rómát és Beneventóba ment (ebben az időben évekig Beneventóban székelt a császári udvar), ahol Ingelberga császárné töretlen támogatására számíthatott. A fösvény császárné pazar ajándékok fejében mindig is szívesen segített Arseniusnak, ám a dúsgazdag főpap most hiába vitte magával a kincsekkel megrakott ládikáját, mert néhány nappal Beneventóba érkezése után váratlanul, hirtelen meghalt. Nem jár rossz nyomon az, aki mérgezésre gyanakszik, mert a pápai hatalom szemében már régóta szálka volt az 'impérium párt' vezetőjének számító hortai főpap. Mikor Eleutherius meghallotta apja halálhírét, rádöbbent helyzete súlyosságára, elvesztette fejét, és bestiálisan meggyilkolta frissen szerzett feleségét és felesége anyját. Néhány nappal később Eleutheriust a királybíró emberei koncolták fel. A pápa elkeseredésében Eleutherius testvére, a könyvtáros Anastasius ellen fordult, külön szinódust hívott egybe Anastasius elítélésére, vádbeszédében megrágalmazta az őt hűségesen szolgáló tudós papot, hogy felbujtóként ő volt a tragédia előidézője. A pápa által egybeterelt szinódus természetesen elítélte Anastasiust, ismét jogerőre emelte IV. Leó korábban felfüggesztett megbélyegző ítéletét, és a Lateran könyvtárosát megint kiátkozták (most már negyedszerre). Mindezek ellenére Anastasius valahogy tisztázhatta magát, mert a következő évben már ő vezette a Konstantinápolyba menesztett pápai követséget.

 

II. Lajos császár az „Itália megmentője” tiszteletreméltó nevet kapta a történészektől, de hogy mennyire, hol és mit mentett meg Itáliából, azt határozottam felmérni már sokkal nehezebb. Mint azt korábban olvashattuk: a bizánci és római érdekek ütközése folyamán, valamint a dél-itáliai hercegek marakodásában az ellenséges felek nem egyszer arab zsoldosok segítségével próbálták pozíciójukat erősíteni. Itália déli részén II. Adorján pápa idejében Mofareg-ibn-Salem volt az úr, aki még IV. Leó pápa pontifikálása alatt, 853-ban fészkelte be magát Bariba. Lajos császár a 860-as évek közepe táján udvarát áthelyezte Beneventóba, melynek erősségét főhadiszállásként használva, onnét átháborúzgatott a szaracénokkal, mígnem hősiességét 871-ben siker koronázta és elfoglalta Bari városát, valamint ibn-Salemet foglyul ejtette. Ekkor furcsa módon hadseregét magára hagyva, katonáira bízta a háború folytatását és a szaracénok végleges felszámolását, míg ő maga Beneventóba vonult vissza. A Benevento várkastélya egyik szárnyában kényelmes pompa között berendezkedve élő Ingelberga boldogan fogadta győzedelmes férjét, különösen örvendezhetett a sok zsákmányolt kincsnek, miből sosem volt elég számára. Talán a zsákmányolt arany után sóvárgott Adelgisus (Adelchis) herceg, – amit Lajos hozhatott magával Bariból, – vagy talán végképp elege lett a kastélyába 'betolakodott' császári párból, mindenesetre elég vakmerő és forróvérű lehetett Benevento új ura, mert zsoldosaival nekitámadt a frankoknak és háromnapos küzdelem után foglyul ejtette Lajos császárt feleségével, udvartartásával együtt. Lajos császár foglyul ejtésének híre hamar elérte Rómát, és a felháborodott pápa rögvest követeket, ügynököket menesztett Beneventóba, akik ráijesztettek Adelgisusra, bebeszélték neki, hogy egy másik nagy erejű szaracén invázió készülődik, minek kivédése Lajos császár nélkül nem lehetséges. Benevento hercege nem akart és nem is mert a szaracénokkal harcolni, főleg nem volt kedve két tűz közé szorulni, ezért inkább Lajos szabadon bocsájtása mellett döntött. Ekkor már egy hónapja raboskodott Lajos császár, akinek a déli végeken hagyott seregéről is rossz hírek érkeztek: a vezér nélkül maradt had megrekedve egyre csak fogyott, és kénytelenek voltak korábban felszabadított falvakat, járásokat átengedni az araboknak. De mielőtt Adelgisus elengedte volna Lajost, a császárnak meg kellett esküdnie a szentírásra és az összes szent emlékére, hogy szabadon bocsájtása után Benevento hercegségébe nem tér többé vissza és nem áll bosszút Adelgisuson. Egyházi elöljárók és nemesek előtt letett ünnepélyes esküje után a császár és kísérete elhagyhatta Beneventót, és a vérig sértett, megbotránkozott Lajosnak – miután kipihente magát – első útja Adorján pápához vezetett, hogy az esküje alól feloldja. Az ünnepélyes abszolúció valamiért csak a következő évben történt meg, legalábbis az akkor Szent Gallenben szorgoskodó Regino szerint. Regino helytelenül a következő pápát, VIII. Jánost nevezi meg a Lajost az esküje alól feloldozó pápának, mint írja: „Urunk születésének 872-ik évében Lajos császár Rómába érkezett, ahol a pápánál, a főrendi gyülekezetek jelenlétében panaszt emelt Adelgisus herceg ellen.” (Kr. an. 872) Regino atya eltévesztette a pápa személyét, míg Hincmar ugyanarra az évre Lajos császár római látogatásával kapcsolatosan azt írja, hogy „a pápa Pünkösd napján (május 18.) megkoronázta Lajost, majd az ünnepi szertartás végén egymás társaságában körbelovagoltak a Lateran negyed pápai 'államában'.” Lajos akkor már 22 éve volt császár, ennek tudatában Hincmar 'koronázási' közlése értelmetlen.

 

A hajdani vitéz Karolingok utódjai az Avar Birodalom állítólagos elpusztítása után, két generációval később nagyon elsatnyulhattak, hiszen Nagy Károly unokája semmitmondó erőtlenségét megláthatjuk abban is, hogy éveken keresztül hiába, minden eredmény nélkül pöszmögött néhány ezer mezítlábas arab martalóccal, majd egy feudális főúr minden gubanc nélkül nélkül foglyul ejthette, mint valami izmaelita kalmárt. Serege sem lehetett sokkal különb uránál, Barit hamarosan visszafoglalták a szaracénok, a dél-itáliai hadjárat abbamaradt, katonái egy része máshoz szegődött zsoldba, és Adelgisus megbüntetéséből sem lett semmi. A következő években a gyengekezű és tehetetlen Lajos császár a szó szoros értelmében felemésztődik az itáliai hercegek, grófok cselszövései, pártütései kusza hálójában, és megváltás lehetett számára a 875-ben bekövetkezett halála. Bari bevételéról, Lajos császár foglyul ejtéséről, Lajos római látogatásáról a több száz mérföldre tevékenykedő papok (Regino, Hincmar) feljegyzéseiből tudunk, és egyszerűen semmi magyarázat nincs arra, hogy a kortárs, Rómában élő pápai életrajzíró miért nem tud a látogatásról, koronázásról, eskü alól való feloldásról. Ezen korszak itáliai eseményei ismertetésénél is elmondhatjuk, hogy a történészeknek a középkori, lateráni irattárra (scrinium) vonatkozó utalása, hivatkozása értelmetlenül hangzik, mert legyen volt annak bármily gazdag anyaga, abból még kivonatos másolásban sem maradt meg semmi, leszámítva a kevés mennyiségű Pápák könyve kéziratait. Vajon miért hagyta ki a Pápák könyvéből a jegyző ezeket az egyház számára kiemelten fontos eseményeket, melyek példaértéke az egyház további tekintélyét növelhette volna? Evvel párhuzamosan felvetődhet a kérdés, hogy az akkori 'világ' másik felében élő papok kitől kaphattak részletes beszámolókat a római, dél-itáliai történésekről és ha volt ilyen 'tudósító', akkor az miért küldött eltérő beszámolókat? A Monte Cassinóban szorgoskodó Erchempert (*) történelmi feljegyzései többségében hitelesek, ezért ő irányadó lehet a germán feljegyzések ellentmondásainak feloldására. Tehát ha Itália fontos politikai eseményeit nem említi a lateráni jegyző, akkor miből is tevődik ki a LP. idevonatkozó fejezete?

Nos, II. Adorján biográfere főleg a bolgár térítés körüli problémák további bonyolódását részletezi, és a 22. fejezettől csak ezzel foglalkozik. Mint azt korábban említettük, 866-ban a bizánci rítus szerint kereszténységre tért Borisz kán a konstantinápolyi egyházi hatóságtól független érsekség létrehozását szerette volna kieszközölni Miklós pápától, Formosus püspök főpásztori irányításával. Miklós visszautasította Borisz kérését és helyette alacsonyabb rangú presbiterek kinevezését erőltette, amit a bolgár kán nem fogadott el. A pápa saját makacsságának demonstrálására Formosust és Pál püspököt visszarendelte Rómába, akik 867-ben, már az új pápa, Adorján felszentelése után érkeztek vissza Itáliába. Adorján pápa végső lépésként Szilveszter szubdiakónust küldte a bolgár uralkodóhoz, aki válaszként Szilveszterrel az élen kergette ki országából a római misszionáriusokat, és szégyenszemre a már korábban ott tevékenykedő Leopardus püspöknek, Grimualdnak és Trevi-i Dominicnek is távozniuk kellett. A római katolikusokban csalódott bolgár kán fényes küldöttséget menesztett Konstantinápolyba népének szélesebb körben történő kereszténységre térítése érdekében. A bolgár követség 870 februárjában érkezett meg, nagyjából egy időben az Adorján pápa által indított, Anastasius vezette legátus érkezésével, és nemsokára elkeseredett vita kerekedett, hogy kinek van elsőbbsége, törvényes joga a bolgár nép megtérítésére, kit illett a bolgár nép feletti egyházi főhatóság. A LP. 14 fejezeten (n. 46-60) keresztül ismerteti a tárgyalást, minek végén a római legátus Ignatius pátriárka markába nyomta II. Adorján levelét, melyben a pápa, – mint valami vazallusának – megtiltotta a keleti egyház fejének, hogy papjai bolgár földön térítsenek, püspökséget alapítsanak. A pátriárka a római küldöttséget megszégyenítve megtagadta a levél felnyitását vagy tartalma ismertetését, és szigorúan kötötte magát a zsinaton született döntésekhez. De Róma számára Bulgária nem a bizánci tárgyalások sikertelensége miatt veszett el, hanem már korábban, Miklós pápa rugalmatlan politikája miatt, és Róma legnagyobb bánatára Ignatius pátriárka hamarosan felszentelte Bulgária első görög püspökét.

 

A korábbi hagyományoknak megfelelően, az Anastasius által vezetett követség bizánci tárgyalásai semmilyen eredményre nem jutottak, ám ettől függetlenül a konferencia lezárása után a bizánci császár, I. Bazileosz (867-886) lakomát rendezett a pápai követség tiszteletére, ajándékokkal halmozta el őket, és Theódoszioszt a 'spathariust' bízta meg hazatérésük biztosításával, aki egészen Dyrrachium kikötőjéig kísérte őket. (LP. n.59) A magasrangú bizánci hivatalnok a kikötőben elbúcsúzott a római küldöttségtől anélkül, hogy hajót biztosított volna számukra a császári flottillából. Anastasius levelében (Patrologia Latina 129-39) olvashatjuk, hogy Anastasius (és szolgái) Dyrrachiumban különváltak a követség többi tagjától és egy Sipontumba tartó hajóra szállva biztonságosan megérkeztek Itáliába, majd Beneventót érintve utaztak Rómába. A követség többi tagja Ancona érintésével igyekezett elérni az északkeleti itáliai partokat, de szerencsétlenségükre szláv kalózok fogságába estek. A LP. írja, hogy a Dalmát partok horvát hercege: „Domagoi markába kerültek”. Domagoi horvát herceg (865-876) nevét szintén említi János Dékán 'Chronicum Venetum' c. műve és VIII. János pápa két levele. Mintha nem lett volna elég a Földközi-tenger kereskedelmét teljesen megbénító arab kalózflottillák terrorja, erre mintegy ráadásként a Spilt-Dubrovnik partszakaszt a szláv kalózok tették hajózhatatlanná. Az itáliaiak által 'paganiani'-nak és 'narentani'-nak nevezett szláv martalócok olyan elvetemültek voltak, hogy még egymás falvait is kirabolták, legyilkolták még a rokon családokat is, így mondhatjuk, hogy az elfogott pápai követségnek szerencséje volt, hogy a következő évben váltságdíj fejében kiszabadulhatott.

 

Adorján pápa halálának körülményeit, napját, hónapját nem jegyezték fel, és az élete utolsó két évére behelyezett szláv-morva térítés egyengetésén kívül semmi említésre méltó dologról nem tudunk.

Fontosnak tartom ismét megemlíteni és visszautasítani az olyan történések belemagyarázását a kor eseményeibe, melyek bármilyen szláv; Ratisláv, Kocel, Cirill, Metód kapcsolódásokat erőltetnek, Miklós vagy II. Adorján személyéhez kötve. Ezen pápák kortárs életrajzírói sehol még a nevüket sem említik a szláv uralkodóknak, sőt még Cirill, Metód itáliai látogatásáról vagy Cirill Rómában bekövetkezett haláláról sem jegyeztek fel semmit, és ebben a témában is germán papok feljegyzéseire, illetve később hamisított levelekre támaszkodó, utólagosan összetákolt történelemmel van dolgunk. Homályos mellébeszélés és szándékos félrevezetés jellemzi az egész Cirill-Metód szláv térítést, melyben tisztázatlan, hogy földrajzilag hol, merre jártak, kiket térítettek. Az akadémista történészek nem hajlandóak beismerni, hogy az általuk döntő bizonyítékként propagált, II. Hadrián levele (Ep. 43, J2924) kései hamisítvány és VIII. János levele (bullája) interpolált. Tényleg elgondolkodtató, hogy amíg a bolgár kudarcot részletesen bemutatja Miklós és Adorján életének jegyzője, vajon miért hagyta volna ki a sikertörténetnek számító szláv térítés diadalmas útját, Cirill és Metód dicséretét és azok római szereplését?

 

(*) bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3

 

 

Szerző: E.Katolnai  2011.09.30. 10:58 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr443267231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.