IV. Leó (847-855)

 

Leó pápa cselekedeteire fő forrásunk – mint a legtöbb pápa esetében – most is a LP., melyben a pápa életrajzírója az első 46 fejezetben hosszasan sorolja az egyházfő adományait, ajándékait, építkezéseit, reparálásait és csak aztán tér ki a politikai események tárgyalására. (Majd a történési narrációt rendszeresen megszakítva többször visszatér az ajándékok szétosztogatására, templomi restaurációkra.) Leó pápa eredeti levelei mind elvesztek, de kivonatok, töredékek mégis fennmaradtak néhány középkori gyűjteményben. Míg Leó pontifikálása idején nincs semmi adat a levelek ismeretéről, a nyugat-európai törvénygyűjteményekben történő beiktatásról, addig a XI. század végén számos ilyen kollekcióba bekerült. (Jaffé Regesta, Pat. Lat.) Kiegészítésként még Reims püspöke Hincmar néhány feljegyzése és az Angol-Szász Krónika (rövidítésemben: A-S Kr.) Alfréd királlyal kapcsolatban közölt adatai nyújtanak még kevéske betekintést a Leó uralkodása idejére eső történelmi eseményekre.

Sergius pápa hirtelen halála és a szaracénok pusztítása a LP. szerint félelemmel töltötte el a Rómaiak szívét és megtörte lelküket a rájuk zúduló sok tragédia és ezért egy határozott, energetikus főpap megválasztása mellett döntöttek. Minden szükséges sietség ellenére mégis három hónapig tartott mire Leó felszentelésére sor került, mely csak azután történt, hogy a spoletói longobárdok szétkergették az arab bandákat. Érthetetlen az a magyarázat, hogy azért volt szükség három hónapot várni a pápaszenteléssel, mert még Lothár császár beleegyezése nem érkezett meg. Milyen papi küldöttség ment volna már frankföldre engedélyt kérni, mikor nem csak Róma környéke, de egész Közép-Itália arab kontroll alatt volt? És milyen császári küldöttség hozhatott volna bármilyen belegyezést, mikor a frankok úgy felszívódtak, mint harmatcseppek a verőfényes napsütésben? Inkább a káosz és anarchia zavarodásának tudható be a késés, mely áldatlan állapot csak Guido herceg győzelmei után szűnt meg.

 

A következő évben (848) Leó nekiállott egy több száz éves hiány bepótolásának a Szent Péter Bazilika komplexum védőfallal való megerősítéséhez. A munkálatok négy évig tartottak és a feljegyzések szerint a patkó formájú fal a Hadrianus Mauzóleumnál kezdődött és a komplexumot körbefutva a másik oldalon a Tiberis folyónál fejeződött be. A három és fél kilométeres fal állítólag 4 méter vastag, 13 méter magas volt, három kapuval és 44 toronnyal volt megerősítve. A fal felhúzásának befejezte után 852 julius 27-én pompás ünnepség keretében (mezítlábas klérus, fejük hamuval megszórva, fennkölt körmenet, kis ima, nagy ima, éneklés, füstölés minden húsz méteren) a pápa megszentelte a falakat és kapukat, evvel 'átadta' a védelmi építményt. A LP. jegyzője itt is füllent egy nagyot, mert azt írja (n. 74), hogy az ünnepségek után a pápa pénzt, élelmet és ruhát osztott szét a nép között, míg a nemeseket arannyal, ezüsttel és selyem kelmével ajándékozta meg. Először is a pápaság nem a kincsek osztogatásáról volt híres, hiszen mindenhonnét, ha csak lehetett markolt, magának harácsolt, másodszor honnét lett volna az elszegényedett, ipar és kereskedelem nélküli Itáliában osztogatni való arany, ezüst és főleg selyemszövet? Az új védőfal méretére vonatkozó adatok Lanciani 'Destruction' és Gregorovius 'Rome' III. kötetéből származnak és sajnos azok alátámasztására megadott hivatkozások (Vita Leonis, Mirabilia, Codex Vaticanus 3851) főleg a kapukkal foglalkoznak, de a fal méreteit vagy a tornyok számát nem említik. De hát lehetett bármilyen méretű is a IV. Leó pápa által épített fal, mert abból mára kimutatni már semmit nem lehet, de Gregorivius feltételezése szerint az ő idejében (kb. 120 éve) még fel lehetett fedezni az eredeti fal halvány nyomait a pápai kertnél, IV. Sándor átjárója mellett a Borgónál, a régi pénzverde mellett, valamint a Porta Pertusa és a Porta Fabrica közelében. Átépítések, bontások, beépítések ellenére mégis csak furcsa, hogy egy ilyen komoly méretekkel rendelkező falból szinte semmi semmi ne maradjon Gregorovius idejére. Gregorovius a Leó pápa parancsára épített fal eltűnését VI. Sándor (1492-1503 ) és IV. Pius (1559-1565) építkezéseinek tulajdonítja és amit ma láthatunk a Vatikán körül az a IV. Pius pápa idejében teljesen átépített védőfal.

 

A pápaság történetét tárgyaló történészeink IV. Leó építkezéseit példaképp hozzák fel a kereszténység megújulási képességére, mely egy energikus akarattal teli pápa válaszának is tekinthető a szaracén pusztításokra. Róma második kikötője Civitavecchia (Centumcellae) a IX. század első felében már két arab pusztítást is elszenvedett, és IV. Leó idejére az egykor virágzó gazdag város elnéptelenedett és romokban állt, minek orvoslására a pápa egy új város megépítését rendelte el. Leó pápa személyesen tanulmányozta a régi város környékén elterülő vidéket és óvatos hozzáértéssel a romos kikötőtől 12 mérföld távolságra jelölte ki az új város helyét. Llewellin (Rome in the Dark Ages) a többi akadémista kollégájához hasonlóan egyszerűen kijelenti: „Az elpusztított Civitavecchia megmaradt lakosságát Leó pápa az új, általa épített, falakkal erősített városba telepítette, mely 12 mérföldre volt a pápai állam határától. A város az azt építtető pápáról Leopolisnak lett elnevezve.” Történészeink természetesen papi feljegyzésekből (LP. Vita Leo, n 99-103) merítették a város felépültét, az egykor volt tényleges létezését, ám azok a papok akik először megírták e dolgokat nem gondoltak arra, hogy ezer év múlva létezni fog archeológia, és lelkes szakmájukat szerető emberek az ő feljegyzéseiken fellelkesülve próbálják majd megtalálni az építmények, városok nyomait. Az egész középkor sötétnek nevezett időszakának a papi feljegyzésekből származó anyaga hemzseg a sok nagyzolástól, túlzástól, kitalációktól. Sajnos még az alapos felkészültségű Gregorovius sem kísérli meg a város földrajzi behatárolását és egyedül Kinder Mannál (The Lives of the Popes, II.) találtam bizonytalan utalást Leopolisra, miszerint az Corneto (Tarquinia) és Civitavecchia között lehetett egy „Circello nevű helység mellett, ahol a szőlődombok között még most is látni nyomait”. Köztudott, hogy Itáliában minden száz méteren találni valamilyen romot, épületmaradványt, de a jelen sorok írója 'Circello' helységét nem találta és a környéken senki nem tudott egy egész várost kitevő műemlékmaradványról. Hol volt tehát Leopolis? Pontosabban fogalmazva a kérdést: volt-e egyáltalán Leopolis? Továbbiakban értesülhetünk még, hogy Leó pápa falakkal, kapukkal erősítette meg Horta, Ameria városait és újjáépítette Portus városát, de amikor odamegy az érdeklődő turista és a IX. századi építmények után érdeklődik, akkor a válasz mindig: „beépítették, lebontották, átépítették …”

 

Mint korábban említettük, a templom építésben és cicomázásban sem volt rest Leó pápa, és a Borgóban végigsöprő tűzvész után teljesen újjáépítette a Santa Maria templomát – igaz –, ezt a templomot sem lehet IX. századi állapotában megtekinteni, mert a helyén álló Santa Spirito templomát évszázadokkal később építették. A szaracének által kifosztott Szent Péter Bazilika kincsektől roskadozó díszítéseit is helyreállította, sőt azokat még meg is toldotta; a főoltárt drágakövekkel kirakott aranylemezekkel borította be, saját és Lothár császár portréjával díszített aranytáblákkal ékesítette, melyek közül az egyik tábla 216 font súlyt nyomott. Az ametiszt és gyémánt kövekkel kirakott aranyozott ezüstkereszt, mely mindössze 70 font súlyú volt, szerény bizsunak tűnhetett csupán, és igazán elbújhatott az oltár mögé helyezett gyöngyökkel emeráldokkal, opálokkal beborított színarany cibórium mellett, minek súlya meghaladta az ezer fontot. A Pápák Könyve ismétlődve oldalakon keresztül sorolja a sok kincset; aranygömbök, drágakövekkel díszített kelyhek, templomi edények, ezüstláncon csüngő csillárok, keresztek és drága kelméből szőtt oltárterítők. Honnét, miből lett a pápaságnak hirtelen ennyi kincse és vajon melyik múzeumban látható ebből bármi is? Érdekességként megemlíteném Gregorovius idesorolható állítását, miszerint a Szent Péter Bazilikát korábban kifosztó arabok az onnét elrabolt drágaköveket zsidó kereskedőknek adták el, akik visszavitték azokat Rómába és eladták IV. Leó pápának. Gregorovius forrásnak egy ma már fellelhetetlen könyvet, W. Heyd 1879-ben megjelent, 'Geschichte des Levanthandels im Mittelalter' c. művét adja meg.

Ostiai ütközet

A pápai lakosztály négy egymásba nyíló loggiáját (csarnok-terem) díszítő Raffaello freskókból már korábban is közöltem képeket, és III. Leó pápa az arab hajóhad legyőzését megörökítő képe is ott látható. Az esemény ábrázolása mitologikus, mely ellentmond a feljegyzett történelmi adatoknak. A meseszép művészeti alkotás valójában nem más, mint a pápa 'szentséges' erejének győzedelmes meséje. 

A IV. Leó pápát körbevevő sok csodás esemény közé sorolható a Tiberis folyó torkolatában, 849-ben – szinte a semmiből – megjelent, Cesarius herceg admiralitása alatt irányított Nápoly, Amalfi, és Gaeta közös hajóhada. Az elméletben a Bizánci Császárság érdekkörébe tartozó városok hadi népe szövetséget ajánlott fel a pápának a közös mohamedán ellenség ellen. A pápa boldogan kivonult városából és megáldotta a hajókat, matrózokat, katonákat (n. 49-51) de hogy pénzt, vagy fegyvereseket adott-e a közös szövetségbe, arról nem szól a LP. A pápa és kísérete a szenteskedési ünnepségek után másnap visszatért Rómába, és csodák csodája egyszer csak megjelent egy tekintélyesnek számító arab flotta. Cesarius nyomban felvonult az egyesített keresztény flottillával, de mielőtt a tengeri ütközet elkezdődhetett volna iszonyú vihar támadt. A vihar közeledtére a keresztény hajók visszatértek a biztonságos kikötőkbe és az arab hajók – mivel nem volt hova behúzódniuk – mind odavesztek. Kellett-e ennél a csodánál fényesebb bizonyíték; hogy új szelek fújdogálnak IV. Leó pápával, hogy Jézuska meg a Jóisten nem fordult el a pápai államtól? Mivel nem az összevont flottilla semmisítette meg a szaracén hajóhadat, így annak megsemmisülését Leó pápa érdemének könyvelték el. Sokak meggyőződése szerint az átok és rontás 'mesterségét' a pápának kellett legjobban értenie és így az arabok legyőzése csakis a pápa érdeme lehetett. A későbbi idők költői, művészei is hasonlóan látták, – mint Giovanni de Udine, Raffaello – akik Leót örökítették meg a győzelem dicsfényével.

Három évre rá, hogy Guido herceg megtisztogatta Közép-Itáliát a szaracén rablóhordáktól, és két évre arra rá, hogy 850-ben Ostia partjainál megsemmisült egy jelentősnek mondható arab haderő, akkor mintha a semmiből került volna elő, II. Lajos Itália királya megjelent Rómában. Sajnos arról nem tudunk, hogy akadt akár egy római nemes is, aki megkérdezte volna: „Hát te meg merre csámborogtál három évvel ezelőtt, mikor ránk zúdultak a szaracénok? Miért nem voltál itt, hogy megvédjed királyságod legnagyobb és legfontosabb városát: Rómát?” Troyesi Prudentius évkönyvében közli, hogy Lajos életének fontos állomásaként a pápa mégegyszer megkoronázta a királyt, mert nem tartották elégnek azt, hogy korábban Lothár császár már egyszer megkoronázta fiát. Az egyház nem engedhette meg, hogy II. Lajos királyi tisztének ne a szentszék legyen a garantálója, hiszen szemükben Lajos sem volt több, mint Krisztus helytartója, aki nem vonhatta ki magát az egyház ideológiájának bűvköréből. Ezen indokon kívül a teljesen értelmetlen koronázás annyira volt fontos, hogy senki nem tudja annak dátumát, és utána két évig megint semmit sem hallunk Lajosról. 852-ben kereszténységet védő hős királyként megint feltűnik Lajos király, mikor sok vitéz élén rátámad az Itália déli részeit terrorban tartó muzulmánokra. Nem zengedeznek hadi sikerekről a papi historikusok, pedig Lajos ostrom alá vette Bari városát, ahol nem tartózkodott néhány ezernél több arab, mégsem tudta bevenni a várost. A teljes sikertelenségbe fulladt hadjárat úgy fejeződött be, hogy Lajos király, – mint aki jól végezte a dolgát – visszasomfordált Páviába. Lajos római látogatásáról vagy a koronázásról nem tesz említést a LP., és arról csak Prudentius Évkönyve értesít bennünket. Bertiani annalesében olvashatjuk, hogy a „Rómaiak panasszal fordultak Lothár császárhoz azért, mert fia semmit nem tett a szaracénok ellen és képtelen őket megvédeni.” (A. 853) Hát ilyen gyengekezű, pipogya királya volt Itáliának a IX. század közepén, ha volt egyáltalán tényleges Karoling királyság ezen a tájon. Na de sebaj, mert kárpótlásul talán nemsokára megjelenik Rómában egy másik keresztény király és fia, akiket lehetett ünnepelni, koronázgatni.

 

De mielőtt rátérnénk a mesebeli királyok római látogatására meg kell említeni az antipápának mondott Anastasiust a Szent Marcellus kardinálisát, aki nem elégedett meg hivatalával, és családi összeköttetéseit nagyravágyó tehetségével párosítva kihívást jelentett Leó pápa számára. A törekvő, tanult, művelt főpappal szemben jogosan félthette hatalmát Leó pápa, de mivel ő is tudta ”mitől döglik a légy”, minden hatalmával Anastasius ellen fordult és így Anastasiusnak hamarosan menekülnie kellett Rómából. A pápa riválisának számító kardinális rokonainál Aquileiában talált menedéket. Távollétében a megerősödött Leó-'párt' 850-ben kiközösítette az Anyaszentegyházból Anastasiust, majd biztos, ami biztos 853-ban Leó pápa még kétszer kiközösítette az ellenlábasának számító főpapját. A történetnek evvel még nincs vége, mert folytatódik a következő pápa – III. Benedek – alatt.

853-ban Ethelwulf angol-szász király fia, a mindössze öt éves Alfréd herceg, méltó kísérettel a ködös Albionból Rómába érkezett (Asserius, valamint az őt ismétlő A-S Kr. (Ad an. 853). A történelem megint megismételte önmagát, hiszen több mint száz év telt el azóta, hogy angliai királyok (Caedwella, Offa, Ina) utaztak Rómába és az utazásokból adódott korábbi problémák is ismétlik magukat. Egy szó, egy árva sor sincs papírra vetve, hogy hogyan utazott át Európán 'méltó kíséretével' Ethelwulf király fia, és ki garantálta számukra a biztonságos átvonulást? Pedig ez nagyon fontos lenne, mert a 840-860-as években különösen megszaporodtak a viking hajóhadak portyázásai és nemcsak az angol partokat, de az egész frank-germán terület északi részeit is évről évre megtámadták. De magában a széteső Frank Birodalomban sem volt béke, rend vagy biztonság; Jámbor Lajos három fia háromfelé húzott, és a köréjük csoportosuló nemesek, püspökök mind a saját érdekeiket kergetve még tovább bonyolították a tengernyi ellenségeskedést. Akármerre is haladhatott a hercegi menet (kétszer is, mert oda-vissza kellett menniük) mindenhol meg kellett szállni, át kellett haladniuk püspökségek, apátságok területein, tiszteletbeli látogatásokat illett tenni számos helyen, míg a 'másik oldalon' ezeket az eseményeket, látogatásokat meg illett volna feljegyezni az akkor ténykedő papoknak. Actard (Nantes), Herard (Tours), Remigius (Lyon), Wenilo (Rouen), Hincmar (Reims) stb. stb. mind leveleztek, évkönyveket, krónikákat írtak, mégsem akadt egy sem közöttük, aki találkozott volna velük, aki hallott volna az angol-szász herceg ide-oda utazásáról, és bizony ennek tudatában nagyon hiteltelenül állnak magányukban az A-S Kr. (vagy Asserius) idevonatkozó, amúgy is rendkívül hiányos feljegyzései. A mindössze egy kurta mondatban említett utazás ősforrása a wellsi származású Asserius atya lehetett, kinek 'Alfréd Király Élete' c. művének kb. a fele direkt átmásolása az A-S Kr. 851-887 évek bejegyzéseinek. (*) De ha elfogadjuk, hogy Asserius műve kései hamisítvány, akkor természetesen az A-S Kr. névtelen jegyzője tekintendő ősforrásnak. A középkor első felének tanulmányozásakor lépten-nyomon belebotlani olyan közlésekbe, adatokba, melyek csak egy forrásból származnak (mint jelen esetben pl. Asserius), és azok nincsenek más kortárs historikusok által megerősítve. A krónikákban, évkönyvekben szereplő, párhuzam nélkül álló események valódiságát jogosan meg szabad kérdőjelezni, főleg akkor, ha az észérv, a józan paraszti gondolkodás azt elfogadni képtelen. Ilyen a korábbi angliai királyok római látogatása, és pont ilyen Ethenwolf fia, Alfréd római útja is. Gondoljunk csak bele: ezek a papi jegyzők azt írhattak le, amit jónak láttak egyházuk, királyságuk érdemesítésére, tekintélyük növelésére, és az ilyen tiszteletbeli látogatások, ünnepségek, koronázások, áldások, szövetségkötések csak dicsőségére lehettek mindenkinek. Ezért tehát kinek lenne érdekében történésüket megkérdőjelezni, tiszta indíttatású, alázatos magasztosságukat kétségbe vonni? Az ilyen események hangoztatásával jól jár a királyság rendje, a pápai intézmény és a sötét középkor megvilágításán fáradozó akadémista történelemírás is. Mindenki jól jár tehát, csak mi – szerény tudással megáldott érdeklődők – nem, hiszen az ilyen adatok feltétel nélküli elfogadásával magunkat csapjuk be. Kinder Mann minden kétséget kizárva szögezi le: „IV. Leó életrajzírója a szó legigazabb értelmében kortársa volt IV. Leó pápának.” Ha ez így igaz, akkor miért nem ír egy sort sem Alfréd herceg látogatásáról, szimbolikus örökbefogadásáról, és konzuli kinevezéséról? Hogy lehet, hogy pont az a pap, aki ott él a pápai udvarban, akinek feladata minden esemény feljegyzése nem tud a királyfi látogatásáról?

A látszólagos királyi-hercegi jövés-menésből a nyugati keresztény világ együtt akarása, összefogása tükröződne ki, ha a földreszállt valóság nem mást vetítene elénk. Mint említettem, a longobárd nemesek itáliai szövetségeseikkel évtizedeken keresztül birtokrabló partizánharcokban egymást gyengítették. A déli részeken már hosszú generációk óta a bizánci és a pápai állam érdekei összecsapásának lehettünk szemtanúi, minek következtében ezek az országrészek úgy meggyengültek, hogy a IX. század első felében néhány ezer kóbor berber-arab egyszerűen besétálhatott és minden gond nélkül betelepedhetett. A Róma és Ravenna közötti rivalizálás évszázadokra, egészen a késő ókorig vezethető vissza, és versengésük sokszor gyilkosságokba, csatározásokba, rablásokba torkollott. Természetesen ezek mögött mindig a pénz, a jövedelem, és az anyagi javak után való vágyódás állt; az ideológiai (teológia) civakodás csak kifogás volt a másik megrövidítésére. A helyzet IV. Leó pápa alatt sem javult, sőt még inkább elmérgesedett IX. János 850-ben bekövetkezett ravennai érsekké avatása után. János szerette volna visszaállítani a régi idők független ravennai érsekségét, és elképzeléseiben testvére, Emilia tartományának ura, György herceg támogatását élvezhette. Az állapotokra jellemzően a Pápák Könyvében olvashatjuk: „György másik két nemes (Péter és Adorján) asszisztálásával megtámadta és meggyilkolta Lothár császár udvarába igyekvő pápai legátus követségét.” (Vita Nic. I. 25) Egy másik korabeli feljegyzésből (IV. Leó levél) értesülünk még egy garázda Gratianus nevű alakról, aki „talán 'magister militum' lehetett és különösen sok gondot okozott Leó pápának.” - Ez a pápai udvarban magas hivatást betöltő haramia nem habozott legyilkolni és kirabolni bárkit is, és „az utazók, zarándokok, kereskedők számára az ilyen szabadon garázdálkodó rablók miatt az utazás rendkívül veszélyessé vált.” (Capit. Boretius II. 84) A közbiztonság ilyen arányú süllyedése (az anarchikus helyzet egész Európára jellemző volt) miatt csakis nagy létszámú kísérettel volt biztonságos utazni, és amikor a Karoling királyok Rómába mentek, mindig hadsereg biztosította számukra a békés vonulás rendjét. Az angliai királyok nem hozhattak komoly fegyveres erőt magukkal, és így továbbra is nyílt kérdés marad, hogy ki garantálta számukra az Európán keresztül ívelő út biztonságát? De hogy mennyire bizonytalan a különböző erők és érdekek hovatartozása, minősítése a pápaság középkori homályában, arra pont jó példa a most említett Gratianus esete, kinek személyéről egyrészt megtudhatjuk, hogy bajkeverő haramia volt, másrészt a LP. 'Papal Consiliar' (bizalmas) és 'Superista' (elöljáróság parancsnoka) jelzővel illeti (n. 110). Sőt ennél továbblépve megtudhatjuk, hogy mikor egy Daniel nevű nemes – rangjára nézve szintén 'Magister Militum' – Lajos királynál feljelentette Gratianust a sok gazemberségéért, akkor Rómában a Szent Péter Bazilika melletti III. Leó által épített palotában megtartott tárgyaláson a papi bíróság Dániel ellen fordult és őt ítélték el.

Néhány nappal a tárgyalást követően, 855 július 17-én meghalt IV. Leó pápa, kinek nagyszabású építkezései és rendkívül bőkezű ajándékozásai megkérdőjelezhetők, sőt kétségeinket kiterjeszthetjük jó néhány személyével kapcsolatos politikai eseményre, történelmi 'tényre' is. A személyének tulajdonított cselekmények, utazások, tárgyalások valóságtartalma valóban mesés, pont olyan legendaszerű, mint mikor Leó pápa kezét kinyújtva a kereszt felrajzolásával megállította a Borgo negyedben pusztító tűzvészt. De a LP. szerint ilyen csodás cselekedet volt az is, mikor a pápa az orfeai Szent Lucia temploma közelében az embereket halálra ijesztő, 'bűzös leheletű' rémisztő kígyót elüldözte. A kígyó Orfeusz egyik szent helye közelében, hol valamikor szentély, szökőkút és Orfeusz szobor volt található, egy sötét veremben húzta meg magát, és onnét ijesztgette a környék megrémült népét. Leó pápa klérusa élén menetelve, himnuszokat énekelve vonult fel a gonosz kígyó legyőzésére, és a szentséges akciót a teljes siker koronázta. A gonosz kígyó, aki talán Orfeusz szellemét szimbolizálta, örökre eltűnt.

Befejezésül muszáj néhány mondatban IV. Leó levéltöredékeivel foglalkozni, mert téves az a hozzáállás, hogy a középkor történészei kritika nélküli magabiztossággal támaszkodnak adataira. IV. Leó pápa leveleinek tartalmát töredékes, kivonatos formában, kizárólag egy angliai kódexből, a 'Collectio Britanica'-ból ismerjük. A kollekcióba beiktatott negyvennégy levélrészletnek nincsen meg a vatikáni regiszter által készített eredeti kézirata, és a Vatikán archívumából hiányoznak a sosem készült másolatai is. IV. Leó pápa levelei sokáig ismeretlenek lehettek, mivel időben közeli gyűjteményekben, mint Regino, Burchard, egy sor sem található azokból. A levélkivonatok többsége a XI. század végére már bekerült több más gyűjteménybe is (pl. 'Collectio XII. Partium', 'Collectio Tripartita', Ivo dekrétumgyűjteménye), és a híres Gratianus dekrétumgyűjtemény szerkesztése folyamán huszonhat IV. Leónak tulajdonított kivonatot illesztetettek be a Collectio Britanicaból. A helytelenül 'reform' jelzővel kitüntetett itáliai kanonikusok, (Anselm, Deusdedit, San Krisogone-i Gergely) teljesen kihagyták saját gyűjteményeikből a Collectio Britanica Leó pápa levélkivonatait – kettőt kivéve, amit talán nem tartottak hamisítványnak.

A Collectio Britanica anyagát úgy ahogy van Paul Ewald (Pápai levelek a Britanica Kollekcióban, 1880.) kritikus kiértékelő tanulmánya óta hamisításnak kell tekinteni, és így IV. Leó 44. levélkivonata sem rendelkezik semmi autentikus értékkel. Kirívóan csalfa passzus pl. Reims érsekének, Hincmarnak a pallium-viselési joga, mely kivonatok (JE 2607, 2608) hamisítását a XX. század elején munkálkodó R. Parisot és J. Calmette a 966-ban meghalt Flodoard atyának tulajdonították. De a Nagy Alfréd (849-899) hatalmának pápai elismerésére, szentesítésére, királlyá történő felkenésére vonatkozó passzusok is mind hamisítások, és Janet Nelson – az Alfréd felkenéssel kapcsolatosan – rámutat a szövegben (JE 2645) található nyelvezeti sajátosságokra, és szóhasználata összetevőiből, a IV. Leónak tulajdonított passzusokat mind kései, 1060-1080 körül szerkesztett hamisításoknak tartja. Még egyszer felhívnám magyar történészeink figyelmét a középkori pápai levelek hiteltelenségére, hogy az itt közölt adatokat is vegyék figyelembe, mikor egy az egyben ismétlik a kritikus hozzáállástól viszolygó germán akadémista történelemírást.

III. Benedek (855-858)

Fő forrásunk III. Benedekre vonatkozóan is a LP.-ban található életrajz, melynek szerzője a szokás szerint ismeretlen. A Frank Királyi Évkönyvek éppen csak a nevét említi meg, míg az A-S Kr. egy mondat erejéig Ethelwulffal köti össze. Néhány Benedeknek tulajdonított dekrétum és levélrészlet a Patrologia Latina-ban lelhető fel (PL. 115 és 129).

Diadalmas menet vitte Benedeket a Szent Callixtus templomából a Lateran palotába – a LP. szerint –, és a törvényes választásról szóló dokumentumot aláírta a klérus és a római nemesség képviselete, úgy, ahogyan azt korábbi szerződések előírták. A császár számára készített értékes dokumentum eljuttatását a császári udvarba Anagni püspökére, Miklósra bízták. A díszes követség útja kezdetén, egy Eugubium nevű helység mellett 'véletlenül' találkozott Horta püspökével, Arseniusszal, aki nem rég tért vissza II. Lajos udvarából, hol a nunciusokat maga mellé állítva kieszközölte fia, Anastasius támogatását. Ez az egyházfő nem volt más, mint az előző pápa által háromszor kiközösített Anastasius, kinek apja – Arsenius püspök – gazdag és befolyásos, régi nemesi család gyermekeként Itália egyik leghatalmasabb urának számított. Arsenius kitűnően értett a hízelgéshez és amolyan házi talpnyalóként sokszor ott lihegett a határozatlan II. Lajos körül. A császárhoz indult követség megállításakor Arsenius egykettőre meggyőzte Miklós püspököt, hogy az ő fiát, Anastasiust támogassa Benedek helyett. A rokon urak, nemesek (Adalbert, Bernárd grófok) és pártütő főpapok (Radoald, Agatho) Horta városában gyűltek össze, és II. Lajos utazó királybírája (missi) támogatására számítva készültek Benedek elmozdítására. A LP. szerint a félrevezetett és rászedett missi Arsenius, Anastasius és szövetséges nemesei élén együtt vonultak be a Leonin negyednek elnevezett Szent Péter Bazilika komplexumába. A fentebb említett Magister Militum Gratianus, és Theodor scriniarius (főjegyző) rövid összecsapás után börtönbe került, míg Benedek többi híve elbujdokolt, minek következménye biztosította Anastasius gondtalan bevonulását a Szent Péter Bazilikába. Anastasius a saját kezével szaggatta le a bazilika szentélyboltozatára kifüggesztett reá vonatkozó kiközösítési ábrázolás-megformázást, melyet még IV. Leó pápa festetett oda a kor egyházi hagyományának megfelelően.

Eközben Benedek a Lateran palotában próbált elbújni, de nem sokáig lapíthatott, mert Anastasius kísérete élén behatolt, melynek egyik tagját, Bagnorea püspökét Romanust utasította Benedek pápa kidobására. Romanus buzgó lelkesedéssel hajtotta végre a rábízott feladatot, sőt még a pápa köpönyegét is leszakította Benedekről és ezen felül szégyenletesen többször megütötte. Néhány nappal később Anastasius 'bizonyos, korábban kiközösített papok' gondjára bízta Benedeket. Az itt említett papok, név szerint János és Adorján az előző pápa (Leó) által lettek kiközösítve 'bűneikért'. Közben a Benedek-párt sem tétlenkedett, fellázította a lázadásra mindig hajlamos római polgárokat meg a környékbeli kisnemeseket, és saját fegyvereseit igénybe véve elmozdították az ellenpápának számító Anastasiust. Anastasius híveit elkergették, többet kiközösítettek, kiátkoztak közülük és Benedeket visszaültették Szent Péter trónjára. A frank császári küldöttség – missivel az élén – a megváltozott erőviszonyokat elfogadva szintén Benedek oldalára állt.

Ethelwulf király: járt-e valaha is Rómában?

 

A következő érdekes bejegyzés a LP.-ban, Benedek életrajzának 34. fejezetében található: „Ebben az időben a Szászok királya … az imádság szentségéért otthonát otthagyva népes kísérettel Szent Péter és Szent Pál Rómájába érkezett.” Vajon miért hagyta ki a pápai jegyző az angol király nevét? Mert bizony a szövegközt üresen hagyta, ott, ahol a nevet illett volna feltüntetni. Ha tényleg kortársa volt a pápa életrajzírója III. Benedeknek, és természetesen Rómában lakott, akkor hogy nem hallotta/ismerte a városba érkező király nevét? Azt, hogy Ethelwulf fiával Alfréd herceggel érkezett, meg sem említi a biográfus, pedig mint contemporain illett volna tudnia, hogy Alfréd herceget első látogatása alkalmával (853) IV. Leó pápa nemcsak római konzulnak nevezte ki, de keresztfiává is fogadta a kis herceget, tehát nem akárkiről volt szó. Helyette más sületlenségeket ír a sok értékes ajándék szétosztogatásáról; aranykorona, aranytárgyak, díszkard, aranyszőttes kelme stb.: „és amikor a szentatya megkérte a királyt, hogy a népnek is adjon vagyonából, akkor a Szent Péter bazilikában minden püspöknek, papnak, dékánnak, nemesnek aranyat osztott, míg a köznépnek ezüst pénzt osztogatott.” Honnan hozta a sok aranyat-ezüstöt az angol-szász király, mikor a háborúkban legyengült országának annyi pénze sem volt, hogy a vikingek ellen ki tudjon állítani egy tisztességes hadsereget? Az A-S Kr.-ban azt olvashatjuk, hogy Ethelwulf király és fia, Alfréd herceg 855-ben elindult számos kísérettel Angliából Rómába, majd 856-ban egy éves távolmaradás után visszaérkeztek, és a király egy Judit nevű új feleséget hozott magával, aki Kopasz Károly leánya volt. És itt megint éles történelmi anakronizmusba ütközünk, mert a LP.-ban a 30. fejezet kezdeténél világosan a 857-858-as évszám van feltüntetve. A 33. fejezetben tárgyalja III. Mihály bizánci császár ajándékát, majd a következő fejezetben tér rá az angolok látogatására, tehát a két dokumentum összehasonlításakor több éves elcsúszást lehet látni. Sajnos a hatalmas tudású történészek (Gregorovius, Kinder Mann), mind elhanyagolják az ellentmondásokat és a történéseket úgy helyezik be a műveik keretébe, hogy az olvasó egy zökkenőmentes eseménysorozatot kapjon. Ám mihelyt belenézünk az okiratok feljegyzéseibe, rögtön kitűnik a sok ellentmondás. Ethelwulf és Alfréd herceg Római látogatásánál maradva az A-S Kr. és Asserius azt közlik, hogy az uralkodópár egy teljes évig maradt Rómában, míg a LP. úgy írja: „Mindezek után imádságait befejezve, (a király) beteljesítette látogatása célját és visszatért királyságába. Néhány nappal a hazaérkezése után élete véget ért, és az Úr magához szólította.” Evvel szemben az A-S Kr. szerint Ethelwulf két évre a megérkezése után halt meg.

Ethelwulf és fia római látogatása körüli ellentmondó feljegyzések még Gregoroviust is megkavarták – pedig ő nem vajmi Glatz-Fodor-féle sutykó történész –, mert Róma c. műve III. kötetében azt írja: „A pápát különösen megörvendeztette a két britanniai herceg, Ethelwulf, és a vele érkezett fia, Alfréd herceg Rómába érkezése: akik királlyá koronázás és a szentséges felkenés érdekében jöttek. Alfréd hercegből, később bölcs és hős uralkodó lett.” Csakhogy Gregorovius ezeket az eseményeket IV. Leó pápa kormányzása idejére mondja, és III. Benedek pontifikálása alatt semmilyen királyi-hercegi látogatást nem említ.

A királyi látogatás utáni két rövid fejezetben minden fontos dolog említése nélkül Benedek halálával záródik a pápai életrajz.

 

Az Angol-Szász Krónikáról, és Asseriusról bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3  

 

 

Szerző: E.Katolnai  2011.07.13. 19:06 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr843063985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.