Hiába volt Nyugat-Európa világának a politikai vezetése a frank uralkodó kezében, önálló kormányzást mégsem gyakorolhatott, mert döntéshozó hatalma kényszerű korlátokkal volt teleaggatva. A háborúk, házasságok ügyében, birtokok, javadalmak szétosztásánál, a törvénykezésben, a kül és belpolitikában: mindenhol az egyház teljességében óhajtotta érvényesíteni akaratát. Az egyház teljesen átvette mindenhol az államhatalmi vezetést, a közigazgatást, mivel minden hivatal, intézmény adminisztrációját, a másokkal történő írásos kommunikáció lebonyolítását csak ők tudták betölteni. A törvényerőre emelt határozatokat az egyház fogalmazta meg és az ő kezükben lévő államapparátus biztosította azok keresztülvitelét. Mivel a király – az egyház szerint – csupán az isteni akarat földi garantálója, így nagyon kellett vigyáznia, hogy ne térjen el a krisztusi szellemben való uralkodástól, minek lényegét megint csak a papok fogalmazták meg. A frank-germán püspöki kar Jámbor Lajos idejére olyan hatalommal rendelkezett, hogy saját törvényszéke ítéletet mondhatott a király felett, vétkeiért egyházi büntetéssel sújtsa és szimbolikusan 'trónvesztettnek' nyilváníthatta. A Karolingok alatt folyamatosan tovább erősödött az egyház világi hatalma; óriási birtokokon nyomorultul elszegényedett embertömegek felett uralkodtak, püspökök, apátok rabszolgákat, szeretőket tartottak, de udvartartásukból nem hiányozott a mindenre kapható ügynök, és a bérgyilkos sem. „A középkori keresztény egyházvezetés az akkori Európa javainak több mint egyharmadát tudhatta magáénak, uralkodóházaktól a kis grófságokig mindenki valahol fizette a sápot, de jól jövedelmező volt a kiváltságok, kegytárgyak árusítása is és az egyházi bíróságok általi szentesített vagyonelkobzási végrehajtások.” (Jeffrey Russel Burton, 'History of Medieval Christianity') De a társadalom minden fontosabb területén is öncélú dominanciára törekedtek, mint pl. a keresztény egyház megpróbálta visszaszorítani, ellehetetleníteni a kereskedelmet szem előtt tartva a VI. századi Gratianus kánont, mely kimondja: ”Aki azért vesz dolgokat, hogy utána haszonnal azt továbbadja, úgy kell arra tekinteni, mint a jeruzsálemi Templomból kivert kufárokra.”

„Az egyház, ahol csak tehette, hátráltatta a pénzügyi tevékenységet, (na nem a sajátját) stigmatizálta a kamatra történő pénzkölcsönzés gyakorlatát, miáltal a gazdasági befektetések nagymértékben megszűntek. Egyházi vezetők többször hatáskörükön túllépve beleszóltak a világi életben történő pénzügyi helyzetekbe és önkényesen adósokat mentesítettek a fizetéskötelesség alól úgy, hogy a hitelező mehetett panaszra a legközelebbi halpiacra.” (H. Daniel-Rops, 'Cathedral and Crusade') Ez a gazdasági életet megbénító egyházi viselkedés volt az egyik ok, amiért a középkor embere, társadalma olyan nyomorba süllyedt, hogy szinte semmi kézzel fogható, maradandó értéket nem volt képes hátrahagyni. És igen, ez a materiális hiány jogot adhat a kétkedő történészeknek az egész korszak valódiságát is megkérdőjelezni. Természetesen minden nyomor, visszafejlődés ellenére azért létezett egy vékony – szellemileg megbénult, értékes alkotásra képtelen – világi és egyháziakból álló vezetőréteg, akiknek volt mit beaprítani a bográcsba. „Mindezalatt a keresztény intézmény nagyon is profitáló szervezetté nőtte ki magát, hierarchiájában minden előrelépés simoniához (pénzügyi vesztegetések) volt kötve: történelmünk legalább negyven pápát tart számon, akik pénzért vásárolták meg Szent Péter trónját.” (Martin Malachi, 'Decline and Fall of the Roman Church')

A hajdani tündöklő Rómának minden ragyogása már rég megkopott, és a IX. század hajnalán pont az a romos szegénység jellemzi az örök várost, mint amiben a VIII. század elején szürkélkedett. Mintha teljesen megállt volna az idő; már rég nincsenek nagyszabású építkezések, a polgárság száma még mindig a 30-40 ezer körül mozog, és a jó nép pont ugyanolyan kilátástalan mizériában tengődött, mint száz évvel korábban. Előrelépést, haladást Itáliában és Rómában kimutatni lehetetlenség, pont olyan állapotok uralkodtak, mint száz vagy kétszáz évet azt megelőzően. Csak a szerzetesek, egyházi emberek száma emelkedett, minek következtében a város teljesen egyházközpont lett, minimális iparos-kereskedő réteggel, míg a többi lakos éhbérért szolgálhatta a papok szentesített intézményét. A Róma környéki nemesek ugyanolyan ellenségesen tekintettek az ő életterükbe benyomakodó egyházi birtokszerzésre, kiváltságok kisajátítására, mint száz évvel korábban, és ha tehették továbbra is lázongtak, elkergették a pápai adószedőket. Igaz, Pávia longobárd királysága már rég nem létezett; Spoleto hercegsége elvesztette a korábbi függetlenségét, Ravenna és Emilia is a pápa alá lett rendelve, de megvolt még teljes függetlenségében Benevento longobárd hercegsége, uralkodóik csak látszólagosan, szimbolikusan hajtottak fejet Szent Péter trónja előtt.

Megjegyzés: az 'évkönyvek' alatt (ha csak másképp nincs feltüntetve) mindig a Frank Birodalmi Évkönyveket 741-829 (Annales Regni Francorum) értem.

 

 III. Leó (795-816)

 

Habár a LP.-ban talán az egyik leghosszabb bejegyzés foglalkozik III. Leó pápa cselekedeteivel, életéről, személyéről, tetteiről mégis nagyon keveset tudunk. Pontifikálásának első időszakáról elég szegényesen ismertet, majd a bővebben részletezett Pascal-féle támadás eseményein kívül szinte semmi más politikai, történelmi eseményt nem közölnek velünk a pápai kéziratok – helyette – végtelenül hosszú felsorolásokban a pápa által épített, felújított, kicicomázott templomok, kegyhelyek, kápolnák munkálatait ecseteli. Tíz III. Leónak tulajdonított levelet találunk a Codex Carolinusban, de ismerve e gyűjtemény megbízhatatlanságát, így a bennük lévő közléseket óvatosan kell kezelni. A Patrologia Latina és a Monumenta Germania gyűjteményekben található még néhány más szerző által irt levél (pl. Alkuin, akit első számú forrásnak tekinthetünk a római nemesek lázadása leírásában), melyekben említik III. Leót. Ezeken kívül még más középkori szerzők is foglalkoznak III. Leóval: ilyen pl. Angilbert atya és egy középkori iromány a 'Carmen de Carolo Magno' mely csak szűkszavúan tér ki a pápára. Duchesne kiadásában megjelent LP.-ban az ismeretlen biográfus úgy dicséri a pápát, hogy már a papiruszlapok is belepirulnak a sok hamis ömlengésbe. „Túlságosan megbocsájtó, sosem mérges, mindig felejtésre kész, még akkor sem él a büntetés erejével, mikor annak kiszabása szükséges lenne. Gyengéd és melegszívű, soha nem válaszol gonoszsággal a gonoszságra és a jóságot mindig többszörösen adja vissza.” (H. Kinder Mann) Feltételezhető, hogy más lehetett a valóságban Leó pápa jóságával kapcsolatos igazság, mert mikor 799. április 25-én Lateran Palotáját elhagyva a lucinai Szent Lorenzóba indult nagy litániát tartani a felháborodott kisnemesek csoportja Paschalis, Campulus vezetésével rátámadtak a pápa menetére. A zendülők vezére Paschalis a korábbi pápa, I. Adorján unokaöccse volt és évekig ő látta el a pápaság piszkos ügyeinek intézését; a tisztogató bérgyilkos szerepét. I. Adorján halála után az új pápa által mellőzve lett, mert talán túl sokat kért szolgálataiért. Campulus, aki szintén az egyház kötelékébe tartozott, – ha minden igaz – a saccellarius (számvivő) hivatalát töltötte be a pápai kancellárián. (LP. n. XI.)

A körmenetben parádézó Leót a felháborodott nemesek megtámadták, kíséretét, testőreit legyilkolták, illetve megfutamították majd a pápát öszvéréről lerángatták, ruháját megszaggatták, az egyik szemét tőrrel megszúrták, nyelvét megsebezték, de nem vágták ki, mert a csonkító nem volt képes 'tiszta' munkát végezni a tumultusban. A sebeitől vérző pápát a lázadók a közeli Coelian dombon álló Szent Erasmo (St. Erasmus) kolostorába zárták, avval a szándékkal, hogy az ellene felhozott vádak alapján megtartandó tárgyalásig ott raboskodjon. Esküszegéssel, a rómaiak elárulásával és házasságtöréssel vádolták a pápát, mely vádakban bizony sok igazság lehetett. A kolostorban grúz szerzetesek gyógynövényfőzetekkel, kötésekkel látták el Leó sebeit és még aznap éjszaka, Albinus nevű papi titkár vezetésével megszervezték a pápa megszöktetését. Hiába őrködtek éber fegyveresek Leó pápára a szerzetesek kijátszották figyelmüket, miközben a pápát kötélen leeresztették az ablakon keresztül. A VIII. század pápái Spoletóval szemben mindig követelőző arroganciával viselkedtek, Leó mégis először odafutott menedéket kérni, de miután hűvös fogadtatásban részesült jobbnak látta tovább oldalogni Paderbornba a frank király védőszárnya alá. A kereszténység pajzsának és kardjának titulált Nagy Károly nyomban telesírta tündöklő szakállát a pápát ért gyalázat miatt és már ment is a fogkeféjéért meg a váltás fehérneműért, miközben a szolgák csomagolni kezdték a bárdokat, pallosokat, no meg azokat a csuda kardokat, amiből mutatónak csak egyet-egyet talál a régészet.

 

Még az év (799) november havában erős frank fegyveres kísérettel Köln és Salzburg érsekei társaságában Leó pápa visszatért Rómába, és a lázadók hamarosan ott álltak a pápai bíróság előtt. „A tárgyalásról semmi feljegyzés nem maradt fenn, de a cselszövőket bűnösnek találta a papi bíróság, de a büntetés kiszabását Nagy Károlyra bízták.” (P. Llewellyn) Károly király néhány héttel a pápa Rómába érkezése után szintén bevonult a romos városba és majdnem egy hónappal később december 23-án az egybegyűlt nemesek és főpapok előtt kihirdette halálos ítéletét a pápa ellen lázadók fejére. A keresztény történetírás itt sietve hozzáteszi, hogy Leó pápa kegyelmes könyörgésének engedve Nagy Károly megváltoztatta a halálos ítéletet, és csupán száműzetésbe küldte a zendülőket. Érdekes módon az egész Paschalis-Campulus zendülés leírásának ősforrását nem a pápai kancellárián találjuk meg, hanem Frankföldön Alkuin atya személyében, kinek Arnóhoz címzett leveleiben leírt történések szolgáltatták az alapot a többi, későbbi időben alkotó szerkesztőnek (pl. Lauriss Évkönyv, Einhard Évkönyv). Az idevonatkozó adatok tehát csak később kerültek át a Pápák Könyvébe az Alkuin-féle levélkollekcióból.

 Mikor a római nemesek 799 őszén ismét panaszt emeltek III. Leó pápa ellen: hamis eskütétellel, hivatali visszaéléssel és fajtalankodással vádolták meg, mire a főpapi vezetés egy tárgyalásnak nevezett paródiát rendezett Leó pápa tisztára mosdatására. Senki ne gondoljon itt egy igazi tárgyalásra, mert a főpapok gyülekezete mindjárt az elején kijelentette, hogy ők nem ülhetnek törvényt az Isten földi helytartója felett és az egész szentséges bohóckodás végeredményben egy esküformula elmondásából állott, melyben Leó letagadott mindent és mindenre esküdve ártatlanságát hangoztatta. Ezt a jelenetet örökíti meg az itt látható Raffaello festmény, mely a vatikáni apostoli palotában látható. (Ismerve a középkori egyház erkölcsi világát a pápa ellen felhozott vádak nagyon is valósnak hangzanak.)

 

 

 A következő 'nagy' történelmi mozzanat néhány nappal később jött el, mikor a Szent Páter Bazilikában, a 800-as év első napján megtartott nagymise celebrálása közben Károlyt császárrá koronázta a pápa: hirtelenjében úgy, hogy Nagy Károly előtte semmit sem tudott a császárrá történő koronázásról. A szerényen térdeplő és csendben imádkozó Károlyhoz Leó pápa váratlanul odasomfordált és mindenki legnagyobb meglepetésére egy koronát rakott a legyőzhetetlen keresztény király fejére. Az első kérdés talán az lehetne, hogy egy ilyen fontos szertartáson, – mint az újévi nagymise –, mikor az összes egyházfő süvegekben, sábeszdeklikben parádézik pont Károly volt fejéke nélkül, hajadonfőtt? Vagy talán a pápa az egyik korona tetejére rakta rá a másikat, mint mikor a kabaréban a bohóc az egyik cilindert rakja a másikra? Hát a szentolaj – ami elengedhetetlen a felkenéshez – az hol volt? Oda volt már készítve valahova vagy már korábban is ott lapult Leó pápa kaftánja alatt? Nagyon sokan foglalkoztak már ezzel a híres-hírhedt császárkoronázással, megpróbálták amolyan igazi keresztény-akadémista szellemben megmagyarázni, ám a sok belemagyarázással sem voltak képesek több fényt rávilágítani a nem mindennapos koronázás igazságra. Mert bizony a magyarázatok értéke, 'fénye' legalább annyira homályos és csak annyira valós, mint annak az 1365 gyertyának a fénye, ami Károly császár kopasz fejét megvilágította abból a hatalmas ezüstcsillárból, amit Adorján pápa késztetett. És milyen furcsa az, hogy az elbeszélésből Károly császári koronája nem őrződött meg és Adorján pápa hatalmas színezüstcsillárja is úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. A hosszúra nyúlt, kántálással és litániákkal megfűszerezett újévi ceremónia végén, csemegeként ráadásnak Leó pápa szent olajjal királlyá kente fel Nagy Károly kisebbik fiát, aki szintén Károly névre hallgatott.

 

Az egész császárkoronázási folyamat megfogalmazásának a lényege a 'Római Birodalom Császára' titulus önkényes elvétele volt a bizánci császároktól – amolyan büntetés-bosszú-képpen –, mert a Bizánci Császárság és általában a keleti egyházak sosem mutattak elég hajlandóságot a több síkon történő, szüntelenül új erőre kapó római ortodox követelések kielégítésére. Az elorrozás jogosságát igazolni kívánó hozzáállása szerint a bizánci bíbortrón 797 augusztus 6. óta betöltetlennek tekintették a római katolikusok, tehát szerintük nem volt legális bizánci uralkodó. Tudnunk kell, hogy ezen a dátumon Iréne anyacsászárné fiát VI. Konstantin Porphügoroszt megvakította és hatalmából elmozdítva átvette a Bizánci Birodalom irányítását. Mivel Iréne nő volt, ezért az elképzelhetetlen lehetőségnek számított a katolikus szemléletben, hogy egy nő császárnőként hatalmat gyakorolhasson. (A középkori egyházi felfogásban a nő nem sokkal számított többet egy baromnál; oktatásban, társadalmi életben, vagy bármilyen felelősségteljes irányításban női részvétel szóban sem jöhetett.) Tehát mivel az Iréne nevű görög nő semmi volt a római papok szemében, így a Birodalom Császára-címet 'aki kapja, marja' alapon lenyúlták és odaadták egy frank gróf unokájának.

Einhard – furcsa módon – a Károly életéről írt könyvében említi a római utat, de kihagyja a császári koronázás ismertetését és a 28-ik fejezetében csupán azt írja, hogy Károly elfogadta a császári titulust. A neki tulajdonított 'Királyi (vagy birodalmi) Évkönyvek' bejegyzéseit más írta, ill. hamisította és történészeink szüntelen hivatkozása Einhard szerzőségére legalább olyan hamis, mint jó néhány Alkuin leveleiben található 'biztosnak' vélt közlés. Mégis a különböző frank-germán annalesekhez vagyunk kénytelenek fordulni, mert ha nem ezt tesszük, akkor megszakad a történelmi elbeszélés, hiszen a Pápák Könyve vagy a görög Theophanész szinte semmi idevonatkozó érdemleges adatot nem közöl. Teophanész csak annyit közöl, hogy „december 25-én Leó pápa megkoronázta Károlyt a frankok királyát, aki utána Szicília ellen szeretett volna felvonulni, de ettől elállva inkább megkérte Iréne császárné kezét.” Az Évkönyvek szerint, a császárrá történő koronázása után Nagy Károly Rómában töltötte a telet, de nem a Palatinumban rendezte be rezidenciáját, hanem a Szent Péter Bazilikája mellett lévő episzkópal épületében, melyet kényelmes palotává alakíttatott át. A birodalmi nagykövet szintén ebben az épületben kapott elhelyezést. Gregorovius nem közli a palota nevét, sem pontos helyét, így aztán lehet keresgélni, hogy hol is volt, ha volt egyáltalán ilyen épület. Károly az ürességében sivár téli hónapok római tétlenségét imádkozásokkal próbálta agyonütni, ám lehet nagyon unhatta a sok templomjárás monoton litániáit, mert izgalmat keresve Pippin nevű fiát (aki már az avarok kiirtásában is jeleskedett) ráeresztette Benevento hercegségére, hogy legyen egy kis szórakozása a gyereknek, na meg neki is. A hadjárat kimeneteléről hallgatnak a feljegyzések, miből arra lehet következtetni: nem lehetett valami sikeres kaland, hiszen Beneventum hercegsége sosem hajtott térdet a pápa vagy a frankok előtt.

 

Ezen nagyszerű koronázás után évekig semmi jelentőségteljes dolog nem történhetett Leó pápával, mert a következő említésre méltó esemény személyét illetően 804-re esik, mikor a pápa ismét Frankhonba látogatott, mert talán unhatta a békés, nyugodt semmittevést Rómában. Fontos itt megemlíteni, hogy a LP.-ban az utolsó politikai esemény III. Leó pápát illetően Paschalis és társai száműzetésére vonatkozik a 26-ik fejezetben, innentől a 113-ik zárófejezetig kizárólag a pápa ajándékozásai, építkezései, restaurálásai vannak hosszasan (túl hosszasan) felsorolva. Tehát 801-től minden esemény a frank-germán egyházírók tollából származik, a történések párhuzamos említése nincs rögzítve a vatikáni kancellária jegyzői által. A rheimsi Szent Remi Bazilikában fogadta Károly császár a pápát és nyolc napot átimádkozgattak a különböző templomokban, katedrálisokban, de arról, hogy valójában miért is ment a pápa Frankföldre, miről is tárgyalt Károllyal nem szól egyetlen feljegyzés sem. Így az egész pápai látogatás értelmetlen és tartalomnélkülisége miatt megkérdőjelezhető. Gregorovius (Rome III.) pusztán spekulációkba bocsátkozik, mikor Velence hovatartozásának kérdését, Grado-i Fortunatus ügyét és a birodalom megosztottságának problémáját hozza fel, mint érdemleges tárgyalási okot, ám jegyzőkönyv vagy közös nyilatkozat nem készült a tárgyalásokról, és így tényleg marad csak a találgatás. Minthogy azt is csak találgatni lehet: miért írta Leó pápa azt Nagy Károlynak, hogy a pápaság hajóhaddal rendelkezik. Levelében írja: ''unum navigium nostrum'' (Ep. 8.), amiről – pontosabban a 'navigium' szóról – Kinder Mann leszögezi, hogy azt a pápa szóhasználatának megfelelően hadihajóként kell értelmezni. Milyen hadihajó vagy akármilyen hajó, az ami szóba jöhet, mikor a régészet csak bizánci (Kis-ázsiai) és arab hajók meglétét tudja kimutatnia az eddig talált hajóroncsokból a VII.-IX. századokból? A Szajna, Majna, stb. alsó folyásaiban talált – Karoling korra besorolt – hajóroncsok, valójában nem hajók, hanem csak néhány méteres csónakok és származhattak akár a Karoling korból is. Dehogy a Római Birodalom bukása után a kora középkorban bárhol is lett volna hajóépítő-üzem (nem ladik) Nyugat-Európában, azt még elképzelni is nagyon nehéz. A hatos számú, utólagosan 812-re behatározott levelében Leó pápa úgy írja: „felségvizeink biztonságosak”, mely közlést szintén nem vehetünk komolyan. Az arabok akkor már bő száz éve, hogy megüzenték mindenfelé a Mediterráneumba: „engedélyünk nélkül egy deszkát sem tehettek a tengerbe!”

 

Ha közelebbről vizsgáljuk Leó pápa 804. évi látogatását, akkor a fellehető adatokból még kétségesebbé válik az egész utazás megtörténte: „Mikor a császár november közepén meghallotta a pápa közeledtének hírét, fiát Károlyt küldte Szent Mauricé-be a pápa méltó fogadására, majd utána Reimsben találkozott a katolikus egyházfővel. Karácsony ünnepét Kiersiben együtt celebrálták, miután a császár Aachenbe kísérte Leót. Innét gazdag ajándékokkal megrakva bocsájtotta el, nemeseinek megparancsolva, hogy Bajorországon keresztül kísérjék vissza a pápát Itáliába.” A következő mondatában a négyhírű történész (H. Kinder Mann) határozottan állítja: „Januárban Leó pápa ismét Rómában volt.” (Forrásnak Einhard, Fulda, Amandi évkönyveket adja meg.) A tél kellős közepén hogyan utazhatott az idős pápa néhány hét alatt Kiersiből Rómába, mikor egy ilyen út nyáron is eltartott egy-két hónapot? Ráadásul, ha Bajorországon keresztül mentek, akkor útban Róma felé az Alpokon kellett átkelniük – télen –, ami egy mindig visszatérő papi értelmetlenség.

 

Miközben hosszú éveken keresztül ismét semmi érdemleges eseményt nem lehet említeni Leó pápával kapcsolatban, addig a frank-germán területeken folyamatosan masíroznak a fáradhatatlan hadak; hol itt volt háború, hol ott, és ez időben történt, hogy Nagy Károly két fia Károly és Pippin idejekorán elhaláloztak. Nagy Károly halála előtt egy évvel 813 szeptemberében birodalmi gyűlést hívott egybe Aachenbe és (Jámbor) Lajos fiát ezen a 'parlamenti' gyűlésen császárnak fogadtatta el. A koronázási szertartáson Lajost az apja a saját kezével koronázta meg a saját császári koronáját helyezte fia fejére minden papi közreműködés nélkül és ami a legérdekesebb, a szertartáson pápai legátus, itáliai hercegek, püspökök jelenléte nincs említve az évkönyvekben. Az aacheni parlament ugyanezen a gyűlésen szentesítette Kis Pippin törvénytelen fiának (Nagy Károly unokája), Bernardnak itáliai királlyá történő kinevezését.

814 január 28-án, 47 év uralkodás után, 73 éves korában meghalt Nagy Károly császár, és fia Jámbor Lajos egyeduralkodóként állt a birodalom élére.

 

Visszakanyarodva Rómába: a császár halál hírét hallva a következő évben a pápaság világi elnyomása alatt szenvedő itáliai nemesek, a korábban száműzött Campulus és Paschalis hívei eredménytelen lázadást kezdeményeztek, melyet a pápa ügynökei leszereltek és vezetőiket Leó pápa kivégeztette. A római lázongások és a brutális kivégzéseket követő felháborodás lecsillapítására Lajos császár Itália királyát, Bernardot (aki az unokaöccse volt) Rómába küldte. Bernard Rómába érkezése után megbetegedett, és miközben az elégedetlenség tovább forrongott Leó pápa is lebetegedve ágynak dőlt. A feljegyzésekből nem világos, hogy ez még abban az évben, vagy később 816-ban történt-e. A Róma környéki nemesek egyre bátrabban kezdték el visszakövetelni Adorján és Leó pápák által elorzott ingatlanjaikat, korábban meglévő adómentességi, vám, kereskedelmi kiváltságjogaikat A pápaság korábban gyakorolt és jól bevált megoldásként Spoleto urát Winichist bérelte fel a lázongások leverésére. Persze, lehet az már kötözködésnek néz ki, ha megkérdezi az olvasó; miért nem Itália Karoling királya Bernard vagy a jobbkezének számító vitéz Gerold gróf seregei csináltak rendet, mikor a tényleges uralkodói (katonai) hatalom az ő kezükben volt? Furcsa az is, hogy a LP.-ban egyetlen szó sincs ezekről a zavargásokról, kivégzésekről, és csak az Évkönyvekben, a több ezer kilométerre Rómától élő Karoling papok jegyezték fel ezeket a dolgokat a 815. évre: és azért nincs itáliai párhuzama az említésének, mert talán ebben az időben épp zárva volt a pápai kancellária.

 

Leó pápa életrajzírója a LP.-ban igencsak elrugaszkodik a valóságtól, mikor a pápa által szétosztogatott sok ezüstornamentikát sorolja, melyek összsúlya meghaladta a 20.000 fontot. Az arannyal persze szerényebb a derék redaktor, de még így is 1764 font súlynyi aranytárgyat osztogatott szét Leó, legalábbis az egyházirodalom szerint. Ezenfelül serlegek, drágakövekkel díszített könyvfedők, méterszámra selyem és drága kelme duzzasztotta az ajándékok hosszú sorát. Elődjeihez hasonlóan Leó is nagy restaurátor volt, még megismételgetni is fárasztóan terjedelmes lenne építkezéseinek sorozatát. Evvel szemben III. Leó kora Rómáját is a szegényes építkezés ill. még annak a szegényesnek is majdnem teljes hiánya jellemez, miként azt Gregorovius is kiemeli: „Ezen idők egyházi építkezései az V.-VI. századi építkezései nagyságát már nem voltak képesek elérni, hanem helyette kisebb méretű, gyengébb minőségű építményeket voltak csak képesek produkálni. A Karoling királyok számos pazar templomot hagytak ránk, míg Rómában ebből az időszakból semmi műemléket nem találni.” Gregorovius megállapításait figyelembe véve természetesen elbizonytalanodik a tanulni vágyó érdeklődő, mikor Leó biográfere 'lelkén rajta' pontossággal lejegyzett rengeteg művészi munkálatát, dekorálást, restaurálást, bővítést és átépítést olvassa, melyek kivitelezését – a Pápák könyve szerint – Leó személyesen rendelt el.

 

816. június 12-én természetes halál által távozott el III. Leó az élők sorából. Leó húsz évig bírta Szent Péter trónját és akaratos következettségével még annak ellenére is erősítette egyháza hatalmát, hogy közben majdnem meggyilkolták, egész Közép-Itália kisnemessége gyűlölte, és a forrongó elégedetlenség folyamatos lázongásokat váltott ki intézménye ellen. Természetesen III. Leó pápát az egyház szentté avatta, a Szent Péter Bazilikában temették el először, majd a XII. században földi maradványait véglegesen a Madonna Della Colonna kápolnájában helyezték el, közös sírban a másik három Leó pápa maradványaival egyetemben.

V. István (816-817)

 

Tíz nappal Leó pápa halála után már meg is volt az új pápa – Marinus fia István Dékán személyében –, akit 816 június 22-én szenteltek pápává, és V. Istvánként vonult be a történelembe. A mindössze hét hónapig pontifikáló egyházfőnek az első és egyetlen cselekedete abban állt, hogy meghívás nélkül Frank földre utazott, szinte bepottyant a frank király udvarába. A pápa utazásának tényét ugyanolyan határozottsággal kérdőjelezhetjük meg, mint ahogyan korábban is rámutattunk számos Karoling iratból származó, valós történelmi tényeknek bemutatott tévedések tarthatatlanságára. A problémát ismét a források megbízhatatlansága adja. Az igaz, hogy az Einhardnak tulajdonított Évkönyvek, valamint Astronomus és a LP. is megemlíti, úgy-ahogy leírják az utat – nem evvel van baj –, hanem a római diplomáciai irattár párhuzamosan haladó időbéli forrásnélküliségével. A LP.-ban V. István frakföldi útját említő bejegyzett részek (csupán néhány mondat a második fejezetben) nyugodtan készülhettek száz évvel később is és nincs bizonyítékunk, hogy a saját vatikáni archívumukat használták volna fel forrásként. Inkább úgy néz ki, hogy a később Rómába került Karoling irodalomi anyaghoz igazodva utólagosan írták be az idevonatkozó néhány mondatot. Gondoljunk csak bele …

Uralkodók, főnemesek nem indultak el csak úgy Európa egyik feléből a másikba, anélkül, hogy az diplomáciai úton ne lett volna előtte lelevezve, egyeztetve; az útvonal pontos kijelölésével, megállók, pihenőhelyek előkészítésével, kíséret kinevezésével, arról nem is beszélve, hogy a vidéki, helyi papság, nemesség ceremoniális hódolatát, tiszteletlátogatását sem lehetett kihagyni azért, mert mondjuk 'siet a szentatya'. Hol található tehát a nyoma a frank követség római megjelenésének vagy a frank királyi kancellária által kiállított és a Lateránba küldött meghívólevélnek? Az ősforrásnak tekinthető két Karoling-pap feljegyzésén kívül semmi más nyom nem utal V. István pápa utazására, ha csak nem követjük el azt a hibát, hogy a LP. utólagosan betoldott részeit hitelesnek vegyük. (Theganus atya alkotóideje legalább két évtizeddel későbbre esik, így az általa feljegyzett adatokat – a látogatást illetően – másodkézből származó értesítésnek tekinthetjük.)

 

Mindenesetre az új pápa ülepe még meg sem melegedett Szent Péter trónjában, mikor hirtelen kapta magát (csak a komornyikjának szólt, hogy etesse a macskáit) és máris ott zötykölődött az úttalan utakon a frank király palotája felé. Mikor Észak-Itáliába ért Bernard király is gondolkodás nélkül otthagyta kényelmes páviai palotáját 816 augusztusában, hogy személyében méltó kíséretet biztosítson István pápának. Nem sokkal később, még az év szeptemberében – mindenki örömére – a fényes pápai menet Reims városába érkezett. A pápa utazásának egyetlen célja és értelme Jámbor Lajos újrakoronázása volt, hogy a keresztény szentségek hókuszpókuszával megerősítse uralkodásában és ugyanakkor elkötelezetté tegye saját pápai intézménye számára. A pápaság számára roppant fontos volt a koronázás, mert 450 óta a bizánci pátriárka koronázta a Római Birodalom valódi császárának számító bizánci uralkodókat, és ha már egyszer elorozták tőlük a császári titulust a frank királyok számára, akkor már muszáj volt az új rend hatalmi helyezkedését maximálisan kihasználni. Jámbor Lajos sem bánta és nem is bánhatta a szentesítő ceremóniát, mert a papság az ő idejében már annyira erős volt, hogy az ájtatos odabiccentés nélkül még az árnyékszékre sem mehetett ki egy nyugodt könnyítésre. A szentségek kiszolgálása, keresztelés, utolsó kenet, áldás, átok, bűnök alól oldás és még az isteni misztérium kijelentése is ugyan olyan monopólium volt az egyház kezében, mint a világiak számára kiszabott – sokszor aprólékos – irányítás, parancsolgatás, melyhez egy hamisan kreált egyházi 'zsinórmértéket' vettek alapul. Így aztán, minden konkurencia nélkül sikeresen ment a gyarapodás. Frankföldön a IX. század elején az erdők, legelők, szántóföldek több mint egyharmada az egyház kezében volt. Megerősített monostorközpontok, falvak, uradalmak láncolata felett rendelkeztek és az írástudomány kisajátítsa révén minden uralkodói udvarban erős befolyással, döntéshozó hatalommal bírtak.

 

A frissiben megtartott ceremónián István pápa még egyszer megkoronázta Jámbor Lajost és feleségét Irmengardot, majd a császártól kapott ajándékokkal bőségesen megpakolva elindult vissza Rómába. (A bőséges ajándékozásról a Moissac Évkönyv az egyetlen ősforrás: „ … imperator muneribus multis.”). Igaz, István pápa sem ment üres kézzel a császári udvarba, – legalábbis a történészek szerint – , mert egy olyan pompás koronát vitt ajándékba, amilyet a világ még nem látott. Míg Kinder Mann – minden forrás megnevezése nélkül –, közli a Lajosnak vitt koronáról: „a legpompásabb, csodálatos korona, mely a legértékesebb drágakövekkel volt ékesítve”, addig Astronomus és Theganus (*) szerényebben azt közlik, hogy a pápa egy értékes koronát vitt magával Reimsbe. A korona eredetével kapcsolatban a költő Nigellusnál olvashatjuk a legjobban elrugaszkodott állítást, miszerint a korona Nagy Konstantin koronája volt. (II. v. 425) Irmengard asszonyság is kapott egy aranykoronát a pápától, mely szintén elveszett, így semmit sem tudunk róla.

Az utazással, ill. az ajándékozással kapcsolatosan egy érdekes feljegyzés került be a LP. II. 50. szakaszába, miszerint Lajos császár nagylelkűen egy közép francia birtokot (curtis), a Troyes melletti Vandeuvre-t is nekiadta 'az áldott Szent Péternek'. Erre a feljegyzésre hivatkozva, utódja Kopasz Károly elűzte a jogos tulajdonost Wigo herceget Vandeuvréből és a birtokot átadta I. Miklós pápának. Megint csak hiába keresnénk az adományozó okmányt a pápai irattárban, vagy annak másolatát az aacheni kancellárián, mert ilyen dokumentum nincs és nem is létezett soha. Helyette Hincmar (Annal. 865.), majd ötven évvel későbbi bejegyzését találjuk, mint ősforrást, és az egész ajándékozási mese Hincmar atya közléséből került be a Pápák Könyvébe. A vandeuvréi birtok elrablására felhasznált hamisított ajándékozási okmány további bizonyítéka az arcátlan birtokszerző papi viselkedésnek, mely nagyon is jellemezte a középkori egyházat.

 

„A pápa három hónappal Rómába történő visszaérkezése után 817. január 24-én elhalálozott.” – Közli velünk Gregorovius, és hát ebből automatikusan adódik a kérdés: ha szeptemberben érkezett a pápa Reimsbe, akkor milyen gyorsasággal zajlott le a sok szentséges esemény, melyek elvégzéséről oly részletességgel számolnak be történészeink. A sok imádkozás, a koronázási ünnepek, Theodulf atya Orleans érsekké szentelése, az Agnellus által említett 'hosszú és beható konferencia' (Vita Mart. 170.), és akkor milyen sebességgel kellett visszaszáguldania a pápának Rómába, hogy október közepe táján megérkezzen? Mert megérkezése után három hónapra már meghalt. Az idős pápa nem lovagolhatott és a tönkrement utakon sem zötykölődhetett egy nap túl sokat a primitíven összetákolt kordékban, taligákban. A rengeteg kincset, amit a pápa Lajostól kapott nem csak cipelni volt muszáj, hanem védelméről is gondoskodni kellett. Minél nagyobb a menet annál lassúbb a haladása. Egy ilyen nagynak számító útazás a középkori viszonyok közt egy idős embernek és népes kíséretének hónapokig tarthatott, míg a történészek állítása szerint ez megtörtént néhány hét alatt. A rövid idő alatt lezajlott ide-oda utazás ellentmondásos gyorsasága egyfajta ismétlése elődje III. Leó fél-Európán keresztül megtett, szintén hihetetlen rendkívül sebes átcikázásának.

A rendelkezésünkre álló történelmi kútfők észérvekkel való megvizsgálása után nyugodtan kétségbe vonható, hogy István pápa valaha is Frankhonba utazott, koronákat vitt, koronázott és ajándékokkal megrakódva tért vissza Rómába. Itt is inkább arról lehet szó, hogy történelmet farigcsáló papok, egyházi érdekeket szem előtt tartva elengedhetetlennek látták Jámbor Lajos általuk szentségesített uralkodói hatalomba emelését. Azt még elméletben sem lehetett megengedni, hogy egy császár az ő közreműködésük nélkül legyen beiktatva vagy nélkülük gyakorolja hatalmát. Ezért volt szükség az éppen abban az időben megválasztott beteges, öreg pápa mesebeli megutaztatására 

 

Érdekes dolgokat közöl Gregorovius a vezeklésüket végző, bűneiket 'szenvedéssel' lerovó zarándokokról, akik jelenléte még félelmetesebbé varázsolta a középkort. „Zarándokok seregei naponta ellepték Róma utcáit és néhányuk kolduló vagy erőszakosan követelőző viselkedése félelemmel tölthette el az ottani tisztességes polgárokat. Modern társadalmak az elzárás gyakorlatával különítik el a bűnözőket a többi embertől, míg a középkorban teljesen másképp álltak hozzá a bűnösök megbüntetéséhez. A gaztettét szánó-bánó latort a bíró (püspök, perjel vagy más egyházi főméltóság) bűne levezekléséért hosszú, – néha éveket kitöltő – zarándoklatra küldte, hogy végig imádkozva, térdepelve, csúszva-mászva érezze át vétkei súlyát: a kereszténység szentségeit felfedezve úgy tisztuljon meg lelke. A püspök igazolvány passzussal látta el a megtisztuló útjára induló bűnözőt, melyben beleírták az elkövetett vétkeit, büntetését, vezeklésének kötelező állomásait és bűnbánó zarándoklásának időtartalmát. Személyazonosságát igazoló dokumentummal is ellátták, melyen szintén hitelesítésként ott díszelgett a püspök aláírása és az episzkopális pecsét. Ezeket a dokumentumokat elméletben mindenhol köteles volt útja folyamán bemutatni a helyi egyházi intézmények vezetőinek, amiért cserébe mindenütt szíves vendéglátásra számíthatott. A bűnelkövető szabadon, minden gond nélkül utazhatott egyik állomásáról a másikba, míg meg nem érkezett a kijelölt szentélybe, zarándokhelyre, ahol az igazi bűnbánó vezeklőrituálékat véghezvinni köteles volt. A középkor büntetőtörvénye nagyon furcsán kombinálta a „brutális ítélet végrehajtást és a megbocsájtó angyali kegyelmet.” Gregorovius forrásnak a 'Formulae Könyvet' (Marculfi, Paris 1613.), és a 'Tractoria Legatorum' c. szerzeményt adja meg. Mivelhogy Gregorovius hithű keresztény volt, így nem részletezhette annak tényét, hogy az apa, testvér gyilkosság, a nemi erőszak, szolga, rabszolga meggyilkolása vagy éppen nem kívánt házasságon kívül született kisbaba falhoz csapása mind 'levezekelhető' bűnnek számított, a borzalmas halálos ítélet a felségáruláson kívül csak a kereszténység megtagadásáért, az egyház becsmérléséért és az egyházadó befizetésének megtagadásáért lett kiszabva. Talán felesleges külön kihangsúlyozni, hogy a megbocsájtó büntetésként kiszabott ájtatos sétafika csak a nemesek, lovagok, egyházi személyek esetében jöhetett számban, mint büntetés; a köznépre, rabszolgákra egészen más büntetőkódex vonatkozott.

(*) Astronomus, Theganus, bővebben lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2011/06/12/karoling_iratok_dokumentumok_3

 

 

 

Szerző: E.Katolnai  2011.05.02. 18:33 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr272872263

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.