A VIII. század, vagy épp a IX. század eleji Nyugat-Európa történelmét Nagy Károly királyságának részletes tanulmányozásán keresztül érdemes megismerni, hiszen a pápaság és a Karoling birodalom története szorosan összefonódik. Szinte az összes adatot, – mely ezt a korszakot kitölti – a Karoling irodalom szolgáltatja. A 'pápák könyvébe' bekerült események forrási több esetben a Karoling kultúra műveiből származnak, mert ezen évtizedek római jegyzői szinte semmi érdemlegeset nem jegyeztek fel a világi történésekből. Lehetne úgy is mondani, hogy a frank-germán történetírás nélkül fehéren virító üres lapok állnának csak a történelemkönyvben. A legerősebb kapocs, mely a két feudális hatalmat összeköti az maga az egyház, mert a Karoling irodalom minden egyes műve papoktól származik. Ezért fontos egy külön tanulmányban Nagy Károllyal, és korát bemutató művekkel foglalkozni; hogy azok túlzásainak, hamisságainak leleplezése révén szembesüljünk helytelen történelemszemléletünkkel.

 

Nagy Károly életének megismeréséhez a legfontosabb forrás Einhard mester 'Vita Caroli' című műve, mely több mint nyolcvan X.-XI. századi (másolt) kéziratban hagyományozódott ránk. Einhard saját kézzel írt műveiből egyetlen eredeti papiruszlap sem maradt fenn – mind elveszett –, és csak másolatok másolataival rendelkezünk. Karoling kutatás jeles képviselője, Lewis Thorpe 'eredeti' Einhard keze munkájának tulajdonítja a Fulda monostorában található 'einhardi' szövegeket, melyek keletkezési dátumát a 788-791 közötti évekre teszi. (Magától érthetődően nem mindenki osztja Thorpe véleményét.) A jelentősnek mondható, Károly életét bemutató másolatgyűjteményből, Phillip Jaffé 1867-ben kiválasztott és kiadott egy példányt, – melyet leginkább autentikusnak tartott – az ún. 'Párizsi Kéziratot' (Bibl. Nat. fonds latin, 10758.), mely kiadvány azóta is meghatározza a középkorkutató történészek elképzeléseit. Einhard könyve, valójában könyvecske, mindössze 32 oldalt tartalmaz, mely túlzásokkal, tévedésekkel és szándékos hazugságokkal van tele. Tudjuk, hogy a Fulda-i monostor birtokában volt Suetonius, 'De Vita Caesarum' című művének, melyet Einhard kimásolt, kicsit átírt és így alkotta meg saját könyvecskéjét. Phillip Jaffé a Vita Caroli kiadásához írt bevezetőjében 32 passzust jelöl meg, melyek vagy tartalmilag, vagy szóhasználatban, mondatszerkesztésben egyeznek Suetonius írásával, és ezekből 20 az 'Augustus császár élete' fejezetéből lett kimásolva. Einhardnak tulajdonítanak egy annales (évkönyv) munkát is mely a 788. és 822 közötti éveket dolgozza fel, azonban a sok szöveg és tartalom eltérés miatt a két művet lehetetlen egy szerzőnek tulajdonítani. A másik fontos forrásmű, Notker, Szentgalleni szerzetes, 'De Carolo Magno' című életrajza, melyet Károly halála után, bő két generációval a IX. század vége felé írt.

 

Nagy Károly életéről, tetteiről Einhard és Notker életrajzán kívül még szép számmal találni feljegyzéseket, leveleket, rendeletgyűjteményeket, törvénygyűjtemények melyeket majdnem minden esetben hiteles kortárs dokumentumoknak fogad el az akadémista történetírás. A legfontosabbakat említve kezdjük a 'Annales Regni Francorum' (Frank Birodalmi Évkönyvek) két változatával, melyek 741-829 közötti időszak eseményeit ismerteti, míg az 'Annales Mosellani' (Moszellani Évkönyvek) 703-797 időszakát mutatja be. De más, – kevésbé jelentős – középkori művek (évkönyvek) is említik, tárgyalják Károly és kora eseményeit; Lorsch, Fulda, Salzburg, Murbach, stb. Továbbá forrásanyagként használják a károlyi kapitulárék korpuszát a 'Capitulari Regni Francorum'-ot, és a hasonlóan kétséges eredetű 'Codex Carolinus' (1) levélgyűjteményt, mely Nagy Károly pápákkal folytatott levelezését tartalmazza. Történészeink fontos és eredeti kéziratként hivatkoznak még a 'Liber Episcopis Mettensibus'-ra (Metzi Püspökök Története), mely Pál Diakónus szerzeménye, és az ismeretlen Fontenella kolostor szerzetesének 'Gesta Abbatum Fontanellensium' című történelmi munkájára.

A Nagy Károly neve alatt ránk maradt 270 okmánynak legalább a fele hamisított, mely iratokat nem egyszerre, hanem generációkon keresztül gyártották a francia és német kolostorokban.

 

A VIII.-IX. században a Karolingok és a pápák szövetsége volt az, ami irányt szabott Európa fejlődésének, vagy inkább vegetálásának. A kereszténység elsöprő győzelme már a VI. században felszámolta a pogány oktatást, elsüllyesztette az antik tudományokat, eltiporta a kutató, alkotó szellemet, minek következtében az antik világ jól bevált intézményei diszfunkcionálissá váltak, vagy teljes egészében megszűntek. A pogány világban 'közkincsnek' számító írás-olvasás tudománya a VIII. század elején már teljesen elenyészett, kivéve egy vékony papi réteget, akik az írás tudományának hatalmával visszaélve, csúnyán meghamisítottak mindent, amit csak akartak. Adománylevelek, kiváltságokat biztosító okmányok, zsinati határozatok, pápai levelek valódi háttérrel nem rendelkező dokumentumok megszerkesztése épp olyan könnyedén ment ezeknek a derék csuhás írástudósoknak, mint a történelmi események csalfa átírása vagy sosem élt személyek szerepeltetése. Az egykor hatalmas Római Birodalom utódállamainak népe még töredékekben sem volt képes semmit sem megőrizni korábbi műveltségéből, az ókor tudományos vívmányaiból, eredményeiből. A hanyatlás bénító hatása átjárta ezt a két évszázadot és a korábban virágzó pogány római társadalmat ezer évre visszavetetve elnyomorította az ipart, bányászatot, a hosszútávú kereskedelmet. Nincsenek monumentális építkezések, nem ásnak több csatornát; viadukt, híd, köves út, középület abszolút nem épült. Egyetlen önálló történelmi mű nem születik ezekben az időkben, és a VII. század második felétől vagy jó kétszáz évig számolva nincs egyetlen eredeti – abból az időből származó –, történelmileg figyelembe vehető okmány. Minden csak másolatokban létezik, leszámítva néhány bibliát, és szentirat-gyűjteményt: mintha Európa teljesen elfelejtett volna írni. És ebbe a sötétségbe ragyogó csillagként robban bele Károly király (majd császár), hogy szellemi pompájával beragyogja a fél világot.

 

A hirtelen fellángoló fénnyel egy csapásra megváltozott minden. A bölcs uralkodó színre lépésével Európa felvilágosodása megkezdődött; Aachenben iskolát, könyvtárat alapított, és mindenfelé szabályozta, emelte a szerzetesi oktatás színvonalát, alkotó, másoló műhelyeket létrehozva. De mindemellett Henri Pirenne úgy látja, hogy ebben az időben a világiak analfabetizmusa példa nélküli, és mégis az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a nyolcadik század legnagyobb könyvtárának megalapítója nem tudott írni. Mindezek ellenére művészeket, gondolkodókat, gyűjtött maga köré, szellemi műhelyeket, egyetemeket alapított, erősen törekedve az antik kultúra visszaállítására. Az ő udvarában tevékenykedett Pál Dékán (Paulus Diakonus), akit egy biblia-magyarázat összeállításával bízott meg. Fővárosába, Aachenbe ötvösöket, fémöntőket, kőfaragókat, elefántcsont-faragókat (!) fegyverkovácsokat, takácsokat, stb. telepít, hogy udvarát ellássa minden hasznos jóval.

Károly volt továbbá a kereszténység hős védelmezője, a pápák megmentője, az egyház kardja, aki természetesen vezető teológus is volt, és mintha egyházfő is lett volna; egyházi (püspökségi) rendszereket szervezett, apátokat, püspököket nevezett ki. Tudósai az ő irányítása alatt szerkesztették meg a 'Libri Carolini' című egyházi vitairatot, és az egyházjog területén kifejtett munkássága szintén magáért beszél a sok ránk hagyományozott kánongyűjteményből. Károly udvarából szétáramló haladó szellemiség fénye beragyogta fél Európát, megújította a hervadó társadalmak mindennapos életét, virágzóvá varázsolta az elszegényedő tartományokat, termékenyen felélénkítette a mozdulatlanságba merevedő városait, falvait. De hát mennyi igaz ebből? Helyesebben kérdezve: mennyi bizonyítható mindebből?

 

A régészeti leletek jelentéktelensége nemhogy nem támasztja alá az írott feljegyzéseket, hanem egyenesen annyira ellentmond minden biztosra vett állításnak, hogy néhány kutató a leletszegénységre hivatkozva megkérdőjelezi még a 'nagy' császár puszta létét is. Károly birodalmának eltúlzott pompás nagysága mellett különösen érezni az ipari, kereskedelmi, agrárvilágra vonatkozó forrásszegénységet, és a még zavaróbb: fejlett műhelykultúrákra utaló régészeti nyomok hiányát. Károly a negyvenhat uralkodó évéből negyvennégyet végig háborúzott; Spanyolországtól Lengyelországig, Magyarországtól Kalábriáig aprította a sok gonoszt, lelkesen terjesztve közben a keresztény hitet. Ilyen sűrű ismétlődésekkel háborúzni, és földrajzilag ilyen hatalmas területet hadilag lefedni olyan feladatot jelentett, minek végrehajtása megkövetelte a részleteiben is alapos felkészülést, az olyan összehangolt szervezésfolyamatokat, melyekben grófságok, hercegségek láncolata egybefogva volt képes zökkenőmentesen működni. Csakhogy mindez a valós történelemben egy olyan 'birodalomban' kellett volna végbemennie, ahol a gazdasági élet teljes elszegényedése mellett a polgári lakosság 99% analfabéta volt, a maradék egy százalék meg a püspököknek dolgozott. Ki termelte ki a negyvennégy hadjárathoz szükséges anyagi értéket, mikor azt olvassuk, hogy: „Ezekben az évszázadokban a régi Római Birodalom területén élő köznép sosem látott nyomorban élt; aládúcolt kunyhókban, földbe vájt veremlukakban, régi római építmények romjai között húzza meg magát, ahol nem volt fűtés, világítás, vagy szellőzés. Rongyokban burkolóznak, és lábbelijük faháncsból készül, fémszerszámaik alig vannak, és télen ha nem akarnak megfagyni, akkor a jószággal kell hálniuk.” (Johannes Fried) Hol munkálkodott tehát az a réteg, aki lehetővé tette a 44 éves háborút? Károly 'szuper' hadserege évtizedeken át tartó működéséhez elengedhetetlen volt a több tízezer ember etetése-itatása, elszállásolása. Több ezer ló kitenyésztése, eltartása, szerszámozása továbbá százszámra, – vagy inkább ezerszámra – szekerek, sátrak előállítása, és még mennyi minden kevésbé jelentős dolog, melyeknek össze kellett harmonikusan illeszkednie ahhoz, hogy negyvennégy éven keresztül lehessen háborúzni, sokszor télen- nyáron egyfolytában. A seregek elszállásolására épületek, kiszolgálására raktárak, konyhák, mosodák, műhelyek, utánpótlására kiképzőtáborok létének sokaságát teszi szükségessé. A mindennapos kiszolgálásuk, a felszerelés, fegyverzet előállítása, karbantartása, a beteg katonák ápolása, stb. egy másik 'sereg' szolgát, iparost és szakmunkást igényelt volna meg. Azokat is el kellett valahol helyezni, nyomaikat fel kellene lelni az ásatások folyamán. Még a középkor későbbi, de már sokkal jobban szervezett évszázadaiban is mindig komoly ellátási gondot jelentett egy nagyobb had élelmezése, sőt sokszor egy néhány ezres királyi kíséret ellátása is botrányos kudarcba fulladt. Seregek mozgatásához társzekerek sokasága mellett, jól karbantartott utak, hidak, révátkelők, kompok szintén elengedhetetlenek lettek volna. Mindez lehetetlen egy gazdag, jól szervezett társadalom példás működése nélkül. Volt ilyen a középkor legsötétebb szakaszában? Volt ilyen a középkor bármelyik szakaszában? Pontosabban rávilágítva a problémák összetett valóságára nézzünk meg egy konkrét dolgot: a hadjáratok győzedelmességét biztosító frank acéllovasságot.

 

A negyvennégy év hadjáratai nehézlovassága több ezer harcosának, több tízezer darabból álló felszerelését valahol elő kellet állítani, ugyanúgy, mint a könnyűlovasság fegyverzetét és a gyalogság, – melyek száma a negyvennégy év alatt bőven meghaladhatta a kétszázezret – részére kardok, sisakok, pajzsok nagyüzemű előállítását is biztosítani kellett, amihez fémöntődék, kovácsműhelyek sokasága kellett társuljon. Evvel szemben nem pusztán károlyi időkből, de egészen a X. századig nagyon kevés vassalak, acélforgács, vagy komolyabb teljesítményű műhelykultúrára utaló régészeti nyomokat találni. Természetesen új időszámításunk első évezredéből, számtalan, üzemelésének pontos időpontját nehezen meghatározható öntöde, kovácsműhely nyomait lehet könnyedén felfedezni a Volgától a Gibraltárig, azonban itt nem három generáció alatt néhány száz kardot, és pajzsot kikalapáló műhelyekről van szó, hanem a csodás károlyi acélsereg mesés katonaságát kielégítő, hadfelszerelés előállítására képes üzemszerűen működő műhelyekről. Az ilyen volumenű acélkultúrának 'hulladékát' könnyű lenne megtalálni, hiszen a fémöntéshez, acélosításhoz mindig is nagy mennyiségű szenet használtak, aminek salak, hamurétegeit nem lenne nehéz megtalálni. A nagy teljesítményű öntödék gödrei, agyagminta töredékei szintén hiányoznak, pedig nagy szükség lenne a károlyi fémkatonákat ellátó üzemhelyek beazonosítására. Mégsem képes ilyesmit a német vagy a francia régészet felmutatni. Legalábbis nem a X.-XI. század előtti időkből.

 

De más irányból közelítve is problémás a károlyi lovassereg, mert hagyományosan a frank-germán törzsek nem rendelkeztek lovashadtestekkel, és a turáni népekhez viszonyítva kezdetleges lótenyésztési kultúrájuk volt. Gyalogosok voltak, akik hadba vonulásukkor ökrök és lovak által húzott szekerekkel közlekedtek, és lovon csak vezéreik, hadnagyaik forgolódtak. Hasonlóan a Római Birodalom lovasdandárjaihoz, a germán törzsek lovasosztagai is csak csekély ütőerejű egységeket képviseltek, inkább üldözésre, a hadvezetés gyors mozgásának elősegítésére és a tartalékerők átcsoportosítására használták a lovakat a szekérhúzáson kívül, mint nyílt kemény összecsapásokban. A harcászati lovas dandárok hiánya abból adódott, hogy ezek a népek nem ismerték a lovasharcos biztos megülését szolgáltató kengyelt és nyerget. Mert nyereg és kengyel hiányában a lovas nem képes magát megtartani a lóhátán a lándzsás gyalogossal, vagy a másik lovassal szemben. Nyugat-Európa, (beleértve a Római Birodalmat is) nem ismerte a kengyel és a nyereg használatát a IX. század közepéig, ill. ha kevés számban, elszigetelten ismerte is, hadsereg méretű elterjedését bizonyítani nem lehet. Míg a bizánci hadseregnél a VI. századtól bizonyíthatóan kimutatható a nyereg és a kengyel használata (Maurikosz bizánci császár 600 körül elismerően írt az akkor már elterjedt kengyel hasznosságáról), addig Wolfram von Steinen megállapítja: „A nyereg és a kengyel bevezetésének dátuma Nyugat-Európában nem állapítható meg pontosan, habár az biztos, hogy ez a reform legkésőbb a IX. század második felében megtörtént.” Nyereg, kengyel, sőt a patkó IX. század előtti kimutatása igen nagy kihívása a német régészetnek, nehézlovasságra utaló leletek előfordulását kimutatása – a X. század előtt –, pedig csak a fantáziában sikerült kimutatni. Kevés számban azért nyereg előfordult, mégpedig a turáni népektől eltérően a Meroving-Karoling nyergek vasból készültek, ami nagyon megdrágította előállításukat és minden praktikus érték ellenére nagy mennyiségben sosem gyártották. A régészeti források szegénységét figyelembe véve, nyugodtan leszögezhetjük, hogy vaskengyelek, vasnyergek, vagy a lovakat, harcosokat beborító páncélzatok nagybani előállítása a korra jellemző szegényes vaskultúra miatt csak egy gyenge feltételezés marad, minek következtében a mindig győzedelmes károlyi sereg elveszti fene nagy erejét. Egyes feltételezések szerint a hunoktól ellesett kezdetleges fanyergek is léteztek, de ezeket csak ideig-óráig lehetett használni (hasonlóan a vasnyergekhez), mert nyers kivitelezése hamar felsértette a lovakat. Persze gyalog és szekéren is lehetett haladni, egy jó katona simán legyalogolt napi 25-30 kilométert, ha nem esett az eső, és ha nem volt felázva a talaj. De még a legjobb erőben levő, lelkes sebességgel mozgó seregeknek is képtelenség lett volna az a száguldó tempó, amit a történészek diktálnának Károly seregének: Európa egyik feléből a másikba.

 

A keresztény történetírás imád oly fantasztikus túlzásokba bocsátkozni, mely kiemeli szereplői hősiességét, akadályokat legyőző bátorságukat, kitartásukat, mely nem ismer lehetetlen feladatot, és képesek olyan dolgokat végrehajtani, melyet közönséges halandó meg sem próbál. Ilyen fantasztikus teljesítmény volt, mikor II. István pápa tél közepén átkelt az Alpokon, mely ötletet Einhard megismételve Károlyt (meg az egész seregét) kétszer is átvonultatja a tél közepén a járhatatlan Alpesi hágókon. Az ilyen fantasztikus teljesítmények felsorolása még bizonytalanabbá teszi a közlések szavahihetőségét, és minél részletesebben vizsgáljuk a feljegyzéseket – Károly nagyszerű eredményeit –, annál több zavaró kétely bukkan fel, hiszen a spanyol hadjárata is megkérdőjelezhető, hasonlóan Bretagne elfoglalásához. És még kitudja mennyi minden kétes, ha a józan ész érveivel, logikájával vizsgáljuk az elénk tárt károlyi történelmet.

Ilyen jogosan megkérdőjelezhető esemény továbbá Nagy Károly pannóniai hadjárata, mely folyamán felszámolta, 'kiirtotta' az avar népességet úgy, hogy azokból hírmondó sem maradt. Az őseink történelmét is érintő téma érdekesen izgalmas volta miatt megérdemli egy külön tanulmányban történő tárgyalását.

(lásd cikkem: Nagy Károly és az avarok, http://oshon.blog.hu/) 

A papíron kimutatható károlyi gazdagság és a kor régészeti leletszegénység feloldhatatlan ellentmondásának másik példája a pénzérmék csekély mennyisége, hiszen a történészek szerint 47 Karoling pénzverőhely működött, és mégis több, korábban vert Meroving érmét találtak, mint Karolingot. Igazság az, hogy nehéz a középkori érmék meghatározása, mert évszámot az érmékre csak a XIV. századtól vertek, így marad a kép és a felirat mely alapján az érmeszakértők korukat meghatározzák. Akárhogy is nézzük egy ilyen pompás, gazdaságilag kitűnően működő birodalomnak, - mint amilyen Károlyé volt – sokkalta több éremhagyatékkal kellene rendelkezni, mint amit a múzeumokban felmutatni képesek.

Hasonló helyzetet találunk, mikor a régészet és művészettörténet képtelen alátámasztani az avaroktól Nagy Károly által zsákmányolt tizenöt szekér kincs meséjét, mert azon az egy 'Károly kannájának' elnevezett műtárgyon, és néhány Biblia díszborításán kívül más ékszerkincs leletet nem találni. (Ez a néhány ázsiainak mondott ékszerdarab kereskedelem útján is elkerülhetett Frankföldre.) Nem állja meg a helyét az a magyarázat sem, hogy ezt a temérdek kincset beolvasztották, mert jó ha van kb. 15-20 darab felmutatható aranypénzérme (és akkor mibe olvasztották be?), ami Károly korára azonosítható. Itt fontos figyelembe venni, hogy a Nyugat-európai pénzforgalom még a X. század végén is nagyon szerénynek mondható.

Nemcsak a pénzforgalom és a vasműveltség elterjedésének mikéntje, de az egész VIII. század gazdasági életének, termelékenysége erejének meghatározása is alapvetően fontos tényező kellene legyen, mert egy virágzó, jól működő, javakban bővelkedő gazdaság nélkül elképzelhetetlen, hogy egy ország negyvennégy éven át folyamatosan háborúzzon. Az már csak ráadás, hogy seregei több tízezer kilométert masíroztak télen-nyáron, elfoglaltak minden várat, várost, minden háborút megnyertek, miáltal Károly megkétszerezte apja birodalmát, és egy olyan birodalmat épített föl, amit még máig is csodálnak a Karoling történelemmel foglalkozó szakemberek. Jó lenne ha ez a csodálat képes lenne kimutatni az erős gazdasági háttér meglétét a VIII. században, melynek eddig fennálló hiánya kétségessé teheti azokat a dolgokat, eseményeket, melyeket sokáig természetesen megtörtént folyamatoknak hittünk.

Henri Pirenne, a virágzó gazdaság, és középkori jólét helyett egészen mást lát: „Mozgatható javak körforgása a legcsekélyebb mértékre zsugorodott. A haladás mindenütt hiányzik, minden területen visszafejlődés figyelhető meg. Galliának azok a vidékei, amelyek régebben a leginkább virágoztak, most a legszegényebbek.” – majd máshol írja: „A Türrén kikötők minden forgalom elől elzártak.” … „A nagykereskedők rétege eltűnt, nincsenek tőkések, akik haszonbérbe veszik az adóból befolyt jövedelmet, és hivatalnokok sincsenek, akik pénzt kölcsönöznének.” – Maurice Lombard is úgy látja, hogy „ebben az időben a pénzforgalom szinte nulla, a városi élet formái kihunynak, mert a kereskedelmi hálózat szétesett.” Márpedig mint azt korábban leszögeztük: erős gazdaság nélkül nem lehet negyvennégy éven keresztül háborúskodni, hódítani és mindig győzni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve ebben, és csakis ebben a környezetben lehet Károlyt és agyoncicomázott tetteit, európai történelmünkre kifejtett hatását elképzelni és pont az általános szegénységnek, nyomornak köszönhetően illene átértékelni e 'nagyszerű' uralkodó még 'nagyszerűbb' történetét.

Az okiratokból kiolvasható történelmet bizony más tudományágaknak is alá kellene támasztania, mert az ilyenfajta megerősítések nélkül összemosódnak a hihető meg a hihetetlen határvonalai. A kizárólag okiratokra támaszkodó Karoling történelem olyan helyzet elé állítja az érdeklődőt, hogy bizony, ha tényleg nem akar több évszázados űrt látni, akkor azt a keveset kell figyelembe vennie (elhinnie), ami van.

 

A szünet nélkül vívott háborúkhoz állandó katonaság szükségeltetik, akik ellátása mellé őszi és téli elszállásolást is biztosítani kell. Hiszen vegyük pl. a nyolcéves avar háborút. Hogy zajlott le? Minden év őszén Károly hazaengedte harcosait, majd azok boldogan ismét táborba verődtek, mikor eljött a tavasz? Vagy talán sátorban kitelelt Pannóniában a sok páncélos vitéz, vasvértjeiket zsírral kenegetve, hogy nehogy berozsdásodjanak? És a több ezer lovat hol tartották a mínusz tízfokos télben? Talán százasával istállókat építettek a sátortáborok mellett? Hogyan volt megoldva a hadsereg élelme, utánpótlása? A középkor legsötétebb időszaka után - a X. századtól – az állandó seregek elszállásolását várak, erődök láncolatával oldották meg, de élelmiszerellátásuk még az úgy-ahogy jól működő későbbi feudális társadalmakban is folyamatosan nehézségekbe ütközött. Persze itt rögtön rámutathat a hozzáértő történész azokra a feljegyzésekre, miszerint Károly és két utódja uralkodása alatt (768-855) 100 királyi palota, vár épült és számtalan udvarház, 'villa', mely ha valósan létezett volna, akkor egy ilyen láncolat már képes lett volna egy jelentősebb állandó sereg elszállásolására. Ezenfelül épült még ugyanebben az időben 417 nagyobb kolostor, és 27 katedrális is, és ebből a több száz építményből a régészet jó ha ki tud mutatni maximum két tucatot, a többi valójában csak papíron létezett, illetve még ma is léteznek – meseszerűen – az akadémista történelemírásban. Templomokkal is hasonló a helyzet, mint a várkastélyokkal, mert a több száz helyett jó ha van 10-15 épületmaradvány, amit határozottan erre a korra lehet datálni. Tényleg milyen érdekes, hogy Károly ideje alatt Loire és a Földközi-tenger közötti vidéken épült ötven kolostorból a régészet egyet sem talált meg. Csak nem homokból építették azokat?

 

Nem csak a halmokban álló arany-ezüst pénzből nincs szinte semmi még mutatóban sem, de abból a temérdek Károly kincsből sincs semmi, amit Einhard, könyve ötödik fejezetében hosszasan felsorol. Ez is, mint minden más később feljegyzett adat a csodálatos egyházi és világi műtárgyakról, kincsekről, művészettörténetileg kimutathatatlan, és így csupán a károlyi korszak kiszínezését szolgáló, glória fényében ragyogó dicső múltat teremtő bemagyarázás. Az egyházi szerzők egy olyan pazar múltat varázsoltak a papírokra, amire büszkén vissza lehetett tekinteni, ám ez nem volt több mint egy későbbi időben megfogalmazott vágy, óhaj, amit úgy próbáltak visszavetíteni a múltba, hogy valójában állításaikkal a jövőt szándékozták szolgálni. Természetesen vannak Károlynak tulajdonított ereklyetárgyak, ékszerek, ám ezek többsége csak névben Karoling, mert legtöbbjét Károly-koránál jóval későbbi időben készítették.

Kései utódok már ilyen szentimentális tisztaságban ábrázolták a már császárrá koronázott Károlyt, bíborharisnyával lábán, annak ellenére, hogy a frank-germán kultúrában egészen a X.-XI. századig ismeretlen volt a harisnya, vagy az alsónemű használata.

 

 

Lehetne még hosszasan boncolgatni a Károly királlyal kapcsolatosan felhozott nagyotmondásokat, és környezete nem létező szellemi sziporkázását is az egekbe lehetne magasztosítani, de hagyjuk is ott az egekben a nagy királyt, és térjünk vissza a földre, egy másik Károly-kép kialakításáért. Nagy Károlyról hatalmas irodalmi örökséggel rendelkezünk; tetteit, alkotásait 'kifordítva-befordítva' számtalan variációban vonultatta fel a történelemírás az utolsó ezer év folyamán. Ebből a gigantikus közléshalmazból természetesen lehetetlenség mindent elfogadni, ezért a történészek arra törekedtek, hogy az általuk elképzelhető, 'valóságos' történelmi elemeket egy következetesen érthető sorrendben mutassák be. Minden szűrés és válogatás ellenére még mindig sok lehetetlen, fantasztikus dolgot tartalmaznak a bemutatások, melyeket könnyű megkérdőjelezni és visszautasítani. Hiszen pontosan a túlzások, a szándékos hazugságok teszik az egész Karoling irodalom szavahihetőségét bizonytalanná, minek köszönhetően mindig visszatér a kérdés; mennyit, és mit kell elfogadni hitelesnek, mikor nemegyszer bizonyítható a szándékos hamisság?

 

Pippin fia Károly, európai történelmünk legsötétebb korszakának lehetett egy az átlagnál kicsit magasabb szinten álló uralkodója, aki (apja nyomdokaiban lépkedve) kétségtelenül szorosan összekötötte birodalmát a római pápasággal. Kizárt dolog, hogy valamilyen szenteskedő keresztény szellemiség töltötte volna el belső világát: a pápaságra szüksége volt, mert a egyházintézmény démonikus hatalma garantálta számára az uralkodási előjogot a többi frank főnemessel szemben. Erkölcstelenségében semmivel nem különbözött kora, vagy rokonsága romlottságától; testvérét a még csak 23 éves Carlomant meggyilkoltatta, majd később két kicsi fiát, és testvére özvegyét is eltette láb alól. De apósát, a longobárd Desiderius királyt is eltette az útból, majd annak családját is kiirtotta. A pápaság határ nélküli kapzsiságát segítve testvérháborúban szétverte, majd megszüntette a longobárdok itáliai királyságát. Ez minden: ennyit lehet kb. elfogadni, mint reálisan megtörténhetett károlyi eseményeket és ezen felül közölt hadjáratai, hódításai éppúgy megkérdőjelezhető, mint birodalma magas szintű kiépítése, gazdasági, kulturális vívmányai, stb. – hiszen a későbbi szász uralkodóknak mindent újra kellett kezdeni. Közel sem biztos, hogy tényleg négyszer járt Rómában, de mindenesetre a frank-germán politika elvette a bizánci császárokat eddig megillető 'Nyugat-Római Császár' címet (titulust) és azt Károlynak adományozta. Milyen érdekes, hogy a felkenési ceremónia pont a 800. év karácsonyán történt, mely varázslatos kerek szám így is szentesíteni óhajtott egy másik születést: a Nyugatrómai Császárság kezdetét.    

(1) Bővebben a Codex Carolinus-ról, Benedek Dékán-ról lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok

 

Témához kapcsolódó sorozat: 

http://kepeskeresztenyseg.blog.hu/2011/02/20/a_karoling_kor_regeszeti_hianyossagai

_es_bizonysagai_3

 

Szerző: E.Katolnai  2010.11.29. 05:21 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr892480298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

E.Katolnai 2014.04.15. 16:15:26

@Avatar: Kedves Avatar!
Köszi a linket, hát … 26 év kutatása után a csonttöredékek 'feltehetően' és 'legnagyobb valószínűséggel' …
igazából a kérdés nem az, h létezett-e egy ilyen nevű frank uralkodó, hanem, h tényleg nagy volt-e? Volt-e tíz-százezrekből álló szuperserege? Hódított-e annyit, mit amennyit a papok írnak? Járt-e egyáltalán Rómában? Hol vannak a temetők, várak, paloták romjai? Az ún. károlyi-reneszánszból megmaradt kéziratok miért kései másolatok másolata? De legfőbbként legyőzte-e valaha az avarokat vagy egyáltalán leereszkedett-e vala a Kárpátok övezte medencébe?
Ahhoz, h tisztán lássunk, előbb a régészetnek jóval több leletet kéne találni, legalább annyit, mint frank-germánia római idejéből.
Üdv katolnai