Négyszázötven éve annak már, hogy 'Nagy' Konstantin császár a felesége (Fausta) Lateran dombon álló palotáját neki ajándékozta Szilveszter pápának, hogy a katolikus egyház legfőbb képviselőinek – a pápáknak – legyen hol lakniuk. A palotakomplexus számtalan egymás mellé és egymásra épített önálló épület halmazából állott, melyek úgy bújtak meg a központi helyen felhúzott lateráni Szent János Bazilika árnyékában, mint tyúkanyó szárnyai alatt a kiscsibék. A Szilveszter pápa után pontifikáló 61 pápa mind hozzáépített valamit az eredeti 'pogány' palotához, ki egy szentélyt, ki egy tanácstermet, és bizony, ha Fausta valami csodaként visszatért volna a túlvilágról: biztos nem ismerte volna fel egykori római palotáját. A Lateran palota épületegyüttesébe tartozó kápolnák, keresztelőkápolnák, pápai, püspöki lakosztályok, irattár, adminisztrációs épületek, konyhák, ebédlők, raktárak, kincstárszobák, vendégházak, őrök, szolgák szállásainak kusza harmóniájára különös csend borult 769. augusztus 12. kora reggelén. A palotán belüli nagy tanácskozótermet, – melyet Zakariás pápa épített – ezen a reggelen zsúfolásig megtöltötte a katolikus vezetés színe-java; érsekek, püspökök, presbiterek és vezető teológusok csoportokba verődve halkan, szinte suttogva beszélgettek, míg néhányan imára kulcsolt kézzel adtak hálát teremtőjüknek, hogy a hamarosan sorra kerülő tárgyaláson nem őfelettük ítélkezik az Élő Isten mindent kiengesztelő igazságossága. A Szentatya által összehívott zsinat legfényesebb napja a mai; ítélkezés, az édes bosszú napja. A pápai lakomákra is használt teremben legalább 130-140 főpap halkan zümmögő, suttogó beszéde még jobban elhalkult, mikor meghallották a Tiberis folyó túlsó felén tornyosuló Szent Péter Bazilikából kiáramló templomi zenétől kísért kórus énekének távoli hangfoszlányait, amint azt befújta a szél a sarkig tárt ablakokon. A szentéletű, mindenki által csodált és rettegett István pápa a szerzetesekkel és papokkal zsúfolásig töltött bazilikában nagymisét celebrált, hogy megtisztítsa elméjét, megkeményítse szívét, mert anélkül lehetetlenség lenne számára az isten akaratának megfelelően ítélkeznie. A nagymise befejezése után a kiáradó tömeg, fekete-szürke színkeverékben 'pompázva' lassan kígyózva vonulni kezdett a város düledező romjai között a Lateran palota felé. Az inkább félelmetes, mint ünnepélyesen fennkölt menetben a kereszteket, zászlókat, egyházi jelvényeket hordozó, sötét leplekbe bújtatott szerzetesek rendezetlen csoportokban, énekelve követték a bíborral és arannyal díszített hordszékben ringatózó pápát

 

Mikor az ajtónálló szolgák kitárták a terem mesterien megfaragott nehéz ajtajait, – mely valamikor a boldogabb időkben egy római pogány színház bejáratát díszítette –, mindenki felállt és már senki nem mert megszólalni. István pápa egy tucatnyi tagbaszakadt, szőke, szakállas talpig felfegyverzett frank harcostól körbevéve méltóságteljesen, lassan, kimérten sétál végig trónjáig; élvezi az ünnepélyes csendet, a levegőben vibráló feszültséget, személye tiszteletet követelő méltányolását, és a lehajtott fejeket elnézve édes borzongással tekint elébe a napnak; az ő napjának, az édes bosszú napjának. Mindenki leült a sorokban elhelyezett hosszú lócákra, miután István elfoglalta helyét Szent Péter székében, ahova a krisztusi elrendelés adományozása vezérelte Istvánt, mert ki merné azt mondani, hogy ebbe a trónba Krisztofer és Sergius ültette bele? A két pápacsináló, Krisztofer és Sergius mellette áll a jobbján és látja, hogy fontoskodó nagyképűségüket nem tudja a mesterkélten felvett, áhítatos póz elpalástolni. „A ti időtök még nem jött el.” - Sziszegte hangtalan szisszenéssel, fogatlan száját meg sem mozdítva a pápa, majd mikor a másik oldalán álló Desideriusra, Pávia longobárd királyára és Theodocius, Spoletó hercegére tekint, átkok és egy súlyos fogadalom suhan át agyán: „Nemsokára veletek is leszámolok!”

Ő, a keresztény világ első embere, aki egy félénk, mindenki előtt hajbókoló, lúdtalpas szicíliai fia; már majdnem hatvan éves, apró, sovány ember, aki alig eszik valamit, a bódító italokat nem ismeri, és a nőket mélységesen megveti. Sikamlós túlélési ösztönének köszönhetően mesterien tekergette magát keresztül a mindig változó érdekek kusza mocsarában, és célját elérve – most – élet és halál uraként végre példát állíthat fel az összes utánajövő pápának, hogy hogyan kell azokkal leszámolni, akik meg merik bontani az Anyaszentegyház magasztos rendjét. Már lassan két hónapja annak, hogy Krisztofer és Sergius által összeterelt római klérus – akik a háta mögött valamikor lenézték és kígyónak merték hívni –, térdet és fejet hajtva hűségesküt fogadott a pápává szentelése után. Azóta már csak a gondolatukban merik kígyónak hívni, mert még mindenki élénken emlékszik a törvénytelenül pápává szentelt Constantinus vicedominusára, Theodore püspökre, aki egyszer mindenki előtt a Szent Péter Bazilika lépcsőjén, kígyónak nevezte Istvánt … Ezért István később, – miután Krisztofer bandája segítségével átvette a hatalmat – megparancsolta főpribékének Gratiosusnak, hogy vágja ki Theodore püspök nyelvét, mielőtt megvakítaná. Három napig hagyták Theodore-t szenvedni a lateráni palota tömlöcében, mielőtt nagy kegyesen megfojtották volna.

 

Azóta még a háta mögött sem meri senki kígyónak hívni Istvánt, – aki most – csak fejével biccent a pápaság vérebének, Gratiosusnak, és máris két fogdmeg egy béna emberi roncsot hurcol végig a nagyterem üresen hagyott középső részén, akit a trónja elé vetnek, mint egy krumpliszsákot. A nemrég még pápa, Constantinus az a nyomorult, aki István trónja előtt vonaglik, felállni vagy térdepelve esdekelni képtelen, mert eltörték mindkét térdkalácsát azon a fertelmes délutánon, mikor ráleltek és mikor szemeit tőrrel kivájták. A szilánkokra tört csontok nem tudtak összeforrni, testét azóta is lázak, nyavalyák gyötrik, és már majdnem két hónapja egy szűk cellában, a fájdalomtól félig már megtébolyodva várta, mikor jön el érte a megváltó halál. Moslékkal etették és hagyták, hogy a saját piszkában agonizáljon, de mégis életben tartották, mert részének kellett lennie a mai nap szentséges színjátékának, mely az egyházat ért gyalázatot volt hivatva lemosni. István megvető utálattal nézi az előtte remegő összetört embert, és valójában saját magát is megveti, amikor arra gondol, hogy kicsit több mint egy évvel ezelőtt, ő térdepelt ez előtt az ember előtt, megcsókolta palástja szegélyét, gyűrűjét és örök hűséget fogadott néki Jézus Krisztus nevére és az Élő-Isten szent misztériumaira esküdve.

Constantinus fejében összefüggéstelenül keverednek a múlt képfoszlányai, mint megannyi rémálom, melyekben az iszonyat és szenvedés maradandó rémsége mégis tudatta felfogóképességével, hogy azok valósan megtörtént események voltak, aminthogy az is fájóan valós, hogy most itt remeg a hűvös kőpadlón a kígyó előtt. Lelki szemei előtt látta öccsét, az éles szemű Passiviust, aki már a kezdet-kezdetén átlátott a szerényen meghúzódó, jóságos ártatlanságot sugárzó főpapon, az akkor még püspökként hajbókoló Istvánon, elméje visszavetíti amint az figyelmezteti, beleegyezését, engedélyét kéri, hogy az éjszaka leple alatt bemehessen és megfojthassa a kígyót a hálókamrájában. Nem hitt öccsének … És az a fertelmes nap, melynek borzalmai már kora hajnali órákban elkezdődtek, mikor fegyvercsörgés, üvöltözés és halálsikoly rázta fel álmából. Campagnai, és Róma környéki nemesek, szolgáik, fegyveres kísérőik, összesen ezerötszázan, testvére Antonio (Toto) vezetésével vigyáztak rá, kezükben tartva Rómát és felügyelve a Patrimonium Petri javaira is. Azon az éjszakán Krisztofer fia Sergius kalauzolta a longobárd Rachimpert zsoldos hadát, ő fizette le a római kapuőrséget, akik beengedték a zsoldossereget, hogy azok meglephessék álmukban a Róma környéki nemeseket. Borzadva éli át újból a volt pápa azt a pánikot, ami átjárta, mikor zavarodottan rohangált ide-oda a Lateran palota termeiben, folyosóin, menedéket keresve, míg végül a Szent Caesarius kicsiny kápolnájában bújt a katedra alá, ahol ott reszketett, míg meg nem találták. Másik két testvérét Totót és Paschalt nem tudták élve elfogni, megkínozni: fegyverrel a kezükben az utolsó leheletükig küzdöttek … Csak lassan, nehezen képes követni az egyházi vádló szavait, mondatait, és csak akkor tér egy kicsit magához, mikor másodszor csattan a kérdés: „Megbánod-e az Élő-Istent, és a Szentszéket meggyalázó tettedet?” Nehezen forog nyelve a szájában, de mégis érthetően könyörög a pápának: „Kegyelmezz Szentatya! Könyörülj rajtam, hagyd meg az életem!” A pápa élesen szisszenve veti oda kérdését: „Hogy merted elfoglalni fegyverrel Szent Péter trónját?” – „A római urak emeltek a trónra, kegyeletes és könyörületes voltam, senkit nem bántottam. Szánjál meg engem Szentatyám!” A pápa gúnyos mosollyal a szája szélén, összehúzott szemekkel néz rá az előtte ülő püspökökre, presbiterekre: „Ti mit gondoltok erről a latorról?” – Az első sorokban ülő méltóságok a pápa szavát megértve átkozódva, szidalmakat szórva felugrálnak és ütik, rúgják, köpködik a magatehetetlen vádlottat mindaddig, míg az ájultan ki nem terül a nagyterem kőpadlóján. Evvel véget is ért Constantin tárgyalása. Nem kell semmi ítéletet külön megfogalmazni, kihirdetni, felolvasni, mindenki tudja, hogy még az éjszaka Constantinust cellájában meg fogják fojtani, testét a városfalon kívüli szemétdombra vetik, ahol a kutyák fogják széttépni. Mást nem is érdemel, mert testét úgyis kivetné az ezerszer megáldott föld, ha ezt az Antikrisztust ebben a szent földben merné valaki eltemetni.

 

A következő vádlott egy Waldipert nevű longobárd származású pap, aki írnokként és udvari papként tevékenykedett Theodocius spoletói herceg udvarában amíg az oda nem rendelte a Rómában székelő Toto ellen vonuló zsoldoskapitánya, Rachimpert mellé, az összekötőügynök feladatát bízva reá. Miután Rachimpert zsoldosai győztek, és befejezték Toto emberei lemészárlását, Rachimpert ráparancsolt Waldipertre, hogy kerítsen egy csendes, szent életű szerzetest, aki jámborságával méltó lehet a pápa trónjára. Egy olyan valakit akart, aki spiritualitással tölti meg egyházát a szüntelen ármány helyett, jóindulatú békés pápát, aki biztos nem fog a longobárdok ellen fordulni. Átgondolatlan és értelmetlen terv volt, amit a longobárd kapitány a szokásos alkoholmámorában fogalmazhatott meg, és az is benne lehetett talán furcsa döntésében, hogy tetszelegni akart a többi longobárd báró előtt; hogy ő már olyan hatalmas úr lett Itáliában, hogy már a pápát is ő nevezi ki. Nem látta, hogy ostoba terve már a kezdeténél csúnya bukásra volt ítélve. A kapitány parancsa értelmében, Waldipert maga köré gyűjtötte a római longobárd párt vezetőit és az ő tanácsukat követve az Esquiline völgyében lévő Szent Vitus kolostorba maga vezette a longobárd nemesek követségét egy egyszerű jelentéktelen Fülöp nevű szerzeteshez, akit a longobárd elöljárók nagy nehezen megtudtak nevezni. A külvilág realitásától elzárt idős embert mézes szavakkal vették le lábáról, mindent elkövettek, hogy rábeszéljék a megüresedett pápai trón elfogadására. Az igénytelen tájékozatlanságban élő Fülöp elhitte, hogy a pápaságnak tényleg őreá van szüksége, hogy szentséges szerénységére, és áhítatos Krisztus-szeretetére építve óhajt haladni a katolikus vezetés. A naiv szerzetes meggondolatlanul elfogadta a felajánlást, Rómába ment a longobárd urakkal, akik a brutális Rachimpert bárdja árnyékában pápává kiáltották ki az egyszerűségében együgyű Fülöpöt. Krisztofer, Sergius, és a kígyó csúfnevet már rég kiérdemlő István elkeseredetten tiltakoztak; először a pápacsináló Rachimpertnél, aki gorombán elzavarta őket, majd Theodocius hercegnél, és végül Desiderius királynál. De közben előtte már az első napon mikor Fülöp Rómába érkezett újabb pénzszállítmány indult a pápai kincstárból (ami Sergius kezében volt) a frank királyi palotába.

 

Rachimpert miután nem kapott több aranyat Sergiustól – néhány nappal a botrányos longobárd pápaválasztás után – összegyűjtötte martalócait, és a római longobárd nemeseket, Fülöp pápával együtt magukra hagyva elvonult. Krisztofer Rachimpert kivonulása után késedelem nélkül magához ragadott minden hatalmat és első dolga volt, hogy megfenyegette a védelem nélkül maradt új pápát, aki akkor végre magához térve, azon nyomban elmenekült, vissza a csendes kolostori magányába. Mindez néhány nap alatt játszódott le és a hirtelen jött meggondolatlan, longobárd szeszély szülte pápa egyetlen segítője Waldipert, is menekülni kényszerült. A gazdája (Rachimpert) által magára hagyott Waldipert kétségbeesetten próbált lelki megnyugvást találni abban a tényben hogy nem önszántából tette, amit tett, hanem felsőbb parancsra egyfajta titkár szerepet kényszerült betölteni abban a pár napban Fülöp oldalán, mikor a Lateran Palota és Róma egy longobárd zsoldosmartalóc utasítási szerint ugrált, hajlongott. Nem politikai nagyravágyás vagy eklézsiai elismerésre való óhaj vezérelte Waldipert, hanem a szánalom, mikor az odaparancsolt kötelesség mellett segíteni is szeretett volna a teljesen útját vesztett öregembernek. Virrasztott mellette, együtt imádkozták át a szorongásokkal teli éjszakákat, melyeket a sötétségen kívül csak részeg duhajkodás és istenkáromló szitkozódás töltött ki. Egy ilyen átdorbézolt éjszaka után, kora reggel mielőtt Rachimpert kilovagolt volna a városból, magához hívatta Waldipert és üvöltve parancsolt rá, hogy viselje gondját az új pápának, míg nem kap másik utasítást. Utána hirtelen félelmetes csend borította be a Laterán Palotát. Elsőnek – félig titokban – Fülöp távozott. Két görög szerzetes segítette fel egy kordéra a botladozó öregembert és akik még néhány napja ott sürögtek-forogtak az öreg szerzetes 'pápa' körül, azok is mind hamarosan eltűntek, de neki Waldipertnek nem volt hova szaladnia. Mikor meghallotta, hogy Sergius utasítást adott letartóztatására kirohant a Lateran Palotából; félelmében a Pantheonba rohant be, és ott Szent Kozma szobrába kapaszkodva remegve várt valami isteni csodára. A csoda helyett István és Krisztofer vérebe, Gratiosus jött érte, aki ott helyben – miután leráncigálták Szent Kozma szobráról – kivágta mindkét szemét. Ma reggel mikor kihurcolták cellájából megkorbácsolták, majd durva szőrcsuhát húztak rá, és most ott térdel István pápa, a bosszúálló kígyó előtt. István pápa, a mellette álló Krisztofer, meg fia Sergius is mind jól tudják, hogy Waldipert, Rachimpert parancsára cselekedett, amire még a Spoletóban tartózkodó Theodocius herceg is rábólintott. Theodocius is ott állt a pápa másik oldalán és ő is tudta, mint mindenki más a teremben, hogy Waldipert ártatlan, de mégis fel kell áldozni a felkavart keresztény lélek megnyugtatásáért. A megkínzott, magába roskadt Waldipert csak szaggatottan hallja az Anyaszentegyház makulátlanságán foltot ejtő, égbekiáltó bűnéért kiszabott ítéletet. … „és minden áldott nap vágattassék ki testéből egy darab, mindaddig, míg az elítélt az iszonyatos kínjaiba bele nem pusztul. A büntetés mértéke példás lészen, kínszenvedése legyen intés, gyalázatos halála pedig figyelmeztetés legyen mindazoknak, akik a katolikus egyház bemocskolását tervezik.”

 

István pápa kéjes elégedettséggel dőlt hátra trónján, lehunyva apró, sötét szemeit és talán el is szunyókált arra a rövid időre, míg kirángatták az elítéltet, és becipelték a következő vádlottat. A nap harmadik vádlottját már néhány napja átszállították a Szent Vitus kolostor szerzetesi cellájából a Lateran pincebörtönébe. Ma reggel őt is felhozták a pincéből, nem nézték idős korát, megverték, megrugdosták Gratiosus pribékjei, majd őt is szőrcsuhába bújtatták, melynek már puszta viselete is bűnös beismerést szimbolizált megalázó durvaságában. A vádló hosszú, nyakatekert mondatokban próbálja kifejteni az idős szerzetes bűneit, mely erőlködés nem ment tovább mint a „szándékában volt elfoglalni a pápai trónt” üresen csengő gyanúsításánál. Mert az igaz, hogy a longobárd hadnagyok, nemesek, és polgári elöljárók Fülöpöt Rómába hozták, minden jóval ellátták, hajbókoltak előtte, majd másnap reggel az öreg szerzetest a szó szerint rátették a trónszékre és zengett Szent János bazilikája a 'vivát Papa Filippi'-től. Ám az inkább suta paródia volt csupán, mint a pápaszentelés felemelően pompás ceremóniája, azaz Fülöp nem rendelkezett a szentségekkel, és így nem számíthatott uzurpátornak. Nincs védőbeszéd, a földön görnyedten térdeplő Fülöpöt meg sem kérdik s mielőtt a vádló felolvasná az ítéletet, dicséretektől zengő cirádás mondatokban élteti a szentséges István pápa könyörületes, megbocsájtó jó szívét, mert példás büntetés kiszabása helyett Krisztus kegyességét szem előtt tartva megbocsájtott Fülöp szerzetesnek, hogy az cellájába zárva bűnbánatát vezekelve, imádkozással tölthesse hátralévő napjait. „Cellája ajtajára pedig írassék fel, hogy azt csak az élete végén hagyhatja el, koporsóban.”

 

István már kezdi kényelmetlenül érezni magát a nehéz köpönyege, pápai süvegje alatt, mert a nyári hőség ilyenkor dél körül megtelepszik még a hűvös kövezetű palotatermekben is, és így ceremónikusan beöltözve még nehezebben viselhető el az augusztusi meleg. „Mára ennyi elég is a zsinatból” – motyogja maga elé a pápa –, hiszen az egyházi méltóságok már kora reggel óta itt vannak, étel-ital nélkül, na meg a longobárd urak is toporognak, elegük van az álldogálásból, unják a nehéz latinsággal megfogalmazott szövegeket, és látszik rajtuk, hogy már nagyon mennének. István végre kegyesen int, hogy mára befejeződött a gyűlés és közben magában mosolyogva arra gondol, hogy hatalma további növelésében ez a mai nap csak a kezdet volt és a leszámolások folytatódni fognak, mert a kígyó nem aludhat, különösen akkor, ha fészke más veszélyes kígyókkal van teli.

 

Ugyanezen a zsinaton meghozott, a pápaválasztásra vonatkozó kánonok (törvények) eredeti kéziratai nem találhatók meg a vatikáni archívumban, és azokat csak Deusdedit, Anselm, Polycarpus, és Gratianus másolásos gyűjteményeiből ismerjük.

 

Epilógus

Még egy év sem telt el a 769-ben megtartott Lateráni Zsinat után és István pápa a longobárdok segítségével megbuktatta a pápaság két leghatalmasabb emberét Krisztofert és fiát Sergiust. A pápa mindkettőt megvakíttatta, nyilvánosan megkorbácsoltatta, majd a kor szokása szerint egy idő után mindkettőt megfojtották. A pápa leszámolt még saját vérebével, Gratiosussal is és a helyébe lépő Afiarta Pál gondos pontossággal irányította a zsoldjában álló torokmetsző brigantinokat. Több mint valószínű, hogy István pápa mérgeztette meg az idejekorán elhunyt Theodociust, mert a fiatal herceg élesen ellenállt minden területi követelésből eredő zsarolásnak.

 

Szerző: E.Katolnai  2010.11.01. 16:59 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr862413952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.