III. Gergely (731-741)

III. Gergely pápa életével kapcsolatos események két forrásból származnak csupán, a LP.-ban található rövid életrajz és a hírhedt 'Codex Carolinus' gyűjteményében fellelhető levelek. III. Gergely életrajírója LP.-ba bejegyzett első két évre vonatkozó képimádás/képpusztítás miatt felszínre került nézeteltérések adatait a történészek többsége hitelesnek és úgy ahogy pontosnak tekinti. Evvel szemben érthetetlen a jegyző hallgatása a pápai udvar és a longobárd királyság viszonyáról, és az információhiányt tovább növeli, hogy negyedik fejezet után – eltekintve Gallese rövid említésétől – semmilyen politikai eseményt nem ismertet. (A 14-ik fejezet hamisítvány) 

A képtisztelet-képrombolás mögé bujtatott vallási viszály sosem mérgesedett el volna olyan durván, ha nem kapcsolódik az – elméletben Bizánci Császárság tulajdonát képező – itáliai birtokok jövedelmének lenyúlásához. A Bizánci Császárság és annak arisztokráciája évszázadok óta jelentős földterületeket birtokolt Szicíliai és Dél-itáliai területén melyeken birtokok, udvarházak, tanyaközpontok sokasága állt. Ezek az ingatlanok minden létező jog alapján Bizánc császárának tulajdonát képezték. A pápáknak jogilag semmi semmi közük nem volt az ebből származó jövedelmekhez, adókhoz, mégis, mikor csak lehetőségük nyílt rá megdézsmálták, elzabrálták azokat. Az adókat mindenhol könyörtelenül behajtották, de mivel az exharcha képtelen volt fegyveresen megvédeni a bizánci birtokok jövedelmét, ezért a pápa – emberei segítségével – rendszeresen elorozta azt. Ez a jövedelemveszteség jobban fájhatott a bizánci államvezetésnek, mint a képcsókolgatás milyensége, vagy az egy évvel korábban megtartott római zsinat döntései. Az arany elvesztése lehetett az ok, amiért állítólag Leó császár 732-ben egy büntető hadosztályt szerelt fel. Hogy a pápa mégsem lett megbüntetve, a mese szerint annak köszönhető, hogy a császári sereget szállító hajóhad minden hajója elsüllyedt, és az egész sereg matrózostól-vitorlástól odaveszett. A 'mese' szót használtam, mert ha arra gondolunk, hogy a bizánci történelemírás nem tartotta fontosnak egy hajóhad és egy egész sereg elpusztulását megemlíteni, akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ismét kitalált eseményről van szó. Az Adria-tengeren már hosszú évszázadokkal korábban alaposan kiismert, kitapasztalt, mindenki által használt hajóutak biztonságos közlekedési lehetőséget nyújtottak, és olykor-olykor megtörténhetett egy baleset, ám egy egész hajóhad zátonyra futása csak a papi fantáziában fordulhatott elő.

 

III. Gergely pápa uralkodása kezdetén történt az a dicső esemény, hogy a frank-germán haderő megállította az egyre jobban terjeszkedő muzulmánokat. Hispániában a 711-es és a későbbi muzulmán győzelmek biztosították az Észak-Afrikából történő folyamatos arab, berber és kisebb mértékű zsidó bevándorlást, megtelepedést. Egy évtized telt el csupán és 721-ben, majd 725-ben az új hódítók már elég erősnek érezték magukat, hogy a Pireneusokon átkelve megtámadják a frankokat. Aquitania hercege Eudo váltakozó sikerrel vette fel velük a harcot, mígnem Abdul Rahman megsemmisítő ütközetben megfutamította a herceget és elfoglalta Bordeaux városát.

A következő évben Károly herceg, a frank királyság mindenható majordomusa csodás seregével Tours és Potiers között szétverte a muzulmán sereget, de nem is akárhogyan; 375.000 szaracén harcos maradt ott a csatatéren, míg a frankok mindössze 1500 katonát veszítettek. Ezek után nem véletlen, hogy Károly megkapta a 'kalapács' (Martell) nevet. A győzedelmes csatáról Eudo herceg levélben értesítette II. Gergely pápát – igaz a levél nincs meg –, de a fényes győzelem adatait megőrizte a keresztény történetírás. És bizony pont az ilyen adatok jogosíthatják fel a kétkedő tanulni vágyót, hogy nem csak a 375.000 elesett szaracénra vonatkozó közlést, de a többi; hunokra, vandálokra, avar hadjáratra, stb. vonatkozó tudósítást is félrevezető hazugságnak tartsa. Sajnos szinte minden korai középkorba tartozó, konkrétnak tűnő közlés esetében az a helyzet, hogy lehetetlen meghúzni a határt a felnagyított túlzás és a valós események között.

 

A longobárdoknál a 730-as évek elején még mindig Liutprand a király, aki képtelen volt megakadályozni a pápai hatalom erősödését, mert Spoleto és Benevento hercegei longobárd származásuk ellenére pápai zsoldban Róma érdekeit védték. A longobárdok besötétítse érdekében a római egyházvezetés mindent elkövetett – még a pápák könyvébe is képesek voltak utólagos beiktatással történelmet hamisítani –, hogy azokat gonosz agresszorként tüntessék fel. III. Gergely életrajzírója a tizennegyedik fejezetben, Liutprand lombard király Róma elleni állítólagos akciójáró ekképpen fantáziál: „... sátrát a Campus Neronis mezején verte fel, majd végigpusztította Campagnát és sok római nemesre rákényszerítette a longobárd viseletet és fejük borotválását ...” A fejezet interpolált: történelmileg érték nélküli, és mégis az akadémista történelemírás forrásként használja. Mivel a pápaság és a longobárd udvar között fennálló status quo – terjeszkedési szándéka miatt – nem felelt meg a római papság igényeinek, 739-ben a pápai ügynökei sikeresen összeugrasztották Spoleto hercegét Liutprand királlyal. A pápai állam a jövőjét a longobárd területek teljes bekebelezése révén egy olyan Itáliában látta, ahol mindenki Rómának hódol és a pápaságnak adózik. A pápaságnak céljai érdekében szüksége volt a háborúra, hiszen ha marad a béke, akkor nem állt volna módjában követségeket küldeni Martell Károlyhoz, nem lett volna semmilyen hivatkozási alap testvérháborúra uszítani. Ezért a pápaság szüntelenül provokálta a longobárdokat, miközben az 'ártatlan', 'jóságos' szenvedő félt játszva egy igazi nagy pusztító háborúról álmodozott. Martell Károly nem csak rokonságban állt a longobárd királyi házzal, hanem közeli, hű szövetségese is volt, tehát az itáliai pápaellenes háború ürügye nélkül nem adódott volna megfelelő alkalom a pápaságnak egy beavatkozás követelésére. Martell Károlyban még ebben az időben volt elég tisztesség és figyelmen kívül hagyta a pápa kérését.

Az LP-ban található életrajzot – jogosan – hiányosnak és befejezetlennek találhatja az olvasó, amin az sem segít, hogy pontosan napra és hónapra (de évszám nélkül) közli III. Gergely halálát meg, hogy a Szent Péter Bazilikában temették el.

 

Zakariás (741-752)

Zakariás pápa korának történelmét és pontifikálásához köthető eseményeket a LP. bejegyzésein kívül még a Lorschi Évkönyvek (Annales Laureshamenses) kéziratmásolataiban olvashatjuk. A Lorschi Évkönyvek 703-tól 803-ig, míg egy másik verziója 741-től 829-ig ismerteti az eseményeket, ám nem kizárt, hogy kéziratai túlnyomó része kései hamisítvány. 

Zakariás pápa zavartalanul folytathatta elődei 'többkulacsos' politikáját, minek a lényege az Itáliában meglévő hatalmi központok egymás elleni kijátszásában, birtokok, várak elbitorlásában mutatkozott meg legelevenebben. Zakariás is úgy viselkedett, mint egy feudális világi főúr; beleavatkozott germán főnemesek, itáliai bárók egymás közti nézeteltéréseibe, jól működő kémhálózatot épített ki, saját zsoldossereget tartott, akik biztosították a pápai adószedők és hivatalnokok problémamentes működését. Zakariás beiktatása után hátat fordított a pápaságot többször megvédő, szövetséges Spoleto és Benevento hercegeinek és a korábbi ellenféllel, Liutpranddal személyes találkozót eszközölt ki. Még abban az évben, 741-ben Narni mellett találkozott a királlyal, minek eredményeként a pápa pénzzel és zsoldosokkal segítette a longobárd királyt korábbi szövetségesei ellen, és ezért jutalmul négy várost, és számtalan kisebb nagyobb uradalmat kapott cserébe. Liutprand királyról tudnunk kell, hogy élete utolsó szakaszában a haláltól és betegségektől rettegve egyre jobban vallásos lett és félelme enyhítésére a babonáktól duzzadó kereszténységben próbált vigaszt találni. Elbizonytalanodott gyengesége különösen a római főpapok megjelenésekor tört felszínre, és Zakariás pápa a Narniban történt találkozáson – mint egy jó lélekbúvár – meglátta a király vallási szorongásából eredő gyengeségét, amit ki is használt. Ezen a tárgyaláson – az LP. szerint – Liutprand olyan helységeket (Ancona, Osimo, Narni, Numana) ajándékozott önként a pápának, melyek sosem voltak részei az eredeti egyházi követeléseknek. Két évre a Narni tárgyalások után Liutprand Ravena rovására szeretett volna terjeszkedni és mivel a Bizánci Császárság képtelen volt katonai segítséget küldeni Itáliába, ezért Zakariás a felhevült politikai helyzetben ismét lehetőséget látott a beavatkozásra, intézménye hatalmának növelésére. A Bizánchoz tartozó területeket megvédeni képtelen Eutükhiosz exarcha megvédésének ürügyén Zakariás népes kíséretével elindult Ravennába, ám valójában nem segíteni akart, hanem mindkét féllel elfogadtatni a döntéshozó hatalmát, tudomásukra hozva az egyházi fennhatóságot. Egyöntetűvé óhajtotta tenni a pápaság követeléseit, miszerint Ravenna, Emilia és más bizánci országrészek, mint 'örökség' a pápaság intézményéhez tartoznak, még akkor is ha azok soha nem képezték a Patrimonium Petri részét. Jóságos, békítő alakoskodás mezében sunyin kihasználta, hogy az adott reálpolitika kényszere ezeket a területeket egyre inkább kivonta a konstantinápolyi ellenőrzés alól.

Az LP. szerint Zakariás és Eutükhiosz „Ravennától 50 mérföldre eső Aquila helység Szent Kristóf bazilikájában találkoztak.” A bejegyzést azért fontos megemlíteni, mert Aquila több mint 300 kilométerre van Ravennától, nem esik útba, ha valaki Rómából tart Ravennába, és ott sosem volt Szent Kristóf nevét viselő templom vagy bazilika. Az egész pápai utazásnak, tárgyalásoknak az elbeszélés szerint az a vége: miután Zakariás elhagyja Ravennát, felkeresi székhelyén, 'Ticinum' városában a lombard királyt és esdekelve könyörgött Liutprandnak Ravenna megkíméléséért, és a longobárd csapatok visszavonásáért. A pápai jegyző szerint Liutprand engedett a makacsságából, meghatódott a szentatya alázatos kuncsorgásától és teljesítette a pápa kéréseit. Ezek szerint a VIII. század közepén a pápai hatalom már olyan erős volt, hogy képes volt egy nagyszabású hadjáratot megállítani, elfoglalt területek visszaszolgáltatását kieszközölni, azaz visszavonulásra kényszeríteni a győzedelmes longobárd hadakat. Természetesen a pápa tevékenysége precedensként szolgált a császári hatalom jogköre gyakorlatának kisajátításához.

744-ben meghalt Liutprand, és utódja Ratchis (744-749) Friuli hercege, néhány évvel a megválasztása után elkerülhetetlenül fegyveres konfliktusba keveredett a pápasággal. Az ellenségeskedések mögött soha nem a krisztológiai félreértések álltak, hanem mindig ugyanaz a telhetetlen kapzsi vágy munkálkodott; növelni a pápaság világi hatalmát, feudális anyagi javait gyarapítani a másik kárára. Természetesen egy ilyenfajta terjeszkedést a longobárdok nem engedhettek meg, főleg úgy, hogy ők is még több hatalomra törve azt lesték, mikor, hol lehet valamit megkaparintani a vetélytársaiktól. Ratchis király 749-ben hadai élén rátört Pentapolisra, majd elfoglalta Perugiát. Zakariás pápa ekkor személyesen – mint egykor Leó pápa a hun királyt –, felkereste táborában a longobárd királyt, és „szentséges megjelenése, gazdag ajándékai, elegáns esedezése olyan mély hatással volt Ratchisra, hogy seregével elvonult, és visszaszolgáltatta a pápai hatóságoknak az elfoglalt területeket, városokat.”

A papi fantázia tovább jámborítja a LP.-ban a longobárd királyt, mikor elbeszélése szerint Ratchis a pápa földön kívüli tündöklésének hatására önként lemondott trónjáról, és kolostorba vonult. De ha már a longobárd királyt ilyen csúfosan meghibbantotta a papi kitaláció, akkor lányát és feleségét sem lehetett csak úgy parlagon hagyni, és így velük a klastromi fogadalmat tetette le a keresztény történelemírás, miszerint önként és boldogan zárdába vonultak. Ha ennek a közlésnek van valamiféle valóságalapja, akkor az csak az lehet, hogy Ratchis kolostorba kötött ki, de nem önként mondott le a trónról – a pápával való találkozás fenséges hatása miatt –, hanem erőszakkal mondatták le és dugták oda.

Nem tudom van-e értelme külön foglalkozni Zakariás bizánci tárgyalásaival, vagy a Monte Cassinoi kolostor javítgatásával, helyette inkább érdemesebb kiemelni a pápa önkényes és erőszakos beavatkozását a frank (galli) nemesek politikai belügyeibe, és annak az egyik 'eredményét': Carloman (Karlmann) herceg szerzetesi rendbe történő belépését.

 

Röviden felelevenítve történelmi ismereteinket, a VIII. század közepén Frankhonban hivatalosan a Meroving dinasztia III. Childerik nevű uralkodója volt a törvényes király, azonban a tényleges hatalom már rég átcsúszott Martell Károly királyi palotahadnagy (Major Domus) kezébe. Martell Károly halála után két fiára, Carlomanra és Pippinre száll Frankhon irányítása. Nemsokára, ismeretlen okok miatt Carloman herceg 747-ben Rómába költözött, és ott kolostorba vonult. A fiatal főúr, aki a kortárs nyugati világ egyik legjelentősebb vezéregyénisége lehetett volna elvonult a világtól.

 

Az egyházi krónikák egy Bonifác nevű ügynök kenetteljes rábeszélése eredményének tulajdonítják a nagy hatalmú főúr szerzetessé válását, de félreállításának igazi okát nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk. A frank szokásjog – hasonlóan az angolszászhoz –, megengedte, hogyha a helyzet úgy kívánja, a főnemesek elmozdítsák helyéről a régi uralkodót, és a szerteágazó királyi ház vezető grófjai közül új királyt válasszanak maguknak. A hagyományhoz kötött szokásjog természetesen nem engedett beleszólást az uralkodói döntésekbe külső, idegen személyeknek, intézményeknek, és így nem volt a pápaságnak legális lehetősége a frank uralkodói erőviszonyok átrendezésére. Persze a frank tradíciók, vagy jogok voltak azok, amik legkevésbé izgatták Zakariás pápát terve kivitelezésében, és hamarosan megfelelőnek találta az időt a frank belügyekbe történő beavatkozásra: mégpedig a törvényes frank király elmozdítására, és a vele összekacsingató Pippin hatalomra juttatására. Ezen pápai cselszövés végrehajtására, 751-ben a frank királyi udvarba érkezett a később szentté avatott Bonifác fedőnevű pápai ügynök, az a személy, kinek segítségével néhány évvel ezelőtt sikerült Carloman herceget kolostorba dugni. Még abban az évben fegyveres pribékek törtek rá a védtelen törvényes frank királyra, és Childerik királyt bezárták a Szent Bertin monostorba, ami felért egy szigorított fegyházbüntetéssel. Feleségét és kisfiát – a frank trón törvényes örökösét – elzárták valahova, több mint valószínű mindkettőt meggyilkolták.(1) Kicsit később, de még abban az évben Bonifác agent, királlyá kente fel Pippint – ám ez nem volt elég –, mert Soissons-ban, 752-ben Bonifác ismét királlyá kente, és biztos, ami biztos alapon 754-ben, Saint Denisben II. István most már harmadszor királlyá kente Pippint. Legalábbis az egyházi feljegyzések szerint …

 

Talán hasznos, ha megemlítem, hogy Einhard, és Notker könyvein kívül a Karoling-ház történelméről, nagyrészt az 'Annales Regni Francorum' (Frank Királyi Évkönyvek) gyűjteményére, Mosseles Évkönyv bejegyzéseire, valamint a később hamisított kapitulárékra, mint pl. a 'Capitular Regni Francorum' korpuszára támaszkodnak történészeink. Kisebb jelentőségű évkönyvek, krónikák, (Lorsch, Fulda, Salzburg, Pál Dékán, Trieri Thegan, Metz-püspoke, stb.) szintén a kutatók rendelkezésére állnak, ám a legnagyobb kihívás ezekkel a többször másolt dokumentumokkal a hamisítások és a későbbi kitalált betoldások kiszűrése. Ma jelenleg úgy állunk a kéziratkutatással, hogy az akadémista szerzők műveik megalkotásakor minden adatot hitelesnek fogadnak el a középkori germán okiratokból, kivéve természetesen a legotrombább hamisítványokat. Később nagyon sok adat ezekből a frank-germán ('Karoling') kéziratokból került át a LP.-ba, ami azt jelenti, hogy a LP. szerkesztőinek nem voltak birtokában saját, – római kúriájuk által készített – történési feljegyzések, biográfiák és adataik közlésekor ezekre az 'ál-Izidornak' is nevezett irományokra támaszkodtak.

A VIII. sz. közepén Itália népességének túlnyomó része romokban, odúkban lakott, rongyokban járt és szerencséjük volt, ha egyszer jóllaktak egy hónapban. A LP.-ban azt olvashatjuk a pápáról: „Nagyon szerette klérusát és megduplázta a számukra kifizetendő éves 'presbitériumot'; atyaként és jó pásztorként ölelte őket magához, és soha senkinek nem engedte meg, hogy akárcsak egyet is megbántson közülük.” (n. 28.) Mint láthatjuk, nem ment mindenkinek rosszul 

(1) A történelemkönyveket böngésző érdeklődőnek feltűnhet az az igyekezet ahogyan a középkori krónikaírók (papok, szerzetesek) becsmérlik, befeketítik az utolsó Meroving királyt, hogy ezzel is erkölcsi alapot szolgáltassanak a pápaság alattomos beavatkozásához. „Minden felelősséget nélkülöző, hasznavehetetlen” (Quedlinburgi Annales, III.) jelzőkkel illeti, míg Ademar, (Hist. II.) 'Insensatusnak', félkegyelműnek mondja, és végül Fleuri Húgó (Hist. IX.) „semmirekellő haszontalanul megvetendő embernek” mondja Childeriket. De még ha tényleg ilyen volt is Childerik király, fia és felesége erőszakos eltüntetésére – meggyilkolására – akkor sincs mentség. A cselszövő, királycsináló Bonifác galád tettét a keresztény történetírás, erényes cselekedetként tünteti fel, és ez a gazemberség később hozzájárult a pápai ügynök szentté avatásához.

 

II. István pápa (752-757)

 

II. István pápa valójában III. István pápa, mert II. István csak amolyan 'féligpápa' volt; mindössze három napig volt hivatalában, igaz, szabályosan volt megválasztva, de meghalt mielőtt pápává szentelhették volna. Ezért mindig II. István alatt is III. Istvánt kell értenünk. Történészek mindkettő variációt használják, és mindkettő helyes.

A LP.-ban található II. István életrajzát olvasva könnyen feltűnhet az olvasónak, hogy írója képtelen becsmérlő, lenéző jelző nélkül a longobárd király (Aistulf) nevét leírni; „istenkáromló, gonosz, romlott, dögletes, szégyentelen bűnöző” stb. Míg az erőszakos pápa említésénél mindig hozzáteszi; „áldott, angyali, kiváló, tökéletes, kitűnő” dicsérő jelzőket. II. Istvánról bő részletességgel ír a LP., ám a közlések hitelességét már az elején kétségbe lehet vonni, mikor tényként írja, hogy István nem sokkal felszentelése után Róma falain belül négy kórházat (xenodochia) teljesen felújított és gazdagon megajándékozott majd a siralmas egészségügyi helyzet javítása érdekében a város falain kívül két új kórházat építettet. Ebben az időben nemcsak Itáliában, de szerte Európában minimálisra csökkent mindenféle építkezés. A hetedik évszázad közepétől sorra megszűntek a kőbányák a kőfejtés a kőfaragás, kőszállítás mesterségeivel egyetemben. A régészet – különösen a VIII.-IX. századból nagyon kevés épületmaradványt volt képes feltárni, és az a kevés, ami van, az is mind lebontott pogány épületekből származó kövek, téglák felhasználásával épült.

 

Talán említenem sem kellene, hogy ezeket a kórházakat régészetileg kimutatni lehetetlenség. Különben is, minek kórházakat építeni, ha nincsenek 'medicusok', doktorok, hiszen a pogány iskolák, melyek a doktorokat adták, már kétszáz éve zárva voltak István pápa pontifikálásakor. István pápa kórházépítés meséje jelentéktelennek tűnik a nem sokkal későbbi – Frankhonba történő – utazásáról szóló meséhez képest.

Történt pedig volt: a gonosz longobárdok, még abban az évben (752-ben) lerohanták azt a kevés itáliai területet (exarchátust), mely még ténylegesen a Bizánci Császársághoz tartozott, és véglegesen felszámolták a császári intézményeket. Aistulf (749-756) király térnyerésével felborult az a politikai egyensúly, ami a pápaság erejének zavartalan növekedését biztosította jó kétszáz éven keresztül, megszűnt a harmadik itáliai 'erő'. Leszámítva az önálló városállamokat és a félig-meddig független longobárd grófságokat, Itáliában a császári exarchátus megszüntetése után már csak két egymással farkasszemet néző nagyhatalom maradt, és mivel az egyensúly bármikor, könnyen felborulhatott volna ez az állapot nagymértékben veszélyeztette a pápaság világi hatalmát.

 

A pápaság pénz és hatalomszerző terveinek meghiúsítását látta a longobárd királyság további erősödésében, ezért az akkor pontifikáló egyházfő, II. István – elődje politikáját folytatva – mindent elkövetett, hogy testvérháborút robbantson ki a frankok és a longobárdok között. A pápa gusztustalanul többször Pippin orra alá dörzsölte az őáltaluk nyújtott 'isteni rendeltetést', a mennyei hatalom hozzájárulásának legitimitását, melynek köszönhetően Pippin a többi frank gróf felé emelkedhetett. Sem Pippin, sem grófjai nem akartak háborút a longobárdokkal, hiszen azok, mint hű szövetségesek mindig támogatták a rokonnak számító frankokat, éppen ezért az újdonsült frank király húzta-halasztotta a válaszadást. Pippin idejében a frankok már több mint 250 éve, hogy kereszténynek számítottak még akkor is, ha a misék mind latinul mentek, és még a nemesek sem voltak tisztában az üdvtörténet keresztényi misztikájával, mégis a katolikus rítus szerint kereszteltek, házasodtak, temettek. A külsőségeket azonban látták, értették a pokol félelmetes kínjait, a lemondással járó rideg keresztényi valóságot és félték a papok rontást idéző fenyegetéseit. A pápa is észrevette a frankok között akkor már meglévő babonás tiszteletet, amit a saját intézménye által kreált szemfényvesztés kiváltott köreikben; Pippin isteni kiválasztásának szentessége köré formált kultusz hatását, a sötét templomok füstölőktől szagos, zord hűvösségében lezajlott szertartások szorongást keltő kényszerű tiszteletét. Ehhez jött még a félelmetes felvonulások menetei, ahol fekete leplekben bújt megszállottak egy keresztre feszített véres figurát hurcoltak körbe. A pápa megértette, hogy az egyházi áldás, a színházi előadáshoz hasonló kiátkozások, kiközösítések rítusai, a misék, körmenetek démoni pompája mind lelkileg befolyásolja, elborzasztja a frankokat, és mindez olyan táptalajt teremtett, melyben kényelmesen be lehetett ültetni a pápai akarat kúszónövényeit. … Bonifác és társai sötét munkálkodása alaposan éreztette hatását nemcsak a földbe vájt kunyhók nyomorában, hanem a frank grófok háza táján is, minek következményeképpen a pápa beleszólhatott a frank belügyekbe, befolyásával kikövezhette a testvérháborúhoz vezető utat.

 

Kolostorok, templomok papjai, mint megannyi előretolt helyőrség katonái előkészítették és biztosították a pápai akarat érvényre juttatását. Ennek tudatában – állítólag – a ravasz István pápa, a következő év novemberében frankhonba utazott. Minden történész, minden kiadvány bő részletességgel ecseteli István utazását, mint történelmi tényt, és én mégis odaírom: 'állítólag'. Odaírom, mert nem biztos, hogy az egyik oldalon felvázolt – egyházi írók által megszerkesztett – történelem elég következetességgel képes a másik oldalon lévő 'észérvet' meggyőzni, hogy higgyen el mindent, amit ezek az egyházi figurák összeirkáltak. A LP. szerint a pápa 753 október 14-én elindult Rómából Páviába, ahol személyesen esedezett Aistulf királynak, hogy önként mondjon le trónjáról, (ássa el magát), adja vissza az általa éppen csak meghódított járásokat, városokat. Természetesen ilyen értelmetlen ”visszaadományozást” egy uralkodó sem engedhetett meg magának, mert ha ilyet cselekszik, akkor lehet a saját emberei, akik harcoltak a zsákmányért, azok koncolták volna fel. Az eredménytelen tárgyalások után a pápa összecsomagolta cókmókját és durcásan nekivágott a télen teljesen járhatatlan Alpoknak, hogy a frank királytól kérjen fegyveres segítséget az addig őt vendégül látó longobárd király ellen. A longobárd király a katolikus történelem szerint annyira együgyű, pipogya fráter volt, hogy hagyta és még hathatósan segítette is egyetlen ellenségét, csak azért, hogy az a vele rokon frankokhoz menjen, azokat ellene lázítani, és tette ezt azért, hogy őt és királyságát elpusztítsák! A LP.-ban még gúnyolódik is a szerző, mikor felidézi, hogy a pápa „nyugodtan közölte a királlyal útjának igazi célját, aki mint egy felbőszült oroszlán, magatehetetlenül csak a fogát volt képes csikorgatni.” (n. 22.) Aistulf, állítólag korábban folyamatosan fenyegette a pápát, mindent megtett – akárcsak elődei – a pápaság legyőzésére, és mikor a pápa a kezei közé kerül, nem ejti foglyul, hanem még minden segítséget megad számára és népes kíséretének, hogy az ráhozhassa a bajt, a pusztulást. Ez nem történelem! Ez kitalált papi mese, melyben a megvetett longobárd uralkodót olyan félkegyelműnek mutatják be, aki képtelen felmérni a veszélyt, nem tudta helyzetét felbecsülni és így megzavarodva mindent megtett saját jövője tönkretételéért. De a folytatás sem semmi …

 

A pápa kíséretével együtt – tél közepén – átkelt az Alpokon, Ponthionban találkozott Pippinnel, aki a papi elbeszélés szerint a földre vetette magát a pápa előtt, majd a csúszás-mászás után lovászfiúként vezette annak lovát. Ebben az időben a frank nemesség egy része az erőszakos térítések ellenére még mindig csak látszólag volt keresztény, törzsi-nemzetségi szokásaik még éltek, és büszkeségük sem engedte volna meg, hogy királyuk egy távoli helység főpapja előtt a földön hemperegjen. Pippin az ilyen aktussal kiköszörülhetetlen csorbát ejtett volna tekintélyén, de az is elképzelhető, hogy a frank grófok felaprították volna királyukat ott a helyszínen.(A keresztény történelmet író papok visszatérő kedvenc hazugsága, hogy a pápák lábainál csúsztak-másztak az uralkodók.) A történelemnek beállított mese folytatása még hihetetlenebb, mikor a pápa veti magát a földre a frank király előtt és addig nem volt hajlandó felállni, míg Pippin meg nem esküdött a longobárdok elleni háborúra. A pápaság történetében nem ritka az ármány, cselszövés, vagy hamis eskü, de a megalázkodás, térdre rogyás – főleg egy félig 'barbár' gróf előtt – teljesen kizárt viselkedés. Elutazott-e a pápa valaha is Frankhonba: otthagyva majdnem egy évre Rómát és trónját? Ráadásul átkel az Alpokon tél közepén, longobárd segítséggel, seregeket hozni azok ellen akik útját lehetővé tették, akik megsegítették … Az egész történet nem csak degradálóan megszégyenítő a longobárdokra nézve, de részleteiben is meseszerűen logikátlan. Minden év november közepe-vége felé, mikor leesett az első nagyobb hó az Alpok legkönnyebben járható átjárója, a Brenner hágó járhatatlanná vált a kereskedők, utasok számára egészen a tavaszi hóolvadásig. Az ilyen fajta füllentés csak arra jó, hogy még hiteltelenebbé tegye az amúgy is már csontig kopott egyházi történelemírást.

Az igazi történet úgy szólhat, hogy a pápa ügynökei segítségével megfenyegethette Pippint, mondván: „Mi csináltunk belőled királyt, és meg is buktathatunk, ha nem azt csinálod, amit mondunk.”

Mindenesetre a hivatalos egyházi történelem tényként kezeli ezen eseményeket (még az Alpok tél közepi megmászását is), hiszen a felsorolt események nélkül nem lenne még egy (a harmadik) koronázás Szent Denisben, majd az utána következő Quiercy (Kiersey) megegyezés is nehezen jöhetett volna össze, na és a megegyezés utáni híres-hírhedt pippini adománylevél történelembe való beillesztése borzasztó nehéz lenne. Néhány mondatban emlékezzünk meg erről a fontos okiratról.

 

Pippin-adománylevél

 

Evvel az ajándékozási okmánnyal az a legnagyobb probléma, hogy elkészítése után soha senki nem látta, kortárs feljegyzés nem említi, és nem tudjuk hol őrizték ezt a ritka becses kéziratot. Eredeti példányát – furcsa módon – 'elvesztették', mintha nem egy kiemelkedően fontos iratról lenne szó, hanem valamilyen vásári kimutatásról. Az okmányok tartalmát egy homályos, pontatlanul megírt ill. átmásolt levélgyűjteményből, az ún. 'Fantuzzian Töredékekből' ismerjük. A Fantuzzian gyűjtemény összeállítására a Velencei Köztársaság kormánya adta ki a megbízást 1500-ban. A gyűjtemény összeállítói eredetileg 270 olyan dokumentumot válogattak össze, ami szorosan kapcsolódik a keresztény egyházhoz, vezetőihez, világi események egyházi viszonyaihoz. Nem lehet tudni, hogy a gyűjtemény válogatói milyen 'eredeti' adománylevél anyaggal rendelkeztek, mert azokból egy lapot sem tettek félre megőrzésre, és helyette két hibás – időben jóval később készült – másolattal rendelkezünk.

 

Már a legelején a címzés nehezen oldható anakronizmusba bonyolódik, mert a címzett a rég megholt Gergely pápának szólt: „Pippinus … Gregorio apostolica sublimitate fulgenti.” Miért címezte dokumentumát Pippin egy már rég nem élő pápának, és miért nem annak, aki állítólag ott volt mellette? Az irat szerint István pápa először engedélyért folyamodott a bizánci császárhoz a frankokkal történő, longobárdok elleni szövetségre lépés beleegyezéséért. Csakhogy a dokumentum szerint István pápa IV. Leó császárhoz (775-780) folyamodott kérelmével, aki akkor még nem volt császár. II. István idejében V. Contantin Copronymosz (743-775) volt uralmon, tehát hozzá illett volna folyamodni a pápai kérelemmel. De az egész bizánci császárhoz küldött folyamodvány-mese beiktatása a pippini adománylevél-gyűjteménybe értelmetlen. Tudniillik hiába volt a pápa – elméletben – alárendeltje a bizánci császárnak, az akkori itáliai erőviszonyok (különösen az, hogy a longobárdok nem voltak a császár szövetségesei) biztosították, hogy semmilyen engedélyt ne kelljen kérnie Bizánctól. Azt talán mondani sem kell, hogy ennek a kérelem-levélnek a bizánci iratgyűjteményekben nincs meg sem az eredeti, sem a másolatpéldánya.

 

A LP. felületesen, forrásmegjelölések nélkül emlékezik meg Pippin esküjéről, melyben esküszik, hogy Ravenna exarchátusát más területekkel együtt megszerzi Róma számára. Máshol, I. Adorján pápa életével foglalkozó fejezetben közli, hogy István pápa Pippintől kérte az 'elvesztett' városok, területek, itáliai provinciák odaadományozását az áldott Szent Péter utódainak a 'Patrimonium Sancti Petri' megvalósításának érdekében. I. Adorján (772-795) pápa több levelében említi az adományozást, és az egyik levelében (XCVIII.) nyomatékosan felhívja Nagy Károly figyelmét Pippin nagylelkű ajándékozására mondván: „ … mely írásban lett rögzítve, és ezért azt elvitatni időtékozlás.” (1)

Ennyi kevéske, silány módon rögzített nyom utal tehát a Quierzy megegyezés utáni Pippin-Adománylevélre, amiről – leszámítva a legelkeseredettebb vallásvédelmezőket – mindenki tudja, hogy egy sosem létezett dokumentum későbbi meghamisítása, amit értelmetlenség lenne komolyan venni.

 

 

Saját állama gyarapítása érdekében, hatalma növeléséért István pápa semmitől vissza nem riadva minden erkölcstelenségre hajlandó volt, amire jó példa az 'élve eltemetett' Ratchis esete: mikor is Aistulf halála után (756) valahogyan előkapta az elődje által 749-ben kolostorba dugott volt lombard uralkodót, az elhunyt Aistulf király testvérét Ratchisot. Az akkor már hét éve Monte Cassino kolostorában szenteskedő Ratchis a pápai ügynökök buzdítására elhagyta kolostori celláját és trónkövetelőként lépett fel Desideriusszal szemben. Ratchis híveket, fegyvereseket gyűjtött maga köré, nem tudta; hogy közben a háta mögött a pápai diplomácia kiegyezett Desideriusszal, hogy a pápa – fordítva egyet köpönyegén fegyveres segítséget ajánlott fel ellene Desideriusnak. Csak akkor jött rá, hogy milyen csúnyán átverték, mikor a pápa az 'istenfélő, tiszteletreméltó István atyát küldte hozzá', tarsolyában egy intő levéllel, ami egy hátbaszúrással volt egyenértékü. A hiszékeny, álmodozó Ratchisra többé már nem volt szükség és amilyen hirtelen előkerült kolostori homályából, ugyanolyan gyorsan eltüntették megint. További sorsáról, vagy haláláról a krónikák, évkönyvek nem szólnak.

 

Még négy év sem telt el azóta, hogy a longobárdok elfoglalták és felszámolták az 540-től fennálló bizánci exarchátus központját, Ravennát, és az elméletben még mindig bizánci alattvalónak számító római pápa légből kapott 'jogok' alapján magának kezdte el követelni a volt bizánci területeket. A ravaszul kigondolt aljas koncepció első lépéseként a pápaság ráuszította a longobárdokat a bizánci területekre, felszámoltatta velük a császári intézményeket, majd elterjesztette, hogy a longobárdok jogtalanul tartják megszállva a pápasághoz tartozó városokat, megyéket. A tudatlan frank grófnak (Pippinnek) is bemagyarázta, hogy ezek a területek az ő államát illetik és most már őt buzdította a longobárdok szétverésére, az 'ő földjeiről' történő elűzésükre.

 

 

(1) Chronicle Casenentis feljegyzéséből származik ez az adat, amely a Monumentuma Germanie Historica gyűjteményében található. (Lang, 487. old.)    

 

 

 

 A kép a különlegesen kártékony Szent Bonifácot ábrázolja, kezében baltával, amint Hessenben egy gyönyörű ősi tölgyfát vág ki keresztény istene kielégítésére. Fegyveres martalócaival ahol csak megjelent Bonifác mindenhol pogány szentélyeket, templomokat rombolt le, vérrel-vassal terjesztette Jézusa szeretetvallását, és még az élőfák sem kerülhették ki fanatikus dühét. Mikor pribékjei segítségével befejezte a tölgy kivágását büszkén felállt a tönkre és arrogánsan megkérdezte az elé térdepeltetett hesszenieket: „Hol van a mindenható istenetek hatalma, mert láthatjátok most, az én istenem erősebb a tieteknél.”

Edward Gibbon nyolc hatalmas/vaskos kötetben írta meg Róma hanyatlását, bukását. Minden későbbi történész forrásként használja, mint a legtárgyilagosabb, mindenkit felülmúló tudóst. Második kötetében többször foglalkozik Toursi Mártonnal.

Sulpicus Severus, 'Toursi Márton Élete' című művéből idéz: „Galliában, Tours püspöke Márton megszervezte és mindig az élen járt szerzetesekből álló csapatának, bálványokat, pogány szentélyeket, templomokat, oltárokat romboltak le, zúztak széjjel, de még a pogányok szent fáit is kivágták, hogy azok alatt ne lehessen többé szertartásokat gyakorolni." - Nos, milyen ember az aki évszázados épületeket szétver, vagy évszázados fákat kivág az istene nevében?

Szerző: E.Katolnai  2010.10.03. 18:51 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr462342079

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

RMaria 2010.10.06. 22:47:07

Szia Katolnai
Hogy én mennyit kerestelek ! Nem járkálok sokat a Virtuson. Véletlenül találtam meg a linket.

E.Katolnai 2010.10.07. 08:34:24

Kedves Mária!
Nagyon örülök jöttödnek és bocsánat, hogy nem írtam a 'magánodba' az átköltözésemről, az új oldalaimról. Tudod, visszatartott az, hogy nem akartam tolakodó lenni (futtatni magam), és cikkeim utáni társalgókban – na meg néha mások társalgóiban – próbáltam olvasóimat értesíteni a 'blog' által nyújtott új lehetőség kihasználásáról. (Az Ige segített megnyitni)
Azért még járok a virtre olvasni és mindent rögtön elolvasok Tőled, de mintha egyre kevesebbet publikálnál …
Kérlek, ha van időd/kedved nézzél be, a pápákon kívül megpróbálok valamit összehozni a Karoling régészet hiányosságairól: meg még nem tudom.
Köszi látogatásod, üdv katolnai