A III. évszázad közepét átlépve egy gyengülő birodalmat találunk, melyet minden oldalról romboltak - kívülről támadtak, belülről bomlasztottak. 238-tól, Filippus Arabus halálától 268-ig terjedő 30 év alatt 28 császára, trónkövetelője, trónbitorlója, ellencsászára volt a Római Birodalomnak, akik mind egymással versengve, a birodalmat véreztetve próbálták hatalmukat megtartani, ill. még több hatalmat megkaparintani. Ebben az időben a kereszténység még mindig jelentéktelennek mondható vallásmozgalom volt, eltörpült a pogány vallások között. Nem volt egységes tanítása, hitvallása, doktrínája állandóan cserélődött, és az egyszerű, kereszténynek mondott hívő valláselképzelései inkább pogány-misztikus, mint ortodox keresztény volt. Ezt támasztják alá a reánk maradt sírdomborművek, katakombák falára festett misztikus istenek képei is. Jézust mindenhol Jó Pásztornak, Dionüszosznak, Orfeusznak ábrázolták, még nem találták ki a feszületen lógó véres test ábrázolását. Sok keresztény hívő Jézust a Nappal is azonosította és hogy ez mennyire mélyen és sokáig megmaradt, arra példaként láthatjuk, a majdnem 200 évvel később élt 'Nagy' Szent Leó pápa prédikációját, (Sermon, 27:4) melyben támadja azokat a keresztény hívőket, akik a Szent Péter templom lépcsőin a Nap felé fordulnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki, mielőtt bemennek a bazilikába.

Rómában, 251-ben – Cornelius pápa idején - 154 felszentelt pap volt, közülük 52 az ördögűző tisztségét töltötte be. Ugyanakkor a keresztény hívők száma jóindulattal 30-40 ezerre becsülhető, ami az egymilliós városnak csak 3-4 százaléka. Nincs tudomásunk arról, hogy a III. század közepén létezett-e Rómában keresztény templom, vagy bazilika, mint ahogy nyilvános, nyitott istentiszteletekről sem tudunk, csupán magánházakban berendezett imatermek, vagy magániskolákon belül kialakított imaszobák próbálták kielégíteni a tömegeknek nem nevezhető hívőközösség vallásgyakorlását.

De nézzünk meg egy másik példát, hogy máshol mi volt a helyzet. Észak-Afrika, három tartományában, ebben az időben 130 'püspök' serénykedett, ám ez a szám megtévesztő, mert sokszor minden második falunak volt egy 'püspöke' akik valójában csak presbiteri feladatokat láthattak el. Követőik számát a modern vallástörténész nehezen tudja meghatározni, mert csak az ortodoxok számíthatók igazán mai értelemben vett keresztényeknek, és akkor egész Észak-Afrikában, a III. század közepén jó ha néhány ezren voltak.

Erre az időre estek az első jelentősebbnek mondható keresztényüldözések, mikor is egy illír katona, Decius (249-251) lett Róma császára. Decius a belső bajkeverőktől is féltette birodalmát és minden keleti vallással szemben bizalmatlan volt, de különösen a kereszténységet vélte nagyon veszélyesnek. Birodalma erkölcsi és társadalmi megerősítése érdekében rendeletet hozott, mely előírta, hogy mindenkinek kötelessége visszatérni a régi római istenek tiszteletéhez. Bizottságokat állított fel, kik előtt egy egyszerű áldozatot kellett bemutatni az arra felszólítottaknak, amiről a szertartás után igazolványt (libellus) állítottak ki. Ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben majdnem minden második ember valamilyen 'idegen' istent követett, akkor mégsem beszélhetünk kegyetlen üldözésekről, gyilkosságok sorozatáról, mert az idegen istenekben hívők mind elmentek, áldoztak, majd hazamentek és az élet ment tovább. Még a keresztények nagy többsége is így cselekedett, kivéve egy vékony ortodox réteget, és azokat a szerencsétlen sorsú embereket akik démoni hatásuk alatt állottak. Elhitették velük a mennyei jutalmat, az örök életet Krisztus jobbján, dicsfényben, a boldogság véget nem érő extázisában. Rászedték őket: áldozzák fel magukat Krisztusért, az egyházért az értelmetlen dogmákért. De az is lehet, sokan közülük a halál előtti pillanatokban rájöttek, hogy meghintáztatták őket, és borzalmas pusztulásukat nem követi a beígért üdvözítő kegyesség, de akkor már késő volt ...

Ebben a történelmi háttérben az üldöztetés mértékének minden utólagos eltúlzása ellenére a római keresztényeknek még mindig elég szabadteret engedtek egy mérsékelt jelenléthez, és alaptalan az az állítás, hogy vallásukat csak titokban, a katakombák sötét járataiban gyakorolhatták.

Még csak 14 év telt el az első pápa-ellenpápa (Hippolütosz és Pontianus) halála óta és Rómának már megint két pápája volt: egy rendes meg egy ellen.

Fábiánus pápa halála után 250-ben, majdnem egy évre megüresedett a trón, majd az elöljárók végül is Cornelius atyát választották meg az egyház fejévé, aki tisztességes jószívű ember lehetett. Tudjuk ezt abból a tényből, hogy egyházpolitikájának fontos része volt a megbocsájtás, azon hívek visszafogadása az egyház kebelére, akik - mikor szorult a hurok a nyakuk körül - gyöngének bizonyultak a hatósági nyomással szemben, és engedelmeskedtek a hivatalos elvárásoknak. Ezeket az embereket a fanatikus ortodoxia megvetette, úgy tekintett rájuk, mint akik 'elbuktak'. Fájt az nekik, hogy nem mindenki makacs, halálfélelmet megvető zélóta a soraikban, mert bizony a keresztények túlnyomó többsége józan volt és inkább az életet választotta a kínzás, meg a halál helyett. Ha megkövetelték tőlük az áldozat bemutatását valamelyik tradicionális istennek, hát elmentek és bemutatták; nem szakadt le az ég, élhettek tovább, élvezhették az életet. Cornelius a szíve mélyén egyetértett ezekkel az emberekkel és nem akarta őket megbántani, elveszíteni. Ellenben nem mindenki gondolkodott úgy, mint Cornelius pápa, más keresztény vezetők megkövetelték híveiktől az öngyilkosságot, a hős mártíromságot: ha éppen úgy hozta a sors.

Ilyen volt Novatianus atya is, (kb. 200-258) aki már Fabiánus pápa körül is ott somfordált és aki meg volt győződve, hogy vakbuzgó hozzáállása egy szép napon adukártyává válhat a pápai trón megkaparintásáért folytatott küzdelemben. Magától értetődően, Corneliust gyengekezű, engedékeny egyházfőnek tartotta, aki alkalmatlan a vezetésre, nem úgy mint ő, aki a tiszta hit legyőzhetetlen harcosának szerepében tetszelegve büszkélkedett avval, hogy szívéből hiányzik minden kegyelem. Persze az is lehet: Novatianus csak ürügynek használta az új pápa emberséges viselkedését, jó indoknak, hogy csatát indítson a hatalom elnyeréséért. Célja elérésének érdekében maga köré gyűjtötte a hasonszőrű keményvonalas meg nem alkuvókat, és még az évben, 251-ben segítségükkel pápává választatta magát. Egyházában kihirdette: hittagadásra, házasságtörésre és gyilkosságra nincs bűnbocsánat, de ugyanakkor kevésbé fontos bűnökkel nem foglalkozott, azok elkövetésének elítélését nem szorgalmazta, azaz semmibe vette. (Furcsának hangzik a 'házasságtörés' elleni durrogása Novatianusnak, ha figyelembe vesszük, hogy a püspökök, papok, törvényes és törvénytelen gyermekeikkel körbevéve jártak misézni, és aki megtehette közülük több szeretőt is tartott.)

A szentségesség látszatát keltő ellenpápa ott acsarkodott a fővárosban, keverte a bajt, mígnem Valerius császár (253-260) uralkodása kezdetén jobbnak látta felszívódni Rómából, mert tudta, az új császárban nincs sok tolerancia olyan fanatikusokkal szemben, mint ő. Rejtekhelyekről tovább folytatta harcát, és áhítozott, hogy egy szép napon őt választják meg igazi pápának. Amiből persze semmi nem lett, és a mérgeskedéstől megaszalódott Novatianus csak messziről figyelhette, hogy amikor Cornelius pápa eltávozott az árnyékvilágból; senki nem szaladt hozzá a felkéréssel, nem hívták a pontifikátus betöltésére. Cornelius pápát Lucius, (253-254) követte, aki még egy évig sem uralkodott és az ő halála után Novatianus megint hoppon maradt, mert I. István (254-257) lett a pápai trón örököse. Novatianus atya tehát mindkétszer lecsúszott Péter trónjáról és haláláig megmaradt ellenpápának.

István pápát – Lucius utódát - sem hiába megválasztották meg: rövid pápasága alatt sikerült összeugornia az Észak-afrikai ortodox vezetéssel, egy bolhából elefántot csinálva. Olyan jelentéktelen és értelmetlen dolgokon civakodott Cyprianus karthágói püspökkel, mint érvényes-e az eretnekeknek kiszolgáltatott keresztség, meg elegendő-e az egyház kebelére visszatérő hitehagyottak visszafogadásakor a kézfeltétellel szentesített eskü, vagy még egyszer meg kell őket keresztelni. A virágnyelven elhangzott kölcsönös sértegetéseket István megunva 'Antikrisztusnak' nevezte Cyprianust és kiátkozta. Válaszképpen, Cyprianus zsinatra hívta össze a saját csapatát, ahol kimondták: nem tartoznak felelősséggel a pápának, csak közvetlenül az Istennek kell elszámolniuk döntéseikkel, és cselekedeteikkel. Erre válaszképp István pápa kiátkozta az összes Észak-afrikai püspököt. Persze, Cyprianus atyát sem kell nagyon sajnálni, hiszen néhány évvel korábban ő átkozta ki ellenlábasát, Felicissius atyát párthíveivel egyetemben. Mellesleg Cyprianus volt az, aki először fogalmazta meg és doktrinaként szegezte le ezt a tételt, amit a katolikus vallás rögtön a magáévá tett: 'Az egyházon kívül nincs üdvösség.' (extra ecclesiam salus non est)

A szokatlanul hosszú ideig uralkodó Dénes pápát (259-268) egy mondat erejéig érdemes megemlíteni: a rendkívül simulékony, könnyen hajladozó pápa addig hízelgett, esedezett Gallienus császárnak, míg az kiadta a 'tolerancia' rendeletét, mely védte a keresztényeket.

Még két generáció sem telt el és a toleranciáért esengők elfelejtették még e fogalom értelmét is, mintha szótárukban ez a szó sosem létezett volna.

A III. század utolsó negyedében a kereszténység nagyon megerősödött, világi hatalma vetekedett a császárság intézményeivel, befolyását éreztette a közhivatalokban, katonaságban, szenátusban és a gazdasági életben is. Diocletianus császár (uralkodott 284-305) aggódva figyelte ezt a példátlan térnyerést, de a társadalmat bomlasztó, birodalmára tényleges veszélyt jelentő hatását még sokáig nem ismerte fel, és ezért hosszú uralkodásának majdnem a végéig békésen élhettek keresztény alattvalói. Sajnos a bajok korai orvoslásával elkésett, túl későn próbált meg a sarkára állni. Mikor végre felocsúdott, akkor nem tűrhette már tovább, hogy egy állam uralkodjék az államban. A császár korábban vétett egy hibát: először a manicheus-keresztény szektákkal számolt le és csak jóval utána, Galerius (uralkodott, 305-311) erős nyomására kezdte üldözni a birodalom egységére és erkölcseire veszélyes ortodox keresztényeket. Valójában, 303 február 24-én kiadott ediktummal kezdődtek csak az ortodox keresztényüldözések. De birodalma megtisztítása nem sikerült, mert rendeleteit ahol csak lehetett elszabotálták, vagy csak tessék-lássék módon hajtották végre parancsait. Sok helyen a végrehajtó hatóságok megelégedtek a 'szen tiratok' beszolgáltatásával, vagy módosabb keresztények egyszerűen megvesztegették őket a hamis bizonylatokért. Diocletianus, ill. Galerius császár halála után az ortodoxok felhevülten megerősödve, és még jobban felpaprikázva kerültek ki az 'üldözésekből'. Ebből az időből egy pápát érdemes megemlíteni: Marcellinusz pápát, (296-304) aki Dioclatianus császár alatt visszatért a pogány hitre és a császár főpapja lett. Marcellinusz pápát mind a mai napig 'szentnek' és 'mártírnak' vallja az egyházirodalom, holott Duchesne egyértelműen bebizonyította, hogy ágyban, párnák közt érte utol vége, így hősies mártíromsága később kitalált mese. (Joseph McCabe, Rationalist Encyclopaedia) Négy évig 304-308 között nem volt pápája a keresztény egyháznak, mikor is a főpap megint fordított egyet köpönyegén, 308-ban megtagadta pogányságát, nevét Marcellra változtatta és megint keresztény főpap lett belőle. A Liber Pontificalis (hivatalos keresztény pápakatalógus) hamis módon, – talán mert szégyellik – két különböző embernek mutatja be Marcellinust és Marcellt, holott egy és ugyanazon személyről van szó. I. Marcellt, Maxentius (308-312) uralkodása alatt választották meg, és mindjárt szigorú törvényeket szeretett volna bevezetni azok ellen, akik gyengéknek mutatkoztak az üldözések miatt. Pont ő! A hívők sokaságát felháborította ez a hipokrita, keménykedő hozzáállás, hiszen tisztában voltak a pápa köpönyegforgatásával. A fővárosban ezért zavargások törtek ki, Marcellt elűzték trónjáról és menekülnie kellett Rómából. Néhány hónapra rá megbetegedett és meghalt Marcell főpap/pápa, aki kétszer volt megválasztva és kétszer pápaként felkenve.

Nagy Konstantin megtérésével, a Niceai zsinattal, Euszébiosszal: általában a kereszténység dicsőséges hatalomra jutásával már foglalkoztunk korábban, így hát az ismételgetések helyett ugorjunk át néhány évtizedet, amikor Rómában épp Liberius volt a pápa.

Anélkül, hogy belemennénk az évtizedeken át dúló ariánus viták tárgyalásába, témánk közepébe belevágva: 354-ben Constantius császár, aki a Nagy Konstantin fia volt, (ne tévesszük össze testvérével Constantinusszal, aki 340-ben meghalt.) Róma helyett inkább Milánóba tette székhelyét, csak hogy ne kelljen a volt főváros klérusával meg a pápával bajlódnia. Onnan szerette volna rávenni Liberius pápát Athanasius püspök elvei elítélésére. Liberius vakmerő pimaszsággal visszautasította a császár jóindulatú közelítését, mire a császár Liberius letartoztatására és Milánóba történő toloncolására utasította a római hatóságokat. A parancs Rómába érkezésekor a pápa hívei utcai zavargásokat kezdeményeztek, amivel nem sikerült megakadályozni a császár parancsának végrehajtását; Liberiust az ágyából rángatták ki éjszaka, majd Milánóba szállították. A csökönyösen megátalkodott pápa tovább dacolt a császárral és örülhetett, hogy makacssága ellenére a nyakán maradt a feje, mert a császár nagylelkűen csak kolostori visszavonulásra kényszerítette Liberiust egy eldugott helyre küldte, Trákia hegyei közé.

A megüresedett pápai trónt egy Félix nevű fődiakónus próbálta betölteni, de mivel nem volt elég keményvonalas, nem sok követőre talált a presbiterek és elöljárók között. Döntéseit nem ismerték el, trónját elkerülték, amolyan látszat pápa volt.

Száműzetése unalmas magányát megunva Liberius pápa 358. év elején elhatározta, hogy beadja a derekát és aláírta, hogy hajlandó elvi egyeztetések keretén belül elismerni az arianizmus főbb pontjait. Ezek után császári engedéllyel visszatérthetett Rómába, ahonnét rögtön kiűzték az éppen csak pápa Félixet és híveit. A dicsőséges visszatérés öröme nem sokáig tartott, mert Félix kellemetlenül kitartó szívós ellenfélnek bizonyult. A volt látszatpápa vidéki kisvárosokban híveket toborzott, harci egységekbe szervezte őket, majd élükön Rómába vonult. A gyenge helyi hatóságok képviseletei nem tudták, és nem is akarták megakadályozni Félix osztagainak térnyerését, akik több templomot, egyházi épületet elfoglaltak, és évekig ellenállva harcoltak igazukért. A gyűlölettől fűtött küzdelem hat évig tartott és az egész városra kiterjedt. Nyilvános helyeken, fürdőkben, köztereken, ivókban, ahol csak találkoztak a két párt képviselői, kitört a véres verekedés. Lehet, a legfelsőbb mennyei hatalom elégelte meg hűséges hívei ilyen formájú rajongását, mert 365-ben Félix hirtelen meghalt, rá egy évre Liberius pápa is eltávozott az élők sorából és így, ez a probléma megoldódott.

Még felsorolni is sok az állandóan ismétlődő belső vallási harcok eseményeit, a temérdek ellentétet, intrikát, amit a keresztény vezetők egymás ellen folytattak az 'aranykor' kezdetén. Ugyanúgy felesleges belemenni a hitvallási viták részletezésébe, vagy mélyebben bemutatni azok eltéréseit, mert teljesen mindegy ki hirdette a Fiú-Atya egylényegűségét, hasonlóságát, vagy az Atya-Fiú egységét, ill. köztük levő különbséget, mert igazából nem ez volt a lényeg. A lényeg a hatalom, pénz, bíbor-bársony (na meg a nők) voltak és nem az, hogy mi a különbség az 'uszia' meg a 'hiposztasztisz' fogalmai között. Ezen viták kánonjait, feljegyzéseit csak a későbbi – és mai – vallásvédelmezők boncolgatják, elemezgetik, mert palástolni óhajtják az igazságot, elterelni a figyelmet a IV. századi keresztény vezetők valódi és kártékony jelleméről, cselekedeteikről. Néhány példa:

A nikomédiai Euszébiosz, Nagy Konstantin mindenható bizalmasa, (a hamisító) szolgálataiért megkapta a Konstantinápolyi püspöki széket. Hatalmával visszaélve, évekig tartó áskálódás után három rivális, számára alkalmatlan püspököt intézett el: Antiokia, Alexandria, Anküra vezetői kerültek a süllyesztőbe.

Halála után 342-ben Paulosz és Makedoniosz püspökök mérges, késhegyre menő csatározásba kezdtek egymással a megüresedett konstantinápolyi püspöki szék birtoklásáért.

A szünet nélkül marakodó Athanasziosz, alexandriai püspök, annyiszor vált száműzötté, hogy az úton néha maga sem tudta, most éppen jön vagy megy a száműzetésből. Ankürai Baszileosz, és a Mursai püspök Valens felváltva hízelegtek, lihegtek Constantius császár udvarában. Egy cél vezérelte őket: a másiknak minél jobban alátenni, elérni a másik kiátkozását, száműzetését.

A szűnni nem akaró hajszálhasogató vitákban néha belefájdult az uralkodók feje is, és szerettek volna egységet, egyetértést elérni a vallásvezetők között, hogy széthullóban lévő birodalmuk további szétforgácsolódását megakadályozzák. Nagy Konstantin fiai, Constans és II. Constantius, - akik társcsászárként uralkodtak - a marakodást megunva zsinatot hívtak össze, hogy békés harmóniát kényszerítsenek ki a keresztény vezetőrétegből. Serdicai zsinat (342-343) egy éven keresztül tartott, minden eredmény nélkül vitáztak, sértegették egymást nap mint nap, majd a keleti püspökök egyszerűen otthagyták az egész zsinatot és átvonultak Philippopoliszba, ahol elkülönülve tovább zsinatozgattak. Nesze neked császári akarat! És ez a huzavona így ment évekig, évtizedekig.

Bő 15 évvel az értelmetlen serdicai zsinat után 359-ben, Constantius császár még mindig ott volt a civakodó keresztényekkel, ahol a part szakad. Megoldásban reménykedve megint zsinatot akart összehozni, mely már a kezdeténél megakadt, mert az egyik fél Szeleukiában, míg a másik Riminiben ült össze. Egy idő múlva a császár megunta a packázást, és mindkét gyűlés vezetőit magához hívatta Konstantinápolyba, ahol egy hitvallási formulát íratott alá velük, mely annyit sem ért az aláíró püspökök szemében, mint a papirusz, amelyre írták.

Szinte az egész IV. évszázad belső harcokkal, pártoskodással, egymás kiközösítésével telt el, melyben nem sok krisztusi szeretet találtatott. Hylarius, (300-368) Poitiers püspöke az áldatlan állapotokról így ír: „Minden évben, ha nem minden hónapban új hitvallási rendeletet adunk ki, hogy a láthatatlan misztériumot megfogalmazzuk. Megbánjuk bűneinket, megvédjük azokat akik bűnbánatot éreznek, majd kiátkozzuk azokat, akiket korábban segítettünk. Mások doktrínáit elítéljük közben a saját doktrínánkat is elítéltetjük másokkal, kölcsönösen egymást marcangolva mi vagyunk az okai saját romlásunknak.”

De az ortodox keresztények mindennél jobban gyűlölték a pogány vallásokat követő hívőket és amikor lehetőség adódott pusztították, irtották őket. Iskoláikat bezáratták, könyvtáraikat felégették, templomaikat megrongálták, papjaikat megkínozták: úgy kényszerítették őket hitük feladására Jézus követésére. Franz Cumont (The Mysteries of Mithras) közli, hogy Mithras templomok kiásott romjai között az oltárhoz láncolt Mithras papokat találtak, akiket így gyilkoltak meg, mert hitüket nem adták föl. A szerző szerint, ennek a bestiális praktikának az volt a lényege, hogy így 'beszennyezzék', tisztátlanná tegyék a helyiséget, hogy azt ne lehessen többé tiszta hitéletre használni. A vádak csak úgy repkedtek a pogányok ellen: gyermekáldozás, keresztény oltárok vérrel való beszennyezése, rontás, boszorkányság, a vádak megfogalmazását mindig a minden bizonyítékot mellőző tárgyalások követték, minek része volt az áldozatok megkínzása, majd az elkerülhetetlen elevenen történő megégetés tetőzte be Jézus híveinek tobzódását.

Téves az a szemlélet, miszerint a más vallású embereket csak a középkorban az inkvizítorok fellépésével kezdték el tömegesen irtani, mert a keresztények már a késő- ókorban elkezdték ezt a gyalázatot.

 

Az ortodoxok kegyetlensége szinte mindig napirenden volt valahol a birodalomban.

341-ben, I. Gyula pápasága alatt, I. Pál, Konstantinápolyi püspöke a különleges képességekkel megáldott csodadoktorok, népi gyógyítók elpusztítását, kiirtását javasolta a császárnak. Indoklásában kihangsúlyozta: „az isteni gyógyító tehetség áldásos munkája Jézussal beteljesedett és annak valósága Jézusban betetőzött. Tehát ezek a gyógyítók mind hamis imitátorok, isteni kegyelemben nem részesült csalók.”

345-ben, a pogányból kereszténnyé lett római szenátor, Firmicus Maternus vak buzgalommal tüzelte Constantius császárt, hogy irtsa ki a pogány vallás híveit, különösen veszélyesnek tartotta a misztérium vallás követőit. „Isten által elrendeltetett, hogy sem fiúnak, sem testvérnek nincs kegyelem; ha kell könyörület nélkül a szerető feleség sújtson le kezében a karddal urára, barát a barátja ellen forduljon magasztos irgalmatlansággal, és minden igaz ember fegyverét használva szabdalja szét a szentségteleneknek kárhozatra ítélt testét. Egész városok elpusztítása megengedett és elrendeltetett, ha a szentségtelen hitetlenség bűnében találtatnak.”

Tombolt a sötétség. Lane-Fox írja, 'Pagans and Christians' című nagylélegzetű művében, a Didimában állt Apolló templom prófétáját halálra kínozták, ugyanaz történt Antiókiában, ahol a pogány pap kínzása eredményeként ismerte be, hogy ő csaló, hitetlen szélhámos.

Hiába lett Julianus császár (361-363) a birodalom egyeduralkodója Constantius halála után, és próbált vallásos toleranciát meghonosítani: a kicombosodott kereszténység hallani sem akart ilyesmiről. Hol volt már az az idő, mikor apologéta ortodoxok filozófia mögé bújva, szerényen és alázatosan esedeztek a hatalom türelmes jóindulatáért, vallásuk megtűréséért? Az üldözöttekből könyörületet nem ismerő üldözők lettek, akik már megkóstolták a hatalom édes ízét. Julianus, keresztény neveltetésben is részesült, de szíve mélyén platóni filozófus volt, aki beavatást kapott Mithras és Dionüszosz misztériumába. Mikor a császár pogány templomok helyreállítására adott ki rendelkezéseket a keresztények nemtetszésüket kimutatva több helyen rombolni, gyújtogatni kezdték a pogány templomokat, könyvtárakat. 362-ben pl. a szíriai Daphnéban leégették Apollón templomát és a hozzátartozó könyvtárat. Julianus a jeruzsálemi nagytemplomot is szerette volna újjáépíteni, mint tanúbizonyságot a vallások békés eltűrésének demonstrálására, azonban ez a terve sem sikerülhetett az antiszemita keresztény vezetés legnagyobb megelégedésére. Ma már reménytelen erőlködésnek tűnik, hogy a császár megpróbálta a keresztényeket visszaszorítani a közéletből, közoktatásból. Rendeleteit nem tartották be, ahol csak tudtak keresztbe tettek a császárnak és a végül aljas módon, - az ellenséggel vívott csata közepén - lándzsával hátulról leszúrták, meggyilkolták. Ő volt a pogányság utolsó reménye. A keresztény történetírás mindezek ellenére csak becsmérelte, rágalmazta a békés szívű császárt és a XVII. századig kellett várni, míg egy tisztességes történész, - Arnold Gottfrid – megírta, hogy a keresztények jobban üldözték Julianust, mint ő a keresztényeket.

Julianus meggyilkolása után még jobban vérszemet kapnak az ortodoxok, és 363-ban, keresztény vezetők követelésére Flavius Jovianus császár (361-364) leégetteti Antiókia könyvtárát. Rá egy évre Jovianus császár megint csak engedve a keresztény nyomásnak: ediktumban megtiltja, hogy nemkeresztény katonák tisztségeket viseljenek a hadseregben. Róma napja egyre lejjebb süllyedt a horizonton.

Szerző: E.Katolnai  2010.05.02. 15:43 3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr271968795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

GKar 2010.11.15. 22:21:43

Hello

"Nagy Konstantin megtérésével, a Niceai zsinattal, Euszébiosszal: általában a kereszténység dicsőséges hatalomra jutásával már foglalkoztunk korábban, így hát az ismételgetések helyett ugorjunk át néhány évtizedet, amikor Rómában épp Liberius volt a pápa."

Ezekről hol lehet olvasni?

G'kar

E.Katolnai 2010.11.16. 04:34:15

Kedves GKar!
Ha megnézed cikkeim baloldalában lévő hasábokat a 'friss topikok' alatti kockában 'kinkblog' cím alatt rátudsz kattintani más oldalaimra, melyek, melyek további vallástörténelmi írásokat tartalmaznak. (kivéve a még hiányos magyar töri oldal).
A kérdezett témakőr elérhető a 'Jézus Misztériuma' sorozatom utolsó befejező részében (Út a dicsőséghez).
Örülök látogatásodnak és remélem a jövőben is megtisztelsz cikkeim olvasásával.
Üdv katolnai

GKar 2010.11.16. 09:31:17

Köszönöm az információt

G'kar
süti beállítások módosítása