A pápaságot bemutató sorozatot Damasus pápánál hagytuk abba, kinek halála után, 384-ben egy jelentéktelen szürke kis ember, Siricius lett a pápa. Siricius 15 éven át, 399-ig uralkodott. Szinte semmit sem tudunk róla, a Liber Pontificalis is csak annyit említ, hogy ő vezette be a papokra máig is érvényes cölibátus intézményét. Utána egy megint csak félművelt, félszeg ember, Anasztáz, (399-401) került a trónra, mindössze két évre. Róla tudjuk, hogy Ágoston és Jeromos közeli barátja volt és így nem csoda, hogy munkásságáról fennmaradt egyetlen adat szerint Órigenész művei bírálatával, elítélésével foglalkozott. Műveletlenségét jellemzi, hogy nem tudott görögül és így Órigenészt csak azután tudta értelmezni, hogy cimborája, Jeromos azt latinra lefordította, és elmagyarázta neki.

I. Ince (401-417) a hereditárius pápa.

Ince az első olyan pápa, aki apjától örökölte a trónt, - igaz – összehívatta a klérust a látszat kedvéért, akik ellenjelölt hiányában mind rászavaztak. Jeromos világosan megírja, Ince apja Anasztáz, aki fiát már rég maga mellé vette fődékánnak és biztosította számára az öröklést. Ince uralkodása alatt zajlott le Alarik Gót király Itáliai hódítása és Róma feldúlása 410-ben. A gótok már 408-ban megjelentek Róma falai alatt, azonban a komoly ostrom lehetősége híján eltekintettek annak falai megrohanásától, és kis idő múlva visszavonultak szállásaikra. Ince a következő évben maga köré gyűjtötte a legmegbízhatóbb embereit és a Gót király udvarába személyesen vezetett küldöttséget. Alarik, ariánus keresztény lévén nem nagyon volt elragadtatva az ortodox katolikusoktól, így nem csoda ha a tárgyalások teljes kudarccal végződtek. Persze helyesen úgy mondhatnám, Incének mindegy volt a tárgyalások kimenetele, mert ő a csuhás csapatával a jól megerősített Ravennába ment, Honorius császár védőszárnyai alá. A mocsarak miatt is biztonságos, jól védett, seregekkel megerősített Ravennát a gótoknak nem volt érdekükben megtámadni. Persze ezt a várost választották a katolikus vezetők: eszük ágában sem volt felelőséget vállalni Rómáért és résztvenni védelmében, felvenni a harcot, segíteni, bátorítani az ott lakó polgárokat és katolikus hívőket.

A tehetségtelen Honoriusról érdemes megjegyezni, ahogy keresztényi vallásbuzgalmában szüntelenül vágta a fát maga és a Birodalom alatt. Lefokozta, mellőzte azokat a bátor katonatiszteket, akik nem az őáltala propagált ortodoxiát követték, elbocsájtott egy csomó tehetséges adminisztrátort, hasznos hivatalnokot, így gyengítve Róma helyzetét, és akaratlanul erősítve a gótok hatalmát. Rómát, mint ahogy egyetlen várost sem akart megsegíteni, - gyáva is volt, meg tehetségtelen - megelégedett a biztonságot nyújtó Ravennával és valójában csak az érdekelte, hogy tisztjei mind ott legyenek a hajnali misén.

Néhány szóban fontos még megemlíteni a Birodalom másik káros és hátulütő intézményét: a rabszolgatartást. A barbárok inváziója előtt Itália, Gallia, Hispánia tele volt jómódú gazdag várossal, virágzó, gondosan megszervezett falvakkal, mintagazdaságokkal melyek gazdagságukat nagyrészt a rabszolga-munkaerő kizsákmányolásának köszönhették. Ezek a rabszolgák, mikor csak alkalmuk adódott rögtön a gót-vandál-hun seregeket segítették, átálltak, hátba támadták gazdáikat, sok esetben még a torkukat is átvágták. Így már nem száz, hanem ezer sebből vérzett a birodalom, mikor Róma ostromára sor került. Az egykor büszke nemesi, katona, kereskedőcsaládok fiai, unokái védték dacolva Rómát a 'barbár' áradattal szemben, védték a romokat, éhezve járványoktól tizedelve.

Alarik, Rómát ostromló gödörlakó katonái csupán a gyújtogatásban jeleskedtek; egy ostromgépet már nem voltak képesek építeni, még egy ostromlétra elkészítése is komoly szellemi megerőltetés volt számukra. Hosszabb táborozásra sem voltak berendezkedve, nem szívesen rostokoltak egy helyben sokáig. A gótok ezért megvesztegették és lefizették a felajánlkozó árulókat. Hiába volt a védők kitartó hősiessége, egy csillagfényes éjszakán, az árulók, pontban éjfélkor kinyitották a város Solarium nevű kapuját az ott várakozó gót egységek előtt. Róma elesett. Alarik néhány hónapra rá Dél-Itáliába vonulása közben hirtelen megbetegedett, és meghalt, ami a gótok itáliai kivonulását eredményezte. Ince rögtön visszatért Rómába, kisuvikszolta megkopott trónját, vörös kosztümében a romokon trónolva úgy festett mint kakas a szemétdombon. Ince minden kétes érdeme abban rejlik, hogy elítélte, ill. kiátkozta a pelagiánusokat és a donatistákat.

Zoszimosz, (417-418) pápa kicsit több mint egy évet ült a trónon. A gyengekezű, nem valami okos főpapot alacsony műveltsége megakadályozta, hogy eligazodjék a teológiai vitákban. Hatalomra jutása után meghallgatta és elfogadta a korábban elítélt Coelestius és Pelagius tanait, - még az afrikai püspököket is felszólította azok elfogadására – majd mikor Ágoston bandája ezért megfenyegette (Karthágói zsinat, Aurelianus elnökletével) akkor 418 nyarán kiadta a 'Tractoria' c. írását, melyben teljesen ellene fordult néhány hónappal korábbi nézeteinek, és kiátkozta Pelagiust követőivel együtt. De, hogy valami olyan is bekerüljön róla a nagykönyvbe, amire mindenki büszke lehet, a Liber Pontificalis neki tulajdonítja azt a rendeletet melyben megtiltották, hogy a papok kocsmába járjanak.

Zoszimosz pápa halála után megint csak szakadás következett be a katolikus egyházban. Az un. 'diakónus' párt Eulaliust választotta pápának, míg a 'presbiterek' pártja egy Bonifác nevű papot választott meg ellenpápává. 419 Húsvét ünnepén két pápa két különböző helyen parádézott, minek frissiben meg is lett az eredménye: megint véres utcai harcok törtek ki az új isten földi helytartóságának tisztázására.

Nagy 'szent' Leó. (440-461)

Leó már egész fiatalon ott hűtötte a levet a pápai udvarban, lassan, de biztosan haladt előre a szamárlétrán, amikor meghalt egy feljebbjárója, akkor mindig jobb pozícióban találta magát. Néhány évvel a hatalom elnyerése után, mivel nem volt más égetőbb, fontosabb dolog – a Birodalom megerősítése érdekében –, 444-ben saját eknökletével inkvizíciót állított fel, a Rómában tevékenykedő manicheus gyülekezetek ellen. Az elfogatott manicheusokat saját bírósága elé állíttatta, - de a kihallgatás előtt meg is kínoztathatta őket – és így mind beismerte, hogy egy tíz éves lánykát meggyaláztak a szertartásukon. (Sermon, XVI.) Miután ilyen fantasztikus bizonyíték volt Leó kezében a Manicheusok sátáni züllöttségére: a fegyveres hatóságok segítségét igénybe véve megkezdte kiirtásukat. Nigel Cawthorne „romlott erkölcsű, szadista kínvallatónak” mondja Leót, „aki fanatikus tűzzel üldözte az eretnekeket” (Sex Lives of the Popes). Róma romokban vergődött, az egész nyugati birodalmat barbárok dúlták, ipar, mezőgazdaság, kereskedelem mind szétesőben volt, nem létezett biztonság, fegyelem. Ebben a teljes káosz felé tartó örvénylésben nem lehetett a dogmatikus katolikusoknak egy percre sem elfelejteniük a gyűlölködést, mert hitük szüntelen védelme mindennek felett állt, maga alá rendelve a birodalmi érdekeket, minden összefogást elvetett, kizárt minden együttműködést a más vallásúakkal. Spanyolországi Astaroga püspökének, Turribiusnak írt levelében Leó pápa – foga fehérjét még jobban kimutatva beleegyezően írt az eretnekek kivégzéséről. (Epis. XV.) Nem az idegen barbár hordák jelentették a problémát ezeknek a keresztény fanatikusoknak, hanem az 'eretnekek'.

Leó pápa uralkodásának kilencedik évére esett az őt és pápaságát megszégyenítő efezusi zsinat, melynek eseményét érdemes néhány mondatban megemlíteni.

Konstantinápolyban a szokásos teológiai viták keretében, Eutükhész főapát és két szövetségese, Khrüszapiosz, és Dioszkorosz jól megkeverték a vallási ügynek álcázott hatalomért folyó küzdelmet, melynek ellentétes oldalán Flavianosz konstantinápolyi pátriárka állt. A marakodások elcsitítása érdekében, a vallásbuzgalmáról elhíresedett keresztény császár, II. Theodosius (408-450) 449-re Efezus városába újabb zsinat összehívását rendelte el. Leó pápát is meghívta a császár, azonban az ravaszul kibújt a megjelenés alól arra hivatkozva, hogy a pápák nem szoktak zsinatokra járni, oda csak a legátusukat küldik el. Leó úgy válogatta ki legátusait, hogy azok közül egy sem beszélt görögül és a zsinati főméltóságokat megszólító dogmatikus levelének, (Tomus ad Flavianum) direkt nem készítette el görög másolatát a kancelláriáján, pedig megtehette volna.

Jobban is tette a pápa, hogy nem ment el, mert Eutükhész, - aki tudatlan és buta embernek nevezte Leót - és szövetségese, Dioszkorosz irányították és uralták az egész zsinatot. A pápai legátust megakadályozták Leó levele felolvasásában, és Flavianoszt, aki egy húron pendült Leó pápával eltávolították a konstantinápolyi püspöki székből. Ha Leó elment volna, őt is leváltják, sőt lehet, hogy be is dugták volna a dutyiba. Hilarius a főlegátus, Leó jobbkeze, és későbbi pápa, a díszes kíséretével együtt szó szerint futtában kellett menekülnie a zsinatról, annyira szerették őket a keleti egyházak püspökei. Leó felháborodottan dühöngött, amiért így elbántak küldöttségével, az efezusi zsinat határozatait semmissé nyilvánította és 'rabló zsinatnak' (latrocinium ephesinum) nevezte el a küldötteit megszégyenítő főpapi tanácskozást.

Leó pápa neve igazán hírhedtté a Khalkédonban (451) megtartott zsinat eseményei után vált, ahol főlegátusa, Paschasinus a pápa dogmatikus levelének felolvasásakor a nikeiai zsinat 6. kánonjára hivatkozott, mely Róma püspökének, - a többi felé emelve - elsőbbséget biztosított. Ez a kánoni előírás hiányzott a keleti püspökök jegyzőkönyv másolataiból, erről a kánonról egyikőjük sem tudott. Nem is tudhattak, hiszen ezt a részt Leó pápa parancsára, az ő kancelláriáján toldották be, és az eredeti nikeiai kánonok ezt sohasem tartalmazták. A pápa evvel a szemtelen okirat-hamisítással elindította a keleti és a nyugati egyházak teljes szétválásának folyamatát.

A hivatalos történelmtanítás szerint, 452-ben Attila hadai bevették Aquileia, majd Milánó városát, ám a hun király Róma kapuinál váratlanul visszafordult seregével, mert ott csoda történt. I. Leó pápa teljes pompával kivonult a hun király elé, esedező szavai és az azt követő égi jel megmentette az Örök Várost. Attila a pápa felett a magas levegőégben két kardos angyalt látott, akik kardjukkal megfenyegették. Ettől úgy megijedt, hogy seregét visszafordítva elhagyta Itáliát.

Jordanes ezt másképp meséli el, igaz ő sem volt ott. Mikor Attila az Észak-itáliai győzelmei után bejelentette, hogy Róma városa ellen fordul, barátai és tanácsadói figyelmeztették Alarik gót király esetére, aki Róma feldúlása után hamarosan megbetegedett és meghalt. A babonás hunok rábeszélése volt az, ami nagyban hozzájárult Attila, visszavonulásához. Ezt az adatot Jordanesz (Geticis, XLII.) határozottan Priszkosznak tulajdonítja, ám a következő bekezdésben, hogy Leó találkozott Attilával, már nem írja oda kútfője eredetét. Ebben a bekezdésben szó sincs a Róma falai alatt történő találkozásról, - úgy írja – a pápa követségével kb. 500. kilommétert utazott, Ambuleia vidékére, Veneti mellé a Mincius (Minció) folyóhoz és ott találkozott Attilával. Abban az időben Itáliában mindenfelé vandál-gót-hun-gepida hordák garázdálkodtak, akiket természetesen felsőbb hadvezetés nem kontrollált, ezért a teljes közbiztonság hiányában egy ilyen út megtétele a pápának és kíséretének még elméletben is lehetlen volt.

A történelem eseményei valójában másképp zajlottak le ... Itália északi részeinek eleste után Rómából elindult egy magasrangú követség, hogy a további pusztításokat valahogy megfékezzék. A követséget, a római szenátus első embere, Avienus vezette, segítője a korábbi itáliai praetor prefektusa, Trigetius volt, és az ortodox történelemhamisítók Leó pápát ennek a követségnek tagjaként tüntették fel. A követség beleegyezett, hogy Honoria hercegnőt Attilához adják feleségül és a váltságdíj-hozomány csillagászati összegében is megegyeztek. Leó már csak azért sem lehetett a követség tagja, mert a keresztény történetírás világosan állítja, hogy a pápa Róma falai alatt találkozott a hun királlyal, aki onnét is fordult vissza. Ezt a jelenetet festette meg Raffaello is.

Aquitaniai Prosper, (390-455) Krónikájában, (Epitoma Chronicon) Attilával kapcsolatban nem írja, hogy hol, és hányban volt a találkozás, pusztán annyit említ: Leót szívesen látták és küldetése sikeres volt. Szent Izidor idevonatkozó közlése komolytalan, mert szerinte mennyei pestis jött az égből a hunokra és amiatt kellett visszavonulniuk.

Aquea-Flavia püspöke, Idiatus, történelmi művében (Chronicle) Leó pápát meg sem említi Attilával kapcsolatban, ő azt írja: a hunok egyre rosszabbul érezték magukat, visszazúdult rájuk minden kellemetlen velejárója korábbi gonosz tetteiknek. A kirabolt, felégetett járások, megyék nem voltak képesek ellátni egy ilyen nagy sereget hónapokon keresztül, és a temetetlen hullák oszladozása a nyári hőségben járványokat okozott, megmérgezve a patakokat, folyókat. Idiatus szerint Attila, szintén nem érezte magát biztonságban, mert bogarat ültettek a fülébe, hogy Markianus bizánci császár keletről elvághatja a dunai szállások útját, amivel hátba támadná Attilát, de ez nem volt igaz. Ma már tudjuk, ez minden alapot nélkülöző pletyka lehetett, mert Markianus császár annál jobban félt, mint hogy ilyesmit megkockáztatott volna. A hunok jobban tartottak a nyugati-Gótoktól, akik az akkori viszonyokat tekintve komoly erőt képviseltek Európában és inkább miattuk vonultak ki Itáliából. Ahogy a következő évek eseményei megmutatták a két titán (gót-hun) vetélkedése hamarosan eldőlt. Jordanesznél olvassuk; a hunok a következő évben komoly sereggel elindultak a Kárpát-medencéből nyugatra, ám Theodorik fia, Thorismund király kemény ellenállása visszaszorította a hun csapatokat és a gótok két csatában is felülkerekedtek rajtuk. (Get. XLIII.) Igaz ekkor már Attila nem élt; Itáliából történő kivonulása után néhány hónapra meghalt, birodalma szétesett a hun kánok versengésében. A történelmi feljegyzések hiányossága miatt nem tudjuk, hogy Jordanesz által említett hadjáratot kik vezették, vagy mekkora volt a hunok serege, vagy mely területeken történtek az összecsapások.

Visszatérve Leóra: 3 évvel később Geiserich Vandál király (428-477) érkezett seregeivel Róma falai alá, akivel Leó pápa tényleg találkozott, ill. tárgyalt. A megállapodások hatékonyságát felmérhetjük abban a tényben, hogy míg a vandálok napokig dúlták, fosztogatták Rómát, két épületegyüttest elkerültek, nem bántottak. Az egyik a Szent Péter Bazilika, míg a másik a Lateran palota (a pápák lakhelye) volt. Mindkét épület dugig volt egyházi méltóságokkal, családtagjaikkal, és összeszajrézott magánvagyonukkal. A vandálok dorbézolását sértetlenül átélte a Vatikáni kancellária, kincstár, levéltár, a szentséges klérus, és az ájtatos kórus: a mások pusztulása közepette még erősebbnek látszott Leó pápa intézménye.

Befejezés helyett: romantikus történelem és legenda, az ami keveredik a nagy 'barbár' király és a 'szentséges' pápa találkozásában, mely a valóságban sohasem történt meg. De, ha már legendákról beszélünk, akkor nekem jobban tetszik a következő: még az 522-es Itáliai hadjárat előtt a hunok két kapitánya követségben járt Rómában és találkoztak Leó pápával. Miután visszatértek, beszámoltak Attilának, hogy a pápa gondozatlan, piszkos, kis csöves ember benyomását kelti. Attila, nagylelkűen egy színarany fürdőkádat küldött a pápának, hogy legyen miben fürödnie. Leó nem tudta mi a rendeltetése a kádnak, - eladni nem merte – ezért aranyhalakat tartott benne, melyekkel eldicsekedett az őt látogató tisztelőinek. Mikor Attila meghalt, az arany fürdőkádat rögtön beolvasztatta, úgy, hogy abban egyszer sem fürdött meg.

Szerző: E.Katolnai  2010.04.22. 08:30 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr651941818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.