Vigilius (537-555)

Vigilius pápa ugyanazt a sunyi, kétszínű politikát folytatta, mint elődei, de míg azokat a gótok jutatták hatalomra és így azokhoz voltak hűtlenek, - Vigilius, Theodóra császárné támogatásával nyerte el a trónt, így hát, ez a pápa a császárnéhoz való hűtlenségében mutatta ki igazi valóját, hálátlan mivoltját. Mint fődiakónus részt vett Agapét pápa bizánci küldöttségében és mint követ behízelegte magát Theodóra udvarába. Mikor Agapét pápa meghalt, a bizánci udvarban lebzselő Vigilius a császárnétól kapott ajánlólevelek, pénz és kísérő fegyveresek élén indult el Rómába, majd megérkezése után minden ellenállás nélkül egyszerűen elfoglalta a néhány hónap alatt már másodszorra megüresedett pápai trónt. Hatalomra kerülése előtt még megígérte a császárnőnek, hogy türelmes lesz a monofizitákkal szemben és segíteni fogja Anthimosz pátriárka rehabilitálását. Az alkuban szereplő jutalom hétszáz font súlyú arany lett volna, ha Vigilius állta volna a szavát, azonban a ravasz főpap csak kihasználta céljai eléréséhez Theodórát. Az új egyházfőnek Theodóra császárné legnagyobb meglepetésére esze ágában sem volt felhagyni elődjei politikájával. Nem fogadta vissza az egyházba Anthimoszt, és a monofizitizmus ellen is fokozott hévvel lépett fel. A császárné tehetetlen dühvel nézte a távolból, miként munkálkodik érdekei ellen Rómában az őt átverő pápa.

544-ben a teológiában fél-analfabéta császár kiadta (az állítólag) saját maga által farigcsált 'Három Fejezet' című iratot, mely a monofiziták megbékítésére lett volna hivatva, úgy, hogy közben elítéli benne az antiokiai teológia három jeles képviselőjének (Mopvesztaiai Theodórosz, Edessai Ibasz, Kűroszi Theodórétosz) nézeteit. (Habár a 'Három Fejezet' értekezés szerzőségét mindenki Jusztinianosznak tulajdonítja, ez téves megállapítás, mert a mai korszerű szövegvizsgálatok kimutatták, hogy azt Theodotosz Aszkhidész írta. A valós tények szerint az összes teológiai értekezést, más írta Jusztinianosz számára, maga a császár hátrányosan hiányos felfogóképessége miatt önállóan még ilyen lapos elmélkedések megírására is képtelen lett volna.) Ám ez a tanulmány elfogadhatatlan volt a római ortodoxiának, mert a khalkédóni zsinat pont ezt a három keresztény atyát mentette fel minden eretnek vád alól. Jusztinianosz erre az időre már úgy megkeveredett a keresztény atyák nehéz zsargonnal megírt ellentmondásaiban, hogy maga sem értette ki, mit is akar kifejezni és így eshetett meg az olyan munkák elítélése, amit nem lett volna szabad neki, – a római ortodoxia bajnokának – elítélnie. Mindenesetre a császárnak nagyon tetszett a saját 'műve' és egy évre rá, annak rangosítására utasította Itáliai exarchátusát, Anthimoszt, (csak névrokona a bizánci pátriárkának) hogy Vigilius pápát haladéktalanul indítsa útnak Konstantinápolyba. A pápát hajóra rakták, azonban ő direkt lehorgonyzott Szicíliánál és húzta-halassztotta megérkezését a keleti fővárosba, mert Theodóra császárné, - akit korábban úgy becsapott - még élt és virult. Azt sem felejtette el Vigilius: mi történt elődjével, a szintén kétszínű Silverius pápával, aki ugyancsak átverte Theodórát. Végtelen megnyugvás lehetett számára, mikor a császárné betegeskedéseiről értesült, és így már nagyobb biztonságban érezve magát 548-ban nagy nehezen megérkezett Konstantinápolyba. Ha tetszett, ha nem, Vigilius pápának alá kellett írnia a császár 'Három Fejezetről' című írását, de - megelégedésére - legalább Theodóra császárné meghalt még abban az évben. A pápának megtetszett a kényelmes biztonság, meg a császári pompa és rögtön be is rendezkedett a császárvárosban, ahol a következő hét évet a legnagyobb semmittevésben lebzselte át. Három évvel később helyzete megerősödésének tudatában visszavonta a 'Három Fejezet' korábbi szentesítését, (aláírását) mire válaszul, Jusztinianosz az 533. évben egyetemes zsinatot hivatott össze, aminek feladata a császár 'Három Fejezet' iratának újbóli szentesítése volt. Most már mint zsinati határozatot kellett megint aláírnia a pápának azt a dokumentumot, amit már egyszer aláírt, egyszer meg visszavont. A római klérus mélységesen felháborodott, hogy a pápa aláírta a zsinati határozatokat és több mint valószínű: benne volt a kezük abban, hogy a zsinat után másfél év múlva a Rómába visszainduló Vigilius pápa útközben váratlanul elhalálozott.

Theodóra császárné, még ötvenéves sem volt, amikor 548-ban meghalt. Színesen változatos személyiségével rányomta bélyegét kora történelmi eseményeire. Sok bűn, kegyetlen gonosz cselekedet nyomhatta lelkét, de mielőtt azt kilehelte volna, egyet legalább megbánt, és bevallott azokból a halálos ágyán. Theodóra, mielőtt Jusztinianosz szeretője lett volna – bármennyire is odafigyelt – mégis többször teherbe esett és szült egy-két törvénytelen gyereket, akikről szinte semmit sem tudunk. Kivéve fiáról Jánosról, aki nagy álmodozó lehetett, mert mikor felcseperedett, naiv módon felkereste anyját Bizáncban. Theodóra rögtön magához hívatta rég nem látott, megtagadott fiát, de még mielőtt férje tudomást szerezhetett volna János létezéséről, sürgősen eltette láb alól. Ennyit az anyai szeretet és a császárnői érdek keverhetetlenségéről, mely sírjáig kísérte a gyilkos anyát.

Felesége halála után a császár kedvtelen búskomorságba esett, gyengülő birodalma ügyeit elhanyagolta és csak a túlvilági 'Mennyek országának' boldog tökéletességével foglalkozott.

A kereszténységet kritikusan bemutató tanulmányaimban mindig megpróbáltam kerülni hitvallásuk alapjainak kialakulásában végbemenő vitákat. Míg részletesebben rámutattam a gnosztikus és pogány misztika isteneinek meghaló-feltámadó, allegorikus-értelmezés eszméje ellen kifejtett fokozatos történelemhamisító folyamatra, addig csak felületesen foglalkoztam a szentháromságtanával, vagy a Mária-dogmákkal. A zsinati jegyzőkönyvek, határozatok, hitvallásformulák rendezett ismertetése - érdektelenségével szintén lassította volna írásaim lendületét.

Hasonló a helyzet az un. 'Krisztológiai' vitáknál is, de a pápaság ideeső korszakát nem lehet úgy szemléltetni, hogy ezeket teljesen figyelmen kívűl hagyhatnám. Fontos egy kicsit beletekinteni abba a nehézségeket okozó kérdéssorozatba, amelyre nagy keservesen kikínlódott válaszok az igazi értelmes megoldások helyett további értelmetlen dogmákat szültek csupán. Néhány mondatban, felületesen megemlíteném, azokat a részleteket amelyeken vitatkoztak, marakodtak a keleti és a nyugati főpapok Jusztinianosz császár köpönyege alatt. 

A kanonizált Evangéliumok történelmi Jézusa egyszerre lett ember és isten, minek példa nélküli természete a kérdések sorozatát indította el. Maguk a keresztény-doktor teológusok sem értették Krisztus természetének mibenlétét, főleg ha a részletek mikéntje került vizsgálódás alá.

Ha Krisztus isteni természete csak úgy lakott az emberi testben, és közben nem vette fel az emberi természetet akkor a szenvedés és a kereszthalál csakis a véges ember-Krisztus cselekedete lehetett, ami lényegében elégtelen, alkalmatlan a végtelen Isten egyszeri és mindenkori kiengesztelésére. Ha pedig az isteni természet teljesen magába olvasztotta az emberi természetet, akkor Jézus nem szenvedhetett a keresztfán, teste nem lehetett fáradékony. Még izzadni sem izzadhatott, hiszen egy istennek nem létezhet olyan feladat, amiben megizzadhatna. Isten tehát nem szenvedhet és nem is halhat meg, és így elégtevő áldozata is értelmetlen, mert az emberek bűneiért csak az ember vezekelhet. Mikor feltámadt Krisztus, vajon sebei még mindig véreztek? Az oldalába szúrt lándzsa sebe begyógyult-e vagy még mindig nyitott volt? Ha Hélikarnoszi Julianoszt vesszük figyelemben: „Krisztus emberi teste már a feltámadás előtt romolhatatlan volt.” - akkor a három napos halálból feltámadt Jézus sebei nem lehettek elfertőződve, ami megint csak természetellenes képtelenség.

Jöttek a magyarázatok. Krisztusban egy természet van, mert egy természete van a megtestesült isteni Igének. Krisztusban két természet egyesült keveredés nélkül. Már miért is lenne a keveredés azonos az egyesüléssel. De a két természet valójában egy személy, egy valóságot alkot, tehát Krisztus egy személy két természetben, de a két természet az egyesülése ellenére sincs keveredve. A két természet egy személyt alkot és az egyesülése egy 'természeti egység', tehát nem egyszemélyes valóság szerinti egység. Mert ha igen, akkor a két természet egyesülése Krisztusban nem jelentheti két személy egyesülését. Tehát két személyről szó sem lehet, inkább Krisztus egy személy két természetben, és nem egy személy két természetből. Logikusan értelmesnek hangzik az egész téma, vagy mégsem? 

Mindenesetre a kérdés feltevése arra pont megfelelő volt, hogy zavarossága mögé bújva mehessen a szőrszálhasogató vita, - ami valójában a hatalomért folyó ádáz küzdelem volt. És még ezen felül milyen édes lehetett a másikat kiátkozni, mert másképp látta az egyszemélyes keveredést a kavarodás két természetében. 

Fölhoznék egy rövid példát arra, hogy milyen apróságokból csináltak óriási felhajtást az unatkozó parazita főpapok. A Szír és más keleti egyházak liturgiájában használatos volt a következő akklamáció: „Szent Isten, Szent Erő, Szent Hallhatatlan, ki értünk megfeszíttetett ...” Ez a szövegrészlet bármely keresztény egyházi szertartásrend szövegében elfogadhatónak kéne lennie, természetesen keresztény szemszögből nézve. De mivel ezt a néhány szót nem a khalkédóni dogma kővetői rakták össze, így bele lehetett kötni és a római klérus mihelyt jól megrágta, már készen is voltak annak bírálatával. Szerintük a szövegből az sejlik ki, hogy Isten saját természetében szenvedett, márpedig Isten nem lehet szenvedékeny vagy halandó, és így ez a fohász elfogadhatatlan.

A bizánci császárság és a gótok között 536-tól dúló háború - ami az 540-ben megkötött látszólagos békét leszámítva állandóan perzselte, pusztította Itáliát - lassan a végéhez közeledett. 552-ben Jusztinianosz egy 30.000 fős hadsereget küld Itáliába a törpe Nárszesz vezetésével. Az addig hősiesen harcoló Totila (uralkodott, 541-552) gót király Umbrienben, a Busta Gallorum (Taginae) melletti síkon megsemmisítő vereséget szenvedett Narszesztől, ahol a gót uralkodó maga is elesett. A taginaei csatavesztés után (552), Nárszesz könnyűszerrel foglalta vissza Rómát, befejezte azt a majd húsz évig tartó folyamatot, mely lerombolta, elszegényítette Itáliát, de főleg Rómát. Alarik gót király 410-ben véghezvitt, majd Genserik vandál király által megismételt állítólagos pusztulások ellenére, Theodorik Rómája még mindig pazar világváros, aminek közel sincs párja az akkori világban. Mielőtt a rövidlátó Jusztinianosz rászabadította Belizárt Rómára – Zakariás Rétor feljegyzése szerint –, Rómában 324 széles és hosszú utca, két Capitolium, 46603 lakóház, 1797 palota, 1352 víztároló, vízgyűjtőmedence, 274 folyamatosan üzemelő pékség, két cirkusz, két színház, két amfiteátrum, 4 gladiátor iskola, 926 fürdő, 45 kupleráj, 2300 olajosztó helység, 291 magtár, 254 közlatrina” volt található. Jusztinianosz (Belizár, Nárszesz) mindent letaroló háborúi után ebből semmi nem maradt, és ha másból nem is, ebből az egyből, ahogyan a beteges császár tönkretette Rómát megláthatjuk, ki is volt Jusztinianosz, micsoda kártevő, és milyen szégyelleni való negatív törpeszerep jutott rá az egyre szürkülő középkor kezdetén.

A sorozatos vereségek következményeként, a gótok nemzete néhány év alatt felszívódott, eltűnt, és Jusztinianosz meg az őt támogató római pápaság boldog megelégedéssel szemlélhették szent vallásháborújuk eredményét. Itália romokban hever, korábban kényelemben, jómódban élő lakossága éhesen, járványoktól fertőzötten, rongyokba bugyolálva bolyongott az utakon, vagy kiégett városok törmelékei között guberált. Az egykor egymilliós büszke Rómát jó ha lakta ötvenezer nyomorult, de a pápaság intézménye soha nem ragyogott még ilyen győzedelmes fénnyel: legyőzték az eretnek ariánusokat, most már végre a római katolicizmus az egyetlen vallás Itáliában. Ekkor egy minden hájjal megkent főpap, Pelagius került a pápai trónra.

I. Pelagius (555-561)

Már megválasztása előtt bő húsz évvel ott sündörgött a Lateran palotában, ahol olyan jó tanító mesterei voltak, mint pl. Agapét pápa, kinek konstantinápolyi kíséretében elleste, magába szívta az intrikát és a kétszínűséget. Konstantinápolyi útját követően, - Theodóra császárné megbízásából – ő az aki Nápoly kikötőjében várta a trónjára visszatérni szándékozó Silverius pápát. Hiába volt korábban haverja az öreg Silverius; partraszállása után Pelagius rögtön felrakta őt egy másik hajóra, ami a biztos halálba vitte Silveriust. Mert tudnunk kell, hogy Pelagius parancsára vitték az idős egyházfőt Palmora szigetére, ahol nagyon cudarul bántak az öreg 'elűzött' pápával, kinek legyengült, beteg szervezete nem sokáig bírta a kínzást: Pelagius örömére Silverius néhány hónap múlva eltávozott az élők sorából.

Mint említettem volt, Vigilius pápát 545-ben hajóra rakták a császár parancsára és akkor Rómában Pelagius vette át az irányítást. Tehát, mint amolyan 'pápahelyettes' már 545-től az ő kezében volt a hatalom. Mikor Totila (541-552) gót király 546-ban először megostromolta Rómát, az akkor még pápahelyettesi szerepet betöltő Pelagius személyesen kereste fel a gót királyt nagylelkű engedmények kieszközölése végett. Totila engedett a pápai hízelgésnek, ígéreteknek és eltekint Róma ismételt feldúlásától. De amikor néhány évre rá Totila békeközvetítésre kérte fel Pelagiust a gót királyság és Bizánc között, akkor annak esze ágában sem volt segíteni, sőt amikor csak tehette a császári érdekeket támogatta és mindent megtett a már ellatinosodott gótok legyőzése érdekében. Az már nem volt szempont Pelagius szemében, hogy a gótok már rég nem barbárok, mert – szerinte – még a barbároknál is rosszabbak: eretnekek.

Egy idő után terjedni kezdtek azok a pletykák is, amelyek szerint maga Pelagius ölte, ill. ölette meg Vigilius pápát, aki még annak idején egészségesen szállt fel a hajóra Bizáncban, de Osztiában kikötve már halott volt. Ezeket a vádakat megelégelve – orvoslásképpen – Pelagius egy patríciussal, Nersesszel az oldalán az evangéliumot és a szent keresztet feje fölé tartva megesküdött, hogy nem bántotta elődjét. Az esküt persze amolyan 'hiszi a piszi' módon hitték el főpapjai, mert Vigilius már a második pápa volt aki furcsán, és idejekorán dőlt ki Pelagius mellől.

Az eretnek ariánus osztrogótok teljes szétverésének emlékére ő építtette Rómában a Santa Apostoli templomot örök emlékezetül az ortodox kereszténység dicsőségére.

III. János (561-574)

Annak ellenére, hogy 13 évig uralkodott, nagyon keveset tudunk tetteiről vagy személyéről. Az ő pontifikálása alatt zajlott le a longobárdok Itáliába költözése.

557-ben Alboin lett a longobárdok királya, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. Az avarok azonban veszélyesnek tűntek számukra, így 568-ban elhagyták Pannóniát és Itáliába vonultak, ahol páviai központtal királyságot alapítottak 572-ben.

III. János pápa uralkodásának idejére esett, Jusztinianosz 565-ben bekövetkezett halála. A császár hőn szeretett feleségét és cinkostársát hét évvel élte túl. Theodora halála után magába fordultan, szellemileg, lelkileg összezavarodva élte éveit, igazából senkitől sem szeretve tengette életét. Nem is érdemelt se szeretetet se tiszteletet. Prokopiosz könyve 18. fejezetében találóan írja a császárról: „nem ember volt, hanem gonosz démon.” Sunyin tetszelgett, mintha birodalmát építené, de közben arrogáns gonoszságával rombolta saját népe jövőjét. Lezüllesztette, tönkretette katonaságát, folyamatosan meglopva köztisztjeit, közkatonáit. Prokopiosz részletesen beszámol a perzsák és szaracénok ellen küzdő végvári katonák zsoldjának eltulajdonításáról, az alakulatok demoralizálásából fakadó dezertálásokról, minek területvesztés, politikai, gazdasági bukások sorozata lett az eredménye. 

A pestisben és más csapásokban megfogyatkozott lakosságot súlyos adók, az államot ismétlődő ellenséges támadások gyötörték, a gazdaság hanyatlásnak indult; az államkincstár pedig szinte teljesen kimerült a hadakozásban és a pompás – főleg keresztény célokat szolgáló – építkezésekben. Mindennek azonban csak Jusztinianosz utódai érezték hatását: az uralkodó 565-ben, 83 évesen valószínűleg abban a hiszemben hunyt el, hogy egy új, nagy, keresztény római világbirodalom alapjait vetette meg. Az elkövetkező évek eseményei azonban minden kétséget kizárva bebizonyították Jusztinianosz csökönyösen fanatikus szűklátókörűségét, katasztrófához vezető tehetségtelenségét. Mikor Jusztinianosz 527-ben átvette a hatalmat, a megörökölt császári kincstár telve volt: 28.800000 aranyszolidus töltötte meg a kincstári kádakat, ami 400.000 font tiszta aranynak felel meg. Okos politikával ebből a mérhetetlen vagyonból tényleg hatalmas és erős birodalmat lehetett volna építeni, ám a császár nem volt okos; csak ahhoz értett igazán; hogyan kell felesége segítségével saját jómódú alattvalóit megkopasztani, meg egyházi zsinatok elnöki szentségében ájtatoskodni.

Ám az ortodox kereszténységért tett kegyetlen erőfeszítéseit a császár istene nem nagyon értékelhette, mert isteni jutalom helyett uralkodásának utolsó időszakát számos csapás árnyékolta be. Megérkezett a bubópestis, amely végigpusztította a birodalmát, majd a fővárost két földrengés rázta meg: egy 542-ben, egy pedig 557 végén, mindkettő súlyosbítva az épp dúló pestist. 558-ban összeomlott a frissen épült Hagia Szophia kupolája, majd egy évre rá 559-ben bolgárok három hadteste hatolt be birodalma szívébe. 

Jusztinianosz halála után annak unokaöccse, II. Jusztinosz (565-578) került a császári trónra; megüresedett kincstárat, szétesőfélben lévő birodalmat örökölt, amit ironikusan értelmezve csak a papok imádsága tartott össze.

Még két pápát említenék röviden a 'nagy szentnek' elnevezett Gergelyig, akiről a következő fejezetben írok majd:

I. Benedek (574-579)

Benedek pápa semmiben nem jeleskedett, egyetlen dolog amivel törődött az éhínségektől szenvedő Itáliában, hogy legyen mit ennie, innia az intézményéhez tartozó papoknak, szerzeteseknek. 579-ben a longobárdok megostromolták Rómát, és állítólag a csatában lelte halálát a pápa is. Hogy hogyan is történt ez pontosan, arról nem ír részletesen az egyháztörténelem. Ekkor az 'örök város' már olyan lepusztult állapotban volt, hogy mikor a longobárdok kiakarták rabolni, meglepve nyugtázták: ide csak hozni lehet, mert elvinni onnét bármit is lehetetlen.

II. Pelagius (579-590)

Azonkívül, hogy többször segítségert kért Maurikosz, (582-602) császártól a gonosz longobárdok ellen: nem sok mindent érdemes említeni a viszonylag hosszú ideig uralkodó pápa tetteiből. Az elszegényedett, szétrombolt Itáliában az ortodox katolikusok még mindig megosztottak voltak; az északi püspökök szkizmája végigkísérte pontifikálását és Észak-Itália új urai, a longobárd grófok sem akarództak fejet hajtani az elszegényedett lateráni kakasfészek előtt. 

Szerző: E.Katolnai  2010.04.12. 18:53 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr151915511

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Azasöndör 2010.04.18. 23:34:58

"Szent Isten, Szent Erő, Szent Hallhatatlan, ki értünk megfeszíttetett ..."

nem csodálom, hogy a "hallhatatlan" szóba belekötöttek! az ószövetségben még inkább magánbeszélgetéseket kezdeményezett az isten. de a Mt 3,13-17-ben már egy egész sokaság hallotta őt.

de a halhatatlansággal sem fér össze a kereszthalál, igaz? ráadásul - legyen bármilyen vallású, akár ateista - minden ember egyetért abban, hogy jézus meghalt (ha létezett)...
hacsak nem a fordítás a hibás, és eredetileg mondjuk az "örökkévaló" (éternel) szót használták, nem a halhatatlant (immortel).

blogokon is lehet ám úgy vitatkozni, mint holmi pápák!

az ilyen cikkekben tényleg zavaró a sok helyesírási hiba, olyan, mint amior a lány foga spenótos, tuti, hogy mindig odanézel. azt értem, hogy lendületből fingasz egy cikket, de nézd át, mielőtt felteszed. zavaró, pl. már inkább azon mereng az olvasó, hogy élőszóban vajon soha nem használod a banbenragot, vagy épp ellenkezőleg, (már) beszédedben is túlkompenzálod? bátya...

nekem egyébként tetszenek az írások, a pov történelem nekem mindig izgalmas olvasmány. de még azt nem értem, miért közlöd őket fordított sorrendben?

-JzK- 2010.04.19. 02:37:22

Nezzük meg azt az állitást, amely szerint Konstantin rendelte volna el a Jézus Krisztus istenségeről szóló tanitast! (A téma meglehetősen nagy, ezert csak a legkorábbi forrásokkal foglalkozom.) Előszor vizsgáljuk meg, mit mondott Jézus Krisztus önmagáról?

(Jézus mondta:) "Én és az Atya egy vagyunk. Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: "Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám neveben: ezek közul melyik cselekedetem miatt köveztek meg engem?" A zsidók így feleltek neki: "Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat." (Jn 10:30-33)

Mit láthatunk itt? Jézus kijelenti, hogy egy az Atyával. Ha ezt a kijelentest nem értenénk, vagy félreértenénk, nyilvanvalóvá teszik az értelmét, ha megfigyeljük a zsidó vezetők reakciójat. Egyertelmű, hogy Jézus Istenként jelentette ki önmagát, és a korabeli zsidok így is értették. Ezek után nézzük meg az apostolokot. Legelőszor Janos apostolt, aki így kezdi evangéliumát:

"Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige." (Jn 1:1)

Szinten ebben az evangéliumban találjuk meg Tamás apostol bizonyságtételét. Ragadványneve: hitetlen. Miert is? Nem volt jelen akkor, amikor Jézus megjelent a felhazban a 10 apostolnak. (Jn 20:19-23) Hallva a többi apostol bizonyságtételét, kijelentette, csak akkor hajlandó elhinni, hogy feltámadt, ha kezet és oldalát megtapinthatja. Kesőbb Jézus újra megjelent, és megadta Tamásnak ezt a lehetőseget. Ekkor Tamás ezt mondta Jézusnak:

"Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28)

Pal apostol esetében nem is tudja az ember, hogy hova kapjon, annyi helyen találunk bizonyitékot. Talán a leghíresebb a Filippi level második fejezeteben talalható himnusz, ahol Pál kijelenti Jézusrol:

"...nem tekintette zsákmanynak, hogy egyenlő Istennel" (Fil 2:6)

A három apostol egyertelmű tanúsagtevője Jézus Krisztus istenségenek. Ha azonban az a vád érne, hogy a Bibliából akarnám bizonyítani, amit "meghamisították", lássuk a legkorábbi ókereszteny bizonyitekot! Kr. u. 107-ben Antiochiai Ignácot, Antiochia püspoket, mint a keresztenyseg egyik legfőbb vezetőjet magához rendelte a császár. Ignác tudta, hogy ez a halálos ítélete, és nem valószinű, hogy vissza fog térni erről az útról. Ekkor hét levelet írt különféle gyülekezeteknek, ahol bizonyságot tett arról, hogy "Jézus Isten". Életéért cserébe elég lett volna ennyit mondania: "csak vicceltem". Miért nem tette? Esetleg tényleg meg volt győződve róla, Hogy Jézus Isten? Persze érhet az a vád, hogy elfogultak az ókereszteny dokumentumok, keressünk független forrásokat. Az összes bizonyitékot nem szeretném felsorakoztatni, csak egyet: ifjabb Pliniusét. Plinius, császari tisztviselő nem tudta, hogy mit tegyen a keresztényekkel, ezért váltott levelet a császárral. Ebben a levelében, Kr. u. 112-ben a következőket irta:

"... [a keresztények] összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére."

Megdöbbentő bizonyiték! Kr. u. 112-ben egy független forrás arról tesz tanúságot, hogy a keresztények Krisztust Istenként tisztelik! Mit mondhatunk tehát? Az Újszovetsegben Jézus olyan kijelentést tesz, ami alapján a zsidók meg akarják kövezni, mert Istenné teszi magát. Apostolai bizonyságát teszik, hogy Isten volt. Az egyik legkorábbi ókeresztény forrás szerzője szintén Istennek tartotta Jézust. Sőt egy független, nem hivő tanúsagtétel szerint 112-ben a keresztények Istenkent tisztelik Krisztust. Nem igaz tehát azon állitas, hogy Konstantin változtatta meg Jézus státuszát. Egyháza a megalakulása óta vallja Jézus istenségét.