Mikor 590-ben hatalomra került, egy olyan világ vezetését vehette át, melynek siralmas állapotához nagyban hozzájárult az a vallásintézmény is, melynek akkor a mindenható ura lett. Ha széttekintett a pápai palota erkélyéről, láthatta a város omladozó-foszladozó pogány emlékműveit, amfiteátrumait, paloták, templomok tornyainak megtépázott homlokzatait, mint megannyi szétmálló korona terpeszkedtek széjjel a lepusztult város felett. Valamikor az utcákat hömpölygő tömeg népesítette be, árusok, hivatalnokok, katonák, keveredtek a jómódú polgárokkal, hintók, kordék, szekerek sokaságától szinte mozdulni sem lehetett, de ez már mind a múlté volt. A pezsgő élettől duzzadó boltok, tavernák, ipari műhelyek, céhek mind tönkrementek. Kihaltak a mesterek inasaikkal együtt, meg minek is ipar ha már kereskedelem sincs, és a pénz általános hiánya megszüntette az igényt minden vásárlásra. Rég bezárták a pogány templomokat, iskolákat, könyvtárakat, sok épület ajtaja, ablaka befalazva, berogyott tetőik szabad utat engedtek esőnek, szélnek. Rómát még nem is olyan régen több mint egymillió ember lakta, Gergely hatalomra jutásakor jó ha volt negyvenezer éhező, járványoktól legyengült polgára. A már rég nem létező mérnökök, vízügyi szakemberek hiányának köszönhetően az egykor virágzó Campagna völgye, most mérges és büdös gázokat kibocsájtó mocsárrá változott, minden évben szúnyogfelhőket bocsájtva Rómára, rendszeresen betegségeket, járványokat előidézve. Az ókor pogány világa szó szerint a padlón hevert, ahonnét már nem lehetett lejjebb csúszni.

Míg korábban az itáliai lakosság túlnyomó többsége tudott írni-olvasni, addig Gergely pápa idejére már a városi polgárság is teljes egészében analfabéta lett, az a néhány arisztokrata család akik még ismerték az írás tudományát, örülhetett ha kapott valami munkát az egyház intézményétől. Nem voltak már konzulok és a szenátus is vagy ötven éve feloszlott: a világi irányítást országszerte az egyházi tanfolyamokról kikerült papok, városi püspökségek vették át, és így a korábban létező pogány intézményektől megfosztott polgárság és a szabad parasztság alárendelt kiszolgáltatottsága biztosítva volt. Itália északi részén zabolázatlan longobárd bárók duhajkodtak, de ez a germán törzs sem a brigantin életmód miatt volt szálka Róma szemében, hanem mert ariánusok voltak. Az ariánus germán uralkodok Theodorik király óta megvető felháborodással vették tudomásul az ellenük hozott katolikus rendeletek diszkrimináló arcátlanságait, és ezek a vallásfanatizmustól átitatott dokumentumok mind szervesen hozzájárultak a rossz, háborús viszony folytatásához. Keleten, a mocsaraktól körülvett Ravennában a bizánci exarcha gyakorolta a hatalmat, de leszámítva néhány közeli helységet a bizánci udvar utasításait csak a városfalakon belül érvényesíthette. A megmaradt, de még mindig jelentős területeknek mondható itáliai részeken a hatodik század végén ténylegesen egy tejhatalmú úr kezében volt akkor minden egyházi és világi hatalom és erő: Gergely pápa kezében. Ennek az erőnek záloga a roppant pápai birtokokban a 'Patronium Petriben' rejlett; szerény becslések szerint területe 120-130.000 négyzetkilométert tett ki, melynek évi tiszta jövedelme hamarosan meghaladta az ötmillió aranyszolidust. Gergely rögtön hozzálátott a hatalmas földterületek megszervezéséhez; birtokigazgatók mögé erős hivatalnokszervezetet állított, jegyzőkkel, számadókkal, klerikusok hadával. Mindent megszámoltak, feljegyeztek, - mindenkit elszámoltattak, és mindenkit ők irányítottak. Ennél tökéletesebben már csak hírszerző és besúgóhálózatát építette ki, akik a longobárd udvartól a frank hercegek kastélyain keresztül ott voltak mindenhol friss hírekkel, ötletekkel gazdagítva a pápa világi terjeszkedését és hittérítő szándékát.

Ebben lehet tehát Gergely nagyságát meglátni a kitűnő szervezőképességében, hogy képes volt egy szétesett, tönkretett országban majdnem a nulláról elindulva valamit is megszervezni, létrehozni, - igaz minden elért eredményt elsősorban a saját intézménye hasznára fordította, készpénzt, gabonát, vásznat, ezüst oltáredényeket, templomdíszeket küldözgetett rendszeresen Burgundiától Szíriáig mindenhová, ahol az ő egyházát elfogadták. Persze mindezt képtelen lett volna kiépíteni és véghezvinni a rabszolgahadak ingyenmunkája nélkül, mert bizony a hatalmas pápai birtokokon ezek a szerencsétlenek termelték ki mindazokat a javakat, melyek Gergelyt naggyá tették. A rabszolgaság intézményének hasznosságát soha nem ítélte el, sőt ő maga is megtiltotta a szabad keresztény és a rabszolga között kötendő házasságot. (Ep. VII.-1.) Irányt szabott számára a másik 'nagy' elődje Leó pápa idevonatkozó útmutatása: „ Olyan személyeket bocsátanak a szent szolgálatra … akik nem érdemlik ki gazdáiktól szabadon bocsájtásukat, mintha a rabszolgai alantasság összeférne ezzel a megtiszteltetéssel … a szent szolgálatot beszennyezik ezzel a hitvány társasággal és megsértik a tulajdonosok jogait is tulajdonuknak merész és jogtalan elvételével.” (Patrologia Latina, Ep. 4-1, Ep. 54-611.) De ott volt érvei alátámasztására a IV. században megtartott Gangrai zsinat, ahol a keresztény szentatyák félreérthetetlenül kimondták: „Átkozott az, aki kegyes előírások ürügyén a rabszolgának azt tanácsolja, hagyják el urukat és ne szolgálják kellő tisztelettel és jóakarattal.” … „Nem engedhető meg olyan eljárás mely bánatot okozna a rabszolgák gazdáinak és zavart keltene a gazdaságokban.” Joseph McCabe írja többek közt Gergelyről: „Az egyik legnagyobb rabszolgatartó gazda volt Itáliában, szívesen vette, ha egyháza a földadományhoz földműves rabszolgákat is kapott ajándékba. Hatalmas számú rabszolgahad dolgozott a 80.000. négyzetmérföldet kiadó egyházi földeken, akik közül néha – pénzért – egyet-kettőt felszabadított. Soha nem ítélte el a rabszolgatartást, sőt minden alkalommal védte annak intézményét.” (The Story of Religious Controversy)

Gergely felemelkedése akkor kezdődött, mikor II. Pelagius (579-590) pápa követnek (nuncius) nevezte ki és Bizáncba küldte a titkárságon szorgoskodó diakónust. Nyolc évet lötyögött át a császárvárosban, anélkül hogy bármi eredményt feltudott volna mutatni küldetésével kapcsolatban, de ott írta meg unalmában a 'Moralia in Jób' című munkáját, melyben hosszasan kommentálta Jób könyvét, ám ezt megint csak nem lehet 'eredménynek' nevezni. Ellenben az magáért beszél: nyolc évet töltött Bizáncban és mégsem tudott görögül megtanulni. Hogy azért ne legyen teljesen értelmetlen lődörgés az ott eltöltött idő, hát keresett magának olyan értelmes, időt és elmét kitöltő keresztény foglalatosságot, mellyel tovább öregbíthette a katolikus egyház makulátlan hírnevét. Belekötött Eutükhosz pátriárkába, mert az azt merte írni; a feltámadt lelkek légneműek, megtapintani azokat lehetetlenség. A keresztény doktrínákban túlművelt Gergely tökéletes lehetőséget látott egy jó nagy civakodás kivirágoztatásához ebben az ártatlan elképzelésben és megtámadta Eutükhoszt. A vita egyre erősödött, hevesebb lett míg végül II. Tiberius (578-582) császárnak a kérdés eldöntése végett egy szakértői tanácsot kellett összehoznia. Az értelmetlen veszekedés végén mindkét főpap ágynak dőlt a kimerültségtől. Gergely gyorsan felépült, míg Eutükhosz belepusztult a Gergellyel folytatott harcba. Ez volt minden eredmény amit Gergely feltudott mutatni bizánci tartózkodása folyamán: segítette teremtőjéhez gyorsabban megtérni paptársát Eutükhoszt.

Mindenesetre adott a külsőségekre, mert amikor a Bizánciak végre útilaput kötöttek talpára, - mégsem érkezhetett üres kézzel Itáliába -, na nem aranyat vagy katonaságot hozott, hanem csontokat; Szent András levágott jobbkezét, és Szent Lukács levágott fejét. Talán ekkor jöhetett rá, hogy milyen erő rejlik az ereklyéknek mondott, de valójában a legtöbb esetben felderíthetetlen háttérből származó csontoknak, tárgyi kacatoknak. „Gergely az első olyan pápának mondható, aki ájtatos komolysággal vetette magát az akkor már virágzó ereklyekereskedelembe, és első üzleteként sikerült méregdrágán rásózni egy keresztet egy Dynamius nevű gazdag arisztokratára. A pápa elhitette Dynamiusszal, hogy a kereszt anyaga nagyrészben Szent Péter rablánca reszelékét tartalmazza, és ezért képes Dynamiuszt minden bűntől megtisztítani. Sikerén belelkesedve Szent Péter kulcsa reszelékeit tartalmazó kegytárgyakat kezdett árúba bocsájtani a hiszékeny keresztényeknek.” (James A. Haught, 'Holy Horrors')

Ennyi leleményesség láttán nem véletlen, hogy a tehetséges Gergelyre esett a római klérus választása, mikor Pelagius pápa eltávozott az élők sorából, meg természetesen sokat nyomott a latban családja Szicíliában lévő birtokainak gazdasági súlya is, de végeredményben jó lóra tettek. Hivatalnokszervezete (Kúria) a rabszolgák ingyenmunkájával egyesítve hamarosan gyümölcsözni kezdett a püspökök, városi papság, és főleg a magasrendű hivatalnokok számára. Lassan kezdett visszatérni a kereskedelmi élet, és néhány helyen templomépítésekbe kezdtek. Gergely - egyháza további népszerűsítésére - a városok munkanélküli, éhes nincstelenjei között néha látványos alamizsnaosztogatásokat rendezett, de igazából akik folyamatosan jóllakva erősödtek, azok a papok és a szerzetesek voltak.

A már majdnem szentségesen idillikus állapotot csak a longobárd martalócok zavarták, kikkel szemben nem működött a katolikus egyházpolitika kegyeletes mellébeszélése: aranyat követeltek és a pápa többször ki is fizette őket a béke kedvéért. Másik germán törzzsel a frankokkal már nagyobb szerencséje volt, mert egyedül ők nem vették fel annakidején az ariánus kereszténységet és pogánynak megmaradva kitűnő alanyként szolgálhattak a katolikus hittérítőknek. I. Klodvig (482-511) óta a száli frankok királyai elméletben római katolikusok voltak, uralkodóik megengedték templomok kolostorok építését, még akkor is ha ők maguk nem éltek keresztény szellemben. Gergelynek sikerült ezt a gyenge vonalat tovább erősíteni, királyaikat (Childebert, II. Theudebert) meggyőzni: ha terjesztik a római kereszténységet, akkor az jogot ad neki a többi germán nép legyőzésére, leigázására az igaz hitre történő térítés áldásos égisze alatt. Az érv hatott és most már az új isten nevében is lehetett vérfürdőket rendezni, hatásos is volt mert a kisebb germán királyok helyzetük erősítésére sorra kezdtek áttérni a római katolikus hitre. Az Európa nyugati felében terjeszkedő pápai befolyás a megtelt kincstárból könnyen ki tudott állítani egy negyven tagú misszionárius csapatot, akik nekiláthattak Britannia erőszakos katolizálásának.

A Bizánci Császársággal, és a keleti egyházzal már nem voltak ilyen sikerei, melynek oka a velük szemben hagyományosan kötözködő katolikus hozzáállás, meg Gergely irigy indíttatású, görög kultúra iránti ellenszenvének megnyílvánulása volt. Nem bírta elviselni azt a tényt, hogy 'Böjtölő' János bizánci pátriárka viselni mert egy üresen csengő, extra hatalmat nem nyújtó címet: a 'Ecumenical (egyetemes) Püspök' címét. Habár a cím használata nem hozott több húst János amúgy is szerény konyhájára, arra pont jó volt, hogy bele lehessen kötni. Maurikosz (582-602) császárnak írt levelében 'bárányba bújt farkasnak' nevezi Jánost, majd később felvázolja, hogy János nagyravágyása kétségtelen előrejelzése az Antikrisztus hamarosan bekövetkező, biztosra vehető eljövetelének. (Ep. V.-20, V.-21.) Maurikosz császár csendes megvetéssel kezelte és többször lenézően beszélt a római pápáról. Antiokiai Anasztáziosz baráti viszonyt tartott fel Gergellyel, mégsem foglalkozott leveleivel, nem adott igazat a pápának, és nem követte annak tanácsait. Alexandriai Eulogiosz támogatás helyett finoman rászólt; türelemre, megértésre szólította fel a pápát.

Az Észak-afrikai püspökök látszólag Róma hívei voltak néha még pénzt is küldtek – de nem hajtották végre a donatistákra vonatkozó pápai követelést; nem üldözték azokat, hagyták, hogy viszonylag szabadon gyakorolhassák hitüket. Észak-Itália a longobárdok uralma alatt tengődött, és így püspökei nem is lehettek a római pápának alárendelve. Milyen érdekes, hogy később pont ezeken a területeken alakultak ki a szabad államok, melyek idővel a reneszánsz melegágyai lettek, de ez nem Gergely vagy a katolikus egyház érdeme.

A keresztény egyház fejének illett volna mindig, minden esetben rangjához, méltóságához híven következetesen viselkednie, ill. az egyházetika kívánalmai szerint, reagálni világi nagyságok tetteire is, mert különben nem érdemelhették volna ki a 'szent' titulust. Gergelynek tiszta erkölcsök, feddhetetlen magaviselet, könyörületes cselekedetek eszméit szem előtt tartva kellett volna eljárnia Phókasz császár (ur.602-610) hatalomra jutásakor, ám nagy szentségességében képtelen volt a tisztességet politikai pragmatizmusa fölé helyezni. A már korábban Brunhildához (1) írott kedvesen hízelgő soraiban is tetten érhető a kettős mérce, ( Ep. VII. 5, 50, 59) ám Phókaszhoz való hozzáállásában kifejezetten szembeötlő az érdekből történő megalkuvás.

Maurikosz császár, a 602. év vége felé már egy fizikailag megtört idős ember volt, kinek 63 éves testét betegségek, nyavalyák gyengíttették, gyötörték, amikor szinte a semmiből egy brutális trónkövetelő robbant be a császári palotába és magához ragadta a hatalmat. Kéjes kegyetlensége még a sötét középkor hajnalának barbarizmusát ismerve is megdöbbentő. Phókasz a megkínzott beteg császár előtt kivégeztette annak mind az öt fiát, majd a véres színjáték után megölette Maurikoszt is, és elfoglalta a császári trónt. Később az egyik vérfürdőt a másik után rendezte, kivégeztette pl. a volt császár összes nöi rokonát is. Az új császár hamarosan értesítte Gergelyt, hogy Maurikosz helyébe ő lépett a trónra. Egy ilyen közönséges gyilkos minden 'szent életű' ember lenézését, megvetését kiérdemelte volna, de nem úgy Gergelynél! Első levelét örvendezve nyitja meg: „Dicsőség a Magasságos Istennek” - majd azt tovább fokozva hálálkodik: „Légyen öröm a mennyekben és a földön boldogság.” (Ep. XIII. 31.) Két hónappal később egy újabb levelet küldött a gyilkos Phókasznak, melyben üdvözli a „szabadság napjának hajnalát” a zsarnoki éjszakák után. (Ep. XIII: 38.)Gergely tudta, tisztában volt vele, hogy milyen ember az új császár és mégis ájtatosan félrenézett, miáltal cinkosságot vállalt evvel a szadista uralkodóval.

Gergely pápa nagysága kiemelése végett sokan rámutatnak a katolikus egyház tökélesítésére hozott liturgikus reformintézkedéseire, ám misék, egyházi énekek átírása nem halványíthatja el azt a tényt, hogy Gergely megvetette és üldözte a klasszikus görög-római kultúra minden írott eredményét és művészi megnyilvánulását. Donatus (grammatikus) nyelvtani szabályait támadja, gúnyolja a 'Magna Morália' c. művében és papjainak, szerzeteseinek szigorúan megtiltott minden olyan irodalom olvasását ami nem keresztény szellemben íródott. Mikor tudomására jutott, hogy Bécs püspöke Desiderius grammatikát és latin irodalmat ismertet előadásain; rögtön megtámadta, erős hangvitelű levélben rendreutasítja, eltanácsolja az ilyen tevékenységtől. ( Ep. VI.-54)

Salisbury János, 'Polycraticus' c. munkájában (II. 26) Gergelynek tulajdonítja a Kapitólium és a Palatinus könyvtáraiban még akkor fellelhető pogány irodalmi emlékek elégetését, valamint szobrok, domborművek, emlékművek szándékos megrongálását, szétzúzását. Ezért megkérdőjelezhető az olyan állítás, mint amit Jeffrey Russel, 'History of Medieval Christianity' c. könyvében ír róla: „az egyik legtehetségesebb építésze volt korának, …” Gergely utasítására leszaggatták a pogány templomok márványhomlokzatait, ha kellett lebontották az ezeréves csodás templomokat, oszlopaikat, márvány és bazalt faragásaikat beépítették az új keresztény templomokba. Egyetemes emberi örökségünket pusztító pápa nagyságát ezen szempontból is nyugodtan kétségbe lehet vonni, vallási és világi munkásságában inkább további szenvedéseknek, sötét tévelygéseknek hintette el magját, hamis kultúrörökséget kreálva, miközben üldözte az eltérő és tartalmasabb lehetőségek kifejezéseit. Valójában csak saját egyháza nevezheti őt "nagy"-nak, az az egyház, mely az újkorig korlátlanul tobzódott, butaságot, félelmet, rettegést ömlesztve emberiségünkre hosszú évszázadokon át. Világi (gazdasági-politikai) egyházi államszervező tehetsége kétségtelen, pápasági gazdaság hatalmának megteremtésével lerakta a Pápai Állam alapjait. Ennek a pápai államnak kimagasló egyéniségeit, kultúránkra, fejlődésünkre kiható áldásos befolyását szeretném bemutatni sorozatom folytatásában.

(1) Brunhilda, (543-613) Athanagild vizigót király lánya, I. Sigebert frank király felesége. Ariánus hitben nevelkedett, de Sigeberttel kötött házassága után áttért a katolikus hitre. Brunhilda, magán viselte kora uralkodófiguráinak minden jellegzetességét, kegyetlenkedett, ármánykodott egész élete során. Nem riadt vissza semmilyen gyilkosságtól, rokonait, barátait éppúgy eltette láb alól ha a helyzet úgy kívánta, mint ellenségeit. Kivégzése előtt II. Klotár tíz király, ill. királyi herceg meggyilkolásával vádolta, továbbá három unokája meggyilkolását is számlájára írta. Burgundiai tartózkodása során levelezett Gergely pápával, aki rendkívül elégedett volt a kegyetlen asszonyság viselkedésével.

 

Szerző: E.Katolnai  2010.04.09. 18:19 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr751907886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.