II. Honorius (1124-1130)

 

honorius_ii.jpg

Kedves, jóságos kis öregnek ábrázolta a későbbi papi fantázia II. Honorius pápát, holott a jósággal, kedvességgel még köszönőviszonyban sem volt.

Az előző pápáknál említett történészeken kívül fontos adatokat tartalmaz Monte Cassino Krónikája, mely részletesen beszámol az akkori apát (Oderisius) személyét érintő nézeteltérésekről. A leírásokból könnyű kikövetkeztetni Honorius gonosz erőszakosságát, zsarnoki módszereit, sértődékeny, bosszúálló jellemét. Alessandro Telesino szent Salvatore apátja, II. Roger szicíliai király életrajzát írta meg, 1127-36 közötti tetteit részletezte így munkája a legmegbízhatóbb forrás Honoriusszal végbement küzdelemsorozatra vonatkozóan. Pandulf főleg a megválasztása majd az azt követő néhány nap eseményeit részletezi, leírása ellentmondásos és így megbízhatatlan. Fontos még megemlíteni Salerno érsekét, Romualdot, a sok értékes adatot tartalmazó Salerno-i Krónika (Chronicon sive Annales) szerzőjét. (Személye a későbbiekben még említve lesz).

Kallixtusz pápa halálakor Rómában két erőcentrum versengett egymással, mint annyiszor történelmében a város ismét kétfelé húzott. A különbség az elmúlt évtizedekhez képest annyi volt, hogy most mindkét tábor – Pierleone és Frangepáni – gregoriánus elkötelezett volt, de a legtartalmasabb keresztény jelzők „hitetlen”, „eretnek”, „antikrisztus szolgája” így is repkedtek ide-oda. A Frangepáni klán vezetői Leó és Róbert voltak, míg unokaöccsük, az egyetlen gregoriánus-ellenes Centius meghúzta magát és visszavonult az aktív politizálástól. Ők határozottan Ostia bíborosát, Lambertet akarták Kallixtusz örökébe, míg Pierleone tábora a szent István templomának címzetes bíborosát, Saxót látta volna szívesebben pápaként. Mindkét főpap hűséges szolgája volt Kallixtusznak, mindketten részt vettek a wormsi konkordátum létrehozásában és mindketten pokolra kívánták a német uralkodóházat. A római szent Pankratius templomában megrendezett pápaválasztáson – mindenki megrökönyödésére – egy harmadik, alig ismert főpap a szent Anasztázia bíborosa, Theobald Boccadipecora (Buccapecus) lett pápává választva, aki Celesztin pápai nevet kapta. Róbert Frangepáni nem csupán megrökönyödött, hanem kardot rántva üvöltözni kezdett, hogy Lambert lesz a pápa és kész. Hiába volt a választás törvényes, minden előírásnak megfelelő, a bére, megbocsájtásra hajlamos, mélyen vallásos Theobaldból mégsem lehetett Róma püspöke, oda egy olyan erőszakos alak kellett, aki már többször bizonyította gonoszságát, gátlástalanságát, pont egy olyan, mint amilyen Lambert volt.

Lambert egyike volt annak a nyolc főpapnak, akik Clunyban törvénytelenül megválasztották mágnás miskát (II. Callixtuszt) és Frangepáni erőszakos tombolása láttán boldog vigyorral fogadta, hogy törvénysértően, fegyveres fenyegetőzésnek köszönhetően foglalhatja el szent Péter trónját. Szerinte ő érdemelte meg legjobban a pápai hivatalt, hiszen mindig a krisztusi igazságért, szent Péter akaratáért harcolt; boldogan asszisztált minden átkozódó ceremónián, a császár ellen hergelte a határozatlan Gelasiust, Kallixtuszt odaadóan szolgálta; mint pápai legátus zsarolt és fenyegetőzött, hízelkedett, dörgölődött a normannokhoz, lázadásra szította a német bárókat, büntette az engedelmetlenséget, üldözte az eretnek eszméket … Akkor mi a fenének lenne egy csendes, mosolygásra hajlandó öreg pap a katolikus egyház feje? Előkészítője és fő szervezője volt továbbá a wormsi konkordátumot kiszenvedő zsinatnak (1122.), hol minden józan ember előtt világossá vált mesterével (Kallixtusz) vetekedő erőszakossága, mert hiába írják róla az apologéta papok, hogy „kifinomult diplomáciai érzékkel rendelkezett”, finomsága kimutatkozott mikor Bamberg-i szent Ottót minden méltóságától megakarta fosztani, mert az nem tudott megjelenni az általa összehívott zsinaton, (Vita St. Ottonis, c. 35. PL. t. 173). Majd ugyanez a galamblelkűn Lambert megfenyegette Celesztint, ha nem mond le bedugják valamelyik félreeső kolostorba, ahol ugyan az vár rá, mint Mauritus Burdinusra.

1124. december 21-én kenték fel Lambertet pápává és innentől hívták II. Honorius pápának. A Frangepáni klán fegyveresei őrködték, vigyázták Honorius biztonságát, mely biztonságot, mely biztonságos helyzetet nemsokára tovább növelt az 'átkozott' V. Henrik hirtelen halála (1125. május 23). A gregoriánus papság hálaadó imasorozatokat rendezett, isten ítéletét látták Henrik idejekorán bekövetkezett halálában és külön örömöt jelentett számukra, hogy Henrik a császár elhunytával végre kihalt az általuk oly nagyon gyűlölt Száli-frank ház. Henrik a halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy Ágnes nővére fia, II. Frigyes sváb herceg örökölje a németek trónját, amit a gregoriánus papság már csak azért is, minden hiteles indok nélkül vehemensen ellenzett. A már korábban említett Adalbert, Mainz püspöke ravasz manipulánsok sorozatával nem csak beférkőzött a császári udvarba, majd a koronatanácsba hanem ráadásként a főkancellár hivatalát is megkaparintotta. A korábban börtönt is megjárt köpönyegforgató főpap nem tudott bajkeverés nélkül meglenni, és mint annak idején Annás, a birodalom első emberének nevezte ki magát, királycsinálónak, akit őszerinte természetesen szent Pétertől nyerte el kinevezését azért, hogy kénye-kedve szerint azt ültessen a németek trónjába, akit ő jónak lát. Egy másik hétpróbás gyűlölködő agentel, Gellért nevű pápai legátussal megpuccsolták Frigyes megkoronázását és helyette a papoknak inkább megfelelő gyengekezű, butuska főurat, Szász Lothárt ültették a német trónra. Végre egy olyan uralkodó lett a német király, aki mindenben alávetette magát a papok követeléseinek és még a német parasztság, polgárság adóaranyát is hajlandó volt ládaszámra küldeni Rómába.

Honorius nagyon megvolt elégedve Lothárral, „édes fiamnak”, az „egyház védelmezőjének” becézgette, és folyamatosan csalogatta Rómába, hogy császárrá koronázhassa. Lothárt azonban lefoglalták a helyi csatározások, hol erre, hol arra az elégtelen adófizető fejedelemre, grófra tőrt rá a pénz miatt, a pápa persze ebben is besegített – ha kellett – egy alapos átkozódással, mint amikor kiátkozta Ágnes gyermekeit Frigyest és Konrád hercegeket. (Aztán 1128-ban még egyszer megátkozta őket, mert az első átoksorozat csak nem akart hatni). Lothár egyik fő tanácsadója az hírhedt szent Norbert lett, aki az általa alapított Fürstenberg-i apátságban olyan szigorú aszketizmust vezetett be, melyben három szerzetestársa belepusztult. A szent elhivatottsággal kérkedő Norbertre felfigyelt cambria püspöksége is és felkérték, hogy csináljon rendet Antwerpenben az eretnek Tranchelin (*) követői közt, mert az ilyenféle veszélyes elhajlást, mint Tranchelin eretnekségét csirájában kell elfojtani. Jó munkát végezhetett, mert a hálás főpapok hamarosan Antwerpen 'apostolonák' nevezték ki és tisztogatása elismerését ünnepnapban (július 11.) jelőlték meg. A minden évben megtartott megemlékezést a Mechlin archidiakónus keretében rendezett egész napos ima-mise programban élveztették végig a lelki izgalmakra áhítozó hívőkkel. Papok nyomására Lothár ennek a jellemtelen fráternek ajándékozta Magdeburg érsekségét palotákkal, földbirtokokkal, kiváltságokkal megspékelve: had erősödjön a papok földi birodalma.

cluny-abbaye.jpg

Cluny apátsága állam volt az államban, tucatnyi al-monostorral, kolostorral, műhelyekkel, malmokkal, serfőzdékkel, erdőkkel, legelőkkel, több ezer hold termőföldel, számtalan jogokkal, kiváltságokkal: igazi papi birodalom volt.

Erre az időre esett Pontus, Cluny apátság volt vezetőjének visszatérése a szentföldről, ahol három éven keresztül fegyverrel kezében harcolt Jézus igazáért, a kereszténység hatalmának kiterjesztéséért. Pontus unokaöccse és keresztfia volt volt II. Paszkál pápának, és magasrangu rokonságának köszönhetően, 1109-ben a hírhedt 'főkiképző komisszár' Hugó apát halála után nevezték ki Cluny apátjává. Mikor 1119-ben Gelasius pápa Clunyban haldoklott, halálos ágyán két nevet nyögdécselt akik méltók lehetnek a pápai trónra. Az egyik méltó utódnak jelölt pap Pontus, míg a másik a mágnás miska Guido volt. Pontusnak semmi esélye nem volt, de azért rosszul esett számára, ahogyan a gregoriánus főpapok egyszerűen lesöpörték megválasztásának lehetőgét, mint valamilyen komolytalan viccet és 100%-ban a dúsgazdag Guido mellett álltak ki. Ezután folyamatosan megromlott a korábbi virágzó kapcsolat Cluny és Róma között. A komolyabb viszály elkerülése végett döntött úgy Pontus, hogy a szentföldre megy harcolni, minthogy begyepesedett gregoriánusokkal vergődjön. Kallixtusz 1122-ben boldogan beleegyezett, hogy a szerinte bajkeverő Pontus odamenjen hadakozni, ahonnan csak nagyon kevesen tértek vissza. Három év múlva azonban Pontus visszatért és nem jött egyedül. Bátorságával, vitézségével kivívta az ott harcoló szerzeteslovagok tiszteletét és vagy egy ilyen tucatnyi harcedzett keresztes, mint közeli híve, tanítványa visszatért vele Franciaországba. Cluny új apátja Péter, akire a 'tiszteletreméltó' (venerables) becenevet akasztották, barátságtalanul, ellenségesen fogadta Pontust és kicsiny csapatát, be sem engedték őket Clunyba. A harcedzett keresztény szerzetesek nem hagyhatták annyiban megszégyenítésüket, rokonokkal, barátokkal, új hívekkel gyarapodva könnyedén bevonultak Cluny apátság komplexumába. A tiszteletre egyáltalán nem méltó Péter apát már Pontus bevonulása előtt nyomtalanul felszívódott, rohant Rómába, hogy Honorius ölébe sírhassa ki bánatát. A gregoriánus papság rögtön rablással, tolvajlással vádolta meg a kereszteslovag apátot, Honorius kiátkozta, minden rangjától, méltóságától megfosztotta, de közben sunyin Rómába hívta Pontust, hogy 'igazságot' szolgáltathasson. Pontus vesztére hitt a pápának, aki tárgyalás vagy meghallgatás (audiencia) nélkül bezáratta Septizonium tornyának pincéjébe a naiv apátot majd nem sokkal később megfojtatta. Ezek után még volt pofája a római Szent András monostorában díszes temetést rendezni 1126. decemberében az általa meggyilkolt Pontusnak.

Kicsinyes háborúkkal, szlávok, bajorok megfegyelmezésével pöszmögött Lothár király Németország peremkerületein és hozzá hasonlóan cselekedett Honorius pápa Róma környékén, aki nem tudta elviselni, hogy a Campana-i bárók megtagadják az adófizetést. Erőszakos, bosszúálló, vérengzéstől sem visszariadó főúrként viselkedett, mint elődje Callixtusz. Zsoldosserege főleg normann, toszkán rablókból, közönséges bűnözőkből szerveződött és úgy is viselkedtek. Először Ceccano grófjai városait Trvei, Maenza, San Lorenzo rohanták le, Roccasecat, Gulianót leégették, arisztokratáit kardélre hányták és a kegyetlen vérengzések hatására Ceccano klán térdet hajtott a gonoszul vigyorgó pápa előtt. A következő várerőd amit a pápa meghódított Fumone volt, bárói tízhetes ostrom után adták meg magukat, és az új várúr mindjárt le is szólt fellegvára tornyából Monte Cassino apátjának, hogy azonnal küldje el hozzá Janula börtönéből Mauritus Burdinust (VIII. Gergely) egyenesen Fumone pincéjébe. Janula barátságtalan vára Cassino tulajdonát képezte, monostor fizette védőit és komolyabb veszély felbukkanása esetén Cassino vezetői falai közt reméltek menedéket. Cassino monostora közelében felhúzott erődben többször zártak be szigorú cellákba 'eretnek', engedelmeskedni nem akaró papokat, szerzeteseket és Monte Cassino Krónikájából értesülünk először VIII. Gergely megbuktatása és megszégyenlése óta a szerencsétlenül jért pápáról: „Mauricium haeresiarcam de Janula ...” (Cass. Krón. IV.-86). És ugyanebből a krónikából hallunk utoljára Burdinusról, ahogy átszállították Fumonébe, utána sorsa ismeretlen. (**) Honorius autokratikus hangneme nem örvendeztette meg Monte Cassino apátját, de nem volt mit tennie, állítólag átszállította a szerencsétlen sorsú főpapot a pápa új várába. A pápa evvel a húzásával világossá tette mindenki előtt, hogy nem bízik meg Oderisiusban és alaposan összerúgta a patkót Monte Cassino apátjával. Lambert és Oderisius sosem tisztelték egymást, de kettőjük közt a komoly probléma Lambert felszentelése után kezdődött, mikor az finoman pénzt követelt (pecuniaria suppetiae) az apáttól, amit alázatos mostohafiukként és nem édestestvérként fog átvenni. Oderisius visszautasította a szemtelen keresztény zsargonban csomagolt követelőzést. Válaszként a vérig sértett pápa szerzetességre méltatlannak nevezte az apátot „inkább katona, mint szerzetes, aki eltékozolja az apátság javait.” (Cass. Krón. IV.-86). Honorius többször Rómába idézte Cassino apátját (Cass. Krón. IV. - 88), hogy megleckéztesse, amit Oderisius megtagadott, mire revánsként a bosszútól lihegő pápa 1126. húsvétját megelőző nagyböjt ünnepségén megfosztotta apátsági rangját és kimondta Oderisius elmozdítását hivatalából.

 

Szerző: E.Katolnai  2016.12.02. 07:47 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr8612016031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.