II. Honorius (1124-1130) 2. rész

 

roccajanula_cassino.jpgBarátságtalan, rideg Janula (Rocajanula), ami Monte Cassino börtöneként szolgált.

A pápai döntés hatására sorra fordultak el Oderisustól Monte Cassino alá rendelt monostorok, kolostorok hűtlen apátjai, önálló gondolkodásra képtelen templomok papjai, elöljárói, és elsőnek San Germano nyitotta meg kapuját a fegyveres pápai ügynökök előtt, és néhány napon belül rátámadtak Oderisiusra. Oderisiusnak semmi esélye nem maradt hatalma megtartására és a fegyveres legények, a monostor Miklós nevű káptalanját (decanus) nevezték ki apátnak, azonban választásuk nem tettszett a pápának, aki a capuai katolikus kollégium igazgatóját (praepositus) Seniorectust akarta Cassino apátjának. Három apátja volt ekkor Monte Cassinónak egy ideig, a három tábor teológiailag és fegyverek segítségével is egymást rongálta, míg Oderisius nagy nehezen lemondott (Cass. Krón. IV.-92), Miklóst kiátkozta a pápa (hamisan ráfogták, hogy megdézsmálta Cassino kincstárát) és a teljes megnyugvás 1127-ben következett be, mikor Seniorectust ceremónikusan is apáttá szentelték. Kb. ebben az időben rohanta le Segni várát a vérre áhítozó pápa, a vár urait kivégeztette, falait megrongálta majd fellegvárát felgyújtotta. Az éppen hagyott város polgárságát egyházi járomba zárta. Nem minden hadjárata volt ilyen sikeres, Ceccano monostorának Évkönyvében ugyanerre az évre feljegyezték, hogy a pápai seregek vérző fejjel menekültek Aprino és Supino várai alól, (Ann. Cecc. 1127.).

Alig rendeződött Monte Cassino apátja körüli zűrzavar máris jött a következő fejfájás Honoriusnak, mikor Guiscard Róbert unokája Apulia, Calabria hercege II. Vilmos utódot nem hagyva az év nyarán (1127.) elhalálozott. Magától volt értetődő, hogy birtokai várai, városai, falvai mind a Hauteville család tulajdonát képezik és így azt kívülálló nem örökölheti. A jogos családi örökség birtokbavétele érdekében unokatestvére II. Roger Szicilia királya – mint a Hauteville család feje – Itáliába hajózott. Roger magának követelte a félszigeten levő összes normann érdekeltséget beleértve Beneventót és Apulia hűbériségébe tartozó Capuát is. Honorius rögtön kipattant a templomok homályából, mint egy rugós Jancsi bohóc a dobozából, és szemtelenül azt merte állítani, hogy II. Vilmos mindent ráhagyott, így ő a jogos örökös. Különben is az egész Dél-Itália, Szicília a pápaságé, mert minden, ami korábban a bizánci császárságé volt Itáliában – szent Péter akaratából – a pápaságot illeti. Ezt a hamis propagandát a pápaság intézménye találta ki, ők próbálták belesulykolni az emberek fejébe, elfogadtatni mindenkivel, hogy meg nem érdemelt jövedelmek üthessék markukat. Rogernek nem maradt más választása, mint minél hamarabb elfoglalni az őt megillető örökséget, amivel kiváltotta a pápa dühöngését. A hosszú generációk óta hűségesen szolgáló, a pápaságot többször megmentő normannok most először halálos ellenségévé váltak a római püspökségnek és Honorius pazar átkozódási ceremónián kiátkozta Rogert. (Telese, I. 8-9) Főleg a X. században készített (hamisított) adományozó oklevelek alapján a pápaság magának követelte az összes Bizánc birtokában levő itáliai területeket (Ravenna, Penta Polis, Calabria, Szicília stb.), pedig azokat soha senki nem ajándékozta oda a római pápáknak, és mikor pl. a normannok elfoglalták Apuliát a Bizánciaktól, akkor a pápa hamisan vazallus hercegekké avatta a rablólovagokat. A XI. sz. első felében hódító erőszakos normannoknak igazából nem volt szükségük szimbolikus ájtatosságra, pápai hozzájárulásra, nagyon erősek voltak anélkül is, mindenesetre a sok templomi ceremónia, hercegi cím szimbolikus elnyerése hízelgően hathatott a sok primitív brigantinra, de az elfoglalt területek, városok hovatartozása megkérdőjelezhetetlen volt. Ezek a városok soha semmilyen adót (a 'Péter filléreken' kívül) nem fizettek Rómának és a pápát soha nem tekintették gyakorlati feudális földesuruknak. Egyértelműen mindenki tudta ki kinek van alávetve, ki kinek tartozik adófizetéssel és ez a helyzet így maradt egészen a pimasz Honoriuszig.

Capua hercege II. Jordan szintén elhalálozott 1127. decemberében, fia Róbert lépett helyébe, aki természetesen nem óhajtott unokabátyja Roger vazallusa lenni, helyette inkább tovább akarta gyakorolni apja kiváltságait, hercegsége független hatalmát. Honorius Róberttel és más függetlenségüket féltő Dél-itáliai bárókkal szövetkezve keresztesháborút hirdetett meg és a következő év május havában nagy számú, de rendkívül heterogén sereggel Matera alatt folydogáló Bradanóhoz vonultak, hogy a kereszt oltalma alatt leszámoljanak az új antikrisztussal. A folyócska túloldalán magasodó dombvonulaton táborozott Roger és nagyon bölcsen elkerülte a fegyveres összecsapást. Mosolyogva nézte táborából a sebtében összecsapott tarka-barka sereg tehetetlenségét, határozatlan vonulásait és tudta, hogy néhány napon belül szétszéled a pápai ármádia. Közben beütött a forró nyár is, és az egyik kereszteslovag-báró után a másik pattant lovára, hogy visszatérjen birtokára, de voltak olyan normann bandák is, akik egyszerűen átsétáltak Roger táborába. Kis idő múltával a pápa sietve csomagolt, tábort bontott a sok jó vitéz és egymással versenyezve loholtak a biztonságot nyújtó északnak. Így ért végett Honorius pápa dicsőséges keresztényhadjárata és fénylő dicsőségében a pápa jobbnak látta Roger felé történő engedékenység gyakorlását és kénytelen volt békét kötni, Rogert Apula hercegi címével felruházni. A békekötés után sietve Rómába indult, de még mielőtt megérkezett hírül vette, hogy Benevento polgársága fellázadt ellene, kormányzó megbízottját (rector) legyilkolták, kikiáltották függetlenségüket és mindenkitől független önkormányzatot alapítottak – miként Falco írja: „Communitate intra se ordinata”. A pápa dühöngve fenyegetőzött, átkozódott és rájuk dörgött laterani palotájából: „bosszúmat nem kerülitek el!”

Beneventóban, 1129-ben történt pápa-ellenes népfelkelés is megmutatta, hogy Itália egyszerű népe mennyire szerette a papok uralmát, hogy mennyire áhítozott pápa-atyuska paternalizmusára. Benevento városi elöljáróival történt sikertelen tárgyalások után a pápa Rogerhez igyekezett, hogy segítségét kérje Benevento ellen. közben úgy tettette, mintha még néhány hónappal korábban nem Roger fejét szerette volna ezüsttálcán látni. Miképp azt 80 évvel azelőtt IX. Leó cselekedte, Honorius pápa is a normannok kardjával óhajtotta halomra ölni az engedetlen beneventói polgárokat, őt is ugyanaz a bosszúvágy hajtotta, mint IX. Leó pápát. A pápa és a normann király megegyeztek, hogy következő év májusában Roger hadai körbeveszik Beneventót és ostromát megkezdik. Az édes bosszú elmaradt, az ostromból semmi sem lett, mert a pápa 1130 február elején súlyosan lebetegedett, a frangepáni erődrendszerben működő szent András monostorba vitette magát hogy így biztosítson kisebb mozgásteret az általa lenézett, veszélyes riválisnak tartott Pierleone klánnak. Ott is halt meg február 14-én, halálát többen várták és még többen örültek annak. Véreskezű, bosszúálló, érzéseit nehezen leplező, indulatos ember volt kevesen siratták és még kevesebben hiányolták.

 

(*) Tanchelm életéről nagyon keveset tudunk; 1112-ben kezdte el nézeteit Antwerpenben hirdetni, melyekkel mindjárt magára haragította a brabanti, flandriai egyházi hierarchiát. Azt még elnézték volna neki, hogy tagadja a valós szubsztancia jelenlétét az úrfelmutatásnál, de azt már nem tudták lenyelni, hogy kétségbe vonja az egyházi hatalom birtokosai jogkörét, tagadja a hagyományosan kialakított rangsorolását, és visszautasította annak parancsuralmi rendszerét. Az egyházi adó megfizetését jogtalannak és erkölcstelennek tartotta. A világi politikában erőszakosan tevékenykedő főpapok hataloméhségét prédikációiban élesen támadta, amiért rövid időre börtönbe zárták. Az Utrecht-i katedrális klérusa megbízásából helybéli papok 1115-ben Tanchelmet meglincselték, ám népszerű tanításai, eszméi túlélték halálát és követői aktívak maradtak egészen Norbert tisztogatásáig. Norbert brabanti hadjáratának részese lehetett az a gusztustalan hazugság-áradat, melybe betekintést nyerhetünk Collin de Plancy 1818-ban megjelent 'Dictionnaire Infernal' (Alvilági Szótár) c. művéből, mely idézett részleteket a szerző korhű dokumentumokból merítette.

(**) Történészek egyöntetűen La Cava monostorát nevezik meg, ahova Honorius később átszállította Burdimust (VIII. Gergely) és szerintük itt éldegélt – még III. Jenő pápa idejében is … Azt már elfelejtik az egyháztörténészek hozzátenni, hogy információjuk a több mint 300. évvel később élt Allessandro Ridolfitól származik, aki nem történelmi feljegyzésből, pl. a monostor évkönyveiből, hanem ellenőrizhetetlen hagyományokból merítette állítását. Minderre azért lehetett szükség, hogy még véletlen se merülhessen fel annak lehetősége, hogy Honorius Fumone tömlöcében meggyilkolta Burdinust.

 

 

 

Szerző: E.Katolnai  2016.12.02. 08:16 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr9412016103

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

E.Katolnai 2016.12.02. 08:25:02

Sajnos ismét két részben vagyok kénytelen bejegyzésemet leközölni, mert akármit csinálok a 'gépház' az istennek sem hajlandó megengedni, h egy részben hozzam le. Régebben, mikor megkérdeztem az admint, azt a választ kaptam, h ez van, mert sok a szöveg, ám ugyanakkor nem egy bejegyzést találni a blogon, ami hosszabb, mint az én tanulmányom …
Elnézést kérek ezért a kis kellemetlenségért.