victor_iii.jpg

 

III. Viktor (1026-1087)

A képről igaz nem látszik, de fiatalkorában állítólag nagyon jóképű legény volt Desiderius.

III. Viktor pápa életére, cselekedeteire vonatkozó legfontosabb és leghasznosabb feljegyzéseket Monte Cassino Krónikájában (Chronicon Casinensis) örökítették meg a lelkes szerzetesek, a mű első részét 1075-ig Ostiai Leó, míg a folytatását másik szerzetestársa, Péter Dékán jegyezte 1138-ig. Desiderius mindkettőnek főnöke és felebarátja volt, így hát leírásuk minden reá vonatkozó kritikát mellőz. Viktor összes levele elveszett egyet kivéve, mely a Patrológia Latina gyűjteményében (t. 149.) lelhető fel.

Desiderius korábbi pályafutásából két fontos dolgot érdemes megemlíteni. Parma legelőkelőbb, dúsgazdag családjának elsőszülött és egyetlen fiúörököseként, óriási, megkülönböztetett figyelemben volt része, családja reménysége, szemfénye volt mindaddig míg nem találtak számára feleségnek egy gyönyörű, fiatal arisztokrata lányt. Ettől a násztól remélte mindenki a dinasztia további sikerét, a beneventói Landolfok Pármai ágának kivirágzását. A szép leány érintése elől kétszer is megszökött – még találkozni sem akart vele –, csuha mögé bújva próbálta elkerülni a házasság megkötését és ekként biztosítani a nászéjszakán minden bizonnyal bekövetkező felsülést,és az azt követő botrányos szégyent. Nem akart semmilyen értelmes, átlag ember számára elfogadható magyarázatot adni, hogy miért nem segít a családon és halasztja el kolostorba vonulását néhány évre, ami idő alatt utódokat hozna létre, hogy ne halljon ki a család. Arra sem találtak magyarázatot, hogy egy fiatal jóképű egészséges férfi miért taszít el magától egy gyönyörű leányt, és inkább nyúlcipőt kötve elmenekül egy rideg kolostorcellába. Ugyanakkor kb. 26 éves lehetett, mikor Salernóban összebarátkozott az ottani orvosi iskolában tanító nagyhatású klerikussal, Alfanussal, akivel ezek után évekig elválaszthatatlan barátok lettek. Hogy ne kelljen elválniuk, Desiderius beléptette Alfanust benedekrendi szerzetesnek így az vele tudott menni Monte Cassinóba, ahol még a cellájuk is egymás mellett volt. Együtt jöttek-mentek, imádkoztak, olvastak, majdnem úgy éltek, mint férj és feleség. „Alfanust oly mélyen elbűvölte Desiderius bájos jelleme oly erővel vonzódott iránta, hogy kijelentette: soha nem akar elválni tőle .” (Monte Cas. Krónika, III-7) ezekből a részletekből talán nem túlságosa elrugaszkodott az olyan következtetés, hogy Desiderius nem szerette a nőket, hanem inkább a férfiak társaságát kereste. Talán evvel magyarázható, hogy nem volt vérmes, kegyetlenségekre könnyen kapható, mint Hildebrand és ezért ódzkodott a tiara felvételétől.

A másik említésre való dolog az az általa irányított kolostorkomplexus kiépítése, gazdagítása, feldíszítése. 1066-ban, miután lebontatta a régi templom épületét és hatalmas területet legyalultatott a hegytetőből teraszszerű részt kialakítva új épületek fundamentumát rakatta le, majd Rómába utazott építőanyagért. Korábban többször említettem a keresztény papok/pápák kártékony tevékenységét, mikor is évszázadokon keresztül nem voltak képesek kőbányákat, kőfejtőket nyitni és minden egyes templom, kolostor felépítéséhez a pazarul megépített császárkori paloták szétveréséből jutottak az építőanyaghoz. Ennek a barbár kártevés-hagyománynak volt méltó folytatója Desiderius, ám az ő idejére már szinte semmi nem maradt, amit még érdemes lett volna szétverni, és ennek a kevésnek felkutatása végett ment Rómába a „nagy-építészmesternek” kikiáltott cassinói apát. Cassino Krónikája tudósít, hogy Desiderius nagyszámú márványoszlopot, talapzatot, oszlopfőt, márványpárkányt, vállkövet gyűjtött egybe, majd azokat elszállítatta Rómából és keserves munkával mindet felhordatta Cassino hegyére. Desiderius felszedette a még éppen talált pogány paloták márványmozaik burkolatát, majd azokat bizánci mesterekkel újra lerakatta így járhattak csodájára a népek a Monte Cassinó-i 'opus Alexandrinumnak' elnevezett igen szép burkolatnak. Desiderius anyagbeszerzését még egy utolsó kegyelemdöfésként is értelmezni lehet, melyet az ezer sebből vérző római pogány építészeti maradványok testébe még utoljára belemártott.

Gergely több főpap nevét említette halálos ágyán, mint méltó örököst a pápai hivatal betöltésere, de Desideriust tartotta legméltóbbnak az összes közül, ezért aztán a reformpapság és világi barátaik (normann-toszkán) amint lehet olyan gyorsan szerették volna a laterani trónra ültetni Monte Cassino urát.

A Szent Blaisen monostor apátja, Constanca-i Bernold szerint Róma népe 1085 nyarán elkergette Kelemen pápát, aki ekkor Ravennába vonult vissza. Ha figyelemben vesszük, hogy Bernold mint Cluny-i tanítvány lázas partizánharcosként rendkívül elfogultan irt Hildebrandról, akkor az 'elkergetés' bizony hamisan hangzik. Inkább a közelgő forró, járványokat hozó nyár elől mehetett északra és a város polgárai inkább támogatták, mint űzték volna Kelement. Mindenesetre Desidirius apát két normann 'hercegtől' kísérve még azon a nyáron Rómába érkezett, ahol olyan szeretettel fogadták, hogy néhány nap múlva már csomagolhatott és visszahúzhatott Monte Cassinóba. Desiderius gyors távozását nem győzik ki-beforgatva magyarázni az egyház történészei, mintha az csak azért lett volna, mert Desiderius nem akart pápa lenni és azért futott el, hogy nehogy véletlen Péter székébe kényszerítsék. Ha bár elképzelhető, hogy ebben a magyarázatban lehet némi igazság, azonban a fő ok a római polgárok ellenséges hozzáállásában, gyűlöletében keresendő, melyet Desiderius cimborája Hildebrand váltott ki Róma leégetésével. Túl sok volt az áldozat, a sebesült és a polgárok nem tudták, nem akarták olyan gyorsan megbocsájtani a reformpapság gonoszságát, az őket ért gyalázatot. Frangepáni Centius és a hereként leledző bíborosgyülekezet képtelen volt elég támogató bázist összehozni, ami biztosíthatta volna Desiderius regnálását, ahhoz meg gyengék és gyávák voltak, hogy Kelemen római híveit nyíltan megtámadják. Matilda, Guiscard Róbert fia Jordan és az igencsak szépen megtollasodott Lucca-i II. Anselmo minden befolyásukat bevetve próbáltak odahatni a makacs Rómaiaknak, mert mint álnokul mondták: vérzik a szívük, mikor Szent Péter üres trónjára tekintenek.

Kilenc hónappal Desiderius távozása után, a Monte Cassinoi apátban csalódott reformpártiaknak 1086 áprilisában sikerült egy nagyobb gregoriánus gyülekezetet összecsődíteni a megüresedett Lateran palotában; elűzött bíborosok, kóbor papok, műveletlen szerzetesek gyűltek egybe Matilda zsoldosaitól védve, hogy a pápai szék betöltésere valamilyen megoldást találjanak. Nem szabad elfelejteni: nem volt pápa nélkül a Szentszék intézménye, hiszen Kelemen törvényesen, a katolikus egyház kánonjai betartásával lett megválasztva és felszentelve. Frank-germán és lombárd főpapok többsége csendes beleegyezéssel elfogadta Kelement törvényes pápának, Matildán és a normannokon kívül csak a reformpapság rázta még az öklét, igaz Itália fele az ő kezükben volt és Rómában is egyre erősödtek. Az illusztris gyülekezet felszólította Desideriust, hogy haladéktalanul jelenjen meg a Lateranban, mely idézésre az egyre sebesebben öregedő apát rögtön elindult és tényleg haladéktalanul megjelent Rómába, hogy elkezdődhessen egy heteken keresztül tartó huzavona, minek a végén május 24-én csak rátették a megkülönböztető vörösköpenyeget (cappa rubea) Desiderius vállaira. Innentől kezdve hivatalosan III. Viktor volt a neve és szabadon lehetett csókolgatni az elődjétől örökölt pápai bíborsarut. A város polgársága még aznap délután fegyvert ragadott, és három napon keresztül utcai harcoktól volt ismét hangos a lepusztított város. A negyedik nap toszkán és normann zsoldosok védelme alatt hagyta el a Lateran palotát majd Rómát III. Viktor pápa és még egy szusszanásra sem állt meg míg meg nem érkezett birodalmába, Cassinóba. A gregoriánus főpapok dühöngve vették tudomásul Róma népének akaratát, de mindjárt fényes követséget menesztettek Capuába a 'vaddisznó' apjánál nem különb Guiscard Jordanhoz, hogy azonnal jöjjön segíteni és rendezzen egy másik vérfürdőt, mert a megátalkodott Rómaiak ismét a pásztoruk ellen mertek fordulni.

dresden_ruins.jpg

Így nézett ki Róma városának fele III. Viktor idejében, ezért nem lehet csodálkozni, hogy többször is elmenekült a pápa csak ne lássa elődje pusztítását.

Jordan boldogan ugrott az esdeklő papok kérését végrehajtani már csak azért is, mert – mint apjának – vérében volt a gyilkolás, a szadizmus. Elég gyorsan sikerült egy nagyobb sereget egybegyűjteni és a nyár közepén megjelent Monte Cassino hegye lábánál, hogy III. Viktor pápát magával vigye és erőszakkal visszahelyezze a Róma élére. Szerencsére Jordannak jóval kevesebb ész jutott mint apjának, képtelen volt egy hadsereg logisztikai szükségeit átlátni, megszervezni egy nagyobb létszámú hadjáratot, ezért már Monte Cassino mellett elkezdődtek az élelmiszerhiány miatti problémák, és mivel a papok magtárait nem rabolhatták ki egyre kisebb fejadagokra kényszerültek a nagyétkű haramiák. Ugyanakkor különösen meleg nyár köszöntött Itáliára, olyan fullasztó hőhullám lepte el a félsziget középső részét melyben a normannoknak semmi kedvük nem volt hadakozni, de még vonulgatni sem. Jordan hada szétszóródott és még nyolc hónapnak kellett eltelni míg Viktor kimozdult monostorából, hogy a Capuában összehívott gregoriánus zsinatot levezényelje. A gyűlésen megjelent a római Centius, Lyon érseke Hugó, Matilda bennfentesei és Jordan testvére, a vérszagot szimatoló Roger. Jordan ekkor igaz jobban felkészült egy Róma elleni hadjáratra, de még így is szükségük volt 4-5 hétre egy ütőképes sereg kiállítására. Május elején érkezett a felékesített hadinép Rómába, élükön díszes kordéban zötykölődő nem sok lelkesedést sugárzó pápával és elég sebtében, május 9-én formálisan is felszentelték Viktort, hogy nehogy valaki kötözködhessen. Néhány hónappal korábban Kelemen pápa visszatért Rómába és a Leonina negyedben rendezkedett be, melynek központi épülete, a védművekkel megerősített Szent Péter bazilika főhadiszállásként és kancelláriaként is szolgált. Viktor pápával érkezett normann egységek azonnal megtámadták a Leonina negyedet és pár nap múlva visszavonulásra kényszerítették az igencsak vitézül küzdő Kelement. No nem ment messzire, mindössze a pogány Pantheon épületében sáncolta el magát, ám visszavonulása helyet biztosított, hogy május 9-én, a Szent Péter bazilikában formálisan is pápává szentelhessék Viktort. A felszentelés ünnepi hangulata nem tudta meghatni gregorián-ellenes Rómaiakat, az egész város és a környéke hadba lépett, bátran rátámadtak a normannokra és Viktor pápa majd oly gyorsan, mint egy madár repült vissza a békés Monte Cassinóba. 

Nem sokáig élvezhette a nyugodt, csendes légkört az ismét Desideriussá változó Viktor pápa, kellemes lazultságából Matilda kapitányai riasztották fel és azonnali Rómába történő visszatérést követeltek tőle. Természetesen nem volt kedve útra kelni, irtózott-borzongott az állandó öldökléstől, a sebesültek jajveszékelésétől, a város borzalmas állapotától, de sokszor undor fogta el a Lateran palota áporodott, piszkos-dohos termeitől és a benne tanyázó mosdatlan pápai zsoldosoktól. Mélyen bántotta továbbá a római klérus képmutatása, műveletlensége, nyers fanatikussága. Sóhajtozások, nyögések sokasága közepette érkezett ismét – harmadszorra – Rómába, ahol Matilda Tiberis szigetén (Insula Tiberina) álló palotaerődjében lett elszállásolva. Sosem értette meg hogy a szeszélyes keresztényamazon miért ráncigálta őt Rómába, hiszen a Trastevere, Leonina és az Angyalváron kívül az egész város a gregoriánus-ellenes erők kezén volt. A falakon túl mindössze Ostia és Portus állt ki nyíltan Viktor mellett; a többiek vagy csendben meghúzódtak vagy Kelemen pápát támogatták. Mindössze néhány hétig tartózkodott Rómában Viktor, testközelből láthatta, hogy az elődje által vetett vihar még mindig tombol és szentséges jelenléte közel sem csillapítja azt a gyűlöletet,melyet a város leégetése váltott ki. Sőt, mikor Kelemen egységei július közepén elfoglalták a Szent Péter bazilikát és a reformellenes főpapok hálaadó nagymisét tartottak, betelt nála a pohár. Matilda nyafogását semmibe véve sebesen visszatért Monte Cassinóba.

A fizikailag és lelkileg meggyengült Viktor pápának csupán egy Beneventóban – augusztus közepén – megrendezett erősen hiányos zsinat levezérlésére maradt ereje, hol a dél-itáliai püspökökön és apátokon kívül szinte senki más nem jelent meg. A gyorsan lefolytatott zsinaton semmi érdemlegeset nem beszéltek meg, nem vitatkoztak hittételeken mindössze megerősítették VII. Gergely összes rendeletét, beleértve az átkozódásokat is és, hogy tényleg ne hiába verődjenek össze még egyszer kiátkozták Kelement az összes követőjével együtt.

A zsinat után a véglegesen Cassinóba visszahúzódó Viktor pápa egyre gyengült, egyre fogyott – pedig még csak 61 éves volt –, míg 1087 szeptember 16-án eltávozott az élők sorából.

A nagy tiszteletnek örvendő Desiderius apát jelentéktelen volt Viktorként, annyira semmis pápa, hogy a beneventói átkozódásokon kívül semmi pozitív cselekedetet nem lehet pontifikálásához kötni. Ezt a hiányt pótolni óhajtó egyházi szerzők a tuniszi El Mehdia elleni sikeres hadjárat (1088) lefolytatását Viktor dicsőségének tulajdonítva az ő vezető szerepvállalásához kötötték. Ezekben az években Genova és Pisa tengeri kereskedelmét megbénította a tuniszi uralkodó, Temin kalifa által irányított kalózflotta, mely az egész Ligur-tengert terror alatt tartotta. Az egymással szövetségre lépő Genova és Pisa valójában azt kérte Viktortól, hogy Guiscard Rogert hadba híva vonja be a normannokat egy közös hadjáratba. A pápa felsült, mert mikor a normann haramia meghallotta, hogy a zsákmány 25% lenne csak az övé megtagadta részvételét. A pápa mindössze áldását adta a hajóhad bátor harcosainak, akik alaposan elkalapálták a szaracénokat; az El Mehadia kikötőben tartózkodó kalózflottát elsüllyesztették, a várost felgyújtották és a fellegvárba szorult Temin fizetett, mint a katonatiszt.

Korábbi tanulmányaimban már említettem, de ismét megemlíteném, hogy VII. Gergely parancsára, Desiderius irányításával jött létre VIII. János pápa (872-882) leveleinek kompilációja, melynek mind a 314 levele hamisításnak tekinthető. Számunkra, magyarok számára azért fontos a Monte Cassinóban (Detlev Jasper szerint Santa Maria Pallaria monostorában, ami 'leányvállalata' volt Cassinónak) összeállított János-levélgyűjtemény, mert csak ezekben esik szó a pápaság és a szlávok IX. századi viszonyáról, pontosabban ebben a gyűjteményben található a híres, 880-ra visszakeltezett Industriae Tuae kezdetű bulla, melynek eredeti példánya és a kancellária másolata is 'elveszett'. Ebben a hamisításban nevezik meg – a címzettet – Szvatopluk néven, és erősítik meg Vichinga püspököt a 'szláv' nyitrai püspökségben.

Az 1080-as Monte Cassino-i levélszerkesztés előtti idők kánonistái (Regino, Bruchard, vagy a '74 Titulus' szerzője) nem ismerték ezt a 314. levélből álló gyűjteményt, csak a 876 előtti levelekről volt tudomásuk. A 876-os év előtt kibocsájtott, VIII. Jánosnak tulajdonított 62 levélből 55 levélkivonat került be a Collectio Britannica-ba, majd onnét Deusdedit, Chartresi Ivo és a 'Collectio Tripartita' dekrétumgyűjteményeibe. Csak ennek a 62, 'korainak' mondott János-levélnek a kivonatai kerültek be a Nyugat-európai kánonkollekciókba, a többi – Monte Cassino-i – levél 200 évig ismeretlen volt, ezért a levélgyűjtemény autenticitása nyugodtan megkérdőjelezhető. Megjegyzendő még, hogy IV. Leó és V. István azon dekrétumai, melyek kivonatai nem szerepelnek a 'pre-Desiderius' kánongyűjteményekben szintén ebben a hamisító műhelyben készülhettek.

 

Szerző: E.Katolnai  2015.11.22. 12:31 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://papasagtortenete.blog.hu/api/trackback/id/tr728098328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása